Antal Balázs: Súly és könnyűség. Regionalitás és átjárhatóság az újabb magyar irodalomban. Műút-könyvek, Miskolc, 2020.

Antal Balázs legutóbbi tanulmány- és kritikakötete érdekes egybefogási kísérlete a kortárs és a jó néhány évtizeddel korábbi magyar próza egy szeletének (a könyv alcíme e tekintetben kissé félrevezető lehet), hangsúlyosan törekedik az irodalmi érdeklődés, a különféle prózapoétikák és ideológiák kölcsönhatásának folyamat jellegét érzékeltetni és feltérképezni. Sok fontos hívószó köré szerveződnek az elemzései, mint a realizmus, az identitásirodalom, a lokalitás/regionalitás, az abszurd, a prózafordulat, egyúttal arra is keresve a választ, hogy milyen, a kánon fő vonulata számára kevésbé látható művek készítenek elő vagy alkotnak termékeny közeget a korábbi írásmódoktól való elmozdulások számára. 

Elsőre talán forszírozottnak tűnhet az a szál, amelyre a kötet felfűzni látszik nagyon eltérő habitusú alkotók műveit is a tanulmányokban, illetve a kötet második felét kitevő kritikákban. A Súly és könnyűségtől azonban távol áll az erőltetés, a felfedeztetett párhuzamok és kapcsolódási pontok sokkal inkább lazaságuk révén tudnak érdekes új dimenziókat nyitni egy egybenlátási kísérlet számára. A párhuzamok a művek több szintjét érintik: egyrészt például tematikában, mint az identitás kérdése és az Erdély-kép Tompa Andrea Fejtől s lábtól és Vida Gábor Ahol az ő lelke című regényében; az idegenség és az elidegenedettség tapasztalata az ún. erdélyi „abszurd generáció” (25) tagjainak műveiben, de a hasonló tapasztalat színrevitele okán kapcsolódik a kötet fókuszaihoz pl. Potozky László Élesének vagy Papp Sándor Zsigmond A Jóisten megvakuljának a kritikája. Az Antal által vizsgált művek gyakori középpontja a hatalom és az egyén viszonya, amelyet az abszurd beszédmód révén rokonítható művek járnak körül. A közösségi emlékezet és az egyén viszonyát firtató regények esetében Antal a világalakítás módjaira, illetve az olyan műfaji hagyományok újraértésére tett kísérletekre érzékeny, mint a szociográfia, a család-, a falu-, valamint a történelmi regény (Láng Zsolt: A föld állatai/Bestiárium Transylvaniae, Tompa Andrea, Vida Gábor regénye, Szilágyi István: Messze túl a láthatáron, Kováts Judit: Elszakítva stb.). A Súly és könnyűségben vizsgált művek további metszéspontja, hogy gyakran a zsánerek keverése és a műfaji határok feszegetése bizonyul fontos jelentésteremtő tényezőnek, mint Sigmond István Egy panaszgyűjtő panaszai, Csabai László Száraz évszak vagy Szabó Róbert Csaba Fekete Dacia c. könyvében. 

A kötet sajátosan egyszerre szinkrón és diakrón metszet: a tanulmányok két-három nagyobb ugrással jutnak el a 20. század első felétől, Karácsony Benőnek mint a domináns transzilvanista hangtól eltérő erdélyi írónak a novelláitól; állomásoznak a 60-70-es évek sajátos közép-kelet-európai abszurdjának az erdélyi magyar irodalomban még sajátosabb vegyületének tárgyalásánál (Páskándi Géza, Sigmond István, Bálint Tibor, Bodor Ádám, Vári Attila művei kapcsán); hogy aztán főként a prózafordulat után született nagyobb ívű, a posztmodern kérdésfelvetéseit tanulságként beépítő, de a realizmus valamilyen módon újraértett formájához (vissza)térő, a valóságábrázolásra, a valóságra, az elbeszélhetőségre és ezzel együtt az identitásra és a térre irányuló kérdéseket más fénytörésben felvonultató művekig jusson el (Láng, Tompa, Vida, Oravecz). Ennek a logikai láncolatnak a megvilágításához most csak egyet idézek Antal fő állításai vagy inkább ajánlatai közül: „Páskándi és a különböző generációkhoz tartozó, a Forrás-sorozatban indult alkotók prózaírásának ez a nagy, kollektív tapasztalata már előre mutat és megelőlegezi a prózafordulat egyes eseményeit: az implikált jelentés helyét átvevő nyitott alkotásmódot és az ebből eredő jelentésfelsokszorozódást, az értékrelevanciát, a nyelv önreflexív jellegét, az elszemélytelenítést és a sajátos távolságtartás igényét elbeszélő s elbeszélés között, miáltal az auktoriális narrátori pozíció helyét külső fokalizáltságú nézőpont veszi át, valamint a körülményeskedő leírásokban megmutatkozó túlrészletezettséget. Sajátos módon a magyar próza kánonja számára ezek a művek javarészt láthatatlanok, így előfordulhat az is, hogy a vele kapcsolatos körből kiemelkedő művek, mint például Bodor Ádámé, jobb híján magányos, társtalan pályákként könyvelődnek el.” (39)

Sajnos muszáj megjegyeznem, hogy a kötet szövegeire – főként az első részben – ráfért volna az alaposabb szerkesztés és szöveggondozás: nemcsak bosszantóan gyakori elütésekről van szó, hanem olykor egy-egy többszörösen összetett mondat nehézkessége akasztja meg a gondolatmenet kibontakozását, és emiatt néhány komplexebb terminus helyi értéke is homályos marad („utóesztétikai értékrelevancia”, 27). Ami a könyv struktúráját illeti azonban, nagyon szépen kapcsolódnak egymásba az eredetileg vélhetően külön-külön elgondolt tanulmányok és kritikák észrevételei. (Talán hasznos lett volna egy jegyzék is a szövegek eredeti megjelenési helyéről, amelyből kirajzolódna a szerző kronológiai „haladása” az anyaggal, de itt csak a filológus beszél belőlem.)

Azzal az érdeklődéssel, amelyet a kortárs realizmus eredői és az azt alakító dialektikák felé fordít, Antal bekapcsolódik a kortárs irodalomtudomány és -kritika egy különösen izgalmas kérdésének tárgyalásába (érdemes mondjuk együtt olvasni a Helikon irodalom- és kultúratudományi szemle 2021/2-es, Realizmusok c. számával, hogy csak egyetlen friss, összegző teoretikai vállalkozást említsek most). A jelenleg zajló, szerteágazó definiálási kísérletek (hogy vajon amiben most vagyunk, az poszt-poszt-, meta-, új- stb. -realizmus, -modern stb. vagy…?) zavarbaejtő sűrűségében különösen jól le tud horgonyozni egy ilyen ajánlat, amely egyszerre a műértelmezés közelségével és a tágabb, történeti perspektíva belátásával fordul az elméleti kérdések és elhelyezési kísérletek felé.