A fehérszemű kvaggák

Veszélyes, ha Kassim unatkozni kezd. Unalomból vágta le ezeket a szerencsétlen állatokat is, beleunt abba, hogy a haláltól rettegjen. Ez már játéknak sem volt jó, becsületemre legyen mondva, ameddig számoltam a napokat, heteket, addig biztos tetszett neki az ötlet. Minden szerencsejáték így működik, elkezd játszani az ember, és két út áll előtte: beteges játékos lesz, vagy belefásul a vereségbe, elvész a bizalma a véletlenekben, pedig, ha örökké játszana, egyszer biztosan nyerne.

Különösen igaz ez, amikor egymás halálára fogadunk: a lehető leggyorsabb eredmény kell. Ha a halál nem következik be legkésőbb egy héten belül, megszűnik a tét, a halált minél szűkebb idősávban kell eltalálni: az orvosok is mindig ezzel a játékkal szórakoznak.

A kelet-afrikai pusztában nem találtunk jobb szórakozást: Kassimmal hetekig fogadtunk egymás halálára. Magamban mindig más okot tippeltem a saját halálomra, mint amit ő mondott: nekem az agyvérzés vagy az aneurizma sokkal kézenfekvőbb volt, mint a malária. Ekkorra elhittem, hogy a szerencsejáték Kelet-Afrikában csakugyan szerencsealapon működik. Korábban magát a szót sem szerettem, úgy hittem, ha szisztematikusan játszunk, a valószínűségek működni kezdenek, és negyvenhárom-millióból egyszer például kihúzzák a számainkat a lottérián. Ha ügyesen játsszuk, lehet a szerencsejátékból véletlenjátékot csinálni, olyat, ami legalább a valószínűségek szintjén kiszámítható. 

Kelet-Afrikában a sors nem valószínűségekkel játszik, azokat mindig megtréfálja, hiába fogadnék minden valószínűséggel arra, hogy szomjan halok, vagy a malária visz el, olyan esetlegesnek tűnik a világ, mintha a véletlenek puszta szerencsévé változtak volna. 

Kassim ezt nem értette, németebb aggyal gondolkodott, mint én, és mindig a maláriára fogadott, ha rólam volt szó. Úgy kezelte a fogadásunkat, mint az európaiak a lottériát, szisztematikusan egyféle tippet adott meg, ekkortájt jöttem rá arra, hogy egy orvos is így diagnosztizál. 

De a kelet-afrikai Durststeppe nem az orvosok és véletlenjátékosok világa: Kassim hiába fogadott újra és újra, hogy három napon belül elvisz engem a malária, mindig vesztett. Igaz, az én tippjeim sem voltak pontosabbak, de ő ezt rosszabbul viselte. Nem vette észre, hogy a játék azért szórakoztató, mert egyre valószínűtlenebb halálokokat tudunk kitalálni. Én például három vagy négy hét után már azt mondtam: Kassimot egy villámcsapás fogja elvinni, ma pedig már ott tartok, hogy belefullad a Rajnába.

Joachim csak egyszer fogadott, akkor is könyörögni kellett neki, hogy vegye már rá magát! Azt hajtogatta, egy úriember biztosra nem fogad, márpedig ő mindhármunk halálát pontosan meg tudná jósolni, meghallotta a jövőből. Nem tudom, hogy csak a halálhírünket hallotta-e, vagy a puskadörrenést is, de amikor beszállt a játékba, csak annyit sziszegett felém: „az angolok fognak mindhármunkat agyonlőni!”  Ez hihetetlennek hangzott, pedig ekkorra már sok mindent el tudtam képzelni a Durststeppéről, az se lett volna meglepő, ha hirtelen feltör a földből a Rajna. 

Mióta Kassim ráunt a fogadásra, tűzrakó helyet építettünk, egyhelyben ülünk körülötte, mi Joachimmal a gyaloglásra untunk rá, és megtanultuk elfelejteni a félelmet. Elfogadtuk, van az a puszta, amiből nincsen kiút, amiben úgy telnek az éjjelek, a nappalok, hogy elfelejtünk várakozni. Amíg gyalogoltunk számoltam a napokat, akkor is, ha eltévedtünk, akkor is, ha nem láttam a várakozás végét, én akkor is hittem, hogy egyszer vége lesz a pusztának, és akkor értelmet nyer a várakozás, és akkor majd tudom, mi az az idő, ami értelmet nyer, és akkor legalább egy döntésemben biztos lehetek: jó ötlet volt ennyit gyalogolni!

A tűzrakóhely mellett nincs várakozás sem esőre, sem élelemre, sem angol katonákra, akik, ha véletlenül ugyanebben a pusztában tévedtek el, bizonyosan szintén nem várnak már ránk. Érzékeljük a sötétet, érzékeljük a világosságot, de nem számoljuk meg őket. Az érzékelésünket nem a számlálás működteti, mint Európában, pusztán arról van szó, hogy a testünk, mint minden szőrtelen test ezen az éghajlaton, dideregni kezd éjjelente. 

Ezekre az állatokra sem vártunk, úgy viselkedtek, hogy már meg sem leptek vele. Megint éjjel lett, Kassim a gyufájával meggyújtotta a tüzet, azt hinnénk, ez az emberen és néhány más élősködőn kívül minden állatot elriaszt. Ezek hárman idejöttek, a hosszú nyakukat a vállunkhoz simították, a tűz felé fordult a fejük, úgy néztek ki, mintha egy szamár és egy zebra csinált volna öszvért. Egy csordától szakadtak el: Európában ez lenne a legvalószínűbb magyarázat, ezek a zebraöszvérek Afrika lemmingjei, idejöttek hozzánk meghalni, hogy a csorda többi tagjáról eltereljék a figyelmünket.

De nem, ilyen magyarázatokra kár gondolni, a visszaemlékezés is elvesztegetett idő. Ezek a zebraöszvérek nemcsak azért voltak furcsák, mert közel merészkedtek, és hagyták magukat simogatni, hanem mert Joachimnak megtetszettek. A kanca, ami hozzádörgölőzött, jobban lekötötte a figyelmét, mint mi bármikor, isten tudja mióta először láttam rajta, hogy nem azokra a hangokra figyel, amiket csak ő hall valahonnan, még az Úristenen is túlról. A jelenben hallgatott, itt utánozta a barnacsíkos öszvérnyak hangját: „kvagga, kvagga” – valahogy így hangzott.

Kassim viszont annyira unatkozott, hogy már az is szórakoztatta, ha minket megijeszt. A balkezével még simogatta az öszvér fejét, de jobbjában megvillant a bajonett, mire egy hangosat nyeríthetett volna a vállához bújó fej, elvágta a torkát. A másik két zebraöszvér erre meg se nyikkant, a kezünket nyalták, a mellettem állónak kerestem a tekintetét, kíváncsi voltam, hogy a szemében látok-e félelmet, de elfordult, a kezem helyett inkább a saját hónalját kezdte nyalogatni. Akkor sem fordult vissza, amikor Kassim megjelent mögötte, mindkét zebraöszvér csendben tűrte, amíg nekik is elvágja a torkukat, ennél békésebben még semmi nem vérezte össze az egyenruhámat.

Kassim kettőből hátszínt vágott, a harmadikhoz nem nyúl, mosolygok, az emberi természetben egy dolog a fehéreknél és a négereknél egyforma: unatkozás közben mindig enni kezdünk. Ha az emlékezetem nem csal, a vasútrobbantás előtt ettünk utoljára, de akkor tényleg éhesek voltunk, a gyomorkorgásomra jól emlékszem, az viszont nem rémlik, hogy azt a vasúti hidat végül felrobbantottuk-e, minden esetre biztos nem robbant akkorát, hogy ennyi nap vagy év után megjegyezzem. 

Joachim elveszi a gyufás skatulyát Kassim mellől, kinyitja: „huszonnégy!” – kiált fel, egy szálat meggyújt, az ujjaival védi a széltől a lángot, átvillan az agyamon, hogy mostantól a napok múlását számolhatnánk a gyufákkal. „Herr Hauptmann” – hallom a balomról, Kassim a kulacsom felé mutat, közelebb lép, meglötyögteti. Lecsatolom a szíjamról, még mindig tele van vízzel. „Csak nem akar elkapni valami nyavalyát ezektől!” – mosolyog Kassim, de a szemeit morcolja, átnyújtom neki a kulacsot. Locsolja a húsdarabokat, majd dörzsöli őket, ez volt az utolsó adag víz hármunkra, jobban már úgyse tudtuk volna használni.

Figyelem a mozdulatait, már megint túljátssza magát, ez néger szokás, olyan, mint amikor Joachimmal megtanítottunk egy páviánt nevetni, onnantól egész álló nap csak a sikoltozását hallgattuk a hálókörzetben. Kassim, úgy viselkedik, mint egy pávián, aki valamikor megtanult éhezni, csak őt most nem tudjuk Basil atya szobájába zárni, hogy ott éhezzen magában és zabálja fel a szűz máriás képeslapokat. Nem, Kassimot végig kell nézni, ahogy tetteti az éhséget, szuggerálja a húst, mint akinek mindjárt kifolyik a szemén a nyál, pedig szerintem már gyomra sincs, ami korogna, és miközben bajonettre szúrja a saját részét, még nyersen beleharap. 

„Herr Hauptmann – csámcsogja, csak most fordul a harmadik öszvér felé, a bajonettel a nyakához hajol, húszig se kell számolnom, és újra kiegyenesedik a háta – úgy láttam, a kvagga szemébe akart nézni.” Mondja Kassim, a fülénél fogva elém dobja a fejet, a bajonettjével felhúzza rajta a leragadt a szemhéjat. „Erre számított?” – kérdezi, úgy járnak az arcizmai, mintha rágózna, a végén még elkezd nyershús gömböket fújni. „Nem tudom, láttam-e valaha ilyen színűt” – hazudok, mert pontosan emlékszem, hogy Kassim valamikor régen, de már a vasútrobbantás után ugyanilyen fehér pupillával nézett ránk, most megint a tekintetét keresem, a tűz az ő szemét, ahogy Joachimét, teljesen besárgítja.

„Tudják, mit mondanak magukról a négerek szerte Tanganyikában? Sok törzsünk van, sok hittel, a sok hithez pedig kétszer annyi sámánnal, mert egyik törzs sem tud megegyezni, hogy a sámánnak a jövő vagy a múlt szellemeivel kell-e beszélni. De egy dolgot minden sámán ugyanúgy lát múltban és jövőben – Kassim, akár a rágógumit, földre köpi a nyershús darabot a szájából – ez pedig az, hogy a fehérek egy fehér szembogártól jobban megijednek, mint a haláltól. Európában a halálfélelemnél rettenetesebb, ha valamit még a véletlennel sem tudnak megmagyarázni.”

Magyarázatot tényleg nem tudok a kvagga fehér szembogarára, arra sem, hogy Kassimé miért volt egykor hasonló, a kettő közötti kapcsolatot csak a szerencsére lehet fogni, viszont ez nem ijeszt meg, a szerencse most egyáltalán nem tűnik félelmetesnek, még annyira sem, mint a halál. „Ezt soha ne becsüld le, Afrikát éppen félelemből gyarmatosítottuk – válaszolom, a tűzbe teszem a kvaggafejet, szenesedik a pofáján a szőr, elkezdem lekaparni a bőrről – Európában negyven éve kifogytunk a megmagyarázatlan dolgokból, a tudósok bizonyítani tudták a papoknak, hogy ha van Isten, akkor éppen Európát hagyta el örökre, és addig beszéltek nekik, míg azok annyira megijedtek, hogy idejöttek misszionáriusnak. Aztán jöttek a kereskedők: már a papok sem ittak mifelénk, nem volt kinek eladni a szar kukoricázott sört. Végül a tudósok ijedtek meg, kiderült, senkit nem érdekel a tudományuk, ha nincs, aki sört főzzön belőle.” A jobb lábammal rálépek a kiköpött nyershúsdarabra, ahogy emelem a lábfejem, a hús ráragad a bakancsomra. „Ha Európában egy fikarcnyival kevesebb dolgot magyarázunk meg, most az angolokkal sem kéne itt harcolnunk!”

Kassim nevet, mostanában pusztán az, ha az „angol” szót kimondjuk, egyből felvidít minket: „A maguk fehér agya a trópusi napon sem feketedik meg annyira, hogy megértse: itt nincsenek véletlenek, boszorkányok léteznek, és olyan érthetetlen dolgokat csinálnak, mint a komombói oroszlánok! – ezt a történetet nem ismerem, Joachim már bizonyosan erről is hallott – Állatok is lehetnek boszorkányok, ahogy a növények, de akár egy felhő is. A komombói oroszlánok például nem megették a fehéreket, hanem lelegeltek minden kávéültetvényt Belső-Kongóban. Az ültetvényesek termény híján éhen haltak, mert addig gondolkodtak tétlen a belga hatóságok: mi a magyarázat arra, hogy egyszerre harminc oroszlán elkezdett kávét zabálni? Mire az utolsó babszem is eltűnt a fáról, csak annyit tudtak megállapítani: nem lehet véletlen a dolog, de az európai tudomány itt ért véget.” 

Kassim úgy beszél, mint aki kiirtott magából minden németséget, ő már többé nem fekete német, csak fekete, aki németül beszél, ez nem az a Kassim, aki mindig a maláriára fogadna, ha a halálomról van szó. „A fehérek elfelejtették a boszorkányaikat, mára annyira rettegnek mindentől, amit nem ismernek, hogy megölni sem merik – folytatja, a kvaggafejbe rúg, amit már csaknem csupaszra perzseltem – a négerekben legalább annyi életösztön maradt, hogy elvágják a torkát mindennek, amit nem értenek.”

Kassim azt hívja boszorkányságnak, amit mi szerencsének, ezt hiába magyaráznám, Kassim már valószínűleg a szerencsejátékot is boszorkányjátéknak hívja. Joachim felnéz, eddig csak hallgatott minket, de most már a szemével is követi a beszédet. 

„Tudja, mit? – fordul felém Kassim – Szerintem Magát egy boszorkánykvagga fogja megenni! Kilegeli a testéből az érhálót, és felkérődzi, mint a füvet. Fogadni mernék rá!” Joachim az égő gyufáját feldobja, az kettőt pördül a levegőben, de a láng nem alszik el, a gyufa úgy esik vissza Joachim ujjai közé, mintha mi sem történt volna. „Megmondtam, hogy mindannyiunkat az angolok fognak lelőni!”

Ezen egyikünk se mosolyog, ahogy Joachim beszél a britekről, valahogy semmi vicceset nem érzünk benne. „Azok a ronda, fehérszemű angolok” – súgja Joachim. Elveszi a megsült húsadagját a tűz felől.

A szentistvándi három

„Ma már csak temetésen találkoznak mifelénk az emberek” – mondja Bognár és a borsért nyúl. – „A pókok is először egy temetésen jöttek szóba. Ha jól emlékszem, a Gigién.” 

Siebert sóvárogva nézi, ahogy Bognár borsozza a tányérjába szedett vörös retket. „Igen” – veszi át a szót – „A Gigi halotti torán mondta a Bognár, hogy akkora fekete pókot látott otthon, mint a hüvelykujja.”

Babecz egy pohár vizet sóz a tányérja mellett: „Nálam, meg a Siebertnél is akkor jelentek meg ezek a pókok.”

Siebert csak a borsot szuggerálja „Nekem az asszony mondta, hogy látott ilyen pókot” – szólal meg, eltolja tányérjától a borsot, helyette vajat vesz maga elé. 

Bognár felnevet: „Siebert bátyám, amit az asszony látott, azt te is láttad! Ti egy ember vagytok négy szemre.” 

Babecz szintúgy nem néz Bognár felé, egy szelet borsos retket kivesz a tányérjából. „Arra gyanakodna az ember, hogy ezek cselőpókok. A potrohuk viszont olyan csupasz volt, mint az Ágnesek arca” – mondja Babecz – „Hálót is szőttek. A vendégágy fölé, ahová Gigica lányunkat fektetjük, amikor meglátogat minket.” 

„Az Ági temetésén a feleségemmel körbe kérdeztünk mindenkit – szólal meg Siebert, közben kenyeret vajaz – sem Ágicám, sem én nem beszéltünk olyannal, aki hármunkon kívül még látott ilyen pókot.” 

„Csak a hármunk háza.” – vág közbe Babecz. – Ki se lehetne mérni távolabbi pontokat a faluban!” Igaza van: Mátraszentistvánd kicsiny, alig nyolcvanlelkes, de másfél kilométer hosszan nyúlik el a völgyben. Siebert a felvégen, Bognár a kápolna mellett, Babecz pedig az alvégen lakik.

Siebertnek remeg a keze, amikor a vajas kenyeret a szájához emeli: „Nem tudtuk, hogy félni kell-e tőlük. Csípni egyikünket se csípték.” 

„Én hetvennyolc éves vagyok, ennyi idősen mindennel óvatos az ember, keresi, mi fogja a sírba tenni” – mondja Bognár, átnyúl Babecz tányérjába, egy rúd póréhagymát vesz ki – „a pókkal is óvatosan kezdtem bánni.”

Babecz egy korty sós vizet iszik: „Azon kezdtünk vitatkozni, hogy ismerjük-e annyira pókjainkat, hogy féljünk tőlük? Szóba jött többször a tisztelendő úr mondása: mindig valami olyan viszi sírba az embert, amit nem ismer.”

Bognár a tányérján félbe vágja a póréhagymát, az egyik felét zsebre teszi: „Óvatosságból kezdtem megismerni a magam pókját. Az ebédlőasztalnál az egyik széket kezdte összefonni. El sem mozdult róla, úgy tessék elhinni, hogy a fa egy hét múlva már nem látszott ki a pókháló alól” – belemártja a fél póréhagymát Babecz sós vizébe. – „Finoman megfogtam, és áttettem egy másik székre, hogy akkor azt szője össze. Nem zavart engem, évek óta nem ült rajtuk senki.”

„Mi Ágicám tükrén láttunk először pókhálót” – mondja Siebert. A jobb mutató- és hüvelykujjával egyesével végig tapogatja a bal keze ujjait. – „Az ő tükre a hálószobaajtón volt, az enyém pedig szemközt vele a falon. Mindkét tükörben mindketten láttuk mindkettőnk arcát, ahogy a pókháló is mintha az én tükrömre ránőtt volna.”

 „Minket nem bántottak a pókok, viszont a szentistvándiak folyton a hármunk háza közt haltak meg” – mondja Babecz, és megissza a maradék sós vizet. – „Ráadásul mintha egy ingát követtek volna. A Gigi köztem és Bognár közt, az Ági Bognár és Siebert közt, majd az Ágnes mama megint köztem és Bognár közt. Szabályosan ping-pongoztak Bognár háza fölött a halálozások.”

„Közben az én pókom beszőtte az összes széket az asztal körül – Bognár grimaszol. – vittem tovább a lakásban: kisfotel, pipereasztal, kötények. A pókháló alatt kezdett minden eltűnni, amit nem használok.”

Siebert Babecz felé integet. Nem szól semmit, csupán mutatja, hogy Babecz bal oldaláról lenne szüksége valamire. Babecz balra fordul, szétnéz az asztalon: „Nálunk nem tüntette el az ágyat, soha nem mászott rá. Fölé szőtte a hálóját, majd oldalt” – mondja Babecz. – „Mintha egy fátylat szőtt volna a vendégágy köré. Gicámmal szépnek láttuk, akár szúnyoghálónak is megtette volna!”

Siebertnek a sóskás tálat nyújtja Babecz. Siebert bólogat, a tányérja mellé teszi: „A feleségem tükrén a sarokból indult a pók. Háromszög alakban szőtt fölfelé, átlósan takarni kezdte Ágicám arcát.” 

„Már a Nusi dédi temetése jött. Mit ad isten, ő épp köztem és Siebert közt halt meg” – mondja Bognár, egyszerre emel póréhagymát és retket a szájához – „Addigra a pókomat már engedtem magam mellett aludni az ágyon.”

„Azt hittük, arra a tisztelendő úr is eljön” – mondja Babecz. Megemeli a hangját, hogy Bognár ropogását elnyomja – „Mégiscsak Nusi dédi volt a legöregebb asszony, az utolsó Anna a faluban” – Babecz feltartja a jobb mutatóujját, és a póréhagymát is borsozni kezdi – „De persze tudjuk, hogy a környéken sok a temetést, nem jut pap mindenhová.” Fanyar, hogy ezt mondja, mivel misét minden vasárnap kell tartani Szentistvándon, arra viszont csak a falu Ágnesei járnak. 

Siebert húzza a száját, sóskaleveleket rak a vajazott kenyerére: „Ágicám a tükrömben ekkorra majdnem elvesztette az arcát. A háló szálai vékony csíkokat hagytak belőle. A pókból többet láttam, mint az arcból.” 

 „A pókháló felülete sima lett, a fátyolszálak közt eltűntek a hiányok” – mondja Babecz, csuklik – „Mostanra a padlóig körül szőtte a pók az ágyat, nem is tudunk hozzáférni. Próbáltuk valahogy átvágni a hálót: elszakítani nem lehet, csak nyújtani, de visszapattan. Nem is tudtuk, hogy ebbe rovarok valaha bele fognak-e akadni.”

Bognár megvonja a vállát: „Rájöttem, hogy a pókot lehet olyan keserűfűvel etetni, mint a retek vagy a póréhagyma – retket rak a zsebébe. – A Nusi dédi temetéséről vittem haza a zsebemben retket és hagymát. Könnyfakasztó lefekvés előtt, megsirattam a Nusi dédit. Közben elbóbiskoltam az ágyban. Arra ébredtem, hogy a pók szívja a retekből a lét, olyan hangot ad, mintha ő is a Nusi dédi után pityeregne.”

Siebert a vajas-sóskás kenyeret majszolja. „Két napja Ágicám teljesen eltűnt a tükörből.” – nyel egyet – „A padlón hevert, ijedt arccal. Nem tudtam eldönteni, melyikünk rémült meg jobban, de neki dermedt meg az álla.”

Babecz az üres tányérjára mered, úgy tűnik a póréhagyma és a retek először az ő szeméből buggyantja ki a könnyeket: „Még soha nem láttam ilyen arcot egy halottól. Egy halott lelke akkor ijedhet meg ennyire, ha tükörbe néz és már nem látja a saját testét. Ahogy a tót hiedelem tartja errefelé.” 

Bognár csak egy pillanatra néz a tányérjára, tíz szelet retket látni rajta. „Itt másképp lehetett a dolog” – Bognár szorosra zárja a száját, az ajka remeg, lefelé görbülne, de úgy látszik, próbál egykedvűséget mímelni – „Ágicában a lélek előbb rémült halálra, mint a test: elég volt neki annyi, hogy nem látja a tükörben a saját arcán a Siebertét!” 

Siebert jobbra dönti a fejét, amikor a tőle balra ülő Bognár felé fordul. „Minden háztól az asszonyokat viszi a sír mostanában – mondja Siebert. – A tisztelendő úr nem értheti a huszonhétéves fejével, de azt hittem, a férfiságnak van egy olyan öröme, hogy nem maradunk magunkra vénségére.” 

Bognár csóválja a fejét, ahogy a retekre néz, vörösbe fordul a szeme: „Emlékezz a tisztelendő úr szavaira: olyasmi visz el, amit nem ismersz! Hát nálad, Siebert, ez a magány lesz” – kinyitja a szemét, a könnyei lefutnak az orráig – „De a pók segít elviselni, akinek pókja van, sosincs egyedül.” Bognárnak a mosolyt mímelnie sem kell, ha sokáig néz így a vörös szemeivel, bizton mindenki mást is megmosolyogtat az asztalnál.

Babecz a sós vizes poharára néz: „Ne beszélj neki magányról! Látod, hogy Siebert barátunk mintha az Ágicája helyett enne itt.” A tányérjára veszi a poharat, abba csöpögnek a könnyei.

Bognár a fogait is kivillantja: „Ágica gyomra nem tudja eldönteni, kiben haljon meg, ezért átköltözött a Siebertbe” – hátba veregeti a jobb oldalán Siebertet. – „A gyomrotok volt az egyetlen, ami másképp működött bennetek. Te ettél retket, hagymát is rendesen, most meg úgy gubbadsz a sóska fölött, mintha a saját feleséged lennél!”

Siebert az első az asztalnál, aki Bognár szemébe néz: „Ágicám tényleg csak a sóskát bírta elviselni a halotti toron. Meg a sós vizet, de azt ki lökné el magától?” – ez nem meglepő, a mátrai temetéseken megszokja az ember, hogy a sós víz jelenti a halott utolsó könnyeit az evilágon. Ahogy mártogatják bele a retket, hagymát, sóskát megtanulnak együtt sírni a halottal. – „A retek meg a hagyma marta a gyomrát, nem is ette őket, nem is könnyezett. Így a temetések sosem tudták őt megrígatni” – felfelé indulna az ajka, de görcsösen lefelé biggyeszti. Átkarolja Bognár vállát.

 „Neki nem csípte semmijét semmi, téged meg a hagyma és a retek csak vigyorgóssá tett” – nevet fel Bognár, és átkarolja Siebertet. Könnyes szemmel egymásra mosolyognak. – „Gondolkodtunk is, hogy minek téged keserűfüvekkel etetni, ha még ez sem törli le a vigyort a képedről.”

„Gigica lányunkkal mi lesz?” – mondja Babecz, a könnyei lassan visszapótolják poharába a sós vizet. – „Nem tudjuk hová fektetni, ha egyszer betoppan hozzánk. De ahogy a Sieberték pókhálójáról hallottunk, Gicámmal” – ahogy a feleségét becézte Babecz. – „már attól félünk, hogy nehogy nekünk kelljen eltemetnünk Gigicánkat.”

Bognár a bal oldalán megfogja Babecz vállát: „Ne félj a póktól. Te döntöd el, mit akarsz befonatni vele, ha babonás vagy a lányod ágyára, rakd át valahová máshova” – Bognár nagyot sóhajt – „A pókom az ágyon az én megboldogult Ágicám helyét teljesen befonta. Olyan, mint egy kis fekete mennyasszony!”

Babecz is Bognárra néz a kisírt szemével, de Bognár rögtön visszafordul Siebert felé: „Siebert bátyám, nem tudom, hogy ez-e a legjobb alkalom, de azért megkérdem. Most, hogy a te Ágicádat is eltemettük, ez a becenév átszállhat a pókomra?”

Siebert nem válaszol, csak lomhán harap egyet a vajas-sóskás kenyeréből. Őt ez az étel rígatja meg. Ahogy pityereg, lassanként a könnyeivel hibátlanra sózza a kenyeret: „Azért köszönjük a tisztelendő úrnak, hogy épp Ágicám temetésére ért ide!” – mondja Siebert, és felém néz. – „Ki tudja, kiére ér ide legközelebb?”

Bognár és Babecz is felém fordul, hat kisírt férfiszem néz rám: „Ha így megy tovább, mi hárman maradunk utoljára Szentistvándon” – mondja Babecz. – „Minket ráér majd eltemetni, de kérem, semmiképp ne felejtse el! A kihalt falunak adja meg a végtisztességet.”

„Maga sokáig meg fog még maradni” – mondja Bognár – „De így is van jól. Pap akkor is legyen temetni, ha már nincsen kicsodát.”

Sztriska Panna

A Sztriska Pankának az a legnagyobb baja, hogy a szülei nem örökbe fogadták. Mindennap ki is jár ezért a faluhatárba, és a magyarországi hegyek felé kiáltozza: „édesanyám, hallasz még?”

Már egészen hozzászoktunk ahhoz, hogy Szentistvándon minden férfit meddővé tett az Atyaúristen, de a Sztriska Mihálynak egyszer csak vajúdni kezdett a felesége. Ameddig a hasa nőtt, azt hittük, álterhes az Ágica, bárhol előfordulhat ilyen, ez az Atyaúristen furcsa vicce az itteni házaspárokon. A nők néha annyira akarják a gyereket, hogy a terhesség legtöbb tünetét észrevehetjük rajtuk: a vérzés-elmaradást, haspuffadást, néhányak még rúgásokat is éreznek a méhükben, és olyankor megesküsznek, hogy a hasfaluk ugrál fel-alá.

Amikor a Sztriskánéból hirtelen egy gyerek is előbújt, rájöttünk, hogy az Atyaúristen ezzel a családdal viccelődik a legfurcsábban. A Sztriska Mihály nem akarta elhinni, hogy ha a faluban egyszer már gyereknek kellett születnie, az miért lány lett, de ha már lány, akkor miért épp nála jött a világra: „Ha meghalok, a lányom örökölje tőlem a mészárszéket?” – kérdezte tőlünk, amikor a keresztelő után összeültünk koccintani. A szelencémet utoljára az előző pap nyitotta ki, a krizma ekkorra teljesen megsavanyodott benne. „Egy lány a saját vérzésétől is megijed” – folytatta a Sztriska.  – „Hogy bánna el a disznó- vagy a marhavérrel a szeme? És ez csak a kisebb baj, legföljebb nem néz oda. De akkor is hallja a visítást, bőgést, márpedig a nők, ha visítást hallanak maguk is visítani kezdenek, ahelyett, hogy a kezük járna. Nem véletlen, hogy vak böllérről már hallottam, lányböllérről nem.”

A Sztriska meg a felesége jobb híján megviccelték az Atyaúristen furcsa viccét: úgy nevelték a Panka lányukat, mintha őt is örökbe fogadták volna, ahogy Szentistvándon minden gyereket. Panka is amolyan jobb híján-gyereknek érezhette magát, ahogy minden fiú és lány a faluban. 

Sztriska Mihály nem próbált belőle fiúgyermekfélét faragni, ő úgy mondta nekem: „nehogy aztán Pankám esküvőjén derüljön ki, hogy nincs töke a vőlegénynek!” – én erre csak fanyarul vigyorogtam, de értettem a Sztriskát: két hazugságot már nehéz szívvel gyónna nekem hétről-hétre.

Így aztán megtanította Pankának, hogy egy lány visít például, ha disznóvisítást hall, de utána már könnyek nélkül kell tisztítania a beleket: „egy jó lány fél a vértől, de a szartól már csak nem szarja össze magát” – mondogatta a Sztriska mosolyogva. Mire tizenkétéves lett a Panka, csakugyan jó lány vált belőle, az apja pedig elégedett volt. Az öreg Sztriska ekkorra már süketnéma-vak böllérekről is hallott, „de lányböllérről, meg lehet nézni a Pankát, maga az Atyaúristen se akar hallani”. Mi erre csak bólogattunk, valóban lehetnek olyan furcsa viccek, amikhez még az Atyaúristennek sincs humora.

Hogy Panka ekkoriban mennyire hitte el a szülei füllentéseit az örökbe fogadásról, nemigen tudni. Furcsállhatta, hogy épp a Sztriskáék vették magukhoz, még ha a szüleinek erre is megvolt a meséjük, azt mondták: böllérfeleség hozta hozzájuk a kis Pankát délről, olyat meg nem csinálhattak, hogy egy böllérlányt nem fogadnak be, még ha soha nem is válik belőle lányböllér.

Az biztos, hogy Panka volt az egyetlen jobb híján-gyerek, aki elkezdett kijárni a szentistvándi határba, és dél felé fordulva hangosan ismételgette: „édesanyám, hallasz még?” Tizenhatévesen ment ki először a faluvégre, a Sztriskáné pedig azóta teljesen megsüketült. 

Panka olyan hangosan szokott kiáltozni Magyarország felé, mintha nem is bízna abban, hogy épp az anyja fogja meghallani őt. Pedig az itteni tótoknál az a hiedelem, hogy a lányok kiáltása az anyjukban visszhangzik, akárhonnan is hívják őket. Olyan ez, mintha egy magzat fölsírna a méhben, a tót anyák azt mondják, egy éles hang karcolja végig a testet hastól a dobhártyáig. 

Sztriska Mihály mára belenémult a Sztriskáné süketségébe, a lányának pedig amúgy sincs már mit mondania, vénségére megbékélt az eddigi hazugsággal, nem kell már cifrázni rajta. A Panka talán szintúgy megbékélt vele: ha már csak megtűrik az embert, jobb azt hinni, hogy legalább megtűrni szeretik, ahogy a többi jobb híján-gyereket. 

Talán magának is csak hazudja, hogy elhiszi a hazugságot. De így se hazudik nagyobbat magának, mint a szülei nekem. Pusztán azzal, hogy csak hallgatni járnak a gyóntatófülkébe. 

A kakaslevest ivartalanítják

Semmi kétség, Nagyságos Úr, az Újházy-házat kiherélik. A családfő, a Doktor Úr kezdte. Arról régóta szólnak a debreceni pletykák, hogy a felesége egyre csak hajtogatta neki: a vagyont már így is háromfelé kell osztani. Az Újházy választhatott: vagy magát teszi terméketlenné, vagy a fiai közül valamelyiket, egy jó orvos pedig ilyenkor önmagán kezdi a kúrát. 

Mindenki a Doktor Úr színészfiától, az Edétől hallott arról a húslevesről, pedig az apja találta ki. Egy vén kakas kell hozzá, a Doktor szerint az ilyen madár megkeményedett izmaiba hosszú évek szerelmes viharai gyűlnek össze. Váltig állította, hogy ez érződik a leves ízén is. A rendes Újházy-levest sózni, borsozni nem illik, egy napig tart a főzésidő: amíg a kakasból kifő az erő, és az öreg izmok is megpuhulnak. Közben a répát, zellert, karalábét, petrezselymet három óránként cserélik a lében, mert szétfő, a végére minden zamat csakis a húsból és a zöldségekből áll össze. 

Néhány orvos sarlatánnak tartotta a Doktor Urat, de ő receptre is fölírta a levesét, azt mondta: „a legyöngült emberből egészségest, az egészséges emberből vérbő ifjút csinál.” Annyi bizonyos, hogy a debreceni urak gyakran főzettek maguknak Újházy-levest, és úgy tűnik, sokaknak tényleg sikerült erőt meríteni a kakasból a szerelmes hancúrokhoz. Tudja, Debrecenben az úriosztálynál az a legnagyobb feneség, hogy az asszonyok is kálvinisták. Két vajúdás után azt gondolják, megszolgálták a maguk dolgát, és az urukat távol akarják tartani maguktól. A tehetős asszonyoknál pedig telik arra, hogy kihízzák a férjüket az ágyból. Akkora fart és hasat növesztenek, hogy fabottal sem piszkálná meg őket az ember, nemhogy hímvesszővel. Úgy tessék elképzelni, hogy az Újházy doktornak hála még ezeket az asszonyokat is várandóssá tették az uraik. Akkora lett bennük a bagzási kedv, hogy akármekkora volt a feleségük, betúrták magukat először melléjük az ágyba, majd a hájpárnákon át a szemérembe. 

Képzelheti, az Újházy doktor felesége miket gondolt, amikor már a harmadik fiát hozta a világra. Nem véletlen, hogy addig pörlekedett a férjével, amíg az el nem kezdett leszokni a levesről. Az öreg doktor senkinek nem szólt erről a házban, de egyre-másra tyúkot használt kakas helyett. A cselédség sem tudott semmit. Az Újházy ritkán fordult meg a konyhán, de a levesfőzést ki nem adta a kezéből: olyan volt neki, mint egy műtét vagy medicinakeverés, és ugye az ilyesmit egy jó doktor nem bízza másra. 

A cselédek csak azt vették észre, hogy az inasfiúnak nem úgy megy a dolga a konyhalánnyal, ahogy annak előtte, de erről egy mukkot sem szóltak, amíg a középső fiú, az Izidor el nem kezdett panaszkodni. Erről ugye úri házban nem beszél senki az apjának vagy anyjának, de az inasfiún látta, hogy ugyanaz a bú nyomasztja, mint őt. Ezt az orvosi nyelv magduzzanatnak hívja: az ágyékban úgy felszaporodik a hasztalan férfimag, hogy az egész embert húzza magával. Ilyenkor az orr folyton le van szegve, csak a nadrág felé néz bánatosan: ha két férfiú sokáig beszél úgy, hogy egyik sem tud másik szemébe nézni, akkor ott bizony föléled a gyanú. 

Az Izidor nekem úgy mesélte: az inasfiúval elkezdték figyelni az öreg Újházyt is, de a Doktor Úr tapasztalt az emberi test dolgában, volt benne önfegyelem, ebéd közben csak egy-egy pillanatra sandított az asztal alá. Az Izidor próbált puhatolódzni nála: „Édesapám, mostanában kicsit bánatos az orra.” Az öreg Újházy erre csak morgott, a legtöbb, amit ki lehetett szedni belőle: „tudod, fiam, az anyád, de ebben a korban már ilyen ez.”

Azért a Doktor Úr sem tudta örökké türtőztetni magát, néhány hónap alatt fáradt a figyelme. Az orra állítólag már teljesen a levesbe lógott evés közben, az Izidor szerint azt se lehetett tudni, hogy kanalazza-e még a levét, vagy szipogja befelé magába. Azt biztosan látták, hogy a levestől nemhogy megifjodik, de még bágyadtabb lesz, és a felesége nélkül lassanként felállni sem tud az asztalfőről. Szó se róla: a vénlány nyomott vagy egy mázsát, lehetett rá támaszkodni. Az Izidor szerint az anyja csak azt mondogatta: „meg kell szoknia apádnak az öregséget.”

Akármennyire is szokta a korát a Doktor Úr, a levesfőzést ekkor sem adta ki a kezéből. Ekkorra már a hallásával és a látásával is gondok voltak. Erre az Izidor úgy jött rá, hogy az inasfiúval követték egyszer az apját, amikor az a tyúkólak felé totyogott. Az Izidor úgy mesélte, hogy az öreg megfogta a madarat, ők mentek mögötte, a Doktor Úr megfordult, észre se vette sem a fiát, sem az inasfiút, pedig ott álltak vele szemben. Elvágta az állat torkát, és befelé indult a házba, ki se kerülte őket, csak ment egyenesen, az Izidoréknak kellett félreugrani, nehogy összeütközzenek. Olyan volt a Doktor Úr, mintha csak valami öreges ösztön hajtaná, ami pedig kívül esik ezen az ösztönön, azt meg se látja, meg se hallja. 

De az Izidorék csak ekkor döbbentek meg igazán: amikor végignéztek a tyúkokon, kakasokon, nem tudták megmondani, melyik-melyik. Mindegyiknek színes volt a farktolla, hetyke a sarkantyúja, de herét egyiken se találtak. Mintha a madarak is elfelejtették volna, melyiküket kell belefőzni a levesbe. „A szag lehet az oka!” – bizonygatta az inasfiú. – „ezek megérzik, ha rossz hús fő a levesben. És már azt se tudják, milyenek legyenek, hogy levágják őket, vagy éppen hogy békét hagyjanak nekik.” Az Újházy Doktor mintha a csirkéit is elbizonytalanította volna, hogy melyiküknek milyen ételben a helye. 

Én mondom: Az Újházyaknál nem csak a házat herélik ki, de az udvart is. No, de sokat beszélek, Nagyságos Úr. Sikerült választania? Egy finom kakastöke pörköltet az ijedtségre?