Még jó, hogy gyorsan lehúztam a kávémat annak érdekében, hogy elérjem a buszt, az meg cserébe azzal tisztel meg, hogy 5 perce késik. Felrobbanok. Az út túloldalán egy évek óta leáldozóban lévő butik ablakát pucolja egy nő, rám néz, robban, én is robbanok, na ennyi.
Amint ebben a pillantásban átadtuk egymásnak az elmúlt idők idegszálainkat túlterhelő, gyomorfalmardosó, szélütést előidéző és túlnyomórészt indokolatlan mental breakdown energiáinkat, megérkezett a busz, hogy hatástalanítsa a bombámat. Egy nő mellett üres a hely, szabad lesz?, mosolygok rá, flegmán bólint, baszd meg akkor.
És elindultunk. Itt ülök a 168 centis, szakorvosi vélemény szerinti túlsúlyos testemmel, a bugyim vág és pár hajszálam az ajakíres számra tapadt, a melltartóm bal oldali merevítője legjobb tudása szerint igyekszik két bordám közé fúródni és közben a nem rendeltetésszerűen működő zsigereimre gondolok. Úgy szeretnék nő lenni.
A következő megállónál felszáll egy csinos, barna nő, az arcát nem látom, de most aztán hihetetlenül gyűlölök, topog a magassarkújában, fel merte venni a rövid szoknyáját, ki merte engedni a haját, talán még a tanulmányi átlaga is jobb az enyémnél, talán az én munkámra pályázik, talán vissza fog mosolyogni rá a mellettem ülő nő, amikor megkérdezi, hogy szabad-e a hely, amin épp ülök, aztán talán rám is ül, talán anyám méhéig nyomja vissza a komplett individualitásomat és ekkor!… a nő megfordult és látom, hogy csúnya. Hála istennek! Magzati nyugalom szállt rám.
Heti hét napból hét, napi 24 órából 24 egy elcseszett verseny, pedig mégcsak nem is neveztem, ezen puffogok, amíg szárazra dörzsölöm a könnyfeszületes szembogaramat. Milyen hülye szó. Az ablak is bogárszaros. Én is bogaras vagyok. Ez utóbbi odáig fajult, hogy indulás előtt kiabáltam a félig elöblítetett, ám láthatóan koszos csészékkel a csap szélén ahelyett, hogy azzal kiabálnék, aki otthagyta őket, vagy ahelyett, hogy senkivel se kiabálnék, vagy ahelyett, hogy magamban és magammal sem kiabálnék, vagy ahelyett, hogy megpróbálnám szeretni magamat, hogy elfogadjam a torta-metamorfózisomat, hogy egész tortaságom különböző szeletekből tevődik össze, és csak mert valamelyik szelet nincs ínyemre, még az is én vagyok és valakinek ízleni fog. Valakinek ízlek.
Itt az én megállóm. Megigazítottam a bugyimat, leszedtem a hajszálaimat a számról, kihúztam a melltartómból a merevítőt és most a hitetlenkedő, realitást megkérdőjelező, undorkicsapódástól terhes arcú nő mellé teszem le az ülésre, csakhogy legközelebb mindenféle verbalitást elkerülve mindenki tudja: az én helyem nem szabad.
Címke: próza
Ott, messze ül
Panni izgatott volt, majdnem túlságosan is, ahogy a busz végében állva, először beszélt a fáról. Figyeljem csak meg, amikor befordulunk az Óhegy utcába, a kis Ádi kinyújtja az ujját az egyik ház felé. És tényleg, a buszból egy villanásra látszott a kert végében egy karácsonyi égőkkel díszített, hatalmas lucfenyő. A háziak biztos, hogy nem busszal járnak, talán nem is tudják, hogy ebből a szögből rálátunk a hátsó kertjükre, igaz, csak egy pillanatig.
Ez az, ami úgy izgatta Pannit, majdnem annyira, mint amikor harmadikban először ittunk Camparit, vagy amikor indiános filmeket néztünk. Vagy még később, érettségi előtt, amikor járni kezdett Gergővel. Az esküvőjük óta nem is beszélgettünk igazán, csak a buszon futunk össze néhanap. A közelben laknak ők is, a kőbányai kertváros szélén. Eleinte csak kettejüket láttam a buszon, aztán már a hordozóban ott volt Ádi, azóta Ádi elsős lett, és a hordozóba Fanni került.
Tíz éve buszozok keresztül a kertvároson, de az ablakokban alig veszek észre embert. Nem látni, kik nyitják a vaskapukat, kik ülnek az autókba. Némelyik erkélyen ácsolt varjú meredezik, a kerítéseknél méregzöld színű lombok, átlátszó hulladékzsákokba tömve. Ez a pazar sarki ház is, a fenyővel, egészen lakatlannak tűnik. Az előkertben sincs ünnepi dekoráció; az egyetlen életjel az égőkkel teleaggatott fa ott hátul, mint valami rosszul őrzött titok. Advent második hetében feltűnt a kerítésen egy kis fehér tábla, valaki zöld karácsonyi ágakat is rajzolt rá, ennyit még a busz ablakából is kivettem, de vissza kellett sétálnom a megállómból, hogy el tudjam olvasni a kiírást. „Családi napközi” – ez állt a táblán, meg egy webcím. Két utcával lejjebb, nyáron már kitaláltak hasonlót, a ház mögötti részen tollasnak csináltak helyet, egy kis asztalnál tanulni lehetett, és a környék anyukái is lecsaptak a lehetőségre, hogy a játszótéri séta helyett gondozott gyepre heveredjenek le a kicsikkel. Egy hideg téli hátsókert, pazarul díszített karácsonyfával mégsem tudhatja ugyanezt.
Panni kézen fogva tartotta Ádikát a busz hátuljában, Gergő karjában ott volt a kicsi. Kitalálták, hogy a téli szünetben megnézik maguknak ezt a napközit. Persze négyesben, mert az ismeretlen, kihaltnak tűnő épület mégiscsak óvatosságra intette őket. A megfelelő pillanatban Ádi csillogó szemmel rángatta meg a sálamat, hogy nézzem csak, milyen szép az a fa, a piros-kék égőivel. Addigra én is tudtam, mikor kell kinézni a busz ablakán, a fenyő odavonzotta a tekintetemet, ahogy vettük a kanyart. Menjetek csak, gondoltam. Kíváncsi voltam, milyen belülről a kert, és talán a fáról is küldenek majd egy közeli fotót.
Másnap Panni befotózta Ádika iskolai rajzát a fenyőről. Az utolsó tanítási héten minden órán csak rajzoltak, négyszer annyi zöld ceruzahegy tört, mint általában. Ádika nyaka alatt csomóra volt kötve a kispokróc, mert aki tudott, takarót küldött be a gyerekkel. Volt, aki ledobta magáról, volt, akin a csomó simán meglazult, és a pokrócok a földre hulltak, mert a gyerekeket az első két tanóra alatt nem érdekelte a hideg, meg a pokróctól rajzolni is nehezebb volt. Ádika nem volt napközis, az órák után hazavitte Gergő a meleg lakásba. Panni felajánlotta, hogy majd ő hozza-viszi a gyereket. Mégse legyen Gergőnek kínos naponta visszamenni oda, ahonnan kirúgták. De Gergő ragaszkodott hozzá, így végül megosztoztak a napokon. Gergő a szakközépben tanított, az A épületben, szeptember óta Ádit leadta a B-ben, aztán érte is ment, ha végzett az óráival. Egyszer szembejött velem a poszt az eddig elbocsátott tanárok arcképeivel, ebből tudtam meg, mi történt, mert Pannit nem láttam utazni egy ideje. Aztán a buszon összefutottam Gergővel, egyedül, nem jött vele se Panni, se a gyerekek. Talán ezért volt beszédesebb. Azt mondta, már semmit sem vár. Leginkább azt szeretné, ha végre leszállnának róla. Ha nem foglalkozna velük az egész ország.
Amikor Panni becsöngetett hozzám, lehetett este fél tíz. Elfogadott egy tojáslikőrt, bár így is a céges karácsonyról jött, túl volt pár pohár boron – szép volt tőlük, hogy a gyesről is behívták ünnepelni. Képes volt azért átjönni hozzám, hogy elmesélje, időpontot foglaltak szombat délutánra, annál a karácsonyfás háznál.
– Képzeld, foglalási rendszer van –, mondta. – Ezek szerint tényleg működik a hely, pedig arrafelé teljes a csönd, az ablakok mögött is csak kisebb fényeket látni, ha egyáltalán. Egy családi napközi nem ilyen. Valami alapzajnak kell lennie, ahol gyerekek játszanak.
Panni rákönyökölt a konyhaasztalomra, és elsírta magát. – Gergő teljesen kivan. Nem mutatja, nem beszél róla, meg hát ott vannak a suliban a srácok, egy csoda, ahogy összezártak miatta, de azért érezni, hogy baj van, tudod? Kihúzták alólunk a talajt. – Panni nyelve megoldódott. Most elmesélt mindent, amit eddig a buszon, félszavakkal elintézett. A keserűség ellenére is fel volt dobva, mint egy gyerek. A céges karácsonyra gondoltam. Rég lehetett emberek közt.
Szombaton csak estefelé jutottak eszembe. Feltűnt, hogy nem küldtek semmit, egyetlen képet, még csak egy sort sem, hogy indulnak, vagy, hogy megérkeztek a házhoz. „Na, milyen volt?” – írtam rá Pannira, és hogy nem jött válasz, Gergőre is. Aztán lefeküdtem aludni. Nem is tudom, az zavart-e jobban, hogy válasz nélkül hagynak mindketten, vagy az, hogy hiába furdal a kíváncsiság, még mindig nem láthatok közeli képeket arról a házról. Meg hátul, a díszes fáról. A fáról, komolyan? Mióta lett ez olyan fontos? Én se lehetek egészen normális.
Másnap este elsétáltam Panniék lakásához. Egy háromemeletes társasház földszintjén laktak, már kicsit szűkösen. A konyhaablakban fény égett, Gergő kopaszodó fejét vettem ki a korong alakú lámpa alatt, épp a vacsorát fejezték be. Panni összeszedte a tányérokat, lassan, akár egy végtelenített filmszalag. Alig mozdult valaki; a kis Fanni sem ficergett az etetőszékben. Lehet, hogy a gyerekek megfáztak a kertben? Vagy betegek lettek mind.
A csengetésemre Gergő jött ki. Meg sem lepődött, hogy életemben először elmentem hozzájuk. Panni magához emelte a kiürült pörköltes tálat, és berakta a mosogatóba. Észrevette a ronda szaftcsíkot, amit a pólójára festett. A jó életbe! – kántálta maga elé. Régen csak úgy sisteregtek ki a száján a bazdmegek. A gyerekek előtt erre szokott rá, még imponált is nekem, hogy megtalálta az alpári és a gügyögő stílus közti őszinte átmenetet.
– Ne haragudj, nem maradt semmi, még a főzelék is elfogyott –, nézett rám üresen.
– Azt hittem, történt veletek valami –, mondtam óvatosan, vigyázva, nehogy számonkérésnek érezze. Leültem egy pohár kamillatea mellé, az asztalhoz.
– Nem nagyon fotóztunk. Van egy kép Ádikáról, a fával. Küldtem volna, de hát csak most jöttünk meg.
– Hogyhogy most? Azt ne mondd, hogy ott aludtatok a kertben? Vagy a házban? – csattantam fel, elfeledkezve az óvatosságról. Bár, ki tudja? Ilyen lehetőséget is ajánlhat a napközi. Last minute szállás, családoknak, kedvezményes áron.
– Jól vagy, egyáltalán? – szólt vissza élesen Panni, és fáradtan leült elém. A narancsszínű szaftcsíkot eltakarta az asztal lapja. A gyerekeket kivitte magával Gergő, ketten maradtunk.
– Álmodtam rólatok –, szaladt ki a számon. Panni szemét elfutotta a könny. Ez most már így lesz, gondoltam, kimaradt vagy hét év, újabban meg beesünk egymáshoz, elsírjuk magunkat, álmokról beszélgetünk. Mintha összerántott volna minket ez a december.
– Tényleg azt hittem, bajotok esett. Rendesen megijedtem. Megsérültetek, vagy túszul ejtettek titeket azon a kísértettanyán. Mit tudom én.
– Másfél órája jöttünk haza –, tagolta Panni.
– Vasárnap este van –, vágtam rá, mire magához kapta a telefonját, és felszisszent. – Gergő, vasárnap este van! – kiabálta be a szobába, megfeledkezve Fannikáról, aki talán már el is aludt. – Ez hogy lehet?
– Panni, mi volt a háznál? – próbálkoztam újra. – Itattak veletek valamit? Valami gyanúsat?
– Dehogyis. Egy lélekkel sem találkoztunk. Kóddal mentünk be. Atyaisten, akkor több mint egy napig nem ettünk!
Megfordult velem a tele mosogató, meg az egész konyha. – Hogy tudtatok egy teljes napot csak úgy ott tölteni?
– Pontosan érkeztünk. Átsétáltunk a garázson –, nézett maga elé. – Egy papírra rajzolt nyíl vezetett a kertbe. A házba be se mentünk, zárva találtuk. Hátul: fedett terasz. Az asztalon keksz, kakaó, színezők, a padon pokróc. A kert végében állt a karácsonyfa, a ház mögött játszóvár, csúszda. Mi voltunk ott egyedül, senki más. Jó darabig mászókáztunk a gyerekekkel, aztán észrevettük, hogy Ádi nincs velünk. Gondoltam, biztos a karácsonyfához ment, és tényleg ott volt, de, hogy is mondjam… mintha kicserélték volna.
Értetlenül rábámultam. Panni szeme megint bepárásodott.
– Tudod, az a fa egy kis dombon van. Ezért látjuk olyan jól a buszból. Ádika leült a fa mellé arra a dombra, és nézett előre. Mint valami kis buddha. Nézett ki a fejéből. Azt hittem, a drótkerítésen túl figyel valamit, de nem szólt vissza egyikőnknek sem. Eléálltam, meg se rezzent. Akkor csináltam róla ezt a képet. – Megkereste a telefonján. Ádika ül a fakó színű téli gyepen, a kis sapkájában, és mered előre. A fa alsó ágain az égők a közeli exponálás miatt inkább sárgák, mint kékek vagy pirosak.
– És most mi van vele?
– Alig lehet a szavát venni. Szerintem nem emlékszik semmire. Most, hogy kérdezed, mi lehetett a hellyel annyira különös, talán ez. Elkezdtünk játszani, és egyszer csak átrendeződött a tér. Ezek szerint, vele együtt az idő is. A füves hátsókert hosszában megnyúlt, és a végében, a fánál, ott ült a fiam. Láttam, hogy ott, messze ül. Ott Messze Ül – ismételgette a három szót. Mintha nem is hozzám beszélne, hanem megint ott lenne, a kertben. Mintha szólongatná énekelve, finoman. Ott Messze Ül. Mint valami indián néven. – Odamentem hozzá, óvatosan megráztam, de semmi. Nem felelt. Volt benne valami dacos. Valami eltökélt. Fannika sírni kezdett. Felnyaláboltunk Ádit és eljöttünk.
Gergő hangtalanul leereszkedett közénk, az asztal mellé. Ádit a kádban hagyta.
– Törökülésben üldögélt –, tette hozzá. – Tudod, milyen volt? – pillantott hirtelen Pannira. – Mint akkor, a tizedikeseim. A gyerekeim. Ahogy ott ültek a folyosón. A földön.
– De hogy tarthatott ez el egy napig? – vágott közbe Panni. – És nem jött oda senki. Azt sem vettük észre, hogy ránk sötétedett. Meg azt se, hogy közben megint felkelt a nap. Jó, ha nem fizettetik ki velünk a teljes ott töltött időt! Nem csoda, hogy mindjárt eldőlök az álmosságtól. A főzelék is elfogyott egy perc alatt, hiába nem szeretik a gyerekek.
– Szóval, álmodtam rólatok, – kezdtem bele megint. – Gergő kísérte busszal Ádit az iskolába. Meg Fannit is. A hátukon táska, a kezükben uzsonna. Iskoláskorúak voltak mindketten. És te, Gergő, mentél velük reggel, a buszon. Hárman siettetek egy átlagos, pörgős reggelen, hogy ne késsetek el az első órátokról.
– Ennyi? – Ennyi, igen.
Felvontuk a szemöldökünket, és mosolyogtunk.
Ádi a kádban eszelős pancsolásba és szirénázásba kezdett.
Burns Katalin, író és zenész, 2001-ben szerzett magyar-angol szakos diplomát a Károli Gáspár Református Egyetemen. Eddigi kötetei: Szőttesek regénye (2009) és Esőcsinálás (2022). Novellái 2010 óta jelennek meg a Magyar Napló, az Élet és Irodalom, a Jelenkor, az Új Forrás, a Pannontükör stb. hasábjain és online felületein.
Az öngyilkosok temetőjében (falusi életkép-napló)
A nagy katolikus temetőtől odébb, a faluszélen lapul a közös temető, akár egy foghíjas száj. Mi az öngyilkosok temetőjének neveztük el, pedig mindenkit oda vittek, aki nem katolikus. Itt pihentek a pravoszlávok, az óhitű katolikusok, Jehova tanúi, evangélikusok, reformátusok német vezetéknévvel és magyar keresztnévvel. Meg egy-két muzulmán albán, jellemzően pékek, burekosok és cukrászok lehettek, akár ma is, ez az ő reszortjuk. Vagy tökmagárusok, gesztenyesütők, egyikük, aki a templom mellett tartotta a bódéját, nekem egy picivel mindenből többet dobott az újságpapírból tekert tölcsérbe, legalábbis úgy tűnt, grátisz mérte hozzá. Mert apám volt a zenetanára az általánosban. Mondjuk, magyarul alig tudott, legalábbis csak pár szót mondott, nem tudom, miképp végezte el a tanulmányait. Arany ember volt ő is, mindenki szerette őket. Kocsmába sose jártak, értelemszerűen. Azóta már imaház, minaret is van az utcánkban a jövevények révén, akik a koszovói háború után érkeztek. Hodzsájuk nagy gyógyító, sámán hírében áll, leszedi az átkot, elrendezi a szerelmi ügyeket, a megvásárolt menyasszonyok ügyeit menedzseli, és gyógyít – fél Európa rendszámtábláit látom a háza előtti autókon, különösen pénteken, meg nyáron, amikor a gaszt-arbajterek jönnek-mennek.
Nem messze a temetőtől felfedezem a mindig Horizontként emlegetett, rég bezárt kocsma cégérét, egy szerb tulaj neve áll rajta, meg a neve: 0-3. Betűkkel is: nula tri. Azaz nulla három. Mert három gyilkosság kapcsolódik ide, az Orosz nevezetű falusi pártfunkcionárius itt lőtte magát főbe. Valaki meg gázpalackot dobott be egy háromszög-szerelmi ügy miatt, de végül őt késelték meg – ha jól értem. A harmadik haláleset homályba vész. A számok talán azt jelzik, az élet nullra végzett, a halál viszont három gólt lőtt eddig.
D. az éjjeli járőrszolgálat után sörözget kora délután, kissé elvesztette az időérzékét is a szolgálatban. „Öt nap múlva ötven” – rikkant fel, miután kiderül, február 13-a van, mindjárt szülinapos, de aznap is menekültekre fog vadászni, jó tripnek tartja. Három hete határvadász, a magyar oldalon, a kerítéstől odébb, a „mélységben” kecergette egész éjszaka a migráncsokat. Panaszkodik a fiatal magyarokra, nem bírják a tempót, neki ez meg semmi, hobbi, szórakozás, mondja. Kétszer volt börtönben (az egyik közlekedési baleset), szerb sorkatonaként meg Koszovón harcolt. Évente felutazik Pestre a Hungaroringre, kurvákra bassza el a pénzét, ahogy stílusosan megjegyzi, mert Magyarba’ lehet kurvázni, falun azért nehezebb. Járok én Pesten kuplerájba? – kérdi, nem? – de miért nem? Aztán ő nem hazafiságból állt magyar határőrnek – „fáj a faszom mindenre” –, jól menő gazdasága volt – a tehenek meg a birkák megmaradtak, a rokonok gondozzák, amíg ő kipótolja a jövedelemkiesést, amúgy is ingázik. Ezt úgy magyarázza, hogy több lábon kell állni, és a nyugdíjra hajt. Addig azért még van pár évünk, mondom neki, miután megállapítjuk, napra négy hónappal vagyok idősebb tőle. „Láttalak múltkor is a tévében… Te ilyen poligeci vagy, nem?” – Nem éppen, szociológus vagyok. – „Na de te mindenkinek beszó’sz, baszogatsz. Engem nem bírsz, három sör után letekerek egyet” – viccelődik, mert régi haver, csak mindig újra kell kezdeni a konverzációt, mintha most ismerkedtünk volna meg, nem az általánosban. A politika nem érdekli, a menekültek se nagyon, nem fél éjjel az erdőben se, mint a többiek, mit neki az börtön s Koszovó után. Mintha az elkóborló birkáit zavargatná, csak most ő a puli is. „Az a jó, hogy a lányok nagyon szépek” – vágja ki a döntő érvet, miért lett jéger. Mármint a menekült lányok? – kérdem. „Nem, hanem a rendőr meg a határőr csajok, azok nagyon jók. Mindnél jó vagyok” – mondja büszkén, de ezt alig hiszem.
Visszajön az asztalhoz, sántít. Nem tudom a nevét, ezeknek a kocsmában sosem tudom a nevét, pedig egy iskolába jártunk. Időközben nagyon megváltoztak, isszák a fél eurónyiba kerülő páleszt, mindegy is, hogy hívják őt is, mert beszélni már nem szokott, talán már nem is tud, magyarul sem. Nyelvnélkülivé vált. Most a lábfejét fájlalja, addig rugdosta a Füles nevezetűt. Ma már harmadszor dobták ki a létesítményből, de most verést is kapott, kihúzta a gyufát, mert egy poharat a falhoz vágott. Már a földön feküdt, amikor kinéztem az utcára. Füles még tud beszélni, mármint magyar mondatokat egészben, csak borzasztóan unalmas, mert ugyanazt hajtogatja. A másik kocsmából jöttem át emide, előle szöktem volt, fárasztó, ahogy ölelgetett a söntésnél. Itt most nagyon megkapta a magáét. Inkább innen is elmegyek, Füles épp a rendőröket hívja, bár kétlem, értelem- és életszerűen tudja őket riasztani, pláne szerbül.
December elején költöztek be a törökök az utcánkba. Stílusosan, mert II. Rákóczi Ferencről van elnevezve. A szembeszomszéd házában kaptak helyet, nem is ház ez már, hanem falusi turizmusunk egyik ékköve. Ugyan Géza bá’ birodalmában nem sokat nyom a latban, és különösebben nem is tájházasiasította, és azt is kultúridegen módon – egy Gorenje-tűzhely ajtaját szerelte fel a gangvégi kemenceféleség ajtajának.
A törökök a kínaiaknak dolgoznak a vasútépítésen. Tiszta Amerika, hisz a kínaiak már ott is jeleskedtek a 19. században, terveik szerint az egész világot most behálóznák, Alaszkán át Pekinget is összekötnék New Yorkkal. Egyelőre nálunk gyakorlatoznak, a tempó azonban inkább balkáninak tűnik. Egyszer láttam őket, mind a hármat, a már lebontott Fekete hídnál, az egykori Lenin utca végén, bár annyira nem is egykori, az utcanévtábla még mindig a beomlott tetejű parasztház falán áll. Már rég le akartam feszíteni, mégis mindig elmaradt, elfelejtek csavarhúzót vagy valami alkalmas szerszámot vinni sétáimra. A három kínai éppen a magyar parasztot nézi, ahogy a hereszénának valót kaszálja. Engem is látnának, szóval így nem is merném lelopni Lenint, már ha lopás a lejárt utcanévtábla megmentése. Megkérdem tőlük, hogy „inglis?”, de csak valami olyasmit mutatnak, amit a siketnémák az alvásra használnak, a két összetett tenyeret a megbillentett fej mellett – talán azt kérdik, aludtam? Vasárnap délután van, nem aludtam, mondanám, de kultúrfölényben érzem magam, mintha jól tudnék angolul. Csak mosolygunk.
A törökök sem tudnak angolul, megkérdeztem őket, hát nem beszélgetni utaztak ide, hanem építeni, ha már a fél falu meg a rothadó nyugatot építi kint. Egy hét után már kitört a botrány, két fiatal török az utcavégi kávézóban sörözött, az emeleti részen mulattak, így a helyiek, akik aztán hazazavarták őket. Mert a mobiljukról engedték a saját zenéjüket, és egyikük elővett egy kést, majd rituálisan vagdosni kezdte magát, be voltak baszva, pedig még csak az első sörüket itták, nem bírják ezek az alkoholt. Legalábbis a helyi népnyelv szerint fenyegetőleg léptek fel, szó szót követett (gondolom, képletesen), aztán már az utcán rohantak. Azt ordították, hogy Türkej, türkej!
Anyámmal a hálószoba ablakából kukucskáltunk ki, ez már nem előítéletesség, hanem tapasztalatból eredő óvatosság. A már rég nem józan falubéli vállalkozó vitte a prímet, hogy ezek azt ordították, hogy Türkej, ami az ő olvasatában nem egy ország vagy egy nyelv neve, hanem támadó fellépés, az Allah akbar szinonimája. Különben is, ismételte el a vendégház előtt harmincszor, ezek semmilyen nyelvet nem beszélnek, se szerbet, se magyart, akkor meg mi a faszt akarnak itt? Hát neki gyereke van, ezek meg itt késsel jönnek-mennek? Végül az utcánkbéli, tekintéllyel bíró vállalkozó elküldte őt, mert miután ezerszer megismételte mindezt, szerinte vagy hívja a rendőröket, vagy húzzon az utcánkból.
Csütörtök reggel, még mielőtt a postás hozná a Családi Kört, a szódás jön, Anagypali. Tudom, hogy hívják, persze, de onnan is tudhatnám, mert neveinek kezdőbetűit, a NP-t belekarcolták a szódásüvegeibe. Többnyire föl sem kelek addig, míg el nem megy, mert sokat beszél. Mindig elmondja, hogy Ausztrália a leggecibb ország a világon, azon belül főleg a bátyja, mert oda emigrált harminc éve. Az egy szar ország lehet, magyarázza, ha véletlenül mégis időben felkelek – már reggel hétkor itt csörömpöl, és hangos csattanással vágja be a kombiajtót. A bátyja a gyerekeinek mindig kér magyar rajzfilmeket, újságot, ilyesmit, magyarázza hangosan. Igaz, ez még az internet előtt volt, azóta legalább nem is beszélnek, csak üzennek, ki halt meg.
A gyerekorvosom se mai gyerek, de még biciklizik, vagy azt támasztva sétálgat. Ő is sokat tud beszélni. A bolt előtt az ukrajnai helyzetet elemzi. Lehet abban valami, amit a tévé mond, hogy az ukránok is hibásak. Vagy hogy ők a hibásak. Mert lőnek. De hát – mondom –, védekeznek, az oroszok lövik őket, agresszió van. Ááá, a Kossuth is azt mondja, hogy lőnek az ukránok. Otthagyom, ő már úgyse gyógyít engem, régen szerettem hozzá járni, amikor untam a tanítást, egy hasmenésre, egy napi kiírásra mindig jó voltam.
Orvos sincs elég, úgyhogy egy török orvost is felvettek, ő jelentkezett ide. Macedóniában végzett, Szkopjében. Úgyhogy szerbül nem tud, talán angolul se, de ez nem derül ki, mert mi se tudunk se szerbül, se angolul.
Drogdílerek falva lettünk egy hétig, Pestről is szóltak a haverok, a falu benne van a hírekben. Hirtelen lett szezonyja a razziáknak, egyiküket a rokonom jelentette fel, mert gyanús volt, hogy a szomszédjában nagy a forgalom. N. lekapcsolásának leginkább az apja, N. örül, reméli, megkapja a minimum három évet, addig is nyugton lehetnek otthon, kibírhatatlan a gyerek. N.-t, mármint az idősebbet, én is felfogadtam vagy kétszer fát hordani, ha nem adtam sört neki, mintha lassítósztrájkba kezdett volna. A fia viszont, amikor náluk jártam a zsákutca sarkán lévő házukban, azt mondta, ő nem jön dolgozni, más dolga van. Házuk egy viskó, veretfalú, régen se víz, se áram nem volt biztosan. Ide jártam szólni gyerekkoromban András bácsinak, a kocsisnak, ha fuvar kellett. A pénzt pálinkára költötte meg a lovakra. Felesége öreg anyámékhoz járt át vízért, hálából németlepényt hozott (lángost), amit senki se mert megenni. Kati néni hetente többször csalánlevest főzött, erre tellett, illetve nem tellett nekik semmire, András bácsi rögvest elitta. Ránézésre mindig ugyanolyan öregek voltak, sose derült ki, nem is emlékszem, mikor haltak meg, lehettem már vagy húsz is, valamikor a háború tájékán. Akkortájt akadt olyan öregasszony is, aki az éhezés elől inkább felakasztotta magát.
A szomszéd azt mondja, ez a drágulás egy nagy humbug. Az apja tartja az egyik kocsmát, vagyis ez a nagybetűs, egyedüli kocsma a faluban. A ventilátor a szomszéd telekre néz, ahol disznókat tartanak, nyáron bekeveri a szarszagot is, és ha nem szól hangosan a Muzsika tévé adása, vagy valamelyik turbófolkos szerb csatorna, a malacok röfögését is halljuk. A szomszéd földeket bérel, azt mondja, sose keresett még ilyen jól, Covid meg háború ide vagy oda. Mert a kukorica kijön neki 12-be (dinárba, de hogy mennyi, azt nem tudom, talán kilója), 24-ért adták el korábban, és azon már megvolt a haszon, most meg 48-ért adja el. Mi ebben a logika, kérdi? Csak úgy fölnyomták az árát, hátha másnak ez jó, neki nagyon jó, ő nem panaszkodik, mint mindenki.
A kínaiak letúrták a vasúti töltést, építik a szupervasutat Belgrádtól Pestig. Így találtak rá a szarmata település nyomaira, jó nagy település lehetett, legalábbis a korhoz mérten. A vezető régésszel gyors megbarátkoztam, kiderült, együtt dolgozott nagybátyámmal, aki archeológus, restaurátor volt. Jóska bácsi, a pálinkás? – kérdi (szerbül), hát igen, mondom, megitta ő is a magáét, tudományosan napi három decit. Mondjuk, bírta, nyolcvanpárévesen a konyhaasztalnál egyszerűen lefordult. Mi most meg nagyon büszkék vagyunk, megtaláltuk az őseinket, vagy ha nem is az őseink, tudták, hová kell jönni, ide. Épp a vasútállomás mellé építkeztek, meg a folyócska mellé, ami akkor nyilván nem ott volt, de erek, források még ma is vannak. Ezt Maxi, egykori padtársam újságolja el a bolt előtt, „mi van, még veszed a Magyar Szót? Hát, kell papír a begyújtásánál, már rég nem vesszük naponta az egyedüli vajdasági magyar napilapot. Maxi elmeséli, hogy amikor a mai ásatás közelében jó rég a silókat építették, akkor ráakadtak egy régi sírra is, még szövet is volt a csontvázon, de nem szóltak senkinek, mert akkor le kellett volna állítani az építkezést, a siló meg mégiscsak siló, meló, biznisz. Van egy kis földje arrafelé, némi bokros, tucatnyi fa, ott még jön fel a víz a forrásból, „de az is döglődik már”. Amúgy hat osztályt végzett, pedig többre vihette volna a fejével meg a dumájával. Pár éve kiment Angliába dolgozni, bírta is vagy fél évig: „hülyék ezek az angolok”, és kiábrándult a rock and roll-ból is. Pedig úgy tervezte, a falucska pubjában fog majd esténként a helyiekkel Guinness-t inni. Angolul akkor se tudott egy kukkot se. Figyelmeztettem is, hogy Anglia, az nem a mi falunk, hogy majd te a söntésnél bárkivel eldünnyögsz.
A többieket, miközben még a szomszéd menekültellenességét próbálom moderálni, az egész menekültügy nem nagyon érdekli, jó, persze, azért a National Geographic-ra alszanak el, de a II. világháborús cuccokat szeretik inkább, Hitler, sztálingrádi csata, normandiai partraszállás. Inkább az a kérdés, a menekültek minek jönnek ide? (Egyébként épp ide nem jönnek.) A vendégmunkások meg a kínaiak miért nem tudnak magyarul vagy szerbül? Miért, ti tudtok angolul? Nem, de ők se, úgyhogy mindegy. A kínai pedig nem is vendégmunkás, a kínai, az más kategória, ahogy a kínai boltos is elfér a főutcán (az egyik elment, talán tönkrement), mert nála minden szar kapható.
Horváth mama mindig megkérdezte: ki a halott? A nevet-neveket hallva hümmögött, jött a szokásos „csak háború ne legyen”, mert épp a hírek mentek a rádióban. Mostanság már csak évi hatvan halott van, tíz-húsz évvel ezelőtt még évi százon felül is megszaladt. Fogynak az élők, mert elvándorolnak vagy meg se születnek, így aztán a halottak is. Annak idején kiszámoltam, falunk világrekorder az átlagosan évi három öngyilkossal, bár statisztikát ilyen nagyságra nemigen számolgatunk. Az öngyilkosok temetőjébe, azaz a közösbe se visznek már ki senkit ötven-hatvan éve, benőtte a burgying, de mostanság kitisztították, igaz, síremlék is alig maradt. A paptól átvette a temetőt az önkormányzat, nyitottak egy új parcellát. Marad bőven nekünk is hely, nyugtatgatom a többieket, akik rettegnek a betelepülő menekültektől, akikből, mondom, egy sincs. Aki jött, az koszovói egyiptomi – ez egy muzulmán, albán vagy milyen nyelvű etnikai csoport –, azaz eleve szerb állampolgár. Ettől nekik ugyanolyan muzulmán menekült, akárha afgán, pakisztáni, arab vagy szíriai keresztény lenne.
De ez nem számít. A szomszéd rendel egy kört, magának valami málnaszörpöt. Száraz január van.
Ahogyan lennie kell
Idővel aztán az ember lelke dohossá lesz, majd megfeketül. Ez az élet rendje, nincs is ezen mit csodálkozni. A nap is ugyanúgy fölkel, aztán lenyugszik; a föltámadó szelek pedig lecsillapodnak. Ha hiszel még a mesékben, előbb-utóbb…
De Sarkadi már nem tudta befejezni a megkezdett gondolatot. Egy hirtelen mozdulattal – az utolsó másodpercben, 0:01-nél – „föltépte” a mikrohullámú sütő ajtaját, hogy ne kezdjen sípolni, s ahogy próbálta kiemelni a forró vízzel teli bögrét (feleségének szándékozott kávét készíteni még ébredése előtt), ujjai megcsúsztak a nyirkos peremen, s a bögre csattanva hullott vissza a konyhapultra, Sarkadi csuklójára és felkarjára fröccsentve a forró vizet.
Az éles fájdalomtól Sarkadinak ereje sem maradt káromkodni, csupán fogait összeszorítva sziszegett, ügyelve arra, ne ébressze föl V.-t.
„Ez még holnap is fájni fog.”
Minden bizonnyal, s ami a legrosszabb, nem „állhat le” sajnáltatni magát (ebben a kiszolgáltatott helyzetben kinek is tehetné?), íratlan kötelessége elkészíteni a kávét, de most – szerencsétlenkedő mozdulatai miatt – kénytelen föltakarítani a kiömlött vizet, aztán töltheti újra a bögrét (hála Istennek, repedés nélkül megúszta ezt a kalandot), majd mikrózás és az instant por alapú kávékészítés további lépései. Amíg itt sziszeg és sóhajtozik, értékes percek telnek el a napból, és ha jót akar a későbbiekben, egy szót se szól a feleségének az iménti „balesetről”, hiszen nyafogása továbbra is táptalajul szolgálna V. szent meggyőződésének, miszerint Sarkadiból hiányzik mindaz, ami férfivá tehetné.
Múlt héten is éppen ez került szóba, amikor a cirkóberendezés miatt összekaptak. A készülék időnként megmakacsolja magát, elkezd alvilági hangokat idézve hörögni-sípolni, leesik a nyomás, a radiátorok hidegek maradnak, a meleg víznek nyoma vész. Egy szelep segítségével azonban könnyedén orvosolható a helyzet, ezt Sarkadi korábban már kitapasztalta, de ezúttal nem bizonyult elegendőnek a nyomáskiegyenlítés. Hiába tekergette a cirkó alján a szelepet, a meghibásodást jelző piros háromszög a készülék előlapján továbbra is ütemesen villogott. V. azt javasolta, hívjanak szerelőt, amihez Sarkadinak egyáltalában nem fűlött a foga; már a gondolattól is remegni kezdett a gyomra, hogy akkor neki telefonon kell beszélnie K…. úrral, aki, bár érti a dolgát és tisztességesen dolgozik (barátságos ár, akkurátus szerviz), jellemét tekintve közönséges bunkó. Mogorva és lenéző alak, egy perc vele bárminemű légtérben, fölér a kínok kínjával.
A baj megtörtént: Sarkadi ismételten tanúbizonyságot tett gyávaságáról, „hisztizik” a telefonálás miatt (ugyan mi az a félpercnyi beszélgetés, míg időpontot egyeztetnek?). Borzasztó kellemetlen, ahogyan szabadkozik, ez az egész „nem fekszik”, s ha van mód, akkor igenis szétkapja az egész cirkót, vele nem fog kibaszni, eddig is megoldotta, mi az neki. De V. hajthatatlannak bizonyult, s egy óvatlan (valóban az lett volna?) pillanatban azt találta mondani férjének: – Mit szarakszol? Hívd fel, most legyél tökös!
Sarkadi fintorogva, szinte csípőből „köpte” felesége felé a választ: – A golyóimat már régen letépted.
– Soha nem is voltak – tette ki kacagva a pontot V. vitájuk végére.
Míg a kapcsolásra várt, a búgó hangot hallgatva Sarkadinak eszébe jutott, pár nappal ezelőtt az ebédlőasztal lába esett ki a helyéről, kilazultak a tartócsavarok, s bumm!, mint aki megunta rászabott feladatát, kidőlt, ahogy vacsora alatt Sarkadi helyezkedése nyomán hozzáért. V.-nek kellett segíteni visszacsavarozni, ő tartotta.
„Egyedül még ezt se tudtam, béna vagyok.”
Sarkadi végül nem a „jól bejáratott” K…. urat hívta fel, hanem a felesége által az interneten föllelt gázost, aki két nappal később ki is jött és elvégezte, amit kellett. Illetve még mást is. A szerelő egyszer csak kikéredzkedett a mosdóba nagydologra. Pár perc elteltével a lehető legtermészetesebb módon tárta résnyire az ajtót és szólt ki V.-nek: „Ne haragudjon, de nincs papír. Kérhetnék? Szükségem lenne rá.” Az igazsághoz tartozik: délelőtt elfogyott a készlet, és V.-nek még nem sikerült visszapótolnia a gázos érkezése előtt, így a konyhai papír-törlőkendőről letépett néhány lapot tudta csak a szerelő rendelkezésére bocsátani, aki ezt illedelmesen megköszönte, később pedig arról sem feledkezett meg, hogy a légfrissítő bogyósgyümölcs illatát kellő alapossággal oszlassa szét a vécében.
– A kiszállási díjat igazán elengedhette volna – tette hozzá Sarkadi, aki a kérdéses időben nem tartózkodott otthon, éppen a századforduló irodalmáról beszélt tizenegyedikeseinek.
De felesége savanyú ábrázattal folytatta tovább: a szerelő „nyomot hagyott” maga után, a haloványbarna szarcsíkot V.-nek kellett lekaparnia a kefével, ráadásul a vécécsészének azon részéről, ahová nem gondolná az ember, hogy efféle szennyeződés kerülhet. Jóval a gázos távozását követően vette észre a rejtőzködő fekáliafoltot, makacsmód alig akart lejönni a fajanszról, V.-nek erélyesebben kellett föllépnie. Elmondása szerint kétszer húzta meg az öblítőláncot, mire hatásos eredményt ért el.
– Legközelebb – tette hozzá V. – majd K…. urat hívjuk (azaz Sarkadi hívja majd száját húzva és idegesen remegő gyomrát hasztalan nyugtatva), ő legalább tudja, mit illik és mit nem.
– Így is mondhatjuk – nyugtázta felesége döntését Sarkadi fakó-rezignált arccal. Persze fölmerült benne a kérdés, amit aztán nem osztott meg V.-vel: vajon a gázos „alkotás közben” belelapozott-e a vécé kis polcán található könyvek egyikébe vagy csak meredten bámult maga elé? Mit szólt a Pszichoanalízis azon fejezetéhez, ahol Freud arról elmélkedik, hogy a reggelente fölidézett álom az elfojtott vágyak leplezett teljesülése; vagy jobban izgatta képzeletét a Sajkódi esték tantárgyak összevonásának hasznosságát elemző tanulmánya; vagy megelégedett valami könnyedebb olvasmánnyal, ezért a folyékony szappan utántöltőjének csomagolásán található föliratot nézegette, miszerint a készítmény természetes antibakteriális összetevővel higiénikus tisztaságot biztosít? Meglehet, mégiscsak meredten bámulhatott maga elé abban a néhány percben.
A lényeg tehát: ha jót akar és fontos a békesség, nem panaszkodhat a csuklóján érzett egyre erősebb fájdalomról. Túlságosan is rosszul jönne ki belőle. Pár nap és az égető pirosság is elmúlik. Igazán kibírható összeszorított fogakkal. Nem nagy ügy. Elég csak végiggondolni: hiányzik-e bárminemű epés megjegyzés V. részéről a nem létező férfiasságát tekintve? Ugye, hogy nem. Ha ehhez tartja magát Sarkadi, megúszhatja.
„Csak óvatosan a forró bögrével.”
Nincs más dolga, mint elterelni a gondolatait. Egy kívülálló ezt persze joggal tekinthetné menekvésnek vagy (rosszabb esetben) meghunyászkodásnak, de egyikről sincsen szó. Össze kell szednie magát, és nem gondolni arra, miképp dörzsöli majd leégett csuklóját és felkarját a háromnegyedrészt pamutból készült ing, illetve a műszálas pulóvere majd bent az iskolában tanítás alatt. Szerencsére ma nem kell „belerokkannia” a munkába, amolyan humbug napja lesz (V.-től kölcsönözve a nem éppen pozitív előjelű kifejezést): javarészt dolgozatokat írat, témazárókat, illetve műelemző esszéket. A lépés ismételten úgy jött ki, hogy a legtöbb tanított osztálya – évfolyamtól függetlenül – most ért egy-egy nagyobb téma végére, így indokolttá vált a számonkérés, és hát arról sem feledkezhetünk meg, egészítette ki csapongó gondolatait Sarkadi, hogy a T. Vezetőség elvárja az előirányzásnak megfelelő jegymennyiséget havi szinten, és ha ennek a tervgazdálkodásnak a pedagógus nem tud megfelelni, biztosan számíthat – mint engedetlen, rossz kutya – az orrára koppintásra. Számtalan értekezleten kellett Sarkadinak is nyilvános önkritikát gyakorolnia, amiért nem produkált megfelelő mennyiségű osztályzatot, holott tisztában van az Intézmény pedagógiai programjában lefektetettekkel, így érthetetlen, miért nem képes az elvártak szellemében – ami, valljuk be, nem eget rengető lehetetlenség – teljesíteni.
„Még tanárnak sem vagyok jó.”
A bögrét ezúttal sikerült óvatosan kiemelnie a mikróból, Sarkadi igyekezett a két csapott kanálnyi kávéport úgy elkeverni, hogy a kanál minél kevesebbszer koppanjon a bögrebelsőnek. A finom mozdulatokból fakadó, túlzott óvatosság persze meghozta a szokásos eredményt: nem egészen oldódott föl az instant por, s itt-ott kisebb csomókba összeállva állapodott meg a kávé felszínén. A kétujjnyi folyadékot – annak rendje és módja szerint, azaz V. ízlésének megfelelően – négyujjnyi hideg tejjel öntötte föl, a pár cseppnyi, szokásos édesítőszert Sarkadi kihagyta; felesége nemrégiben jelezte, ezentúl „tisztán issza” a reggeli tejeskávéját. Az újabb alapos kavargatás sem oldotta föl a renitens por-göböket, így azok továbbra is csomókba rendeződve örvénylettek Sarkadi mozdulatainak köszönhetően a bögre közepén.
„Ha a gázos nem volt szívbajos, te miért lennél az?”
Ha képes valaki egy vadidegen helyen, kötelességéről néhány pillanatra megfeledkezve, szorongás nélkül szarni, annak kevés dolog lehet akadály az életében. Kiváltképp, ha látja, még papír sincs a reteráton, s úgy lát neki a precíziós műveletsornak. Micsoda lélekjelenlét, már-már irigylésre méltó ez a megilletődést sem ismerő hozzáállás. Hol van itt a Sarkadira jellemző örökös teszetoszaság? Hol van itt a mindent megmételyező bizonytalanság? A soha véget nem érő aggodalom és annak örökös árnya, a kishitűség? Semmi teketória, semmi kifogást kereső, ostoba nyafogás, vagy gyáva meghunyászkodás. Aki teszi a dolgát, amikor tennie kell, az – úgy tűnik – megigazul, s nem fullad bele az önsajnálat szánalmas tengerébe.
„Erről van szó. Pontosan erről.”
Ami pedig a mai napot illeti, a számonkérések során végre nem neki kell bizonyítania, hanem azoknak, akik a sors szeszélyéből fakadóan tanítványaivá lettek. Persze mindennek ára van. Ma a kényelem és a semmittevés játszik főszerepet egymást becézgetve, de holnap ilyenkor, a négyosztálynyi témazáró és esszédolgozat könyörtelen papírstócként tornyosul majd előtte. A javítással – szerencsére, és ezt le is kopoghatja – most nem kell sietnie; péntektől megkezdődik a kéthetes téli szünet, azalatt lesz ideje. Bár ahogy lenni szokott, valószínűleg most is az utolsó pillanatra hagyja majd a munkát, hiába az elhatározás: minél előbb (a szünet első pár napjában), még az ünnepek előtt letudni a kötelezettségeket, hogy aztán nagyobb teret kaphassanak evilági szenvedélyei, mint például az olvasás. Talán sikerül hosszú idő után befejeznie az Emberi színjáték második kötetét, s „neki eshet” a következő (bőségesen ezeroldalnyi) Balzac-könyvnek.
A konyhai óra tanulsága alapján V. negyven perc múlva ébred. Ez idő alatt kényelmesen elmosogatható az esti vacsora fölhalmozódott csetreszei, a mindenféle lelkiismeret nélkül más vécéjét összerondító szerelőnek köszönhetően pedig továbbra is van meleg víz és a nyomás – ahogyan lennie kell – 1 és 2 bar között mocorog (a harmónia és a békesség érzetét keltve) a cirkó aprócska órája szerint.
Az őstehén és a vonat
A déli végek regényes irodalomtörténetének lírai vonulatából
Kezdetben volt a menetrend nélküli káosz, aminek Ginnungagap a neve a skandináv mitológiában. Amikor aztán egyszer a Muspelheimből érkező Hőség találkozott Zúzmarával Niflheimből, örömükben összeölelkeztek, s ebből a frigyből Ginnungagapban megszületett az ősóriás, Ymir, meg az őstehén, Audhumbla – rege idő rég volt, hej, regő rejtem! Amikor Ymir élt – akit eleinte Audhumbla szoptatott, s aki magyarul Imre – nem volt még homok, se tenger. Se hideg habok, se konzervben babok. Se reggae zene, csak a rege. Föld nem terült alant, se felent az ég, így még nem is lehetett kék – hej, rege idő rég volt, hej, regő rejtem. Hej, a többit ejtem. Szóval, három őserő hatott a zűrben: a hideg, a meleg és a teremtő bölcsesség. Ginnungapaptól északra eredt a hideg forrása, a Hvergelmir, ami mindent fagyossá tett maga körül, délre pedig eredt a meleg forrása, Urd. Kinek Észak, kinek Dél, ugyanakkor egészen más dolog a Kurd, mert ez meg Viking. Lényeg, hogy Ginnungagap alatt eredt a teremtő bölcsesség forrása, amely olyan mély, hogy még a Nagy Odin elméje sem tudta felfogni. Ezt a forrást nevezték el később Mimir kútjának. Ott csírázott ki, majd szökkent szárba a mag, amelyiket Mimir fájának is neveznek hangosan, vagy csak bólintanak rá hallgatag.
Lényeg kettő, visszatérve, hogy Audhumbla tőgyéből, amelyet az óriás is szopott, négy tejfolyó forrása fakadt, miközben az őstehén sós jégtömböket nyalogatott. Tette ezt oly kitűnő szobrászérzékkel, hogy ezzel a szokatlan módszerrel embert faragott, akár a német mitológiában is: Mein Gott! Annak a férfinak neve vikingeknél vala Buri, aki magas volt, erős és pimaszul jóképű. A történet folytatása több forrásból is sejthető, ám itt bennünket legjobban az őstehén érdekel, csak hogy a lényét és jelenségét felfogjuk, megfelelő környezetbe kellett helyezni.
– Ugye, ni! MÚÚÚÚÚ (LIK)!
Mert Csuka Zoltán így írta versét ŐSTEHÉN címmel (kevésbé kínrímesen és rémesen, de nyilván erről a mitikus tőről fakadóan):
Őstehén a föld
békés, jámbor, járása lomha,
színes városok tarjagoznak a bőrén
énekek piros pántlikái lobognak
s a minden életének örök körforgása
himnuszoz le róla
kik rajta élünk, magunkra vagyunk büszkék,
s repdeső örömmel szívjuk az örök emlőt.
dicsérjük magunkat
és vértől csepegő emberségünk
Torokköszörülés, léptek zaja, lépcsőnyikorgás, majd énekli tovább Zoltán a maga csillagvizsgálójából:
Szelíd az őstehén
planéták körben táncolnak körülötte
ő pontosan járja az örök legelőket
és mi
forró, boldog testünket gondtalanul adjuk
egymásnak és csip-csup céljainknak
utánunk jövőknek hadd fakadjon
belőlünk is új, éltető tej…
Másutt a költő elkalandozik, akárcsak azt AZ ALFA IDEJÉBEN teszi, majd a gondolatait sorszámmal látja el, hogy maga se keverje össze őket, még legrosszabb pillanataiban sem:
- A napok és az élet morzsái maradnak nekünk, idők fáradhatatlan jelzőharangjainak biblikus kakasoknak, kiknek harmadszori szólására a föld melléből felbugyborékol a sírás
- de minden mindig marad a régiben, csak a börtönök fiadzanak meg a föld alatt, amíg körülöttünk családirtások, abortációk, hazafias frankhamisítás és tömeggyilkosságok klasszikus koszorúja fonódik
- fontos annak az eldöntése is, hogy vajon a majomtól származik-e az ember, ami kimutathatóan irreális, hisz a majom nem irt családot, hazafiasan frankot sem hamisít, nem abortál, és tudatosan tömeggyilkosságokat sem rendez, hogy egyebekről ne is beszéljünk.
Egyébként talán a legérzékletesebb az, amit egy másik opusában írt le (pár számot itt ebben az összeillesztésben átugrunk):
6. Felénk integetnek a hazátlan sínek, távolságokkal nézünk farkasszemet, de csak fekete ködök dobbannak elébünk.
A költő Csuka Zoltán, aki Zichyfalván született egykor (mai Plandište), írói pályafutását Pécsett kezdte. Ott jelentek meg első kötetei, hogy 1921-ben Újvidékre érkezzen a hírhedt Fekete vonattal. (Fején magas cilinderrel, kezében egy pepita kofferrel.) Tettének mozgatórugóit túl hosszantartó lenne itt aprólékosan megvizsgálni, fontos az, hogy róka fogta csuka, csuka fogta róka lett a dologból. Vajdaságunkkal nem engedték el egymás grabancát tizenkét évig. Irodalomszervezőként igazából itt tűnt fel Csuka, miközben olyan embernek bizonyult, aki nehezen hagyja ott a megkezdett munkát, az irodalmi facsemeték ültetését. Lapalapításai közül való az Út, Képes Vasárnap, Vajdasági Írás, A Mi Irodalmunk, a Láthatár, nem utolsósorban a legfontosabb, a többszörös említést érdemelt Kalangya.
Bori Imre doktor úr úgy ír róla a jug. magy. irodalom történetében érezhető szimpátiával, hogy Cs. Z. költészete az expresszionizmus csillagképében született, s ennek irányát követte egész szerteágazó, dúsan virágzó, gazdagon gyümölcsöző itteni tartózkodása során.
– Csuka még azokkal a fiatalokkal indult – állapította meg felemelt mutatóujjal és összevont szemöldökkel anno hű kritikusa, Arató Endre – akik hinni, harcolni és hitükért áldozatokat hozni is tudtak.
– És valóban – kapcsolódik hozzá tüstént Bori –, költőnk lírája a lehető legszorosabban kötődött a forradalmas ifjonti hithez. Természetesen nem függetlenül azoktól a társadalmi mozgásoktól sem, amelyek a húszas években a Vajdaság életét jellemezték. Mindvégig politikus költő volt, aki a munkásmozgalommal érintkezve érzésbeli síkokon fejezte ki a forradalmas életszemléletet, ezért is a művei gyakran plakátszerűek.
– Bizony, így igaz! – helyesel Csuka Zoltán lelkesen –, mert ilyenkor felharsan belőlünk Európa, Afrika, Ázsia és Ausztrália minden elnyomottjának vihardala.
Ezt bővebben kibontva a KESERŰSÉGEK ÉS MEGALÁZÁSOK KOHÓJÁBAN ÉGÜNK c. versében olvashatjuk, miközben felvetődik bennünk, hogy vajon hol sikkadhatott el Amerika. Ha mással nem is, de az összes megnyomorított feketéjével és indiánjával együtt, mindenesetre valahogy kieshetett a cekkerből ama költői lángolásban.
Item. Csuka Zoltán délvidéki életét és művét vizsgálva semmiképp sem szabad kihagyni a falusi ház meg a végtelen sok tejet adó tehén motívumát, zichyfalvai Audhumbláét. Mai Plandište különben kevéske magyarjával már nem az a hely, ahová rég Csukáék szerettek eljárni, sokáig tartózkodni, bár magyar emberünk nem érezte magát kínosan soha szerb emberek társaságában. Szinte ragadt rá a hagyományuk, a nyelvük, a táncuk; alkalomadtán beállt közéjük kólózni, s jól bírta a szilvapálinkát, így lett aztán hosszú, erős híddá a két kultúra és a két irodalom között.
Első jelentős vajdasági verseit Csuka egy ottani, búzakévékből összerakott szalmakazal tetején írta lobogó hajjal, hogy ugyanott kövesse el első, még nem túl jó fordításait is. – Persze, ezek idővel egyre jobbak lettek.
Történt aztán egyszer – okvetlenül el kell mesélni – hogy egyik nyáron estefelé, amikor a csorda tért vissza a legelőről, egy hófehér borjú megállt a kapujuk előtt, s nem akart onnan továbbmenni. Csuka Zoltán tapssal, kurjantásokkal, dobbantásokkal és apróbb göröngyök dobálásával próbálta tovaugrasztani, ám a barmocskája nem tágított. A ház lakóinak döbbenetére a borjú ott volt másnap reggel is. Lehet, félreértette a tapsot. Szép hosszú szempillái voltak, két igéző kék szeme, és olyan esdeklően nézett rájuk, hogy ember legyen a talpán, aki azt semmibe veszi. Hiába kérdezősködtek mindannyian a környéken, a kékszemű fehér borjúnak nem akadt gazdája, mindenki csak a vállát vonogatta, így végül úgy döntöttek, befogadják.
Az udvar hátsó részét el lehetett keríteni, volt is ott régről egy istálló, azt csak picit rendbe kellett hozni, így lakosztálya is lett a kis marhájának, akit egy ideig még cumisüvegből kellett szoptatni. Ám nem sokáig tartott a cumizás, mert eléggé gyorsan megtanult legelni, megette az eléje vetett szénát is, aztán így éltek boldogan tovább.
Utóbb szép nagy tehén lett a borjúból, s Csuka elkeresztelte Audhumblának. Azért is, mert Audhumbla rengeteg tejet adott. Annyit, hogy ha azzal az egész környéket nem is, de a közvetlen szomszédságot bőven el lehetett látni. Kiapadhatatlan tejes kútnak tűnt, aztán egyszer mégis apadozni kezdett. Látszott rajta, hogy nagyon szenved, valamije fáj neki, ám nem tudta vagy nem akarta megmondani. Költő gazdája szerint leginkább a szíve sajoghatott, mert valahányszor távoli vonatfüttyöt hallott, arrafelé nézett, s a fülét hegyezte, miközben – már amennyire ezt egy tehénen látni lehet – elöntötte a szomorúság. Valamiféle hihetetlen nosztalgikus bánat emésztette, amely utóbb kihatott a fizikai állapotára úgyszint. Hiába hívtak állatorvost, csodafüvészt, bárkit; varázslót, kuruzslót, Audhumbla utóbb olyasféleképp nézett ki, mint azok a zörgő csontú tehenek az indiai aszályban. Ekkor Csuka nagy nehezen úgy döntött, áthívja a szomszéd Imrét, aki ugyan disznóböllér, de le tud tán döfni egy tehenet.
Másnap korán a leghosszabb késével átjött Imre, jól meghúzta a pálinkát, majd hátrasietett az istállóba. Hogy utána mi lett, azt tőle magától tudhatták meg Csukáék, amikor dadogó rémületéből Imre magához tért. Meséje úgy hatott, mint olyan emberé, akit súlyos elmezavar támadott meg sorsdöntő pillanatban. Vallomása szerint az esemény rövid idő alatt, ám annál szokatlanabbul zajlott. Nem sokat teketóriázott, mondta, rögtön odalépett az állathoz, azzal a belemártotta a kést ott, ahol a szívét sejtette. Ettől Audhumbla menten összerogyott, de nem pusztult el rögtön. Bánatosan nézett a hóhérjára, majd annyit mondott lágy asszonyi hangon, hogy nem haragszik rá, mert kimentette egy totál elviselhetetlenné vált állapotból.
Ezzel még az a hajmeresztő dolog párosult, hogy bizony a tehén sebéből nem vér folyt, hanem hófehér tej. – Utóbbit Csukáék is láthatták, és teljesen sosem tudtak napirendre térni e rémség fölött. Csuka Zoltánt ez annyira megrendítette, hogy nem is tudta megírni soha. Különben is akkor már kezdett egyre többet fordítani, egyre több idejét és figyelmét kötötte le a fordítás, amely később, a második világháború után csúcsosodott ki a Híd a Drinán (Na Drini ćuprija) c. regény átültetésével.
– Senki sem tudja – írta-hitte-vallotta Ivo Andrić – mit jelent két világ peremén születni és élni. Egyiket is, másikat is megismerni és megérteni, nélküle annak, hogy valamit is tehetnénk azért, hogy ez a két világ megmagyarázza egymást, és közeledjék egymáshoz.
Ennek a sziszifuszi, a fordító igyekezetének ellentmondó írói feladatnak ki sem láthatta jobban a lényegét, mint éppen ő, aki bosnyák katolikusnak született jól kitapintható horvát családi ágon, ellenben korai műveinek némelyikét leszámítva mindvégig szerbül írt, miközben valóban hitt a hite szerinti legjobb megoldásban: Jugoszláviában és a jugoszlávságban.
Tudott dolog, sokak szerint – közöttük e sorok körmölője szerint is – legjobb regényéért, a Híd a Drinánért Andrić Nobel-díjban részesült. Érzékletes és emlékezetes megfogalmazásában azon a helyen, ahol a Drina víztömegének egész súlyával zölden és habzón a fekete és meredek hegyek látszólag zárt öbléből előbukkan, ott áll a tizenegy széles íven nyugvó, gondosan faragott kövekből épült nagy híd. S mint alapzatból, ebből a hídból nyílik legyezőszerűen az egész hullámos völgy, a völgyben pedig Visegrád, a kaszaba, vagyis kisváros; a dombok hátán lapuló falucskák, szántóföldek, legelők és szilvások árkokkal, sövényekkel barázdálva és erdőcskékkel, ritkás fenyvesekkel telehintve. Ha innen, a látóhatár aljáról nézzük a vidéket, úgy tetszik, mintha a fehér híd széles ívei alól nemcsak a zöld Drina folyna és áradna szét, hanem ez az egész verőfényes és szelíd térség, mindazzal, ami rajta van, s a fölébe boruló déli égbolttal együtt.
Milyen idilli kép, aztán mégsem az. Könyvében maga az író rombolja szét, festi vérvörösre a folyó vizét a történelem arra kínálkozó pillanatait boncolgatva, kifejezett hangsúllyal a török időkön. Illetve a törökök eltűnésén a tájról, ahol csak az eltörökösödött szlávok maradnak sajátos hátvédként a mecsetjeikkel, türbéikkel és turbánjaikkal, hogy az később újbóli feszültségeket, vérontásokat generáljon, jelezve egy újabb förtelmes erupció lehetőségét. – Ivo Andrić jómaga az ezerkilencszázhetvenes évek derekán halt meg Belgrádban, hogy már hetvenhatban ugyanott megalapítsák a róla elnevezett díjat, amelyet onnantól kezdve minden áldott esztendőben rendre kiosztottak a szóban forgó év legkimagaslóbb prózaírói teljesítményért, kivéve kettőezer tízet, amikor is az akciót lefújták.
Jóval előtte az író Boszniában álló mellszobrát lefosták. Nem a galambok. Csuka Zoltán szerencsére nem érte meg e kiábrándító pillanatot. 1984. március 23-án, jól belegázolván már a korba, a magyarországi Érden – miután lelki szemeivel megpillantotta Ivo Andrićot, aki hálás arckifejezéssel ugyan, mégis fügét mutatott neki – visszaadta nemes lelkét mennybéli teremtőjének.
A Fekete-tó (regényrészlet)
Kihúzom a kukát full másnaposan, és belenézek a postaládába. Pihen benne egy nagy boríték. Feltépem, és szétnyitom a hosszabb oldalánál félbehajtott levelet. Hivatalos pecsét is került rá az önkormányzatnál Kati néni aláírásával: közigazgatási szabálysértést követtünk el, mert nem nyírtuk le a füvet a ház előtt az árokparton, és a sövény is jobban elburjánzott a megengedettnél. Megsértettük a közösségi együttélés alapvető szabályairól szóló rendeletet, és Kati néni megvágott minket huszonötezer forintra.
Belerúgok a kukába, a levelet gombócba gyűröm, és kidobom. Káromkodom, szidom Olivért, apámat, aki nincs itt, és hiányzik, a pasit, aki bemosott Márknak, a faluszépítő egyesületet, az eget, az univerzumot, a jóistent, Kati nénit.
A fészerből kihúzom a benzines fűnyírót, és úgy berántom, hogy azonnal pöförögni kezd.
Nekem tetszett, hogy körbeszőtte a növényzet a házat, mint egy puha takaró, így nem látnak be az udvarba, ami vadregényes és így még természetközelibb – olyan mű, ha mindent csutira vágunk. De ez van, szépen lenyírom a füvet, majd bedugom a hosszabbítóba a sövényvágóból kilógó kábelt. Két óra kell a munkához, összegereblyézem utána a lehullott ágakat, felsöpröm a járdára szóródott fűszálakat-leveleket, és a komposztdombra hordom a kupacot.
Veszek egy forró zuhanyt, hajat is mosok. Cseresznyés ajakápolót kenek a számra, és a törölközőben elnyúlok a kanapén. Már nem csak a fejem fáj a macskajajtól, hanem a karom, a hátizmaim is lüktetnek, mintha a kertészetben húztam volna le újabb nyolc órát.
A szenvedés közepén kopogásra leszek figyelmes. Kiesek a nyugalomból, és felkapok egy köntöst. Megijeszt, hogy esetleg Kati néni jött, hogy lemérje, optimális volt-e a vágásmagasság, de nem ő áll a küszöbön.
Hanem Teréz.
Csak egy kicsit fagyok le, mert nincs más választásom, mint tudomásul venni, hogy ez egy ilyen nap.
– A nevelőtanárod mondta a piacon, hol laktok – előz meg a magyarázattal, mielőtt értetlenkednék.
Kedvem támad becsukni előtte az ajtót, de olyan, mintha egy rejtélyes, határozott erő uralná a mozdulataimat, ami arra kényszerít, hogy félreálljak az útból, és megkérdezzem Teréztől, kér-e esetleg egy kávét.
– Tegnap még nem látszott a házszám – mondja, miközben kulcsra zárja a bejárati ajtót, és a kulcsot a zsebébe ejti. A mi kulcsunkat.
Kérem vissza a kulcsot, gondolom, de nem tudom hangosan kimondani, helyette bekapcsolom a rádiót és a kávéfőzőt.
– Cukorral, tejjel?
– Laktózmentes tejjel és édesítőszerrel szoktam inni, de nem olyan fontos.
– Laktózérzékeny vagy?
– Nem, csak kerülöm a cukor összes formáját. Zsírból próbálok energiát nyerni.
– Ha nem fogyasztanék annyi cukrot sem, amennyi a növényekben van, biztos leblokkolna az agyam, elakadna a nyelvem, és nem tudnék megszólalni.
– Az elektrolit háztartásra kell ügyelni. A sejtek magnéziummal, kalciummal, káliummal és sóval működnek. Olvastam a könyvtárban, amikor egy ritka gyógynövény hatása után kutattam. Hogy haladsz a zenével? – kanyarodik el a botanikától a kávéscsészével a tenyerén, és a szeme villan egyet, mint a fényképezőgép vaku.
– Keveset gyakoroltam mostanában – vallom be. – Lehet, hogy fellángolás volt, mert csak Petőfi Rádiót hallgatok már komolyzene helyett. Olyan, mintha egy másik korszakba léptem volna, amióta apám kiment külföldre.
– Meddig?
– Három hét múlva jön haza.
– Kérsz egy kis málnás csipkebogyó italt? – húz elő Teréz egy halványpiros folyadékkal töltött üveget. – Piaci szerzemény. Tele van probiotikummal, ami jó az immunrendszernek.
Elmosok még egy pár poharat, és megkóstolom. Arra számítok, hogy édes lesz, de inkább savanykás. Nem rossz, lehúzom, amit a poharamba tölt, Teréz viszont épp csak belekortyol a sajátjába.
– Alkoholos? – kérdezem, mert máris könnyebbnek tűnik a fejem.
– Csak sok benne a vitamin.
Csendben, mozdulatlanul ülünk. Sötétedik. Teréz bőre csillogni kezd, mint a holdfény, és a falakra ezüstös homály telepedik. Tejszínű derengés és a feketeség, ennyit érzékelek: Teréz arca helyén egy fekete lyuk nyílik, de nem félek, mert elhiszem, hogy álmodom.
– Bárcsak a tegnap estét is álmodtam volna – sóhajtom.
Furcsa, édeskés illatot érzek, és a szívem összeszorul, de gyorsan elmúlik. Több időre volna szükségem. Még több barátot akarok szerezni.
– Miért csak száz évig élhetünk jó esetben?
– A tiszavirág egy napot, ha él. Pont jó lesz, ha vége lesz, hidd el.
– Százötven év logikusabbnak tűnik.
– Elérhető.
– Senkiről nem hallottam, hogy addig húzta volna. Nemzetközileg sem.
– A középkorhoz képest duplázódott az átlagélet.
– De ebben az évszázadban nem fog megduplázódni. Le kellene fagyasztani a testem.
– Óvodában hollywoodi színésznő akartam lenni. Elmúlt.
– Az sem rossz, hogy hegedűművész lettél.
– Belegondoltál már abba, mi történne, ha meghosszabbíthatnánk az életünket? Nem férnénk el a bolygón. Ennyire egyszerű. Másoknak is esélyt és teret kell adni. Nem olyan ijesztő a halál.
– Akkor holnaptól ne féljek a haláltól?
– Persze, hogy ne – mondja Teréz könnyedén, de valami nem stimmel: mintha csak erőltetné, hogy laza, közben meg komolyan beszél.
Nem értem, mi ez. Vagy csak bimbózik megint a paranoiám, mint a labdarózsa?
A nappaliba egyre több árnyék oson, és a bútorok alig látszanak. A feketeség egyre nő, betölti a házat, és az égen kioltja a holdat. Teréz hideg ujjai a kezemhez érnek, miközben a Heaven Street Seventől szól a rádióban egy nóta.
– Ilyen hangulatom van tőled – mondja Teréz.
– Szívesen árasztok hangulatot.
– Nem akarlak lelombozni, de ez kilencvenkilenc százalékban a projekcióimról szól.
Újra az ital után nyúl, de összekeveri a poharakat, pedig az enyémben pár csepp maradt, és a peremére is ráragadt egy kis cseresznyés ajakápoló.
– Az az enyém – próbálom figyelmeztetni, de késő.
– Valóban? – kérdezi, majd a pecsétre nyomja a száját.
Visszatartom a lélegzetem. Erős fény gyullad a nappaliban, mintha a hold visszakerült volna a helyére. Teréz szemgolyójában az asztali lámpa tükörképe napkitörésre emlékeztet, fehér foltokat látok a cserépkályha oldalán, ha ránézek.
A kanapé hátának támasztom az arcom. Teréz olyan, mint egy sötét angyal, aki értelmetlen szavakat suttog a levegőbe. Lehet, hogy megátkoz, mert tétlen vagyok, pedig bűnrészes is lehetnék. Ahogy betakar egy kockás pléddel, megszagolom a kulcscsontját, ami olyan illatú, mint a hervadó orgona. Megszólal egy harang a hegyoldal felől, majd a parketta, az asztal, a plafon süllyedni kezd lefelé, Terézzel és velem lefelé a földbe.
Tűz, ha hamvad
Bíró János bá heves, ingerült mozdulatokkal próbálta megdrótozni a hámot: az egyik varrásnál teljesen szétszakadt, amikor Szellő meghempergőzött a földön. Vékony bőrszíjjal kellett volna, de nem volt neki, szűcshöz menni nem volt kedve, úgy gondolta, inkább megmókolja ő maga. Közben morgott, szidta a lovat, pedig tudta, hogy igazából ő volt a hibás: le kellett volna venni a hámot a lóról, mikor félrecsapta legelészni. De arra gondolt, pár perc alatt bekapja azt a kicsi tízórait, s indul tovább a gereblyegéppel, minek levenni annyi időre a hámot?! Mostanában valahogy erőtlennek érezte magát, a munkát is csak olyan ímmel-ámmal végezte.
– Nem bírsz magaddal, mi? Ne félj, adok én olyant neköd, hogy megemlögetöd!
Aztán, ahogy a drótozás sehogy sem akart úgy sikerülni, ahogy kellett volna, már magát is szidta:
– Ugyé, már megint mazlagolsz, Bíró János? Ugyé, már megint?
Miután, úgy, ahogy, de elkészült a mókolással, a gereblyegépet kínkeservesen a szekér után kötötte, s hazaindult. Egyre nehezebben boldogult egymagában a mezei munkákkal. Volt pár könnyű év, amikor Jancsi már elég nagy volt, hogy tudjon segíteni (Klárira nem nagyon lehetett számítani, neki egyvégben programja volt, az iskola eleve elszólította, de nyáron is folyton táborokba járt), és rá is állt a keze elég jól. Bíró Jánossal madarat lehetett volna fogatni ekkoriban: annál nagyobb örömet, mint a fiával kiszekerezni, és ketten szép egyetértésben valami munkát elvégezni, elképzelni se tudott. Sajnos rövid ideig tartott a jó világ, az iskola miatt Jancsi is városra került, egyre többet volt távol, az egyetem ideje alatt már csak látogatóba járt haza ő is, mert vakációkban különböző farmokon gyakornokoskodott. Bíró János, mi mást tehetett, olykor segítségül hívta valamelyik komáját, szomszédját, de igyekezett úgy forgatni a dolgokat, hogy egyedül is boldoguljon. Néhány alkalommal a feleségét is befogta, ha olyan munka volt, például szénahordás vagy gépkapálás, újabban azonban ő már nem jött. Azt mondta, vén már az ilyesmihez, a meleget se bírja úgy, mint fiatal korában, ereje sincs úgy: amit egyedül el tud végezni János, azt végezze el, s amit nem, azzal hagyjon fel, vagy adja ki másnak. Bíró János erre is ráállt, egyre több munkát bízott rá Zakariás Janira, akinek viszonylag komoly gépparkja volt, de az oldalas helyeket, a domboldali kaszálókat nem vállalta, félt, hogy felborul a traktorral, így azoknak Bíró János kénytelen volt továbbra is egymaga gondjukat viselni. Ilyen volt a Szilosi kaszáló is, azzal küszködött éppen, már második napja. Tegnap reggel-délelőtt levágta, délután megforgatta, az idő szerencsére vele tartott, hétágra sütött a nap, s egy kicsi szél is lengedezett: ilyenkor szárad a leghamarabb a kóst. Ma elkezdte lógereblyével összeszedni, boglyahelybe keríteni. Egy kicsit még szárad délutánig, amíg megebédel és megpihen, aztán lehet feltakarni. Jobb lába, amivel a gereblyegép pedálját nyomta, sajgott kissé forgóban, de nem bánta túlságosan: villával egész nap nem haladt volna feleennyit se. Ezt a lóvontatású gereblyegépet fiatalember korában vásárolta, akkor még újdonságnak számított. Három-négy ember helyett is dolgozott, irigyelték is a faluban. Egy lovat kellett elejébe fogni, Bíró Jánosnak ez némiképp gondot jelentett, mert az ő lovai párban jártak, az egyéni munka furcsa volt számukra, így szoktatni kellett őket, de megérte. Hamar kitapasztalta, hogyan érdemes használni: először összehúzta a széna nagyját buglyahelybe, aztán takarás után még egyszer megjárta a területet. Esetleg, ha gyümölcsfák voltak ültetve a kaszálóba – volt olyan földje is –, a fák körül össze kellett húzni kézi gereblyével, és a végén, a boglyák körül egy kicsit megszépítgetni, ahogy errefelé mondták: pipinyálni, de összességében így is sok időt és energiát spórolt.
Ezúttal is jól haladt, valahogy mégsem volt lelkes. Régebb hajtotta a tűz, hogy a családért, a gyermekekért, újabban már csak megszokásból…
Valahogy bedirigálta a pajtába a lovat, a szekeret is a csűrbe, s rosszkedvűen bebaktatott a házba. Az étel szaga aztán megvigasztalta kissé: az asszony salátás fuszulykát főzött, s utána ordás-kapros palacsintát. Jobb ételt el se lehetne képzelni!, gondolta, nagyokat szippantva.
– Meg kell hagyni – bólintott elismerőleg, miközben a második tányérral merte –, főzni azt tudsz még…
– Hát, pedig éppeg gondókoztam, ennek a palacsintának nekifogjak-é. Kettőnkért…
– Hát, az aranyszaró fiad nemigön jő haza…
– Hadd el, no, jőne az, csak nem tud, annyi a dóga…
– Annyi-é?
– Annyi, annyi! Hát nem megmondta?
– Ma beszéltél-é vele?
– Próbáltam, de megint hülyésködött a skype… A tegnap beszéltünk. Oda akartalak híni, hogy szólj te is két szót, de nem vótál sehol… Osztán amire elékerültél, beléfelejtöttem, hogy megemlítsem…
– Sze tudod, hogy künt vótam Szilosba… S hát mit mondott?
– Sömmi nagyot… Kicsit meg van taknyosodva…
– Ilyenkor nyáron?
– Azt mondja, a szálloda mind teli van rakva olyan masinával, ami hidegöt csinál, s biztos attól… Tudod, az a légkondícionáló micsoda…
– Tudom, tudom…
– Kicsit a hangja is el vót mönve…
– Jó, hogy nem ülnek bé a hűtőszekrénybe! Erre mondják, hogy a kutya is jódógába vesz meg…
– Hadd el, no…
– Ahelyett, hogy künn vóna a napon, ül ott a hidegházba, s csudálkozik, hogy betegösködik…
– Úgy égyeztünk, hív még, ha könnyebben van… Ma lestem eléggé…
– A fene ötte vóna meg azt az internetöt is, sohase mönyön, amikor kéne! – szólt közbe az öreg ingerülten, aki továbbra is látens ellenszenvvel viseltetett a digitális technika iránt.
– Hadd el, ne szidjad, nem hibás az…
– Igazad van, ha itthon vóna, akkor…
– Ne kezdjed megint, no…
– Látod-é, Anti haza tudott jönni, s Janika bezzeg nem! – zsörtölt az öreg.
– Haza-é? Nincs is abban köszönet!
– Eriggy mönj el, no! Há mé ne vóna?
– Aki éccör innen elmönt…
– Szerintem ahhoz képöst elég helyre legényke…
– Mihöz képöst?
– Ahhoz képöst, hogy városon nőtt föl!
– Hát, szerintem jobban járt vóna, ha ott is marad, itt csak csúfot űzet magából.
– Mondhatsz, amit akarsz – makacsolta meg magát az öreg –, neköm tetszik, hogy hazajött, s amiből lehet, pártfogolom…
– Igön? – torkolta le Mariska néni – S éjsze az is pártfogolás vót, hogy réa sóztad azt a vén kecskét…? Mennyit kellött uzsukáljak, hogy legalább azt a kecskeollót elvidd neki… Még, hogy pártfogolod…
– Ezt te nem értöd, asszony! – emelte föl a hangját az öreg. – Az is pártfogolás. Így üsmeri ki magát közöttünk! Meg kell tanója, hogy mit lehet velünk, s mit nem…
– Meg. De azért nem kell bolondját járatni vele…
– Csak amíg hagyja… Osztán, ha életre való…
– Hát… – csóválta meg a fejét kétkedően az öregasszony.
– Mintha a fiamot látnám, értöd-é! Ej, ha itthon vóna az is, hogy ne kelljön égyedül vesződjek…!
– Jó helyt van ott, ahol van!
– Jabban szeretném, ha itthon vóna. Itthon is meg lehet élni. Aki megfogja a dolog végit… De Jani…, fene tudja, mi az anyja valagát akar…
– Az anyja valagát inkább hagyjuk… – emelte fel rosszallóan a hangját Mariska néni. – S különben – kérdezett vissza aztán –, szerinted Anti tudja?
– Legalább vót mersze hazajőni… Más csak mönyön. Mi lösz itt, ha mind elmönnek a fiatalok?
– Szerinted mért jött? – engedte el a füle mellett Mariska néni az öreg siránkozását.
– Szereti itt.
– Szereti? Sömmihöz sem ért!
– Belétanól!
– Vagy igön, vagy nem…
– S hát a székölység?
– Énfelőlem székölyködhötött vóna ott a városba is…
– Ott nem lehet, te anyjuk!
– Mért? Aki széköly, az itt az széköly, s ott is, nem?!
– Nem éppeg! Aki innen elmönt…
– Jól tötte…
– Te beszélsz, de mi lösz itt velünk? Mahónap odakerülünk…
– Mi-mi?! – vágott az öreg szavába Mariska néni. – Én meghalok, s te békőtözöl a városba!
– Én-é? Soha!
– Hát akkor itt maradsz, s ha meghalsz, kerítést támasztanak veled…
– No ez az…! De ha vóna valaki…
– Hát akkor vödd örökbe Antit! Már annyit dícsérted! – fortyant fel az öregasszony. – S akkor meg vattok élve, barackmagoson!
Az öreg megérezte, hogy túl messzire ment:
– Nem éppeg úgy gondótam, no!
– Hanem?
– Há másképpen, no!
– Az se jobb sömmivel…
– Ha vajégy kicsit segítenénk neki, hátha osztán…
– No, azt várhatod!
– Várom is!
– Inkább avval törődj, hogy…
– Ne mondd meg te neköm, hogy mivel törődjek!
– Már nem sokáig mondom, János! Nem sokáig…
– Nézzünk oda, milyen beszéd ez?! Ne hagyakozz neköm!
– Én nem! De te se akard a nyakamra hozni Desági Antalt!
– Dehogy akarom!
– Akkor meg minek jött réád ez a fene nagy segíthetnék? Tudhatnád jól, hogy a fiataloktól nincs amit várni. Sem égyiktől, sem másiktól…
– Igazad van, asszony! Nekünk se ad sömmit az Isten erőszakkal. Mű is megküszködünk…
– Amíg tudunk…
– Vaszarkodjék ő is! Éljön meg magának. Aki szart akar önni, lögyön kalánya.
– Úgy, Bíró János, úgy! Folytassad csak ezt a rusnya beszédöt! – rekcumolta Mariska néni az öreget. – Megszégyölhetnéd a pofádot!
– Beszélj pálinka, beszélj! – somolygott az öreg.
- Te pedig jobb, ha hallgatsz!
- Jól van, te asszony, szót fogadok: kicsit ledőlök, megnyugszom, osztán mönyök vissza buglyálni.
- Azt jól töszöd, addig sincs baj veled…
Így évődtek egymással, amolyan húzd meg, ereszd meg-stílusban. János bá nagyhangú ember volt, de Mariska nénit nem kellett félteni. Elérte ő, amit el akart érni, csöndes szóval, de konokul, s közben néhanap úgy oda-odamondogatott az urának, hogy azt nem tette a kirakatba. Ahogy az öregség mind jobban a nyakukra hágott, egyre nyűgösebbekké, ingerültebbekké váltak, Mariska néni gyakrabban házsártoskodott, mint kellett volna, János bá is gyakrabban emelte fel hangját, vagy legyintett lemondóan, s fordult ki a házból, faképnél hagyva feleségét.
Vitáik központi témája egy jó ideje Janika volt: az öreg nem tudta megemészteni, hogy a fia, ahogy ő fogalmazott, szóga lött az ánglusoknál, pedig lehetött vóna a maga ura itthon, Mariska néni azonban mindig kipártolta, megvédte. De esténként, lefekvés után azért ő is sóhajtozott… Egyébként egyre gyakrabban érzett valami különös gyengeséget, melynek nem tudta okát, ilyenkor le kellett ülnie, néhány percig mozdulni sem bírt. Mellkasa szorított, lélegzete elakadt. A férjének nem beszélt erről, sejtette, az csak elviccelné a dolgot, hogy mi van, asszony, tán szerelmös vagy…? Mit mondhatott volna erre: igön, csak másképpen?
(Részlet egy készülő regényből)
Lidércország
A lidérc akkora volt, mint egy kertitörpe, és lágy, meleg fényt árasztott magából. Panni nagyon örült, amikor meglátta a szobájában, mert sokat olvasott már a lidércekről, és alig várta, hogy lásson egyet. Nem csak a lidércekről, hanem minden másról is nagyon sokat olvasott. Régebb az iskolába is magával vitte a könyvet, amit épp olvasott, de már leszokott róla, mert a többiek mindig kinevették érte. Eleinte nem értette, miért, mert ő senkit nem nevetett ki, de aztán arra gondolt, hogy talán azért, mert olvasni nem menő, és ezután csak otthon olvasott, amikor senki se látta.
A nyugalom csak rövid ideig tartott, mert az osztálytársak hamarosan találtak valami mást, amiért kinevessék. Panni szeplős és szemüveges volt. De az osztályban nem volt menő szeplősnek és szemüvegesnek lenni. A többiek mindig összesúgtak a háta mögött, de még elég hangosan, hogy meghallja őket. A többi lány mind nagyon csinos volt, sminkeltek és divatos ruhákban jártak, de Panni akármit vett fel, mindenben csúnyának és esetlennek érezte magát, amit az osztálytársak mindig igyekeztek is a tudtára adni. Nagyon szerette volna, ha a szép lányok barátkoznak vele, de valahányszor beszélgetni próbált velük, mindig azt mondták neki, hogy undorító, egy ilyennel ők soha nem állnának szóba.
Megpróbált szemüveg nélkül iskolába járni, de nem látott el rendesen a tábláig, a tanároknak se mert szólni, hogy előbbre ülhessen, és amikor a többiek meglátták, hogy hülyeségeket ír a füzetbe, ezért is kicsúfolták. A szeplőkkel semmit nem tudott csinálni. Az osztálytársak azt mondták rá, hogy ragyás, és Panni mindent megtett volna, hogy megszabaduljon tőlük, egyszer még az anyukája alapozóját is kipróbálta, de az eredmény katasztrofális lett, és inkább lemosta. Egyre jobban szégyellte magát, és legszívesebben az utcára is eltakart arccal lépett volna ki.
Otthon, az anyukájával és a könyveivel biztonságban volt. Minden délután alig várta, hogy hazaérjen, de az esték túlságosan is hamar elteltek, és másnap minden kezdődött elölről.
Egyik reggel, izgatott nyüzsgés fogadta az osztályban. Persze, ma van Adél születésnapja. Adél az egyik legcsinosabb lány volt az osztályban, okos volt, a tanárok is szerették, mindig szép ruhákban járt. Adél különösen utálta Pannit, ha meglátta, mindig olyan arcot vágott, mintha egy iszonyúan büdös, romlott gyümölcsöt szagolna. Az osztályban már egy hete arról beszéltek, hogy Adél hatalmas bulit szervez, amire mindenkit meghív. Panni sejtette, hogy ő lesz az egyetlen, aki nem kap meghívót, de mégis nagyon fájt neki, amikor látta, hogy Adél nagy ívben elkerüli az ő padját. A gyerekek megbeszélték, hogy ki mit vesz fel, milyen torta lesz, milyen ajándékokat visznek, és közben lopva Panni felé pislogtak. Ha valamelyikük elkapta a tekintetét, nevetni kezdtek. Szünetben az egyik lány odalépett hozzá.
– Te szegény, téged nem hívtak meg. Én meghívnálak az én szülinapomra, de félek, hogy nem lenne pénzed rendes ajándékra – a lány alig bírta végigmondani, már-már fuldoklott a nevetéstől. Az osztály zengett a kacagástól.
Panni végignézett a röhögéstől eltorzult arcokon, és majd elsüllyedt szégyenében. Felpattant és kirohant a teremből. A folyosón már alig bírta visszatartani a sírást, és mire elért a lányvécéig, már ömlöttek a könnyei. Órákig ült az egyik fülkében, aznap már nem mert visszamenni az osztályba, megvárta, míg mindenki hazamegy, és csak akkor szedte össze a holmiját.
Mindig szégyellte, hogy nincs pénze szép és márkás ruhákra, mint a többieknek, és gyakran kinevették azért is, mert turkálóból vásároltak. Az anyja egyedül nevelte, és nem volt túl sok pénzük, de tudta, hogy ezt hiába magyarázná, a többiek úgysem értenék meg.
Panni érezte, hogy nem bírja már tovább, ezért egy nap az utolsó óra után, amikor már üres volt az osztály, odament az osztályfőnökhöz, és mindent elmondott. A tanár azt mondta, hogy sajnálja, és azt tanácsolta, hogy ne törődjön vele. Panni megpróbálta, de cseppet sem érezte jobban magát. Elmondta egy másik tanárnak is, az meg azt mondta, védje meg magát, de fogalma sem volt, hogy kellene. Nem tudta, mire gondolhatott a tanár, tán meg kéne vernie őket? Szeretett volna egy barátot, aki megvédi, de rájött, hogy undorító, és egy ilyen embernek hogy is lehetnének barátai.
Az anyja látta, hogy a szokásosnál csendesebb, de hiába kérdezgette, Panni mindig azt felelte, hogy semmi baj. Nem akart árulkodni, szégyellte magát, amiért olyan gyenge, hogy nem tudja megoldani a helyzetet, és különben sem hitte már, hogy anya bármit is tudna tenni, ha még a tanárok se tudnak segíteni.
Észrevette, hogy otthon sem tud már megnyugodni. Bármit csinált, mindig eszébe jutott, vajon mit szólnának hozzá a többiek. Nem volt már kedve olvasni, tudta, hogy az osztályban kiröhögnék miatta, és már otthon sem tudott szabadulni a mardosó szégyentől. Ezért inkább nem csinált semmit, csak ült a szobájában, és nézett le a nyolcadik emeletről. Elképzelte, milyen jó lenne, ha nem létezne, milyen könnyű lenne, és holnap már nem kéne iskolába menni,
A lidérc volt az egyetlen vigasza. Minden este eljött és beszélgettek. Csavargatta a szakállát, miközben Lidércországról mesélt. Tényleg olyan volt, mint egy kertitörpe, és amikor vele volt, Panni még tudott mosolyogni. Lidércországban minden könnyű és súlytalan, az ott élők képesek a felhőkön is járni, nincsen fájdalom és szomorúság. Ami azt illeti, ott semmilyen érzelem nincsen, csak a végtelen nyugalom, mesélte a lidérc.
Panninak ez nagyon tetszett, szeretett volna semmit sem érezni, csak végtelen nyugalmat. Amikor a lidérc mesélt, megpróbálta elképzelni, és már ettől is sokkal jobban érezte magát.
Az anyja egyre jobban aggódott, mert Panni már alig-alig szólt hozzá. Ha megkérdezte, mi volt az iskolában, csak annyit felelt, hogy semmi, és csukta is magára a szobája ajtaját. Az anyja mindent megpróbált, leültette beszélgetni, hétvégén elmentek sétálni, kirándulni, és végig remélte, hogy Panni egyszer csak elmondja, mi bántja, de a lány makacsul hallgatott.
A lidércnek ezzel szemben mindent elmondott. A kis emberke mindig végighallgatta, és soha nem mondott olyasmit, hogy ne törődj velük, vagy védd meg magad, csak azt, hogy megérti, milyen nehéz lehet. Panni rádöbbent, hogy mégis csak van egy barátja. Eszébe jutott, hogy az osztálytársak, biztos kiröhögnék, ha megtudnák, hogy neki csak egy barátja van, és az is egy lidérc, de próbálta elhessegetni a gondolatot, hiszen ezekben a röpke órákban még jól érezte magát.
Amíg nem jött a lidérc csak bámult ki az ablakon, nézte az autókat és az embereket, eszébe jutott, hogy másnap tornaóra is lesz, és arra gondolt, milyen könnyen megoldható lenne, hogy ne kelljen többet iskolába járni. Ha nem létezne, akkor biztos nem érezné a sok szégyent. Valami olyasmi lenne, mint Lidércországban élni. De minél többet nézett lefelé, annál jobban félt, nem, mégse lenne olyan könnyű, nem elég bátor hozzá.
A tornaórát mindennél jobban utálta. Alapvetően szeretett volna mozogni, de a többiek mindig nevettek rajta, ha szaladni kellett, a csapatjátékoktól már előre félt, mert senki nem akart vele egy csapatban lenni. Annyira izgult, hogy mindig bénázott, elesett, nem találta el a labdát, és ezzel csak rontott a helyzeten, még jobban gúnyolták, még jobban kinevették.
Ez az óra a szokásosnál is rosszabbra sikeredett. Panni éppen átöltözött, és már indult volna a tornaterem felé, amikor harsány röhögés ütötte meg a fülét. Ekkor jutott eszébe, hogy a szemüvegét az egyik padon felejtette.
– Hoppá, azt hiszem, valakinek új szemüveget kell venni – mondta Adél kezében a törött szemüveggel – vajon hány évig kell félretenned hozzá? Apukád talán venne neked másikat. Ja de várj, neked nincs is apukád.
Az osztály még akkor is nevetett, amikor a tornatanár megérkezett.
– Mi van itt? – kérdezte szigorúan a tanár, és az osztály azonnal elcsendesedett. Panni nem mert szólni, tudta, hogy ez a tanár is csak annyit mondana, védd meg magad. Nem szabad sírni, nem szabad sírni, ismételgette magában egész nap.
Anyu szerencsére nem volt otthon, mert sokáig dolgozott. Panni berohant a szobájába, és amint becsukta az ajtót, zokogni kezdett. A lidérc már ott fénylett a szobában.
– Nem akarok többet iskolába menni – mondta neki Panni – Segíts nekem eljutni Lidércországba!
– Hajaj, az nem lesz könnyű– sóhajtott a lidérc.
– Miért nem? – kérdezte Panni.
– Ha egy ember Lidércországba megy, soha többet nem térhet vissza az emberek közé.
– Én nem is akarok visszajönni. Itt mindenki utál engem– felelte Panni.
– Egyáltalán nem egyszerű az odavezető út. Fájdalmas neked is, és annak is, aki itt marad.
– Nem érdekel, most már elég bátor vagyok hozzá– felelte Panni. Kinyitotta az ablakot, és letekintett a sötét, üres utcára. Már nem félt, készen állt az utazásra. Most kell menni, amíg anyu haza nem ér. Nem érzett se fájdalmat, se szomorúságot, csak végtelen nyugalmat.
– Jól meggondoltad? – kérdezte a lidérc – hiányozni fogsz az embereknek.
– Én nem hiányoznék senkinek – felelte Panni, és felmászott az ablakpárkányra.
– Biztos ez? – kérdezte a lidérc.
Panninak már a nyelve hegyén volt a válasz, hogy biztos, de ekkor hallotta, hogy fordul a kulcs a zárban. Hazajött anyu. Talán neki mégiscsak hiányoznék, gondolta, és hirtelen halálra rémült az alatta tátongó sötét utcától, egy csapásra eltűnt a végtelen nyugalom, és rádöbbent, hogy talán mégsem elég bátor, hogy Lidércországba költözzön.
Leült az ágyára, a szíve úgy vert, mintha ki akarna ugrani a helyéről, mert mindennél jobban félt attól, amit most tenni készült. Nem szabad sírni, nem szabad sírni, ismételgette magában a szokásos mantrát. Végül vett egy nagy levegőt, és kilépett a szobájából.
– Anyu! El kell mondjak neked valamit.
Csak egy félreértés
A Kiril és Metod utca 45/a-ban Bojan idén nyáron megnyitotta palacsintabódéját. A Kiril és Metod utca 45-ben van Bojan anyjának vegyesboltja, ehhez ragasztotta Bojan a palacsintabódét. A Kiril és Metod utca 42. előkertjében áll az a hatalmas fügefa, ami méretét nézve méltóságteljes, de elhelyezkedése szerencsétlenül árnyékos, nem érik be rajta a gyümölcs. Ezért a Kiril és Metod utca 43-ban Bojan nagyanyja zöldfügelekvárt főz, egy sötétkék tíz literes fazékban, és a 45/a-ban, a bódéban, Bojan ezt tölti a palacsintába, vagy mézet, vagy bolgár kecskesajtokat. Bojannak van kétkazettás magnója, amerikai bicskája, és pirospozsgája, kis gödröcske is az arcán, de zárkózott és szűkszavú. A Kiril és Metod utcában a gyerekek mind ismerik Bojant és a palacsintabódét, fellépnek a kis falépcsőre, pipiskednek, és benyávognak a bódé ablakán, „Bojan, Bojanki, Bojankicska..!” De Bojan elhajtja őket, „vendégek vannak, látjátok, annyi időm sincs, hogy a cigarettám elszívjam, hess innét!” És ez igaz, mert a Kiril és Metod utca 45/a elé felállított háromszemélyes műanyag kisasztalnál öten ülnek türelmesen, és az asztalon tényleg van egy előkészített cigaretta. Amikor Bojan kisüti a palacsintákat, megtölti és zsebkendőre hajtja, füttyent, hogy menjenek érte, felkapja a cigarettáját, és már el is tűnik a palacsintabódé közeléből. El kell bújnia a gyerekek elől, akik futva érkeznek, lábujjhegyre állnak és énekelve kérlelik, „Bojan, Bojanki, Bojankicska..!”
A négy amerikai fiú nyolc lábából hármon kilyukadt a flipflop a forró krampácsköveken, amikor Kaszpicsánban leszálltak. 10 óra volt, és mozdulatlan forróság. Káromkodva röhögtek. A kelet-európai kaland útiterve naponta módosult. A Budapest-Burgas gyorsvonathoz Ruszénál lett volna a csatlakozás Várnába, amikor éppen hajnalodott. Lemaradtak róla. És arról a hatalmas Dunáról is lemaradtak, amin rakodódaruk kalimpáltak a derengésben. A vonat – Gyurgyevóból Ruszéba – percekig ment át a folyó felett. Egy pillanatra felköltötték őket, megnézték az útleveleiket, megállapították róluk is, hogy önmagukra hasonlítanak nagyon, így pokrócba csavarva, pislogva a hirtelen kivilágított fülkében, és az útlevélképeikre egyáltalán nem, de a hajnali vonatokon a határőrök ehhez hozzá vannak szokva.
A (Félelmetes) Krum kán – aki legyőzött bizánci császár koponyájából csinátatott serleget, hogy abból igyon – ezerkétszáz éves lovas domborműve, és a remetebarlangok a Madara-fennsíkon, megérte a véletlen kitérőt, a négy fiúból három európai történelmet hallgatott, egy pedig ókori irodalmat.
Csak hetek múlva értek Szozopolba, eredetileg ez sem volt benne az útitervben, de Bojan unokatestvére Neszebarban, egy – csak szájról-szájra híresztelt – tengerparti techno bulin erősen javasolta nekik.
Az aranyhalról elnevezett kempingben, Szozopol közelében vertek sátrat egy háromgyerekes fővárosi család mellé, akik nagyszülővel és újszülöttel nyaraltak. Az anya egész nap szoptatott és ringatott, még nem látta a tengert, csak teregette a többiek tengeres fürdőruháját. A kemping olcsó volt, a napernyő drága. Délelőtt és délután jött egy férfi szezámmagos kerek perecekkel. Az anya a meztelen újszülöttre egy pelenkát dobott a sátrat egy nyárfával összekötő szárítókötélről, és mezitláb futott a pereces után. Ha utolérte, vett öt darabot, jobb karjára felfűzte, bal karján az újszülött volt. Ezt a jelenetet Percy akárhányszor újra tudta volna nézni, úgy érezte, élete végéig minden nap, és ez nagy dolog, mert mindössze huszonhárom éves volt. Napszúrásra hivatkozva két napot a sátor előtt ülve töltött, és aprólékos ceruzarajzokat készített a madarai lovasról, az anya megnézte őket, és olyan büszkén mosolygott, mintha Percy a legtehetségesebb diákja lenne, akibe már sok munkát belefektetett. A nyárfák már vedlettek, a fiút körbeesték a szívalakú levelek, és a nyárvége a zöldségesbódékban ünnepelt. Volt félkilós paradicsom, nem édes, hanem illatos és szaftos. És apró édesek, amivel semmi mást nem volt érdemes csinálni, csak bekapni egyszerre kettőt, szétharapni és lenyelni két falat fekete kenyér között. A zöldpaprikából ötféle, mint egy jobb színesceruza-készletben a zöldek. A sárgák zöld hálóba voltak kötve ötkilónként. Szőlőből csak a magnélküli hatféle volt, de legjobb mind között a Kismis Moldavszkij. Aki egyszer megkóstolta, azután csak ezt kereste, muskotályosból is volt három, édesek, aprószeműek vagy nagyok. Minden fürtön mazsolaszemek is voltak, öt szem körbefogott egy kicsi szárazat. Barackból narancssárga húsú piros héjjal, vagy sárgával, fehérhúsú zöldhéjjal, vagy halványsárgával, lapos, apró vagy hatalmas gömbölyű, ami úgy felezhető mint az alma, puszta kézzel, a magja kihullik, és fényes piros cseppek gyűlnek a helyére. Padlizsánból csak cirmoslila volt, mintha kifakította volna a nap, de kövérek voltak és fényesek, úgy feszült rajtuk a bőr, hogy csak óvatosan volt szabad hozzányúlni, és pukkantak szét a rácson a parázs felett, még azelőtt, hogy átforrósodtak volna. A fiúknak fel kellett mászni a félsziget magaslataira, ha venni akartak málnát és szedret a kamaszfiúktól, akik műanyag pohárban árulták, félmeztelen, aligbajusszal, lekvárt vénasszonyoktól, mézet vénemberektől lehetett. Fügét hokedliktől, amik a házak elé voltak kirakva, rajtuk kilencszemes kupacokban a gyümölcs, pléhdobozzal, és ártáblával, hogy három leva.
Palacsintát pedig Bojantól.
Marija egy baleset volt, vagy csak egy félreértés. A lány a Kiril és Metod utca legtetején lakott. A ház alatt kétszáz méterre megszűnt az utca, a száraz bozótosban lépcsőt járt ki Marija családja három generáció óta, de a legfelső ház mégis megkapta az utca címet, hogy postailag rendben legyen. Marija Bojan osztálytársa volt, a lenti iskolában, ami előtt a kis téren egy öregember állított fel távcsövet a vakáció idején. Két leváért meg lehetett nézni a Hold krátereit, szerb és orosz turisták álltak sorban kéthetes nyaralásuk minden estéjén, és gyönyörködtek a változatlanságban. Bojan sose merte észrevenni azokat a lányokat, akik mindenki figyelmét felkeltették, ő a Marija-félékkel nem számolt. Letette az öt zöldfügelekváros palacsintát eléjük, és eltűnt. Marija nézett utána. Percy mutatóujjával Bojan háta felé mutatott, majd a lányra, majd újra Bojánra, és megint a lányra, de Marija a fejét rázta, grimaszolt, és legyintett.
„Marija egy baleset volt, vagy csak egy félreértés”, így meséli majd Percy két hét múlva az anyjának, amikor megérkezik a lány szerelmes üzenete, amiből a vágyakozás, az ügyetlen fordítás ellenére is kiolvasható. Percy anyja rosszallóan csóválja majd a fejét. „De tudod, Mama, az a nő, aki a kisbabájával volt egész nap a sátruk előtt, az sokszor eszembe jut, álmodok is vele.”
Percy a nyár hátralévő napjaiban a Szent Kelemen Egyetem weboldalát tanulmányozza majd, és bolgár származású professzorával konzultálni fog arról, hogy egy szemeszter Szófiában a hasznára válna.
Állomás
Ősz volt. A hajnali köd lágyan elült a völgyekben. Az álmosan nyújtózkodó napfény halványsárga színe csiklandozta a zúzmarás faleveleket. Lassan megmozdult a lombkorona, amely felkavarta a tejszerű képződményt. A szél némán járta be a tájat, s csak az ide-oda lengő búzatábla ringása jelezte útját. A sehonnan jövő, semmi felé tartó sáros földút tócsáin vékony jégréteg képződött. Fehér, pókhálószerű levegőcsíkok beszőtték a köveket. A megfagyott tehénpatanyomok jelezték, hogy ez az egyetlen út, amely összeköti a falut a legelővel. Amint a nap felkapaszkodott a domboldalon, oszolni kezdett a köd, s a távolban előtűntek a házak körvonalai. S a távolban a templomtorony teteje is megvillant a fényben. Az álmos kutyák rekedten vakkantottak, s a kakasok is csak elvétve köszöntötték a reggelt.
A házak között fekete lódenkabátos férfi alakja rajzolódott ki. Vállait kissé előretolta. A falióra ingájának ritmusához hasonló ütemben lépett. Tekintetét a földre szegezte. Időnként megállt, kitekintett kalapjának karimája alól, mintha egy célpontot keresne, majd továbbindult.
Kétszintes, méregzöld típusépület körvonalazódott előtte. Az osztrák–magyar monarchia idején épített állomás volt. A vakolat helyenként lehullt a homlokzatról. Az ablakkeretek is megkoptak. Az egyik ablakon halványsárga fény szűrődött ki. Két ablakszem között helységnévtábla rozsdállott. Egyes betűk hiányoztak. A tábla felé görnyedt lámpatest világította meg a két vágányból álló pályaudvart. A peron betonlapjai elkoptak. Egy kovácsoltvas tartón lógó vasúti óra mutatói rég nem járták körbe a lapot.
A lódenkabátos megállt előtte. Közömbösen ránézett, majd végigpásztázta az épületet, megigazította gallérját, kalapját, és leült a padra, majd elbóbiskolt.
Egyszer csak egy éhes kóbor kutya került elő valahonnan. A körletét jól ismerő járőrként pásztázta végig a környéket, majd ennivaló hiányában egy farakás mögé feküdt. Ugatni sem volt ereje, csak a farkát csóválta. A jégropogásra lett figyelmes. A közeledő lépések zaja reménykeltő volt: valakinek csak akad eldobnivaló ennivalója.
Egy nő volt. Kendőt viselt, ballonkabátot, s vastag harisnyát. Táskáját magához szorítva kerülgette az úton levő pocsolyákat. Nem mindig sikerült. A peronhoz érve a betonlap oldalán lehúzta mindkét cipő talpáról a sarat. Megfordult. Megtorpant. Észrevette a padon ülő férfit. Megigazította kendőjét, kabátja gallérját, majd hozzászólt:
– Leülhetek? – kérdezte suttogva.
Nem kapott választ.
– Szabad a hely? – próbálkozott újból erélyesebb hangon.
A lódenkabát összerándult. A kalap alól álmos szempár tekintett rá közömbösen.
– Csak tessék… – mondta a férfi, s egy kicsit összébb húzódott, majd áthatóan végigpásztázta a nőt.
Kerülték egymás tekintetét. Aztán hirtelen egymás szemébe néztek. A nő ajkai enyhén felfelé ívelődtek, a férfi felpöccintette kalapját.
– Hova utazik? – kérdezte a nő.
– Valahova…
– Én is.
– Jó.
A nő megigazította kabátját.
– Jön a vonat?
– Jön – válaszolta a férfi, akár egy vasúti tájékoztató iroda unott alkalmazottja.
– Honnan? – kíváncsiskodott tovább a nő.
– Onnan… – mutatott az egyik irányba a férfi.
– Én úgy tudtam, hogy a másik irányból kell érkezzen – intett a nő.
– Lehet…
A férfi maga elé tekintett. Közömbösnek látszott, de szeme sarkából a nőt figyelte.
– Honnan érkezett?
– Én? A faluból.
– És ön?
– Szintén…
Ez meglepte a férfit. Letűrte kabátjának gallérját és kalapját is hátracsúsztatta. Az arcára villanó fény az életbarázdákon bukdácsolt. Szeme mélykék volt, érdeklődő. Az alig néhány perccel ezelőtti álmos tekintet pillanatok alatt eltűnt.
– Merre utazna? – szegezte ismét kérdését a nőnek.
– Nem tudom…
– Miért? Ilyent még nem hallottam.
– Van ez így. Megszűnt az állásom.
– Szomorú, de való… ma már divat – nyugtázta a férfi, majd felhúzta kabátja gallérját.
A ködoszlató reggeli szél megmozgatta az épület melletti szőlős leveleit. Egészségesen duzzadó szemekből álló gerezdek húzták le a venyigét. Még nem csípte meg a dér, de már megérett a szüretre. A férfi felállt, nyújtózkodott, majd az indákkal benőtt állványig sétált, és leszakított egy érettebb szemet az egyik gerezdről.
– Valamikor a szőlőtermesztésből élt a falu nagy része… – jelentette ki keserűen, közömbösen, mintha csak úgy magának mondta volna, majd visszatért a padra a nő mellé, aki kérdés nélkül folytatta.
– Tanítónő vagyok… megszűnt az osztály. Tíz évvel ezelőtt, amikor idejöttem, teljes létszámmal működtettük a magyar tannyelvű osztályt. Aztán egyre kevesebb gyereket írattak be. Összevontuk az osztályokat. Az idén már nincs szükség rám… Pedig szerettem itt – mondta a nő, majd a távolba futó sínek irányába nézett. Mennem kell!
– Akkor sorstársak vagyunk – állapította meg a férfi, s bátorításként megfogta a nő karját.
– Én voltam a mezőgazdasági társulás vezetője. Az itt termesztett szőlőből készült bor messze földre eljutott. Ma a szőlősből kiszáradt, gazos bokorrengeteg maradt. Nincs, aki megdolgozza a földeket. Nem kell a szakember. Mennem kell!
– Hova? – kérdezte most már érdeklődően a nő.
– Amerre ön.
– Sehova – válaszolták szinte egyszerre, majd mintha valamilyen rossz dolgot követtek volna el, elhallgattak. A nyomasztó csendet az ablak nyikorgása törte meg. Az állomásépület emeleti helyiségének egyik ablakában kopasz, ősz szakállú, idősebb férfi könyökölt ki.
– Maguk mire várnak? – szólt álmos, unott hangon.
– A vonatra – jött a válasz ismét egyszerre.
– Na jó, megyek.
Becsukódott az ablak. Aztán valahonnan ajtónyitás, csoszogás, még egy ajtónyitás hangja hallatszott, majd a szolgálati ajtón megjelent az ablakból kitekintő házigazda. Kopott, foltos, piszkos vasutas egyenruhában volt, lábán papucs, fején hanyagul hátracsúsztatott vasutas sapka.
– Az állomásfőnök vagyok, volnék… voltam – mutatkozott be majd katonásan szalutált.
– A vonatot várhatják, az úgysem jön – mondta, s mint, aki elvégezte dolgát, máris megfordult és az ajtó felé irányult. A férfi és a nő meglepetten összenéztek.
– Hogyan? Ez nem lehet igaz. Valaminek csak jönnie kell! – mondták felváltva.
– Ha én mondom, akkor az biztos. Itt már évek óta nincs járat. Megszüntették. Nem volt kifizetődő. Nyugdíjasként megbíztak az épület és a sínek karbantartásával, aztán. Itt van a szolgálati lakás, amelyben több mint negyven éve élek. Hova menjek? – mondta a vasutas rezignált hangon.
– Valamikor itt annyian voltak, hogy sohasem tudta betartani a mozdonyvezető a kötelező állomásozó időt. Nem volt hely a vagonokban, annyian szálltak fel – mondta a nyugdíjas állomásfőnök majd belépett az épületbe ahonnan kihozta a kopott, rozsdafoltokkal tűzdelt indító táblát és a magasba emelte.
– Ha ez a kerek, zöld táblácska mesélni tudna… – mondta, s közben mintha arra várt volna, hogy sípszóval visszajelezzen a mozdonyvezető. De nem történt semmi. Csak a távolban elhúzó varjúsereg károgása térítette vissza a valóságba a képzelgőket.
– Jöjjenek be az épületbe, adjak jegyeket! – mondta örömmel az állomásfőnök, s megigazította egyenruháját, mintha élete legfontosabb munkájára készülne.
– De hát minek? Nem az imént mondta, hogy nem jár erre vonat? – szólt a férfi.
– De jön, megjön, eljön… csak várni kell! – mondta az állomásfőnök, majd intett, hogy lépjenek be az ajtón.
– Menjünk, ráérünk – fogta karon a nő a férfit.
Az indóház irányítószobája olyan volt, mint egy közlekedési múzeum. A falon több indító paletta, régi, berozsdázott, de kivehető írással ellátott menetrendjelző tábla állt. Az irányítópulton lámpás kijelzők voltak. Ezen egy kurblis telefon. A belső váróterem felé néző tenyérnyi ablak előtt állt a nagy darab stencilező, amellyel a kartonjegyekbe préselték az utazás dátumát. Az állomásfőnök odalépett, és működésbe hozta.
– Ez a hang éltet, amely felidézi bennem a mozdonypöfékelést, a vagonok kerékkattogását. Hallom a vonatfüttyöt, a vasúti kocsik ajtajának csattanását, a csomagok puffanását, a sietős utasok cipőinek csacsogását, amint le és felszállnak a peronon. Majd a völgyeket betöltő mozdonysípszót és az állomásból kihajtó szerelvény felgyorsuló ritmusos kattogását. Ez maga az élet! – áradozott az állomásfőnök, miközben egyre gyorsabban dolgozott a jegydátumozóval.
A férfi és a nő összenéztek. Tekintetük hosszabban elidőzött egymás arcán. Mintha csak azt kérdezték volna egymástól: valóság mindez, vagy csupán a képzelet világa, ahova valamilyen láthatatlan időkapun beléptek? Aztán akaratlanul összeért kezük.
– Merre utaznak? – kérdezte határozottan az állomásfőnök, miközben valahonnan kerített egy jegyet, amelyet a dátumpecsételőbe helyezett.
– Nem tudjuk – mondták egyszerre.
– El innen, a jövő felé… – mondta halkan a nő.
Az állomásfőnök a rozsdás menetrendre nézett.
– Legalább az irányt jelöljék meg… a többi az én dolgom – mondta.
– Gondolkodjunk – így a férfi, majd a helyiségben levő vaságyra mutatva hellyel kínálta a nőt, aki leült. Elgondolkodott.
– Nem neveztek ki más iskolába – mondta a nő halkan.
– Magántulajdonba kerültek a földek – így a férfi.
– Hát a vonat se jár már… – sóhajtott az állomásfőnök.
Újra csendbe borult a helyiség. Mindhárman üres tekintettel ültek. A falióra ingája számolta a másodperceket. Kintről egy nyitva hagyott kertkaput rángatott a szél, s csattanása fokozta az egyre türelmetlenebbé vált óraketyegést.
– Lejárt az időnk – fakadt ki az állomásfőnök.
– Pedig még fiatal vagyok – mondta a nő, majd a falon levő kopott tükör elé lépett, ahol megigazította fejkendőjét, alatta a hajfürtjeit – segítsen rajtunk.
A férfiak meglepődtek. Az állomásfőnök lekezelt egy jegyet. A férfi együttérzően átölelte a nőt. Maga sem hitte, hogy ilyen hirtelen megteszi. A nőt nem zavarta. Menedéket, óvóhelyet keresett és most jól esett a férfi közeledése. A vonat még nem jött.
Hirtelen világítani kezdtek az irányítópult jelzői. Az állomásfőnök korát meghazudtoló gyorsasággal leült a vezérlőasztal mögé. Megszólalt a telefon.
– Hát mégis! – kiáltotta egyszerre a férfi és a nő, miközben szinte egyszerre léptek ki az ajtón.
Valahonnan távolabbról, a dombok mögül időnként füstgomolyag szállt fel és közeledett feléjük. Aztán nemsokára nyöszörgő, nyikorgó, csattogó hangburokban egy pöfögő gőzmozdony körvonala rajzolódott ki a gyérülő ködfátyol mögött. A szerelvény érkezését jelezte a kutya csaholása is. Az állomáson az épületből kilépő páron kívül nem volt senki. A férfi és a nő tanácstalanul nézték, amint lassan közeledik a mozdony, s közben újra támpontokat kerestek a jelenben. A templomtorony, a falu házai, az állomás falán levő kopott, sárga menetrendtábla, a láncát tépő kutya, a megelevenedett tyúkudvar – valós térként zárta körbe azt a világot, ahonnan két irányba, ismeretlenbe futott a sínpár. Az állomásfőnök is kijött az épület elé.
– Megmondtam, valaminek jönnie kell! – jelentette ki büszkén.
Kétségtelenül egy régi gőzmozdonyból és két zöld színű személyvagonból álló szerelvény közeledett.
Közben a szerelvény beért az állomásra. Az állomásfőnök magasba emelte jelzőtábláját. Anélkül, hogy a vonat megállt volna, zöld utat jelzett neki. Az utazásra várók kétségbeesetten intették, hogy vegye már le magasba lendített kezét. De ekkor már senki sem figyelt a másikra. Csikorogva fékezett a vonat, s olyan pontosan állt meg, hogy a mozdony ajtaja az állomásfőnök előtt nyílt ki. Tárt karokkal lépett ki a kezes-lábasba öltözött mozdonyvezető.
– Elfelejtetted Jóska, hogy elhozom az öreg vasszekrényt? Szét akarták szedni a városban. Mi bérbe vettük, hogy turisztikai járatként közlekedtessük a vonatot.
E hír hallatára mintha álmából ébresztették volna fel az állomásfőnököt, aki örömében újságolta a férfinak és a nőnek.
– Mondtam maguknak, hogy egyszer jön a vonat! Van jövő! Megmenekültünk!…
A férfi és a nő egymásra nézett. Még mindig nem tudták, hogy mindez velük történik.
– Hová vigyen ez a vonat? – kérdezték majdnem egyszerre.
– Mi az, hogy hová? Valahová. Az embernek mindig kell, hogy legyenek vágyai, céljai, tervei. Ez csupán egy állomás – mondta az állomásfőnök, majd a mozdonyvezető felé kacsintott, aki máris az ajtóra mutatott.
– Kérem, szálljanak fel! Egyedi alkalom.
A nő és a férfi egymásra mosolygott, majd felültek az egyik vagonba. Az állomásfőnök serényen felpakolta csomagjaikat, majd rítusosan megigazította sapkáját, reszkető kezekkel, ajkát szélesre húzva emelte magasba a zöld tányérjelzőt. Miután becsukták a vagonajtót, a mozdonyvezető is felugrott fülkéjébe, két rönköt dobott a kazánba, s rövid füttyszó után elfordította az egyik kart. Az öreg vasszerkezet elindult és pöfékelve elhagyta az állomást.