Marosvásárhelyen születtem, ahol három napot tartózkodtam. A szülői ház Szászrégenben volt, ott töltöttem a gyerekkorom és ott jártam iskolába. A líceumot és az egyetemi tanulmányaimat Kolozsváron folytattam. Szászrégen városa akkoriban az Magyar Autonóm Tartomány része volt. Így hívták, és minket, gyerekeket ez egyáltalán nem érdekelt. Egy erdő szélén születtem, a város egyetlen kórháza mellett, ahol apám, mint belgyógyász dolgozott. Szászrégen multikulturális város volt. A kis utcánkban együtt játszottunk román, magyar, szász, zsidó és cigány gyerekek. Akkor még nem fedezték fel a roma kifejezést! A kerti és erdei találkozásaink és kalandjaink alkalmával az összes nyelven egyszerre beszéltünk, akár egy Marquez történetben, amiről akkor, persze még fogalmam sem volt. Akkoriban senki sem javasolta nekünk, hogy verekednünk kellene, mert egyikünk román, másikunk magyar vagy szász, vagy… Az összetűzéseink életkorunkból fakadtak, valamelyik elszakította a parittyámat, elrontotta a bicikliláncom, túl erősen cibálta meg a húgom copfját stb. Tévénk nem volt. Nem láttam és nem hallottam az ordibáló ultranacionalista politikusok állami szónoklatait a mulandó hírnév, a szavazatok bezsebelése, az uszítás vagy a nép szétszakítása érdekében. Szélsőségesek a világon mindenütt vannak, meggyőződésem, hogy még a legeldugottabb amazóniai törzsek tagjai közt is! Veszélyessé válnak, amint elkezdik érvényesíteni az agresszivitásukat. A legtöbb esetben nevetségesek, esetlenek, szánalmasak. Mint az az ember, aki Kolozsváron a román trikolór színeire festette a padokat és a szemeteskukákat. Micsoda gyalázat! De visszatérek a… saját juhaimhoz. A gyerekek a kis utcából különösebb erőfeszítés nélkül tanultak meg egyszerre több nyelven beszélni. Leglábbis úgy, ahogy. Szerettem Karinát, a vörös hajú, szeplős kis német lányt. Szerettem a zöld szemű, fekete hajú, zsidó Ilanát. Szerettem Bubát, Károly barátom dundi lánytestvérét. És sosem voltam kitessékelve ezeknek az embereknek az otthonaiból. Apám félig olténiai volt, de megtanult magyarul. Valamennyi, Szászrégen melletti faluból érkeztek betegek a kórházba. Sokan magyarok voltak, nehezen beszélték a románt, apámnak boldogulnia kellett valahogy. Számára minden beteg egyenlő volt, bőrszíntől függetlenül. Ő csak minél több embert szeretett volna meggyógyítani. Zoli bácsi egy mindig mosolygós és kimondottan szelíd ember volt, akit mi, gyerekek, gyakran elkísértünk az utca végi kocsma teraszára. Sosem balhézott, ha berúgott, vicceket mesélt és… mindannyiunk döbbenetére, akár egy darab kekszet, elrágcsálta az üvegpoharát.
Ötéves koromban felültem egy ekhós szekérre, másnap apám meg a milicisták találtak rám, a várostól pár kilométerre fekvő Petele faluban. A kisiskolát német tannyelvű intézményben végeztem. Mindezekről a Stalin, cu sapa-nainte! című regényemben írtam, ami Olaszországban, Németországban és Magyarországon is megjelent, utóbbi 2019-ben Budapesten – Sztálin, ásóval előre! (Typotex Kiadó, fordította Szőcs Imre).
Tizenhét évesen tanultam meg hegedűn játszani! Első osztályos koromtól tizenkettedikig, aztán öt éven át az egyetemen. Megtanultam zenekarokban játszani. Hogy együtt zenélhessek másokkal! Volt ott mindenféle zenész… mint a gyermekkorom kis utcájában. Együtt próbáltunk, egyik koncertet a másik után adtuk, és Isten biza, nem érződött, hogy a hegedűművész román, a fagottos zenész magyar, a csellós zsidó vagy a fuvolás cigány. (Akkor még mindig nem találták fel ezt az ostoba, perverz és ármánykodó szót, a romát!) Aztán megismertem a feleségem nagymamáját és a falut, ahol egész életét töltötte. Egy magyar falucska, ahol mégis van egy kis ortodox templom is. Valahányszor felújították vagy javítottak valamit a település református templomán, felújították az ortodox templomot is, annak ellenére, hogy hosszú évek óta senki sem látogatta. Egy gesztus, ami sok mindent elárul. Éveken át hallgattam a nagymamát – Sinkó Erzsit –, ahogy a faluról és az ott élő emberekről mesélt, egy valódi erdélyi Seherezádé. Igaz történetek, magukkal ragadóak, forrt bennük az élet, a rejtély, a varázslat. Magyarul mesélt nekem a mama, én pedig folyamatosan jegyzeteltem (ahol nem boldogultam, kitaláltam dolgokkal pótoltam…), ameddig meg nem született a Povestirile mameibătrîne című regényem. Magyarra is lefordították (Öregmama történetei – Tarandus Kiadó, Győr, 2016, fordította Szőcs Imre), és meglepően nagy sikernek örvendett. Azt hiszem, az első román író vagyok, aki egy erdélyi magyar faluról írt. Nem is ez a lényeges dolog. Ami igazán fontos, véleményem szerint, az az, hogy akard megismerni azokat, akikkel együtt élsz, ricsaj és harag nélkül, hogy próbálj meg hidakat építeni a másik felé, és talán még meg is szeretheted őket. A többit csak… elviszi a szél!
Kemenes Henriette fordítása
M-am născut la Tg.Mureș unde am stat trei zile! Casa părintească era la Reghin, acolo am copilărit și m-am școlit. Liceu și studiile superioare le-am continuat la Cluj. Orașul Reghin făcea parte, pe atunci, din regiunea autonomă maghiară. Așa se numea, iar pe noi copiii chestia asta nu ne interesa deloc. Am crescut la o margine de pădure, lîngă singurul spital din oraș în care lucra tata ca medic internist. Reghinul era un oraș multicultural. Pe ulița mea ne jucam copii români, maghiari, sași, evrei și țigani. Încă nu se inventase termenul de romi! Vorbeam, în întîlnirile și aventurile noastre prin grădini și prin pădure, în toate limbile deodată, ca într-o povestire de Marquez, despre care, evident, încă habar nu aveam. Nu ne-a spus nimeni, pe atunci, că ar trebui să ne batem între noi din cauză că unu-i român, celălalt ungur ori sas ori… Disputele noastre erau specifice vîrstei, ba că mi-a rupt praștia carva, mi-a stricat lanțul de la bicicletă, a tras-o de cozi prea tare pe sora mea mai mică etc. Nu aveam televizor. Nu vedeam și auzeam politicieni ultranaționaliști urlînd texte patriotarde doar de dragul unei efemere popularități, pentru a cîștiga voturi ori a instiga, a dezbina. Extremiști există peste tot în lume, sînt convins că și-n cele mai ascunse triburi din Amazonia! Devind periculoși cînd își impun agresivitatea. Sînt adesea hilari, caraghioși, jalnici. Cum era, de exemplu, unul la Cluj care vopsea băncile și pubelele în culorile steagului patriei! O adevărată profanare! Dar să revin la…oile mele. Copiii de pe ulița noastră, în joacă, fără vreun efort anume, învățau mai multe limbi. Cel puțin să le vorbească cît de cît. Un cîștig pentru toți. O iubeam pe Carina, nemțoiaca roșacată și pistruiată. O iubeam pe evreica Ilana cea cu ochi verzi și plete negre. O iubeam pe Buba, sora cea rotunjoară a prietenului meu Karol. Și nu am fost niciodată dat afară din casele lor. Tata era pe jumătate oltean, dar a învățat maghiara. Veneau la spital bolnavi din toate satele din jurul Reghinului. Mulți erau maghiari, vorbeau greu în limba română, iar tata trebuia să se descurce. Pentru el toți pacienții erau egali, indiferent de culoare. El dorea doar să-i vindece pe cît mai mulți. Nenea Zoli era un vecin extrem de blînd, mereu zîmbitor, pe care noi copii îl însoțeam, adesea, pînă la terasa birtului din capătul uliței. Cînd se îmbăta, nu făcea scandal, spunea glume și…își ronțăia paharul din sticlă, ca pe un biscuite, spre uluirea noastră.
La cinci ani, am plecat cu o căruță de căldărari și m-a găsit tata plus milițenii, a doua zi, în satul Petelea la cîțiva km de oraș. Clasele primare le-am făcut la școala germană. Despre toate acestea am scris în romanul Stalin, cu sapa-naite!, roman publicat în Italia, Germania și Ungaria și lansat la Budapesta în 2019 – Sztálin, ásóval előre! (Typotex Kiadó, fordította: Szőcs Imre).
Am învățat vioara 17 ani! Din clasa întîi pînă într-a douăsprezecea, plus cinci ani facultate. Am învățat să cînt în ansambluri. Să cînt împreună cu alții! Eram instrumentiști de toate etniile….ca și pe ulița copilăriei mele. Exersam împreună, dădeam concerte peste concerte și nu se „ simțea” , zău, că violinistul era român, fagotistul ungur, violoncelistul evreu ori flautistul țigan ( Încă tot nu se inventase cuvîntul ăsta tîmpit, pervers de insinuant, de rom!). Apoi am cunoscut-o pe bunica soției și satul în care a trăit toată viața. Un sat unguresc unde există, însă, și o bisericuță ortodoxă. De cîte ori se repară sau se zugrăvește biserica reformată a satului este și biserica ortodoxă zugrăvită, reparată, chiar dacă de foarte mulți ani nimeni nu a mai intrat în ea! Un gest care spune multe. Am ascultat-o pe bunica – Sinko Erzsi- ani de zile povestind despre sat și oamenii de-acolo, o adevărată Șeherezadă a Transilvaniei. Întîmplări reale, fascinante, clocotind de tot ceea ce înseamnă viață, dar și mister, magie. Bunica mi-a povestit în maghiară, iar eu notam mereu ( unde nu pricepeam, inventam..) pînă s-a născut romanul Povestirile mameibătrîne. S-a tradus și în Ungaria (Öregmama történetei -Tarandus Kiado,2016,Szocs Imre ), cu un succes surprinzător. Sînt, cred, primul scriitor român care a scris despre un sat maghiar din Transilvania. Ăsta-i un lucru prea puțin imortant. Important este, după părerea mea, să vrei să-i înțelegi pe cei cu care trăiești, fără zgomot și furie, să încerci a face punți de legătură cu ei și chiar să-i îndrăgești. Restul e doar…vînt!