Címke: sajtó

december 30, 2024 | Szűcs László | Rovatok | Társadalom
MEGOSZTOM

Váradiul és magyarul, de hogyan tovább?

Bő negyedszázada, 1998 őszén egy jubileumi album kiadásával emlékeztünk arra, hogy száz évvel korábban jelent meg a város nagyhatású, később Ady, Tabéry Géza, az alapító Fehér Dezső és mások jóvoltából országosan is ismert lapja, a Nagyváradi Napló. 

A Százéves a Napló című kiadvány túl azon, hogy igyekezett teljes áttekintést adni a váradi magyar sajtó történetéről a hőskortól a lapok színes kavalkádján át a sztálinizmusig, majd a diktátor nevével fémjelzett évtizedekig, utolsó fejezetében Újra Napló címmel a Bihari Napló addigi közel egy évtizedes működését is felidézte, egy abban az időben az olvasási szokásokról készített felmérés eredményeivel kiegészítve. Különös módon a mai állapotok ismeretében az egyik leginkább szembeötlő a kötet legvégén található teljes Bihari Napló impresszum, mely az 1998 augusztusi állapotokat tükrözve 54 nevet (!) tartalmaz.

Aztán az ezredfordulótól kezdve három tulajdonosváltáson ment át a kiadó, ezek folyományaként több radikális átalakításon ment át maga a lap, mely tulajdonosi döntés nyomán 2024 végétől – hetilappá alakulva – beszünteti három és fél évtizedes működését. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a nagyváradi nyomtatott napi sajtó története 155 évnyi lét után ér véget, az 1870-ben indított Nagyvárad indulásától számolva. 

A Bihari Napló mostani megszűnése egy olyan folyamat eredménye, ami valójában már több mint két évtizede elkezdődött. Miután a Bihari Napló Rt. szinte teljes tulajdonrészét megszerezte, Kiss Sándor vállalkozó, politikus, az RMDSZ akkori Bihar megyei elnöke alig egy év után jelentős haszonnal adta tovább a kiadót az Inform Media Kft.-nek, annak az osztrák érdekeltségű cégnek, mely már korábban is próbálkozott a lap megszerzésével. Míg a rövid Kiss Sándor-korszak nem hozott változásokat a lap tartalmában, kinézetében, a kiadó működésében, az Inform Media gyors és látványos mozdulatokkal dobta ki az ablakon – olykor szinte szó szerint – a kiadó és a szerkesztőség egy évtized alatt felgyűlt eszmei és anyagi értékeit. Felszámolta a terjesztési osztály önálló árushelyeit, a kiadó likviditását biztosító teljes bódéhálózatot, átgondolatlan módon megtizedelte a munkatársi gárdát, megszűntette a lap sikeres, népszerű rovatait, hétvégi mellékleteit, továbbá letiltott műfajokat, szigorú terjedelmi korlátokat vezetett be, olcsó bulvárelemeket épített be a lapba, idegen és sok esetben alkalmazhatatlan tipográfiai képet erőltetett a megmaradt munkatársakra, mindvégig a megfélemlítés eszközével élve. Jellemző módon elsősorban azokat a kollégákat érintette az elbocsátási hullám, akik addig a napilap nyelvi színvonaláért feleltek (szerkesztők, olvasószerkesztők, korrektorok).

Még a szerkesztőség birtokában lévő festményeket és grafikákat is leparancsolták a falakról, majd a műtárgyakat elkótyavetyélték, esetleg hagyták tönkremenni a Kanonok sori pincében. Még a kiváló egykori kollégákról elnevezett szobák névtábláit is leszedették. Az osztrák kiadó vezetői és magyarországi helytartóik e radikális változtatásokkal afféle tesztelésre alkalmas tereptárgyként tekintettek a Bihari Naplóra. Annyi szakmaiatlan sületlenséget, amennyit összehordtak az egyébként igen gyakori gyűléseken, meetingeken, sem azelőtt, sem azután nem hallottam.

Ugyan a kezdeti korlátozások szigora később némiképpen alábbhagyott, mégis kisebb csoda, hogy a lap fennmaradt a következő tulajdonosváltásig, elérve egy újabb, most záruló fejezetet. Hogy ez utóbbi értékelésével nem foglalkozom hosszabban, annak két oka van: egyfelől igazán fontos pozitív szakmai fejlemény ismereteim szerint nem történt, másrészt fokozatosan elszakadtam a lap rendszeres olvasásától. Csupán egyetlen adatra hívnám fel a figyelmet: miközben az újság fénykorában a vidéki előfizetők aránya meghaladta a hatvan százalékot, a Bihari Napló oldalain fokozatosan csökkent a vidéki témákat feldolgozó anyagok száma, aránya, súlya. Nyilván ez az előfizetések számán is megérződhetett. 

Talán az egyetlen örömteli fejlemény, hogy újraindult a Bihari Napló Kalendárium kilencvenes években megkezdett sorozata, s benne nívós anyagokkal is találkozhatott az olvasó!

Természetesen nem kerülhetjük meg azt a kérdést sem, hogy az elhúzódó hanyatlás belső okai mellett mennyiben járult hozzá a megszűnéshez az online média térnyerése, a hagyományos szerkesztett tartalmak visszaszorulása, a social media szerepe, ezek összhatása. Mindenképpen érdekes fejlemény e tekintetben a mostani romániai elnökválasztás, amely éppen arra a veszélyre hívja fel a figyelmet, hogy milyen következménye lehet annak, ha a médiafogyasztók nem szerkesztett tartalmakat olvasnak, néznek, hallgatnak, hanem folyamatosan manipulált információk, álhírek áldozatai.

A Bihari Napló esetében akár olyan tényezőt is érdemes figyelembe venni, hogy mennyire volt káros hatással a lapra a járvány idején okkal bevezetett home office üzemmód indokolatlan elhúzódása.

Ugyanakkor azzal is szembe kellene nézni, miként tekintsünk arra, hogy a Bihari Napló kiadói és lappolitikája hosszú évek óta külső, külföldi irányítás alatt van, saját helyi közegével, közösségével viszont gyakran kerülve konfliktushelyzetbe. 

Egy vizsgálódást megérne az is, milyen hatást gyakorolt a lapra az az időszak, amikor a Reggeli Újság idején a helyi magyar sajtópiacon versenyhelyzet alakult ki, ráadásul részben olyan munkatársak jelentették a konkurenciát, akiket az előző időszakban a Bihari Napló kötelékéből távolítottak el, esetleg önként távoztak a szerkesztőségből. A sors fintora, hogy miközben a Bihari Napló egy osztrák cég kezében volt, a Reggeli Újság kiadóját egy román üzleti kör tulajdonolta, s adott időben mindkettő rendelkezett a cégen belül román társlappal.

Hasonlóképpen médiaszakemberek vizsgálódására érdemes, a párhuzamok és a különbözőségek megállapítása céljával a Bihari Napló és a Szatmári Friss Újság megszűnésének összevetése. Hiszen a két megye esetében hasonló méretű potenciális olvasótáborról beszélhetünk, s egy időben mindkét lap átélhette az Imform Media vezetőinek „áldásos tevékenységét”, majd előbb a szatmárit, később a váradit értékesítette az osztrák médiaholding. Most pedig más-más kiadói háttér mellett szűntek, szűnnek meg. A szatmári helyzet még szomorúbb és érthetetlenebb, hiszen a helyi politikus tulajdonos döntése értelmében a Friss Újság még hetilapként sem folytathatja, miközben a szatmári magyar érdekképviselet évek óta sokkal jobb helyzetben van, mint a bihari. 

Sajnos a politikum, a döntéshozók itt sem, ott sem mérik fel az anyanyelvű, kisebbségi sajtótermék, napilap megszűnésének a súlyát, ennek a közösségre káros következményeit. E lapok – lehetséges, de részben elpuskázott – szerepét nem mérik az egyházi vagy kulturális intézményekéhez, pedig az ilyen típusú napilapoknak ugyanolyan közszolgálati szerepet kellene betölteniük, mint a közmédia vidéki szerkesztőségeinek. Nem olyan rég még gyakorta emlegettük a sajtót negyedik hatalmi ágként. Vagy talán éppen e szerepe miatt kell visszafejleszteni? De vajon kinek jobb az, ha a Tik-Tok válik a negyedik hatalmi ággá?

A mostani döntés a napilap hetilappá alakításáról egy csupán kissé sántító hasonlattal olyan, mintha a színházat kényszerítenék arra, hogy a továbbiakban takarékossági okokból csak stúdiódarabokat vigyenek színre, netán elegendő a felolvasószínházi forma, majd a színpadra lépők számát egy ügyes dramaturg húzásainak köszönhetően nyolc főben maximálnák. Hatásában, szerepében, az olvasók számát tekintve egy hetilap egészen más, mint egy napilap, mondhatni más szakma, hiszen a hetilap – jó esetben – nem egy hetente egy alkalommal megjelenő napilap.

Mielőtt dolgozatom olvasóját a teljes kétségbeesés állapotában hagynám a sok negatív tartalommal, megpróbálok felvázolni néhány lehetséges elméleti megoldást.

Az első lehet a legyegyszerűbb, tételezzük fel, hogy sikerül egy nívós, az olvasók körében népszerű hetilapot tartósan meghonosítani a bihari lappiacon, nyilván kiegészítve egy a napilapi szerepeket, az aktuális tájékoztatás feladatát ellátó online hírportállal. Végül is hasonló, ellenkező irányú folyamat történt a hőskorban, amikor egy hetilapból, a Nagyváradi Lapokból lépett elő hírlappá a Nagyvárad. Ehhez persze jelentősen kellene változtatni az eddigi lappolitikán, koncepción, lapirányítási gyakorlaton stb.

Egyfajta öszvér megoldás lehetne a heti 2-3 alkalommal megjelenő „napilap” kiadása, ilyennel, illetve hasonló tervekkel már találkoztam más külhoni magyar vidékeken, például Kárpátalján.

Harmadik útként adhaná magát egy olyan ambíciózus terv, ami egy Bihar–Szatmár–Szilágy megyék térségét érintő, regionális napilap alapítása lenne. Csupán egy adat egy ilyen partiumi napilap melletti érvként: a magyar érdekképviselet a december 1-jei parlamenti választáson ebben a három megyében összesen közel 150 ezer szavazatot szerzett. (A hasonló lélekszámú vajdasági magyarság a Kárpát-medence egyik legnívósabb, legnagyobb terjedelmű napilapját, a Magyar Szót és erős kiadóját tudja fennartani!) Ez a változat az indulás nehézségei mellett azzal a szakmai kihívással is járna, hogy egy ilyen közös, regionális lap miként tudná elérni, hogy mindhárom térség olvasói a magukénak tekintsék?

A fenti megoldás-változatokhoz képest a legszerencsésebb egy a helyi, közösségi összefogás nyomán létrejövő (megmaradó?) Bihar megyei napilap lehetne, amihez komoly anyagi és szellemi tőkekoncentrációra is szükség lenne, a vállalkozók, a politikum, a civil szféra, az egyházak, az önkormányzatok stb. összefogására. Ne feledjük, ma Európa számos országában, s vélhetőleg másutt is a hagyományos sajtó, a nyomtatott lapok népszerűek, életképesek, sőt, a kisebbségi sajtótermékek is, alkalmazkodva a médiát érintő változásokhoz, fenntartható kiadói politikával.

Befejezésül és biztatásul idéznék röviden a bevezetőben említett Százéves a Napló című könyv bő negyedszázada megfogalmazott, de egy mai, alaposan megváltozott helyzetben is hitem szerint érvényes üzenetű előszavából:

„A kilencvenes évek viharos gyorsasággal zúdították ránk a már-már elképzelni sem tudott szabadságot. S hol szűnik az önkény, ott a vélemény szabadságának, netán szabatosságának a kibomlása sem késik, még ha a hír szentsége nem is érvényesül kívánt teljességgel. Hogy milyen képet mutat a váradi újságírás jelene? Ehhez már némi időbeni rálátás, felülemelkedés szükségeltetik. Annyi biztos, a változásokat követő hónapok pezsgése, ha fontosságában nem is, de hőfokban, tenniakarásban, reménységben Várad száz évvel korábbi újságírását idézte. 

Sokan hajtogatják a hamis közhelyt: a sajtó a negyedik hatalmi ág. Én azt mondom: az a jó eset, ha nem az, ha köze nincs bármi hatalomhoz.

Hosszú évtizedek eszköz- és játékszer-szerepe után a visszanyert szabad szólással élnünk kell. Hitellel. Igazat szólva. Bátran szólva. Váradiul és magyarul.”

2024. december

A szerző 1990 januárja és 2002 novembere között volt a Bihari Napló munkatársa, mint riporter, szerkesztő, főszerkesztő, főszerkesztő-helyettes

december 18, 2022 | Mayer Ágota | Rovatok | Társadalom
MEGOSZTOM

A cserben hagyott (újság)olvasó

Az emberek jobban hisznek a Facebooknak, mint az újságoknak, mondta ennek a lapnak a hasábjain Mircea Toma, neves román újságíró. Kétségtelenül igaz ez a vészjóslóan hangzó megállapítás: a klasszikus értelemben vett sajtó hitele ma már semmivel sem nagyobb, mint a Facebookon megnyilvánulóké, de ez a fejlemény logikus következménye annak a folyamatnak, amelyen az egész társadalom átesett a globalizáció és a virtualizáció korszakába, és ami a sajtót is korábbi szerepkörének feladására kényszerítette. Hogyan és miért történt ez, erről lesz szó az alábbiakban. 

Az élet virtualizálódott: sokkal több időt töltünk a számítógép előtt, mint a szabadban, sokkal többet lógunk a neten, mint a családdal, baráti társasággal, sőt, maguk az emberi kapcsolattartás formái is az internetre helyeződtek át. A kommunikációs közeg immár az élet minden területén túlnyomórészt nem a fizikai tér, hanem az online, és egyre több tapasztalatunkat nem a közvetlen valóságból, hanem az internet közvetítő közegén keresztül nyerjük.  

Életmódunk radikális megváltozása magával hozta az információ fogalmának a megváltozását is. Régen információnak számított a hiteles forrásból, sőt, forrásokból ellenőrzött adat, tájékoztatás, ma pedig információnak minősül az is, hogy Jancsi kitesz a Facebookra egy cicás képet. Tökéletesen megvalósult Marshall McLuhan meghökkentő gondolata, miszerint a médium maga az üzenet. Már pusztán attól információ valami, hogy megjelenik a közvetítő közegben, ahol mások kapcsolódhatnak hozzá, reflektálhatnak rá.

Paradoxon, hogy az internet teremti meg a műszaki és gyakorlati lehetőségét annak, hogy bárki információkat hozzon nyilvánosságra és kifejthesse véleményét, és ezzel megvalósulhasson a közbeszéd teljes demokratizálódása. Ugyanakkor ez a teljesen nyitott információáramoltatás fullasztja véleménykakofóniába a közbeszédet, és hozza lehetetlen helyzetbe annak egykori közegét és irányítóját, a sajtót. A véleménynyilvánítás radikális demokratizálódása nyomán és az információk teljes hozzáférhetőségének a korszakában a sajtó nincs már abban a monopolhelyzetben, hogy kizárólag ő szelektálja és kezelje a híreket. Az internet elterjedésével az utcán tébláboló polgárok, a Facebookon kommentelgető trollok versenytársaivá váltak az újságíróknak és a tévériportereknek, hiszen előbbiek ugyanúgy a nyilvánosság elé tárják írásaikat, fényképeiket és videóikat, mint utóbbiak, így maguk is információforrássá válnak. A közösségi médiában a cicás fotó, a szelfi, és az ukrajnai haditudósítás ömlesztve érkezik, és így a fizikai térben egészen eltérő léthelyzetek ugyanazon a közvetítő közegen keresztül, ugyanazon a szinten és egy időben kerülnek az emberi elmébe, és az információk szelektálását közvetlenül az egyének kell elvégezzék. Teljesen kiiktatható ebből a folyamatból a hírforrás és a hírfogyasztó között közvetítő sajtó, mely ezáltal elveszíti a tudatok és vélemények fölötti befolyásolási képességét is. A szerkesztőség az irodaépületből átköltözött minden egyes ember elméjébe, mindenki maga kell válogasson az információdömpingben, miközben maga dönti el azt is, hogy pusztán hírfogyasztó marad, vagy – mert az internet világában ezt bármikor megteheti – belép a hírgyártók táborába.  

A sajtó és annak munkatársai korábban rendelkeztek a hitelesség aurájával, mert az információkat, hírmorzsákat, híreszteléseket ellenőrizték, ha úgy tetszik a valóság próbájának vetették alá, és csak azután közölték. Csakhogy amikor a fogalmi relativizmus filozófiai elméletté izmosodik és polgárjogot nyer, akkor nincs már külső instancia, amihez viszonyítani lehet az állításokat. Ez a külső instancia lenne a tény, illetve a tényszerűség, ami feloldódott a virtualitásban és a dekonstrukciós nyelvjátékban.

Ebben a helyzetben a hír szerepe is megváltozott: már nem kell eleget tegyen a tényszerűség követelményének, elég ha képes a figyelemfelkeltésre, az érzelmek felkorbácsolására. A tényszerűség fogalma elmosódott, már nem a hír tartalma, hanem az üzenettel való találkozás, az azzal történő interakció válik ténnyé, elvégre a lájkok, a megosztások és a kommentek is egyfajta realitást képeznek. Megszűnt a korábbi egyirányú információáramlás hírleadó és hírfogyasztó között, a közösségi médiában az információ oda-vissza áramlik a felek között, most már az eredeti hír nem tájékoztatás, hanem csak kiindulópont egy interakció megteremtéséhez. Emiatt is sokkal vonzóbb a közösségi média a hagyományos, az egyirányú információáramlás elvén működő sajtónál, sokkal érdekesebb a troll, az influenszer az újságírónál.

A közösségi médiában azonnal lehet reagálni a megjelenő hírekre, de sok esetben nem a hírben foglalt tényekhez, hanem az üzenethez magához kell és lehet viszonyulni, és így nem a közölt tényeknek, hanem az üzenet által kiváltott reakcióknak lesz relevanciájuk. És amennyiben a reakció mértéke elér egy bizonyos számszerű mennyiséget, annak már politikai relevanciája is lehet.

A szerepzavarba került sajtó nem adta fel a harcot, hanem az új körülményekhez igazodva új szerepet talált magának, és az új híráramlási közegekben lehetővé váló azonnali reakciók politikai relevanciáját akarja kiaknázni. A sajtó, de legalábbis annak igen jelentős hányada lemondott arról, hogy a negyedik hatalmi ág, a demokrácia csahos kutyája, azaz a demokratikus kontroll letéteményese legyen. Ahhoz, hogy visszaszerezze befolyását, és abból a jól ismert szlogenből kiindulva, miszerint, ha valamit nem tudsz megakadályozni, állj az élére, a sajtó már a hiteles tájékoztatásnak a látszatáról is lemondott a nyílt manipuláció és a propaganda javára. A hír- és adatözönben egymásnak tökéletesen ellentmondó információkkal lehet találkozni, ilyen körülmények között nem a tényszerűség dönti el azt, hogy az emberek melyik információt fogadják be és el, hanem az érzelmi ráhatás, az, hogy mi erősíti meg a híráramlásba bekapcsolódók előítéleteit és életfelfogását. 

Erre a felismerésre építve a sajtó sem ellenőrzött tényeket, hanem hiteket közvetít, amelyeknek jó esetben van közük a fizikai valóságban zajló történésekhez, rossz esetben alternatív tények. A hatalom a médián keresztül szivárog be az emberek tudatába, és csak kiterjedt manipulációkkal tudja magához kötni a polgárok tudatát, különben semmiféle autoritást nem tudna gyakorolni a tudatok szintjén atomjaira hullott társadalom tagjai fölött. Ezért a kormányzatok, a politikai erők számára a virtualizálódó világban élet-halál kérdés egy olyan médiahálózat birtoklása, ami saját üzeneteket közvetíti. A médiumok politikai leuralásának folyamata tetten érhető a legfejlettebb demokráciákban is, csak a manipuláció mértéke és kiterjedtsége szerint vannak különbségek az országok között. 

És hogy az egymásnak ellentmondó információk versenyében melyik lesz a nyerő, azt sem a tényeknek való megfelelés kritériuma dönti el, hanem pusztán az, hogy melyik információ jut el minél többször minél több csatornán át az emberekhez. Régebben a hatalom a cenzúrával oldotta meg ezt a problémát, de most az oroszországi helyzet mutatja meg azt, hogy mennyire nem hatékony ez a módszer: Oroszország megtiltja, hogy a közbeszédben háborúról essen szó, miközben mindenki számára nyilvánvaló, hogy Ukrajnában háború zajlik, tehát az is, hogy a hatalom manipulál. Az internet világában a hírdömping a nyerő formula: nem az ellentétes véleményeket kell elhallgattatni, hanem olyan viszonyokat kell kialakítani, hogy a saját álláspont többszörös mennyiségben és a lehető legtöbb csatornán eljusson az emberekhez, mint az ezzel ellentétes álláspont. A dömping biztosításához azonban sajtótermékek garmadájára van szükség, amelyek egységesen, összehangoltan közvetítik a kívánt politikai üzeneteket, amelyek sok esetben köszönő viszonyban sincsenek a tényvalósággal. A magyarországi sajtóviszonyok iskolapéldáját nyújtják ennek a rendszernek és módszernek. 

A sajtó tehát a hatalom ellenőre szerepkört ledobva az indoktrináció eszköze lett. Ezt a hírfogyasztók nagy része is érzékeli, akik emiatt el is veszítik bizalmukat a sajtóban, és ezért hisznek inkább a Facebooknak vagy bármiféle más, a sajtótól eltérő hírforrásnak. 

Nagyon kicsi és gyenge az a sajtó, amelyik a hatalom szolgálatában álló médiumokat ellensúlyozhatná. Az objektív, (értsd, a tényszerűséget szem előtt tartó), a különböző hatalmi központoktól gazdaságilag és minden más szempontból független sajtó gyakorlatilag kilátástalan helyzetbe került. A teljesen szabaddá és ingyenessé váló információáramlatban ellehetetlenül gazdasági szempontból, hiszen tulajdonképpen saját termékét, az információt nem tudja pénzzé tenni. Csak magát a felületet tudja értékesíteni a reklámozók felé, ez utóbbiak azonban egyrészt az elérhetőséget keresik, amit a közösségi média szintúgy megad nekik – sőt! –, mint a hagyományos sajtófelületek, másrészt pedig politikai, ideológiai, értékítéletbeli szempontok alapján is döntenek arról, hogy hol reklámoznak. 

A közszolgálati kommunikációval lehetne küzdeni a sajtóetikát és a hírgyártás legelemibb szabályait sem ismerő influenszerek, valamint az ideológiai, politikai érdekeket közvetítő médiumok által generált hírkáosz ellen. A politikai erők azonban ki akarják maguknak sajátítani a közszolgálatiság eszméjét és le akarják uralni az azt megvalósítani hivatott intézményeket, másrészt ma már nem is érvényesek azok a közös játékszabályok, amelyekkel a közszolgálatiságnak érvényt lehetne szerezni. De ha nincsenek közös szabályok, akkor közös játék sincs, és a köz szolgálata működésképtelen fikcióvá lesz, mert annak a résznek a szolgálata válik közszolgálattá, amelyik a szabályokat írja és ráerőlteti a többi részre. 

Gondolkozni radikálisan demokratikus tett, mondja Hannah Arendt, és ő hívja fel a figyelmet arra is, hogy a totalitárius rendszerek legideálisabb alanyai nem is az ideológia megrögzött hívei, hanem azok, akik nem tudnak különbséget tenni fikció és valóság, igaz és hamis között. Világunk virtualizálódásával mindannyian sokkal hangsúlyosabban ki vagyunk téve a totalitárius szellemi felépítmény és társadalomberendezkedés eme veszélyének. A sajtónak abban kellene szerepet vállalnia, hogy megóvja a társadalmat ettől a veszélytől, és mindig a tényszerű igazságot közvetítse, de ezt a feladatot a fent vázolt körülmények miatt egyre kevésbé vállalja. A közösségi média által csak még jobban elmagányosított embert a sajtó és a hatalom is cserbenhagyta, ezért minden korábbinál nagyobb szüksége van a radikálisan demokratikus tettre: a gondolkodásra. Persze csak akkor, ha demokratikus társadalomban akar élni. Ha ez számára nem tét, akkor átengedheti a gondolkodás fáradalmait a sajtónak, az influenszereknek vagy újabban a mesterséges intelligenciának. De ez már egy másik írás tárgya lehet.