praktikusságba öltözök ma reggel,
sűrű szövése kivédi az esőt, legfelül a lódenkabát,
alatta anyám kötött pulóvere, amit a korai megsemmisülés 
elől mentettem át a határ másik oldalára,
megérett már az elhasználódásra, amitől én mai 
napig rettegek, ezért lehunyom a szemem, 
kiszáradt torkom mellett csordogál a duna,
mosdatom nem létező emlékeimet.

ha lehunyom a szemem, egy terhes nőt 
látok magam előtt, épp a kilencvenes évek 
közepén vagyunk, nekidől egy fehér daciának, 
combközépig érő fehér ruhája visszaveri 
a napsugarakat, a kötött pulóver a hátára terítve,
nem fér már bele, mosolyog a sziromhullásnak,
nagyot nyel, most döntötte el, végleg itt marad.

ha lehunyom a szemem, a mélyben ébredek, 
hang se jön ki számon, némán sír bennem a zuhanás,
nincs mibe kapaszkodni, mitől ennyire ijesztő
az elköteleződés – szegezem a kérdést halántékodnak,
azt álmodtam terhes vagyok, reggel riadtan nyúltam
hasamhoz, de csak horpadást találtam, belefúrtam 
magam lélegzetvételedbe indulásig, mert tudom, 
nincs sokáig maradásom.