Rulikowski – regényben és a történelemben
Az 1848/49-es szabadságharc leverése céljából Magyarországra benyomult orosz hadsereg egyik tisztjének, Pjotr Vlagyimirovics Alabinnak följegyzéseiben olvasom: az a hír terjed, hogy Rulikowski – „Kázmér”, a „dzsidás kapitány” – „egyetlen éjszaka alatt” megőszült.[1] A kivégzése előtti éjszakán. Egy másodperc tört részéig elégtételt érzek – aztán szégyent. Végül megutálom magamat. Mi örülnivalóm lehet azon, hogy a magyar szabadságharc lengyel mártírja összetört az ítélet súlya alatt, hogy szenvedett, hogy megbénította a tizenkét órán belül bizonyosan bekövetkező halál tudata? Kapkodás, fejmunka; lassan föltárulnak az elkülöníthető rétegek.
Magáról az igazi történelmi személyiségről szinte semmilyen hiteles ismeretem nincs a vezetéknevén és halála dátumán kívül (keresztnevét is évtizedeken át rosszul tudtam, mindenkivel osztozva ebben). Alabint olvasva nem a valóságban élt, végül császári kivégzőosztag elé állított tisztre asszociáltam, hanem egy regényalakra, aki – újabb csavarként – önmagában még csak nem is lehetett ellenszenves számomra gyermekkoromban. De még maga az alább tárgyalandó regény és írója sem volt az: csak a regényt szülő ideológia. Az ideológiával szembeni ellenszenv származhatott át pillanatnál rövidebb időre előbb a regényhősre, tudat alatt pedig a szabadságharc hús-vér vértanújára, akinek torz mása volt csupán Bárdos László A dzsidás kapitány című ifjúsági epikájának címszereplője.
Nincs más út tehát: újraolvasás, kutatás. Úgy tűnik, a regényben mindenképpen, de ha jól olvasom az elmosódó fényképen, a nagyváradi síremléken – a róla elnevezett köztemető bejáratánál – is téves adatok olvashatók. Főképpen Rosonczy Ildikó és Kovács István kutatásaiból[2] tudjuk ugyanis, hogy Rulikowski soha nem lett százados – a cári seregből zászlósként „szökött át” (lásd lejjebb) a magyarokhoz, itt a lengyel légió tartaléklovasságába osztották be főhadnagyként –, és nem Kázmér volt a keresztneve, hanem Konrad – bár kényszerből ma a Konrad Kazimierz kettős nevet is használják, a budapesti Földművelésügyi, illetve legújabb nevén Agrárminisztérium falán lévő emléktáblára is ezt vésték (nehogy provokálják a hibás nevet őrző közvéleményt). S főképp nem igaz az, amit Bárdos említett regénye utószavának a mártír sírját leíró szövegrészébe iktat: „Rulikowski Kázmér nyugszik e hantok alatt, aki fiatal életét feláldozta a magyar szabadságért.”[3]
Az ulánustiszt kész volt harcolni, nyilvánvalóan akár meghalni is a magyar (és a lengyel, illetve az „egyetemes”) szabadságért. Harcolni azonban nem harcolt, a regény által is terjesztett tévhit szerint ott volt ugyan a fegyverletételt közvetlenül előidéző temesvári csatában, valójában a város környékén sem járt soha, átszökése után semmilyen fegyverhasználatot feltételező katonai akcióban nem vett részt (valószínűleg előtte sem, soha életében). Halála nem nevezhető áldozatnak. Önmagát csak valamely reálisan elérhető nemes, akár távlati cél érdekében áldozhatja föl az ember. Rulikowski végzete értelmetlen, vak végzet. Nem volt tétje, hacsak nem vesszük számításba azt a lélektani tényezőt, amit Rosonczy Ildikó említ róla annak lehetséges okaként – s amire visszatérek még röviden –, hogy társai és Wysocki tábornok figyelmeztetése, óvása ellenére visszafordult Orsováról, a határról, nem ment emigrációba a lengyel légió tagjaival. Visszafordult, hogy megkeresse ezredét azzal: a magyarok fogságban tartották.
Görgei Artúr (vezetéknevét úgy írom, ahogy 2018-as, Hermann Róbert által sajtó alá rendezett válogatott írásainak címlapján szerepel) megemlíti emlékiratában: a fegyverletétel után, amikor kiderült, hogy a cár fönntartotta magának az ő sorsa fölötti döntést – miközben a többi hadifoglyot kiadta a császáriaknak –, a civil közvélemény (melynek egy része már korábban ellene fordult) ítéletet hozott róla, illetve ellene. Nagy súllyal esett a latba az is, hogy őt gyanúsították meg azzal: a lengyel tisztet, aki július 23-án, pár héttel a leverettetés előtt „egy orosz lovas járőr parancsnokaként a gyöngyösi országútról az akkor még magyar kézen lévő poroszló–tiszafüredi átkelő felé volt kirendelve, és átszökését legénységének feláldozásával vitte végbe”,[4] ő adta át az oroszoknak. Arról, hogy Rulikowski a világon van, a magyar fővezér azonban csak a fogságban értesült egy orosz törzstiszttől.
Bárdos már említett, első ízben 1954-ben kiadott történelmi tárgyú ifjúsági regényének fő jellemzője, hogy köszönőviszonyban sincs a „történt dolgokkal”, de még a logikával sem. Tökéletesen illeszkedik tehát születése korának hivatalos szemléletébe. 1849 ábrázolásában nála jóval nagyobb írók is elbuktak, lásd Illyés Gyula Fáklyalángját. Nem állíthatom bizonyosan, hogy Bárdos szándéka szerint is a Rákosi-rendszer ideológiáját akarta szolgálni, de hogy ez az ideológia viszont a szolgálatába állíthatta, az biztos. (Még akkor is igaz ez, ha egy ponton, úgy látszik, akár ellentmondhatott annak. Erre is visszatérek röviden.) Az nem meglepő, hogy a regény megírása éveiben megjelenhetett, de az már megfejthetetlen, hogy 1974-ben és 1983-ban, amikor egy reálisabb történelemértelmezés is elérhetővé vált a magyar társadalom számára, milyen megfontolásokból adták ki újra, ráadásul több tízezer példányban, a magyarországi ifjúság közkedvelt Delfin könyvek című sorozatában. (Az általam idézett negyedik kiadás a kolofon szerint 91 000 példányban jött ki a nyomdából. Én először az 1974-es, harmadik kiadást olvastam, úgy emlékszem, rögtön a megjelenése után. Abban 44 800 példány van föltüntetve.) 1956-ban ráadásul lengyelül is megjelent, így valószínűleg a lengyel fiataloknak is esélyük nyílt arra, hogy olcsón tegyenek szert hamis történelemképre.
Összefoglalva azt, amit a történelmi személyről bizonyosan tudunk: még azelőtt, hogy a cári csapatok bevonultak volna Magyarországra, az ulánusezred zászlósa néhány (szintén lengyel) tiszttársával arról beszélgetett, hogy nem akarnak a magyarok ellen harcolni, sőt, lehet, hogy alkalom adódván átszöknek hozzájuk. Ezt csak ő tette meg az orosz intervenciós hadseregben szolgáló hivatásos tisztek közül, az utolsó menetben, amikor magyar győzelemről már régen nem lehetett szó, csak valamiféle alkupozíció kiharcolásáról. Kérésére beosztották a lengyel légióba, harci eseményekben nem vett részt. Miután visszavonulás közben a határra értek, részben katonái kérésére (kivált csizmáját csókoló tisztiszolgája könyörgésére) nem az emigrációt választotta, hanem megpróbált visszakerülni ezredébe. Miután okmányszerűen bizonyítottá vált, hogy önként állt át, s a magyarok nem fogolyként kezelték, amint ő állította, a hadbíróság elítélte, s augusztus 28-án agyonlőtték.
Bárdos regényének hőse, a „dzsidás kapitány”, ahogy a valóságban is, júliusban szökik át a magyarokhoz; föl sem merül benne, hogy ez már a végakkord. Hogy a valóságos Rulikowski erre nem jött rá, vagy rájött, és ennek ellenére vállalt áldozatot, mert nem volt hajlandó a magyarok ellen harcolni, nem tudhatjuk bizonyosan. Zygmunt Miłkowski (Tomasz Teodor Jeż) író, a lengyel légió tisztje emlékiratában fölegyezte viszont, hogy amikor július végén (tehát legfeljebb egy héttel az átállás után) Szegeden találkoztak, a dzsidás tiszt zavarban volt, s azt mondta neki, talán elsiette akcióját, közben ugyanis fölismerte a valós stratégiai helyzetet. Regénybeli alakmása nem gondolkodik azon, hogy a magyarok vereséget szenvedhetnek, a narráció és a főhős megnyilatkozásai hol sugallják, hol expressis verbis állítják, hogy a világosi fegyverletételhez csak árulás, a hadsereg vezérkarában folytatott aknamunka, a tisztikar pozícióban lévő részének eltökélt forradalomellenessége vezetett, nem pedig az, hogy az ország majdnem egész területe és egész évi termése a megszállók birtokába került, a magyar fősereg lőszere pedig már egy keményebb csatanapra sem volt elegendő. Görgeinek a cári hadak elől való kitérési szándéka a Tisza–Maros szögébe, a csapatösszevonások megjelölt helyszínére való levonulás idején a regény logikája szerint nem a hadsereg épségének megőrzését szolgálja, hanem az „árulás” álcázott manőversorozata. Ez ugyan csak valamivel később derül ki, de a szerző már korán előkészíti ezt a „fölismerést” például az 1983-as kiadás 26. oldalán olvasható mondatban, így: „Görgey, a visszahúzódó magyar hadvezér csak utóvédeket hagyott hátra, és esze ágában sem volt, hogy komoly csatába bocsátkozzék Rüdiger orosz tábornokkal.” Az efféle megjegyzések bizonyára a késleltetési technika kellékei, ugyanis a regénybeli Rulikowski már vagy húsz oldallal később végképp gyanút fog, amikor tanúja lesz Duvernié asszony (a valóságban Bory Miklósné Hellenbach Karolina bárónő), az önjelölt mediátor küldetésének, aki Rüdiger tábornoktól visz üzenetet Görgeinek. Ez a kapcsolatfölvétel és a háború lezárása érdekében tett tapogatózás legitim dolog volt ugyan, ráadásul az oroszok már korábban megkezdték a „parlamentírozást” (az első két hadikövet egyike Rüdiger unokaöccse volt), Görgei pedig Rüdigernek írt s Bárdos által is említett válaszlevele tartalmáról rögtön tájékoztatta Leiningen tábornokot, továbbá vezérkari főnökét, illetve az éppen a főhadiszálláson tartózkodó magasabb rendfokozatú tiszteket (a levél különben később megjelent magyar fordításban, ellenőrizhető), azonban a regény az ügyet összeesküvésként pertraktálja, ezért aztán a meg nem alkuvó, gáncstalan Rulikowski föllelkesül, amikor megtudja, hogy Nagy Sándor honvédtábornok (vagyis Nagysándor József) a magyar főhadiszállásról visszafelé tartó asszonyt igazoltatta, feltörte és elolvasta Görgei válaszlevelét, azaz „leleplezte” a hitszegést. A dzsidás tiszt elégedetten állapítja meg, hogy vannak még magyar tábornokok, akiknek a forradalmi eszmék iránti hűsége töretlen. Bárdos itt többek között azt is elhallgatja, hogy a levelet Nagysándor nem így ismerte meg. A valóságban nem merte elvenni a bárónőtől a kopertát, hanem éjjel kilopatta annak szobájából, majd olvasás után újra lepecsételte és visszacsempésztette a helyére. Hellenbach Karolinának persze föltűnt, hogy a viaszba nem ugyanazt a pecsétet nyomták.
A regényhős Rulikowski egy száz évvel később működő dialektikusmaterializmus-tanárra emlékeztet, aki haszonnal forgatta a munkásmozgalom klasszikusait, és lecsap az eltévelyedőkre. Arra, hogy Görgeinek, az állítólagos kunktátornak a hadtestparancsnokai, Leiningen és Poeltenberg éppen azokban a napokban s éppen azon a helyszínen, ahol ő kézhez vehette Rüdiger levelét – Alsózsolca környékén –, kétszer verik vissza az oroszokat, az író egy szót sem veszteget. E két aradi vértanú emlékének bolygatása nyilván nem látszott hatékonynak; azt mégsem lehetett volna állítani, hogy nem Görgei barátai, bajtársai és legmegbízhatóbb tábornokai voltak. Bárdos nemcsak a népforradalmi szemlélet népszerűsítője, hanem lokálpatrióta is; bizonyára mindkét okból szükségesnek látta viszont a váradi születésű, később szintén Aradon kivégzett forradalmár lelkületű honvédtábornok szerepeltetését a regényben. Jellemzése nem mond ellent a Nagysándor habitusáról korábban kialakított képnek, viszont gyanítom, tudatosan hallgatott el egy lényeges tényezőt: Rulikowski halálához ugyanis nem Görgeinek, hanem, bár nem szándékosan, áttételesen, éppen Nagysándornak volt köze. Az ő debreceni csatavesztése folytán került az oroszok kezébe a Rulikowski sorsát megpecsételő dokumentum. Ez a debreceni vereség ráadásul említésre kerül a regényben. Ám A dzsidás kapitányban – ki hitte volna – ez a levél más formában jut el az ítélethozókhoz: egy magyar arisztokrata, aki júliusban még honvéd-, augusztusban már császári tiszt, viszi el önként a tárgyalásra, és bocsátja a hadbíróság rendelkezésére. (Kissé ironikus fényt is vet a regénybeli történetre, hogy a további harc legkövetkezetesebb képviselője éppen az a Nagysándor, aki egyedül mondott csődöt katonai vezetőként Görgei hadtestparancsnokai közül a levonulás idején, kezdve a július 19-ére virradó éjszakával, amikor egy vaklárma hatására feladta hadállását, s nem tudta teljesíteni az utóvéd szerepét.)
A fentiekhez hasonló stiláris és szerkezeti megoldások vezetnek el a kötetzáró szimbólumig (Haynau Paszkevicsnek írt és a magyarok kezébe került leveléből például megtudjuk, a táborszernagy tart attól a valójában irracionális fordulattól, hogy a magyarok kihúzzák télig, s akkor a hadjárat tavaszi újraindításáig Kossuth újraszervezheti a magyar hadsereget), a mű végén a vesztőhelyre vezetett lengyel tiszt meglátja a városból hintón távozó Görgeit. Az erkölcsi tanulság nemcsak hamis, bántóan didaktikus is: „A tábornok összehúzta rövidlátó szemét, és visszanézett a gyorsan robogó batárról. Ő is megismerte a dzsidás kapitányt. De arcán a legenyhébb árnyalatnyi változás sem jelent meg, amely arra vallott volna, hogy a találkozás megrendítette. Az ő útja az életbe vezetett, a másiké a halálba.”[5]
Bárdos regénye és benne Rulikowski alakja, szemlélete legalább három évtizeden át a leghazugabb történelemképet sugallta a boldogtalan magyar ifjúságnak. Szemlélete egy másik magyar tábornok, Perczel Mór világmagyarázatára emlékeztet, aki korabeli fordulattal élve „magát a puszta jó akaratot talentomnak tartá”. Eszerint a szabadságharc győzelméhez nem képzett katonai vezetőkre, fegyelmezett és begyakorolt hadseregre, fegyverre, munícióra és legalábbis a magyar üggyel rokonszenvező nagyhatalmakra lett volna szükség, hanem forradalmi lelkesedésre és szólamokra. Mindez érvényes az író szerint 1849 nyarára, júliusra, augusztusra is, amikor Görgei már csak akkor tudott volna menteni valamit a menthetőből, ha Dembiński a magyar seregtestek egyesülése helyszíneként kijelölt Arad helyett nem Temesvárra vonul, illetve ha ott Bem nem szenved katasztrofális vereséget, eljátszva az alkupozíció maradék esélyeit is, hogy végül egyetlen lehetséges lépés maradjon: a feltétel nélküli kapituláció. Úgy látom, Bárdos szerint a győzelem csak azon múlt, hogy lesz-e idő a kormány által meghirdetett népfölkelés kibontakozására. Tartok tőle, hogy a magyar nép erre nemigen lett volna hajlandó. Szerencsére. Egy ilyen népmozgás iszonyú megtorlást vont volna maga után, a korábbi tapasztalatok birtokában viszont nehéz feltételezni, hogy bármily stratégiai eredménye lehetett volna.
Rulikowski sorsával kapcsolatban számításba kell vennünk még egy adatot, az arra vonatkozó utalást, hogy egy magyar tiszt őt terhelő vallomást tett. Ez viszont csak okozat lehet, mégpedig azé a tényé, hogy Rulikowski átállási szándékáról, illetve arról írt levele, hogy járőrét hol tudják fogságba ejteni, az elveszített debreceni csatában Korponay János ezredének irataival az oroszok birtokába került. Ez volt a perdöntő bizonyíték, de az ulánustiszt fogságba esésének körülményei már azelőtt is gyanúsak voltak orosz följebbvalói számára. A tucatnyi katonából álló járőr tagjai közül a zászlóson kívül valószínűleg csak hárman kerültek át magyar oldalra. A többieket, akik közül heten megsebesültek, egyikük pedig utólag meghalt, 25-én Poroszlón találta az előrenyomuló orosz elővéd. Ezek a katonák elmondták, hogy tisztjük megadást parancsolt nekik, altisztjeik viszont ellenállásra buzdították őket. Mindez a számok apró eltérésével szerepel Paszkevics herceg Haynaunak küldött s az orosz alattvaló Rulikowski átadását kérő átiratában, valamint ugyanő Miklós cárnak írt jelentésében is. (Van ugyan egy orosz forrás, amely szerint Görgei a fegyverletétel után a cáriaknak megemlítette Rulikowski esetét. Nekem az a gyanúm, hogy ennek szerzőjét megcsalta emlékezete; akárhogy is, a halálos ítéletet az említett írásos dokumentum magyarázza, amit a járőr sebesült tagjainak vallomása csak megerősíthetett. Az orosz hadbírósági tárgyalás jegyzőkönyve egyébként mindeddig nem került elő.)
Említettem föntebb, hogy van valami, ami esetleg mégis magyarázatot ad arra, miért fordult vissza Rulikowski Orsováról; Rosonczy Ildikó szerint a katonák sorsa miatti lelkiismeret-furdalás. Ez okozhatta az ulánustiszt Miłkowski által följegyzett július végi zavarodottságát. Görgeinél azt olvashattuk föntebb, hogy „átszökését legénységének feláldozásával vitte végbe”; nos, ez szándékával ellentétesen történt így. Rosonczyt idézem: „Ahogy lelkiismeretével nem egyezett az, hogy a magyarok ellen harcoljon, azzal sem tudott elszámolni, hogy alárendeltjei életét kockáztatta a magáé helyett. Inkább háborgó lelkiismerete hajtotta vissza a magyar határról, semmint a kínzó honvágytól, a hosszú emigrációs évektől való félelem. A visszafordulás, így a szembenézés veszélyeivel és lehetséges súlyos következményeivel pedig nyilván számolt, bárhogy igyekezett is ezt tagadni.”[6] Lám, a tragikus vég mellett igazi dráma is van a történetben.
Különben – azt hiszem, ez a tény sem közismert – született is dráma Rulikowskiról. Pontosabban Görgeiről, de annak egyik fontos szála a cári őrizetben lévő magyar fővezér és a lengyel tiszt a leveretés utáni helyzetről alkotott álláspontjának ütköztetése. A Nagyváradról Debrecenbe költözött író az Alföld folyóirat 1978-as évfolyamában (8–9. szám) jelentette meg Hulló csillag című, háromfelvonásos színpadi művét. Az is fikció – csakhogy a szerzői bevezető ezt egyértelművé is teszi.
Semmi kedvem élcelődni A dzsidás kapitány koncentrációs tábort megjárt íróján, akiért a két világháború közötti jelentős nagyváradi közíró, politikus, az Országos Magyar Párt parlamenti képviselője, Hegedűs Nándor szavatol; nekrológot írt Bárdos Lászlóról a budapesti Új Élet című lapba. Bárdos az 1950-es évek legelején szintén áttelepült Magyarországra, s lehet, hogy igazi életműve ekkor bontakozhatott volna ki, ha tíz évvel később nem hunyt volna el; tudomásom szerint életében két könyve jelent meg. A másikat, a Melkun Menyhért utazását, szemben az eddig tárgyalttal, ma is érdemes volna olvasni, sőt visszatérni rá éppen ezeken a hasábokon. Bárdos azok közé tartozott, akiket 1944 tavaszán német utasításra, de még azelőtt, hogy a németek átlépték volna a Tiszát, letartóztatták. Később a városában fogva tartott csoporttal együtt Budapestre (toloncházba), onnan pedig a náci lágerbirodalomba szállították. 1956-os ifjúsági regénye e részben politikai letartóztatottakból álló csoport – keresztyének és zsidók, magyarok, szászok, délszlávok – kálváriajárásának története. Őket tehát még a zsidók deportálása előtt hurcolták Auschwitzba, majd onnan tovább. Ez a földolgozás, ahogy az utószó egyértelműsíti, megélt emlékeket elevenít föl, tényekre támaszkodik; nincsenek benne romantikus szólamok, nem manipulál az érzelmekkel. Nem kizárt, hogy a tragikus téma feldolgozásai sorában ifjúsági műként az elsők között lehetett a maga nemében, ráadásul valamiképpen adalék a nácik politikai foglyainak sokáig nemigen firtatott (illetve manipulált) történetéhez.[7]
Azért némi korlátozott erényt nem tagadhatunk meg A dzsidás kapitánytól sem. Egyvalamit világossá tesz: a lengyelek rokonszenvét a magyar szabadságharc iránt, illetve abban vállalt részvételüket. Szó van a regényben a lengyel légióról, s a szabadságharc mindhárom lengyel tábornoka – Bem, Dembiński és Wysocki – is megjelenik benne. Továbbá a valódi történelmi személyiség nevét viselő regényhős enyhén konfrontálódhatott egy történelmi hőssé manipulált fiktív alakkal: Alekszej Guszev kapitánnyal. A második világháború után évtizedekig érvényben lévő hivatalos verzió szerint a szovjet hadsereg „felszabadítóként” érkezett a Kárpát-medencébe. A magyar–szovjet „testvériség” történelmi megalapozása céljából (hiszen mégiscsak problematikusnak látszott az a tény, hogy a szovjetek elődei verték le a magyar szabadságharcot) Illés Béla jónak látta a nem létező Guszev példájának népszerűsítését, akit (szerinte) több tiszttársával együtt, még azelőtt, hogy a cári hadsereg Magyarországra érkezett volna, a magyarok iránti rokonszenve miatt hadbíróság elé állították, majd kivégezték. Ez a sosem élt orosz tüzértiszt az 1940-es évek végén, az 1950-es években bekerült a magyar tudományos szakirodalomba és a tananyagba is, utcákat neveztek el róla, sőt a Szovjetunióban is foglalkoztak vele, de Nyugat-Európában is született róla regény. S Guszev példájának sokszorosítására a szakirodalomban idézték a valódi lengyel áldozatot is – oroszként, különböző oroszos névváltozatokkal, ötletszerű rendfokozatokat adományozva neki (például ezredesként emlegetve őt). A Guszev-mítosz leleplezése után volt, aki azt gondolta, hogy az orosz tüzértiszt személyét Rulikowski ihlette. Ezt Vörös Boldizsárnak a kérdésről szóló, rendkívül alaposan dokumentált monográfiája[8] nem erősíti meg: Guszev Illés Béla leleménye volt, akinek nem kellettek valóságelemek a mítoszgyártáshoz. Nos, Bárdosnál a cári hadsereg magyarokkal rokonszenvező tisztjei mind lengyelek, Rulikowski barátai. Valójában vannak arra vonatkozó források, hogy orosz tisztek és tábornokok nem tagadták meg az ellenségnek kijáró köteles tiszteletet, de arra, hogy a szabadságharc eszméivel egyetértettek volna, természetesen nincsenek. Egyetlen orosz személyről tudunk bizonyosan, aki magyar oldalon harcolt. Egy Vasziljev nevű hadnagy, aki 1849 márciusában Nagyszebennél magyar fogságba esett, éppen egy lengyel tiszttársával a honvédségnél szolgált a vereségig. Neki utóbb sikerült visszakerülnie cári alakulatához, de az osztrákok az erdélyi magyar hadsereg iratai között utólag róla is találtak terhelő adatokat, és azokat átadták az oroszoknak. Vasziljevet 1850-ben húsz évre száműzték Szibériába.[9]
Kiindulópontom azonban más volt: a történelmi tárgyú szépirodalom, a „hiteles történelmi regény” vagy a történelmileg igazolt eseményeket fontos kulisszaként mozgató fiktív próza lehetséges tudatmanipulációs hatása. Az irodalom, jól tudjuk: teremtett világ, fikció, elvben ennek tudomásulvétele jelenti a belépési kódot az olvasáshoz. Kérdés mégis, hogy minden esetben működik-e a szerző és olvasó közötti efféle képletes szerződés. A történelmi regényről születtek elméletek, a kérdésnek nagy szakirodalma van. Érdemes volna külön és részletesebben a tárgyalni az ifjúság „nevelésére” és „oktatására” szánt regények felelősségét. Ezek közül számos hozzájárult ugyanis ahhoz, hogy több, ma még a színen lévő korosztály millió tagja nem tud eligazodni a történelemben. Az utóbbi évtizedekben viszont a jó történelmi ifjúsági regények hiányának lehet némi szerepe abban, hogy az ifjabb generációk tagjai nem is akarnak semmit kezdeni a történelemmel.
Én 1974-ben történetesen tudtam már, hogy a kommunista korszak 1848–1849-ről alkotott képe történetietlen. Érzékeltem ezt Bárdos regényét olvasva is. Aligha tévesztett meg tehát, de Alabin fönt utalt emlékezését lapozgatva más, szokatlan formában, mintegy a visszájáról, magamon érzékeltem ennek a manipulációnak a maradandó hatását. Aki szentírásnak vette az efféle munkákat, az még hatékonyabb negatív következményeket tapasztalhatott meg saját magán – feltéve, ha nem ragadt le eleve annál, amit akkor tanult és olvasott. A történelmi regényen a valóságot nem lehet számonkérni, az igazságot azonban igen. A korszak könyveiből éppen ez hiányzott. Meddig terjed annak az írónak a szabadsága, aki nem pusztán bevallottan fikciót ír, hanem politikai manipulációt folytat?
[1] Pjotr Vlagyimirovics Alabin: A magyar háború. In A magyarországi hadjárat 1849. Orosz szemtanúk a magyar szabadságharcról. A kötetet Rosonczy Ildikó válogatta, Katona Tamás szerkesztette. Fordította Gerencsér Zsigmond és Rosonczy Ildikó. A bevezetőt Rosonczy Ildikó írta. Európa Könyvkiadó, Budapest 1988 (Bibliotheca historica), 210. p.
[2] Rosonczy Ildikó: Egy orosz ezredes, A. K. Baumgarten 1849-es naplója. Hadtörténelmi Közlemények, 2012. 1. szám, [191]–237. p.; Kovács István: Rulikowski, Konrad. In uő: Honvédek, hírszerzők, légionisták. A szabadságharc lengyel résztvevőinek életrajzi lexikona 1848–1849. Magyar Napló, Budapest 2015, 587–588. p. Mindkettőben utalás a további forrásokra és szakirodalomra.
[3] Bárdos László: A dzsidás kapitány. Történelmi regény. (Negyedik kiadás), Móra Ferenc Könyvkiadó, Bp., 1983. [Delfin könyvek], 152–153.
[4] Görgey Artúr: Életem és működésem Magyarországon 1848-ban és 1849-ben. Görgey István fordítását átdolgozta, a bevezetőt és a jegyzeteket írta Katona Tamás. A kötetet szakmai szempontból Kosáry Domokos nézte át. Európa Könyvkiadó, Budapest 1988 (Pro memoria), II. köt., 436–437. p.
[5] Bárdos, i.m., 150. p.
[6] Rosonczy, i.m., 205.
[7] A Rákosi- és a Kádár-rendszer történetszemléletét tükröző szakirodalom, valamint a korabeli tömegkommunikáció a német megszállás idejére számottevő kommunista ellenállást vizionált. Sipos János viszont egy tömegfogyasztásra alkalmatlan folyóiratban közölt tanulmányában (Sipos János: A népi demokratikus forradalom magyarországi sajátosságaihoz. Hozzászólás néhány vitás kérdéshez. Magyar Filozófiai Szemle, 1964. 1.szám, 16–71., az utalás: 40.), a legautentikusabb forrás, Kádár János, a pártfőtitkár adatai alapján már majdnem hatvan éve tisztázta, hogy a mai Magyarország területén az 1942-es lebukások előtti 400-500 főről a párt taglétszáma drasztikusan lecsökkent, mintegy 10-12 ember maradt kapcsolatban egymással. 1943 elején a pártnak körülbelül 70-80 tagja volt. Ez év tavaszán „szervezeti és konspirációs válság” következtében a pártot feloszlatták, s helyette megalakították a Békepártot, a német megszállásig azonban a helyzet nem javult. A nácik által elhurcolt politikusok, politikai aktivisták jelentős része a parlament demokratikus ellenzéki pártjainak tagja vagy híve volt. Szociáldemokraták, liberálisok és kisgazdák kerültek a német lágerekbe, közülük sokan a szocdem szakszervezeti mozgalomból. Voltak közöttük legitimisták, arisztokraták, sőt kormánypártiakat és állami tisztviselőket is elhurcoltak 1944 tavaszán vagy ősszel, a nyilas hatalomátvételt követően.
[8] Vörös Boldizsár: Történelemhamisítás és politikai propaganda. Illés Béla elmeszüleményei a magyar szabadságküzdelmek orosz támogatásáról. MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet, Budapest 2014 (Magyar történelmi emlékek. Értekezések. – Monumenta hungariae historica. Dissertationes), 355 p.
[9] Katona Tamás nyilatkozatát idézi róla Vörös, i.m., 142–143.