Pompás bomlás
Új álom kellene, ezen a képen
kemény a szív, fagyott kutya lába,
nájlonban. Otthagyott hulla, otthagyott
foggal, körömmel. Bokorból vadaknak
képtelen kifüstölése.
Kihűlt arcod fehérre vált. Mögötted hangos
metróajtó-csapódásban elfáradt percek
lebillenő fejei. Egyenletesen ismétlődő
karneváli fényekben hirtelen narkolepszia.
Tisztán felhasad előtted: kiégett
fényfüzérek lettek a meg nem kezdett
utak. Egyre tisztábban hallod, apránként
bomlik a kötőanyag. Ez már annak a szaga,
amit idáig érzel. Ne kérdezd többé milyen
élet szól odaát, egy hang sem gyászol.
Fölötted vidámkerék-glóriádból érkező
gipszbe fűző sikítás. Kemény a szív,
fagyott kutya lába. Belül
holttested ajándéknak. Nem kívánt trófeád vagy.
[Nem] ígér
Az új bolygón a száj nem hazudja össze
a csatornákat a szabad levegő gondtalan
áramlásával. A kéz nem állít élvefogó
csapdákat utolérhetetlen vadaknak.
Dühében nem fűti be a kazánokat,
hogy tenyerében izzó köveket hordjon
a közeledők ellen.
Nem zsúfolja a bordákat egyenruhába –
a repedések újra és újra kitermelnék
a hiányt. Többé nem gyűjti be
a repülésre készülőket a tiltás területein
felhúzott cellákba. A tervszerű oldalra
nézésben feltűnt végre, az éjszaka is
ismerősebb az arcoknál. Nedvüket,
akár a föld zsíros anyaságát, felitta
a vattás nap.
Indulás előtt a száj még levezényli
a jövőt, fénye retinába tűz felejtésig.
Az emlékképek kényszerű roncsolását
kérés nélkül végzi el az alvás,
így minden újrakezdhető.
