Ozsváth Zsuzsi második verseskötete egy jól kézhez álló tárgy. Kis formátummal bír, borítóján erős színekkel, kékkel és vörössel van elválasztva ég a földtől / tenger a szárazföldtől, középen egy vándorszerű figura, koronával a fején – nem tudni merre tart. Csak a lendület van benne, a mozgás, elszántság, de az irány meghatározhatatlan, ugyanolyan eséllyel fordul jobbra, mint balra. Nem adnak eligazítást a középen sorjázó gyufacsonkok sem, de mintha valami elmúltra, elveszettre utalnának vissza. Mint egy végletesen minimalizált Anselm Kiefer-parafrázis – gondolnám, ha a kicsinyített monumentális nem lenne paradoxon. Ugyanez a helyzet a kötet címével is – egyszerre van benne a szigorú determináltság – kötelező letérő – és a meghatározatlanság – forduljon. Merre, kérdeznénk, ha nem lennénk biztosak abban, hogy nem fogunk választ kapni, de ebből a kifeszített ellentmondásból már nincs visszaút, a nyugtalanság már átjárt, indulni kell.

Termékeny eltévelyedés – első olvasatra ez a szintagma jut eszembe erről a könyvecskéről. Másodikra már jobban kirajzolódnak azok a csomópontok, amik, mondhatni igyekezete ellenére, mégis magabiztosabban ragyognak ki a kötetből, áttörve a keretezést.

Pedig van itt egy egyszerre szigorú és játékos szervező elv is: a négy turistajel – sáv, kereszt, kör, háromszög – ciklusokba rendezi a verseket, felkínálva az olvasónak azt a képzetet, miszerint már eleve elrendeltetett, hogy esetleg fő- vagy átkötő úton, forráshoz vagy csúcs felé vezető ösvényen kaptasson. De, hogy mitől ilyen vagy olyan az út, immanens-e a jelek játéka vagy külsődleges – mint ahogy a fára vagy a kőre festett turistajel sem mond semmit magáról a fáról meg a kőről, nemhogy az erdőről vagy hegyről– azt az olvasónak kell eldönteni. Magam ez utóbbira, vagyis a külsődlegességre voksolnék, ugyanakkor hálás vagyok a költő-szerkesztőnek, hogy megspórolja nekem a feltérképezés fáradalmait, és készségesen rábízom magam a jelzésekre.

Hálás vagyok amiatt is, hogy magam is turista lévén a versolvasásban, nem kell mást magamra vállalnom, mint hogy regisztrálom azt, amit az olvasás folyamatában látok és tapasztalok s igyekszem megosztani, mint ahogy „valódi” turistáskodásaim során is szoktam.

S mivel már megelőlegeztem az első benyomásomat, megpróbálom azt egy picit kibontani. S ehhez újfent a turista-hasonlathoz folyamodok. Kétféle túrázót ismerek: egyik az, aki az egészet tartja szem előtt, meghatározza a tétet és az céltudatosan halad feléje, a másik, aki az átmeneteket is ugyanolyan fontosnak tartja, mint a célt, leragad a részleteknél, megfigyeli a fák törzsét, gombát gyűjt, elcsábul mellékösvényeken. Ozsváth Zsuzsi költő-énje érzésem szerint ebbe a második típusba tartozik, aki bármiből nyerhet inspirációt, ami szembe jön vele – gondolatból, érzetből, benyomásból, de ugyanígy és még gyakrabban a nyelvhasználat különböző regisztereiből a szófordulatoktól, közhelyektől a biblikus kifejezéseken át a dalszövegig és irodalmi idézetig, továbbá esetlegesen adódó eseményből, kallódó tárgyból. Hogy aztán ezeket bonyolult relációba állítsa, kiforgassa, kijátssza egymás ellen, egymásért, egyszóval verssé dolgozza, mégpedig úgy, hogy a gyakran a folyamatnak, ennek a boszorkánykonyhának a tanújává is avatja az olvasót-befogadót. Márton László említi még az első, Előző részek kötete kapcsán^[1], hogy tanúja volt egyszer annak, amint Zsuzsa nekiült rövidprózát írni, és remek esszé lett belőle. Valahogy így.

A kötet nyitóverse is ezt példázza, a plafonról lezúduló nyest (ami a szerző saját bevallása szerint egy valós színházi élménye) olyan megrázó élménnyé tud fokozódni, ami a (költői én) hirtelen felébredéséhez majd egyre önmarcangolóbb és egyre kilátástalanabb (értelem)kereséshez vezet. Természetesen egy közbeékelt filmcím-parafrázisból (ki az, akinek lámpást adnak a kezébe?) építkezve, amely, feltételezem, épp ott hevert a padlón. Az erős kezdést a Megj. című második vers viszi tovább, szintén egy pontosan szerkesztett dramaturgiai ívben, koppanó szavakkal, tömör mondatokkal (csomó a zsebkendőn. a tiszta lap. a papír gyanús. a fehér gyanús) bontva ki az elmúlás rettenetét.

S ha már itt tartunk, akkor minden többszólamúsága ellenére van egy alapmorajlása ennek a térkép-tájnak, amit bejárunk, s amit a hiány és tagadás alakzatai hangolnak be, de ugyanide sorolódnak a végtelen ismétlődés szisziphüszi motívuma, a világba-vetettség, bezártság, magány képei is. Képeket írok, pedig Zsuzsa költészetében talán a hasonlatok vannak túlsúlyban, a versei inkább történetszerűek, leírók, gyakran meditatívak, vagy legalábbis erről a talajról rugaszkodik el, hogy aztán akár rímben, szavak, szótagok összecsengésében, akár egy jól (nagyon jól!) elhelyezett csattanóban találja meg a vers-egész függeszkedési pontjait.

A bizonytalanság-elbizonytalanítás alakzatához tartozik a központozás okozta töredezettség is, a verssorok gyakran olyan mondatokból állnak, melyeket ugyan pont zár le, de a kezdete meghatározatlan, mintha valahonnan messziről érkezne, vagy éppen befejezetlen marad, s az elhallgatottba, a semmibe tart. S mivel  turista-olvasóként egy ideje felvérteztem magam azzal a dogmával, miszerint a vers, a prózával ellentétben arról ismerszik meg, hogy abban minden egyes szónak kikezdhetetlen és felcserélhetetlen helye van – itt azt veszem észre, hogy időnként mégis megbomlik a versek ökonómiája; ahogy az esetlegességek – nem tudni honnan jött és hová tart szavak-mondatok – közbeékelése is könnyen kikezdheti a megértési vágyunkat, de ezt jóhiszeműen a kötet szándékolt poétikájaként könyvelem el, amint az már a mottóban megelőlegezi: „Egyszer csak feltűnik a hiány, mint egy rossz helyen megszólaló szünet.”

De nem csak ez van. Ha például az átkötő útra fordulunk rá (kötelezően), akkor tisztásokra, pihenőkre, s ha nem vigyázunk játszadozó őzikékre (lsd. A giccs határa) is bukkanhatunk. Ilyen tisztásként adódott nekem a Kerekdomb a harmadik ciklusból, ami a szép hívását, a vele való találkozás processzusát ragadja meg érzékenyen, könnyedén. Továbbá a Juliska éji dala, amit még valamikor régen a Helikon-ban is olvastam, már akkor is többször, mert egészen magával ragadott a szerelmi vágyakozást ilyen erővel, már-már balladaian tisztán megragadó versnek a hangulata. S akkor már rögtön emellé teszem az Egy ló ügetését, ami egy feszesen megírt prózavers a szerelemről, a szeretet-himnusz átirata majdnem értekező stílusban, ami a „tiszta” szeretet lehetőségét keresi és találja meg, érzésem szerint.

S csak most, ahogy kiemeltem ezeket a verseket veszem észre, hogy mindenikük a háromszöggel jelölt csúcs-ciklusban található, amitől az a jóleső érzésem támad, hogy a könyv felett hirtelen találkozott a tekintetem a szerzőével. S maradnék is ezzel, csak hát az a vég, csak azt tudnám feledni…

De erre még visszatérek, miután még fontosnak találom azt is feljegyezni, hogy stílszerűen utólag vettem a kezembe az Előző részek kötetet, ami egy üdítő trip volt abban az értelemben, hogy nagyon sok találkozási pontot fedeztem fel a két kötet között, mintha a térkép tovább teregethető lenne, összeköthetők lennének az elemek, a kékek és sárgák, az utazóknak kijelölt helyek, pontok és törésvonalak. Jó itt is, így is barangolni.

Viszont a vég, a ciklusokon kívüli kötetzáró vers, ami mások szerint^[2] a remény helye, nekem fájdalmas, s nemcsak a KAF-nak (aki eredetileg a kötet szerkesztője lett volna) szóló dedikáció miatt, hanem mert, ahogy mondani szokás remekben szóló rímekben szabva, de mégiscsak a lemondás a hangsúlyos benne, nem tudom ezt nem direkt módon érteni. S remélem az is egy valid olvasat, ha az a kéretlen válaszom születik rá, hogy nem, a nagyság (értsd Költészet) eltűnéséért nem kárpótol a „zsugorodó sebből” felfakadó rím és vers (értsd Költészet kontra versírás).

S hogy igen, egy sima turistabakanccsal is el lehet jutni azokhoz a szédítő terekhez, ahonnan a revelatívat várjuk felfakadni.

Fazakas Márta, Székelyudvarhelyen született 1975-ben. A kolozsvári BBTE-n filozófiát, a marosvásárhelyi MME-en teatrológiát tanult. 2007-től a nagyváradi Szigligeti Színház irodalmi titkára.

^[1] https://litera.hu/irodalom/publicisztika/marton-laszlo-angyali-agresszio.html

^[2] https://www.helikon.ro/bejegyzesek/szinte-komolyan-veszem-a-feladatot-de-csak-annyira-hogy-legyen-mivel-jatszani—interju-ozsvath-zsuzsa-koltovel