MEGOSZTOM

Alkonyodik

Mire delet harangoztak, sikerült összeszedelőzködnöm, bár a borotválozás egyelőre elmaradt. Az ebédhez kenyér kell, a holnapi reggelihez kalács. Elő hát a plasztik szütyőt, süt a nap, kék a hidegen didergő ég, indulás falunk boltjai felé. Mert, jóllehet, a város tízmilliós, de ez a régi kerülete olyan, mint egy falu.

Két francia pékségünk is működik. A Chez Paul-nak jobbak a cukrászsüteményei, de könnyen kiszárad a rúdkenyere, ropogós héjú friss baguette-ért tehát a Pain Quotidien-hez, a mindennapi kenyerünkről elnevezett pékhez megyek. Azután pedig, irány a Louis cukrászda.

Magyar vállalkozásként nyitott, az 56-os menekültként Angliába érkezett jó magyar ember, Perlmaier Lajos tulajdona volt. Amikor ő elaggva nyugalomba vonult, s acélkék Rolls Royce kocsija nem parkolt többé a cukrászda előtt, jelezve, milyen jól megy a bolt, a patinás kávézó lengyel kézbe került. A LOUIS felirat ottmaradt a homlokzaton, igyekeznek méltók lenni ehhez, de a krémes és az indiáner eltűnt a kínálatból. Szerencsére jó fonottkalácsot sütnek, ezt szeleteljük a reggelinkhez. Nejem vigyáz a vonalaira, de én vastagon vajazok az akácméz vagy a baracklekvár alá. Nevezetes nagyapám, Molnár Ferenc írt arról az egyik tárcájában, hogy legyen luxusunk a vaj bőséges élvezete.

Csak katonásan, fiatalosan! Nem csoszogunk. S a sarki ingatlanügynökség kirakatüvegében tükörképünkön ellenőrízhetjük, elég kackiás egyenesen tartjuk-e magunkat még a nehéz télikabátban is. Nem görbülünk kérdőjellé nyolcvan felett, mint uralkodónk, II. Erzsébet királynő. Nem is szólva a szomszéd utcában lakó, agg Grünberger bácsiról, akinek a torzója immár derékszöget formál.

Budán is volt hasonlóan parkinzonos imerősünk, egy nyugalmazott ezredes. Nem csak hajlott volt, a feje is lekókadt. „De hát így annyi mindent talál a járdán” – mondta rá nagybölcsen a házmesternénk.

A párom elszántan óv a totyogós öregségtől. A „húzd ki magad!” naponta tízszer is elhangzik.

Hajdan aktívan sportoltam. Középtávú futóversenyeken indultam a Vasas MÁVAG színeiben, s a teniszt csak partner hiányában hagytam abba. Így nem vagyok pocakos, és a lábam fürgén visz.

A baj máshol van. Ismerőseim nyájasan rámköszönnek az utcán, és üdvözletüket küldik kedves feleségemnek. Fogalmam sincs, hogy kicsodák. Kiestek az emlékezetemből. Persze, hosszú éveken át képzőművészeti galériám volt a falu legrégebbi részén, tehát emberek százait ismertem meg, mindre emlékeznem kellene, névvel, élettörténettel.

Salerno-t mutatják a tévében. „Na, itt már jártunk” – mondja a párom. „Emlékszel, milyen jó hallevest ettünk a főtéri vendéglőben?” 

„Persze, hogy emlékszem” – füllentem.

Ugyanakkor jól fel tudok idézni kisgyerekkori dolgokat. Amikor hétévesen az elhurcolás elől falura, Balatonkilitire menekített az a fiatal parasztasszony, aki túróval, tejföllel, tojással járt hozzánk, emlékezetem szerint egy hideg téli napon minden házhoz bezörgettek orosz katonák. Lepedőket és fehér asztalterítőket rekviráltak. A befagyott Balaton jegén átkelve készültek támadásra a Zalában még ott állomásozó német egységek ellen, álcázó fehér lepelbe burkolva magukat. Emlékszem, miként vágtak lyukat a terítők közepébe, azon dugták át a fejüket.

A láb épsége nagyon fontos. Az én atléta-lábam jól működik, ám vigyázni kell: ismerősöm agg édesapja büszke volt arra, hogy kilencvenévesen is fel tudja tenni a lábát a mosdóba, aztán egy végzetes reggelen így esett hanyatt és törte gerincét.

Most mintha új korszakába értem volna az észlelőképességemnek: mindenre rácsodálkozom. Szokott sétámat végzem a bevásárlás után, végig kis utcánkon, aminek már az elnevezése is jellemző: ‘Back Lane’ – hátsó utca. 

Megcélzom utcácskánk alján a La Cage Imaginaire éttermet, benne alig néhányszor voltam. A párom főz minden nap. Vajh’ mit jelent a cage imaginaire? Képzelt kalitkát? S azt miért? A szakács állítólag nyolcvan étel előállítására képes.

Mellette található a keresztutca névadója, a Flask azaz flaska nevezetű korcsoma, ott is főznek, de angolosan. Erről nevezték el az egész utcát Flask Walk-nak.

A hárompercnyi sétára fekvő hatalmas londoni őspark, a Hampstead Heath felé tartok. Még a hajdani közfürdő és mosoda egyemeletes vöröstégla épülete előtt kell elhúznom, amely e hivatását kőbevésve viseli, homlokzatán végig, de már régen lakásokká alakították át. Amikor ifjú BBC-rádió munkatársként, fix fizetésem előnyére támaszkodva, ötven éve, jelzálog kölcsönért megvettem keskeny, háromszintes sorházamat, két idős melós hetekig bütykölt a modernizálásával. Amíg a fürdőszoba el nem készült, a közfürdő minden vendég után alaposan kisikált kádjaira jártam. 

Két lángvörös telefonfülke van a hajdani fürdőház bejárata előtt. Az egyikből még lehet telefonálni (ki telefonoz manapság fülkéből?), a másikat viszont egy élelmes pasas büfévé alakította át, beszerelt eszpresszó masinával. Éppen ott van egy utcai pad is, ahová a kávéspohárral meg a szendviccsel letelepedhet a kedves vendég. Ez London legparányibbb eszpresszója.

Innen már csak egy ugrás a fél kerületet elfoglaló őspark, a tóhoz vezető, ápolt sétaút fasorján ballagva vetek számot éveim múlásával.

Az, hogy a szomszédai közé szoruló, keskeny kis házam kétemeletes, jó tornát jelent a lábaimnak. Naponta vagy húszszor fel s lemegyek a lépcsőn, a dolgozószobába, a fürdőszobába, a földszinti konyhába, a kertre nyíló társalgóba, ebédlőbe, s fürgén veszem a lépcsőket.

A vénülés egyik alapvető hátulütője, hogy nem tervezhetünk sok évre előre. Pedig dönteni kellene jövőjéről egy ilyen kétlaki européernek, mint amilyen én vagyok. Hol érjenek végnapjaim: Hampstead-ben vagy Budán? Csak kórházra ne szoruljak.

Ha majd betöltöttem a százat, illő lesz valahogyan elpatkolni, talán békén elszenderedve a karosszékben. De melyikben? Abban, amit apámtól örököltem, s Budán kínálja kényelmét dohányszín bársonyhuzatjával, avagy a londoniban, amelynek már kezdem laposra ülni a rugóit?

S mi lesz az életművel? Ki kellene rukkolni valamiféle újabb kisprózai szöveggel, jelezve, hogy még a porondon vagyok. 

Hitvesem sejti, hogy mostanában ilyen felkavaró gondolatok zavarják lelki békémet. Vallok.

„Ugyan már” – legyint. „A lényeg, hogy minden napodnak legyen még értelme. A horatiusi Carpe Diem-et úgy fogd fel, ahogy kell: ne múljon el nap egyrészt hasznosság, másrészt valamiféle öröm nélkül. Lám, Horatius megjárta a philippi csatát, ahol az ülepébe nyílvessző fúródott, azután teljesen elszegényedett, mégis ezt vallotta.” 

A lényeg, hogy még minél több reggelen kenhessem vastagon kalácsomra a vajat. 

Sárközi Mátyás (Budapest, 1937) író, kritikus, szerkesztő. Apja Sárközi György író, anyja (Molnár) Sárközi Márta, a Válasz kiadója és szerkesztője. Nagyapja Molnár Ferenc író. 1956-ban hagyta el Magyarországot, Londonban, a művésznegyeddé fejlődött Hampsteadben él. A BBC rádió magyar adásának szerkesztője volt. Kossuth-díjas (2020).

MEGOSZTOM

London mélyén egy kis Európa

Ígéretes sorozatot indított 2020-ban a Noran Libro kiadó. A Fejtő Ferenc regénycímét kölcsönző Érzelmes utazások külföldön élő magyar írók szövegeit kínálja választott lakóhelyükről. Nos, a brit fővárosban több mint fél évszázada megtelepedett Sárközi Mátyásnak aligha okozott gondot megidézni a hely szellemét. A Hampstead – London művésznegyede című zsebkönyvet olvasva hamar megállapíthatjuk, hogy a József Attila-díjas író igazi – de nem kritikátlan – lokálpatriótája a metropolisz északnyugati részén meghúzódó csendes kerületnek, ahol korábban művészeti galériát is működtetett.

A városrész regénye négy sétára tagolódik, járunk a Fő utcán, benézünk a gazdagabbak utcáiba, bóklászunk a temetőben, vagy a Hampstead Heat-en, ami egy kellemes levegőt és sétát kínáló őspark. Sárközi a magyar cukrászda vagy a francia pékség mellett olyan egzotikumokat is megmutat, mint az egykori hullaház, melyben ma avantgard kamaraszínház működik.

A források által a 11. századtól említett városrész egykor és ma is bővelkedik a neves lakókban, nem véletlenül nevezik értelmiségi és művésznegyednek. Utóbbiak közt említhetjük a költő Keats-t, Ian Flaming írót, a James Bond figura megteremtőjét, az idén hatvan éves popsztár Boy George-t, illetve Peter O ‘Toole filmszínészt, aki annyira része volt a helyi közéletnek, hogy választások előtt egy furgonból sört csapolt a munkáspárti jelölt mellett kampányolva. Kedvelt célpontja volt a menekülő hírességeknek is Hampstead, a világháború kitörése után egy ideig itt élt Charles de Gaulle tábornok, míg élete végén a nácik elől itt talált menedékre az idős Sigmund Freud, akinek emlékét múzeum is őrzi, s szobra is van a nagy analitikusnak. Amúgy is jó kezekben van a hagyományápolás, a Hampsteadi Hagyományőrző társaság igyekszik mindenre odafigyelni, a hírességek mellett zománcozott emléktáblája van a városrész egykor népszerű rikkancsának és virágárusának.

Műfajt is teremtett a kerület, az itt lakók életformáját megörökítő prózai műveket a 20. század vége óta hampstead regényként tartja számon az irodalomtudomány.

Sárközi Mátyás kiváló mesélő, remek sétapartnere az olvasónak a vöröstéglás házak övezte régi és újabb utcáknak, lenyűgöző a helyismerete, valósággal ontja az adatokat és a sztorikat, úgy, hogy ezt mégsem érezzük nyakunkba zúdított, tömény információhalmaznak. Kirajzolódik a társadalmi háttér, a jelenkor politikai viszonyai, például a Brexit megélése is egy Brexit-ellenes közegben. A szerző nem vendég, nem látogató, hanem része, eleme a Hampstead-sztrorinak. Elhisszük neki, akár együltő helyünkben végigolvasva az érzelmes utazást, hogy ez a világ egyik legélhetőbb helye.