MEGOSZTOM

Utolsó jegyzetek – Reményi József Tamás halálára

A Ketten egy páston rovatát rendhagyóan ezúttal egyedül Boka László jegyzi, idei szerzőtársa, Reményi József Tamás szerkesztő, kritikus 2023. november 10-én elhunyt.

Úgy volt, hogy háborúk, fogságok tematikában írunk még egy-egy évadzáró írást a Ketten egy páston rovatba, az Újvárad számára. Az évadzáró helyett életzáró írás lett, pontosabban annak jegyzetei csupán… S maradt az örök űr, s maradnak a sorjázó kérdőjelek, érthetetlenül, fájón, pótolhatatlanul. S én legfeljebb a lelkemben dúló háborúról és az emlékek fogságáról írhatok immár. Nem közölhetem ugyanis, amit megdöbbentően váratlan halála napjáig e megbeszélt tematikában összeírtam: úgyis csonka lenne, ahogyan minden az még egyelőre, Jóska nélkül. S úgysem lenne kivel átbeszélni, utolsó simításokat, pontosításokat végezni rajta a leadás előtt, ahogyan szoktuk, hiszen a rovat is eleve közös volt: én pedig nagyon örültem, amikor az idei évadot elvállalta. Csonka most e rovat, ahogyan a szövegek is azok az értő olvasatai nélkül, hiszen olyan sokunknak volt ő afféle irodalmi apja, idősebb testvére, akihez bármikor fordulhattunk. 

Csodáltam mondatai pontosságát és feszességét, a töltelékszavak kirostálását, ami szerkesztői gyakorlatából is adódott, ha indokolt volt, akár indulatának mértékletesen is erőteljes nyelvi megnyilatkozásait, rajongtam egy-két szófordulatáért, ami emlékezetesen csengett bennem tovább. Bámultam fegyelmezettségét, határozottságát, megalkuvás-mentes, biztos értékítéletét, ragyogó argumentumait. Szigorát mindenki ismerte az írásban vagy a kritikai beszélgetésekben, miközben végtelenül megértő, sőt szeretetteljes tudott lenni a magánbeszélgetéseiben, legfőképp azokkal, akiket minőséginek (így aztán magáénak is) gondolt. Határozott kritikusi fegyvertárát mozgósította viszont, ha silánysággal találkozott. Ez emberi és irodalmi minőségekre egyaránt vonatkozott. Jóska mérce volt. Szerkesztőként is, kritikusként is. Nagyszerű szeme volt, mert mindenekelőtt nagyszerű, nagybetűs Olvasó volt! Aki sokrétű, rétegzett tudásával, tapasztalataival megérezte, hol van a minőség. Alapos, kedvesen szigorú ítész, aki mindent kontextusban látott és láttatott. Aki egyaránt ismerte a vidék és a főváros irodalmi világait, az egyik vagy a másik írószervezet hangadóit, de aki egy csöppet sem gondolta a fogalmi ellentétpárokat vagy akár a fizikai határokat az irodalomban meghaladhatatlanoknak. Az irodalom volt ugyanis az élete, az élettere – ahogyan a most, immár posztumusz megjelent, Darvasi Ferenc által készített életútinterjújában maga is vallotta. Nem tudott rajta kívül mást elképzelni, s ennek minden darabkája érdekelte, vonzotta. Nem mondott volna le egyetlen értékes szegmenséről sem.

Nem szerette ugyanakkor, ha őt dicsérték. A végletekig szerény, a dicséretet magától elhessegető, a legkevésbé sem hivalkodó alkat volt. Humoros, derűs, szelíd, csillogó szeműen érdeklődő, a világra nyitott, mindenkoron szeretetteljes és párbeszédszerető személy volt. Korábbról is ismertük egymást, a Palatinus Kiadó időszakában már talán, de közös dolgaink, kölcsönös szimpátiáink, kedves olvasmányaink, egymásra figyelésünk a 2010 körül indult közös munkánkkal, NKA-s szépirodalmi kollégiumi mandátumunkkal vett új irányt. Mindig azt mondta, egykori önmagát is látja bennem, így lelkesen, nagy munkabírással, tisztességgel, s legfőképp vállvetve küzdöttünk minden egyes döntésért, hosszú távon meggyőződéssel a teljes szakma becsületéért. A teljesért. A megalázó helyzetek és a politikailag motivált döntések elkerüléséért, vagy minimálisra csökkentéséért. Akkor is, amikor ellenkező, hosztilis álláspontok garmadájával találkoztunk. Érvelt, küzdött, próbált halkan meggyőzni, jobb belátásra bírni másokat. A pályázók közül szinte mindenkit ismert, ha nem, alaposan utánanézett, mindig a tehetséget és az elhívatást nézte. A legfelkészültebb kurátor volt kétséget kizáróan, s az irodalmi mező intézményei közt nem akart egyik vagy másik oldalt kizáró, megalázó helyzeteket. Jóska tisztességét mutatja, hogy mandátumaink lejárta előtt már felállt, egy ponton úgy érezte, más irányt vesznek a dolgok, s ehhez nem asszisztálhat. Taszította az erőszakosság, a frusztrációkból épülő, vélt revansvétel látványos akarnoksága, főleg, ha mindehhez a felületesség és a harsányság társult.

Csöndes, a kitartó munkában hívő ember volt. Öröm volt vele minden baráti vagy szakmai együttlét, könyvbemutatók, pódiumbeszélgetések végén néhány pohár vodka társaságában, a belvárosban, Csillaghegyen vagy Szentendrén. Egy időben úgy volt, velem tart, s átveszi az OSZK Kiadó szakmai vezetését is, aztán másként alakultak a dolgok, mi azonban észrevétlenül is egyre többet beszélgettünk, leveleztünk, folytattuk a találkozásokat. Pár hónapja ő maga írta: köszönöm, hogy egy bensőséges baráti együttlét szakmai bőséggel szolgált – ritka e kettő azonos szinten”. Én pedig tudtam: mindig nyíltan fordulhatok hozzá, s szakmai vagy emberi dolgokban egyaránt bensőségesen beszélhettünk, bármiben tanácsát kérhettem. Idén pedig jött az Újvárad, ami új felkérésként meglepően lázba hozta.

A rovat első két írásának tematikája gyorsan megvolt: idei irodalmi évfordulók, illetve a szívének oly kedves Mozgó Világ és környéke… Mindkettő részben indulatból is alakult, de ott is pompásan higgadt maradt, zseniálisan oldotta meg mindkettőt. A Petőfi-évforduló kapcsán, amikor arról beszélgettünk, hogy a „süket hivatal” ma is csak küldi koszorúit, éppúgy, mint száz évvel ezelőtt (ami már Babitsot is idegesítette, mert közben a lényeg sikkad el, s minden csak a politikai kisajátításról szól vagy a negatív értelmű kultuszt építi), láttam a szemében, hogy már meg is volt az alap. De ez sosem volt számára elégséges. Ez csak felütés volt. Rendszerint úgy írt, hogy a legalaposabban felkészült, mindennek utánajárt, egy-egy kisebb íráshoz is hetekig olvasott. 

Szerénységére jellemző, amit az első, e hasábokon közölt közös írásaink kapcsán levelében nekem írt: „nemcsak racionálisan szenvedélyes (amilyen Te Magad is vagy), hanem átfogó írás, amelyhez az enyém inkább csak hangütés.” Aki elolvassa a két szöveget, pontosan láthatja, e „hangütés” milyen mély, alapos és lényegi. De rjt – így, csupa kisbetűvel – önmagát hazudtolta volna meg, ha eközben is nem saját magát zárójelezi, inkább a másikat biztatja. Bölcsen, csöndesen, finoman. Később is olyan sorokat írt a készülő vagy már elkészült párcikkek kapcsán, hogy „a magam kis dolgozatát írdogálom”, illetve, hogy a tiédet „elolvastam és örült a lelkem […] gondolatmeneted kiváló, különösen fontos (nekem) a Tőzsér–Bodor idézetek közös centruma.” Ő is szenvedélyes, indulatos tudott lenni persze. Ez módosította részben a második itt közölt írása tematikáját. „A Sympo és a Mozgó átjárásainak szánt írást átformálta és aktualizálta a felháborodásom (tudtommal senki nem írta meg, pedig elképesztő dologról van szó, amint látni fogod). Viszont így ez megint inkább publicisztika; úgy látszik, én már csak azt írom, ami fáj…” – írta idén májusban. És valóban más fájdalmát is, a velük történt igazságtalanságokat is megfájta. Bár ezer dolga volt, mindenki ügyét magára vette. Gondozta kéziratát, javította, segítette a szövegek elkészültét, pontosabbá, jobbá tételét, közben szakmai tanácsokkal látta el a hozzá fordulókat. Mindeközben nagy szíve úgy érezte a felvállalt ügyeket és dolgokat nem hagyhatja cserben, hiszen barátait és azok ügyeit sajátjának érezte. Így aztán időhiánnyal küzdött folyton. Túlvállalta magát, s irodalmi és könyves ügyekért dobogó nagy szíve egy ponton nem bírta tovább. 

Pedig voltak árulkodó jelek, figyelmeztető előzmények – mondatja velem az utólagos okoskodás. „Hétfőn beparancsolt az orvos a klinikára, a vállalásaimat mind le kell mondanom. Az Újvárad-sorozat viszont nem maradhat csonkán” – írta. Hát most mégis csonkán maradt, drága Jóska! Egyrészt örültem sorainak, a felkérésem kitüntetett pozíciójának, de sokkal inkább féltettem. Én, akit ő hívott aggódó szeretettel, „drága önkifacsaróm”-nak több levelében még ezen hónapokban is. „Csak azért nem prédikálok erősebben, mert egykor én is ezt csináltam” – írta, miközben pontosan tudtam, nem egykoron, mindig is ezt csinálta, most is. Önmagát adta oda ugyanis minden ügyért, maximálisan. Sőt, hosszan tépelődött, belül gyötrődött, ha valamilyen komoly ok miatt le kellett mondania egy korábban elvállalt ügyet. Találkozásainkkor gyakran panaszoltuk is egymásnak, hogy már a beért eredményeknek sem tudunk örülni, annyira túlvállaltuk magunkat, lám, milyen borzasztó ez, mindig csak loholunk az újabb és újabb határidő után, amit magunknak állítottunk, de hát a barátok, az ügyek… Hogy azután szentül megfogadjuk: jövőre kevesebbet! S ilyenkor jöttek a szokásos, véget nem érő témák, levezetésként: az irodalmi szcéna, a társadalmi-politikai helyzet, a kettészakítottság borzalma a szellemi életben, aztán egymás egyre erőteljesebb pesszimizmusának a megvitatása vagy azon belül legalább árnyalatok keresése, s persze a magánélet, jellemzően a legutolsó körökben csak. No meg a fel-felsejlő múlt, ott is mindig az irodalom: a Mozgó, Sziveri, Hajnóczy, Pest, Debrecen és Várad, s megannyi más. „Köszönöm a délutánt, gyógyító volt. Nemsokára (majdnem) a régi rjt lesz Veled. Öleléssel: j.” – küldte egy hónappal halála előtt, október 9-én.

Akkorra már megírta a Bánffy-évforduló kapcsán a Díszletország című cikkét is. A Bánffy-témát eleinte hárította, mert úgy vélte, keveset tud róla. A megírt szövegből is kiderült, végigolvasta a teljes emlékiratanyagot, mellé a drámákat, s az életmű kritikai fogadtatásának is szinte minden érdemi anyagát. Munka közben volt energiája még két figyelmeztető sort is küldeni, hogy a 2018-as kötetemben van egy téves adat Karinthy Bánffy-paródiája kapcsán az egyik jegyzetemben, a második kiadásban majd pontosítsam. Alázatos volt, a legjobb, legtisztább értelemben s a befektetett munkának a híve. Semmit sem akart könnyen megszerezni vagy megszerezhetőnek láttatni, minden sikert csak kőkemény munka révén tudott elképzelni. 

Októberben, az említett cikk leadása után, kimerültségére, romló idegállapotára panaszkodva is sokat beszéltünk, leveleket váltottunk. Kértem, pihenjen, de kötötte az ebet a karóhoz. Egy korábbi ötletét, a könyveket elégető Kalibánt idéztem emlékezetébe találkozásunkkor, ő a háborút javasolta az idei záró témának, hiszen annyira aktuális, mondta, s itt van mellettünk. E két tematika közt vacilláltunk. Október közepén megismételte: „Emberek háború idején. Én pl. szívesen írnék Kardos G. remekéről és/vagy Örkény háborús szociográfiáiról. Kuncz, Markovits Rodion, más?” Erre azt mondtam, ha így lesz, én a valós és a belső fogságok felől közelítek majd, s Kunczot idézem, miszerint „Annyi börtön van a világon, amiről az emberek nem tudnak, talán még azok sem, akik magukban hordozzák. Hónap végi levelének pár mondata így szólt: „A kiindulópont a mostani, (így mondanám) többfelé szórt világháború, a felütés és hangsúly (nálam) érthetően Kardos G. – A Kalibán erősebb ötlet, tudom én, de filológiai-filozófiai terhei is nagyobbak jóval. Ehhez most nem vagyok elég jó erőben.” Mindezt azért írom itt le, hogy érzékeltessem: egy kétoldalas íráshoz is óriási erőket mozgatott. Újraolvasott több száz oldalt, kötetek sorát jegyzetelte ki, s ezek után végtelenül alaposan, határozottan és kifogástalan színvonalon írt.

És beleborzongok, most, immáron utolsó jegyzetei bizonyos soraiba, amibe betekinthettem felesége, Györgyi jóvoltából. Jóska Kardos G. György trilógiáját (Avraham Bogatir hét napjaHová tűntek a katonák?A történet vége) láthatóan, oldalszámok pontos jelölésével végigjegyzetelte, ezt az 1947 nyarán induló, zsidók és palesztinok közti bonyolult helyzetet, Izrael Állam megszületését, mindeközben konfliktusokat, bosszút és áldozatvállalást, indulatokat és érveket ütköztető regényét és annak folytatásait választotta afféle „felütésnek”. Egy helyet, ahol – mint jegyzeteiből kiderül, az ő szavaival – „a zsidók és az arabok sem érezhetik magukat otthon. A jövőjük bizonytalan […] Ezért nincs is diskurzus. Monologizálnak.” Majd úgy folytatja: Ez a „lokalizált diskurzushiány a világszerű”, ami a „volt s nyilvánvalóan leendő, véget nem érő háború céltalan hangzavarát képviseli”. Ahol „mindenki ellenség”. Pedig: „tele vagyunk beszéddel”. A történet vége? Van-e, lehet-e egy történetnek itt vége? Talán Jóska – látva a jelen folyamatait – több irányból is feltette volna írásában e kérdést, tudván, a Kardos G.-féle trilógia harmadik részében csak az író számára ér igazából véget a történet. A valóságban nem. 

Készülő életinterjú-kötetét (Mindig is volt egy szigetem) nagyon várta, csillogó szemekkel feljegyeztette velem a dátumot, s én megígértem: persze, piros betűs nap ez mindnyájunknak, naná, hogy ott leszek. Ebben a szép, Jóskára jellemző, visszafogottan szerény pályaképben, szigetei felsorolasa közt is olvashatjuk, hogy a magyarországi helyzettel kapcsolatosan pesszimista volt rövidtávon, s egyre inkább az lett hosszabb távon is. Az irodalomban azonban sohasem érződött rajta, hogy pesszimista lett volna. Mikor Bánffy-ról, mint közvetítőről beszélgettünk, azt mondta, ilyenekből volt igazán csak hiány, akik nem dörgölőztek a hatalomhoz, de nem is látták fekete-fehérben a világot, nehéz időkben is vállalták a középen állás magányosságát. Jóska sem egyetlen fénykörön belül mozgott. Akkor sem, ha oldalak, írószervezetek és akadémiák közt a közvetítés lehetőségének egyre kevesebb esélyét látta. Valójában csak természetes életteret remélt, s ennek a térnek a fogyása minden alkalommal elriasztotta, szó szerint összerezzent, barbárságnak, a szellem elleni gaztettnek vélte ezeket. A kevesek közé tartozott, aki viszonyítási pont tudott maradni: hiteles ember és ragyogó elme. Aki véleményét sohasem kendőzte el, tartása volt, tisztességét megőrizte, s akiben ilyenformán sohasem kellett csalódni! Utolsó, nekem írt levelében (borzasztó leírni, de a halála előtti napokban) nagymamám elvesztése miatt még szeretettel vigasztalt: „Benned él tovább, Laci.” – írta. S ha e családi haláleset miatt a Nyitott Műhelyben nem is találkozhatunk, majd pár napra rá Szentendrén, a szokott helyen kettesben folytatjuk. Nem volt több találkozás. Az utolsón, az említett sétán, úgy váltunk el, hogy láttam „kényszerpihenőjén” is a szokásos intenzitással foglalkozik ügyekkel, szövegekkel, kötetekkel. Beültünk végül kávézni is, s órák teltek el. A szentendrei hévállomásig kísért, mint mindig, megfogta két kezével arcom, én bal kezemmel megfogtam jobb vállát, a jobb tenyerem viszont akaratlanul is a mellkasára tettem, mintha csak azt sugallnám: vigyázz a „ketyegőre” Jóska. Ez az utolsó képem, ami alighanem örökké bennem él majd róla. Mindent köszönünk, Jóska!

MEGOSZTOM

150 éve született gróf Bánffy Miklós, szépírói nevén Kisbán Miklós

Díszletvilág

1944 nyarán Németh Antalt menesztik a pesti Nemzeti Színház éléről, augusztusban az új igazgató, Kovách Aladár elhívatja Kolozsvárról Tompa Miklóst, az erdélyi színházi élet ifjú csillagát. Az új szezon nyitóelőadásának rendezésére kéri fel: három évvel a kolozsvári bemutató után állítsa színre Bánffy Miklós A Nagyúr című drámáját. Miért éppen ezt? „Rögtön tudtam, miről van szó: egy liberális gróf (Bánffy), egy baloldalinak tartott fiatalember (én) – remek cáfolata annak, hogy ő jobboldali lenne” – meséli Tompa Bérczes László beszélgetőkönyvében (Székely körvasút, 1996). Kovách és Tompa amúgy nincsenek beszélő viszonyban, a rendező másutt kér tanácsot. „Kerestem Majort, elmentem Szücs Laci bácsihoz, »nem akarom kiszolgálni ezt a rezsimet, éppen most, az utolsó időkben«. »Ó, ne hülyéskedj, rendezd meg és menjél haza« – ezt tanácsolták. De én nem akartam, hát Kolozsvárra szöktem. Üzentem Kemény Jánosnak, ő volt a kolozsvári színház főigazgatója: »Kérlek, ne engedj el!« »Sajnos már elengedtelek.« »Hogyhogy elengedtél?! Meg se kérdeztél? Te tudtad, hogy beteg vagyok«. Rohantam a kegyelmes úrhoz, Bánffyhoz. »Kérem szépen, én nagyon szeretem a darabot, Kolozsváron már megcsináltam, ne tessék odaadni nekik, csak lejáratja magát.« De ő azt mondta: »Én már 1919-ben örök áron odaadtam ezt a darabot a Nemzeti Színháznak.«”

A Nagyúr bemutatója 1944. szeptember 15-én volt. A címszereplőt, Attilát, a hunok királyát Kiss Ferenc játssza. Egy hónappal később, Szálasi hatalomátvételekor Kovách lemond, a nemzetvezető új igazgatónak Kiss Ferencet nevezi ki. Ugyanekkor gróf Bánffy Miklós lemond felsőházi tagságáról, végleg lezárul egy három évtizedes közéleti út. Jellegzetes magyar (színház)történelmi pillanat. Író, rendező, igazgató tanácstalan, fuldoklik, helyet nem találhat, s magára marad a mű, amelynek meg kéne szólalnia. Miről is?

A Nagyúr ősbemutatóját még 1912-ben a Magyar Színházban tartották, Kisbán Miklós szerzőségével. Kisbán első színpadi művét (Naplegenda) néhány évvel korábban a Nemzeti Színházban mutatták be, s az új darabnak – már csak karaktere miatt is – ugyancsak a Nemzetiben lett volna a helye, ám a szerző, valódi nevén gróf Bánffy Miklós ezidőtájt már a Nemzeti és az Opera intendánsa, „nagyura”, márpedig ezzel visszaélni (abban a korban) nem volt illendő. A darabot a Nyugatban Lengyel Menyhért dicséri, méltányolja a szerző képzelőerejét, ízlését a pompás keleti barbár és „a szőke nő” duettjének megformálásában – ám a lelkesedésből minduntalan visszavesz egy ismert kritikusi fogás, a „dicitur” megfogalmazása: mások, tudjuk, fanyaloghatnak persze, a „helyes ösztönnel elkerült banalitások” fölemlegethetők, igen, de azért… Ugyanezt az eljárást alkalmazza Ady Endre is Kisbán, azaz Bánffy 1914-es novelláskötetéről írva, a kritikusi jelbeszéd fogásaival: „e Kisbán”, aposztrofálja így kétszer is; az íróság Bánffynak „a szerelme”, „a legszebb értelmű és úriságú amatőríró”, a könyv „jeles írásesemény”, és „talán (…) kapunk hamarosan valamit, előkelőt, művészit s Kemény Zsigmondhoz méltó Kisbán-könyvet”. (Innen majd a megszokott módon kétfelé hajlik a szakmai utóélet: az igaztalan dilettáns kategória felé – „már Ady is megmondta” – és a célját beteljesítő klasszikus látványa felé – „már Ady is megmondta”. A hosszan-hosszan befagyasztott kiadások és a recepció hiánya a többszörös cenzúra múltával lavinaszerűen váltott át az intenzív jelenlétbe, s ez az aritmia, hasonlóan Márai Sándor vagy Hamvas Béla esetéhez, sokszor nem használt az objektív megítélésnek. De hát mifelénk vagy csak eufória van, vagy csak csend és hó…). 

A Nagyúr ráadásul egy kordivat miliőjébe, a Kelet és Nyugat szorításában őrlődő ember historizáló díszletei közé érkezett (Herczeg Ferenc Pogányokja, Bizánca, Gárdonyi szerethető Láthatatlan embere… hosszú a sor). Utánérzésnek hat tehát, mértéktartóan az. És egy másik kordivatot is tematizál egyúttal: a szexuális éhségben vergődő férfi és nő lélekrajzát, amellyel Bánffy később külön is megpróbálkozik Az erősebb című darabjában (Karinthy, stílszerűen szólva, kéjjel parodizálta). Mintha az írót Herczeg és Molnár Ferenc egyszerre ihlette volna. Nem pusztán főintendánsként ült az Országos Kaszinó hétfői vacsoráin éveken át egy asztaltársaságban mindkettőjükkel – tanult tőlük. És a 20. századi magyar irodalmi, művészeti, szellemi élet nagy egyéniségévé érett, a korai Farkasok súlyos balladájának erejét igazolva. 

A Nagyúr-ra erős társadalmi szükséglet mutatkozott, nem véletlenül vették elő újra 1921-ben (!), s mint láttuk, 1942-ben, majd 1944-ben is. Miközben a Kelet és Nyugat, illetve a hatalom és ösztön sémájánál sokkal izgalmasabb, érettebb, későbbi színházi vállalkozás, a Martinovics a torkokon akadt. A szászvári apát mély meghasonlása kikezdhetetlen előítéletekbe ütközött. Amikor a darab kötetben is megjelenik, Bánffy pazar paródiát ír az előadás kritikáiról (Előszó a Martinovicshoz, 1931). A Nagyúr szövegkönyvként olvasva viszont megmutat valamit, ami Bánffy irodalmi és közéleti működésének mindvégig alapmotívuma, meghatározó jellegzetessége lesz: a díszletek közt érzékelt világ. Attilának lenyűgöző kulisszák között kell banális bukást megérnie, s Bánffy majdani nagyregényének és visszaemlékezéseinek kötetei egyaránt azt a monarchikus életérzést hordozzák, miszerint a grandiózus díszletek erősebbek az embernél, pusztulásukkal pedig maguk alá temetik. A tárgyi világában és szokásaiban lenyűgöző világnak Bánffy hol a magával ragadó megidézője, hol kritikusa, akár egyetlen művön, munkálaton belül is. A képzőművészettel az irodaloméhoz hasonló rajongással foglalkozó illusztrátor, színházi jelmez-(!) és díszlettervező Bánffyval találkozunk a legtöbb pillanatban, az írásban-képben groteszk(!) karikatúrákat jegyző Bánffyval a legszikrázóbb pillanatokban. Gyakran emlegetett megbízatása, IV. Károly 1916-os koronázási ünnepségének megrendezése ezt a két vonást egyszerre, azonos intenzitással hordozza: a nagy alkalomhoz illő ismereteivel és képzelőerejével kedvtelve, szinte szó szerint felöltözteti Budát az eseményhez, ugyanakkor színre viszi a király előtt elvonuló háborús rokkantak felháborodást keltő, ízléstelennek látott menetét. A jelenetről részletekbe menően olvashatunk Bánffy emlékezéseiben, amelyek mindvégig ezt a feszültséget hordozó kettősséget szemléltetik. (Hallatlanul erősen rímel a koronázási ceremónia látványára egy későbbi Bánffy-esszében az a „színház a színházban”-szerű epizód, amely Az ember tragédiájának bécsi bemutatóján jeleníti meg az örök Madách „találkozását” a letűnt császárváros toalettjeinek felvonulásával; Az ember tragédiája a színpadon, 1934.) Érdemes tehát választott motívumunkra rátekinteni az emlékiratok műfajában. 

„Egyszer mellesleg Magyarország külügyminisztere is volt” – nyugtázza Halász Gábor a magatartásmódnak azt a nagyvonalúságát, amely az Emlékeimből (1932) lapjain elbűvöli az olvasót. Olyan ember mesél itt, akinek a számára a karrier közönséges fogalma nem létezik, hiszen annál följebb, mint ahol kezdi, országló arisztokrataként nem juthat. Minden tehát, amiről egy különlegesen sokoldalú ember beszámol a háború utáni időkről szólva, természetes fejlemény az életében, „csak” ambíció és képesség kell hozzá. Nemhogy fontosságától-szerepétől nincs eltelve, de szerénynek sem kell lennie. Egy ilyen státusból lehet indulatmentesen, száraz iróniával megrajzolni például azt a miniszteriális hivatalnokot, aki az 1918-as birodalmi összeomlást követően végre elfoglalhatja addigi főnöke hivatali szobáját. Beül egy kiürült díszletbe. Az emlékiratok első könyvének (nevezzük így) az efféle jelenetek a legélvezetesebb lapjai. De pontosítsunk: az irónia hitelét Bánffy jellemének nemes ötvözete adja meg: lehetőségei és készségei birtokában olyan nagyúr ő, aki szolgál. Odaadással szolgálja az állami ügyeket is, és Bartók Bélát is, akinek forradalmi(!) zeneműveit ő segíti színre, kitartó munkával, eltökéltséggel. Diplomata, ha a nemzet képviselete arra rendeli, s majd irodalomszervező, ha a Trianon után magára maradt erdélyi magyar kultúrát kell istápolnia. Hogy közben külügyminiszter volt, ebben az értelemben valóban mellékes. És jó lelkiismerettel hangsúlyozom: az is mellékessé válik, hogy nézeteivel, politikai beidegződéseivel mennyiben értünk egyet. Igaza van-e Károlyi Mihály szerencsétlenkedéseinek bírálatában, a gyerekkori pajtás tetteinek lélektani analízisében (ez utóbbiban talán a leginkább)? Tisza István megítélésében? A legitimisták esélyeit illetően? Vegyük csak a legutóbbit. Reálpolitikusként a föltorlódott időben gyors egymásutánban mást és mást jelent a számára királypártinak lenni, s attól a pillanattól, ahogy Ferenc József halálával egy örökkévalónak érzett világ semmivé lett, a monarchikus út a szeme láttára hitványul az ország egybentartásának esetleges esélyéből pusztán nosztalgia hizlalta Tök hercegek bohózatává.

Első nagyobb diplomáciai küldetése 1918-19 fordulóján a Székely Nemzeti Tanács megbízásából eljutni a nagyhatalmak általa ismert(!) képviselőihez, tájékoztatni őket a periféria helyzetéről. Bánffy a maga európai anabázisát groteszk kalandregényként írja meg. Átbumlizik a Spartakus-felkelés Berlinjén, hatalmas kerülőkkel, fölösleges kitérőkkel, taxival, hajón, árkon-bokron keresztül Hollandiáig, ahol megreked, pénze fogytán portréfestéssel házalva tartja fönn magát. (Őszintén megbecsüli, amikor „borravalót”, habos csokoládét kap.) Mint egy modern alvó ügynök. Hogy aztán dolgavégezetlenül térjen vissza Bethlen István hívására Bécsbe. Hágában megrendelők kívánsága szerint készíti portréit, itt, a memoárjában a maga kedvére sorakoztatja csodálatos figuráit. A nagy Leipnik, a szélhámos, Sonnenberger-Solmon, a rettenthetetlen bokszoló – csupa Rejtő-hős… Mert valójában az őt körülvevő álarcosbál érdekli a leginkább. Úgy tekint a politikai seregletre is, ahogyan majd regénytrilógiájában a társasági életre.  

Közvetlenül a második világháború után Bánffy érthetően szükségét érzi, hogy az Emlékeimből lapjain megkezdett számadást immár kétszeres katasztrófa megéltével folytassa. Címe szerint Huszonöt év, de a földönfutóvá lett, többszörösen megalázott ember erejéből néhány esztendő krónikájára futja. Az 1920–22-es idők nemcsak magyarországi, hanem európai zűrzavara is föltárul itt előttünk a maga tömény irracionalitásában.

Bánffy szakmai érdemeit a Trianon körüli tanácskozások menetében nem tisztünk most előszámlálni. Ő maga, joggal, a soproni népszavazást tartja legnagyobb sikerének. És a szerbek baranyai kivonulását. És a beneši mohóság elszigetelését. És… Több államférfiúi életre elegendő érdem, ám az elemi hiábavalóság, nemzeti kudarc teljessége lengi körül, s ezt a skizoid érzést írói bravúrral megtartott tárgyias-ironikus, önreflexív előadásban kapjuk az emlékiratok lapjain. Ha olvasás közben nézegetjük a genovai konferencián készült karikatúrákat, Bánffy zseniális rajzait, ez a benyomásunk izzásig fokozódik. Emeljünk ki csak három torzképet. Az egyik Csicserin külügyminiszteré, aki maga is arisztokrata (!), a hagyományosan kifinomult, franciás műveltségű orosz értelmiség képviselője – noha 1922-ben a vörösöket képviseli. A konferenciás publikum ámulatára nem kucsmás-bugyogós felkelő jelenik meg Európa pódiumán, hanem egy frakkos úr. S ha ránézünk Bánffy rajzára, egy csehovi fizimiskát kapunk, és néhány vonásból megértjük – amit mi oly sokáig nem mondhattunk ki –, hogy tudniillik egy orosz nagyhatalmi utódállam európai maszkját látjuk. A galéria kétségtelenül legellenszenvesebb figurája Beneš. De ha a nevet elvesszük mellőle, nem a mocskos eszközökkel működő kisantatos ellenfelet látjuk, hanem a frusztrált agresszivitás örök típusát. A harmadik példánk természetesen maga Bánffy, aki önmagát is megfricskázza. Rajzán határozott kéztartás, éberségre, sőt gyanakvásra kész tekintet, egy férfiatlan állú, keszeg figura – az önmagát megfelelésre kényszerített bohém. 

Készen áll a teátrális maszkabál.

Az ország sírját tehát diplomaták állják körül. Közöttük Bánffy működését a perszonális kapcsolattartás és -teremtés határozza meg. Ő ebben bízik, a jellem, az illem és az értelem erejében. Megnyerni valakit az ügyünknek – milyen ismerős ez. És milyen tragikus. De mindennek a tanulsága több a személyes csalódásoknál: Bánffynak arra kell rájönnie, hogy az az egyetemesnek gondolt európai értékrend, amely nem is olyan régi keletű, nem támasz többé. Itthon a hangadó a gömbösi „szebb jövendő” majdani külügyminisztere, a Bánffyt régimódiként megvető Kánya Kálmán, vele a jobboldali radikálisok és a Revíziós Liga lovagjai, akik – Bánffy megfogalmazásában – csak a szenvedéseket fokozzák és mesterségesen gyártják a gyűlöletet.  S ebben a látleletben különös módon találkozik össze Bánffy, az arisztokraták „polgára” Máraival, a polgárok „arisztokratájával”.

Részt vesz Genfben a gyötrelmes népszövetségi alkudozásokon. Jellemző módon legerősebb élményei mégis a tárgyalótermeken, fogadószobákon kívül érik. Elbűvöli Svájcban egyén és közösség ideálisnak látott/vágyott viszonya (már a hollandoknál is ez volt a legmegrendítőbb benyomása), amely élesen szemben áll az embert tömeggé aljasító politikai gyakorlattal, s amelynek nincs szüksége militáns kulisszákra: békében hasznos civilek, de vész idején habozás nélkül előveszik a kamrából a fegyvert.

Megbízatása végeztével Genfből még nem indul haza, megáll egy pillanatra az időben, hogy önmaga szabta megbízásának is eleget tegyen: Erzsébet királynét itt gyilkolták meg 1898-ban, emléket akar állítani neki. Személyes, őszinte kis díszlet lenne ez, „a fára, amelynek lábánál összeesett, terracottából kis Madonna képet lehetne láncolni”. Tervét nem engedélyezik. De beérné még szerényebb emlékeztetővel is: „a rakpart korlátjába, hol középen öntöttvas karika fogja össze a rúdjait, ebbe a 8-10 cm nagyságú ürességbe bronz medáliát” helyezne. A városi tanács beleegyezik, az érme elkészül, de akinek az elhelyezéséről gondoskodnia kellene, cserbenhagyja a grófot. „Tán egy év múlva, mikor valami dologban az egyik referensnél jártam, ott láttam az érmet az íróasztalán. Levélnyomtatónak használta.” 

Díszletországtól búcsút venni, egyúttal rádöbbenni, hogy ezzel a képzettel együtt a bensőség minden formája is elvész – nagy emberi-írói feladat és teljesítmény. Egybeolvasva Bánffy Miklós több ezer oldalas életművét, a hatása alól nem szabadulunk. Nem fölajzó ez a hatás, inkább átjár, mint amikor egy régi képtárból az utcára lépve valami fölemelő összbenyomást viszünk magunkkal. Valami nélkülözhetetlent.

Reményi József Tamás

A közvetítő?

Engem is a sors dobott ide-oda, diplomáciába, képviselőségbe, intendánssá tett és külügyminiszterré, anélkül hogy valaha ilyet tervszerűen akartam volna. A fontos csak az, hogy az ember megállja a helyét ott, ahová állítják. Eredetileg festő akartam lenni, és író lett belőlem.” Bánffy/Kisbán Miklós leányának írt személyes sorai ezek. Olyan emberé, aki alázatosan, belső parancsokat követve élt és cselekedett. Sokoldalú, mondhatni reneszánsz egyéniség, aki közismerten számos területen alkotott maradandót. És akinek élete mégis tragikusan méltatlan körülmények között ért véget. 

Íróként nem azért „rendhagyó”, mert arisztokrata (amiért meglehetősen sok, igaztalan bélyeg is érte), hanem mert az egyhangúságtól iszonyodott. Schöpflin Aladár 1932-ben a Nyugat hasábjain írta róla: „amint egy mezsgyét kipróbált, siet egy másikra térni s ott kisérletezni tovább. Olyan, mint a türelmetlen rádiózó, aki, ha fogni tudta Bécset, nem marad veszteg meghallgatni a műsort, hanem azonnal tovább forgat és mindig új meg új állomást keres. Nem a műsor fontos neki, hanem az, hogy fogni tudja. Így játszik a formákkal és műfajokkal Kisbán Miklós.” A sokműfajú kísérletező szándék a habitusából is fakadt. Bánffy eleve szépírói és színműírói működése mellett így aztán sikeres grafikus, karikaturista, színpadi díszlet- és jelmeztervező, s persze zenerajongó, Bartók első színpadra állítója, a Szegedi Szabadtéri Játékok egyik ötletgazdája, később külügyminiszterként fontos ügyek bölcs intézője, többek között Sopron visszaszerzője. Mindezen közéleti pozíciókban azonban már a háború előtt is rendhagyó alkat: valami belső, lényegi indíttatásból a nyugtalanság, a bohémság, a nonkonformitás, a másként cselekvés, a közvetítés lehetőségeinek keresése jellemezte. Szabadelvű arisztokrata és kritikus értelmiségi volt, aki megpróbált a mindenkori pozíciójától (valós és társadalmi rangjától) eltérő vállalásokat is hozni. Szembemenni a fősodorral, vagy legalábbis kipróbálni az egyes pozíciók adta lehetőségeket, feszegetni azok végső határait és ezáltal is közvetíteni. Lehetősége, tálentuma s vénája is volt mindehhez.

Igazi diplomata, a szélsőségektől viszolygó, ezektől egyenlő távolságot tartó, ugyanakkor az acsarkodások helyett az összefogást sürgető, valódi közvetítő volt, aki elveihez hűen, rangjához méltóan, ám ha kell, a középen állás magányában is cselekszik, s így olykor látszólag és szükségszerűen vereséget is szenved, de kitart, újra és újra nekilendül. Korábban sem csatlakozott semmilyen szekértáborhoz, 1910-ben pártonkívüli szabadelvű programmal választották országgyűlési képviselővé, s a századelő irodalmi és részben társadalmi diszkurzusai közepette is autonóm egyénként tudott független maradni, egyfelől erkölcsi parancsra, jellembeli szilárdsága okán, másfelől anyagiak terén ezt megengedhette magának. Nem kellett függnie senkitől, véleményén finomítania, netán elhallgatnia azt – s ez óriási szó volt a korban. Ugyanakkor az irónia és az önkritika Bánffy lételeme volt. Könnyed, majdhogynem bohém lelkülettel írt sokáig. Műveiben, akárcsak későbbi emlékirataiban mindvégig az önkritika és az önfejlesztés szükségességét hangsúlyozta a teljes nemzetre vonatkoztatva is. Önmagával szemben is mindvégig kíméletlenül kritikus tudott maradni – akárcsak a jó karikaturista, aki ismeri az íratlan szabályt: önmagát kell mindenekelőtt megrajzolnia, önmagát is karikíroznia szükséges, hogy mondandója hiteles legyen.

Szemléleti gazdagsága különböző műnemekben és műfajokban is megmutatkozott. Éles szemű színpadi szerző és remek tollú novellista, ezekben egyszerre a lélektanilag megkapó drámai helyzetek különös hangulatú megidézője, elgondolkodtató szerző, aki különös, egyedi hangnemben ír. Novellái kapcsán a tömör nyelvezetet, a jellemépítő érzékenységet és prózapoétikai eljárásai közül az elhallgatás bonyolult alakzatait a korabeli kritika is kiemelte már, ezek részben Spencer és Nietzsche hatását is mutatták. Bánffy erudícióját, irigylésre méltó olvasottságát, a legfrissebb szellemi irányzatok és iskolák, filozófiák és irodalmi áramlatok ismeretét azonban hangsúlyozni érdemes ma is, azt, amit generációja és arisztokrata származása egyáltalán nem tett volna szükségszerűvé. Kós Károly vagy Mikó Imre visszaemlékezései is azt támasztják alá, hogy Bánffy nem a főúri szalonokat kereste, hanem Mikszáth Kálmán dolgozószobáját és Székely Bertalan műtermét. Előbbi révén prózaírói technikát, utóbbitól még tökéletesebb festői, grafikusi mesterfogásokat igyekezett elsajátítani.

Közéleti, közvetítő, politikusi alkata viszont a reális célkijelöléseket és az elengedhetetlen társadalmi összefogást sürgette, legfőképp 1920 után, amihez viszont Bánffy koncepciója szerint társadalmi, hosszú távú nevelésnek kell(ett volna) társulnia. Egyiket sem találta a csonka országban. Erdélyben viszont még reméli, remélheti, ezért áll a helikoni irány élére. Eleve predestinált vezető, tapasztalt diplomata és intézményvezető, végtelenül művelt és hiteles ember, jó helyzetfelismerő, akit Erdélyben ismernek és elismernek. Az írói, értelmiségi összefogás a Helikonban nélküle aligha jöhetett volna létre. Kellettek ehhez persze mások is: Kós, Kuncz, Makkai, Reményik s a fiatal Kemény János, de senkinek annyi tapasztalata, rangja, diplomáciai érzéke és befolyása nem lett volna, mint neki. Ott állt halkan, a jelszavaktól ódzkodva mindenütt az erdélyi magyarság túlélését biztosítani hivatott intézmények, egyesületek, társadalmi szervezetek létrehozása vagy megóvása mögött, kapcsolatokat mozgósítva, valós összefogással gyakorlatba ültetve a szellemi mozgalom, a transzilvanizmus eszméit. Így vállalja el az Erdélyi Helikon főszerkesztő pozícióját is. Miközben a politikai jelszavak felelőtlensége helyett – ahogyan Mikó Imre írta később – Bánffy mindvégig „kerülte az erdélyi jelzőt, ő, a transzilvanista”. Egy 1935-ös, Babitsnak szóló rövid levele pár sora is sokatmondó: „az erdélyi bélyeget nem mi találtuk ki. Közülünk tudtommal senki sem hivatkozott reá. Erdélyiek vagyunk öntudatlanul és magától érthetően. De az a transzilvánizmus, melyről szólsz, nem szűkíteni akarja a szellem határait, hanem tágítani, és ha Adyt és Pázmányt az Erdélyi csillagokban »erdélyivé avattuk«, azt a hagyományt követtük, amely egykor a Princeps címében is kifejezésre jutott: »…Transsylvaniae et Partium eidem annectarum«. Így tekintünk ma Szilágyra, Biharra, Bánátra, és nem hiszem, hogy emiatt gáncs érhetne minket.” Majd így folytatta: „jelszónkul fogadjuk – ahogy már az első Helikonkor így vallottuk –, amit olyan szépen mondasz könyvünk nagyjairól: »akik egyszerre tudtak erdélyiek és magyarok és európaiak lenni, és erdélyiségükkel a magyarságot és Európát dúsabbá tették.« Valóban ez az út az, amelyen haladnunk kell.

Kérlelhetetlen minőségeszme, kritikai érzék és progresszív erdélyiség jellemezte. És persze közvetítő, diplomata alkat: immáron nem csupán társadalmi osztályok között, politikai oldalak és világnézetek között, helikonistaként sem csupán idősek és fiatalok között, ízlések és írói szimpátiák, eltérő irodalomeszmények mentén, hanem országrészek és országok között is. Amikor Ravasz László 1928-ban skizmával, irodalomszakadással vádolja az új, erdélyi literatúrát, Bánffy (Kuncz Aladárral karöltve) ankétot szerveztet lapjában, amelyen Benedek Elektől Reményik Sándoron át a másik református püspökig, Makkai Sándorig számosan verik határozottan vissza és cáfolják a Budapest felől érkező képtelen vádakat. De ennyi Bánffynak nem lenne elég. Taktikusan Ravaszt kéri föl köszöntésükre, amikor a helikonisták bemutatkoznak Budapesten, jelképes helyszínen, a Zeneakadémia zsúfolásig telt dísztermében. Bánffy mindeközben tudta, hogy Erdélyben a negatív helyzet erkölcsi nemesedést is jelenthet, s a babitsi „lélek szerinti ország” olyan alkotó értelmiségieket kíván, akik felismerik – ahogyan Makkai Sándor nyomán Reményik írta le a harmincas években – hogy: „az állam és nemzet nem szükségképpen egy, sőt a nemzet államtalan formája mélyebb, tisztultabb, bensőségesebb, keresztényibb, etikaibb lehet, mint […] politikai formája.” A transzilvanizmus legfőbb elve ezen alapult. De nem akart nagy szavakat, frázisokat használni, inkább cselekedni akart épp ott, ahová az élet állította.

A magyarság önismerete szempontjából is jelentős főműve, az Erdélyi Történet társadalomrajza és belső cselekményszála 1914-ig fut. A Kuncz biztatására megírt emlékiratai viszont épp e dátumtól kezdődnek, így átfogó ívét adják a század első felének. Nem véletlen, hanem nagyon is tudatos döntés eredménye, hogy a korábbi közismert írói álnevét, a Kisbánt itt, az 1930-as évek folyamán megszülető trilógiája esetén elhagyta, s immár saját névvel és grófi címmel publikált: számot vetve egy történelmi esélyét eljátszó vezető réteg, az arisztokrácia, valamint az azzal összefonódó politikum felelősségével az első világégésig vezető úton és azt követően. Bánffy ugyanis nyílt kritikával illette a háborúba sodort ország felelős vezetőit éppúgy, mint kora budapesti politikai döntéshozóit. Emlékiratain átsejlik a tárgyához való személyes kötődése is, ezek ritka hiteles adalékok a korszak jobb megismeréséhez s önértékük mellett is lenyomatai szerzőjük komplex szellemiségének, egy „nagy műveltségű íróművész” (Dávid Gyula) összetett arcképének. A Miért írtam meg az Erdélyi Történetet-ben arról adott számot, hogy aggodalommal látta, hogy dacára a szörnyű katasztrófának, ami a magyarságot sújtotta, senki sem akarta látni azokat bűnöket, amik a katasztrófáig vezettek, ennél fogva tanulságokat sem akart levonni senki. Inkább külső tényezőket kerestek és bűnbakképzésbe fogtak, ellenségképeket generáltak, s mindeközben „tömérdek hazugsággal mérgezték a közvéleményt”. Ahogyan Bánffy sommásan fogalmazott: „Senki nem mondta: Ezen az úton többé ne járj! Senki sem hívta föl nemzetünket arra, hogy önmagát is nevelnie kell, valódi helyzetét kell meglátnia. Össze kell fogjon végre és igaz erkölcsi egységet formáljon ki önmagában ahelyett, hogy továbbsodortassa magát valótlan álmok útján, és ismét csupa maszlagot szívjon magába vezércikkekben és szónoklatokban, önámító bókot és csillogó frázist.” A minden önkritikától való távolodás egyenlő lett a valóságérzékelés (kormányzati szintre emelt) feladásával, az ország geopolitikai helyzetének reális felmérése helyett annak félreismerésével, ami szükségszerűen új célok, új ideálok és a nemzet erkölcsi nemesedése helyett teljesíthetetlen populista programok foglyaivá tette a politikai vezetők után a tömegeket is. „Azt kellett látnunk, hogy […] minden bajt és hibát csakis magunkon kívül keresünk, és szemet hunyunk saját vétkeink fölött. Azt kellett látnunk, hogy a magyar jövőt egyedül a múltnak visszaállításában keressük. […] Nagy erő lehetett volna, ha nem csupán a »restitutio in integrum« lett volna a programja, vagyis csak a visszaszerzés jelszava, hanem tanítás és a közvéleményt formáló munka is. […] Ez azonban elmaradt. Bár e nagyregényét a hangsúlyos figyelmeztetés szándékával is írta, Bánffy „aggódva és szívszorongva” látta „hogy a trianoni Magyarország, mit sem okulva a tragikus múlton, visszajutott ismét ugyanoda, abba a szellemi mocsárba, amiben a világháború előtt élt.” A közjogi csatakiáltások, az egymásra licitáló populista szólamok „ugyanúgy elkendőzik a magyar közvélemény előtt a valóságot, ugyanúgy csak személyi tusakodások foglalják le a politikusok figyelmét – egykor Tisza és Andrássy, most Bethlen és Gömbös viaskodása –, a polgári társadalom pedig ugyanazt a könnyelmű farsangot járja, amit 1914 előtt járt.

Bánffy, akinek a személyes sorsában, élettörténetében is kétségkívül egy hanyatlástörténetet indított el a Nagy Háború, ami személyes olvasatában egy állandósuló romlásnak lett a tragikus kiindulópontja, a második világégés idején már tisztán látja, hogy a tragédia elkerülhetetlen lesz. Addig „lelkileg, erkölcsileg és tudásban” kellett volna gyarapodni, készülni arra a szerepre, amit a régióban Magyarország betölteni akar, „és ami csakis akkor illetheti meg, ha érdemes is tud lenni reá”. Ehelyett az önpusztító operett-magyarkodás 1940-től, trilógiája utolsó kötetének megjelenési évétől öltött csak igazán meghökkentő méreteket. Tamásival s másokkal maga mögött kemény bírálatot fogalmaz meg az 1942-es helikoni találkozó Nyilatkozatában, a visszacsatolt észak-erdélyi helyzetben ugyanis nem helyismerettel bíró (és a nemzetiségeket is jól ismerő) erdélyi magyar vezetőkre bízzák az államigazgatási feladatokat, hanem „hozott” adminisztratív réteg intézi mindezt, akik közül ráadásul számosan azt is meg akarják mondani a 22 kisebbségi évet megélteknek, Erdélyben, hogyan is kell „jó magyarnak lenni”. Bánffynak az Erdélyi Helikon korábbi apolitikusságát is felróják ekkor, Kóst és Tamásit pedig az Államvédelmi Központ egy időben lehallgatja. Sem Kuncz, sem Reményik, sem Dsida nem éli ezt már meg, a szabad csoportosulásuk legfőbb eszmeisége mellett Bánffy azonban mindvégig, ekkor is kiáll. Igaz, a végjátékban már nem tud hatékonyan közvetíteni. Jön a náci megszállás, a román kiugrás, Erdély végső elvesztése. 1944 szeptemberében a főszerkesztése alatt megjelenő lap utolsó számában saját tervezett emlékirataira szerette volna felhívni a figyelmet, ez a memoár azonban nem jelenhetett már meg a tervezett módon. (Annak mottójául választott Goethe sorok árulkodóak: „Az emberi csorda semmitől sem fél jobban, mint az értelemtől.”)

Bánffy, aki korábban sikertelenül győzködte a háborúból való kiugrásról Horthyt, ezt követően sem saját birtokát félti (Bonchidát fel is égetik a kivonuló nácik), hanem Kolozsvár belvárosát. Tekintélyét latba vetve, az orosz csapatokat kérleli, ne lőjék azt rommá. Vagyis „megállja a helyét ott, ahová állítják”. Pestre, feleségéhez csak évekkel később, s szó szerint meghalni engedik el a román hatóságok az éhínséggel, nélkülözéssel küszködő, publikációs lehetőségektől végképp megfosztott „magyar grófot”, akinek azonban Magyarországon halála után is sokáig nélkülöznie kell: előbb szépíróként fokozzák le, torzóban maradt emlékiratai pedig eleve csak 1990 után kerülhetnek a nagyközönség elé. Származása, rangja, vagy éppen szabad szelleme és kritikus énje, mely remek diagnosztát rejtett, sokaknak jelentett görbe tükröt. Semmilyen hatalom nem szívleli az ilyesmit.

Boka László

MEGOSZTOM

Átjárások

Közelgő kettős nyári számunk előzeteseként kínáljuk a Ketten egy páston rovatból a szerkesztő Boka László és idei szerzőtársa, Reményi József Tamás írásait.

Szinkronpillanatok, vákuumhelyzetek, korszakhatárok

1982-ben – amikor Esterházy Péter kreatív-hódoló aktussal, de már határozott posztmodern performanszként átmásolta, egyetlen lapon újraírta Ottlik Géza korszakos művét – sok tekintetben új korszak kezdődött. Ez az „újraírás” a Mozgó Világ mellékleteként jelent meg. Az ezt megelőző évtizedben nem csupán az irodalmi modernség-posztmodernség többes (próza)fordulata, visszatérő attitűdjei jelezték (ugyan még csekély számban) egy normalizálódó irodalmi élet jeleit. Egy lassú érés eredményeként, de valódi diskurzus alakulhatott ki ekkorra a Kárpát-medence területén magyar-magyar irodalmi-kulturális viszonylatokban is: a Keleti-blokk egykori országainak magyar értelmisége egymás irányába is viszonylag termékeny módon tájékozódhatott már, sőt, a nyugati magyar irodalom és szellem kiválóságai is (minden tiltás ellenére) utakat találtak a hazai alkotók és a határokon túli pályatársak felé. Románia volt talán az egyetlen hely, ahol a sötétség épp ezen időktől kezdett csak igazán nőni, a hivatalosan (és abszurd módon) 1977-től megszűntnek mondott romániai cenzúra pedig egyre fokozódni. De még ott is egy jó darabig (viszonylag sok kerülőúttal) éreztette hatását az a szellemi nyitás, ami nagyjából és egységesen 1968-tól volt eredeztethető a teljes régióban.

1968 után Románia egy évtizeden át olyan ország képét alakította ki önmagáról, ahol a világszinten releváns és aktuális eszmék, gyakorlatok szabadon lehettek jelen a szellemi körforgásban. A csapdahelyzetet kevesen látták át, írók, tudósok, művészek és értelmiségi gondolkodók úgy érezhették, a jugoszláviai „különutassághoz” hasonló útra térni látszó országban – mely távol maradt a prágai katonai bevonulásból – szabadon fontolgathatják akár alternatív életformák megélését is, beleértve a beat és hippi életérzéseinek lokális adaptálását. A később Magyarországra távozni kényszerülők közül Bodor Ádám sokatmondóan nyilatkozta, hogy „egy egészében gyászos és megalázó korszaknak biztatóak voltak a kezdetei, és ez sokakat megtévesztett”.[1] A hetvenes évek és annak nyitánya még kétség kívül megkerülhetetlennek számított intézménytörténeti szempontból is: ekkor, e szellemi nyitásnak köszönhetően indulhatott el a bukaresti állami televízió magyar adása éppúgy, mint a Kriterion könyvkiadó, a minőségi szépirodalmat is közlő bukaresti A Hét országos hetilap, s mellettük egy sor más, kisebb hatókörű intézmény is. Az évtized folyamán a generációs alapon létrejövő irodalmi lapok (mint amilyen az Echinox vagy a Fellegvár is volt) sűrítettebb formában válhattak az innováció terepévé. Az ekkor elinduló harmadik „Forrás-nemzedék” alkotói – többes okból – sokkal szóródottabban, fragmentáltan, időben elnyúlva, számos tekintetben már elődeik által is korlátozva, ugyanakkor szabálytalanul, határokon átívelően, a teljes Kárpát-medence fiataljait megszólító attitűddel, a belső korlátokat, a belső, közösségi cenzúrákat is ledobva magukról igyekeztek megmutatkozni.

Ez a szabálytalanság adta nagyobb szabadságfokukat és alkotói autonómiájukat is. E „rajzás” tagja volt többek között Szőcs Géza (akinek 1975-ös, Te mentél át a vízen? című kötete jelezte képletesen az új nemzedéki elkülönülést), mellette Mózes Attila, Balla Zsófia, Egyed Péter, Palotás Dezső, Darkó István, Cselényi Béla, Bréda Ferenc, Adonyi Nagy Mária, Kőrössi P. József és Zudor János is. Kötetszerű jelentkezésük az 1976–1983 közötti időszakra tehető, s közismert tény, hogy inspiráló hatással volt rájuk a Bretter-iskola, vagyis Bretter György és kolozsvári filozófusneveltjei, akkor még pályakezdő teoretikusai is: Tamás Gáspár Miklós, Molnár Gusztáv, Ágoston Vilmos, Szilágyi N. Sándor, illetve olyan értekezők, mint Gyímesi Éva és Szilágyi Júlia. Összességében egy olyan generáció lépett színre Erdélyben, amelynek tagjai egyáltalán nem hittek már a rendszerben, annak bármilyen megreformálhatóságában. Őket már az egyéni szabadságjogok és a valóságos demokrácia kérdése foglalkoztatta. Az új évtizedfordulón, 1979-80-ban egymást követően jelent meg Ágoston Vilmos szerkesztésében a Kimaradt Szó, majd az Ötödik Évszak című antológia, utóbbi alcíme szerint is a fiatal íróknak kívánt teret nyújtani.

Ez az időszak (a hetvenes évek vége, a nyolcvanas eleje) ha nem is főcsapásként, de még Romániában is bőséggel teret engedett a kísérleti műfajoknak, a radikálisabb neoavantgárd formabontásnak és a performansznak éppúgy, mint az erőteljesen önreflexív irányoknak és az európai áramlatokra figyelő teoretikus megnyilatkozásoknak. Az avantgárd formabontás persze áthallásos módon vagy nyílt, perfomatív aktusként – mint visszatekintve többen megjegyezték, így Markó Béla is –, valahol épp a rendszernek a lebontását, lebonthatóságát modellálta. Ha valamikor volt átjárás, összetalálkozás és hús-vér tapasztalatcsere a magyarországi, jugoszláviai, csehszlovákiai és a romániai magyar irodalmi élet fiatal generációi között, akkor ezek az évek egyértelműen ilyennek számítottak. Korábban, 1965, illetve a már említett 1968 után is megtapasztalhatóvá vált egy komolyabb nyitás, de azt javarészt a rendszer hivatalos puhulása, s a politikai (és művelődéspolitikai) álláspontok felfrissülése jellemezte. A fiatal alkotók öntörvényű megnyilatkozásai, az elődeikkel és bárminemű kötöttségekkel szakító, ugyanakkor egymással rebellisen összekacsintó attitűdjei, az országoktól, régióktól is független generációs szemléletek találkozása a hetvenes évtized legvégére és a nyolcvanas elejére tehető leginkább összmagyar szinten. Ezt majd csak a romániai elkomorulások, a diktatórikus rendszer cenzurális gátjainak és vele együtt a nacionalista retorikájának végső kiépülése fogta vissza vagy némította el erdélyi viszonylatokban, főleg 1984 után. Szőcs Gézát már szó szerint a magyar-román határig kísérte az államrendőrség, mintegy megengedve, hogy elhagyja Romániát. Ekkortól maradt tehát az elhallgat(tat)ás, a börtön, vagy ezt elkerülendő a száműzetés, a disszidálás. És ezen kisebbségpolitikai elkomorulások, erősbödő jogfosztások hatására persze a nemzeti szólamok felerősödése is a magyarországi irodalmi közvéleményben és a napilapok kritikai rovatában, mely nem egy ízben felületes, sematizáló vagy éppen kultikus-patetikus szólamokban nyilatkozott csak meg.

*

A nemzedéki nyitások, az új generációk előretörésével együtt a nyolcvanas évek eleje már a második nyilvánosság korszaka is. Ekkortól éledt fel a politikai szamizdat műfaja, mint az egyik leginkább meghatározó megnyilvánulási forma (a Kisúgó, vagy akár a Beszélő is ide tartozik) de a hivatalos álláspontok ambivalenciájában az enyhülésnek is mutatkoztak jelei. Magyarországon 1981-től (kis példányszáma miatt) megjelenhetett az első nem cenzúrázott lap, a Medvetánc (az ELTE és a KISZ közös társadalomelméleti folyóirata), melynek hamarosan a Századvég (a Bibó Szakkollégium egyetemistái szerkesztésében megjelenő történelmi-politikai orgánum) nőtt riválisává. Az évtized sajátos vákuumhelyzeteiben már számot kellett vetni az ellenzékiségnek, az „ellenbeszédnek” műfaji-stiláris pluralizálódásával is. A korabeli tiltakozások igazi súlyát persze a közös megnyilvánulások jelentették. A Mozgó Világ főszerkesztőjének leváltása miatt 1983-ban, talán először a korban a magyarországi szellemi élet szolidaritása is megnyilvánulhatott: a szerkesztőség valamennyi tagja felállt, 120 értelmiségi pedig visszavonta cikkeit a lapból.

Romániában az egyetlen szamizdat, az Ellenpontok szintén 1982-ben jelent meg Nagyváradon, s amint beharangozója is jelezte, egy olyan „erkölcsi felháborodásnak az eredménye” volt, mely ekkorra „türelmének határaira ébredt”. A második nyilvánosság Partiumban létrejövő, rövid életű, gyorsan leleplezett orgánuma megkülönböztette a korabeli írói-reálpolitikusi ambícióktól a szamizdat radikális gondolati szabadságát. A kényszerű politikai alkalmazkodás útja helyett, amit a korábbi szellemi vezetők javarészt járni próbáltak, azaz a „politikai körön belüli” tenni akarás és tudás szólamai s a folyamatosan defenzív kisebbségi attitűdök és kollektív mechanizmusok helyett (elismerve ezeknek akár jó szándékát is) valami egészen mást keresett. A hathatós eszközöktől való megfosztottságában reménytelennek mondta a kommunista párthatalommal szembeni, ám annak retorikáját alkalmazni kényszerülő korabeli megnyilatkozásokat.

*

Az irodalomban és az annak talán minden korábbinál nagyobb jelentőséget tulajdonító magyarországi olvasóközönségben a határon-túliság problémaköre különös fénytörést mutatott ekkorra. A magyar politikai vezetés egy része (nem csekély mértékben az értelmiség ellenzéki attitűdjeinek nyomására) már nem akart az internacionalizmus áltestvériségében minden alkut megkötni a magyar kisebbség feje fölött a láthatóan beolvasztásra törekvő, nacionalista román pártvezetéssel. Nagyrészt társadalmi nyomásra már nem érvényesült a korábbi ambivalens (befelé tiltó, külpolitikában viszont erőtlen) politikai gyakorlat, az erdélyi/romániai viszonylatokat tekintve pedig a nemzetiségi megmaradásnak, a tradícióknak és az anyanyelv-féltésnek, illetve az erőszakos asszimilációnak egyes hangsúlyait a magyarországi napisajtó is nyíltabban tematizálhatta már. Mindehhez elsődlegesen járultak hozzá az 1982 után egyre nagyobb számban Magyarországra áttelepülő magyar értelmiségiek is, illetve az a tény, hogy a hetvenes évek derekától az irodalmi folyóiratok és a színházak egyre többször nyújtottak teret a szomszédos államokban élő magyarok helyzetére utaló nyílt vagy áthallásos reflexióknak. „A maga rendszerének abszurditása alapján a hatalom és apparátusa még mindig elfogadhatóbbnak tartotta azt, hogy a nemzeti érzés a határokon túli magyarság problémáinak fölvetésében tematizálódik, mint azt, hogy felmerüljenek a határon inneni elnemzetietlenítő kurzust bíráló hangok.”[2]

Persze ekkor is több irányból sematizálásokkal találkozunk irodalmi viszonylatokban is. Az 1982-es Új Forrásbeli vita (A magyar irodalom önszemléletéről) az ismerethiányra és az ebből fakadó felületes általánosításokra is felhívta a figyelmet, még az irodalmi élet jelesei között is. Szilágyi Ákos vitaindítójával kapcsolatosan Tőzsér Árpád ezért fogalmazhatott úgy, hogy a képletes budapesti fősodor, de akár a hivatásos kritika is „a jugoszláviai magyar irodalomra természetesen a »hagyománytalanságot« s a »merész hagyományteremtést«, az avantgardizmust tartja jellemzőnek. A romániai magyar irodalom ezzel szemben a hazai hagyományvédők szemében olyan »sziget«, ahol még nem pusztultak el az »ősi«, az »igazi« magyar hagyományok, amely még mindig hagyományosan „líraközpontú”, „prózában pedig a ma­gyar realizmus vonalát követi”.[3] A valóság messze nem így festett. Ahogyan Tőzsér is folytatta: „A romániai magyar irodalomból is csak azt a nép-nemzeti vonalat értékelik, amelyik simán adaptálható a »nemzeti irodalomba«. (De a »poétikai modernség és nemzeti tematika« ötvözésével a pestieknél szintén jóval korábban kísérletező Szilágyi Domokosnak már távolról sincs olyan keletje, mint a Tamási-hagyományokat tovább építő Sütőnek). S ebbe az »önszemléletbe« természetesen nem fér bele a pozsonyi Irodalmi Szemle kicsit eklektikus, de mégiscsak szintézis igényű, egyszerre avantgárd és népi anyaga, s legjobb szerzőinek avantgárd népközelsége sem.”[4] Ugyanerre a kártékony szelektivitásra utalt mások mellett Bodor Ádám is. „Ha erdélyi magyar irodalomról volt szó, itt évtizedeken át mindig ugyanaz a két-három név hangzott el, ezek méltatlan módon elfedték a többieket. Az anyaországi illetékesek mindig valami diszkriminatív leereszkedéssel tekintettek a határokon túlra, megengedve maguknak azt a fényűzést, hogy az odaát keletkezett alkotásokból, illetve szerzők közül szelektív elvek alapján válogassanak. Félelmetesen buta és kártékony dolog volt, ám kétségkívül kényelmes. Kialakultak a kapcsolattartás legitim vonalai, ezekről kényelmetlen lett volna letérni.”[5]

A nyolcvanas évtized közepét politikai síkon ráadásul ismételt „bekeményítések” jellemezték mindkét országban, bár alapvetően más-más hatékonysággal. 1983-84-ben az országos napilapok főszerkesztőit Magyarországon is leváltják még, Romániában ugyanekkor a legfontosabb magyar irodalmi folyóiratok közül többnek (Utunk, Igaz Szó, Korunk, A Hét) főszerkesztőit és helyetteseit menesztik és drasztikusan megfélemlítik. Mégis, a magyarországi (és akár a jugoszláviai) író- és művésztársadalom a romániai rögvalósághoz képest ekkortól idillikus szabadságban élhette meg a „tűrt” kategóriáinak végső korlátokig való kiszélesítését. Az olló, mondhatni végképp szélesre nyílt ekkor: Magyarországon megállíthatatlanná lett az egyre nagyobb hatásfokú demokratizálódás, Romániát egyre bezárkózóbb, őrjöngően nacionalista évek jellemezték még.

1982 többes határ tehát. Irodalmi, irodalompolitikai, kisebbségpolitikai egyaránt. És persze szemléleti is. Az ideiglenes vagy végleges „áttelepülések” ugyanis minden esetben komoly szellemi vérpezsdítést is jelentettek a magyarországi értelmiség és közélet számára. Az 1989 előtti rendszer szemében e „disszidensek” eltűrt kategóriája veszélyforrás is volt, hiszen az áttelepülők beépültek a magyarországi szépirodalmi, színházi, könyvkiadói, tévés stb. szférákba, s persze a demokratikus ellenzék soraiba. Ugyanakkor nagymértékben hozzá is járultak egy minden korábbinál „élőbb”, heterogénebb, természetesebb, a termékeny vitát alapvetésként tekintő és értő irodalmi-kritikai élethez, vagy legalábbis az ilyen vitákat pozitív értelemben árnyalták, a nézőpontokat tágították. Minderről nem csupán mint veszteségről, hanem mint a magyar szellemi élet hozadékáról is beszélni szükséges.

Boka László

Disszidensek

Az ember, ha nem csupán szakmányban szerkesztő, hanem megadatik neki, hogy életművek születését kísérhesse figyelemmel folyamatosan, idővel csaknem annyi baráti kéziratot kap kézbe, mint kész, kiadott könyvet. Nemrég úgy hozta a sors, hogy gyors egymásutánban három olyan szerző tisztelt meg a bizalmával, akinek az ismeretségét/barátságát Sziveri Jánosnak köszönhetem. Kedves költőm, az újvidéki Új Symposion egykor száműzött főszerkesztője hozott össze bennünket vagy még életében, vagy tragikusan korai halála után, amint emlékét gondozva igyekeztünk az ő szellemében becsületesek maradni. Különböző időkben mindhárman maguk is a Symposion szerkesztői voltak.

Egyikük, Bozsik Péter az új verseskötete kéziratát küldte. Az Elterelő hadművelet akár egy verses önéletrajz: a soha véget nem érő háborúk időtlenségében egy volt csantavéri gyereket hallunk, szakadár kortársak mottóként használt vendégszövegeivel beszélgetve – Bozsik legszebb, legforróbb köteteinek egyike lesz/lenne. Ladányi Istvántól én kértem el kiadásra váró nagy munkáját: Megújuló befejezetlenség. Az Új Symposion folyóirat arculata, szerkesztési gyakorlatai és műfajai. Irigykedve vetettem rá magam a hiánypótló, hallatlanul izgalmas(an megírt) kéziratra, mert a Sympót többen analizálták már eseménytörténeti, politikai-ideológiai szempontból, de az egyes számok tematikus tartalomelemzése még váratott magára – éppúgy, ahogy a Mozgó Világét is már rég meg kellett volna írnunk. A harmadik kéziratot Balázs Attilától kaptam, azzal, hogy ha „odajutunk”, legyek a szerkesztője (több könyvénél bábáskodhattam már az évtizedek során). A déli végekről, alcíme szerint regényes irodalomtörténet arról mesél, milyen kincsei vannak a Délvidéknek Újlaki Bálint bibliafordításától Sziveri János Bábeléig. Úgy ballagunk át az évszázadokon, mint korábban a Kinek Észak, kinek Dél lapjain, annak a históriás könyvnek a literátus párja ez, hősei Gozsdu, Csuka, Sinkó, Majtényi, Koncz, Domonkos, Ladik, Tolnai és a többiek. De a két mű rokonsága ennél is mélyebb, A déli végekről ugyanarról vall (egykori borítószövegemet bátran megismételhetem): „mi mindent is jelenthet a térben és időben mérhetetlen távolságokba kiterjedő szülőföld”. Mit jelent a ragaszkodás.

Mindhárom munka, túlzás nélkül mondhatom, kötelező olvasmány lehetne annak, aki a Vajdaság irodalmával, kultúrájának múltjával/közelmúltjával szeretne ismerkedni. Csakhogy van egy bökkenő: ezek disszidensek kéziratai.

*

Disszidensek. Sosem gondoltam volna, hogy a rendszerváltás előtti kor e viszolyogtató kifejezése még egyszer előtolakszik bennem. Annak idején mindegy volt, hogy egy író menekülni kényszerült az országból, vagy „csupán” szeretett volna megtorlások nélkül publikálni, elvesztette a jogát az otthoni legális jelenlétre. Könyveit nem adták ki, „kinti” műveit zárolt könyvtárrészlegek polcaira rejtették, avagy még oda sem. Anatémát hirdettek rá.

Kezemben egy éppen negyven évvel ezelőtti lapszám. Ma is megrendít, micsoda gazdagságban találkoztak benne kitagadottak és megtűrtek, elfogadhatatlan szellemiségű szerzők és tabusított témák. A határok nélküli magyar kultúra akkoriban elködösített fogalmának (mára hamisan racsított lózungjának) valódi tartalmat adva egymással valódi diskurzusban mutatkoztak egy tágas közeg képviselői, New Yersey-től Marosvásárhelyig. A Mozgó Világ 1983. júniusi száma – néhány hónappal Kulin Ferenc főszerkesztő leváltása, a teljes decemberi szám betiltása s ezzel a régi Mozgó kapuzárása előtt – a legforróbb szenvedéllyel prezentálta a magyar kultúra átjárásait. Azt most csak „mellesleg” említem, hogy más rovatainkban is aktív zenei szerkesztőnk, Kocsis Zoltán a varsói Chopin-verseny akkori győztese, a vietnami Dang Thai Son pesti koncertje kapcsán a zenei közélet súlyos elvi kérdéseiről meditált; mellette a zenetudós, -kritikus Grabócz Márta Kósa Gábor estjéről írt (Grabócz 1992 óta a Strasbourgi Egyetem professzora, a februári számban méltatta Melis László remekművét, a Hajnóczy Péter novellájára írt Szertartást, amely azután Mátis Lilla emlékezetes kisfilmjének – In memoriam H.P. – a kísérőzenéje lett, s amellyel Melis az 1983. március 26-i nagykanizsai Mozgó Világ-esten is szerepelt, amint arról a júniusi szám Krónika-rovatában olvashatunk); Szabados Árpád rovatvezető Chikán Bálinttal az oldalán egy-egy munkájuk kíséretében bemutatta  a Fiatal Művészek Stúdiójának újonnan fölvett tagjait (csak néhány név: Bodor Anikó, Böröcz András, Háy Ágnes, Jovián György, Kőnig Frigyes, Roskó Gábor…); Hegyi Loránd alapvető nagy tanulmányának a harmadik, befejező része jelent meg a hetvenes-nyolcvanas évek művészetéről; Várnagy Ildikó Schéner Mihály műcsarnoki kiállításáról számolt be hat oldalnyi illusztráció kíséretében (édes istenem, azon a pocsék papíron…); a még egészen fiatal, ’81-ben végzett Tompa Gábor rendezéseiről írt lelkes elemzést Szakolczay Lajos (Albee: Mese az állatkertről – Marosvásárhely; Bulgakov: Ivan, a rettentő – Kolozsvár);  emellé egy román élő klasszikus rendező, Andrei Şerban esszéje került, átvétel az Arta 1980. 9-10. számából (az Arta a Romániai Képzőművészek Szövetségének ma is működő folyóirata; köszönöm Márton Evelinnek az információkat – rjt); Mátyás Győző András Ferenc második nagyjátékfilmjéről, a Dögkeselyűről írt; Gyurácz Ferenctől a vajdasági Ladik Katalin verseskötetéről (Ikarosz a metrón) közölt a lap némi konzervatív fenntartásokkal megírt, de méltató eszmefuttatást (jó lenne, ha végre megindulnának az összehasonlító kutatások a XX. század második fele magyar folyóiratavantgárdjának szemléleti és fáziskülönbségeiről, az Arkánumtól a Mozgón át az Új Symposionig; elvileg erre a munkaprogramra alapítódott néhány éve a veszprémi Sziveri János Intézet…); a főszerkesztő elmarasztalását vonta maga után a kor „botrányhősének”, Köteles Pálnak a vitairata Teleki Pál nemzetiségi politikájáról, a filozófus Tordai Zádor értekezése barbárság és kultúra, nyugati és keleti kultúra szűk fogalompárjairól, Berkovits György legendás szociográfiai rovatában a falukutató Szabó Lívia dolgozata, amelyben nyomon követhettük, hogy a kérdőívek sugallta renddel szemben milyen zűrzavaros önképet alkot magáról egy közösség és Szigethy Gábor jegyzete, aki döbbenten konstatálta, hogy egy reformkori városokról szóló kötetben – az akár klasszikusok szövegét is tendenciózusan megcsonkító akkori kiadói szokások rokonjelenségeként – nem szerepel Pozsony, Kassa, Szatmár, Arad, Várad, Kolozsvár s a többiek; a szépirodalmi kínálatban Esterházy Péter operalibrettója, a Daisy; Géczi János, Vasadi Péter, a marosvásárhelyi-csíkszeredai Balázs F. Attila, a felvidéki Bettes István versei. Ez volt az a közeg, amelyben azután ott szerepeltek a külső és belső emigráció veszélyes alakjai. 1983-ik évi könyvszemléző kolumnistánk, Szörényi László Szőcs Géza utolsó Romániában megjelent, 1979-es kötetéről írt (Párbaj, avagy a huszonharmadik hóhullás). A szamizdatos Ellenpontok költő-szerkesztője ekkor már nemcsak szülőföldjén, hanem természetesen a testvéri Magyarországon sem volt kívánatos személy. (A lapszámot Endrődi Szabó Ernő Szőcs-reflexiókra épített verse zárta.) Ennél is nagyobb provokációként olvasták a Hivatalban – ugyancsak igazoló jelentést kellett írnunk róla –, hogy a szocializmus indexen lévő „ádáz ellensége”, Arthur Koestler egykori József Attila-nekrológját adta közre kutatója, Vezér Erzsébet. Alexa Károly egy amerikai magyar költő-műfordító, Nicholas Kolumban versantológiájáról írt jegyzetet. Néhány oldalra rá ott állt az új magyar líra máig méltatlanul feledésre ítélt alkotójának, az amerikai Horváth Elemérnek Proteusz palástja című verse (utolsó sorában a fájdalmas-öntudatos meghatározással: „homo hungaricus”). És végül a kiátkozottak sorában következett egy szívszorító publikáció, amelynek külön története van.

Ezekben az időkben akárcsak a Mozgó, az Új Symposion szerkesztői is folyamatosan fenyegető-határozathozó raport előtt álltak. Legutolsó újvidéki találkozónkon úgy „rendeltünk” verset Sziveritől, hogy következőleg egy verset küld, ha újabb dörgedelemmel ugyan, de meghagyják pozíciójában, kettőt küld, ha kirúgják, hármat, ha elnapolják a végső döntést. Márciusban a következő „rejtjeles” levelet kaptam: „Kedves Jóska, három verset küldök, ez több, mint kettő! Jancsi P. S.: üdvözlöm a bandát; Újvidék, 1983. március 13.” Mire a háromból (stílszerűen…) két vers (a költő tisztálkodik; arany ér) a júniusi számban megjelent (akkoriban a lapoknak irdatlan nyomdai átfutási idővel kellett számolniuk), János már nem volt főszerkesztő. Május 9-én menesztették. Vajdaságban nem kapott munkát, a kiközösítés és a végzetes kór segítőkész baráti közegbe Budapestre űzte.

*

2022. szeptember elsején Pásztor István, a Vajdasági Magyar Szövetség és a tartományi parlament elnöke beszédet mondott az iskolai évnyitók alkalmából. Idézem: „A mostani elsősök 2015-ben születtek, és ne felejtsük el, ez volt az az év, amikor Vajdaságban az a közhangulat uralkodott, amelyik arra hegyezett ki minden mondatot és minden közszereplésbeli megnyilvánulást, hogy ez a föld nem élhető és innen el kell menni, és hogy aki valamire való, az nem itt fogja megalapozni a saját és a gyerekei jövőjét. Mondták ezt azok, akik mások innen való eltelepítéséből üzletet csináltak és jól kerestek ezen, valamint azok, akik máshol élnek, de itt adják ki folyamatosan a könyveiket, és ezáltal befolyásolják az embereket. Ezek az erőfeszítések, amiket ezek az emberek elkövettek, azt eredményezték, hogy mára száz elsőssel kevesebb van, mint tavaly volt.”

Nem foglalkozva most azzal (bár igen nehéz nem foglalkozni vele), hogy milyen lepusztított logikával lehet bűnbakot találni a népességfogyatkozáshoz, ezt a tavaly őszi szólamot elhűlve olvashattuk a kirekesztés programbeszédeként. És a döntéshozatal nem is késett sokáig: 2023-ban kiderült, hogy becses kézirataim kiadása be van tiltva, némelyiket már betördelve, a nyomda küszöbéről kellett visszaparancsolni (istenem, milyen ismerős ez a negyven évvel ezelőtti múltból). És többen, sokan jártak így, a névsor, bizony, hosszú.

Ó, azok a névsorok, a mifelénk mindenfelől nézve örök disszidensek névsorai. Danilo Kiš Változatok közép-európai témákra című esszéjének 33. passzusában így emlegeti őket: „Mivel már az a tudat, hogy részei vagyunk egy közép-európai kultúrának, végső soron disszidensség, az író, akit közép-európainak neveznek vagy aki magát vallja annak, legtöbbször száműzetésben él (Milosz, Kundera, Škvoreckỳ), vagy félre van állítva és szamizdatokban jelenik meg (Konrád), vagy pedig börtönben van (Havel).” Kiš írása 1989-ben jelent meg – Sziveri ekkor már Magyarországon élt –, majd magyar nyelvű kötetben 1994-ben látott napvilágot – addigra Sziverit a balkáni háború behívói elől menekülő (katona)szökevények követték, Bozsik, Ladányi, Balázs is. Máig szenvedélyesen ápolják szellemi kapcsolataikat szülőföldjükkel, amelynek politikai elitje 2023-ra persona non gratává nyilvánította őket. Vajdasági témájú könyveiket a Vajdaságban nem adhatják ki. Mintha Közép-Európában negyven év hiába telt volna el.

*

„Szól a szám –

ez a legnagyobb és egyetlen hibám.”

                                          (arany ér)

2023. május 5.

Reményi József Tamás

Címlapképen a Mozgó Világ 1981/3-4-es összevont számának a borítója


[1] Bodor Ádám: A börtön szaga. Válaszok Balla Zsófia kérdéseire, Bp., Magvető, 2002. 205.

[2] Vö. Gróh Gáspár: Hallgatag jövendő. Magyar Szemle, 1998/3. 188. E tételnek egyik kirívó jele lett később a háromkötetes akadémiai Erdély Története körül kialakult polémia is, mely 1986-ban súlyos politikai felhangokat váltott ki Romániában. A fékevesztett Ceauşescu–rezsim nyilatkozatai azonban a tétovázó magyar külpolitika mögött egyre egységesebb ellenzéki közvéleményt kovácsoltak.

[3] Vö. Tőzsér Árpád: Önszemlélet és másságtudat. Új Forrás, 1982/5. 60-64.

[4] Uo.

[5] Vö. Bodor: i.m..

MEGOSZTOM

Koszorúk, emlékévek, kultuszok

Idén is folytatódik a Ketten egy páston rovat. Boka László irodalomtörténész, a budapesti Irodalomtudományi Intézet tudományos főmunkatársa idei „társvívó”-nak, társgondolkodónak Reményi József Tamás kritikust, szerkesztőt kérte föl. A rovatban irodalmi évfordulók, díjak, kortárs kulturális események kapcsán minden alkalommal két véleményt olvashatnak. A rovat célja, hogy az irodalom- és kultúrtörténeti tudnivalók mögött rálátást biztosítson izgalmas háttérösszefüggésekre, illetve elfeledett aspektusokra is.

Kapaszkodókat kereső emlékezet

Nyugat, 1923. január 1., centenáriumi Petőfi-szám. Élén Babits verse, a Petőfi koszorúi. Kiáltvány ez megcsúfolt eszmékről, a Nemzeti dal retorikáját felidézve. Lírai röpirat a kisajátító mechanizmus ellen, amelyben „a süket Hivatal hozza koszorúit”. Krúdy Gyula is ír az ünnepi számba, egészen más regiszteren: a rajongás természetéről és a szoknyák hatalmáról értekezik. Bólogathatunk, hogy a különbség nem meglepő. Csakhogy ezek egymást kiegészítő megszólalások. Amikor Krúdy tömény iróniával a költő emlékébe beleszerelmesedő utókorról beszél – arról, hogyan lett a semmi kis ember, akit egykor a delnők komolyan nem vehettek, „a nemzet legszebb fia” –, az emlékezetpolitika civil, mondhatni antropológiai hátterét adja. Pártvezér és kispolgár együtt teremt hamis világot, amelyben mindenki a szent értékek tiszteletéről papol, miközben az új petőfik a réginek sorsát élik.

Krúdy alig néhány hónappal korábban megjelent kisregényében, az Ál-Petőfiben kemény szavakat olvashatunk: „A forradalom árulói hamisítják a honfibút”. Ezzel a Krúdy Gyulával (és Babitscsal) példálózik az újabb világháború mélyén megkezdett naplójában Márai Sándor, amikor maga is koszorúkat emleget: „Az elmúlt években meghalt Babits, Kosztolányi, Karinthy, Tóth Árpád, Krúdy, Móricz Zsigmond. Írók, kikkel nagy nemzetek is büszkén állottak volna a világ elé. Nálunk egyetlen koszorút nem küldött a hivatalos világ sírjukra. Nálunk az író a közösség ellenére kénytelen kifejezni magát. Ebbe, hamar és idő előtt, bele kell halni.” Néhány nappal később, 1943. december 6-án Márai megtartja székfoglalóját az Akadémián, háború utáni nagyszerű esszékötetének a címadó előadásával: Ihlet és nemzedék. 

Okfejtésének kiindulópontja két Petőfi-vers, a Szeptember végén és a Nemzeti dal. Elemzésük külön-külön nem igazán mélyenszántó, s még nyomukban az ihlet mibenlétéről sem kapunk különösebben eredeti megfigyeléseket, de a harmadik lépésben kiderül: Márai a két mű együtt-tárgyalásával provokálni akarja hallgatóságát. S legfőképp önmagát: 1943 jeges magányával szemben a versek közös költői idilljére volt szüksége. Mindegy, hogy az egyik szerelmes leányok emlékkönyveinek világára rímel, a másik meg az utca emberét gyújtogatja röplapokon, „a nagy vers több, mint értelme, több, mint versmértéke, több, mint zenéje […] az élet és a halál partjai között didergő emberi lény számára ez az egyetlen lehetőség, hogy pátoszát, mely nélkül az emberi fajta létezésének nincs értelme, kifejezhesse.” S innen már nyilvánvaló az előadás legfőbb mondandója: egykor alkotó nemzedékek közös ihletének, közösségének vágya munkál benne. Egy olyan idealizált állapoté, amelyben a szellem nem veszítette el szükséges kollektív közegét, s amelyben a „csak író” szerelmi vallomása is közéleti, ha tetszik: politikai tett. Miközben egy zseniális politikai vers sem más, mint szerelmi vallomás. Ez Márai Petőfije.

A Nyugat centenáriumi számába Kuncz Aladár is hosszabb esszét ír. Különös figyelmet szentel az 1846-os nagykárolyi verseknek, amelyekben Petőfi Kölcseyt idézi meg, érte perlekedik, kit „a helóta nép” nem érdemel. (Kölcseyig hátrálunk hát vissza, hisz a kapaszkodókat kereső emlékezetnek nincs, nem lehet megnyugtató végpontja.) Kuncz a himnikus Nemzeti dal közvetlen előzményeként látja a Hymnust, amelynek születéséről aztán, a Nyugat 1923. február 16-iki számában az újabb centenáriumi megemlékezés feladatát – Krúdy Gyula kapja. Krúdy még tovább kutakodik visszafelé, s kettős portrét rajzolva azt a Kölcseyt szemléli, akit Kazinczy Ferenc nyelvi-irodalmi forradalma(!) indított útjára. Azt a Hymnust ünnepli, amely a széphalmi dolgozószoba szellemi kisugárzása nélkül nem kelt volna életre. A nemzet zengő fohászát egy új szintre lépő szakma műhelymunkája előlegezi meg. Van Krúdynak egy meglehetősen kifejtetlen megjegyzése is. „A költő Kölcsey írhatott irodalmilag értékesebb verseket, de a magyar rétorok legeleje nem adhatott ki lelkéből hatalmasabb nemzeti hangot.” Ebben a mondatban ott a nyilvánvaló ellenérzés a műfajt később kompromittáló temérdek irodalmi szónoklat miatt. Ahogy Márai is elcsodálkozott, mitől lett olyan nagy vers a Nemzeti dal, egy közhelyeket halmozó „kortesbeszéd”. De hisz Petőfi modern volta éppen ebben ragadható meg, a romantika szép eszményeinek gátlástalan használatában. Ennek legizgalmasabb ars poeticáját a szokásosnál sokkal nagyobb figyelmet érdemlő Útirajzokban találjuk, amely magát a költészetet, költői készenlétet, a mesterséget utaztatja a magyar valóságban, s mindennemű kulturális tárgyak (akár parodisztikus) tükrében láttatja azt, amit látni érdemes.

A Nyugat ünnepi számai óta újabb száz év telt el. Újabb süket Hivatalok váltották egymást, évfordulók ünneplésében élenjáró kampányország lettünk. Babits, Krúdy, Kuncz Aladár, a nyomukban Márai mélységes hiányérzete ma, 2023-ban, Petőfi és a Hymnus bicentenáriumán is velünk maradt. Az irodalom, amelynek szerepét a további száz évben ugyancsak sok manipulációval gyötörte meg hatalom és publikum, ma is keresi a helyét. Kevésbé fennkölten, Krúdy humorával szólva Kölcsey mesteréről: „Ha nem lett volna oly nemes férfiú (…), száz esztendő múlva még gyanúba is vehetnénk, hogy olykor tréfás nyelvújítási kísérleteivel még a magyarok nadrágszíj-szakajtó, nevető izmaira is számított, mert hisz a megnevettetés már sikert jelent – mint manapság is megpróbálják a küzdelmes életet folytató, szegény írók, hogy bolondnak teszik magukat vagy a lábuk helyett a kezükön mennek be a könyvkiadó irodájába, mint a manézsba a bohóc.”

Reményi József Tamás

Költészeteszmények, kisajátítások, himnikus szólamok

Aligha szorul bizonyításra, hogy az irodalom maga is történeti, változó fogalom. Mást és mást értettek rajta az idők során, súlya, tekintélye is korról korra változott, ezért más-más elvárásokkal is közelítettek hozzá különböző időszakokban. Voltak idők, amikor az irodalom nyíltan feladatelvű, máskor csupán „tendencziás” maradt (pl. más fórum nem lévén, vagy a körülmények a társadalmi-politikai megszólalásokra eleve erőteljesen cenzúrázottnak bizonyultak), így elsődlegesen az irodalom vált/kényszerült azzá a médiummá, melynek ezt a „terhet” is fel kellett vállalnia. 20. századi kollektív ideológiák súlyos évtizedeit éppúgy lehetne erre példaként felhozni, mint száz évvel ezelőtt a kisebbségi körülmények közt formálódó magyar irodalomszegmensek első éveit, az intézményhiányos és kényszerű állapotokat az egykori „utódállamok” területén. Volt, aki ezt szükségszerű gyermekbetegségként kezelte, amit jó esetben kinőhet az adott literatúra, volt, aki szent feladatként és küldetésként. A kettő erőszakos egymásnak feszítése alighanem ma is tévút. Az állítólag „mindenkoron népben és nemzetben” gondolkodó magyar irodalom, valamint a „csupán” és elsődlegesen „alanyban és állítmányban” gondolkodó írók sarkított képei a valóságban komplementerek s nem kizárólagosak, egymást kiegészítők, nem pedig kioltók. Márai sokszor elferdített soraival (melyeket Esterházy Péter sem csupán úgy idézett fel, hogy lemondott volna az előbbi fogalompárról, sőt!) nem az irodalom „magánügy”-jellegét akarta hangsúlyozni, hanem annak minőségelvét. A közvetlen célelvűség helyett az elsődleges mesterségét, a techné ismeretét és alázatát például. Merthogy a jó közéleti/politikai költészet is olyan, mint a hazaszeretet: minőség kérdése. Nem az ilyen vagy olyan (világnézeti) iránnyal és/vagy célokkal, sokkalta inkább a mélységgel van gond, ha gond van. A rendszerváltáskor, a politikai változások közepette az irodalom (egész Kelet-Közép-Európában) általánosan veszített abból a szerepéből, amelyet a szocializmus teljes időszaka alatt kivívott magának. Sem a közösségi hang vállalása, sem annak visszautasítása nem volt már adekvát irodalmi kérdés, ahogyan a politikai hatalommal szemben álló oppozíciós irodalomkép is értelmét veszítette, s az irodalomtól ezt a funkciót elváró (korábban erőteljes) olvasói érdeklődés is megcsappant. Nem jelentett kézzelfogható ellentétet, hogy a hatalmi cenzúrát (netán egy nacionalista diktatúra kisebbségellenes gépezetét) kijátszva a valóság ábrázolását és a közösségi szólamokat, avagy a nyelv belső logikáját és teremtő erejét helyezi valaki előtérbe. 

Különböző korokban tehát érdemes az említett minőségelvek mellett is a legtermészetesebb módon együtt élő és szinkronitásában is eltérő irodalomszemléleteket meglátni, hogy az egyetlen (és kizárólagos, elvárt stb.) központi olvasatok helyébe olvasatok pluralizmusa léphessen jó esetben – főképp demokratikusabb időkben. A 19. század sok tekintetben nem ilyen volt. Petőfink, ha túlélte volna a segesvári csatát, egyértelműen bitófára kerül. 1854-ben Gyulai Pál egy olyan írásban emelte őt először naggyá, amit alig mertek leközölni, annak ellenére, hogy óvatosan és deklaráltan a poétikai életút 1847-ig terjedő időszakáról kívánt csupán értékítéltet mondani. De a magyar romanticizmus nemzeti irodalmat óhajtott megteremteni, olyat, amilyet a régebbi magyar irodalomban nem vélt elegendőképpen megvalósítottnak, s amit a bécsi cenzúra sokáig érthetően nem nézett jó szemmel, hisz nehezen lett volna függetleníthető a társadalmi-közéleti viszonyoktól és a levert forradalomtól. E nemzeti irodalom bölcseleti alapvetését maga Kölcsey fogalmazta meg Nemzeti hagyományok című, még 1826-ban megjelent tanulmányában, nemzeti imádságunkká lett híres verse után három esztendővel. A nyelvújítás és az anyanyelvi ébredés korában, amikor a nemzetideológia és a politika szempontjai kezdtek erőteljesen összefonódni, a nemzeti függetlenség reménye pedig felcsillant.

Egy többes bicentenárium esetén (2023 egyszerre Petőfi-év és Madách-év, s Kölcsey Hymnusának 200. évfordulója) érdemes ugyanakkor tudatosítanunk, hogy az olyan irodalomszemlélet képviselői, akik szorosabban közköltészetinek nevezhető literatúrát is létrehoztak, nemzeti, netán konkrét politikai síkon is jobban kitettek (vagy eleve politikai konstellációk is használták az adott lírai corpust), az emlékezés terei mellett a kultusz tereit is nagyobb hatásfokkal mozgósítják, mint holmi elefántcsonttoronyba zárkózó magánírók. Önmagában már a kollektív szólamok okán is, s persze a kulturális emlékezetben meghonosodott, hatványozott szerepköreik miatt is. De nem csupán emiatt. Nagyszabású, ikonikus alkotók esetén a (kalandos, regényes) életút óhatatlanul elválik az írott korpusztól, életműtől. Petőfi ikonná vált a kiegyezés utáni állampolitika idején, amikor az irodalmat az egyik legfontosabb tényezővé tették, amikor a nemzeti nagyságot, magyar szupremáciát akarták (nyilvánvaló politikai célokból) általa hangsúlyozni. Ráadásul Petőfi maga is részt vett az 1848/49-es eseményekben, részben iniciátora is volt ezeknek, eltűnése utáni hiánya a Bach-korszakban fájó űrt hagyott maga után, emlékét ezért – Margócsy István szavaival – az „apoteózis retorikája” övezte halála után, de legfőképp a millennium idején, amikor a kultuszt már az egykori kortársak emlékezete, így például a Jókaié is táplálta. E kultusz Petőfi életútját, politikai céljait s tragikusan korai halálát, a szabadságért és a haza függetlenségéért vállalt áldozatát emelte magasba, költői teljesítményét pedig csupán ezek fényében tárgyalta, vagy legalábbis nem függetlenítette az életpálya ilyen jellegű stációitól. Babits – aki a költők körüli túlzó lármát a saját korában is károsnak ítélte, s nem egy ízben (például mestere, Arany János védelmében) szólalt föl – 1910-ben írta: a „regényes életpálya és a politikai dicsőség”, akárcsak a publikum előtt élt magánélet, mind olyan tényezők, amelyek erősíthetik azt a fals elgondolást, miszerint az esztétika „bizonyos fokig vérmérséklet kérdése” is. Babits épp ezért sokáig a higgadt, józan bölcselőt láttatta Aranyban, ellentétben a „szalmatűz” magyarság képviselőivel, kimondatlanul is a Petőfi-félékkel, történeti kontextusban ezért helyezte Aranyt a bölcs Deák mellé, Petőfit pedig a lánglelkű, de több szempontból felelőtlennek mondott Kossuth mellé. Kosztolányi hozzá hasonlóan azt taglalta 1923-ban is, a centenárium kapcsán, hogy bár külföldön is „évtizedek alatt nem írtak annyit az egész magyarságról, mint pár nap alatt erről az egyetlen magyarról”, az ő „jellemes volta, regényes élete is hathatott a milliók képzeletére. A harctéri halála, az, hogy a szenvedők igazságáért, a szabadságért halt meg”, majd hozzátette: „Byron is meghalt a görög szabadságért, de a Byron-legenda kisebb, mint a Petőfi-legenda.” Petőfi „delejes nagysága”, mely áttört idősíkokat és nyelvi határokat, a Nyugat alkotói közül korábban Adynál jelent meg erőteljesen, aki bevallottan a forradalmár férfiúért is rajongott (A forradalmár Petőfi címen botrányba fulladt kötetet is szerkesztett 1909-ben), s aki nyilvánvaló elődképet is formált magának a 26 esztendős költőcsodából, ahogyan ő nevezte, Ady azonban már nem élt ekkor.

Egyértelművé vált azonban a centenáriumra, hogy „a hódoló-alkalmak sokasága nem éppen a legdúsabb termő-alkalma a Petőfihez méltó megnyilatkozásoknak” – amint azt a fiatal Rédey Tivadar is feljegyezte a Napkelet 1923-as egyik első lapszámában, egy olyan cikkben, amiben amúgy örvendetes kivételről adott számot, amikor az akkori Petőfi-kiállításról szólt, melyet a Nemzeti Múzeumban rendeztek, s amely a korabeli ünnepségek sorában végre „magát a költőt” mutatta fel. Ugyanebben a lapszámban értekezett Horváth János a Hymnus kapcsán, komoran kérdezve: szabad-e még egyáltalán azt ünnepelnünk? Trianon után vagyunk. Horváth hozzá is teszi: „Cseke, hol Himnuszát írta, s melynek temetőjében pihen Kölcsey Ferenc, ma már a megcsonkított ország határszélén fekszik.” Kölcsey „a remélni többé nem tudó, megfáradt nagy ember” hat éve pihent már a csekei temetőben „mikor Himnusza az ének szárnyain szerte a hazában közajakra szállt. Nem adatott meg neki hallania, mint zendül fel éneke százezrek ajakán, ugyanazon töredelemmel, meghatott múltszemlélettel és Istenbe vetett bizodalommal, minővel egy ihletett napon megírta volt.” Horváth szükségesnek érzi hozzátenni, Kölcsey valójában Zrínyi második énekét vitte magával a sírba: „egy remélni kifáradt, tulajdon bűnös fajával meghasonlott szívet, keserű fásultságot”, s az utókor értelmisége, „akik az övéhez hasonló, az övéit meghaladó csalódásokkal és kételyekkel vívódva virradtunk költeménye századik évfordulójára” így megdöbbenve kérdezheti önmagától: „vajon nem Zrínyi második éneke lett-e immár a mi nemzeti énekünk?”

Érdemes arra is emlékeztetni, ahogyan Horváth is tette, hogy Petőfi 1846-ban Szatmárcsekén is járt, s ott több ízben meglátogatta az akkor még jeltelen Kölcsey-sírt, melyben „a legnemesebb szívek egyike” pihent. „Csendes e táj – írta Petőfi meghatottsággal – „a városok, a nagyvilág zaja nem hangzik idáig. A nagy költő sírja körül csak a szellő rezgeti a tövisbokrokat, a tövisbokrok virágain vadméhek donganak, s távol az andalgó Tisza halkan mormolja dalát, hogy a koporsónak álmát meg ne zavarja.” A koporsók álmát nem egy ízben éppen az ünneplésben akaratlanul vagy szándékosan félreértelmező szólamok, később hivatalos ideológiai olvasatok zavarták meg, melyek Kölcseyt és Petőfit (de mellettük akár Madáchot is) „esztétikán túli” érdemeik (nemzeti elkötelezettségük vagy éppen vélt osztályharcos forradalmiságuk) mentén kívánták emlegetni. Mindhárom alkotó egyetemes értékű és örök érvényű életművet hagyott az utókorra. Mindhárom alkotó nemzete sorsáért aggódott, ugyanakkor több nyelven beszélt, s a magyar irodalom mellett saját kora európai művelődését is behatóan ismerte. Az egykori társadalmi kontextus, tehát az adott kor szabadságfoka és az abban a koordinátarendszerben alkotó művész árnyalt szerepkörei, valamint vallott irodalomeszménye és az egyéni életút esetleges kalandossága, harmadik szempontként pedig az utókor esztétikumot felülíró olvasatai minden ünnepség, képletes és valós koszorúzás esetén együttesen veendő figyelembe. Persze a himnikus szólamok ritkán járnak együtt árnyalt szakmai elemzésekkel: a „hódoló-alkalmak” száz éve is, ma is, többnyire nem az önemésztő egyéneket s az önkritika szükségességére is felhívó soraikat hangsúlyozzák, hanem kultuszba révednek, s ami még rosszabb, aktuálpolitikai üzeneteket csempésznek egy-egy ilyen eseménybe is, felhasználva, óhatatlanul kiszakítva, sarkítva és csonkítva a lírai Egészet. Babits ezért kérdezhette már száz évvel ezelőtt is Petőfit idéző nagy versében kora hivatalosságaitól: „Ki meri meglátni, ki meri idézni / az igazi arcát?”

Boka László