Sebestyén Aba 1996-ban szerzett színművész-diplomát a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen, majd a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulatához szerződött, 1998-ban neki ítélték a legjobb pályakezdőnek járó UNITER-díjat. A lendületes indulás mellett mégis volt benne elég kíváncsiság, hogy járatlan utakra tévedjen, tizenhét évvel ezelőtt, kollégák és tanítványok segítségével útjára indította Marosvásárhelyen a Yorick Stúdiót. A színész-rendezővel Tasnádi-Sáhy Péter beszélgetett.
Az első kérdés adott: a szakma a tehetségedet kezdetektől fogva elismerte, benned mégis megszületett az igény, hogy saját színházat, saját műhelyt alapíts. Mi motivált?
Valóban, nagy lendülettel indult a színészi pályám, rengeteg jó feladattal, de a rendezés kezdettől fogva érdekelt, már akkor szerettem volna jelentkezni a rendezőszakra, aztán annyira sűrű volt a programom, hogy ez akkor elmaradt, jóllehet később sort kerítettem rá, sőt doktoráltam is Bukarestben.
2002-ben Béres András tanár úr, aki akkor még egy személyben volt a Tompa Miklós Társulat vezetője és az egyetem dékánja, felhívott, hogy mind a színházban, mind az egyetemen számítanának rám. Ez sok mindent eldöntött. Még abban az évben elkezdtem tanítani Farkas Ibolya mellett, az azóta már elhíresült évfolyamon, amit olyan nevek fémjeleznek, mint Bányai Kelemen Barna, Erdei Gábor, Korpos András, Magyarosi Imola vagy Tóth Árpád. Tulajdonképpen velük kezdődött a közös gondolkodás, amit – a színházban kapott remek feladatok ellenére – részemről a fejlődés, az útkeresés vágya, illetve a rendezés iránti kíváncsiságom hajtott. 2004-ben bejegyeztettem egyesületként a Yorick Stúdiót, aztán 2005-ben megszületett az első produkció, a Nasztaszja Filippovna; Andrzej Wajda Dosztojevszkij A félkegyelműjének átirata Kövesdy István rendezésében, a szereposztásban Veress Albert, Tompa Klára és jómagam. Én ehhez a bemutatóhoz kötöm az indulást. Fontos hangsúlyozni, hogy a Yorick életre hívása nem csak az én érdemem, hiszen ott volt néhány lelkes kolléga, mint például Nagy Dorottya vagy Zayzon Zsolt, és a diákjaim is lelkesedtek az ügy iránt.
Nagy szerencsém volt, hogy – Csegzi Sándor akkori alpolgármester közbenjárásával – sikerült saját teret szereznem a várban a stúdió számára, a Mészárosok bástyájában. Szerencsére volt precedens román oldalról, hiszen a Teatru 74 egy évvel korábban alakult, illetve létezett már a Liviu Pancu-féle Teatru Scena is, mindketten azonos helyszínen. Jó érzés, hogy volt, ahol próbálnunk, volt, ahová felszerelhettük a nemzeti színházból kiszuperált harmincéves lámpákat.
A legfontosabb személyes motivációm, hogy legyen egy helyünk, ahol nincs nyomás, ahol bátran lehet kísérletezni, akár tévedni is. A nagy mesterek is mondják, hogy nem a sikerből tanulsz, hanem a kudarcokból.
Nekem a Yorick adta meg azt a lehetőséget, hogy kompromisszumok nélkül kérdezhessek rá társadalmi jelenségekre, tabutémákra. Az államilag támogatott intézményen belül ehhez sokkal több az akadály, bár kőszínházakban is akadnak ellenpéldák.
A Yorickban belevághattam a rendezésbe is, amihez nagyon jó kiindulást jelentett a diákjaimmal végzett munka, de azt még nem éreztem magamban, hogy egy projekt ötlettel bejelentkezzek az igazgatónál, hogy ezt szeretném megcsinálni. Az alapoktól akartam elkezdeni.
Ma viszont már sokat dolgozol kőszínházakban rendezőként. Mennyiben más ez, mint amikor a Yorickban készül egy produkció?
Az ideális helyzet az, amikor a színház vezetőségével együtt gondolkodunk szereposztásban, szövegben, együtt keressük, miként szólítható meg az adott közönség, de vállaltam már el úgy is munkát, hogy konkrét feladattal kerestek meg. A próbafolyamattal kapcsolatban viszont mindig ragaszkodom ugyanahhoz az alkotói szabadsághoz, ugyanazzal a kíváncsisággal igyekszem minden feladatot kezelni, mint a Yorickban. Persze rákészülök minden projektre, de minden feladatnak meg kell hagyni egyfajta kreatív bizonytalanságot, hagyni kell, hogy nehéz helyzetbe hozzon a szöveg, az alkotótárs, mert csak így tudunk együtt fejlődni. Az nem működik, hogy viszem a receptet és megfőzöm. Mondjuk engem általában azzal az elvárással szoktak hívni, hogy lepjem meg a társulatot, mozdítsam ki a színészeket a komfortzónából, és ennek tapasztalatom szerint örülni is szoktak. A színész szereti, ha kibillentik, ha provokálva van, ha meggyúrják, ha aprólékosan foglalkoznak vele, még akkor is, ha éppen nem lesz briliáns az eredmény. Persze vannak egók, pózok, modorok, hierarchiák az egyes társulatokon belül, amikkel meg kell küzdeni, de ezekbe a harcokba bele kell állni, mert mindenki csak jól jöhet ki belőle.
Térjünk vissza a Yorickhoz és a kezdetekhez. Mit szólt hozzátok a szakma és a közönség, amikor elindultatok?
Emlékeim szerint mindenhol támogatásra lelt az elképzelés, az egyetem részéről mindenképpen. A már említett Béres András tanár úr, valamint Kovács Levente tanár úr, illetve Balási András mostani rektor-helyettes nagyon sokat segítettek többek közt a pályázati rendszert megtanulni, mentem is kérdésekkel, válaszoltak, biztattak.
A marosvásárhelyi színházat az indulásunk egy hosszú, átmeneti időszakban találta, de ott is örömmel fogadták, hogy a színészeknek ez egy plusz lehetőség, készültek közös produkciók is.
Mondjuk én eleve úgy képzeltem el, hogy a Yorick az egyetem és a kőszínház között foglal helyet: a frissen végzett diákok kaphatnak egy lendületet az induláshoz, a társulati tagok pedig tehetnek oda egy-egy kirándulást megújulni, feltöltődni.
A közönség pedig lelkes volt, főleg, amikor jöttek az eredmények, az első átütő produkció a Nasztaszja Filippovna után, talán Gianina Cărbunariu Stop the tempo! című darabja volt az én rendezésemben, Bányai Kelemen Barna, Nagy Dorottya és Csiki Hajnal szereplésével, dramaturg Boros Kinga. Erre jött 2009-ben a 20/20, aztán pedig a Székely Csaba-féle Bánya-trilógia első két darabja. Úgy érzem, mindenhol nyitottságra leltünk.