MEGOSZTOM

Csend és beszédkényszer poétikája

Pilinszky János Ravensbrücki passiójáról és Kertész Imre Kaddis a meg nem született gyermekért című regényéről[1]

„Az írás lehetetlensége előtt, mely minden írót megbénít, és a zsidó lét lehetetlensége előtt, mely két évezrede gyötri ezt a népet, az író az írást és a zsidó a túlélést választja.” – írja Vincenzo Vitiello.[2] Ez a megállapítás rávilágít csend és beszédkényszer kapcsolatára: arra, hogy Pilinszky János Ravensbrücki passiójában és Kertész Imre Kaddis a meg nem született gyermekért (a továbbiakban: Kaddis) című regényében miként tematizálódik a csend és az írás mint kényszerhelyzet, mint létezési kényszer, amely egyszersmind túlélést jelent vagy annak a lehetetlenségét, hiszen mindkét alkotásban szorosan összekapcsolódik a szó, az írás és a csend a zsidósággal mint léthelyzettel. A továbbiakban tehát arra keresem a választ, hogy mit jelent ez a létmód a két alkotásban, milyen megértéshorizontok jöhetnek létre a két mű összehasonlító olvasása során, Vitiello szavai ugyanis arra utalnak, hogy eleve meghatározza a műveket a megírás szempontjából is.

A nyelvi jelek a meseszövés különböző módozataival képesek egy téma azonosítására.[3] Pilinszky verse a csend, Kertész regénye a leküzdhetetlen beszédkényszer révén artikulálja ugyanazt a témát, a zsidóságot mint léthelyzetet: ezek által akar megmutatni, elmondani valamit, a nyelv által a nyelven túlit, amely mégiscsak a nyelven keresztül juthat kifejezésre. Erre az elmondásra tett kísérlet mindkét mű anélkül, hogy feloldanák a kimondhatóság-kimondhatatlanság feszültségét.

Pilinszky János Ravensbrücki passiója a csendet tematizálja, a zsidó sors megfellebbezhetetlenségét, a végzet krisztusi fegyelemmel és öntudattal való eltűrését. A költemény címének első szava a fasizmus idején működő német koncentrációs táborok egyikének a neve, míg a második szó a szenvedés latin nyelvű megfelelője, amely a Megváltó, Jézus Krisztus keresztre feszítésének a történetét idézi meg. A cím krisztusivá avatja a 20. századi embert, kiszolgáltatottságából fakadó kínját.

A vers beszélője egy meg nem nevezett egyes szám harmadik személyű őről szól, aki: „Kilép a többiek közűl, / megáll a kockacsendben”. A csend a névtelen 20. századi Krisztus csendje, akinek a szenvedése nem hozhat megváltást, sem megváltódást, tehát értelmetlen. Jelzi ezt a díszlet: „mint vetitett kép hunyorog / rabruha és fegyencfej”. Amiben mégis Krisztusra emlékeztet a többi közül kilépő alak, az a szenvedése, az elhagyatottsága, a magánya és a csendje. Szenvedésének mértéke a csendet a kilépő terévé változtatja, a csend alakot ölt. A bezártság csendje ez, amely nem válhat szóvá soha.

Érdemes megfigyelni a vers képeinek filmszerűségét, amelyet már az első szakasz utolsó két sora is expliciten artikulál: „mint vetitett kép hunyorog / rabruha és fegyencfej”. A második szakasz pedig továbbviszi ezt a filmszerű megjelenítést: „Félelmetesen maga van, / a pórusait látni, / mindene olyan óriás, / mindene oly parányi.” A filmként való megjelenítést jól érzékeltetik a közelségek és a távolságok. Az egyik képen olyan közel van hozzánk, hogy a „pórusait látni”, a másik képen egy totál felvétel parányi részeként bukkan fel: „mindene oly parányi.” A halálraítéltség, a kiszolgáltatottság dermesztő filmfelvétele ez, amelyet egy némafilm kockájaként néz a felvételt készítő (és a befogadó), azaz a csendről szavakkal szóló tanú, aki egyszersmind túlélőnek is tekinthető, azért, mert szólhat, és aki emiatt a létet katarzisként élheti meg. Így válik a vers a létezés és a létezésből fakadó katarzis lenyomatává.

Ezeknek a megállapításoknak a függvényében az utolsó szakasz („És nincs tovább. A többi már, / a többi annyi volt csak, / elfelejtett kiáltani / mielőtt földre roskadt.”) legalább kétféle megközelítést tesz lehetővé. Úgy olvasható, mint a lágerben szenvedő zsidónak a halála bekövetkezte előtt való megszólalás lehetetlensége, és a halál csendje mintegy átszövi a vers egészét. Így a „kockacsend” nem csupán a szenvedés és a halál, hanem a vers terének a csendjévé is válik. Ehhez kapcsolódva jön létre a szakasznak, illetve a vers egészének egy másik jelentésrétege, amely a csend tematizálásával, annak problematikusságával van összefüggésben. Az „elfelejtett kiáltani” sor a csendről szóló költői megnyilatkozás lehetőségére-lehetetlenségére is vonatkozik, hiszen nem mondatik ki semmi – a textus lezárul, ugyanakkor nyitott marad: a földre roskadás pedig a szövegnek a csend megszólaltatására tett kísérlet felfüggesztése is.

Otto Lorenzre hivatkozva Schein Gábor úgy fogalmaz, hogy a csend olyan különleges jel, amely korlátlan jelentéspotenciállal bír, vagyis önmagában nem jelent semmit, és úgy alkotja meg értelmét az olvasó a nyelvi környezet intencióinak elfogadásával, hogy máshol adott információkat aktivizál az értelmezésben. A csend poétikájának interpretációjában azonban – teszi hozzá Schein – „a helyes értelemalkotás előzetes feltétele egyfajta beavatottság”.[4] Ebben az elgondolásban a be nem avatottak számára a csendet, a retorikai ellipszisek, az üres helyek kitöltését a zsidó népről és történelemről való tudásuk teszi megközelíthetővé. A szöveg csendjének szövegen kívüli információkkal, asszociációkkal való interpretációja magában hordozza ugyan annak a veszélyét, hogy az értelmezés vakvágányra fusson, de ha a vers szövegének utasításait követjük, akkor ez a beavatatlanok számára is hozzáférhető (könyv alapú) tudás úgy rendeződik el, hogy relevánssá válhat abban a befogadási kísérletben, amelyben a csend betöltésére való kísérlet történik, olyan értelmezői játék, amely a lehetetlennel próbálkozik – szóra bírni a csendet.

(tovább…)
MEGOSZTOM

„Gyönyörüek vagyunk” – kutyák és angyalok Pilinszkynél

„Olyan kevés köze volt a mindennapi világhoz, olyan idegen volt az antropomorf földön, amennyire ember lehet, vagy talán nem is lehet, és éppen itt, ez által ért bele, úszott bele lénye a táborok nem antropomorf végítéletébe, abba, ami túlesik a felfoghatón.” (Valaki más. In: Nemes Nagy Ágnes: Az élők mértana I. Osiris, 2004. 470.) Nemes Nagy Ágnes 1981-es esszéje két mélypontról beszél: az egyik, amit Pilinszky látott 1944 őszétől egy éven át, a haláltáborokat, besorozott magyar katonaként a lebombázott Németországon és Ausztrián át menekülve a hadsereggel; a másik „az ötvenes évek periódusa”, amit nem fejtett ki bővebben, de talán több is lehetett, mint a poszt-traumás személyes állapot és a diktatórikus társadalmi berendezkedés, betiltott Újholddal, betiltott verseskötetekkel, felszámolt nyilvánossággal, lefagyasztott kultúrával, propaganda és szórakoztatás közötti ketyegéssel.

A Valaki más cím később Kertész Imrénél jelenik meg: azt az énjét búcsúztatja, amelyik éppolyan idegen, gyámoltalan és szabad volt, mint Pilinszky. A stockholmi beszédben ő az egyetlen magyar szerző, akit megidéz, és saját állandó kérdését, az Auschwitz tapasztalatából eredő, művészetének legmélyebb esztétikáját nyújtó világlátását kapcsolja a Pilinszkyéhez: „E súlyos helyzetnek talán a magyar katolikus költő, Pilinszky János adta a legpontosabb nevet, amikor „botránynak” nevezte; s ezen nyilvánvalóan azt értette, hogy Auschwitz a keresztény kultúrkörben esett meg, s így a metafizikai szellem számára kiheverhetetlen.”

Kertész tizennégy éves gyerekként megtapasztalta, Pilinszky huszonhárom évesen látta a koncentrációs táborokat, az európai társadalmi berendezkedés, a polgárosult versenykapitalizmus rejtett arcát. A vágóhíd melegét. Amiről Mészöly A stiglic című elbeszélésének gyerekei azt hiszik, hogy pár év múlva már múzeum lesz, és az emberek nem fogják tudni elképzelni, hogyan lehettek valaha ennyire barbárok.

Nemes Nagy Ágnes világosan és korának szellemi horizontját messze átugorva írja, hogy Pilinszky alapélménye az antropomorf világ csődje. Hogy micsoda is az ember, ez a kérdés itt jóval élesebb, mint az, hogy Auschwitz után hogyan lehet verset írni.

Újra kell definiálni az embert. Évszázadokon át csiszolt rendjéről, megnyugtató hierarchikus gondolkodásáról, minden más élőlényét felülmúló alkalmazkodóképességéről kiderült, hogy súlyosan ön- és közveszélyes. Ahogyan Kertész vissza-visszatérőn mondja a Kaddisban: „mert egészen természetes immár, hogy ösztöneim ösztöneim ellen működnek”.

A korszak meghatározó, poszt-auschwitzi életműveiben közös az időérzékelés. Minden most történik. Köves Gyurka ma nem ment iskolába. Mészöly Miklós inzultáló jelenlétről beszél. A lány kilép a többiek közül a ravensbrücki koncentrációs táborban. Pilinszky az Ars poetica helyett című szövegében, ahol Auschwitz és a kereszt botrányából vezeti le költészetét, a „tiszta történés” mozdulatlan valóságáról ír.

Borbély Szilárd megfigyelése Pilinszkyről: „Vallomásaiban nincs nyoma annak, hogy érzékelte volna az időben zajló történéseket. A jogfosztások, a háborús hisztéria kívül estek azon a világon, amely képes volt elérni hozzá. Embereket vittek el mellőle, városok égtek porrá, üzleteket zártak be, tulajdonuktól, szakmájuk gyakorlásától, választott nemzeti és vallási közösségüktől szakítottak el embereket. Az Apokalipszis égett bele csak, a pusztulás képeit látta és az összeomlott világ metafizikai jelentését kereste. Egy kimerevített pillanatot látott. A Passióból a tetanuszt. Mintha nem látta volna az oda vezető utat. Mintha bánatos angyalként elfordította volna fejét az események számára elviselhetetlen brutalitásától.” (Pilinszky hagiográfiájához. Litera.hu)

Az örökös jelenidő, a tiszta történés állapota a nem antropomorf létezők jellemzője: Pilinszky misztikus gondolkodásában az angyalok, ezek a preantropocentrikus lények, akik a középkori angelológiák szerint azonosak a küldetésükkel, vagyis se múltjuk, se jövőjük, és az állatok, akik minden rájuk fogott jelentéstől vagy interpretációtól függetlenül élnek, míg az ember ki nem pusztítja őket, az angyalok tehát és az állatok a botrány és a szentség szótlan tanúi. Érzékletes megjelenítői a csődöt mondott emberi tudásnak, az értelmet megbélyegző hatalmi rend okozta szenvedésnek. Az elviselhetetlent valami nem-antropomorf bölcsességgel elviselik, és elpusztulnak. Pilinszky engagement immobile poétikája, szemben a hóhér szalonna- és muskátliszagú szobájával (A hóhér szobája), a mészároslegények munka utáni mosakodásával (Passió), az abszurdnál is abszurdabb állapot, „a világ képtelenségének a vállalása”. (Ars poetica helyett)

Milyen más a vesztőhely illata,

és a bárány, amikor értejönnek.

Más. De nem arról van szó Pilinszkynél, hogy volna egy afféle dichotómia, miszerint hóhér vs. bárány. Egyik interjújában mondja: „valahogy – és ez összefügg érdekes módon az ún. nyelvi szegénységemmel – mindig iszonyú élesen érzem, hogy az egész univerzum egy alapvető egység, tehát hogy köztem és egy kő között van különbség, de távolról sem olyan döntő, ahogy az kívülről látszik.” (Beszélgetések, Századvég, 1994. 188.)

A Beszélgetések Sheryl Suttonnal című elképesztő regényben olvashatjuk egy szibériai kutyáról: „Pillantásával létünk egész tragikumát fölfedte. Azt, hogy egyek vagyunk, és azt, hogy nem vagyunk egyek.” Maga a helyzet, amelyben ez elhangzik, kétszeresen is banális: a történet annyi, hogy Pilinszky vendégségben éjszaka kimegy a konyhába kávét főzni, és melléje szegődik a háziak szibériai kutyája. Az egész keret pedig az, hogy betegen fekszik valahol Párizsban, és Sheryl Sutton, A süket pillantása c. Robert Wilson darab színésze gondoskodik róla.

A Csillaghálóban (2019) című Mispál Attila rendezte dokumentumfilmben Gát János is, Sheryl Sutton is elmondja a riporternek, hogy Pilinszky Párizsban egyszer valóban ápolásra szorult, de nem Sheryl, hanem akkori élettársa, Gát János járt fel hozzá. Aki mellesleg azt mondja el angol akcentussal ebben a dokumentumfilmben, hogy Pilinszky János élete „paralel volt a szentek életével. Annyira komolyan vett mindent. Amit nagyon kevesen csinálnak. Ő magára vett mindent. Az ötlet, hogy valaki meghal bűneinkért … szerintem pont ő volt az egyik. Do it yourself Messiás. Viszi magával a négy szöget és a kalapácsot.”

Pilinszky és Robert Wilson művészetét, ahogy Visky Zsolt ezt feltárta szakdolgozatában (Mellékfigyelmek találkozása. Robert Wilson és Pilinszky János színházi esztétikája. BBTE BTK, szakdolgozat, 2014), a mellékfigyelem poétikája köti össze. Pilinszky látta A süket pillantását Párizsban, annak a fekete, mozdulatlan angyalát megjelenítő Sheryl Sutton elképzelt tekintetére volt szüksége, hogy néhány a legkevésbé sem látványos vagy fontos dolgot elmondjon életéből, mint amilyen ez a szibériai kutyás epizód. A hetvenes évek másféleképpen hasadt világában, ahol a hidegháború a nyugati felet arra késztette, hogy egy bezzeg-társadalmat tartson fenn, szociális hálóval, szabadságjogokkal, nagyvonalúan támogatott kulturális és művészeti élettel egészen biztosan mellékes volt, hogy egy fekete nőnek ennyire meghatározó a szerepe Pilinszky regényében, ma viszont, amikor újra mozgalom kellett hogy létrejöjjön a Black Lives Matter szlogennel, plusz jelentéssel bír, hogy Pilinszky Suttonnak mondja, hogy egyek vagyunk.

Sheryl Sutton ugyanakkor a New Yorkba menekült Halász-színházban, a Squat Theaterben is fellépett, az Egyesült Államok befogadta a Magyarországról kiutasított művészeket, ráadásul egészen jól tűrték formabontó előadásaikat, csak hogy elmondhassák, amint ez kiderül egy rendőri jelentésből a Squat Mrs Dead and Mr Free c. előadásáról, hogy a diktatúrából menekülő művészek lám, itt otthonra találtak.

Ebben a világháborút követő hidegháborús közegben, a felszámolt Újhold folyóirat és az elhallgattatott művészek számára, akik minden diktatórikus berendezkedéssel szemben álltak, mert antropológiai szkepszisük, a tudás, hogy ösztöneink ösztöneink ellen működnek, és a legtágabban értett ízlés megakadályozta, hogy alkalmazkodjanak a korszak elvárásaihoz, vegyék tudomásul az úgynevezett realitást, fogadják el, hogy ez van, ilyen az élet, számukra tehát vigaszt és támaszt jelentett a tudat és a tapasztalat, hogy létezik másféle értékrend, másféle mértékegység. (Az atléta halálában Mészöly ezt a másféle értékrendet a hosszútávok megnevezésével remekül érzékelteti: Öreg Pepita, Őze Bálint edzője a méterek korában makacsul yardban számol.)

Rilke Duinói elégiái, amelyeket több újholdas költő is magyarra fordított, erről a másféle értékrendről beszélnek, az iszonyú szépségről, a szeretőkről, a csillagokról és angyalok közvetítette örök áramokról. Jóllehet Rilkét is összetörte a katonaiskola és az első világháború, ezeknek közvetlen nyoma nincs a versekben, a történelem helyett angyalokról, valamiféle kozmikus összekötő jelenségekről van szó:

Angyalok (úgy mondják) nem tudják gyakran, az élők

vagy a holtak közt járnak. Fut a szüntelen áram,

mindkét birodalmon örökre sodorva magával

minden kort s szavukat túlzúgja örökre.

(tovább…)