Címke: próza

december 2, 2022 | Sárközi Mátyás | Irodalom | Rovatok
MEGOSZTOM

Alkonyodik

Mire delet harangoztak, sikerült összeszedelőzködnöm, bár a borotválozás egyelőre elmaradt. Az ebédhez kenyér kell, a holnapi reggelihez kalács. Elő hát a plasztik szütyőt, süt a nap, kék a hidegen didergő ég, indulás falunk boltjai felé. Mert, jóllehet, a város tízmilliós, de ez a régi kerülete olyan, mint egy falu.

Két francia pékségünk is működik. A Chez Paul-nak jobbak a cukrászsüteményei, de könnyen kiszárad a rúdkenyere, ropogós héjú friss baguette-ért tehát a Pain Quotidien-hez, a mindennapi kenyerünkről elnevezett pékhez megyek. Azután pedig, irány a Louis cukrászda.

Magyar vállalkozásként nyitott, az 56-os menekültként Angliába érkezett jó magyar ember, Perlmaier Lajos tulajdona volt. Amikor ő elaggva nyugalomba vonult, s acélkék Rolls Royce kocsija nem parkolt többé a cukrászda előtt, jelezve, milyen jól megy a bolt, a patinás kávézó lengyel kézbe került. A LOUIS felirat ottmaradt a homlokzaton, igyekeznek méltók lenni ehhez, de a krémes és az indiáner eltűnt a kínálatból. Szerencsére jó fonottkalácsot sütnek, ezt szeleteljük a reggelinkhez. Nejem vigyáz a vonalaira, de én vastagon vajazok az akácméz vagy a baracklekvár alá. Nevezetes nagyapám, Molnár Ferenc írt arról az egyik tárcájában, hogy legyen luxusunk a vaj bőséges élvezete.

Csak katonásan, fiatalosan! Nem csoszogunk. S a sarki ingatlanügynökség kirakatüvegében tükörképünkön ellenőrízhetjük, elég kackiás egyenesen tartjuk-e magunkat még a nehéz télikabátban is. Nem görbülünk kérdőjellé nyolcvan felett, mint uralkodónk, II. Erzsébet királynő. Nem is szólva a szomszéd utcában lakó, agg Grünberger bácsiról, akinek a torzója immár derékszöget formál.

Budán is volt hasonlóan parkinzonos imerősünk, egy nyugalmazott ezredes. Nem csak hajlott volt, a feje is lekókadt. „De hát így annyi mindent talál a járdán” – mondta rá nagybölcsen a házmesternénk.

A párom elszántan óv a totyogós öregségtől. A „húzd ki magad!” naponta tízszer is elhangzik.

Hajdan aktívan sportoltam. Középtávú futóversenyeken indultam a Vasas MÁVAG színeiben, s a teniszt csak partner hiányában hagytam abba. Így nem vagyok pocakos, és a lábam fürgén visz.

A baj máshol van. Ismerőseim nyájasan rámköszönnek az utcán, és üdvözletüket küldik kedves feleségemnek. Fogalmam sincs, hogy kicsodák. Kiestek az emlékezetemből. Persze, hosszú éveken át képzőművészeti galériám volt a falu legrégebbi részén, tehát emberek százait ismertem meg, mindre emlékeznem kellene, névvel, élettörténettel.

Salerno-t mutatják a tévében. „Na, itt már jártunk” – mondja a párom. „Emlékszel, milyen jó hallevest ettünk a főtéri vendéglőben?” 

„Persze, hogy emlékszem” – füllentem.

Ugyanakkor jól fel tudok idézni kisgyerekkori dolgokat. Amikor hétévesen az elhurcolás elől falura, Balatonkilitire menekített az a fiatal parasztasszony, aki túróval, tejföllel, tojással járt hozzánk, emlékezetem szerint egy hideg téli napon minden házhoz bezörgettek orosz katonák. Lepedőket és fehér asztalterítőket rekviráltak. A befagyott Balaton jegén átkelve készültek támadásra a Zalában még ott állomásozó német egységek ellen, álcázó fehér lepelbe burkolva magukat. Emlékszem, miként vágtak lyukat a terítők közepébe, azon dugták át a fejüket.

A láb épsége nagyon fontos. Az én atléta-lábam jól működik, ám vigyázni kell: ismerősöm agg édesapja büszke volt arra, hogy kilencvenévesen is fel tudja tenni a lábát a mosdóba, aztán egy végzetes reggelen így esett hanyatt és törte gerincét.

Most mintha új korszakába értem volna az észlelőképességemnek: mindenre rácsodálkozom. Szokott sétámat végzem a bevásárlás után, végig kis utcánkon, aminek már az elnevezése is jellemző: ‘Back Lane’ – hátsó utca. 

Megcélzom utcácskánk alján a La Cage Imaginaire éttermet, benne alig néhányszor voltam. A párom főz minden nap. Vajh’ mit jelent a cage imaginaire? Képzelt kalitkát? S azt miért? A szakács állítólag nyolcvan étel előállítására képes.

Mellette található a keresztutca névadója, a Flask azaz flaska nevezetű korcsoma, ott is főznek, de angolosan. Erről nevezték el az egész utcát Flask Walk-nak.

A hárompercnyi sétára fekvő hatalmas londoni őspark, a Hampstead Heath felé tartok. Még a hajdani közfürdő és mosoda egyemeletes vöröstégla épülete előtt kell elhúznom, amely e hivatását kőbevésve viseli, homlokzatán végig, de már régen lakásokká alakították át. Amikor ifjú BBC-rádió munkatársként, fix fizetésem előnyére támaszkodva, ötven éve, jelzálog kölcsönért megvettem keskeny, háromszintes sorházamat, két idős melós hetekig bütykölt a modernizálásával. Amíg a fürdőszoba el nem készült, a közfürdő minden vendég után alaposan kisikált kádjaira jártam. 

Két lángvörös telefonfülke van a hajdani fürdőház bejárata előtt. Az egyikből még lehet telefonálni (ki telefonoz manapság fülkéből?), a másikat viszont egy élelmes pasas büfévé alakította át, beszerelt eszpresszó masinával. Éppen ott van egy utcai pad is, ahová a kávéspohárral meg a szendviccsel letelepedhet a kedves vendég. Ez London legparányibbb eszpresszója.

Innen már csak egy ugrás a fél kerületet elfoglaló őspark, a tóhoz vezető, ápolt sétaút fasorján ballagva vetek számot éveim múlásával.

Az, hogy a szomszédai közé szoruló, keskeny kis házam kétemeletes, jó tornát jelent a lábaimnak. Naponta vagy húszszor fel s lemegyek a lépcsőn, a dolgozószobába, a fürdőszobába, a földszinti konyhába, a kertre nyíló társalgóba, ebédlőbe, s fürgén veszem a lépcsőket.

A vénülés egyik alapvető hátulütője, hogy nem tervezhetünk sok évre előre. Pedig dönteni kellene jövőjéről egy ilyen kétlaki européernek, mint amilyen én vagyok. Hol érjenek végnapjaim: Hampstead-ben vagy Budán? Csak kórházra ne szoruljak.

Ha majd betöltöttem a százat, illő lesz valahogyan elpatkolni, talán békén elszenderedve a karosszékben. De melyikben? Abban, amit apámtól örököltem, s Budán kínálja kényelmét dohányszín bársonyhuzatjával, avagy a londoniban, amelynek már kezdem laposra ülni a rugóit?

S mi lesz az életművel? Ki kellene rukkolni valamiféle újabb kisprózai szöveggel, jelezve, hogy még a porondon vagyok. 

Hitvesem sejti, hogy mostanában ilyen felkavaró gondolatok zavarják lelki békémet. Vallok.

„Ugyan már” – legyint. „A lényeg, hogy minden napodnak legyen még értelme. A horatiusi Carpe Diem-et úgy fogd fel, ahogy kell: ne múljon el nap egyrészt hasznosság, másrészt valamiféle öröm nélkül. Lám, Horatius megjárta a philippi csatát, ahol az ülepébe nyílvessző fúródott, azután teljesen elszegényedett, mégis ezt vallotta.” 

A lényeg, hogy még minél több reggelen kenhessem vastagon kalácsomra a vajat. 

Sárközi Mátyás (Budapest, 1937) író, kritikus, szerkesztő. Apja Sárközi György író, anyja (Molnár) Sárközi Márta, a Válasz kiadója és szerkesztője. Nagyapja Molnár Ferenc író. 1956-ban hagyta el Magyarországot, Londonban, a művésznegyeddé fejlődött Hampsteadben él. A BBC rádió magyar adásának szerkesztője volt. Kossuth-díjas (2020).

november 10, 2022 | Tófalvi Zselyke | Irodalom | Rovatok
MEGOSZTOM

Látványnak sem rossz

Ha tudta volna Tomi, hogy a szemműtéttel gyakorlatilag visszanyeri látását, akkor már rég túlesett volna rajta. Leszámítva a beavatkozást, és főleg azt, ahogy kipeckelték a szemhéját, mint a mesében az öreg királynak, hogy el ne aludjon a ceremóniákon, csupa jóról tud beszámolni: ami addig homályos és elkent massza volt, éles kontúrokat kapott, elkezdte látni a felhők formáit, meg tudta különböztetni a galambokat a verebektől, és nem csak madarakat látott. Az operáció utáni esti fények kissé megbolondították az érzékelését, először életében harmincnyolc év után a felkelő nap olyan élesen tárult szemei elé, hogy a napsugarakat ívenként látta rezegni: a belső sugarak citromsárgák, kifele egyre sötétebb árnyalatba burkolódznak, a Nap pereme már-már vörös, és tényleg izzik, olyan, mint a túlérett őszibarack, amit a jóisten lehelete tart csak a fán, éppen ezért muszáj a fáról leharapni.

Pont öt éve határozta el, megműtteti a szemét: mínusz tizes dioptriával már kontaktlencsét sem hordott, csak a befőttesüvegalj vastagságú szemüveget. Az előző cégnél, ahol dolgozott, behívatta a főnöke, és amíg bebocsátásra várt, eszébe jutott, hogy ilyen lehet az, amikor a nagykövetet behívatja a külügyminiszter: jelentenie, magyarázkodnia kell, hogy vajon mire gondolhatott a nagykövet miniszterelnöke, amikor a befogadó ország első számú vezetőjére kompromittáló kijelentést tett. Szóval, ott állt Tomi bebocsátásra várva, az automata kávéfőzőből egy capucinó-t nyert ki, de a pohara forró volt, így azt a titkárnő asztalára tette, miközben a szemüvegét leverte a földre, egyből utánakapott, csak hát a mínusz tíz az mínusz tíz, semmit se látott, a levegőben hadonászott, és természetesen borult a kávé, ráfolyt szépen és gyorsan az összes papírra, ami elő volt készítve aláírásra a főnöknek.

Látványnak nem rossz, konstatálta az irodájából épp kilépő főnök, majd tajtékozni kezdett, szétdobálta a kávéval itatott papírokat, és közben toporzékolt, mint egy óvodás. Tomi magában ekkor azt gondolta, hogy végülis, látványnak nem rossz, aztán otthagyva csapot-papot, kilépett az utcára szemüveg nélkül. „Hirtelen jött a homály, azt hittem, ez dukál”, mondta magában, és cikázott az épületek között hazafele, mint a pókember a legelső filmjében. 

Ekkor kezdődött az egész szemműtétes őrület Tominál. Hónapról hónapra, majd évről évre halogatta, mindent halogatott, családalapítást, gyerekvállalást, munkahelyváltást. Mindent. Éveket élt le úgy, járt fel-alá meg körbe-körbe és a bűntudatával küzdött, meg azokat a lehetőségeket siratta, amelyek azt kínálták, hogy az életet élje és ne az élet mellett éljen. Annyi mindent nem ismert fel az életben és annyi csodát látott meg utólag, amikor már nem volt az övé, és annyi mindenre nem vigyázott, amire kellett volna. És amikor leverte a szemüvegét, ami olyannyira eltörött, hogy használhatatlanná vált, akkor véglegesen és visszavonhatatlanul eldöntötte, hogy megműtteti a szemét. Nem akart több bepárásodott szemüveget, alaktalan arcvonásokat. Nem tapintani, érzékelni akart, hanem látni.

És most, a friss munkahelyén, immár szemüveg nélkül, de éles látással csodálkozik rá a világra: a kollegák hangjához most már arcokat, hajszíneket is köt, az eddig csak távolról figyelt hegymászó rendszergazda a valóságban nem is olyan izmos, mint azt eddig magában összerakta. És a kolleganők egyszer csak elkezdték észrevenni őt, köszönnek neki, milyen más az arcod, Tomi, kacsintgatnak, kérsz egy kávét, jössz ebédelni? – ezeket hallja, új társadalmi rangot kapott. Fürdik a sikerben, a növekvő népszerűségben. Már nem rohan haza rögtön munkaidő végeztével, hanem elmegy a többiekkel sörözni, még az új Top Gun-t is megnézi. Hát, ez pazar, gondolja, és hátradől. Ekkor kinéz az ablakon, és meglátja a Holdat. A Hold, maga a szeszély, benéz az ablakon, és így szólt magában: „Ez az egész tetszik nekem”.

Tófalvi Zselyke (1976, Marosvásárhely) Budapesten, a Közép-Európai Egyetemen dolgozik. Tárcái, novellái többek között a Látóban, a Kalligramban, a 2000 folyóiratban jelennek meg. 2019-ben Látó-nívódíjat kapott. Első novelláskötete 2020-ban jelent meg Amikor hazajössz címmel a marosvásárhelyi Mentor Könyvek Kiadónál.

november 1, 2022 | Forgách András | Irodalom | Rovatok
MEGOSZTOM

ZEHU (részlet)

1956

Szlutyi

…Apus egy örökös korrigáló, előbb korrigálja, amit korrigált, utána azt is korrigálja, és nem ismer rá az anyja se, és erre kiderül, hogy az első volt a jó, már belevetette magát a József-eposba, ott bolyong Judeába és Samáriába, vagy a piramisok és Th. Mann mondatai között, és azon töpreng, mit csináljon a díszhelyen álló Stalin kötetekkel, mert nem érezné becsületesnek, ha most egyszerűen kidobná őket a szemétbe, ha az ember levesz egy könyvet a polcról, ott keletkezik egy rés, és kezdődik a könyvek tologatása, a por beszívása, köhögő rohamok, amiknek se vége, se hossza, eltűntnek nyilvánított könyvek előkerülése, utánna derék fájásra panaszkodik, ezért rágyújt, utána szívdobogást kap, már alig várom, hogy megvegyem a hajó jegyet Genuába, de késik az a nyomorult Vorschuss, hiába járok a kiadó nyakára, fáznak előre fizetni Apusnak, pedig még egy határ időt se mulasztott el, a fordító egy utolsó rabszolga, csak akkor éri meg 4000 oldalt fordítani, ha marad egy kis dohány az életre, a Bikini szigetet sikerült a földdel, azaz az óceánnal egyenlővé tenni, a Stalin összes egyelőre marad, igazat megvallva, kicsit meghökkentem, hogy engem csak úgy mellékesen elintéztél: hallom, nincs pénz az utazásra, nem baj kislányom, ha te fogsz akarni az én koromban messzi földre utazni a lányodhoz, remélem ő nagyobb örömmel vár majd, de akkor te is meg fogod érteni, hogy nekünk se éjjelünk se nappalunk, az úgy van, hogy minél öregebb valaki, annál jobban lehullanak rólla a hervadó levelek, és csak az ember marad, akinek fő gondolata a gyermekei, nem mintha én öreg volnék bármely értelemben, de egy idő múltán mégis a család kerül előtérbe, és hogy nyaralni a Balatonra mentek, boldogít, ez igazán szép pár nap lessz, a gyerekek és a szülők együtt! Apus úgy él és dolgozik, mint egy piramis tetejére követ hordó rabszolga, egy utolsó kuli munkás, az én utazásom az ő műve, közbe megy nagyba a fegyver árusítás, a csehek Egyiptomnak, a franciák nekünk, a sovietek Syriának, az angolok Jordániának, és hiába vonult ki az utolsó angol katona Egyiptomból, fenyegetőznek, most már csak a képmutatás tartja a megállapodást össze, nagy az izgalom, Nassert elnökké választották, lent vár a taxi, drága édes Apus, ma hajnalba megérkeztem Pestre vagyis Budára, a család 2 éjjel nem aludt, küldtem egy sürgönyt Bécsből, de a vonatot lekéstük, azóta már aludtam egy jót, minden a legnagyobb rendben van, 24 óra múltán az elveszett csomagjaim is elő kerültek, és a lányunk betegszabadságot kapott, mert az alergiája miatt rettenetes állapotban van.

Nyúzott macska, köhögős, itt nincs semmi változás azóta, mióta te itt voltál, a lakásról nincs mit mondani, a kosz ugyanakkora, a rendetlenség is, csak éppen a mi lányunk soványabb, Elemér öcséd szenved az ideg zsábájától, mondd meg Inkának, szerezzen pénzt akárhol és bármi módon! és küldjön IKKA csomagot, mert amit mi képzeltünk, hogy miféle rongyokba járnak, és mit esznek, az eltörpül a valóság mellett, sápadtak, mint a kísértet, birsalmasajton élnek, tejport rágnak, még a mustár is hiánycikk, nem hogy a virsli, a tojás ritka madár, a fölnőttekről beszélek, a gyerekek soványak, de vidámak, kint futkosnak a jó levegőn, az ingyenbe van, az öcséd járni is alig tud, mióta megoperálták, szürke és elkínzott, több foga hiányzik, fura ez a népi demokrácia, ha legodaadóbb híveivel így bánik, a vitamin injektiókat el kellett volna hoznom, már voltam a közértben, a Vikivel kézen fogva, az árusok rossz kedvűek, a vevőre rá se bagóznak, szerencsére Vikit megismerték, a tejet kannából mérik, büdös van, a légyfogó az ember arcába lóg, az eladó lányok Robit emlegetik, elég, ha csak annyit rebeg, küsstihand, és a lányok már pirosra kacagják magukat, a kenyér finom volt, ropogós, nem bírtam ki, hazafelé megettem a sarkát, minden esetre az august 19iki hajóra rendeltem jegyet vissza Genuába, aludni Bécsbe és Genuába kellene, de ahogy lessz, úgy lessz, a futbal bíró már 2 napja itt van, a szomszédba lakik, még életembe nem láttam élő futbal bírót, erre együtt utazunk a fél világon át, és mikor megérkezem, kiderül, hogy ugyanott lakunk, a lányod 2 pillanatonként akkorákat tüsszent, hogy a királyi vár falai belé remegnek, Robihoz még nem volt szerencsém, ügyeletes a kiadóba, remélem, nem esz meg élve, a bejárónő felmondott, az összes Apfelbaum bejelentkezett, vérszagra gyűl az éji vad, nem örülök ekkora forgalomnak, én kizárólag a lányomhoz jöttem, a golyóstoll mindenkinek ájult örömet okozott, olyanok, mint az indiánok, akik először látnak fehér embert, azon töröm álló nap a fejem, hogyan segíthetnék a lányunknak, valószínűleg sehogy, egyebet most nem írok, csak egyet: Tate! shick, shick geld!, a lányod lelkileg, testileg a mélyponton van, és lehetetlen össze szedni magát, túl sok a gyerek, de istenkém, végül majd csak fölnevelik őket, Matyinak van egy kiskacsája, a neve Trom, Viki meleg szívű, de félénk, és nagy hangú, jó humora van, Gabit az ember legszívesebben összecsókdosná, többnyire hallgat, kivéve, mikor megszólal, mert akkor be nem áll a szája, Sára tisztára Anyám, villámzöld szemek, a haját kivéve, mert az bronzvörös, korán kukorékol, minden tányér csorba, nincs két egyforma pohár, a lábos ragad, nincs hozzá fedő, ha van fedő, nincs lábas, a ráncos krumplit mind kidobtam, a csap csöpög, se égen se földön nincs szerelő, Robi előkerült, kezet csókolt, kinyalta a tányért, kezet csókolt, elárulhatom, jó formába van, mindegyik öltönyét kihízta, még azt is, amit ½  éve csináltatott, ami súlyba a lányodról hiányzik, az rajta megtalálható, 1 percig se gondold, hogy én bármit bírok itt változtatni, ehhez Herkulesnak kéne lenni, de még ha itt élnék, akkor se tehetném, mert az alapok ugyanilyenek maradnának, ha 9 év alatt nem tanulták meg, most már nehezen fogják, de gondold meg, nálunk nincs napi 6-7 személyes főzés, evés, itt a gyerekek és főleg Robi, jó étvágyúak, liter szám isszák a tejet, eszik a vajat, és vásárolnak, a sajt és felvágott nagy kincs, ha ki nem fogy a boltba, de Robinak megsúgják az eladó lányok, ha van pult alatt, nekem a kenyér a szerencsétlenségem, olyan finom, félek meghízok tőle.

Fura dolog, 24 óra eltelte után a lelkesedésem nagyon lelohadt, de Pest gyönyörű, néha meglógok, hogy a gyerekek lefektetésénél ne legyek jelen, a mi agyon nyúzott gyerekünk futkos egyiktől a másikig, lájlá tov motek, a szabadság pillanatai a legszebb perceim, nézem a felhőket, a fákat, az embereket, és teljessen szkizofrenikus állapotba jutok, mert bárkihez az anya nyelvemen szólhatok, pedig külföldön vagyok, az emberek rohannak, mint a kísértetek, minden egyszerre ismerős és idegen, pocsék ez a június, állandóan hideg morcos idő van, aki most nyaral, csak a mérgét nyeli, te mit hallottál Poznanról? inkább ne válaszolj, míg itt vagyok, nem foglalkozok politikával, ami nehéz lessz, mert minden érdekel, ami Egyiptom és köztünk történik, légy velem türelmes Papuskám, most biztos beadósodunk a fejünk búbjáig, de hátha néhány lyukat be tudok tömni itt, ha visszamentem, ígérem, takarékos leszek, teljessen kész vagy a Felix Krullal? vagy tessék-lássék? mesélj, megkaptad a Mann 4. könyvét fordításra? amennyire örülök neki, annyira borzalmas is, kérdeztek tegnap este, mit láttam Pesten, mondom, az unokáim popóját, ez túlzás, mert azt éppen nem láttam, Sárát sose pelenkáztam, de a Nagycsarnokot már 8szor láttam, és a lányunk munka helyére vezető összes ócska házat kívülről ismerem, nagyon rossz állapotba van ez a város, potyog a ház falakról a vakolat, este alig van fény az utcán, a kirakatokba száraz falevelet és görbe ágakat tesznek dísznek, vagy egy leszakadt erkélyt, és arra aggatják a ruhákat, mindenhol látszanak a golyó nyomok, egyszer és mindenkorra declarálom, hogy a mi minden áldozatunk és szenvedésünk a lányunkkal nem változtat semmit az ő sorsán, a gyerekei majd szépen, maguktól fölnevelődnek, és élni fogják a saját életüket, ami az itteni világgal van szerves, mélyen gyökerezett kapcsolatba, tudod, mi az a szlutyi, Abale? 

Könnyen megjárod, ha legközelebb tejfölt akarsz venni Pesten, hamis tejföl, kis lisztet vagy túrót kevernek az aluttejbe, és ha jön a kontroll, lekapják a hamis csuprot, kirakják az igazit, estére megromlik, ki lehet önteni, aztán még van egy olyan találmány is, hogy DE JÓ, egybe kell írni, dejó, ami dió, de egyáltalán nem dió, magamtól nem jöttem volna rá, hogy nem dió, de a sütemény másnapra kék lessz, majd még megtanítalak újmagyarul, mi még nem vagyunk olyan öregek, hogy számunkra csak az ő életük számítson, végül is az ember az utolsó lélekzetig a saját életét éli, nem a gyerekeiét, Poznan egy provokáció, német provokátorok hergelték fel a munkásokat, akik törtek zúztak, halálos áldozatok is voltak, a történelem kereke csikorog, tegnap este Eli átjött a két aranyos gyerekkel, akik jól neveltek, barátságossak, Viola betegszabadságra utazott, Siófokra, mint igazi úrinő, Eli nagyon szigorúan rám szól, ha bármi megjegyzést teszek, úgyhogy hallgatok, mikor Viola letette a vizsgát, a gyerekek az óvodába hiába imádják, megtiltották, hogy énekeljen, mert hogy szerintük hamissan énekel, hallottál már ilyet? Eli meg Viola összeillenek, mint üres fazék meg a födője, utálják az életet, es ist zum heulen, azt hiszik, akkor élnek, ha boldogtalanok, és hozzá még kínozzák egymást, ez valami Apfelbaum-syndroma, Eli nagyon édes, csupa segítő készség, csak bele rokkan a lelke abba, hogy tüzifa rakodást bámul egész nap, az a munkája, hogy a szállítók ne csaljanak, minden trükköt kívülről ismer, és nem lehet megvesztegetni, pedig abból lehetne egy kis pótléka, ma megkaptam az itt tartózkodási engedélyemet, mostanában sok magyar visszatér, én sokszor fed up vagyok, mert az élet véleményem szerint még egyébből is áll, mint a politikából, az embernek lakni, enni, és öltözködni kell, erst kommt das Fressen, dann kommt die Moral, Robi meg mutatta egy írását, a címe Váratlan fordulat, mondom neki, azért mert a férjem költő, én még nem értek az irodalomhoz, a börtönből kiszabadul a fő szereplő feleségének régi szeretője, rosszul mondom, egész addig boldog házasságba élnek, á, mindegy, majd elolvasod, az amnestia-hullámmal az ex kijön a börtönből, mire a nő kivágja a férjét a lakásból, a nő megjátszotta magát, és a balek most a 2 bőröndjével, a Margit-híd közepén a sötét hullámokba bámul, gyáva vagyok megmondani, mit gondolok, ő úgyis csak a te véleményedre kíváncsi, olyan, mintha Robi a Révai tollával írta volna, az egy jó toll, de nem erre való, sok embert kiengedtek, Robi szerint hebe hurgya ez a széles körű amnestia, csak kis híján múlt, hogy ő is nem került börtönbe, 2 éve behívták, a legforróbb nyár közepén, és mikor a vaskapu begördült mögötte, égette a hátát, egy csöppet se volt biztos, hogy élve kijut onnan, könnyen bele keverhették volna valamibe, én vígasztaltam, hogy még vén fejjel minket is meg tudtak etetni a sok hazugsággal, akkor jött a veseköve, amit meg kellett operálni, 2 napig élet és halál között lebegett, erről mi nem tudtunk, akkor szakadt át minden gát, és lett ilyen kövér, az olyan világ volt, hogy április 4én nem volt szabad rossz időjárásnak lenni az újságba, ezen még Robi is mosolyog, pedig ő nagyon vonalas, éjjel esik be, mikor már mindenki alszik, én kókadozok, de meleg ételt teszek elé, cserébe napi politikával traktál, szédülök a sok új névtől, lukat beszél a hasamba, Petőfi kör így, Petőfi kör úgy, Déri így, Déri úgy, és hogy a legnagyobb tragédia hogy a párttagok cinikusabbak a nem párttagoknál, destruktívak, és hogy ezt ő már 1 éve megírta a megfelelő helyekre, de még csak nem is válaszoltak, hogy az írók aljas kenyér lesők, a Tisztiházba, ahol a kislányunk most ölég jó fizetéssel felcser, hála Zsozsónak, és a család hétvégén ott kosztol, ami olcsó és nem ráz, itt ezt így mondják, a gyerekek rohangásznak a márvány lépcsőházba, az írók 1000 embert oda csődítettek, és ment Robi szerint a konstruktivnak álcázott destruktivitás, mutatott egy hírt, már az elme- és ideggyógyászati kórház alapszervezete is rendkívüli pártkongresszus összehívását kéri, de ha azt mondom, hogy fáj nézni, ők ketten mit össze vergődtek az elmúlt időkbe, Robi úgy letorkoll, mintha tagadnám az elmúlt 10 év eredményeit, de előbb elsüt egy kormány ellenes viccet, hallottad a legújabb rémhírt? nem, mi az? minden igaz! mondtam neki, ha sokat kiabál, kihull a maradék haja is, ő meg, hogy ő már egy éve megmondta, hogy az ország a pusztulásba rohan, de én közöltem, hogy engem a bel- és külpolitikából jelenleg csak a kedves nejének a dereka, vérképe, fogfájása meg az alergiája érdekel, amire gyógyszert itt kapni lehetetlen, meg a kis unokáim fülembe susogott titkai, ő nem is hallja, amit mondok, ezek nem írók, felugrik az asztaltól, rohangálni kezd, ezek bértollnokok, a zavarosban halásznak, annak is az iszapos mélyén, az majd szépen elnyeli az egész kompániát, egy böff marad utánuk, vagy egy fing, párdon, hölgyem, hol vagyok én hölgy? tapsoltál a hibáknak s tapsoltál úgye később, hogy pártunk e hibákat jóvátenni ígérte, majd mikor azt hirdették: önkritikát gyakorolj, hát úgy meaculpáztál, hogy zúgott tőle a sajtó, most kritikus pennádat markolatig belemártod holmi hibákba, mivelhogy rádszóltak: kritizálj csak! férfiasan harcolsz, éppúgy, mint tetted a múltban: elszántan füleled mindenkor, hogy mi a dörgés, Robi élvezettel mesélte el 3x is az operációját, ami után felfúvódott, mint egy leveli béka, azóta se tudja a többletet leadni, előbb még olyan, mint egy felhőtlen bájos, nagy gyerek, hazajön szürkén a fáradtságtól, de egy pillanat múlva fel van dobva, vidám és viccelődik, ledobja az dugig telt aktatáskáját a padlóra, én alig bírom megemelni, lerúgja a cipőjét, egy idő után a politika felé kanyarodik, tölti tölcsérrel a fejembe, érdekes, Telavivba már alig várom a Szabad Népet, az ott nekem az oázis, de itt rá se tudok nézni, ő egyfolytába ellenforradalomról beszél, én vidámságot és lelkesültséget érzek a levegőben, szerinte az ellenséges elemek kártékony mezei rágcsálók, én nemrég láttam egy húsvéti körmenetet, pirospozsgás lányokkal, gesztenyefák alatt, gyönyörű szép hímzett ruhába jötték és énekeltek, mint a patakcsobogás, Robi csak hajtogatja hogy ez egy szűk, gyökértelen és cosmopolita klikk, és messze eltávolodott a Petőfi Kör eredeti fennkölt céljaitól, mondom, a cosmopolita szót inkább hagyjuk, egyfolytába ellenségekkel hadakozik, akik tönkre akarják tenni, felugrik és járkál, de mikor suttogtam, hogy körös-körül már alszanak, egyből csöndbe lett, valósággal összeomlott, nem jár emberek közé, csak a munka helyére, meg párt taggyűlésre, hajnal tájt, felébredés előtt mindig nyöszörög, haza akarok menni, haza akarok menni, a lányunk meg a vejünk, mindkettő haza akar menni, de nem ugyanoda, a Khruschev tényleg kiengedte a dzsinnt, jól mondtad, Sárának belövellt a torka, tegnap addig kiabáltam, hogy csöpög a csap, már több mint ½ éve így csöpög, hogy végre felhívta a maszekot, aki 30 perc alatt helyre pofozta, nem volt olcsó, de kifizettem 30 kemény forintot a te pénzedből, otthon Dávid elő kapná a harapó fogót és megcsinálná, Robi ehelyett elmond egy viccet, mától kezdve, mondja, minden máskép volt, de nincs a házba egy fogas, amire kabátot lehetne akasztani, Robi minden nap finomságokkal tömött szatyrokkal jön meg a városból, van valahol egy titkos delicatess bolt, aminek a titkait csak ő ismeri, egy fél vagyont fizet érte.

Nem írom le neked a lányunk tegnapi napját, csak a befejezést, amikor két furunculussal az arcán, egyik az ajkán, az orra alatt, a másik pedig az állán, a gyönyörű kis pofácskáján éktelenkedett, úgy döntött, hogy befejezi a napot, mind a 4 gyerek ágyba volt már, Robi éjszakás a kiadóba, ahol ő egyszerre kontroll szerkeszt, 3 nyelvből fordít, és 5 lektori jelentést fogalmaz, correcturázik, és szakért, állítólag van még egy titkos 3. állása is, mégis úsznak az adósságba, és villanyoltás után elkezdett a lányunk foga fájni az egyik korona alatt, egész éjjel fetrengett, de nem szólt egy szót se, nehogy engem zavarjon, én meg úgy tettem, mintha nem hallanám, reggel elment a klinikára, és kihúzták, nem tudom hányadik fogát dobják ki a szemétbe, Sárának 10. napja lázas torok fájása van, tegnap elraboltak egy Malév gépet Nyugat-Németországba, vasdorongokkal verték fejbe az utasokat, én megpróbálom a lehetetlent, hogy a lányunkat talpra állítsam, sajnos hamarossan lejár a rendes szabadsága, 20án már újra dolgozni kezd a Tiszti Házba, tényleg lemondott a Sarett? szentül hiszem, hogy a vén diktátor készül valamire, most nagyon puska poros a levegő, csak a szikrára várnak, egy csöppet se bízok az új külügy ministerbe, a Goldába, ő már Moskvába megmutatta, hogy hamis reményeket ment kelteni az orosz zsidóságba, a mi kislányunk viszont egy igen derék nő, zokszó nem hagyja el a száját, de mi nem, csak a Népi demokrácia segíthet rajta, és ha lehetne neki egy jó háztartás vezetőnője, aki leveszi a terhet válláról, nem is tudom folytatni, itt vagyok, de a legszívesebben azonnal visszamennék, egy nappal sem maradok 2 hónapon túl, nincs semmi értelme, ez idő alatt úgy is minden érzés és lehetőség kimerül, de ami fő, a pénzem, vagyis a tiéd is elfogy, édes Apusom, épp jókor jött a csomag, az utolsó utáni pillanatba, eddig én küldtem, most pedig úgy bontom föl remegő ujjakkal, mintha én is egy itteni volnék, először a Neskávét bontottam föl, az öreg sejk első feleségének a kávé úgy jön, mint vaknak a szem, kávét főzök és dolgozok, kávé nélkül nem bírnám a tempót, amilyen hideg volt 2 hétig, olyan forróság van most, Elemér öcséd senyved a városba, Viola Siófokon sütteti a hasát, Sárának tegnap lement a láza, a lányunk aránylag jó éccakát töltött altatókkal, most újra alszik, homloka csupa veríték, betakartam, sosem álmodik, az angyalok nem álmodnak.

Kezdek pessimista lenni, hogy nem is hiányzok neked, az élet olyan ronda, tegnap voltam színházba, láttam Shaw Szent Johannáját, Robi szerzett jegyet, Elemért elcipeltem, jó darab volt, de meglettem volna nélküle, Eli elaludt, amint Bulla Elma megjelent a színpadon, talán már vénecske a szerephez, valaki mondta, hogy 20 éve ugyanevvel volt itt sikere, nem szeretem a fölmelegített kávét, hát szép kis este volt, a Shaw kitett magáért, a villamos hazavitt, köszönöm Robinak, a Shaw egy nagy zsivány, a publikum egy lélekzetre sóhajtott, mintha villamos árammal lenne tele, én ebből kimaradtam, mert nem tudom, mire gondoltak, Robi kitünő Apa, de ő is csak egy ember, ha indul reggel a munkába, akkor az utcáról visszajön, mert valamit itthon felejtett, mi már előre nevetünk, de ő nem nevet, robban, aztán néha azt is elfelejti, mit felejtett el, visszajön a megállóból, vagy hazaugrik a munkahelyéről, mindent feltúr, aztán rohan újra el, a mi lányunk pedig nem is ember, csak egy beteg kis madár, akinek emberfölöttien kell dolgozni, Robi 3 másik helyett is bírja, de sok értelmetlen, ideg örlő munkája van, éccaka úgy horkol, hogy az egész ház beleremeg, a lányunk bevallotta, hogy Robi egyszer bezárta a lakásba, miután látta, hogy a szomszéddal beszélget, ezt sose bocsátom meg neki, a szomszédról tudni kell, hogy az egy sánta férfi, dübörögve jön föl a lépcsőn, 1 hangos, 1 halk, csöndes, csak este dajdajozik, hallani lehet a falon át a nevető női hangokat, fojtott beszédet, tánc muzsikát, jól nevelt, előre enged a lépcsőn, az ő tempójába sokáig tart fölmászni, evvel meggyanúsítani az én lányomat, de mint egy hímes tojással bánok a vőmmel, 4 unokám bánná, most nyaralási szezon van és mindenki utazik, Gitusék a Balatonhoz, Zsozsó és Gitus, még ha egy szobába alusznak, akkor is világok választják el őket, az én kis beteg madaram már újra kezdett dolgozni, reméljük a foghúzással és arc kelésekkel befejezte a csúcsfájdalmakat és szenvedést, ma már sok mindent intézett: pld. Robinak 3 nadrágját vasaltatni vitte, és 2 pár cipőjét javíttatni, nem tudom, miért nem tudta elvinni ő maga, és vitt még egy rakás rongyszvettert bontatni, az elmúlt 2 évben a moly mindent kirágott, most egy kicsit rájuk mentünk, már mint a molyokra, és naftalinoztunk, közben sok érdekes dolog történt a világba, de nekem semmmihez nem volt fejem, a vőmtől minden este kaphatok egy politikai referátot, az neki éltető elixire, mint nekem a levegő, utóbb bezabáltam rengeteg finom cukrász süteményt, azt is ő hozta, tálcán, ez az egyetlen luxus, amit megengedek magamnak, ilyen Wiener feinschmeckerei nálunk úgysincs, 7 éve voltam itt utoljára, tán 7 év múlva megint eljövök, sok a gyümölcs, és kompótot főzök, a kicsi lányunk csak főzve bírja enni, de ha finomat kap, úgy habzsol, az ember szeme könnybe lábad, ha én nem én volnék, akkor fognám, becsomagolnám, és vinném haza, de az a Palestina már nincs, ahová vissza vinném, ami helyette van, az egy olyan ország, ahová ő már nem is akar velem jönni, mert ő már nem tartozik se oda, se sehova.

*

ZEHU című regényem nem egyszerűen átírt vagy átdolgozott változata ZEHUZE című regényemnek, ezért is változtattam meg a címét. Mondhatni az első címből letörtem egy darabot, ahogyan az életemből is letört egy darab. Mindkét címnek van jelentése. ZEHUZE = that’s life, c’est la vie, ez van, ezt kell szeretni, ZEHU = That’s it! C’est ça! Ez az! – mindkettő kollokviális héber kifejezés, hajszálnyi, de lényeges jelentéskülönbséggel. Az átgondolásra és újraírásra két dolog késztetett, amikor a kiadóm jelezte, hogy szívesen kiadná a 2007-ben megjelent eredeti változatot. Egyrészt a könyv megjelenése óta feltárult események (lásd ÉLŐ KÖTET NEM MARAD című regényemet), másrészt belső elégedetlenségem az első változat formájával. A kiindulópont most is ugyanaz, nagyanyám harminc éven át írott levelei, de erre az alapra egy új házat építettem.
A regény előreláthatólag 2023 tavaszán jelenik meg a Jelenkor kiadónál.

2022. augusztus 19., Forgách András

október 31, 2022 | Nánia Hanna | Irodalom | Rovatok
MEGOSZTOM

Szabad szombat

Ebben az esztendőben váratlanul jött a tél és arcátlanul sokáig is maradt. Valósággal foga volt, ahogy azt errefelé mondani szokás. De azért gondosan belepte fehér takaróval a tájat, s kincseit el-elszórta az arra méltók között. Rég esett annyi hó, mint akkor évben.

Hajnalban kelt. Kontyba fogott haja az éjjeli hánykolódástól, mint viharban szétdúlt madárfészek gubbasztott feje búbján. Rendbe szedte haját, mosdott, s állt neki sütni. A görcs a lábában, s valami furcsa nyugtalanság a mellkasában nem hagyta pihenni. Nem mintha foglalkozott volna különösebben bármelyikkel. A görcsre a járkálás volt a gyógyszer és ha netán ismét nyomott a szíve, azt föl sem vette. Az ember egy idő után immunissá válik a félelemre, ha húszas évei végén kijelentik, hogy azzal a szívvel, ami neki adatott, valószínűleg nem él sokáig. Már fel sem tűntek a kisebb rohamok. Örült annak a huszonnyolc esztendőnek, ami a háta mögött volt. A jövőre csak elvétve gondolt, s ha olykor megesett, elszégyellte magát, mélyen elpirult, mint egy kisgyermek, aki életében először követett el bűnt.

A szűk konyhába, mely inkább hasonlított egy kisebb folyosóra, s melyből mindig melegség és jó illat áradt, sietve lépett. Még nem pitymallott. Csendes február volt. Sürgette lábait, ahogy mindig, az előre bekavart tésztához látott. Ráncosodó arcán úgy futott végig a lecsapódó gőz, akár az erdei nyaralójuktól nem messze lévő forrásból a kénes, erdei borvíz. Cseppekben, mégis áradón. Nem csoda, hisz nehéz, öntött fém lapokat forgatott, melyekbe a massza már-már magától folyt bele. Szinte nem is figyelt a mozdulatra, a rutin végezte helyette a munkát, amíg ő a következő teendőt intézte gondolatban.

Megtanul még az étel is magától elkészülni, ha évtizedek óta ugyanúgy készítik. (Lelke lesz már csak a gondolatának is.) Épp úgy, ahogy megtanul az ember érteni csupán jelekből, ha évtizedek óta ugyanúgy hallgat el előle valamit a világ.

Nesztelen mozgott, szelíden. Alázattal. Mindent így végzett. Talán, ha nem lett volna teljes valóságában látható, az emberek észre sem veszik, hogy él. Csak érzik, hogy valahonnan ömlik a jóság, mint megannyiszor ablaka alól a frissen sült pogácsa illata. Úgy élte mindennapjait, ahogy szeretett: halkan, de a legnagyobb odaadással.

Most is az otthoniaknak sütött, hogy legyen mit az asztalra tenni két hurkatöltés között. Mert hogy természetéből adódóan sosem ment úgy sehova, még szülőházába sem, hogy ne vitt volna valamit. Valami apróságot, amit a megajándékozott egy idő után nemcsak megköszönt, hanem magától értetődő gesztusnak is tartott. Sőt mi több, el is várt. De hozzá sem tért be úgy egy árva lélek sem a mindig nyitott bejárati ajtón, hogy ne lett volna megkínálva egy tál meleg étellel, vagy egy markolásnyi süteménnyel. Így érezte jól magát. Ha másokért élt. Ebben nagyon is hasonlítottak a férjével.

Mint mindig, most is sietett. Cukra még volt, azt hozatott a minap, de a liszt fogyóban. Pedig ígérték, azt is visznek haza. Tehát vásárolni is kellene. S a húsőrlő, amit kölcsönkértek. Azt se hagyja otthon. A cifra nyelű kés, az érclap, a tegnap sütött édes tészta. Jaj, és a kotyogós. Azt még el kell mossa.

Amint elvégezte a sütést, mosni fogott. Nem volt még hét óra. Kilencre épphogy leszárad. A tegnap előkészített útitáskákba még beletette az imádságos könyvet, mert nem indulhat a reggel, s nem nyugodhat le a nap ima nélkül. Édesanyjától maradt rá a könyv. Most, hogy jóval túl van ötvenen, s a gyermekek végleg kirepülni látszanak, egyre újabb változásokat tapasztalt önmagán. Ragaszkodik a tárgyakhoz. Furcsa volt a korai nyugdíjas élet. Várta, hogy egy kicsit elszabadulhassanak a városból. Demeterrel sokáig tervezték a nyugdíjas éveiket. Most, hogy mindkettejük kérelmét elfogadták, s jövő héten már hivatalosan is nyugdíjasnak számítanak, egyre inkább foglalkoztatta a gondolat: milyen lesz az élet ezután? De ezen nem volt sok ideje gondolkozni. A pakolást nem rendezi el helyette más.

Szombat lévén Demeter később kelt. Az első szabad szombatján az ember mégiscsak megenged magának ennyit. Hisz már nem riad fel a hivatali elöljárók álomképeitől az éjszaka közepén, s nem morfondírozik a jövő hét fáradalmain, munkahelyi teendőin sem. Nem is lenne indokolt. Elvégre, ezentúl élete hátralévő részében mindig szabadságon lesz. Becsületes építészként ritkán engedte meg magának a pihenést, nem fog ártani ez a kötetlenebb élet. Ilyen szombat reggeleken csupán csak olyanokon jártatja az eszét egy nyugdíjazott mester, mint hogy vajon nyáron autóval vagy busszal menjenek ki a magyarokhoz; vagy hogy a kerámia szettet, melyet egyik ügyfelétől vásárolt, miben lehetne biztonságban kivinni anyaországi építész barátaikhoz. Az is eszébe jutott, hogy a csokit s a kávét, amit az anyósáéknak, s a falubeli gyermekeknek akarnak vinni, ma el kell vegye a Cetate-ből. Szivarat is ígértek. Azt a férfiaknak viszik. Most semmit sem egyszerű beszerezni. De főleg a szivarat. Szerencse, hogy a pultost jól ismeri. Na, csak lesz valahogy. Jó az Isten. Megsegít.

Ilyen gondolatok után elmorzsol egy fél mosolyt még a legkimértebb szakember is szája szélén, s félhangosan kimondja: Milyen jó, ha az embernek van ismeretsége… De ezt is csak úgy csukott szemmel, félálomban.

Felesége szavára ébredt fel aztán egészen. Meg a telefon csengésére, a kagylóból megszólaló rekedtes férfihangra nyíltak ki nagy, barna szemei, hogy megérkezett a készlet, viheti az építész úr a csomagot a bálványosi vendéglőből, mert most épp nincsen senki. Öltözött is sebtében. Indulása előtt feleségének hátrahagyta, melyik ingében szeretne utazni, s hogy értesítse a rokonokat, hogy a disznóvágásra a pálinka nagy részét ne féljenek, viszik, s ha az Isten megsegíti őket, még a fél négyes vonat előtt Kisbaconban lesznek. Elvette a duba kulcsait, a barna kabátját, s egy – Kezeit csókolom! Ne féljen, hamar jövök – kíséretében kiment az ajtón. 

Házasságuk huszonnégy évében végig magázták egymást. Kölcsönös ragaszkodásuknál és szeretetüknél csak tiszteletük bizonyult nagyobbnak. Megszokták az egymás tekintetéből kiolvasható becézést, de a komoly szavakat is. Egy fél gesztusból értették és érezték a másikat. De most valamiért a nagy sietségben egyikük sem akarta észrevenni azt a szunnyadó nyugtalanságot, ami ott lappangott külön-külön mindkettőjük arcán.

Fél tíz múlt. A mosás lejárt, a reggeli fényben és szellőben hamar megszáradtak a ruhák. Furcsa, szilánkszerű pihék szálltak a levegőben, melyek a fedetlen szárítóköteleken hagyott ruhákra fagytak. Még a nap sem olvasztotta fel őket, csak a szoba melege. Mintha valami nappali fagyréteg hullt volna le az egész városra, ami az aszfalttal érintkezve egy pillanatra úgy hatott, mint egy valóságos tükör. Biztosan, csak a napsugarak miatt látszik így, gondolta. Vasalni fogott, s közben hazatelefonált: Igen, jönnek. Igen, fél négy után már ott. Indulnak, amint Demeter hazaér. Persze, vigyáznak. – Befejezte a vasalást is végre.

A ruhásszekrényhez lépett, hogy az élre vasalt ruhákat a helyükre tehesse, s hogy Demeter ingét előkészíthesse az induláshoz. Ahogy ujjaival megérintette, nyikorgott a diófa szekrény ajtaja, mintha siratná önmaga sorsát, mintha arról panaszkodna, milyen nagy súly nehezedik a rengeteg szövettől és kiszabott anyagtól gyenge polcaira. Mintha el akarná magától dobni a felgyülemlett fölösleget, a meg nem értett érveket, a miérteket, melyekről ő maga sem beszélhet, s fájdalmait minduntalan harsogná egy halandó számára érthetetlen nyelven. Olyan nyelven, mely leginkább hasonlít a zenére.

Szemben állt a bútorral, s a nyitás pillanatában, merthogy ismét máshol jártak gondolatai, nem vette észre, amint a felső polcról fekete színű ruhák tömkelege zuhant lábai elé. (A zuhanás pillanatai csak későbbi álmaiban váltak elevenné.) A papucsára nehezedő, kicsiny súlyra lett figyelmes. Csaknem az összes fekete csipkés felsője, kötött, horgolt szvettere, kardigánja és nadrágja a lába előtt hevert. Még a fekete bundasapka is, amit Margitkától kapott azon a télen, amikor elment hazulról. Egy pillanatig nem tudta, mire vélje a történteket. Mereven nézte a szétborult, egymáson és bal lábfején heverő sötét ruhadarabokat. Egy másodperc töredéke volt az egész, mialatt tér és idő szakadt ketté körülötte, s ezt nem ő maga, ösztönösen beléje égett rezdülései jelezték egy távoli jövőnek, ahol a most történő valóság percei csupán emlékként maradnak fent egy öregedő szempárban. Látszólag mit sem foglalkozott az egésszel. Azt hitte, férje, esetleg fiai borították fel a szekrényben levő rendet. Csak mosolygott egyet. Mert türelme nem ismert határokat. Szépen sorjában elrendezte és berakosgatta a kezében lévő, hajtott ruhákat a polcokra, majd előkereste férje ingét, két nadrágját és némi fehérneműt, amit jónak látott még tartalékként bepakolni. Átlépett a földön heverő kupacon, gondolván: egyszer eggyel végezzünk. Hajolt volna le immár az árván otthagyott fekete darabokért is, mikor a vonalas telefon éles csengése összerándította vékony csontjait. A készülék mint egy anyatejre éhes csecsemő ordított bele a csendbe, s csengése mintha az égig kívánkoznék hallatszani, olyan harsogó volt. 

Kisvártatva vette fel a kagylót, átlépve a fekete halmot. Szeme sarkából még sietve az órára pillantott, azt hitte, valamelyik rokon, testvér, vagy épp édesanyja az. A lisztre gondolt. S hogy még a piacra is el kell mennie.

Ismerős hang szólalt meg a vonal túlsó végéből, Zolika volt az, a keresztfiuk. Demeterrel ment a kávéért meg a csokiért. Ketten voltak a dubában. Kettejük közül már csak neki volt hangja.

A hír hallatán nem rohant. Inkább egyre lassabbak lettek mozdulatai. Ütemük teljesen ellenkezett a reggeli sürgésével. Megszűnt körötte a jelen. Úgy indult, ahogy volt. Nem telefonált fiain kívül senkinek. Valójában le sem rakta a kagylót, sárga feje sokáig rugózott a padló irányába egyre lassuló lökésekkel. Csak délután tette helyre a nagyobbik fia, amikor a boncmester munkához látott, és ők elszabadultak a helyszínről.

Aznap nem mert leülni. Félt, hogy nem tud lábra állni. Nyugtatót kért. Víz nélkül vette be, s arca mindvégig kisimult maradt. Tél volt. Hideg február. A reggeli napfényben mint egy tükör terült el a fekete aszfalt az egész környéken.

Egy diófa szekrény panaszai hallatszódtak fel a ködös égbe. Csikorgó zsanérjainak zenéje hasonlított egy kisikló gumikerék hangjához. Oldalsó ajtajába vert szögéről alig hallhatóan földre hullt egy fekete szövetkabát.

Aznap már nem pakolta vissza fekete ruháit a polcra.

Az Újvárad folyóirat és a Partiumi Keresztény Egyetem Magyar Nyelv és Irodalom tanszéke közös, VIII. Tabéry Géza novellapályázatának közönségdíjas írása.

Nánia Hanna (2003, Kézdivásárhely) a kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetem Bölcsészettudományi karának magyar-német szakos hallgatója. Mindennapjait a hit, az irodalom és a természet iránti érdeklődés, szeretet tölti ki.

október 14, 2022 | Tankó Andrea | Irodalom | Rovatok
MEGOSZTOM

Aszfaltúton innen és túl

Ahol az aszfaltút véget ér… és minden más – hangzik az útbaigazítás, bár ez utóbbit csak én teszem hozzá, csendben, magamban mormolva.

Gyerekként olyan távolinak és idegennek tűnt, mintha a város egy elzárt, megüszkösödött része lenne, amiről hírből tudjuk, hogy biza ajánlott távolról elkerülni, ha jót akar magának az ember – lánya. Idegenekkel nem állunk szóba, pláne, ha kéreget, vagy, még ennél is tiltottabb, nem egyedül van, s ha netán zsákja is van, félni kell tőle, mert bizony a kéregető, szemetesben válogató asszonyok szófogadatlan gyerekeket gyömöszölnek a zsákjukba, s megeszik vacsorára jobb híján. Mikor már nem volt elég ijesztő a zsákos, fura szagú asszony, a félelem kultúrája a tiltás kultúrájává nőtte ki magát. Távolságtartás mindenekelőtt, járhatsz – kelhetsz szabadon, fiam, de valahogy ösztönösen elkerülöd – és kerüld is el – azt a részt. 

Az üszök még mindig pusztít, a városnak nincs szüksége erre a végtagra – mintha pluszba lenne, selejtként, kinn, a periférián. Szégyenfoltokat felszámolni kell, nem képessé tenni. Tehát járj-kelj, fiam, szabadon, biciklizz is bátran, jót tesz az egészségnek és fejleszti a nagy motoros készségeket, de tanuld meg egyszer s mindenkorra, azt a helyet kerülni kell messziről. 

Így megtérünk a biciklivel, pedig nem is igazán tudjuk, miért, de megtérünk azonnal, ahogy feltűnik a szemhatáron az utca utolsó háza, az a nagy, krémszínű birodalom. Útkereszteződésben balra vagy inkább hátra arc, a krémházon túlhaladni sosem. Így felállunk a buszon, ha mellénk ülnek, hangosan puffogtatva, hogy nem lehet mosakodni, azért szappan s víz mindenkinek kikerül…

Ahol az aszfaltút véget ér… és minden más – elkalandoztam, pedig ezek a koordinátapontok, nem nehéz eltéveszteni. Gyerekként sosem láttam, hogy az aszfaltút csak az én talpam alatt van. Gyerekként sosem láttam, hogy a krémházon túl mintha mindig tél lenne. Tél és hideg, görnyedt hátak, mélyen ülő, szomorú szemek, napról napra elfogyó asszonyok. Lányok, akik amióta az eszüket tudják, anyák. Lányanyák. Gyerekként hevesen bólogattam, ha a felnőttek olyanokat mondtak, mint szappan meg víz, mosdani csak lehet – és tényleg, miért ne lehetne? Azt nem tudtam és ők se, hogy a szappanhoz és vízhez ki kell menni a csorgóra a sáros útkereszteződésbe, ahol garantált a megfázás, akkor is, ha csak egy vödör vízért mentél. És sosem csak egy vödör vízért mész. Azt nem tudtam és ők se, hogy az oktatáshoz való jog hány meg hány esetben sérül. Azt nem tudtam és ők se, hogy vagy fát vágsz vagy fát vágsz, azon nyomban, ahogy a fejsze megáll a kezedben. Azt nem tudtam, mert ők se, hogy valaha kiváltságnak fogom érezni az olvasni tudást, mert olyan sokan vannak, akik csak ámulnak a könyveken. Azt nem tudtam és ők se, mit jelent a mindennapi kenyerünket kérni, s viharban attól félni, beköltözik az erdő a rezgő tetőn keresztül. Nem tudtam és ők se… Gyerekként…

Mintha mindig tél lenne, pedig idén alig volt hó. Hideg is csak a mínusz húszas emlékeinkben. Gyerekként nem tudtam, hogy a fagy és a szürkeség, a háztetőkre ereszkedő felhők súlya nem odakint kezdődik. Ezek nem természeti jelenségek. Vagy legalábbis nem kizárólag, mielőtt természeti jelenséggé lennének, lélekjelenségek. Lehet fázni anélkül, hogy mínusz húszat jelezne a hőmérő? Ülhet vízben a szem és a láb, míg a blúzon éktelenkedő lyukak benyelik az egész embert? Jöhet úgy napra nap, hogy menekülnék innen, nagyon menekülnék, mert érzem a fulladást, de nincs hova, nincs hogy? Túlélni lehet. Hagyni, hogy beszivárogjon a bőröd alá a túlélés ösztöne, hagyni, hogy a meleg illata és emléke fel-felidéződjön, s közben újra és újra elhinni, hogy nem mindegy.

Nem tudtalak meggyőzni róla. A nem mindegyről. Hétről hétre bejöttél, napra és órára pontosan, pedig odafenn, ahol még a madár sem jár, csak ti éltek, cigány emberek és asszonyok, az idő relatív. Te mégis jöttél. Cipelted rettenthetetlenül öledben a gyermeket, közben pedig elkezdett fogyni az arcod. Elkezdtél elfogyni. Megtanultad a nevemet, mosolyogtál mindig, amikor találkoztunk. Azt mondtad, ő nem bánt, csak… néha, amikor te is olyan vagy, de milyen? Mert akkor megérdemled. Én meg ültem ott, ugyanolyan görnyedten és összehúzódva, mint te, és olyan határozottan, amilyen határozott nem vagyok, arról akartam beszélgetni veled, hogy nincs olyan, hogy megérdemled. A magad huszonkét éve megsokszorozódik a szemedben. Beleereszkedtél a lemondásba, s azóta mintha csak az árnyékod lenne, az mozogna, vonszolná magát előre az időben. Tudod, hogy nem csak ütéssel tudunk bántani? Tudod, hogy annak a fájdalmas, nehéz huszonkét évnek, amit magad előtt görgetsz, virágoznia kellene? Virágoznod kellene, virágoznod lehetne. Most már mindegy – mondod, én meg kapálózom az összes lecsupaszított szavammal, hogy nem, nem mindegy, ne legyen mindegy, kérlek, ne hidd el, hogy mindegy, ne fogyj el.

Hiányoznak a keselyűk. Van lyukas labda, műanyag flakon, telefontok és gumibelső a háztetőn, a kerítésnek már csak a nyoma, van minden, ami a nincs, a semmi hangja átsüvít a tapasztott falakon, közben pedig ott terebélyesedik örök homályban és ködben az erdő, mint határ a civilizáció innenső és túlsó partja között. Ilyen ez a világ. Vagyunk mi itt és vannak ők ott, együtt sosem, együtt sehol. Az utak helyén levő latyak és sár összefolyik, egyenként nyeli el a cipőket, s ha futnál előle, ne tedd, mert hömpölygése utolér és beszippant. Szépen lassan egybeolvadnak a kertek és a kapuk, összeomlanak a ház tapasztott falai, az örök sár és semmi pedig elnyel mindenestől. Itt harcoltak hősiesen a túlélésért percről percre mindazok az ismeretlenek, akiket hagytunk a város elhaló végtagjaivá lenni – kopjafa, kétezervalahány. Hiányoznak a keselyűk. Pedig megélnének és túlélnének, mindig van mit csámcsogni az elmúláson.

Amikor bejöttél a tornaterembe, ami voltaképpen egy gyerekház, de mindenki csak tornateremként ismeri odafent, szóval amikor bejöttél sokadmagaddal, még nem ismertem a telet. Nem tudtam, hogy van neve, háromféle családneve és legalább két keresztneve, hogy legyen magyaros is, de szériálos is, nem tudtam, hogy van hangja, magas és mély, füstös és mindig sopánkodó. Amikor bejöttél, nem tudtam, hogy milyen egyedül vagy, hogy milyen egyedül vagytok mind, a cigány emberek összetartanak, nem? Sosincsenek egyedül – ezt hittem és ők is, akik alig tudtak valamit rólatok, mert annyi mindent mondunk, és olyan keveset tudunk, márpedig te olyan egyedül vagy, és ti mind magányosak és fáradtak vagytok, és féltek és lemondtok. Nem tudtam, hogy kívülállónak érzed magad, hogy beleöregedtél az anyaságba és a folytonos szidalmakba, nem tudtam, hogy lábnyomokban élsz és csak vonszolod magad. Nem tudtam, nagyon nem, hogy gyöngybetűkkel írsz és tanulhattál volna bármit, hogy most lehetnél vidám és repdeső, nem töredezett szárnyú, megtépázott. Amikor bejöttél a tornaterembe és még utána sokáig, nem tudtam, milyen az igazi tél, amelyik nem múlik el, van ma is, holnap is, a folytonos fázás sosem szűnik. Amikor bejöttél, nem tudtam.

Amikor bejöttél, nem tudtam, hogy lehet élni ajtó nélkül, takaró híján a ház összes rongyába burkolózva. Nem tudtam, hogy ahhoz, hogy óramű pontossággal és rendszerességgel érj oda, ahol várnak, magába szippantó latyakos tereken verekeded magad keresztül, közben pedig bármikor megtépázhatnak a kutyák. Amikor bejöttél, nem tudtam, hogy oda mész egy kevés melegért, ahol bántanak, hogy hány folttal képes az ember az ön-összetartásra, miközben cafatokra hullik rajta a ruha és a hús, cafatokra benne minden remény és kapaszkodni akarás. Nem tudtam, hogy ilyen ez. Hogy a dombtetőn, távol a városi nyüzsgéstől és karácsonyi díszektől, percről percre éltek, s egy csepp melegért és ételért eladhatóvá lesz a lélek. Amikor bejöttél, nem tudtam.

Mostanában ritkán jössz. Mostanában, amióta ott kinn is formát öltött a tél, mintha összhangban lennétek. Az évszak ugyanaz, a körülmények ugyanazok, a magány ugyanaz, akkor is, ha kinézel, akkor is, ha benézek – az ablakon. Amikor elmentem hozzád, nem voltál otthon. Átsüvített a téli szél a házon, aminek egy pokróc az ajtaja, s te átmenekítetted a gyermeket oda, ahol bántanak… de legalább meleg van. Mostanában ritkán jössz. Egyre inkább megtelepszik rajtad a fagy. Azóta én is fázom.

Most(an) szebb világról álmodok, amiben van helyed, amiben mindőtöknek van helye, zsákos asszonynak és lyukas ruhás gyermeknek, rekedtes hangú és dallamos embereknek, füstös, sáros kéznek és lábnak. Olyan világról, amiben nincs helye a lemondásnak, amiben van helye az anyáknak és gyermekeknek. Helye és melege. Most(an) nyarat álmodok neked, olyat, ami felváltja az örök fagyot, lassan felolvasztja benned a jégcsapokat, felolvad a tekinteted is, megtelik forrósággal és napsütéssel. Szeretnék nyarat neked, nyarat, amiben nem kell melegért koldulnod onnan, ahol még több foltot szerzel, olyan nyarat, amiben elmehetsz végre bárhová, ahová szeretnél, és megszűnik a félelem. De te közben alig jössz, és látom a szemedben, hogy csak a telet ismeri.

Ahol az aszfaltút véget ér, süvít a szél. A házak roskadoznak, átfúj rajtuk. A gyerekek a lovat és a kutyát ismerik a leginkább. A kutyacskát és a lót, egészen pontosan. A sárutak fölött ott lebeg egy vészjósló füstfelhő, talán a gumiégetés hozza magával. Hideg van, mindig hideg, a levegő szürke, a szemek szürkék, az erősebb éli túl – a napokat és az életet. Ahol az aszfaltút véget ér, onnan jössz te, én meg ott tanulom meg, milyen is az örökszürke, milyen is az öröktél.

Az Újvárad folyóirat és a Partiumi Keresztény Egyetem Magyar Nyelv és irodalom tanszéke közös, VIII. Tabéry Géza novellapályázatának I. díjazott írása.

október 13, 2022 | Lokodi Imre | Irodalom | Rovatok
MEGOSZTOM

Fürdővárosi képeslapok: Lúg

A fürdővárosból kivezető völgyben megterem a krumpli, a spenót és a káposzta. A kardvirág (Gladiolus) is megterem. Péterünk szerint a spenót csak helyenként. Ha rákaptál, nem muszáj vetni, kirázza a magját magából, mondja Péterünk, és vág a szemével. Ha tudnám, mire fel vág a szemével. A spenót magját elfújja a szél, önvető, másként szólva: évelő növény. Hiába is szabadulnál tőle, mert nem és nem. Olyan, mint a fürdővárosban rád ragadó moldovai fehérnép: ha hagyod, befon óhatatlanul. Péterünk ezt teljesen lefitymálóan mondja, nem is értem, minek ilyen lefitymálóan szól a életkedvvel tele, egészséges levegőn felnővő moldovai szépasszonyról. Olyan, mint a bazsarózsa, ha látom kihajolni a panzió ablakán. Mindegy.

   Amikor az ember fél Unicumot iszik a Mogyorósi-tó Panzió teraszán, értelmes, mondjam úgy, racionális dolgokról beszél leginkább. Mondom is Péterünknek, szerintem elég széles a panzióhoz tartozó kert, hogy a konyha a hagyma, krumpli, spenót, és hát a vázába való kardvirág dolgában önellátó legyen. Erre kollektív hallgatásban gondolkozunk egyet. Értem én, talán Péterünk jobban, miről szól részünkről a kollektív hallgatás. Arról, amiről beszélni nem jó, legalábbis fölösleges. Szó sem lehet arról, hogy egy agglegény, foglalkozására nézve: panziószolga hajladozzon az ágyások fölött, tavasszal dugványozzon, ilyesmik. Elég neki, ha megnézi innen a magaslatról, hogy a fürdővárosból legelőkre vezető utcácskára rászaladó kertekben hogyan hajladoznak az asszonyok, sőt erre való a gukker, amit Péterünk a fürdőváros piacán vásárolt. Becsapták, mondta később, alig lehet látni valamit. A gukkernek erősen elmosó tulajdonsága van, meg is nézi, véletlenül nem-e kínai. Kifejtette egyébként, szó sem lehet arról, hogy ő a kertben hajladozzon, ott van a kerítések mellett, lefetyel az asszonyokkal. Ha megindul ereiben a tavaszi nedv, Péterünk hangoztatja, olyan lágy ágyásokat készítenek az asszonyok, hogy szívesen elfeküdne a párnalágy talajon, ha egyszer úgy adódna.

   Szokás, hogy a férfiak deszka helyett dróthálót húznak ki kerítésnek, azóta jól látni, mi folyik a veteményesekben. Péterünk, miközben az asszonyok feszt a kertet bújják, kimetszi a barackfákat. Nem tudni, miért, egyenesre szabja a fák ághegyét. Azt már rendszerint a fészerben rejtőzve hallgatja, hogy röhögnek a Zengőn túlról libasorban érkező asszonyok az ő barakckfáin. Né, szőrős és zsugorodott az agglegény barackja. Ha pedig valamelyest érni kezd, azt mondják a Zengőn túli asszonyok: nézzétek, erősen kukacos a Péter barackja. Általában mindenre tudnak valami frappáns dolgot mondani, amikor a patakban lehajolva mossák a csizmájukat. Ők viszont erős, kerek, teljesen érett formákat mutatnak.  

***

   Péterünk, ez most egy ilyen szitu. Feltartod a fejed, a szemed nyitva hagyod, az eget bámulod, ennyi a dolgod mindösszesen. Szóval se mondom, hogy ezenközben nem gondolhatsz semmire, ellenkezőleg. Gondolj a tavaszra, nyárra, a patak parti sárgavirágra, a pitypangra, a juhfürösztőre a felső vályuknál, meglásd, mindjárt megnyugszol, meg is feledkezel arról, hogy neked most a tekinteted az égre kell fordítanod. Emlékezz, akkor is így tettünk, tavasszal, amikor a gólyák megjöttek, s te arccal az égnek nem győzted kiabálni: gólya, gólya, vaslapát, hozzál nekünk kisbabát! Apád előbb figyelmeztetett, fogd be a szád, kölyök, szekérderékkal van belőletek, de te nem adtad föl, gólya, gólya, vaslapát, erre nyakon fogott, előbb megrázott, térj magadhoz hasztalan kölyök, majd lenyesett neked egy szép pofont.

   Úgy, úgy, nagyon jól csinálod, Péterünk! Nyakad kitekerve, arcod az égen, legalábbis úgy teszel, mint aki az eget bámulja, ha nem is. Akkor is, ha nem látsz semmit, mert a völgy a felhőktől van lepadolva, felhők felett az Isten lakik. Úgy teszel, Péterünk mintha Őt látnád, egyszer majd meglátod, ha most nem is. Tudom, Péterünk, ömlik az áldás a szemedbe, kimossa a permetlevet, amit fölösen megkaptál, mert ott álltál a kerítés mellett, és néztél át rajta, mintha nem tudnád, hogy kerítés mellett nem jó sokat állni, legalábbis közvetlen közelben, hiszen azért átlátszó kerítés, hogy láss be a dombtetőről, de te egyáltalán nem a dombtetőről akarsz látni, mert nem töltené be a szemed a felkarózott paradicsom, a zöld paplanként terülő uborkás. Szép lenne, ha a ragya nem kezdené ki valamennyit. A magaslatról is jól látni, hogy a ragya kikezdi valamennyit, olykor ott marad az ember arcán is, mondják, né, a ragyásképű Péterünk, de erről most ne beszéljünk. Neked most nem azért kell az égre nézned, Péterünk, mert ragyás arcod van, hanem azért, mert egészen közelről szereted nézni az ágyásozó asszonyokat.

   Szereted nézni, hogy Ilon néni okkersárga permetezővel operál, az orosz piacról, három-négy méterre is elspriccel, ha úgy állítsz a gombokon. Elspriccel akár többre is, feltéve, ha Ilon néni jól felpumpálja és a vonalon nem adódik dugulás. Ilon néni spriccel hát, ha kicsit is lendíti a karját, szép ívet rajzol a permetlé. Vele szemben Manyi néni nem spriccel, ő közönséges meszelővel intézi, belemártja, fröcsköl szerteszét. Manyi néni tisztára úgy fröcsköl a meszelővel, mint ahogy bazsalikommal fröcskölnek az ortodox pópák, ha megindulnak szentelni. A pópa a szinódus javaslatára hivatkozik, ha úgy gondolja, indokolt a szenteltvízből kétszer is mártani. 

   Manyi néni azt mondja, neki nem való már a pumpálós szerkezet, nála koszorúérben adódik dugulás, különben sohasem szeretett pumpálni. 

   Hangoztatod eleget, Péterünk, öröm nézni a jószomszédi viszonyokat. Nem az van, hogy bedeszkázott kerítés, ahol a madár se, hanem szellős ez a drótízé, mintha nem is lenne semmi se, feszt jön, hogy az ember megdézsmálja a szomszéd epresét. A nyár nagyjából még hátra van, mi minden dézsmálnivaló terem meg. És arról nem beszéltünk, Péterünk, mi van, ha lebben az ágyásra hajoló asszonyok szoknyája. Azt mondod, jól van így, valakinek vissza kell fognia a kísértést? 

  Nem tudom, mi van, Péterünk, az asszonyok szótlanul dolgoznak. Láthatod, időnként az asszonyok is az égre tekintenek kék gálickő szemükkel, mintha tüsszenteni akarnának. És hunyorítanak ravaszul. Nem értem, miért, hiszen nincs vakító fény, éppen borús, felhőátvonulásos a völgy. Mert a hunyorítást megszokták. Ilon néni sunyin átspriccel a dróthálón, kábé Manyi néni szemét célozva. Manyi néni ugyanúgy, jó adaggal átmeszel. Ekkor kapsz a szemedbe, Péterünk, mondod, erősen csíp, éget a permetlé mint a nyavalya, lehet, megvakulsz.

   Lúg az, mondja Ilon néni.

   Lúg az, mondja Manyi néni. 

   Úgy, úgy, Péterünk, egészen jól tartod, ne törődj a nyakaddal. Hogy tudd, sokáig kell nézni a készülő esőt, hogy a lúgot kimossa a szemedből!
   Manyi néni és Ilon néni karonfogva mennek a templomba.  

szeptember 7, 2022 | Bódi Péter | Irodalom | Rovatok
MEGOSZTOM

Lassan élesedik

Először fájdalmat érzek. Az egész bal oldalam, a bordáim, a combom, a csípőm, a nyakam és a fejem is hasogat, és közben mindenem nedves és hideg. Hirtelen felülök, sötét van. A keresztcsontom környéke és a könyököm még erősebben kezd el sajogni, a keresztcsontom azért, mert rossz pózban aludtam, a könyökömet viszont beverhettem valahol. Nem emlékszem rá, ahogy az estéből sem sokra.

Mondjuk, nem meglepő. Mire megérkeztünk a buliba, már megittunk fejenként két üveg bort.

Végtelen, pusztító másnap. Lecsekkolom a zsebeim: a telefonom megvan, a tárcám is, más viszont nincs nálam, a cigimet és a kulcsomat elhagytam. Körbenézek, és bár alig látok, valamiféle takarítószertárban lehetek. Mellettem egy felborult felmosóvödör, seprűk, lapátok, a másik oldalon pedig tisztítószerek sorakoznak. Olyan kicsi a helyiség, hogy nem tudnám kinyújtani a lábam. A kiömlött felmosóvízben feküdtem, azért ilyen hideg minden. A nadrágom ülepe a legnedvesebb, odanyúlok – nem csak magamra öntöttem alvás közben a felmosóvizet, de valószínűleg be is hugyoztam.

A lakótársam is alig ismert ott valakit, egy olyan haverja hívta, aki órákat késett, és nem is emlékszem rá, hogy végül megjött-e. Már épp azon voltunk, hogy lemenjünk még néhány üveg borért, esetleg valami erősebbért, mikor a házigazda nevetve mutatta meg, hogy a hűtőben vár ránk néhány üveg abszint, szolgáljuk ki magunkat bátran. Valamiért a zöldet választottuk, egy-egy kétdecis pohárba töltöttünk, hogy azt majd beosztjuk az este folyamán.

Hirtelen felállok, bár nem jó ötlet – úgy megerősödik közben a fejfájásom, mintha egy ér pattanna el az agyamban. A bal lábamra alig tudok ráállni, abba is belenyilall valami, odanyúlok, a térdem is le van horzsolva. Beugrik egy kép: az albérletünkhöz közeli, Szabolcs utcai aluljáróban fekszem a földön, miközben felettem vonatok robognak el – és képtelen vagyok felállni, egyszerűen képtelen vagyok kiemelni a testem a mocsokból.

Egyedül a küszöb felől szűrődik be egy kevés fény, így hamar megtalálom a kijáratot. Menekülnöm kell innen, kirántom az ajtót.

Az utolsó – nagyjából – összefüggő emlékem az estéről: valamikor éjfél után a lépcsőházban ülök, mellettem négy MOME-s diák, akik egy hosszú előadást hallgatnak tőlem a híres Muhammad Ali vs. Floyd Patterson mérkőzésről. Még az is rémlik, hogy visszakérdezgettek, mintha tényleg érdekelte volna őket, de tudom, hogy ez már csak az alkohol játéka az agyammal. Elképesztően kínosan viselkedhettem. Innentől kezdve viszont csak néhány kép van meg, ahogy a házibuliban a lakótársam keresem, ahogy valami trash zenére ugrálunk a nappaliban, aztán már csak az aluljáró és semmi más.

Elvakít a fény. Hunyorgok, lassan élesedik a kép, de a tiszta levegő úgy önti el a tüdőmet, mint egy gátat elsöprő cunami az ártérbe építkező kisvárost. Kinyitom a szemem, és egy pillanatra olyan, mintha épp becsavarna az LSD. Ugyanazt látom ugyanis, mint amikor az albérletünkből lépek ki a függőfolyosónkra: a megszokott korlát, a megszokott csempepadló és szemben, a falon, a megszokott graffiti. Körbenézek, és egyből rájövök, mi a helyzet: a szomszéd ajtón léptem ki. Ösztönösen a sajátunkhoz megyek, rámarkolok a kilincsre. Nem nyílik, és közben észre is veszem, miért: egy kulcs beletört a zárba. Az nem lehet, hogy itt állok az ajtó előtt és nem tudok bejutni. Le akarok zuhanyozni, rengeteg vizet inni, bevenni néhány aszpirint és aludni, aludni, ameddig csak bírok.

Felhívom a lakótársam. Egy darabig nem veszi fel, aztán mégis – én keltettem. Nyöszörög, először nem is értem, mit mond.

– Be kell engedned, itt állok az ajtó előtt.

– Nem vagyok otthon.

– Hát hol a viharban vagy?

– Itt aludtam ennél a holland csajnál.

– Milyen holland csajnál?

– Még te is találkoztál vele – neveti el magát.

Valamennyire magához tér, és elmagyarázza, hogy hajnalban ők is idejöttek, de már akkor is bele volt törve a kulcs a zárba. Hamarabb értem tehát ide, mint ők. Amíg próbáltak bejutni, én valószínűleg már a szertárban alhattam.

– Te, figyelj már, neked mennyire van meg az este?

Megint nevet.

– Az abszint után nem sok, de én a csajjal már nem nagyon ittam.

– Velem mikor beszéltél utoljára?

– Miután eljöttünk, felhívtalak. Azt mondtad, az Oktogon közelében vagy egy kocsmában, épp sört kértél ki valami MOME-s csajoknak.

– Remek.

– Egyáltalán nem rémlik?

– Nem, azt hittem a buliból egyből hazajöttem.

Újabb nevetés.

– Hogy fogunk bejutni? – kérdem.

– Nem tudom. Vasárnap van. Ráadásul korán. Le kéne innen azért lépnem előbb-utóbb, szerintem átnézek a bátyámékhoz, onnan majd hívok egy nullhuszonnégyes lakatost.

Ez úgy hangzik, mint egy sokórás projekt, ráadásul én nem is tudok segíteni – a lakótársam szüleié a lakás.

– Én törtem bele a kulcsot, mi?

– Hát, az enyém nálam van.

– Bocs, nem tudom, mi történt.

– Megesik. Te merre mész?

Miután leteszem a telefont, a falnak támaszkodva leülök a földre. Legszívesebben elsírnám magam. Itt vagyok a zuhanyzótól, az ivóvíztől és a kényelmes ágytól alig néhány méterre, de sehogy sem fogok tudni bejutni. A térdem nagyon fáj, főleg így, hogy leültem. Ránézek: a nadrágom lyukas, alatta a bőr sebes, a megszáradt vérben az aluljáró mocskát fedezem fel – vagy képzelem bele. A könyököm is megsérült, és a teljesen új Converse pulcsim is lyukas, sőt, több helyen is kiégettem cigivel. Elképesztően szomjas vagyok. Nem csak a szám száraz, de mintha érezném, hogy a sejtjeim is kitikkadtak, mintha az agyam összeaszott volna, mintha a gyomromban és a beleimben csak valami sűrű sav bugyogna.

Előveszem a tárcám, szerencsére az iratok megvannak, a kápém viszont mind elvertem. Ha inni megyek, nem hordok magamnál kártyát, az bent van az íróasztalom fiókjában. Eszembe jut, hogy a lakótársam szerint hajnalban még telefonáltunk. Átnézem a híváslistát, és tényleg: kétszer is beszéltünk, utoljára alig néhány órája, más semmi, nem írtam kellemetlen üzeneteket, nem osztottam meg magamról fura képeket. Hála az égnek. Felállok, visszanézek a takarítószertárba – van egy csap a sarokban. Letérdelek mellé, és hosszú percekig folyamatosan iszom.

Nem az a legkellemetlenebb, hogy a takarítószertárban ébredtem. Nem. Az a legkellemetlenebb, hogy én eddig nem tudtam, hogy ez egy takarítószertár. Azt hittem, a szomszéd ajtó bizony egy szomszéd ajtaja, egy olyan szomszédé, akit még sosem láttam ezen az ajtón távozni az otthonából, elvégre alig lakom itt két hónapja. Ez pedig azt jelenti, hogy miután valahogy ideszenvedtem magam és nem tudtam bejutni a lakásba, valószínűleg olyan feltűnően akadtam ki, hogy a takarító beengedett a szertárba aludni. Nem tudom, ilyenkor jár-e ide dolgozni, vasárnap hajnalban ritkán futhatnék össze vele, de gondolom, zárja a szertár ajtaját, tehát nem lehetett más.

Kisétálok a Nyugatiig, felszállok az első vonatra, bezárkózom a vécébe, majd ismét, a falnak támaszkodva a padlóra rogyok, és egészen hazáig a halántékomat masszírozom, hátha enyhül a pusztító fájdalom. Néha bekopognak, de nem érdekel, ezt a negyvenöt percet valahogy ki kell húznom. Undorodom a vécé szagától, de idővel rájövök, hogy én vagyok ilyen büdös. Alig tudom megtartani a folyamatosan lecsukló fejemet, kegyetlenül hosszúnak tűnik az utazás. Mikor megérkezünk, úgy rontok ki a vécéből, mintha alig néhány percet töltöttem volna bent – a szemkontaktusokat kerülgetve ugrom le a peronra. Remélem, nem találkozom régi ismerőssel.

Nem jártam erre fél éve.

Húsz perc séta, amíg hazaérek. Beütöm a kapukódot, majd a lépcsőház pincéjébe megyek, benyúlok az elektromos mérőóra mögé, ahol anya a pótkulcsot rejtegeti. Mikor belépek a lakásba, egyből leveszem a cipőm, lábujjhegyen közlekedek. Nem akarom felébreszteni anyát, nem akarom, hogy így lásson. A konyhába megyek, megiszom egy nagy pohár vizet. A hűtőben egy hatalmas adag lasagna-t fedezek fel, kikapom a tálat, kiszedek egy adagot, gyorsan megmikrózom, majd nekiállok enni. Ekkor lép be a konyhába a nővérem.

– Hát te? – kérdi.

– Öhm. Csak, gondoltam, hazaugrom vasárnapra.

Alaposan megnéz, majd elmosolyodik.

– Anyának majd ezt mondd, léci – kérem.

– Okés.

– És te?

– Én tényleg anyát jöttem meglátogatni.
A csapnál mosakszom le – ha zuhanyoznék, túl hangos lenne. Találok egy doboz Advilt, hármat is beveszek, majd a szobámba megyek. Szabályos kis raktárrá alakult át, mióta beköltöztem a városba – még az ágyamon is dobozok sorakoznak. Előtúrok néhány régi, leharcolt ruhát. Az elhasznált pólómat és a zoknimat a szennyesbe dobom, de az alsógatyám, a nadrágom és a pulcsim egy zacskóba rakom és eldugom az ágy mögé. Ezt a pakkot majd ki kell dobnom, lehetőleg úgy, hogy anya ne vegye észre. A fáradtság mintha a tarkómat szorítva nyomna az ágy felé. Lefekszem, magzatpózba, hogy elférjen a lábam a dobozoktól – már nem lenne erőm odébb tenni semmit. A fájdalom ellenére olyan gyorsan alszom el, mintha valaki fejbe lőne.

szeptember 5, 2022 | Baranyai László | Irodalom | Rovatok
MEGOSZTOM

Egyirányú utca

Arra ébred, hogy valaki motoszkál a konyhában. Átnyúl Gáborhoz, nincs ott. Akkor ő az. Háromnegyed öt. A gyerekek ébresztéséig van még több mint két órája. A kávét mára ő vállalta, persze, nem ilyen korán. A férjétől senki se kérte, hogy ilyen korán felkeljen. Úgy látszik, nem tud aludni. 

Mivel nem akarja, hogy egyszer majd a lustaságára halljon célzásokat, felkel ő is, és kimegy a konyhába. Már jó meleg van, Gábor nem felejtette el bekapcsolni a hősugárzókat.  

– Nem úgy volt, hogy a kávét én…?

– Megcsinálom, nem érdekes – feleli a férje. Becsavarja a főzőt, rárakja a lapra, leül ő is. 

– Hogy’ legyen ma? – kérdi. 

Ezeken a napokon Danit ő szokta elhozni karatéról, Ágicát meg az iskolából. Ma délután viszont egy közlekedés-órára kell elmennie. A gyerekeket Gábor vállalta helyette. Elvették ugyanis a jogsiját, és ez a kresz-kurzus a feltétele annak, hogy visszakapja. Pedig nem csinált komoly hibát; inkább csak ügyetlen volt. A kijövő oldalán behajtott egy egyirányú utcába. Nem vette észre a táblát, és szembe-forgalom sem volt. Csak aztán jött egy autó, a vezetője kiszállt, megszemlélte a helyzetet. – Olyan isten nincs, hogy itt két kocsi elférjen egymás mellett, tolasson szépen vissza. 

– Nem tenné meg inkább maga? – kérlelte ő –, közben az első autó mögött megjelent egy másik, és dudálni kezdett. 

– Semmi baj – mondta a férfi, aki nyilván látta rajta, hogy nem ura a kényes helyzeteknek, átült az ő kocsijába, és pillanatok alatt kinavigálta az utcából. Pechére megállt mögötte egy rendőrautó. Ha akart volna, sem tudott volna teljesen kitolatni. 

Ha minden igaz, ma befejezi a tanfolyamot, gyorsan levizsgázik, és vezethet újra. 

Normál esetben Gábor ezen a napon esténként vérre menő kosárlabdameccseket vív egy közeli tornateremben. Ez most Dani karatéja, illetve az ő tanfolyama miatt elmarad. Ma nem a férje, hanem a fia fogja részletesen ecsetelni neki az edzésen történt izgalmasnál izgalmasabb momentumokat, csak győzze érdeklődő arccal végighallgatni őket.

Ágicával más a helyzet. Neki azt ígérte, hogy levágja a haját – merthogy a múltkor nagyon jól sikerült a hajvágás. 

– Anyu, te vagy a világ legjobb fodrásza! – lelkendezett a lánya. Nem is sejtette szegény, hogy az akció teljesen találomra, mindenféle előzetes elképzelés nélkül zajlott – mi a garancia arra, hogy ma ez ugyanígy megismétlődik? 

Békésen kávéznak, még mindig rengeteg idejük van a gyerekek felébresztéséig. 

– Megcsinálom én holnap a kávét – mondja ő. Naponta váltották egymást, elvileg Gábor lenne a soros, de ma tehermentesítette őt. 

– Á, nem kell – válaszolja a férje. – Aludj csak. Pihend ki magad.

Ági mára tyúkhúslevest kért vacsorára. A zeller kivételével a zöldségek meg vannak már pucolva – azt elfelejtett venni. Nem érdekes, ez a leves zellertelen lesz. Ahogy hazaér, elsőnek a húsokat forralja majd gyorsan föl, leönti róluk a habos, törmelékes levet, aztán már a zöldségekkel együtt teszi fel őket újra. Másfél órán belül kész is van. Mások, rendesebb népek, lassú tűzön, gyöngyözve, sokáig főzik, a habot szűrővel szedegetik – ha ő is ilyen aprólékosan csinálná, biztos elrontaná valahol. 

– Pénteken eljössz? – kérdi a férje. A kérdésében benne rejlik: jöjjön, örülne, ha igent mondana. A kiadó tulajdonosai tartják meg a szokásos évzáró bulit. Gábor – bár ezt nem vallja be – reprezentálni akar vele. Lássák, milyen csodálatos, finom felesége van.

Pedig hú, de utálja az ilyent. A nála sokkal műveltebb, nagydumás irodalmi alakokkal való kellemkedéseket. Még saját közegében, a vállalati vezetőkkel történő megbeszélések során is sokkal megfontoltabb, nehézkesebb náluk. Mindig meglepődik, mikor kiderül, hogy ezek a nagymenő vezérek az ő véleményéhez igazították egy-egy döntésüket. 

Gábor kollégái meg fogják kérdezni, milyen könyvet olvasott legutóbb, s hogy mi a véleménye róla. Az a helyzet, hogy neki a legtöbb, a férje által ajánlott olvasmány tetszik, de nem nagyon tudná kifejteni, miért. Hülyén érzi magát ezekben a helyzetekben. Az emberek azt hiszik, hogyha szép valaki, attól mindjárt okos is – ha valaki, hát ő tudja, ez mennyire nem igaz. A szépsége több kényelmetlenséget okozott neki az életben, mint hasznot.

– Rendben, elmegyek – ez a válasza a férje hívására. – Meddig tart kábé?

– Szerintem egészen hajnalig – feleli az –, de ha nem akarsz sokáig maradni, eljövünk korában.  

– Oké – bólint, bát tudja, hogy ez nem igaz, Gábort, ha jól érzi magát, hat lóval sem lehet hazarángatni. 

Van még idő hétig, Gábor most a nyaralással jön. Beszéljék meg, hova mennek jövőre.

Ő maradna a régi, biztonságos panzióban Krétán, ahova már régóta járnak. Mindig ugyanazt a szobát kapják, Gábor viszont kitalálta, hogy repüljenek el Lisszabonba, rögtön a reptéren kikölcsönözzenek egy kocsit, és járják keresztül-kasul az országot. Nem nagyon tetszik neki a terv, de ezt inkább nem mondja. Ha így akarja, hát legyen. Csinálja, szervezze. Csakhogy Gábor arra kéri, ha beért az irodába és ideje engedi, nézzen olcsó repülőutat Lisszabonba, két héttel későbbi visszatéréssel.

Még ez is? 

Nem elég, hogy annyi minden másra figyelnie kell? 

Az egyik recepciós csaj azzal fogadja: – A Mihály azt üzeni, beszélni szeretne veled. Ráérsz? 

Micsoda hülye kérdés. Hogy ráér-e? Ki az a balfácán, aki, ha a főnöke akar vele beszélni, nem ér rá?

Várj egy percet – mondja a lány, aztán beszól: – Megjött a Lőrinczy Kata. Most beszélsz vele vagy később?

Lerakja a kagylót, azt mondja: – Tíz percet kér. Akkor menj be hozzá, vár. 

Ez a lány – Zitának hívják, Molnár Zitának –, nemrég a konyhafülkében a szerelmi életéről mesélt az egyik gyakornok csajnak. Akkor sem fogta vissza magát, mikor ő belépett. Azt mesélte, hogy hagyja, hogy a pasija együttlét közben beledugja az ujját az ő fenekébe. Az anális szexszel is próbálkoztak már, árulta el, és mivel a fiú nagyon óvatos volt, az sem esett rosszul, persze, magyarázta, sőt, mutatta is, ő közben a kezével rásegített elől. 

A főnök munkamániás – ezt mindenki tudja. Halálba hajtja magát, és ezt a munkatársaitól is megköveteli. 

Bemegy a szobájába, lepakol, leül az asztalához. Miért akar vele beszélni? Mit akarhat? A gyomra összeszűkül, és keserű váladékot nyom fel a torkába. Megiszik egy fél pohár vizet és bekap egy savanyúcukrot. Nagyon nem szereti az efféle bizonytalanságot. 

Rónai arról tájékoztatja, hogy fontos tárgyalásai lesznek az egyik nagy gázellátó vállalatnál, a tulajdonosváltást kell levezényelnie. Azt szeretné, ha ő is részt venne ezeken a tárgyalásokon. A dokumentációt hamarosan átküldi. Mélyedjen bele, kap rá két napot. A céggel folytatandó tárgyalásokra együtt fognak eljárni. 

Ez a karrierje alakulása szempontjából jó hír, akár örülni is lehetne neki, de erős a gyanúja, hogy ezeken a megbeszéléseken, csak a csinossága, a jónősége miatt van szüksége a főnökének. Ügyvédi pályafutásának alakulása szempontjából megéri-e ez a másodhegedűs szerepkör?

Nem érdemes rugózni ezen, más a fenekét a földhöz verné, ha ilyen lehetőséget kapna. Igen ám, de mi lesz aztán később? Miután elmúlt a jónőség varázsa? Milyen munkákat bíznak majd rá? Egyáltalán; kap-e majd munkát? Mehet más irodákhoz állásért kuncsorogni. Hiába nagymenő most a Rónai iroda, túlságosan kötődik a kormányhoz, egy esetleges váltás után elapadnak a megbízásai, és a szétspriccelő munkatársakat sehol sem fogadják szívesen. 

Ez jelentős kérdés, jóval jelentősebb, mint a rá váró kresz-óra. El is határozza: nem megy el. Bepótolja majd. Kifizet egy különórát legfeljebb. Gábornak meg majd azt füllenti, hogy ott volt, végighallgatta, figyelt. Csak rá ne jöjjön valahogy. Elüldögél még az irodában egy darabig, aztán hazamegy. 

Lenne még két telefonja, de ezeket már nincs ereje lebonyolítani. Majd holnap. Azért nem árt végiggondolni, mit és hogyan kell megbeszélnie.

Ágica az iskolában egy hete eltörte a csuklója fölött a jobb karját. Állítólag egy másik lány, egy osztálytársa lökte le kint az udvaron a korlátról. Az az anyuka, aki értesítette, felbíztatta, hogy az iskola igazgatójánál jelentse fel azt a kislányt, aki lelökte a tornaszerről az övét. Egy dúvad. Ne garázdálkodhasson tovább. Később egy másik szülővel is beszélt, aki ezzel tökéletesen ellentétes véleményt képviselt: ilyen bárkivel megesik, nem kell nagy feneket keríteni neki. Viszont az első nő olyan erőszakosan sulykolta, hogyha nem jelenti be, nagy hibát követ el, fogalma sem volt, mit tegyen. Beszélni kell még egyszer mindkettővel, hogy tisztábban lásson. Majd holnap. Ezt is majd holnap.

– Már mész is haza? – kérdi a recepciós lány, mikor elmegy a pultja előtt.

– Megyek – feleli.

– Szerbusz – mondja a másik – Vigyázz magadra.

– Vigyázok – feleli. 

Elképzelhetetlen számára, hogy ennek a lánynak, aki most itt netten és rendbeszedetten, választékos szavakat használva intézi az ügyeket, éjszaka az ágyban egy pasi nemcsak a puncijába nyúlkál bele, hanem a fenekébe is, és még a fütyijét is beerőlteti. Ágicát, ha felnő, őt is így fogják használni a férfiak?

Nem; jobb erre nem gondolni.

Hazafele menet beugrik még az Elektro World-be, hogy megvegye Ágica karácsonyi ajándékát, egy tabletet., amelynek az összes adatát felírta neki Gábor. Szerencsére egy segítőkész alakkal akad össze – tisztában van vele, hogy csak az ő jónősége miatt olyan segítőkész -, aki a megfelelő polchoz vezeti. Sokféle tablet van, de pontosan olyan, amilyent ő keres, egy sem. 

– Ezt már nem gyártják – mondja a másik –, amik itt vannak, mind többet tudnak nála. – Le is szed egyet, és a műszaki paramétereit kezdi sorolni. 

Nem meri megvenni. Mi van, ha nem tetszik a lányának? Ha kiderül, hogy nem azt vette meg, amit kért? Gábornak kéne itt lenni, sokkal jobban ért ezekhez a dolgokhoz, mint ő. 

Kihalt lakásba fog érkezni, a családja még nem lesz otthon. Van egy teljes üres órája, míg hazaérnek. Először főz, és ha van közben ideje, belenéz a bentről hazavitt anyagba. Gábor ma kihagyja a kosarazást, tele lesz energiával. Ami azt jelenti, hogy lefekvés után nem fogja nyugton hagyni. Mindegy, kibírja. Eddig is kibírta, ezután is kifogja. Még szerencse, hogy nem olyan perverz alak, mint a Molnár Zita barátja, akiről mesélt. 

Bár azt mondta, jólesik vele lenni.

Ágica nemsokára… a mai lányok korán érnek. Tud-e majd rá vigyázni? Hogyan figyelmeztesse? Mit mondjon egyáltalán?

Már majdnem otthon jár, mikor megtorpan. Eszébe jut a zeller. Mi van, ha vásárol egyet? Vagy mégse? Jó lesz így is? Mit szólnak az íztelen leveshez a gyerekek? Végül visszaindul, egy sarkot kellett csak mennie az árudáig. 

Zárva van.  

Gábor éppen az edzés végére ér a karate-terembe. Már Dani is vele van, amikor visszaér az iskolába, ahonnan a lányát az utolsó ottmaradók közül hozza el. 

Hazaérnek. Benyit az ajtón. Nem hall hangot – sehol senki.

A gyerekek már a nagyszobában vannak. Valamilyen sorozat megy, nem akarnak lemaradni róla.

– Kata! – kiáltja. Nincs válasz. 

A nagyszoba üres, a konyha is. 

Benyit a vécébe, majd a fürdőszobába. Gyorsan belép, behúzza maga mögött az ajtót. Pár perc múlva már kint is van. 

– Gyertek! – hívja a gyerekeket –, öltözzetek fel. 

– Miért kell? – kérdi Ági. 

– Megbeszéltem a nagymamával, hogy ma náluk alusztok. Csak elfelejtettem.

– Ezt még hadd nézzük meg! 

– Nem; sietnünk kell. Várnak minket.

– Mentek valahova a mamával? – faggatja a kocsiban a lánya.

– Ja. Megyünk.

– Hova mentek? Színházba?

– Igen, színházba. 

– Nincs ahhoz késő már? 

– Nincs, ez egy késői előadás. 

Vezet, a két gyerek hátul ül. Hallgatnak. Ő előhúzza a telefonját, felhív egy beállított számot. 

– Szerbusz – szól bele. Kis szünetet tart, aztán annyit mond csak: – Átviszem a gyerekeket. Ott alusznak ma. 

Alighogy kikapcsolja és elrakja, megszólal a telefonja. Hosszan kicseng, nem veszi elő. Elhallgat, de rögtön utána újra cseng. 

– Vedd fel! – mondja a fia –, lehet, hogy a mama az. 

A zsebébe nyúl, előszedi a telefont, a füléhez emeli, de ahelyett, hogy bekapcsolná, egy ujjnyomással végleg lezárja. A süket telefonba beszél: – Nem; téves hívás, kérem. Viszonthallásra. 

– Nem a mama volt? – kérdi a fia. 

– Nem – feleli.

– Kár. Beszélhettünk volna még vele.

július 20, 2022 | Murányi Sándor Olivér | Irodalom | Rovatok
MEGOSZTOM

Születésnap

– Embernek születni kell. Hülye terem annyi, mint a gomba – emeli fel mutatóujját Lukács vadőr, majd hozzáteszi: – Az én szülinapom meggyalázták, amikor ezerkilencszáztizennyolc december elsején Romániát hozzánk csatolták. Két nép barátságából a kisebbik pórul jár. 

Az asztalnál ünnepeljük családjával a szülinapost. Kérem, beszélje el, amit első napjáról tud. 

– Koraszülött voltam. Pár naposan olyan szamárköhögést kaptam, hogy elhaltam Anyám ölében… Apám felkapott, és fújta a levegőt a tüdőmbe. Maga sem tudta, hogyan, de újraélesztett. Szaladtak szüleim velem a kórházba, ahol az orvos megvizsgált, és ennyit mondott Anyámnak: – Nem kell reménykedni. Inkább mondjanak le róla. – Ekkor másodszor is elaléltam. Anyám – ahogy apámtól látta – kétségbeesetten próbált újraéleszteni. Neki is sikerült. Újra kezdtem venni a levegőt. Ekkor odasietett hozzánk a kórházi takarítónő, és gyorsan leöntötte a fejemet háromszor vízzel: – Én téged megkeresztellek az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ezek után még hetekig élet és halál között lebegtem. Születésem körülményeinek tudatában kijelenthetem: az élet attól a pillanattól kezdve számomra csak nyereség. Kommunizmus, demokrácia, világjárvány – bármi jöhet, én nem tudok veszíteni, mert a szülész orvos szerint már ötven éve halottnak kellene lennem…

Miközben beszél, felesége és gyerekei szótlanul hallgatják. A szavakat csak most formálni kezdő unokája is némán figyeli. Nézem arcát, valami hihetetlen elszántságot látok rajta, de olyan életörömöt is, amit senki másnál még nem tapasztaltam. Nem az olaszok Allegriája ez, hanem a céltudatosan élő, a mindenben jót kereső, a másokon is szívesen segítő öröm, ami igazságérzettel osztozik, ám rögtön szigorba csap át, ha bárkin vagy bármin ért sérelmet tapasztal. Ezzel a belső erővel védi a vadont. Eszembe jut, amikor elbeszélte, hogy a fegyverosztály ellenőrétől kobozta el a fegyvert. – Lehetsz te a római pápa is, engedély nélkül meglőtted az őzet! – mondta neki. A meg nem alkuvás, a szigor miatt a román rendőrök paznicul pizdosnak nevezték el. Ezt a céltudatosságot, kitartást, mindennek örülni tudást nagyon szeretném megtanulni tőle. Ez az ember már egy fűszál vagy bogár látványától boldog, mindenféle elmélet, tanítás, filozófiai eszme nélkül. – Azért szeretek állattal dolgozni, mert elégedett. Kicsit kap. Az ember bármennyit kap, elégedetlen – mondta nem egyszer. A szomorú dolgokat is vidáman tudja közölni. Mintha több életösztöne volna az átlagemberénél. Megfigyeltem, miután reggel felkelt, megitta a kávéját, meghallgatta a híreket a tévében, szembesült pénzgondjaival. Aztán elszántan keresni kezdte a megoldást hirtelenjében fölmerülő problémájára. A társadalomhoz tartozik és mégsem. Vadőri fizetése szinte még benzinre sem futja, noha autóznia kell, hogy feltöltse az erdőben a szórókat. Igazából maga sem tudja, miből él, mégsem vágyódik gazdagságra, hogy ne csak két hetet éljen úgy, mint a hozzá látogató és életét irigylő milliomos vadászvendégei, hanem egész évben kint lehessen az erdőn. Ma, a születésnapján a holnapi horgászatra készül. Miután elbeszélte első napjait, felteszi kalapját, és kimegy az udvarra. Hallom, ahogy a szomszédja felköszönti, és megkérdi, mit csinál. – Edzem a nyüveket horgászatra. Egyenesítem ki őket, hogy szokják a horgot – feleli, majd hozzáteszi: – Le kell nézzek a Kis-Küküllőre Vámosudvarhelyre, hátha húz a paduc vagy a márna. – A vadőr nem Catch and Release módszerrel horgászik, vagyis nem engedi vissza a kifogott halat, hanem ugyanúgy megeszi, mint a vadat, amit meglő. Nem szereti az álszenteskedést, nemigen érti a zöldeket, akik nagyvárosi irodaházakból védik a környezetet. Elmondása szerint nem is találkozott közülük olyannal, aki nem mozog esetlenül „terepen”, ahogy ő maga nevezi az erdőt. Most szorgalmasan tisztítja a botját és az orsóját holnapra, miközben családja jóízűen falatozza a születésnapi tortát. 

Lukács vadőrrel az otthonülős napok is izgalmasak. Sose tudom, mikor mond olyat, amiből tanulni tudok. Ha észreveszi, hogy jegyzetelek, nem beszél, azért azt találtam ki, hogy a mobilomba írom gondolatait. Ilyenkor talán azt hiszi, a Facebookon lógok, Messengeren válaszolok valakinek. Szentenciái tapasztalatot rejtenek, saját magának fogalmazza meg azt, amire maga jön rá. – A paduchorgászat ugyanolyan izgalmas, mint a medvevadászat – amikor még engedték az utóbbit. A találkozást az állatnak is akarnia kell, ellenkező esetben nem történik semmi. A halnak korlátlanul kell vízben lennie, mert csak ebben a közegben él. 

– Igyekszem minél kevesebbet fürdeni – a nagyvárosi emberekkel ellentétben. Nem vagyok büdös, a legnagyobb fürdésemhez is elegendő húsz perc. Megtanulhatnád ezt tőlem, aki sokat fürdesz. Belátod, de az önkritika akkor működik, ha változtatsz a helyzeten. Gondolj fürdés közben azokra az afrikai őslakosokra, akik kicsavarják a gyümölcsöt, hogy pár csepp ivóvizet nyerjenek belőle. Ha magad elé tudod képzelni őket, és felfogod az állapotukat, mindjárt lerövidül a fürdésed ideje… A folyó csak látszólag ontja a vizet. Minden egyes cseppjével életet ad halainak és más lakóinak. A természet nem ismer pazarlást. Egyedül az ember képes arra, hogy pótfogyasztással és pótcselekvésekkel mérgezze az életét addig, amíg befelé fordulóvá, életunttá válik, mivel önmagától, a saját szokásaitól undorodik meg. 

Lukács vadőr efféle gondolatokat fogalmaz. Hiába kérdem tőle, az életvidámságáról nem hajlandó beszélni. Eszembe jut erről Bodor Ádám mondása: a boldogság alkati kérdés. Az egyik ember börtöncellában is képes felfedezni magának a boldogságot, míg más milliomosként és szabadként boldogtalan. – Nem kell minket rabosítani. Rabbá tesszük mi saját magunkat – mondja a vadőr, még mindig beteges fürdési szokásaimra utalva. Majd, miután összeszerelte a horgászbotját, szól családjának, hogy megtörtént az ünneplés, ő most elindul velem feltölteni a szórókat. – Sokat ne dicsérjetek, amíg nem vagyok itthon – mert megnövekszik az elvárás – mondja feléjük fordulva, majd felém kacsint. Bepakoljuk a terepjáróba a csörlőt és a zsák kukoricát, valamint az erdei sorompó kulcsát. Pár perc múlva már egymás mellett ülünk az autóban. Elhagyjuk a templomteret, elmaradnak mögöttünk a parajdi házak, végül a Sebelin Panzió is eltűnik szemünk elől. Az út kanyargóssá válik. A hó pontosan érkezett: december első napján fehérbe borul a táj. Arra gondolok, mennyire átlagos születésnap ez, egyszerű tortával, mindenféle rongyrázás nélkül. Főhősöm ugyanúgy végzi a dolgát, mint a többi napon, miközben ébersége, figyelmessége engem is, másokat is ámulatba ejt. Nem lehet nem kedvelni. Oldalra nézek. Cigarettázva vezet mellettem. A lesnél is szívja, szerinte így tudják a vadak, hogy jön a vadőr. Megszokták már: ha nincs szivarfüst és mozgás van, a kilövés veszélye fenyegetheti őket. A Bucsin-tető előtti dombok fehéren fénylenek. Letérünk a főútról, elhagyjuk a lombhullató erdőket, megérkezünk az örökzöld fenyők birodalmába. Lukács vadőr vezetés közben is ki-ki hajol, hogy vizsgálni tudja a nyomokat. A medvenyom már nem hozza izgalomba. Vaddisznót, szarvast keres. Ők valamivel ritkábban fordulnak elő itt, a hegyvidéken. Jómagam fényképezőgépemet igazgatom az anyósülésen, hogy készen legyek, ha elém talál toppanni a hiúz vagy a farkas. A kanyargós út után kiszállunk az autóból. A táj kihaltnak tűnik. Néma csönd borítja a havas hegyeket. A fenyveseken átsüvít a szél.

június 30, 2022 | Vida Krisztina | Irodalom | Rovatok
MEGOSZTOM

A szömörcefalvi fenyves

Szömörcefalván kétszáz ember lakik. Valamikor többen is voltak, de elmentek vagy meghaltak. Busz nincs, vonat sose volt, a legközelebbi bolt a szomszéd faluban. A szomszéd falu nyolc kilométer. Valamikor volt egy kisbolt, de már nem éri meg, nem vásárolnak elegen. Kocsma van, az még megéri.

Az aprócska falut mindenhol erdő veszi körül. Tölgyesek, bükkösök, gyertyánosok és a sötét fenyves. Az erdőben vannak medvék és farkasok, de az emberek nem félnek tőlük, nem is igen találkoznak velük. A szömörcefalviak egy dologtól félnek igazán, a sötét fenyvestől. Ott lakik a gonosz szellem. A gonosz szellemmel se sokan találkoztak, aki mégis, az már nem tud mesélni róla.

A falu végén, a legutolsó házban lakott az öreg Samu. Fiatal korában a városban dolgozott, a gyárban. A falu akkor még tele volt élettel, busz hozta-vitte a munkásokat, voltak gyerekek, volt iskola és megvolt még a kisbolt is, akkor megérte. Az ő gyerekei már felnőttek és idegen országokba vándoroltak. Az öreg jó erőben volt, semmije nem fájt, naphosszat a kertben dolgozott vagy az erdőt járta.

Bolond maga, hogy annyit mind megyen az erdőbe, mondogatta Marika, a szomszédasszony, de az öreg Samu ilyenkor csak annyit felelt, hogy az erdő a legjobb szomszéd. Marika erre egy kicsit megsértődött, de nem tartott ez nála sokáig. Jó, menjen csak, dörmögte, és az öreg Samu ment is. Minden fát, minden bokrot, minden madárfüttyöt és gombát ismert. De volt valami, amit az erdőjárásnál is jobban szeretett, faragni. Faragott tölgyfából, bükkfából, diófából, mindenből, ami csak a kezébe került. Faragott medvéket, farkasokat, rókákat, kutyákat, macskákat. Ez jó lesz, ebből ma valami szép lesz, mormogta valahányszor kedvére való fadarabot talált. Semmit nem dobott el, azt sem, ami nem sikerült. Ott voltak a házban mind a törött lábú medvék, repedt farkú mókusok, fületlen macskák és orr nélküli kutyák. Nem voltak igazán szépek, de kicsit sem érdekelte, örömmel csinálta.

Egy gyönyörű, langyos őszi reggelen sétálni indult az erdőbe. Apró kis ösvény vezetett a hatalmas, öreg fák közé, itt-ott néhány kopott turistajelzést is fel lehetett fedezni. Az erdő mélyéről gépek, szekerek és nyerítés zaja hallatszott. A favágók már javában dolgoztak. Ne menjen arra, mert elviszi a gonosz szellem, kiáltották a munkások, de az öreg csak mosolygott, hogy ugyan már, szellemek nincsenek, se jók, se gonoszak. Nem igazán hitt az efféle földöntúli dolgokban, templomba is csak hébe-hóba tévedt. Mégsem járt a sötét fenyvesben. Megszokásból, vagy talán mégis félt egy kicsit.

Nemsokára egy hatalmas kidőlt fenyő állta útját. Ennyi. Innen szokott visszafordulni. De most megakadt a tekintete egy fadarabkán. Ezt bizony haza kell vinni, még ha egy seregnyi gonosz szellem lakik is itt, mert ebből lehet valami szépet faragni. Megkerülte a kidőlt fát és belépett a sötét fenyvesbe. Itt már olyan sűrűn álltak a vén fák, hogy alig engedtek be egy csekélyke napfényt. A tűlevelek közt áthatoló halovány napsugár megcsillant egy aprócska tó sima tükrén. A tó körül szinte szabályos körben álltak a fiatal fenyők, zsenge zöld hajtásaik világítottak a félhomályban. De hisz ez gyönyörű, gondolta az öreg, nincs itt semmi gonosz, babonás népség vagytok mind. Csak azt találta különösnek, hogy itt a fákon kívül nem volt más élet, nem voltak madarak, pókok, bogarak, hangyák.

Amikor hazaért hirtelen megmagyarázhatatlan fáradtság lett úrrá rajta. Mégsem akart pihenni, mert érezte, hogy most tényleg valami nagyon szépet fog alkotni. Nekilátott a munkának. Ez nagyon jó fa, ebből lesz valami. Talán egy medve, farkas, róka, kutya vagy macska. De a véső sehogy nem akart oda menni, ahová szerette volna. Olyan volt, mint sok-sok évtizeddel ezelőtt, amikor először jártak a kezében a szerszámok. Valami mégiscsak alakulni kezdett. Egy arc. A véső táncra kelt a kezében, apró, mélyen ülő szemeket, tömzsi orrot, sűrű, összenőtt szemöldököt, hosszú bajuszt formált. Hiszen ez Dezső, a juhász! Jól emlékezett rá, pedig már három éve volt, hogy utoljára látta. Télen, amikor a nyáj otthon volt, minden este együtt sakkoztak a kocsmában. Aztán egy tavasszal kihajtotta a juhokat, és nem jött többet haza. A kertjében egyik napról a másikra megjelent egy fiatal fenyő. Amikor meg akartak szabadulni tőle, látták, hogy másnapra mindig visszanő. Akárhogy próbálták, se fejszével, se fűrésszel nem lehetett kivágni. Akkor kezdtek először a gonosz szellemről beszélni. Szellemek nincsenek, gondolta az öreg Samu, medve vagy farkas lehetett. A fenyő az valóban különös.

Most itt volt Dezső, olyan elevenen, hogy majd megszólalt. Csodálkozott az öreg, hiszen próbált ő már arcot faragni, de az soha nem hasonlított senkire. Estére fájni kezdett a dereka.

Reggelre még erősebb lett a fájdalom, és különösen gyengének érezte magát. Öreg vagyok én már, nincs abban semmi különös, hogy fáj ez meg az, gondolta és elindult az erdőbe. Egyenesen a sötét fenyves felé vette útját. Ismét talált egy darabka fát, ugyanott, ahol előző nap. A véső újra megindult a kezében és egy másik arcot faragott.

Nocsak, ez Béla, az erdész. Nagyon értette a dolgát, nem félt az se medvétől, se farkastól, ha dolog volt, ment éjjel is, nappal is, de egyszer csak nem jött haza. Az öreg Samu emlékezett, hogy akkor még a rendőrök is jöttek, átfésülték az egész erdőt, de nem találták meg. Ott volt Pista, Marika fia is, a sötét fenyvesbe egyedül ő merészkedett be. Másnapra beteg lett, a doktorok nem tudták, mi baja, akármit próbáltak, meghalt szegény, pedig fiatal volt, nem volt soha beteg azelőtt. Marika udvarán is megjelent egy fiatal fenyő. Akárhogy próbálták, se fejszével, se fűrésszel nem lehetett kivágni.

Másnap előkereste a botját, mert nem bírt fölegyenesedni. Maga aztán jól megvénült, kiáltott át Marika a szomszéd kertből. Ez vár mindenkire, Marika, felelte fáradtan az öreg, és indult is az erdőbe. Minden erejét összeszedve vánszorgott a sötét fenyvesig. Összegyűjtött minden kis darab fát, amit csak elbírt, ami csak elfért a tarisznyájában. Lehet, hogy többet már nem jöhetek, lehet, hogy holnapra már elfogyok, gondolta és még egyszer körülnézett a néma, sötét fenyvesben. Köszönöm, suttogta. A gonosz szellem hallgatott.

Otthon nekilátott a munkának. Alig bírta már tartani a vésőt és mindene fájt, de a szerszám most is szinte magától dolgozott. Alig egy óra múlva kész lett Pista, Marika fia.

– Nagyon rosszul néz ki szomszéd, hívni kéne a doktort – mondta Marika, mikor este megérkezett egy szelet frissen sült almástésztával.

– Azt hiszem, a doktor rajtam már nem segíthet – felelte halkan az öreg.

Amikor az asszony meglátta a szobrokat, egészen meglepődött, hogy nahát, nem is tudtam, hogy ilyen tehetséges maga. Aztán megpillantotta a fiát, és egészen elsápadt, úgy tűnt menten elájul.

–Ne menjen többet oda! Komolyan mondom, ne menjen többet oda! – kiáltotta Marika, és kisietett a szobából.

Ezután az öreg Samu már mindig csak arcokat faragott. Néha még felismert egyet-egyet a falubeliek közül, de többnyire idegenek voltak. Bizonyára kirándulók, akik megörültek a szép helynek, és fogalmuk sem volt a rájuk leselkedő veszélyről. Minden arc egyre szebb, egyre elevenebb volt, az öreg Samu ereje pedig egyre fogyott. Elmélyültek arcán a ráncok, nehézkesen vett levegőt és alig-alig bírt felkelni az ágyból.

A faluban mindenki a csodájára járt, hogy mindenki itt van, aki odamaradt az erdőben. Milyen szépek, hogy hasonlítanak! Honnan tud ilyet az öreg Samu, mikor egész életében csak törött lábú medvék, repedt farkú mókusok, fületlen macskák és orr nélküli kutyák kerültek ki a keze alól?

Egy reggel aztán a szokottnál erősebbnek érezte magát, és nem fájt semmije. Maradt még egy utolsó fadarab, nekilátott annak is. Hosszú, sovány arc, görbe orr, kócos, ritkás szakáll, a homlokon ráncok, akár az őszi szántás barázdái. Ott volt előtte a saját arca, akár ha tükörbe nézett volna. Mikor elkészült lassan felöltözött, kezébe vette a botját és elindult az erdőbe.

Amikor Marika másnap benyitott a falu végén a legutolsó házba, nem talált ott senkit, csak a fából faragott arcok néztek vissza rá. De a kertben ott állt egy fiatal fenyő. Akárhogy próbálták, se fejszével, se fűrésszel nem lehetett kivágni.