MEGOSZTOM

Nincs boldog vég, de van remény

My Fair lady Szatmárnémetiben Andrei Șerban rendezésében

Andrei Șerban állította színpadra a szatmárnémeti Harag György Társulat My Fair lady előadását. Lényegében mindegy, hogy a híres rendező mindeddig nem foglalkozott musicallel, mert a színház az színház. Szerintem az a fontos, hogy ezt az előadást is a tőle megszokott színházi nyelven és formában alkotta. (Az megint más kérdés, hogy ennek az alkotásnak is komoly pillére, ahogy az életben is társa Daniela Dima társrendező). Tette ezt az amerikai musical jogdíji kötöttségeinek ellenére, és ezek miatt – vélem én – nem lett akkora bumm az előadás, mint amilyenre számítottam. Kisebb-nagyobb bummok azért voltak benne, mert Șerban idős korára is megmaradt a látvány mesterének. A minimalista díszleteket fényekkel varázsolja különböző helyszíneké, remek illúziót teremtve, a kórus, a tömeg mozgatása, a hangsúlyok áthelyezése az előadás erős elemei. 

A rendező(k) a történet társadalmi vonatkozásait keresik, ami a My Fair ladynél lehet truváj, de ha belegondolunk, hogy a musical szövegkönyvének alapja G.B. Shaw Pygmalion című színműve, ami korántsem olyan romantikus, mint a Broadway-változat, és távol áll a happy endtől, akkor már nem annyira mellbevágó. Ja, hogy nem így szokás játszani Eliza megzenésített történetét, az igaz, pedig így kellene, különben finoman fogalmazva is érdektelenné válik. 

Șerban a társadalmi osztályok közötti különbségeket, az ezek közötti átjárhatatlanságot, és ezeken belül is a nők kiszolgáltatottságát igyekszik megmutatni. Az ő Elizája, amikor rádöbben, hogy immár nem találja a helyét sem az alsó osztályban, ahonnan érkezett, de a középosztály, netán a felső tízezer sem fogadja be, felveszi a hátizsákját és elindul választ keresni a kérdésre: „Velem most mi lesz?” És ezzel a hátizsákkal a rendező ügyesen átvezette a jelenbe a történetet és az előadást. Nincs boldog vég, de van remény. Ez a lány talán megtalálja a maga útját.

A szatmárnémeti előadásban angol nyelven hangzanak el a dalok, a színészek remek kiejtéssel és komoly énektudással adják elő, aki nem ismeri – hogy stílusos legyek, G.B. Shaw nyelvét – olvashatja a fordítást. Viccesnek szánták az alkotók, hogy a szereplők helyi tájszólásban beszélnek, áthelyeznek hangsúlyokat. Néha bejött, máskor meg nem a beszédstílus poén. 

Bevallom, számomra meglepetést okozott a szereposztás. Méhes Kati (Mrs. Higgins), Rappert-Vencz Gábor (Alfred P. Doolittle), Keresztes Ágnes (Mrs. Pierce) színpadi jelenlétükkel, finom humorral éltek a szerepeik adta lehetőségekkel. 

Az nyilvánvaló, hogy a Higgins-t alakító Bodea Gál Tibor a rendezői koncepciót követi azzal, hogy professzora sokkal inkább anyukának a kisfia, mint önálló, a társadalmi elvárásokra fittyet hányó, magabiztos férfi, csakhogy ebben a felfogásban kevésbé hiteles. Mert koncepció ide vagy oda, ebbe a középkorú férfiba beleszerelmesedik a fiatal kora ellenére sokat látott, tapasztalt, vagány, sőt okos lány. Ilyen professzorral kétséges, hogy ez megtörténhetne. Bodea Gál játéka nem elég árnyalt ahhoz, hogy kibontakozzon Higgins személyisége – ha úgy tetszik –, vonzereje. Igaz, a két Eliza, Budizsa Evelyn / Kovács Nikolett sem az az élettel teli, ügyes lány, aki képes elindulni megkeresni önmagát és helyét a világban. Kettőjük közül Kovács van közelebb a virágárus lány karakteréhez, de egyikük sem alakítja meggyőzően a Shaw, de akár Loewe-Lerner által elképzelt erős, kockázatot vállalni képes nőt. Holott a rendező a férfivilágban helyét kereső nő kérdéskörére helyezi a hangsúlyt. Ehhez nem elég erősek a főszereplők karakterei. Számomra Pickering (Frumen Gergő /Orbán Zsolt) sem elég markáns, hogy részint ellenpontozza, másrészt bemutassa a felsőbb osztályok magatartását. 

Mint említettem volt az elején, az előadás megfellebbezhetetlen érdeme és a rendezői elképzelést tűpontosággal tükröző részei a kórus, a tömegjelenetek, és ide sorolnám a kifejező, hatásos koreográfiát, valamint a színészek mellékszerepekben nyújtott remekléseit.

Az előadástól függetlenül, Andrei Șerban munkája felhívta a román szakma figyelmét is a szatmárnémeti Harag György Társulatra, amit fontosnak tekintek. Hiszen Bocsárdi László, Sardar Tagirovski rendezései, hogy csak két nevet említsek, bizonyítják, hogy a szatmárnémeti magyar színházi alkotók felvállalják a szórakoztatásnál sokkal messzebbre mutató, a századunk problematikáit tükröző, hiteles színjátszást. 

Szatmárnémeti Északi Színház – Harag György Társulat

Frederick Loewe – Alan Jay Lenrner: My Fair Lady 
Musical
A Harag György Társulat és a Dinu Lipatti Filharmónia közös produkciója
Fordította: Baráthy György 
Rendező: Andrei Șerban 
Társrendező: Daniela Dima
Dramaturg: Daniela Dima, Bessenyei Gedő István
Díszlettervező: Irina Moscu  
Jelmeztervező: Cs. Kiss Zsuzsanna
Román fordítás: Daniela Dima, Tamás Ágnes  
Karmester: Novák Ștefan m.v.
Koreográfus: Bodor Johanna  
Zenei vezető: Manfrédi Annamária  
Zenei munkatárs: Bakk-Dávid László  
Light design: Cristian Niculescu  

Szereplők: Budizsa Evelyn / Kovács Nikolett (Eliza Doolittle), Bodea Gál Tibor (Henry Higgins), Frumen Gergő /Orbán Zsolt (Pickering ezredes, 3. Cockney), Rappert – Vencz Gábor (Alfréd P. Doolittle), Méhes Kati (Mrs. Higgins), Erdei Máté / Szabó János Szilárd (Freddy Eynsford-Hill, 2. Cockney), László Zita (Mrs. Eynsford-Hill, Szobalány), Keresztes Ágnes (Mrs. Pierce, Szobalány), Poszet Nándor (Harry), Péter Attila Zsolt (Jammie, 1. Cockney, Kikiáltó), Gaál Gyula (Kárpáthy Zoltán, Kocsmáros, Járókelő), Gaál Ágnes (Lord Boxington, Szobalány), Rappert – Vencz Stella (Transzilvánia királynője, Szobalány), Laczkó Tekla (Mrs. Hopkins, Szobalány), Bogár Barbara (Mrs. Higgins komornája, Szobalány), Kovács Éva (Görög diplomata), Vonház Ingrid (Virágáruslány), Sosovicza Anna (Szobalány)

Táncosok: Graz Denisa, Kengye Ádám, Kispál Nándor, Szilágyi Janka, Vonház Erik, Vonház Ingrid 
Fotó: Czinczel László

MEGOSZTOM

Édes Anna Kolozsváron

Az Európai Színházi Unió (UTE) 20. fesztiválját rendezte a Kolozsvári Állami Magyar Színház (KAMSZ), megünnepelve a Stúdió átadásának 15. évfordulóját és a Szamos-parti állandó magyar nyelvű színjátszás 230. születésnapját. A sétatéri színház november 4-19. között harmadszor látta vendégül a nemzetközi seregszemlét, amelyen tizenegy tagszínház vett részt. Bemutatták továbbá Darvay Nagy Adrienne színháztörténész, Hamlet-kutató legújabb, Az idő lenyomata – Tompa Gábor Hamletjei és az erdélyi reteatralizáció című kötetét. A seregszemle gazdag programjából itt egy előadást méltatunk, a továbbiakról online kiadásunkban olvashatnak

A kiszolgáltatottság drámája

Szabó K. István, jelenleg a debreceni Csokonai Színház művészeti igazgatója rendezte az Édes Anna című Kosztolányi regényadaptációt. Lőkös Ildikó dramaturg írta meg az új a színpadi változatot, vélhetően a rendező szempontjait is figyelembe véve. Tény, hogy az előadás hatásában közelít az eredeti műhöz.

A kiszolgáltatottság, a megalázás és megalázkodás, a félelem, hatalmaskodás drámája az előadás, amelynek lényegét nagyszerűen ragadja meg alábbi írásában Nyiri-Mikola Emese.

Az alábbiakban két rendkívüli alakításra, színészi munkára hívnám fel a figyelmet. Ez nem jelenti azt, hogy az Édes Anna szereplőinek bármelyikének kifogásolgató lenne a játéka. Mindegyikük hangsúlyos, hiteles karaktert állít színpadra. 

Román Eszter játssza a címszerepet, a mindenről lemondó, alázatos, szelíd Édes Annát. Ennek a szép, szőke lánynak kemények a vonásai. Fürkésző a tekintete. Önérzetes, méltóság van benne. Senki nem veszi észre, csak annyit látnak, amennyit magából mutat. Csak akkor mosolyog, amikor nem látják. Vagy, amikor úgy véli, talán érzi is, hogy embernek, nőnek tekintik. Amikor a Kéményseprővel beszél. Amikor a szerelmét is megcsúfolja Patikárius fiatal úr, kővé keményedik. Román Eszternek kevés szövege van, de úgy létezik a színpadon, hogy érzékelteti a bekövetkező tragédiát. Ez a lány megéli a kiszolgáltatottságot, a megalázást, de őrzi a maga méltóságát. Nem fogadja el az alamizsnát, visszautasítja a kegyes leereszkedést. Reménykedik, ha elmegy, ha családja lesz, felszabadul. Felszabadul a lelke. Akkor lázad fel benne minden nyomorúság, amikor a méltóságától, a lánybecsületétől megfosztják, amikor kifizetnék asszonyi áldozatát. A színésznő kevés gesztusában, arcán tükröződik minden gondolata, minden érzelme. Megrázóan szép a játéka, amint ártatlan lányarca elsötétül, s immár alig tudatosan cselekszik. Pusztít, holott csak élni vágyott. 

Kali Andrea játssza Vízyné Angélát, akinek látszólag az egyetlen gondja, hogy talál tökéletes cselédet. Talán Édes Anna megfelelő, de ő is menni akar. Hatalmaskodik a lány felett (a többiek ezért, illetve gonoszságáért hagyták ott), kiéli rajta a szorongásait. Parókát hord, megfelelni akar a társaságnak, a férjének, mindenkinek. A cseléd az egyetlen, aki fölött ő uralkodhat. Vízyné gonoszsága mögött mélységes boldogtalanság rejlik. Eltemette a kisfiát, férjével csak szokásból osztja meg az ágyát, rég nem kötik őket egymáshoz érzelmek, de megbecsülés sem. Az asszony rémülettel vegyes undorral nézi a férje politikai színeváltozásait, hatalmi vágyát. A cselédek miatt hisztériáján kívül, semmit sem láthatnak a többiek. A színésznő Angéla cselédek miatti hisztériája mögött is érezteti nyomorúságát. A felsőbbrendűség látszatába való menekülést, a rettegését, hogy ki ne derüljön, őt is megalázza a férje. Kali Andrea árnyalt alakítása, finom rezdülései drámai asszonyi sorsot tár fel.

Simon Judit

Tanulságok post mortem

A nézőtérre lépve a rekviem szövegét halljuk. Már a gyilkos Édes Annaért szól? Vagy az ülőhelyeiket kereső nézőkért, mindannyiunkért, gyilkosokért, meggyilkoltakért és ideiglenes túlélőkért egyaránt?

A cselekmény, akárcsak a regényben, a zavaros történelmi pillanatokkal indít. Elmentek az elvtársak, de fenyeget a visszatérésük. Kint még lövöldözések, zavargások, de csak kint. Bent, a színpadon, neurotikus módon, minden egy kérdés körül forog: Miért nincs olyan cseléd, aki bármikor, bármit tökéletesen elvégez? „Alkalmazott? – Nem! Cseléd!”

Ezt a kérdést tárja elénk Vizyné, aki szorongó alkat, mégis kellően arrogáns. Édes Anna félénk tekintetével, naiv mosolyával, setesuta mozgásával nem csak Vizynével áll ellentétben, hanem a darab többi szereplőjével, akik a maguk módján mind képesek az önérvényesítésre. Édes Anna és a többiek dinamikájából bontakozik ki az az örök társadalmi dilemma, amire ma is ugyanolyan égető lenne megoldást találni: Mit tudunk kezdeni a szegényekkel, a tanulatlanokkal, azokkal, akik a társadalom peremére szorultak, és nem képesek önmaguk védelmére sem? Mit kínálhat nekik és mit várhat el tőlük az értelmiségi vagy a társadalmi vezető réteg? Kosztolányi a regény közepén, a híres piskóta-fejezetben, Moviszter doktorral, az orvossal mondatja ki válaszát, amit a rendező, Szabó K. István kellő figyelemmel épít be a darabba. Nincs emberiség, csak az egyén létezik, és nincs más válasz és attitűd, csak az irgalom. Irgalom a másik emberrel szemben, azzal, akivel nap-mint-nap vagy más körülmények között találkozunk. Kosztolányi óta erre azóta sincs jobb vagy pontosabb válasz! 

Vizynének álmában megjelennek volt cselédei, szomszédai és barátai cselédei, ők alkotnak egyfajta görög kórust. A cselédek kórusa valóban dalol, amolyan cselédstílusban kornyikálnának, kinagyítják a hangulatokat és érzelmeket, vagy épp tovább lendítik a történetet. A fekete falú konyhában, nagy fekete lábosok és fazekak között fekete ruháikban és vastag fekete harisnyákban, mintha a tudattalan egy sötét bugyrából törnének elő. Mikor Annának jelennek meg a lelkiismeret és a fájdalom szószólói. 

A darab utolsó negyedében Szabó K. István újólag hangsúlyozza, Moviszter és Vizyné párbeszédében a megértés és irgalom szükségességét. De Vizyné képtelen erre: sem bölcsessége, sem embersége nincs hozzá. Komfortzónán belül marad, tehetetlenségében elindítja a lelki zsarolást, a kizsigerelést, semmibevevést. 

A gyilkosság, nem jelenik meg a színpadon. Mintha ok és okozat egybemosódna. Vizyék ünnepséget rendeznek, mindenki bekötött szemmel szórakozik, ünnepel, iszik és keringőzik. Piros a puncs, a felhőtlen szórakozás szimbóluma, és piros a vér, a belépő házigazdák elegáns selyemruháin. Mégis ugyanúgy tartják a protokollt, a hivatali jókedvet, együtt táncolnak a vendégekkel, nem érezve, nem látva a halálos sebeket. Mindenki süket és vak a szemük előtt kibontakozó tragédiával szemben Talán egész társadalmunk ezt a haláltáncot járja, önmaga tengelye körül forog mindenki, mint a zárójelentben. Kis- vagy nagyemberek, akik vélt és a hamis problémákat mások jóléte árán vagy a másik emberi mivoltának tekintetbevétele nélkül kívánnak megoldani. Háború nélkül is tudunk elég sérülést okozni egymásnak.

A tánc végén Vizyné földre rogy, és újra halljuk a temetési imát. Rekviem mindannyiunk lelkéért, akik tudattalanul vagy tudatosan asszisztálunk ehhez az egészhez. Bár azt már kevesen tudják, csak az irgalmasoknak jár az irgalom.

Mikola-Nyíri Emese

Kosztolányi Dezső nyomán: Édes Anna
Színpadi adaptáció: Lőkös Ildikó, Szabó K. István
Rendező: Szabó K. István  
Dramaturg: Lőkös Ildikó
Jelmeztervező: Bianca Imelda Jeremias
Díszlettervező: Artūras Šimonis
Zeneszerző: Cári Tibor
Szereplők: Román Eszter (Édes Anna), Kali Andrea (Vizyné Angéla), Bogdán Zsolt (Vizy Kornél), Kiss Tamás (Patikárius Jancsi), Sinkó Ferenc (Ficsor), Bíró József (Moviszter Miklós), Csutak Réka (Moviszterné), Dimény Áron (Druma Szilárd), Kicsid Gizella (Drumáné), Orbán Attila (Kéményseprő), Vindis Andrea (Etel, cseléd), Albert Csilla (Stefi, cseléd), Varga Csilla (Katica, cseléd), Kántor Melinda (Ilonka, cseléd), Tőszegi Zsuzsa (Böbe, cseléd)

https://www.huntheater.ro/eloadas/617/edes-anna/
MEGOSZTOM

Nemzedékek randevúja A padláson

Kétszer néztem meg a nagyváradi színház A padlás előadását, amit Tóth Tünde állított színpadra és egyszer sem untam, sőt. Miért kétszer? Mert ketten alakítják Mamóka szerepét, persze felváltva: Molnár Júlia és Kovács Enikő. Egyiküket sem lehetett kihagyni, hiszen különböző egyéniségű, színpadi habitusú művészek, akik szerepüknek is más-más hangsúlyt kölcsönöznek.  

Molnár, az 1992-ben bemutatott váradi előadásban Sünit játszotta, telik az idő rendesen, azt már ki se merem mondani, hány év telt el 1988 óta, amikor előszőr hangzott el a budapesti Vígszínházban a Szilvásgombóc és a többi slágerré vált dal. 

A Szigligeti Társulat ősszel zenés évadot hirdetett, azaz musicaleket és operettet mutat be, a prózák megmaradtak a tavalyiból, meg a Transilvania stúdióba kerülnek, igaz, ott is csak egy új lesz. A 23/24-es szezon első bemutatója volt A padlás. Hát, rosszabb ne legyen.

Tóth Tünde humorral és játkossággal megáldott rendező, ezeket a kvalitásait bőségesen kamatoztatta. Okosan, szellemesen sáfárkodott a szöveggel, a zenével és a színészek képességeivel. A padlás lényegében kedves mese, fiatalokkal, többszáz éves szellemekkel, egy robottal, valamint házmesterrel, rendőrökkel. Lehetnek a gyermeki fantázia szülöttjei, de az „élők” jöhettek a szomszédból is. Tóth a szürreálist, a bohózatot és a mesét ötvözte könnyedén és szellemesen. Múlt és jelen találkozik, ahogy csak a mesékben lehetséges, és mindenki – szellemek és emberek – összefog, hogy győzzön a jó, mindenki megtalálja a helyét a maga világában. Na igen, ez utóbbi sem mindig így történik a valós életben. Pedig jó lenne. 

A díszlet egy régi ház padlása, amit a fények tesznek meseszerűvé, a szellemek jelmezei mintha egy festményből léptek volna elő, egyszerűen bűbájosak, az embereké hétköznapi, de találó vagy karikatúra jellegű (detektív), a robot pedig sokkal kifejezőbb, sőt robotszerűbb, mint a high-tech kiállításokon bemutatott emberutánzatok. Az Szotyori József külön bravúrja, ahogy Robinsonként több mint két órát gurul, táncol a drifting boardon (vagy hogy hívjak azt a fogó nélküli, elektromos, kerekes rollert), persze a színészi játéka is kifogástalan. 

A padláson Rádi fúr, farag, szerel, fejleszti a robotját, szereli a tetőre az antennát. Sebestyén Hunor kedvesen játssza a fiatal tudóst és remekül énekel. A másik padláson (az nem látszik a színen) gyakorol a hegedűjén Süni, a lány, aki, ha fél összegömbölyödik. Kocsis Annának nagyon jól áll ez a bohókás, okos, bátor lányszerep, amiben a humorát is megmutatja. Hozzájuk jár fel a padlásra Mamóka, hogy enyhítse a magányát. Szereti a fiatalokat és jó ember, hiszen kora ellenére, a fiatalokhoz hasonlóan látja a szellemeket. Presserék ugyanis megírtak: hogy a múltbéli lényeket csak azok láthatják, akiknek tiszta a szívük. Kovács Enikó Mamókája csendesebb, visszahúzódóbb, Molnár Júliáé temperamentusabb, vidámabb, de mindkét művésznő szerethetően, hitelesen, szellemesen játszotta az idős, a fiatalokat megértő asszonyt. Szabó Eduárd Témüller, a házmester szerepében (lehet, nem az a foglalkozása a karakternek, de engem nagyon emlékeztet egy valamikori szomszédomra) olyan viccesen ronda, annyira nevetséges, hogy nem lehet rá igazán haragudni. Dimény Levente Detektívje három az egyben, annyira jól sikerült, hogy a nevetés könnyei között is felismerhető alakításában Sherlock Holmes, Poirot és Colombo. Scurtu Dávid Közegként egyszerűen bűbájos és vicces. Barrabás / Révész kettős szerepében mutatkozott be a közönségnek a Szigligeti Társulat egyik új tagja, Nagy László Zsolt. Szerencsés bemutatkozás, hiszen a fiatal színész megmutathatta ének- és tánctudását. 

A padlásra betévedt szellemek egyszerűen ellenállhatatlanok. Mindegyikük külön, jól felépített karakter. Tőtős Ádám leheletfinom, mindig udvarias Hercege, Kocsis Gyula mérges, sértődékeny Lámpása, aki lényegében a nyolcadik, a bányában felejtett törpe, Csatlós Lóránt mindig segítőkész Meglökője, a valamikori hóhér, valamint Illyés Klaudia a Kölyök szerepében olyanok, mint a pókerben a négy ász: minden pillanatuk nyerő. Szellemesek, kedvesek, a játékuk őszinte és sallangmentes. Illyés Klaudia is nemrég szerződött a Szigligeti Társulathoz. A tehetséges fiatal színész szerencsésen mutatkozott be A Padlásban, mert lehetősége volt megmutatni ének- és tánctudását, színészi képességeit, valamint a humorát. 

Szóval, egyet lehet érteni a belibbent szellemekkel abban, hogy jó ez A padlás, a rendező a műfajnak megfelelően állította színpadra. Leporolta, de nem tolta túl a korszerűsítést. Megmaradt a történet naiv bája, ugyanakkor hangsúlyt nyertek az érzelmek és az emberi tulajdonságok. Úgy vélem, jó ötlet volt újra műsorra tűzni a lassan klasszikussá váló mesemusicalt, mert érzésem szerint összehozza a generációkat. 

Láttam ugyanis, hogy idősek és fiatalok, sőt nagyon fiatalok is jól ismerték, mi több, együtt énekelték a színészekkel azt, hogy Itt vagyunk, meg hogy Ég és Föld között, és azt is, hogy Repülünk, nem beszélve a Varázskönyv nótákról meg persze a Szilvásgombócról.

Tetszik tudni, miként állapítható meg, ha a fiataloknak, sőt, a kamaszoknak tetszik az előadás? Abból, hogy hány telefon villog a produkció alatt. Azon az estén, amikor én a középiskolásokkal zsúfolt teremben ültem, mindenki a színpadra figyelt, nem a készülékére. Mindenre reagáltak, tapsoltak, örültek a játéknak. Az őszinte reakciók külön tanulmány érnének. 

Nagyváradi Szigligeti Színház – Szigligeti Társulat 
Presser Gábor – Sztevanovity Dusán – Horváth Péter: A padlás
Rendező: Tóth Tünde
Koreográfus: Kányádi György
Díszlettervező: Rákay Tamás
Jelmeztervező: Lokodi Aletta
Zenei vezető: Brugós Anikó

Szereplők: Sebestyén Hunor (Rádiós), Kocsis Anna (Süni), Molnár Júlia/Kovács Enikő (Mamóka), Nagy László Zsolt (Barrabás/Révész), Tőtős Ádám (Herceg), Illyés Klaudia (Kölyök), Kocsis Gyula (Lámpás), Csatlós Lóránt (Meglokő), Szabó Eduárd (Témüller), Dimény Levente (Detektív), Scurtu Dávid (Üteg), Szotyori József (Robinson)

MEGOSZTOM

Közelképben a színész

Gáspárik Attila: A tehetség gátjai. Pont kiadó, Budapest 2023

A kiadó esszéköteteknek nevezi a sorozatot, melynek negyedik könyve A tehetség gátjai. A szerző, Gáspárik Attila egyetemi tanár, a pedagógiai tudományok doktora, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház volt főigazgatója, kutató és sok minden más, de elsősorban színész. Színészként gondolkodik, nézi, figyeli, látja a környezetét, a társadalmunkat, közösségünket, országot és világot. Színházról, színészetről, színházközeli emberekről ír kritikusan, de együttérzéssel. 

Könyveinek címei elárulják, hogy éppen mi foglalkoztatja: A színház kiterjedése (2016), Teátrális világunk (2018), A színházi tehetség (2019) és végül, de bizonyára nem utolsóként az idén megjelent A tehetség gátjai.

Ebben a kötetben, akár az előzőkben, több műfajban járja körül a tárgyalt kérdéskört, de ezúttal is vezérfonal, hogy a színház középpontja a színész. Az alkotó, aki nélkül nem jöhet létre az előadás, tehetségének kibontakozásáért, életének mederben tartásáért viszont – meglátása szerint – az intézmény vezetői, a környezet is felelős. Tudja, mit és miért mond, hiszen tizenegy évig vezette a színházat. Gáspáriknak ez a könyve nem csak azért őszinte, mert beismeri, sőt hangsúlyozza, hogy ő akarta igazgatni a magyar és román társulatot magában foglaló intézményt, de azért is, mert legendákat mer, és dokumentáltan tud szétfoszlatni, valamint ikonikus személyiségekről megírni a valóságot.

A kötet első részében a színházvezető lehetőségeit és feladatait taglalja. Hangsúlyozza, hogy a színházi előadás csoportos alkotás, amelyben a színésznek alkotótársnak kell lennie, nem pedig „fényvisszaverő felületnek”, ahogy egyes rendezők „használják” a művészeket. Levonom a következtetést: a volt igazgató nem rajong az úgynevezett rendezői színházért, de azt is megjegyezném, hogy ennek ellenére regnálása során neves rendezőket hívott, akik leköszönése után is visszajárnak előadásokat alkotni Vásárhelyre. Fontosnak tekinti a színészek tehetségének gondozását, de arra is figyelmeztet, hogy a tehetség elmúlhat. Vagy azért, mert a színész nem kap feladatokat, vagy amiért hozzá nem illő szerepeket kell játszania. Igazgatóként a legnehezebb feladatok egyikének tekinti a valós rend kialakítását és megatartását, de kihívás a hierarchia kialakítása. Ezzel kapcsolatban nem kíméli a kritikusokat, de irántuk is bizonyos megértést tanúsít. Szót ejt a színészoktatásról, melynek fő feladata „a kreativitás serkentése és karbantartása. A ma színészideálja a határozott, gondolkodó, kreatív, erős egyéniségű művész”, nem pedig a másokat utánzó, másokra hasonlítani akaró színjátszó. „A legnagyobb gond, amikor a kreativitást a megfelelni vágyás szorítja vissza”. 

Gáspárik a színészetről leírja azt, amit sokan tudnak, de alig ismernek el: „Vannak divatos tehetségek, tehetség-divatok. A változások nem tartják be a generációk élettartamát. Magyarán, egy színházi ember, színész, rendező (…) pályája során nem él meg ugyanabból a tehetségből. Figyelnie kell a világot, a nézőket, a kor problémáit, és változnia kell, ha nem szeretne megrekedni, kiégni”. 

A színház, a művészszínház ugyanis, Gáspárik szerint a megismerés egyik formája, amin keresztül megismerheti és ismertetheti azt, amiben és ahogyan élünk. És bevallja: A színház, az számomra rettenetesen komoly dolog, ami rólunk szól”. 

A következő fejezet címe: Rügyben maradt zseni: Visky Árpád. A legendássá vált marosvásárhelyi, illetve sepsiszentgyörgyi színész legendáját hozza le a valóság talajára. Együttérzéssel. Egyetlen ítélkező szó nélkül, dokumentumokkal bizonyítja, a CNSAS archívumaiban dokumentumokkal igazolja a szomorú tényt, hogy a színész együttműködött a titkosszolgálattal (Securitate), de azt hangsúlyozza, hogy ha Visky energiáit a színházak vezetői a színpadon kötik le, a fiatalember nem vált volna botrányhőssé, hanem sokkal több szerepben bizonyíthatta volna zsenialitását. 

A Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Bizottság (CNSAS) irattárában, ahol Gáspárik folyamatosan kutatja a marosvásárhelyi színházi emberek, értelmiségiek múltját, kereste meg Székely János, költő, író, drámaíró követési dossziéit, szám szerint nyolcat, ami nem jelenti azt, hogy nincs több. A szerző a Lássunk tisztán (Székely Jánosról) fejezetben számos dokumentum bemutatásával tisztázza Székelyt a Magyarországon elhangzott vád alól, miszerint az író együttműködött volna a politikai rendőséggel. Elmagyarázza, hogy a talált iratcsomók mindegyike azt bizonyítja, hogy Székely, mint sokan mások, az elmúlt rendszer áldozata volt, tisztességéhez nem fér kétség.  

A hatalom ellenőrizte színház rész alcíme: Fejezetek a marosvásárhelyi színjátszás történetéből egy a szerző által Gálfalvi Zsolt színikritikus, irodalomtörténész, szerkesztő, a marosvásárhelyi színház volt igazgatójával készített interjút tartalmaz. Gálfalvi mindössze két évig vezette az intézményt, abban a korszakban, amikor Nagyváradon, Szatmárnémetiben és Marosvásárhelyen megalakították a román társulatokat. Igazgatása alatt mutatták be az akkor még a Kultúrpalotában működő színházban Örkény István: Tóték című színművét. Örkény, feleségével Radnóti Zsuzsával utazott Marosvásárhelyre 1968-ban. Gálfalvi remek mesélő, Gáspárik meg jó kérdező, ezért az interjú érdekes, olvasmányos. A korszakról sokat elmondanak a korabeli újságcikk részletek és fotók.A könyvnek, az előző kötetekhez hasonlóan nem ártott volna a figyelmesebb, alaposabb szerkesztés. A tehetség gátjai a műfaji keveredések ellenére érdekes könyv, számos információt, dokumentumot tartalmaz, ami kiegészíti tudásunkat, vagy felkelti az érdeklődést a színháztörténet, a színházi világ iránt.

MEGOSZTOM

Cyber Cyrano – nem csak tinédzsereknek

Ami immár közhely, hogy a színháznak napjaink társadalmáról és ezen belül az egyénről kell kérdéseket megfogalmaznia, mintha az ifjúsági előadásokra nem tartanák érvényesnek a színházi vezetők, néha még az alkotók sem. Pedig előbbiek és utóbbiak is szomorúan veszik tudomásul, hogy a kis- és nagykamaszok, a fiatalok csak akkor nézik meg a nekik szánt produkciókat, ha muszáj, de akkor is nagyon unják. Őszintén: nem csodálom. 

Ezt a „hagyományT” törték meg Debrecenben. A Csokonai Nemzeti Színház Fórum Színház épületének Kóti Árpád termében a kamaszok, fiatalok saját problémáikkal szembesülnek a Cyber Cyrano előadásban. Tasnádi István színművét névrokona, a nagyváradi Tasnádi-Sáhy Péter a kamaszok problémai iránti érzékenységgel állította színpadra, és egy olyan újítással, ami tükrözi a fiatalok virtuális és valós világát 2023-ban: az előadásban megjelenő fotókat a mesterséges intelligencia (MI) „készítette”, persze az alkotók fantáziájának „betáplálásával”. A fiatalok elkezdték ugyanis használni az MI-t, az idősebbek pedig félnek tőle. Mert lehet hasznos és veszélyes, attól függ, ki, mire, milyen szándékkal alkalmazza. Az előadás alkotói megmutatták, hogyan lehet kreatívan a művészet szolgálatába állítani.

Szintén ugyanez a kérdés a közösségi platformokkal kapcsolatban, csak azokat már mindegyik korosztály megszokta. Már a TikTokba is betévednek a 18-nál jóval idősebbek (is). Mert nagyszerű kommunikálni általa, virtuálisan elérni a földgolyó bármely pontját, ugyanakkor rombolni is képes az értelmet és az érzelmet.

Meglátásom szerint a nagy kérdés: kinek a felelőssége, hogy a gyerekek hogyan, miért és milyen céllal költöznek, menekülnek a valós létből a virtuális világba. Ez a Cyber Cyrano kérdése is, anélkül, hogy bár egyetlen szó vagy képi utalás is történne erre.

Az előadásban három középiskolás, két lány és egy fiú drámája bontakozik ki. A szerző egy megtörtént esetet dolgozz fel. A cím Rostand, 19. század végén íródott romantikus drámájára utal, melyben a főhős, Cyrano csillogó elméjét „kölcsönzi” a szép Christiannak, hogy utóbbi arcával meghódítsa a szeretett nőt. A 21. században virtuális arcokkal hódítanak, vagy vezetnek félre. 

Zsuzsi, Heni és Máté szokványos kamaszok. Barátsággal, szerelemmel küszködnek, kortársaikkal és önmagukkal vannak konfliktusban. Tartok tőle, hogy a kirekesztés, megszégyenítés, közismertebb nevén a bullying is szokványossá vált az iskolákban, osztályokban. 

Zsuzsi és Máté jópajtások, Heni az újonnan jött, magabiztosnak tűnő szép lány elválasztja őket. Zsuzsi páriává válik, ciki vele barátkozni, a virtuális világba menekül és kitalált személyekkel, történetekkel rászedi Henit és Mátét. Nem akar ő rosszat, csak kitolni a másik kettővel, bebizonyítani, hogy okos, ugyanakkor felismeri a manipulációs készség adta hatalmat. Elhiszik neki a kitalált mesét, a virtuális és a valós összefolyik. Heniről kiderül, hogy a magabiztossága csak látszat, önmarcangolásában testi fájdalmat okoz magának. (Hány fiatalról derül ki, hogy vagdossa, kínozza magát, hogy a fizikai fájdalom valamelyest elfedje a lelki vívódásokat, az önbizalom hiányát, a társak okozta kínokat? A statisztikák szerint sokan vannak és egyre többen.) A játék tragédiába fullad. A két fiatalt megrendíti társuk tragédiája. Ugyanakkor mintha Máté csodálni kezdené Zsuzsit, utóbbi pedig mintegy a hatalom mámorában közli, hogy talán folytatja, könyvet ír a virtuális térben. 

Florina Bellinda Vasilatos funkcionális, állandóan változónak tűnő tere, Ungvári Oszkár fény- és hanghatásai, zenei kompozíciói hol a valós, hol a virtuális teret varázsolják színpadra, a jelmezek pedig a divaton túl, a tinédzserek ikonjait idézik. Katona Gábor koreográfiája diszkréten kalauzol végig ezeken a világokon, jelzi a gyerekek vad és szelíd álmait. 

A rendező pedig biztos kézzel mozgatja a fiatal színészeket. Megteremti a kamaszkorra jellemző derűt és zaklatottságot, érzékelteti az érzelmi sokszínűséget, az erre az életkorra jellemző szenvedéseket és örömöket. 

Az előadás minden pillanata hatásos, izgalmas, néha humoros, máskor szívszorító. S mi más lenne a színházi játék célja, mint hatni a nézőkre, érzékennyé tenni minket a felvetett kérdések iránt. Néha a clownok derűvel kevert szomorúságát, máskor a játék élet-halál tétjét vélem felfedezni az előadásban. Úgy tárja elénk ennek a korosztálynak a hangos, színes világát, hogy megérezzük és megértsük a hangok, színek, lázadások mélyén háborgó érzelmeket, vívódásokat, félelmeket, bizonytalanságokat. Az elveszettséget a valós világban és az álmodozást a virtuális létben. Gyönyörű pillanat, amikor egy régi táncdal néhány hangjával jelzi az előadásban a fiatalok vágyát romantikára, szerelemre. Megrendítő, ahogy kiderül Heni önbántása. S az előadás minden jelenete humorral vagy kegyetlen erővel mutatja meg a három fiatal menekülésvágyának okát, megfogalmaz egy kérdést, amin még napokig lehet és – szerintem – kell töprengeni. 

Tasnádi-Sáhy a bemutató után elmondta, hogy egy 15 éves lánnyal, Franciskával konzultált arról, milyenek a manapság a kamaszok, hogyan beszélnek, milyen sajátos szavakat, kifejezéseket használnak, hogyan viselkednek egymás közt és az iskolában, mik a gondjaik, vágyaik álmaik. Mert a fiatalokat is csak úgy lehet megismerni, ha figyelünk rájuk, beszélgetünk velük. 

Ezt a tudást is átadta a három fiatal, tehetséges színésznek. Szép Evelin, Fekete Patrícia, Komlódy Márk hiteles kamaszok, ugyanakkor hatalmas erővel képesek elénk tárni az általuk játszott fiatalok mélyre zárt érzelmeit, belső harcaikat. Pompásan játszanak, egyszerre könnyedek és drámaiak. Minden szavuk, mozdulatuk, gesztusuk őszinte és igaz. Komoly karriert jósolok nekik a színészi pályán.

Előadás után figyeltem, mit beszélnek a fiatalok, akiknek szemmel láthatóan tetszett, amit a színpadon látták. Egyik lány a könnyeit törölgetve mondta a barátainak, hogy az osztályából is kórházba került valaki, mert addig csúfolták a közösségi hálón, ameddig felvágta az ereit. Szerencsére időben megtalálta a testvére. A lépcsőn felfelé viszont egy kisebb társaság azon nevetgélt, hogy a két szereplő „bekapta a horgot”, nem ellenőrizték, kivel csetelnek. 

Én azon gondolkodtam, hogy hol vannak a szülők, a pedagógusok, miért nem figyelnek a gyermekekre, a kamaszokra. 

Mert ők nem véletlenül nem jelennek meg az előadásban, és sok szó sem esik róluk. Nem meglepő felismerés mind a szerzőtől, mind a rendezőtől, hogy a korukra jellemzően zárkózott kamaszok inkább a virtuális térben keresnek megoldásokat a gondjaikra, minthogy a családjukhoz, tanáraikhoz fordulnának. 

Csak remélni tudom, hogy szülők és pedagógusok tolongani fognak, hogy megtekinthessék a Cyber Cyranot. Sok mindent megtudhatnak a gyermekeikről, illetve tanítványaikról. Abban viszont biztos vagyok, hogy a fiatalok szívesen megnézik, mert végre egy számukra meghirdetett előadás valóban róluk szól.

Debreceni Csokonai Nemzeti Színház 
Tasnádi István: Cyber Cyrano 
Rendező: Tasnádi-Sáhy Péter 
Díszlet és jelmez: Florina Bellinda Vasilatos
Zenei és vizuális tervek: Ungvári Oszkár
Koreográfia: Katona Gábor
Rendezőasszisztens: Ozoroczki Erika
Szereplők: Szép Evelin (Zsuzsi), Fekete Patricia (Heni), Komlódy Márk (Máté)

MEGOSZTOM

Mindenkinek joga van játszani

Színház az egész világ – mondja Shakespeare, minden ember színész – állítja Augusto Boal, brazil rendező, aki az Elnyomottak színháza részeként foglalkozott a fórum-színházzal. Alkalmazott színháznak is nevezhető a játék, amelyben a részvevők közösen világítanak rá kérdésekre, közösen keresve megoldásokat. Tasnádi-Sáhy Péter színházrendező, dramaturg, író Nagyváradon Madách Az ember tragédiája nyomán diákokkal, Budapesten ukrajnai menekültekkel készített/készít fórum-színházat. 

Úgy tudom, az elsők között igyekszel meghonosítani a fórum-színházat a romániai magyar színjátszásban. Jól tudom?

Nem igazán foglalkoztam az ilyen, úgymond színháztörténeti vonatkozásokkal. Az talán egyértelmű, hogy kőszínházi közegben kifejezetten ritkák, sőt, talán egyenesen idegenek az ehhez hasonló kezdeményezések. Azt érdekes lehet megnézni, hogy a kevéske független társulat, kezdeményezés színházi nevelési projektjeiben milyen módszereket alkalmaznak. Lehet, van benne fórum is.

Lényegében mit nevezünk fórum-színháznak?

A formát Augosto Boal brazil rendező fejlesztette, vagy ahogy ő fogalmazott, tematizálta az 1970-es évektől kezdve az Elnyomottak színháza részeként, és alakítgatta egészen haláláig. Most, sok más régi munkatársával egyetemben, a fia, Julien Boal, illetve Geo Britto viszik tovább a munkát.

A központi gondolat Brecht világában gyökerezik. Ő írt az úgynevezett szociális gesztusról, ami nála – lévén marxista – azt jelentette, hogy minden ember cselekvéseit meghatározza a társadalmi osztály, amihez tartozik. Ez ideológiamentesen kábé így hangzik: az egyén cselekvési lehetőségeit korlátozza a közeg, amelyben él. Könnyű belátni, vízben futni nehezebb, mint a sportpályán, kevesebb gyerek megy mélyszegénységből egyetemre, mint jól szituált polgári családból. Ez a korlátozó hatás, amely minden társadalomban élő embert érint, egyesek esetében olyan mértéket ölt, hogy nagyon kevés befolyással bírnak a saját életükre. Boal alapvetően az ilyen helyzetben lévő embereknek akart, és csinált is színházat, ahogy azt az elnyomottak színháza elnevezés büszkén hirdeti.

A színház definíció szerint jól modellez konfliktusokat, ezt a tulajdonságát használva lehet megismerésre, tanulásra is használni, ami megint csak egy alapvetően brechti gondolat. Tehát egyfajta alkalmazott színházról van szó, ami segít feltárni egy adott, jellemzően kisebbségi csoport és a többségi társadalom konfliktusát, és próbál megoldási stratégiákat alkotni az elnyomó helyzet feloldására. Itt mindig társadalmi téma van terítéken, és jellemzően a szolidaritásban keresendő a megoldás.

A fórum szó szerinti értelemben vett népszínház, azt a hatalmi struktúrát igyekszik megtörni, hogy valakiket egy intézmény fenntartói, mifelénk végső soron a politikum, felhatalmaznak a játékra, mások pedig ülnek, és néznek erősen korlátozott cselekvési lehetőségekkel.

Boal úgynevezett spectactorokban gondolkodik (az angol spectator és actor szavak összevonása), az esemény minden résztvevője válhat színésszé, formálhatja az előadást.
Klasszikus esetben egy civil érintett csoport (romák, melegek, erdélyi magyarok) készítenek egy jellemzően lezáratlan, csak a krízisig kidolgozott, a konfliktust modellező jelenetet, jelenetsort, amit afféle vitaindítóként megmutatnak nagyobb közönségnek, sokszor szintén érintetteknek. A részvevők közössége ezután vitafórummá alakul, és közösen próbálnak megoldást találni az adott problémára, a kuringa avagy joker vezetésével. Ez a szerep a klasszikus színház rendezője és valamiféle aktív konferanszié, műsorvezető között helyezkedik el. Akinek megoldási javaslata van, beáll a jelenetben valaki helyére, esetleg új szereplőként, és a jelenetet újrajátsszák, továbbviszik. A hangsúly a közös keresésen, értelmes vitán van, nem kell minden alkalommal feltalálni a spanyolviaszt.

Hol ismerkedtél meg a fórum-színházzal?

Mivel régebb óta részt veszek ifjúsági nevelési programokban, elég sokat olvasgattam használható módszerek után. A járvány előtt bukkantam a fórum-színházra, kezdtem aktívan Boal-t olvasni, sőt jelentkeztem is egy németországi workshopra, de ez végül a járvány miatt elmaradt.

Tavaly tavasszal a neten keresgélve láttam, hogy a Göteborgi Egyetem és a Svéd Fórumszínházi Szövetség ingyenes kurzust szervez Geo Britto vezetésével. Szerencsémre Nagyvárad egyetlen svéd postás-költője ott tevékenykedik életvitelszerűen, és volt szíves vendégül látni. Életre szóló élmény volt, és nem csak azért, mert Sall Laci jól főz…

Csak civilekkel készülnek az ilyen produkciók?

Pont az a lényeg, hogy nincs lényegi különbség. Mindenki részt vehet a játékban, akár profi színész, akár nem. Civilként talán könnyebb, hiszen egy profi színész – mifelénk mindenképpen – egészen másra van trenírozva.

Én mélyen egyetértek Boallal, aki azt mondta, hogy mindenki színész. Ez ugye angolul tisztább, hiszen az actor cselekvőt jelent. Tehát nem arról van szó, hogy zárjuk be a színművészeti egyetemeket, hiszen a színészi eszközkészlet fejlesztése (a tudatos cselekvőképesség kiterjesztése) évek kemény munkája, de a játék jogát senkitől sem szabad megtagadni. Ha belegondolunk, a gyermek is, alapvetően azért játszik, hogy viszonylagos biztonságban tapasztalatot szerezzen, tanuljon, sok szálon kapcsolódjon a világhoz. Ezt miért kéne, vagy milyen alapon lehet megvonni bárkitől, bármilyen életszakaszban? Boal remek gyakorlatokat gyűjtött össze, amik segítenek a hétköznapokban berozsdált civileknek is játékba lendülni, persze, kinek hogy, de nem is ezen van a hangsúly, hanem magán a cselekvési szándék felébresztésén.
Számomra a fórum olyan, mint egy modern rituálé. Most az antropológusok ugorjanak pár sort, mert szakszerűtlen, sőt pongyola leszek, de szerintem az ősember is azért táncolta el, hogyan fogja másnap ledöfni a mamutot, hogy birtokba vegye a lehetőséget: tudatosítsa az akadályokat, veszélyeket, átismételje a teendőket, és elhiggye, képes a kívánt cselekvésre.

Mitől színház a fórum-színház?

A színházat az előadó speciális helyzete teremti. Valaki átmegy az üres téren, valaki más pedig nézi – Brook szerint ennyi elég ahhoz, hogy színház keletkezzen. Az előadó megkettőződik: egyszerre önmaga és az észlelés tárgya. Miért ne lehetne lazán kezelni, hogy mikor ki megy át a téren, ki nézi, miért ne lehetne egy eseményen belül akár többször is szerepet cserélni?

Ha valaki beáll a játékba, még ha éppen a saját élethelyzetét is játssza, a távolság közte és a civil élethelyzet között megteremtődik, minimum a tudatos, vállaltan felmutatott cselekvés által.

Ami más, mint a szokványos színházban, az sokkal inkább hatalmi, mint esztétikai kérdés. Nincs előre rögzítve, hogy ki mit csinálhat, közölhet, véleményezhet nyilvánosan. Ez így képlékenyebb, veszélyesebb, de igazságosabb játék.

Miért gondolod fontosnak ezt a formát?

Hiszem, hogy az ember nem értelmezhető közösség nélkül, ez a metodika pedig pontosan a közösség kialakulását biztosítja, legalábbis annak kialakítása felé mozdít el. Viszonylagos közmegegyezés, hogy a színház őse a rítus, aminek egyik fő feladata, hogy az ember és a világmindenség között a kapcsolatot, a világ egységét fenntartsa. Talán nem túlzó elvárás a mai színházzal szemben, hogy embert emberrel összekössön, megértést, empátiát, szolidaritást ébresszen, mindenki számára egyenlő esélyt próbáljon biztosítani a részvételre. Száz évvel ezelőtt még kevés hely volt, ahol nézhettünk, mint a teátrumban, ma viszont képek, képernyők százai követelik, hogy bámuljuk őket. Miért ne lehetne a színház a találkozás, valamiféle aktív szemlélődés helye, ahol (újra) szabad a tánc mindenkinek?

Nagyváradon diákokkal, Az ember tragédiája nyomán készítettél előadást. Hogyan fogadták a diákok, a tanárok és a szülők az elképzelést, majd az előadást?

Nagyon érdekes helyzetbe keveredtem, hiszen pár évvel ezelőtt a Szigligeti Társulattal készíthettem egy átiratot a Tragédiából, tantermi, minimum könnyen vihető, bárhol játszható előadásnak szánva, de ez még messze nem lógott ki a klasszikus színház keretei közül. Aztán idén februárban megkeresett N. Császi Ildikó, a Partiumi Keresztény Egyetem vendégoktatója, hogy nincs-e valami ötletem a Madách-évfordulóra, kéne csinálni valamit diákok bevonásával a Vendégoktatók a Magyar Kultúráért program részeként. Mivel én ekkor már nyakig voltam a fórumozásban, egyértelmű volt, hogy ebbe az irányba kéne elindulni.

Mivel a korábbi kőszínházi előadás kapcsán, a járvány idején, tartottam vagy 20 rendhagyó online irodalomórát, a diákok viszonyát is volt szerencsém ismerni: egyértelmű, hogy a nyelvezet szinte áthatolhatatlan akadályt jelent a mai kamaszoknak, miközben egy-egy problémát mai nyelvre lefordítva érzik annak aktualitását. Innen jött az ötlet, hogy engedjük el az eredeti művet, és vigyük el csak a színekben kódolt problémák egy-egy vetületét.

Nehéz dolgom igazából csak az elején volt, amíg sikerült elmagyarázni, hogy ez most nem egy március 15-i ünnepség, vagy klasszikus szereplés, ahol megmondják, mit kell mondani, hanem bizony itt agyalni, próbálkozni kell. Amikor a srácok rájöttek, valóban arról lehet beszélni, ami nekik érdekes, egytől egyig megtáltosodtak.

A tanárok is támogatóak voltak, megint rá kellett csodálkoznom, hogy a rossz rendszer ellenére mennyi vagány ember dolgozik még mindig pedagógusként, akikben a nagy nyomás ellenére is pislákol az idealizmus. Igazi ajándék volt, hogy az esemény vita részében hallhattam tanárokat és diákokat őszintén beszélgetni, véleményt cserélni, közeledni egymáshoz.

Hogyan fogadja a váradi magyar közösség? Egyáltalán eljut a közönséghez – nem csak a színházba járókra gondolok – az ilyen és hasonló együtt játszás?

Valamikor tavaly nyáron megismerkedtem Vári Nagy Mónika terapeuta, Balance és BodyART oktatóval, aki remek kis közösséget szervezett a tudatos, kiegyensúlyozott életmód keresőinek.
Szándékoltan akartam először a klasszikus színházlátogató közönségtől távolabb kísérletezni, hogy ne zavarjanak a berögződések, ezért Mónival fórum-színházi műhelyeket hirdettünk, ahol voltak egy vicces edzésként is felfogható gyakorlatok, illetve dolgoztunk mikrojelenetecskékkel, aktuális problémák mentén. Életmódváltás, párkapcsolat, ünnep – ezek voltak a témák. Annyira jól sikerültek ezek az összejövetelek, bizonyítva, hogy a zárkózott, sírva-vigadós örökségünk sem tudja lefojtani az örök emberi játékkedvet, hogy tervezzük ősztől a folytatást.
A májusi Madách-évfordulós Színemről színedre esemény pedig, 10 oktatási intézmény 63 diákjával, összesen vagy 160 résztvevővel bizonyította, a fórum-színháznak igenis van helye mifelénk, persze leszünk még ennél bátrabbak, felszabadultabbak is. Van miért dolgozni.

Magyarországon, Budapesten ukrán menekültekkel és romákkal dolgozol. Hogyan fogadja az előbbi, és hogyan az utóbbi, hogy a közösség elé tárják személyes problémáikat?

Budapesten a Dévai Fogadóban dolgozom november óta, egy ENSZ-projekt keretében, ukrajnai menekülteknek vezetek fórum-színházi műhelyt, a résztvevők között vannak kárpátaljai romák is szép számmal.

Műhelymunkáról van szó, ott nem tartunk, hogy „idegenek” előtt szerepeljenek, magunk között játszunk, tanulunk, nagyon felemelő és sokszor szórakoztató pillanatokkal. 

Nagy megtiszteltetés, hogy ezek az emberek bizalmukba fogadnak, engedik kicsalogatni magukat a komfortzónájukból, talán arra is sor kerül majd, hogy nagyobb közönséget is játékra csábítanak, nekem mindenképpen vannak ilyen terveim.

Miben különbözik a munkamódszered, amikor romániai magyar diákokkal, vagy ukrániai menekültekkel, netán romákkal dolgozol?

Eleinte mindig komolyan kidolgozott tervekkel érkeztem a találkozókra, összeírtam gyakorlatsort, meghatároztam, honnan hová szeretnék eljutni. Aztán kiderült, hogy ez a menekültekkel korlátozottan működik, van elég bajuk, nincs szükségük újabb kényszerre, elvárásokra. Most is vannak vázlatos terveim, de megtanultam inkább csak javasolni, impulzust adni, vagy ha maguktól mozdulnak, rásegíteni, dolgozni a felszabaduló energiával, visszafordítani a közösségbe. 

A Madách-projektben annyiban volt más a helyzet, hogy 10 csapattal, korlátolt időben kellett valahová eljutni, ezért volt metodika, de a legfőbb rendezői eszközöm ott is a kíváncsiság volt. Mindenkinek van mondanivalója, amit – az őszinte figyelmet érzékelve – szívesen hagy játékba lendülni.

Említetted, hogy az első komoly tapasztalatokat Göteborgban szerezted. Mesélnél ezekről?

A fórum-színház olyasmi, amit nem lehet könyvből tanulni, nekem nagy szerencsém, hogy a világon az egyik leghozzáértőbb ember, Geo Britto vezetésével szerezhettem tapasztalatokat. Vele készítettünk egy előadást a dzsentrifikációról. Ez egy nálunk kevésbé ismert jelenség, amikor a bérháztulajdonosok önkényesen felújítást végeznek, megemelik a lakbért és ezzel módszeresen lecserélik egy környék szegényebb lakosságát tehetősebbekre.

Számomra a reveláció az volt, ahogy a játékot kezdeményezők és a nézők között a határok feloldódtak, voltunk vagy kétszázan, de a fórum után mindenki maradt órákat beszélgetni, ünnepelni, nem kellett külön közönségtalálkozó. Életem talán legmeghatározóbb közösségi élménye volt. A mostani Madách-projekt sikeréig az volt a fő kérdésem, hogy ez nálunk is megteremthető-e. Bár sokkal több a görcs, határozottan állíthatom, hogy igen.

Rengeteg szó esik a romániai magyarság körében a közösségről, összefogásról. Milyen típusú közösséget alakíthat ki a fórum-színház?

Én úgy látom, hogy még mindig félünk hozzászólni közös dolgainkhoz, éppen csak pislákol bennünk a civil kurázsi, illetve minden témát beszippant a szekértábor logika: ha erről azt gondolod, akkor oda tartozol, pedig, ha magamból indulok ki, vannak bőven konzervatív és progresszívnak mondható gondolataim is.

A fórum-színházban pont az a remek, hogy ügyek vannak. Konkrét témában kell kompromisszumra jutni, méghozzá úgy, hogy adott egy működő modell, ahol gyakorlatban ki lehet próbálni az ötleteket, együtt lehet játékos tapasztalatokat szerezni. Tehát a fórum-színház gyakorlatias, megoldáskereső, szolidáris közösséget épít, ahol a leggyengébb láncszem is számít.

Szándékodban áll kivinni a nagyközönség elé a fórum-színházi előadásokat? Mármint meghirdetni, jegyeket árulni, vagy megmaradnál a közösségeken belüli, velük való munkánál?

A fórum-színház nem egy termék, sokkal inkább mozgalom. Közösségeken belül építkezik, aztán közösségeket köt össze, a multiplikátor hatás kötelező elem. Ez szerintem inkább kalapozós, mint jegyárulós műfaj.

A BBTE Színház és Film Intézet doktori iskolájában is a fórum színházra fókuszálsz?

Konkrétan nem, de köze van hozzá. A fentebb említett előadói helyzet kettős szerkezetét (az előadó egyszerre önmaga és a nézői észlelés tárgya) és azon belül a megtestesülés folyamatait vizsgálom egy gyakorlati (Practice as Research) kutatási projektben. Azt próbálom modellezni, mi történik az előadó privát énje és a nézői észlelet (szerep) közti gondolati térben. Nem ez a terminológia, de így talán érthetőbb…

Ugyanakkor dramaturgént, rendezőként kőszínházakban is dolgozol. Hogyan fogadja a színházi szakma a fórum-színházat?

A fórum-színházzal kapcsolatban eddig nem igazán van érintkezésem a szakmával, a kőszínházi munkáim ettől függetlenek, bár érkezett kőszínháztól megkeresés, hogy a Madách-projekt modelljére tudnék-e náluk is csinálni valamit. Meglátjuk, hogy működik ebben a közegben.

Milyen pénzből működhet a fórum színház, ami nyilvánvalóan független, civil kezdeményezés? Kitől kapnak pénzt, termet Göteborgban, és kitől Romániában vagy Magyarországon?

A legtöbb helyen pályázatokból, adományokból működik, Göteborgban az ottani egyetem nyert forrást. Mivel a fórum-színház a szociális és a művészeti szféra metszéspontjában van, lehet forrásokat találni, európai pénzeket, szerencsére jelenleg olyan szervezetekkel működöm együtt, amelyek beágyazottak, rendelkeznek tapasztalatokkal, én a szakmai részre koncentrálok. A Madách projekt egyébként konkrétan Magyarország Külügyminisztériuma támogatásával jött létre a Vendégoktatók a Magyar Kultúráért Program keretében.

Mire készülsz a közeljövőben kőszínházban és vannak fórum-színházi terveid?

Valahogy besűrűsödtek a dolgaim, lesznek kőszínházi munkáim az év második felében ha minden jól megy, rendezőként és dramaturgként is, illetve fórum-fronton is alakulnak a dolgok, most nyáron dolgozom több helyen is ukrán menekült gyerekekkel, a Dévai Fogadóban folytatódik a munka, illetve őszre egy izgalmas nemzetközi fesztivál is kinéz. A váradi fórum-színházi műhely sorozatot sem szeretném hanyagolni.

MEGOSZTOM

Megjelent a nyári Újvárad

Összevont nyári lapszámmal jelentkezik az Újvárad folyóirat. A július-augusztusi jelzésű számban Benedek Szabolcs, Csatlós Lóránt és Covaciu Norbert szépprózái mellett Katona Ágota, Andó Réka, Vasas Tamás, Szénási Miklós és Kukucska Szabolcs közöl verseket, az amerikai Harryette Mullen költeményeit pedig Gyukics Gábor fordításában olvashatják. A bűn és az árnyéka címmel publikál esszét Demény Péter. Fiatal művészeknek a sepsiszentgyörgyi Magmában nyílt kiállítását elemzi a Galéria rovatban Ungvári-Zrínyi Kata. Ingázni – úton lenni témában írt a Tandem sorozatban Annus Gábor és Magyari Sára. Mayer Ágota a mesterséges intelligenciáról ír (Hol leszünk mi, ha túlnő rajtunk az MI?), míg Cseke-Péter Tamás arról, hogy Rendelettel védené az Unió az európai sajtó függetlenségét. Simon Judit a fórumszínház mibenlétéről faggatta Tasnádi-Sáhy Péter rendezőt, az interjú címe: Mindenkinek joga van játszani. A Ketten egy páston közös témája az Átjárások, ezt a fogalmat közelíti meg irodalmi példákkal Boka László és idei szerzőtársa, Reményi Tamás József. A Kritika rovatban Kemenes Henriette mozgásszínházi produkciót (A velünk élő Schmürz), illetve Dobos Erzsébet installációtárlatát (Akinek nem tiszta) méltatja, Bozsódi-Nagy Orsolya egy minisorozatot (Mikor a balhé az élet értelme) ajánl, Fodor György Bíró Gyula verskötetét (Kitölteni a semmit), Ádámkó G. Réka pedig Fehér Imola és Simonfy József közös kötetét, a Kétlelkes négykezeseket (Az én az mindig valami más) recenzálja, míg Farkas Jenő A titok természetrajza címmel E. Bártfai László A hallgatás alakzatai című könyvét méltatja. Az Előhívás rovatban Kőrössi P. József A címzett: Csipe Etelka című írása első világháborús, szerelmes üzeneteket tartalmazó tábori lapok történetét idézi fel.
A 72 oldalas lapszám már kapható az Újváradot forgalmazó lapárusoknál és könyvesboltokban.

MEGOSZTOM

Kafka-kabaré: zavarba ejtő hitelesség

Nagyképűség lenne azt állítani, hogy a nagyváradi Szigligeti Társulat előadása nem hozott zavarba. Már a címtől sem érzem túl jól magam: Én, a féreg. Így, egyes szám, első személyben, hát kérem, márhogy én? Aztán meglátom a plakátot, ami tükröt ábrázol, ajaj, már megint megmutat magamnak, és az előadást még nem is láttam. Mondanom sem kell, milyen kíváncsian ültem be az új stúdióterem második sorába, alig vártam, hogy kezdődjön Kárpáti Péter Kafka-kabaréja.

Izgatottan néztem körül a zsúfolt teremben, megismertem a székeken, lépcsőn helyet foglalt színészeket, és azt is tudtam, hogy mi, a nézők is szereplői leszünk az előadásnak, a kabarénak pontosabban, ami műfaját tekintve gúnyos, humoros, zenével fűszerezett szórakoztató színház. 

Olvastam valahol, hogy miután Franz Kafka felolvasta barátainak Az átváltozás című írását, mindenki nevetésben tört ki. Nekem a hideg futkározott a hátamon. Azt is bevallom, hogy a neten ráakadtam Kárpáti szövegére, és elképzelésem sem volt, hogyan lehet ezt színpadra állítani.

Kovács D. Dániel budapesti rendező megmutatta, hogyan lehet, sőt kell korszerű, érdekes, izgalmas, nevettető, meglepetésekkel teli előadást alkotni az Én, a féreg című műből. 

A színpadon az üvegfal/ajtó ragadja meg a figyelmem, mögötte szerény berendezésű szoba, előtte egyik oldalon létra, másikon alacsony polc. Olyan az egész, mint egy lakás, amelynek az egyik helyisége a nézőtér. Utóbbi Gregor szobája, azé a fiatalemberré, aki egy reggel arra ébred, hogy féreggé változott. Vagy bogárrá, talán százlábúvá. 

Adott a hagyományos család: apa, anya, lányuk, fiuk. Utóbbi az egyetlen kenyérkereső, a ház ura viszont az apa. Ott élnek a zárt ajtó mögött, saját világukban, kételyek, gondolatok, kitekintés nélkül. Gregor, a fiú dolgozni jár, neki ez az élete. Amikor átváltozik, a legnagyobb gondja, hogy nem mehet be dolgozni. Pedig maga a Cégvezető is meglátogatta a családot, ami ugye nem semmi. 

Az előadás a bogárrá változott fiú környezetének a reakcióit, viselkedését taglalja. Azt, ahogyan a tisztes polgárok viszonyulnak a mássá lett Gregorhoz, a döbbenetet, az elutasítást, hogy ez megtörténhet a családjukban. 

„A mi családunkban nem eszünk szart” – jelenti ki dühösen az Apa, amikor megtudja, hogy a másik szobában nyüzsgő, furcsa hangokat kiadó bogár mindenféle levéllel, rothadékkal, sőt a saját ürülékével táplálkozik.  

Undorodnak ettől a bogártól, féregtől, aki rágni kezdi jól megszokott, üres életüket, aki kinézetre, szokásait tekintve és mindenben átlényegült. Semmiben sem hasonlít rájuk. A Cégvezető (ifj. Kovács Levente) megpróbál píszí lenni, de az undort nem tudja leplezni. Az Orvos (Szotyori József) egészségesnek nyilvánítja a fiút, az átváltozás nem betegség. Rendesen érzéketlen, meg sem kérdezi, hogy és miért történhetett. Roland (Balogh Attila) félelmetes bogár, féregírtó, kegyetlenül vidám bohóc, besegít a „probléma megoldásába”.

Az Apa (Dimény Levente) elutasítja, majd beletörődik, de továbbra is haragszik az igazságtalanságért, ami szerinte érte. Kapcsolata a fiával sohasem volt felhőtlen, Gregor levélben közli vele sérelmeit. Az Anya (Tóth Tünde) elkeseredetten eteti, sajnálja, titokban szereti is a gyermekét. Grete, a testvére (Trabalka Cecília) megijed, fél, felháborodik, nem érti. Ingrid (Tasnádi-Sáhy Noémi), a kacér szerelme elfogadni tűnik, nem undorodik a bogárrá változott szerelmétől. Mert a szerelem, az szerelem. 

Gregor (Tőtős Ádám) nagy gondja, hogy nem mehet dolgozni, rejtőzködik a család, a világ elől, élni próbál, mert élni kell. Kommunikálni is igyekszik, de nem értik, amit közölni szeretne. A féreg is vágyik a szeretetre, a megértésre, de hellyel-közzel megérti az elutasítást, az undort. Nem érti Ingridet, a szép lányt, aki mégis közeledik, aki elfogadja. Gregor emberként sem tapasztalta meg a feltétlen szeretet a családban. 

A szereplők a nézők között járnak, játszanak. A család tagjai is elvegyülnek köztünk, miután kinyílik az ajtó, kapcsolatot teremtenek velünk. Mert kérem, ha tetszik, ha nem a féreg mi vagyunk. Hozzánk beszélnek, nekünk magyaráznak, minket nem értenek, tőlünk undorodnak. Egy Néző (Kocsis Gyula) néha belekotyog, méltatlankodik, nem tetszik neki, amit a színészek játszanak. Amikor hirtelen sötét lesz, én sem érzem túl jól magamat, hallgatom a részben improvizációs szöveget, legyen már végre világosság, a sötétben akármi történhet. A Néző próbál kimenekülni, de a fényben sem sikerül, minden ajtó zárva. Itt maradtunk bezárva, önmagunkba és önmagunkkal, féreg mivoltunkban, az elutasító környezetben, szóval nincs menekvés. Mitől válunk állatokká, mi emberek? Mitől válunk férgekké? Ezek a darab kérdései, válasz persze nincs az előadásban, ezt nekünk kell kideríteni elsősorban önmagunkba nézve.

Érkezik a média is, a 15 perc hírnév, a celebbé válás lehetősége, ami mindenkit lázba hoz, csak Gregort hagyja hidegen. 

Felkavaró és mulatságos előadás az Én, a féreg. Zavarba ejtő. Hahotáztam, máskor megdermedtem. 

A rendező a groteszket, a szürreálist, az abszurdot ötvözi, komédiába rejti a tragédiát, anélkül bármelyik momentum mesterkélt lenne. Mindennek megvan a maga helye, oka, értelme. Mindez, valamint a tökéletes szereposztás, a nagyszerű színészi alakítások, a kifejező zene, a szuggesztív díszletek és jelmezek teszik zavarbaejtően hitelessé. Kovács D. másik bravúrja, hogy pillanatig sem lépi át a jó ízlés határát. 

*      

Nagyváradi Szigligeti Színház – Szigligeti Társulat 

Koprodukciós partner: Szentendrei Teátrum

Kárpáti Péter: Én, a féreg

Kafka kabaré – Franz Kafka: Az átváltozás című elbeszélése nyomán 

Rendező: Kovács D. Dániel

Dramaturg: Bíró Bence

Díszlettervező: Szakács Ferenc

Jelmeztervező: Bajkó Blanka Alíz

Zeneszerző: Trabalka Cecília

Sound designer: Hodu Péter

Szereplők: Tőtős Ádám (Gregor), Dimény Levente (Apa), Tóth Tünde (Anya), Trabalka Cecília (Grete), ifj. Kovács Levente (Cégvezető), Szotyori József (Orvos, Kalauz), Tasnádi – Sáhy Noémi (Ingrid), Balogh Attila (Roland), Kocsis Gyula (Néző)

Fotók: Vígh László Miklós 

MEGOSZTOM

Napló az áramló Tesztről (8)

Ismét Teszt. Május 21-én, vasárnap elkezdődött és 28-ig tartott a Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozó. Huszonöt előadást adtak elő a tizenöt országból érkezett művészek. Simon Judit fesztiválnaplójának nyolcadik, befejező része.

Véget ért az idei Teszt. Az utolsó napon két előadást néztem meg. Csodálattal adóztam azoknak, akik képesek voltak beülni még a másik kettőre is. Lemerültek az elemeim, egyszer még a biztosítékom is kiugrott. Sajnálom. 

Az utolsó nap első előadása szerb, kortárs színpadi mű, amit a szerbiai Heartefact társulata mutatott be, a címe A mi fiúnk. Érzékenyítő előadás, noha nem az erre szánt Fluid Views szekcióban szerepelt. Család: apa, anya, fiú (a leánygyerek nem jelenik meg a színen, a férjével és gyermekeivel él máshol). Az apa és a fiú látogatóba jöttek az anyához. Előbbi új asszonnyal próbál boldog lenni, utóbbi messziről, külföldről érkezett. A fiú azt reméli, végre a családja megérti, hogy melegként is „normális” életet él, sőt sikeres. Bemutatná az élettársát. Az előadás csavarja: amit látunk, az a fiú írta dráma. A szülők nem boldogok attól, hogy szerepelnek benne, hogy kiderül, elváltak és miért, hogy az anya önző, az apa, aki nem tud mit kezdeni a helyzetekkel a fiatalabb nőhöz menekül. Néha túl didaktikusan ugyan, de megmutatja, sőt kigúnyolja a homoszexualitással kapcsolatos sztereotípiákat, a rejtett homofóbiát. 

A budapesti Trafó Kortárs Művészetek Háza és a székesfehérvéri Vörösmarty Színház közös produkciója az Éhség, Knut Hamsun azonos című regénye nyomán készült. A náci-barátsága miatt máig vitatott, Nobel-díjas író fiatalon írt, 1890-ben megjelent könyvéből Sándor Júlia dramaturg és Nagy Péter István rendező írta, illetve rendezett színpadi változatot. A Hamsun eredeti nevét viselő főhős, Knut Pedersen éhezik. Fizikailag és szellemileg. Ételre, alkotásra, morálra. Szegénységét, nyomorúságát a büszkesége, vélt felsőbbrendűsége – úgy is mondhatnám – nagyképűsége tetézi. Írásait nem közlik, de nem is öli magát a munkával. Igaz, éhesen nem lehet alkotni. Végül, morál ide vagy oda, elmegy a helyi laphoz bértollnoknak. Az idős Hamsum Hitlert dicsőítő írásával kezdődik ugyan, de az előadás a náci eszmék, az önkény, az übermensch tagadása. Az alkotók nem akarták kikerülni a szerző ideológiai hovatartozását, de kifejezik ellenérzéseiket. Finoman utalnak a magyarországi aktuálpolitikára, de nem ez az előadás fősodra. Aki érti jó, aki nem, úgy is jó. Adjátok vissza a kikötőinket! – hangzik el, és nem csak én gondoltam a hegyekre. Pedersen Kristiania (Oslo akkori neve) utcáit rója, de a vetítésen Budapest jelenik meg, nagyjából ennyi az utalás. Ha valaki megkérdezné, milyen volt az előadás (real time vetítés, szereplők forgatta díszlet, kinagyított jelenetek, monológok) azt válaszolnám, hogy hosszú. Két óra, szünet nélkül.

Az idei TESZT szervezésében nem volt hiba, a hangulatban sem. A fesztivál népe jól érezte magát Temesváron, mint mindig. A hiba a válogatásba csúszott. Elismerem, emberfeletti munka a számtalan beküldött előadást személyesen vagy felvételen megnézni, mérlegelni. Lehet több, különböző ízlésű válogatónak is lenne elég munkája. Láttam csodás előadásokat és csapnivaló produkciókat. Talán a több szem, többet lát alapon utóbbiakat ki lehetett volna szűrni.

Köszönöm a színháznak, a szervezőknek, Encinek, Arankának, a jegyet szedő uraknak, a társulat tagjainak, a direktornak és stábjának a kedvességet, előzékenységet, a türelmet.  

Búcsúzhatnék most is, mint az előző években azzal, hogy jövőre, veletek ugyanitt. De lehet, én már nem leszek ott. Úgyhogy marad a köszönet és a kívánság: megújulást, jobbnál jobb előadásokat Temesváron 2024-ben!

Címlapkép: pillanat a Hamsun-könyv adaptációjából, az Éhségből (Trafó/Vörösmarty Színház)

MEGOSZTOM

Napló az áramló Tesztről (7)

Ismét Teszt. Május 21-én, vasárnap elkezdődött és 28-ig tart a Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozó. Huszonöt előadást adnak elő a tizenöt országból érkezett művészek. Simon Judit fesztiválnaplója. Hetedik rész.

Pünkösdvasárnap, a Teszt utolsó, nyolcadik napja, én itt a hetedikről számolok be. Békés vasárnap amúgy, a város zajaival fűszerezve. Temesvár ebben az évben Európa egyik kulturális fővárosa, mindenhol, mindig történik valami a tereken, utcákon, belső és külső helyszíneken. Szinte minden sarkon egy utcazenész szórakoztatja a sétálókat, a turisták vadul fényképeznek. 

A főbb tereket úgy-ahogy rendbetették, de akadnak még málladozó vakolatú, becsomagolt épületek. A mellékutcák állapota még a belvárosban is siralmas. Pár tíz méterre az Opera tértől, illetve a magyar és német színház épületétől rendesen figyelnem kell, hogy útban a szálloda felé ki ne ficamítsam a bokámat. A kulturális főváros hozadéka, hogy itt az inflációt meghaladóan is szinte minden megdrágult. 

A fesztivál népe viszont kevésbé törődik a várossal. A színházzal vagyunk elfoglalva. Éjszakába nyúlóan, néha hajnalig beszélgetünk, vitatkozunk a színházról, az előadásokról. Jó, kicsit pletykálunk is, de ez belefér.

Szóval a hetedik napon két előadást néztem meg. 

Az olaszországi imPerfect Dancers idén a Rómeó és Júlia – a végső órák című produkcióval érkeztek. A táncszínház jellemzője, hogy a helyi közösség tagjaiból is válogatnak szereplőket, akik részt vesznek az előadásban. Tavaly nagyon haragudtam, mert az egyik öregotthon alzheimer kórban szenvedő betegeit „használták” az előadásukban. Idén két idősebb színésszel és két szép kamasszal dolgoztak együtt. Ez rendben volt, hiszen a szülők bizonyára beleegyeztek, hogy a gyerekek szerepeljenek, és a színészek sem voltak abban a korban, hogy ne tudtak volna dönteni. 

A társulat tagjai profi táncosok, ami meglátszik az előadáson, ami a szerelemről szól. Mi másról is szóljon ezzel a címmel? A szerelem bármikor érkezhet és bármeddig tarthat. Lángolhat kamaszkortól nyugdíjas korig, sőt tovább. A produkció maga közhelyek sorozata, szépen eltáncolva. Bevallom, kicsit untam.

Ivo Dimchev bolgár előadóművész, világpolgár sokadik alkalommal szerepel a Teszt-en. Én nagyon kedvelem a sajátos, polgárpukkasztó, vérprofin megkomponált előadásait. Sok oktávot átfogó hangja, zenei és színpadi tudása imponáló. Meglepetésre, idén egy amatőr énekesnőt is beválogatott a műsorába. Igaz, az idősebb bolgár óvónőnek operába valóan irigylésre méltó hangja, és olyan erős színpadi jelenléte van, hogy hivatásos színészek is pirulhatnának. 

A Festőműhelyben bemutatott előadás címe: A pokolba Jézussal. Mielőtt bárki felháborodna, elmondom, a cím egy a szereplőknek és a közönségnek feltett kérdés egyik válasza. A kérdés úgy hangzott: a mennybe Trumppal vagy a pokolba Jézussal? Az előadó, de a közönség is az utóbbira szavazott. Ki van ez számítva, pontosan, Dimchev ügyesen manipulál. A trágár dalszövegek, a szexualitásra kihegyezett humor mögött, ott rejlik a színházról, a színészek, a színházi alkotók kiszolgáltatottságának a kórképe. A pénz hatalma, a színházon belüli hierarchia, ami gátolja a művészi szabadságot. S a trágárság sem véletlen, hanem a szexuális zaklatásra utal, ami nem muszáj, hogy tettleges legyen. Elég egy szó, egy kérdés, egy gesztus, hogy megalázza a művészt, teszem azt a szerepválogatáson.

Ivo Dimchev igazi, mindig önazonos shakespeare-clown sokoldalú tehetséggel, lenyűgöző színpadi jelenléttel, szociális érzékenységgel. 

Címlapkép: Ivo Dimcsec bolgár művész polgárpukkasztó előadása