„Nyarat évente csak egyet ád az isten. Petőfit egyet ezer évre adott” (Mikszáth Petőfiről)

A selmecbányai evangélikus líceum irodalmi körének 1865. szeptember 23-i ülésén az akkor nyolcadik évfolyamos Mikszáth Kálmán is fellépett. Felolvasta Petőfi sírja című versét. Ekkoriban több művével is szerepelt itt, ezek közül szinte mindegyik megtalálható, kivéve ezt. Egy diáktársa jóvoltából csak a vers bírálatát ismerjük. E szerint: „…mind az eszme, mind a kivitel egészen megfelel céljának s a mű ezen fény oldala könnyen felejteti el velünk azon csekély hibát, mely imitt amott az ütem dallamossága hiányában áll.”

Bosszantó a veszteség, mert ez lenne az első jele Mikszáth Petőfi-vonzalmának, amelynek kialakulásában az addig olvasott Petőfi verseken kívül egyértelműen a helyszínt, Selmecbányát jelölhetjük meg. Sőt, magát a Líceumot, amelynek 1838-1839-ben Petőfi maga is növendéke volt, s egykori ottlétével olyan érzelmi hagyományt hagyott hátra a bányászvárosban, amely alól Mikszáth sem vonhatta ki magát.

Mikszáth itt fejezte be tanulmányait, hiszen első középiskolája a rimaszombati Ev. Prot. Gimnázium csak hat osztályos volt, a két záró évet máshol kellett teljesítenie. Mikszáth meg is tette (igaz, három év alatt). Végzése évében, 1866-ban, már meglévő írói ambíciója mellett magával hozza a kultikussá váló Petőfi élményét is.

Ezt az érzelmi többletet átélheti a mai magyar olvasó is, hiszen áll az iskola épülete (e sorok írásakor még mindig felújítatlan állapotban), s a falán ott az emléktábla, megörökítve Petőfi diákkorát. Mikszáthról még nincs márvány emlékjel a falon, így a neki szánt koszorúkat akrobatikus mutatványok közepette kell egy magas ablakrácsra felfüggeszteni.

Igazi mikszáthi szituáció ez, hiszen a diákról sok anekdota maradt fenn, amelyek csínytevéseiről számolnak be. Ezt tanúsítja Tavaszi rügyek (1887) című elbeszélése is, amelynek történései mögött saját emlékeit is kell éreznünk.

Ám ezt megelőzően igen erősen megjelenik a Petőfi emlék a műveiben, hiszen a sikert elindító Tót atyafiak (1882) kötetbeli első elbeszélés (Az aranykisasszony) szintén Selmecbányán játszódik s a főszereplők a selmeci diák Petőfit idézik fel maguk előtt. Ráadásul a megvénült Csutkás tanár úr még tanította is Petőfit.

Tehát ezt a várost és ezt az iskolát kell Mikszáth Petőfi vonzalmának eredőjeként kezelnünk. Egészen biztos addigra már több verset olvashatott a költőtől. Erre meg is volt a lehetősége, hiszen elképzelhetetlen, hogy a két hazafias szellemű gimnázium könyvtáraiban ne lettek volna Petőfi kiadások. Kezébe vehette az 1858-as Újabb költemények példányát, vagy a szintén diákévei alatt megjelent Összes költeményeket (1862). Ráadásul maga is próbálkozott versírással, ennek szellemi és szakmai megalapozottságát a Petőfi versek jelenthették.

Elsődlegesen az iskolai órák lehettek rá hatással, ezekben biztosan szó esett Petőfiről. 1855-56-ban az ötödikesek magyar irodalomból ezt tanulták: „Prózai és költői irálypéldányok olvasása, fejtegetése és emlékelése, úgyszintén elszavalása. A magyar nemzeti irodalom Toldy szerint. Irálygyakorlatok.” (Az iskola előfizetett Arany Koszorújára is.)

Az még biztosabb, hogy mint mindenki a hazában, maga is ismerte a Petőfi eltűnés rejtélyét. Hajdani selmeci diákként őrizte Petőfi itteni életének legendáriumát, idézte is írásaiban, s természetesen rosszul, úgy, ahogy akkor az már rögzült a város lakóiban. (Egy kicsit gazdagította azokat a maga módján.) E legendák nem életrajzi hitelességükről híresek, nem is az a szerepük, hanem élményt, érzelmet, kötődést jelentenek egy személyhez, egy helyhez.

Így van ez annak a tanárnak az emlékével is, aki minden idők nagy megrökönyödésére megbuktatta Petőfit magyar irodalomból. S akinek húgába a siheder költő oly mélyen szerelmes lett. Csak hát Mikszáth, s a többiek meséjével ellentétben az igazság az, hogy Suhajda Lajos tanár, akit ő is emleget, s aki őt tanította ugyan, de nem taníthatta Petőfit magyar nyelv és irodalomra, így nem is buktathatta meg. Mivel egy évvel Petőfi selmeci távozása után érkezett a gimnáziumba, továbbá a húga sem utasíthatta el a szerelmes ifjút, mivel nem volt húga. A buktató tanárt amúgy Lichard Dánielnek hívták, Mikszáth idejében már nem az iskola tanára, és történelemből buktatta el Petőfit sok diákkal együtt. Ahogy szokták mondani: a többi stimmel. 

Egyébként is, a legendák további ismérve, hogy a tudomány legpontosabb, forrásokkal alátámasztott bizonyítása sem tud változtatni azokon. Nyugodtak lehetünk: a Petőfi legenda ma is élhet Selmecen, ha él még arra magyar ember.

Ismétlem, nem kell Mikszáth selmeci emlékeiben és ezek alapján megfogalmazott írásaiban filológiai pontosságot keresni, „csak” életre szóló Petőfi élményt, amelynek hatását mindvégig felfedezhetjük az életműben. Ez a vonzódás abban is felismerhető, hogy a költő neve gyakorta feltűnik műveiben, hacsak egy-egy említés erejéig. Mondhatjuk, Mikszáth számára Petőfi állandósult korjelenség is, egyfajta viszonyítási lehetőség. Másként szólva: a közösségben meglévő, élő hagyomány, emlék, s elsősorban élmény, amely az életmű valamely pillanatában feltűnik. Akár még egy emlékkönyvi bejegyzésben is.

Hiszen az ifjúkorában megjelent, szinte hisztérikus „Petőfi Szibériában” motívumot maga is átélte, ám úgy, mint az elutasítók egyike. („Miért nem hagyják pihenni a szegény Petőfi urat? Minek rontják el azt a szép mítoszt, hogy eltűnt, ki tudja hova, ki tudja mikor…” mondatja egy helyütt a hősével.) Nagyon jól tudta, hogy Manasses Dávid nagy port felvert kitalációja álhír, hamis forrásokon alapul s csak kihasználja azt a nemzeti érzelmet, amely szerint Petőfi nem halhatott meg, legfeljebb eltűnt, de valahol, valamikor visszatér. (Ahogy a költők szoktak…). Sikertelen pályakezdő pesti éveiben, amikor rövid életű lapokat szerkesztett, vagy írt tele egymaga (minden forint jól jött), kigúnyolja az ebben hívő olvasókat, és még azt is megteszi, hogy megszólaltatja magát Petőfit, aki levelet írt neki Szibériából. Talán nem is volt meglepve, voltak olvasók, akik elhitték. 

A másik nagy, személyes Petőfi élménye ekkor az 1882-es szoborállítás, az első a fővárosban, s amely mögött érzi a másodlagos akaratot, azt a politikai szándékot, amely már ekkor a költőt saját akaratának érvényesítésére használta fel. Az ekkor megfogalmazott kiábrándultsága, a Petőfi-kép, s vele a negyvennyolcasság kiüresedése és háttérbe szorulása keserű mondatokat irat le vele, amelyek évtizedek múltán eljutnak oda, hogy ő is megfogalmazza a válaszát arra kérdésre: mi lenne Petőfi, ha élne?

Mi más, mint parlamenti képviselő, írja Mikszáth, maga mellé képzelve az ülésterembe a költőt, aki mint ő is, tisztán látná és élné át a magyar politika kiüresedését, amelynek tragikus végkifejleményét Mikszáth évtizedekkel előre megérezte.