Pece-parti Műhely című sorozatunkban 2024 tavaszán tartott előadást Nagyváradon Gidó Attila, a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet kutatója. A nagyváradi zsidóság a 19. és a 20. században című értekezésének témájára, azt Erdélyre, a Partiumra, Romániára kiterjesztve térünk vissza, az alábbi beszélgetés formájában. Szűcs László interjúja.
A 19. század második fele sok erdélyi, partiumi nagyváros esetében komoly fejlődést hozott. Ezzel egy időben a zsidó közösségek az adott városok gazdasági, kulturális életében meghatározó szereplővé váltak. Ez egy párhuzamos folyamat, vagy egyik jelenség a másikból következik?
A városok 19. század közepi fejlődése részben összefügg a zsidó népesség betelepedésével. Habsburg birodalom-szerte zajlik egy iparosodási folyamat, amelyik a mi tájainkon a 19. század első felében kezd nekilendülni. Ez szerencsésen találkozik azzal a jelenséggel, hogy az 1840-es évektől egyre több zsidó költözik be városokba Magyarországon, beleértve a mai értelemben vett Erdélyt is. A beköltözés idejét tekintve, regionális különbségekről beszélhetünk. Kezdetben jelentősen korlátozták a zsidók városokban való megtelepedését. Ugyan voltak kivételek, de a hosszabb-rövidebb ideig tartó beköltözések nem váltak tömegessé. Ekkor a zsidó népesség túlnyomó többsége a nagyobb városok peremén, vagy a városok közelében lévő falusias településeken élt. Ez alól Erdélyben Gyulafehérvár volt a kivétel.
Ennek a kivételnek volt valami különleges oka?
Igen, a fejedelemség korára vezethető vissza. Bethlen Gábor az, aki 1623-ban megengedi a zsidók letelepedését az Erdélyi Fejedelemség területén. Ez néhány családról szól kezdetben, de a későbbiekben egyre többen vándorolnak be. Az 1653-as Approbatae constitutiones a letelepedésüket Gyulafehérvárra korlátozza, ott működtethetnek imaházat vagy zsinagógát, temetőt. 1840-ben hoz olyan törvényt az országgyűlés amely szerint a zsidók letelepedhetnek a városokon, kivéve a bányavárosokat és a határőrvidéket. Csakhogy ez a törvény még nem vonatkozik a történelmi Erdélyre, mert a terület ekkor nagyfejedelemség státuszban volt, a törvény csak Magyarország területére volt érvényes.
Tehát a Partiumra igen.
A Bánságra és a Partiumra nagyrészt igen.
Ezt a törvényt ki kezdeményezte? Lehet azt mondani, hogy alkalmazkodtak egy kialakulóban lévő helyzethez?
A kezdeményezés néhány vármegyétől indult, közülük is kiemelkedik Pest-Pilis-Solt vármegye. Az Erdélyi Nagyfejedelemség területén majd az 1850-es évektől kezdődően indul meg a zsidók városokba költözése. Tehát volt eltérés, Nagyváradon, Szatmárnémetiben, Debrecenben korábban elkezdenek a zsidók megtelepedni, mint Kolozsváron, Marosvásárhelyen. Ettől kezdve látványosan felfelé ível a számuk és az összlakosságon belüli arányszámuk is. A századfordulóra Kolozsváron megközelítik a tíz százalékot, majd a két világháború között több mint 13 százalékot alkotnak. Nagyvárad lakosságának az 1930-as évek környékén közel egynegyede izraelita vallású volt.
Ahogy betelepednek a városokra, olyan területeken próbálnak megélhetést találni, amelyek még nyitottak a számukra. Kezdetben a legtöbbjük nem rendelkezik háztulajdonnal, telektulajdonnal, hanem bérlik az épületeket. Aztán elkezdenek valamiféle ipart folytatni. Minden olyan népesség, amely utólag települ be egy adott nagyobb csoport közé, az általában megkeresi azokat a gazdasági-, társadalmi réseket, ahol megélhetést tud találni. Ezek sok esetben új, vagy gyorsan fejlődő gazdasági ágazatok. Az iparosodás az, ami ezt a lehetőséget felkínálja a zsidók számára. Ekkor még ezeknek a városoknak az ipara alacsonyan fejlett. Tehát adódik a lehetőség, hogy be lehet fektetni gyárakba, bármiféle ipari termelésbe. Mások pedig a városivá válást követően iparos szakmákat tanulnak ki és szabók, cipészek, órásmesterek, vagy kiskereskedők lesznek.
Mondhatni a városba települt szabóból lehetett később ruhagyáras, vagy a kovácsból fémiparos?
Igen. Lehet, ha megnéznénk, tényleg találnánk ilyen egyéni történeteket, amelyek ilyen alacsony szintről indulnak, és aztán eljutnak egy magasabb pontig. Néhány évtized alatt a városok iparosodása felgyorsul, nem beszélve arról, hogy az értelmiségi rétegben is megjelennek a zsidók. A színjátszásban, az újságírásban, az irodalmi életben, a szabadfoglalkozású pályákon. Megjelennek az ügyvédek, az orvosok, a mérnökök, akik nyilván jelentősen hozzájárulnak ezeknek a városoknak a fejlődéséhez.
Az erdélyi nagyvárosokban az első napilapok az 1850-es években jelentek meg, ami egybeesik ezzel a folyamattal.
Persze, nem mondanám azt, hogy ezek a korai lapok zsidó alapításúak, de a munkatársak között már nyilván megjelentek zsidó származású újságírók. Ez Nagyváradon még inkább érvényesült. Ha megnézzük a váradi sajtótermékeket, ott kezdettől jelentős a zsidó származású szerkesztőknek, újságíróknak az aránya. Elég csak a Nagyváradnál, majd a Nagyváradi Lapoknál dolgozó Báttaszéki Lajost, vagy a Szabadságot 1875-től kiadó Laszky Ármint megemlítenünk.
Mindig figyelembe kell venni azt a tényt, hogy a beköltözéssel, a társadalmi integrációval együtt egy erőteljes magyarosodási folyamat is beindul. Utólag számon tartjuk és helytörténeti szempontból érdekességnek tűnhet az, hogy bizonyos sajtótermékeknél hányan voltak zsidó származásúak, de az adott korszakban ezek az emberek magyarnak tekintették magukat. Ahogy közeledünk a 19. század vége felé, egyre inkább érvényesül az a tendencia, hogy a zsidó népesség magyarként azonosítja magát, ami a zsidósághoz köti őket, az a vallás.
Ez egyfajta identitásváltást jelentett? Tehát az 1840-es évek előtt, mielőtt a városi beköltözés megtörtént volna, akkor még határozottabb volt a zsidó identitás, a nyelvhez tartozás?
Több fordulópontról beszélhetünk. Az első nagyobb az 1848-49-es forradalom időszaka. Akkor elkezdődik egy váltás az erőteljesebb magyarosodás irányába. A második fordulópontot az 1867-es polgári egyenjogúsítás, a harmadikat pedig az 1895-ös vallási recepció jelentette. Tudjuk, az identitás képlékeny, időben változhat, akár több irányba is, attól függően, hogy az embert milyen külső hatások érik. De igen, vallási, etnikai identitásból az erdélyi zsidók, – és itt hangsúlyosan az erdélyi városi zsidókról beszélek – többsége elmozdul egy magyar etnikai identitás irányába, de minimum egy kettős identitás irányába, ami alatt azt értjük, hogy egyidejűleg magyarnak is és zsidónak is tekinti magát. Nyilván egyéni szinten változik, kinél melyik elem a hangsúlyosabb. Mivel Erdély etnikailag sokszínű, ebben az esetben is regionális különbségeket figyelhetünk meg. Ezt érdekesen kirajzolják a nyelvtudás statisztikai mutatói. Az 1910-es magyar népszámlálások alkalmával nem mértek etnikai adatokat. A vallásra vonatkozó adatokból látjuk azt, hogy az izraelita lakosok Nagyváradon, Kolozsváron, Marosvásárhelyen, még Szatmárnémetiben is több mint 90%-ban magyar anyanyelvűnek vallották magukat. Csak néhány százalékuk említi anyanyelvként a németet, a román nyelv említése elhanyagolható. Ha megnézzük Temesvárt, más az arány, ott 65%-nyi lehet az, aki magyar anyanyelvű volt, a többiek német anyanyelvűek. Ha Máramaros vármegyét nézzük, akkor fordított az aránya mondjuk Nagyváradnak, illetve Bihar vármegyének, alig 17 százalék mondja magát magyar anyanyelvűnek, több mint 80 százalék pedig németnek, ami nyilván túlnyomó részt a jiddist jelenti, hiszen a jiddist beszélőket a német anyanyelvűek közé számolták.
A kikeresztelkedés jelenség már abban az időben is megfigyelhető volt?
A jelenség a 19. század végén öltött nagyobb méretet, de néhány úgynevezett krízis időszakban tapasztalható megugrástól eltekintve, nem vált soha tömegessé. Elsősorban a városi, és ezen belül is a nagyvárosi neológ polgárságot érintette. A 19-20. század fordulóján Magyarország-szerte éves átlagban mintegy 450 zsidó tért át keresztény vallásra. Az okok között egyaránt megtalálhatjuk a társadalmi mobilitás elősegítését, a magyarosodási / asszimilációs folyamat betetőzését és a vegyes házasságokat.
Ilyen helyzetekben változtatnak vezetéknevet is?
Nem feltétlenül. A legtöbb esetben a névváltoztatás megtörténik anélkül is, hogy a vallást megváltoztassák. Ez is egyfajta integrációs jelenség, amely szintén a 19. század végén és a 20. század elején öltött nagyobb méretet. Ebben az időszakban a névmagyarosítók több mint fele a zsidó népesség köréből került ki. A társadalmi érvényesülés érdekében is nevet változtatnak. De ugyanígy a névmagyarosítás a magyarosodásnak, az asszimilációnak volt az egyik velejárója. Míg a névváltoztatások esetében tömeges jelenségről beszélhetünk, a vallásváltoztatók száma akkor ugrik meg, amikor valamiféle krízishelyzet alakul ki.
Amikor veszélyben érzik magukat.
A statisztikák azt mutatják, hogy olyan krízishelyzetek, mint például a Tanácsköztársaság, majd az azt követő fehérterror időszaka, illetve Erdélyben az 1918-1920 között zajló impériumváltás, majd a Goga-Cuza-kormány 1937-es hatalomra kerülése és az azt követő zsidóellenes intézkedések idején, sokkal többen keresztelkednek meg mint a kevésbé zaklatott időszakokban. 1938 januárjában a bukaresti kormány olyan rendelettörvényt hoz, amivel felülvizsgálják a romániai zsidók állampolgárságát. Ennek következtében több mint kétszázezer zsidó veszíti el a román állampolgárságot, tehát idegenné válnak. Csak, hogy érzékeljük mindennek a társadalmi súlyát, ebben az időszakban Romániának 750 000 zsidó lakosa volt. Ebből több mint 190 000 erdélyi. Az állampolgárságukat elvesztők között több tízezer erdélyi is van. Az ekkor megkeresztelkedő erdélyiek túlnyomó részt az ún. „magyar vallásokat”, azaz a római katolikust, reformátust és az unitáriust választják. Néhányan betérnek görög keleti vagy görögkatolikus vallásúnak is. Ez a betérési hullám tart még 1939-ben is, és le is csendesülne, de 1940-ben jön a második bécsi döntés aminek következtében mintegy 165 000 észak-erdélyi zsidó visszakerül Magyarországhoz. Ennek következtében, 1940/1941-ben is történik egy emelkedés. Az érvényben lévő magyarországi zsidótörvények ellenére sokan reménykedtek abban, hogy a keresztény vallás felvétele talán mégis biztosíthat számukra valamiféle védettséget. Saját számításaim szerint, Észak-Erdélyben jóval meghaladhatta az ezret az 1940-1944 között keresztény hitre tért zsidóknak a száma.
Akik ebben a korszakban keresztelkedtek meg, később már nem mentesültek a deportálástól, ugye?
Nem, 1940/1941-ben Észak-Erdélyben is érvénybe lépnek a magyarországi zsidótörvények. A második zsidótörvény pontosan meghatározza, hogy ki tekinthető zsidónak. Csak abban az esetben mentesült valaki a rendelkezések alól, ha az áttérésére 1919 előtt került sor, vagy ha a szülei kikeresztelkedtek, akkor bizonyos feltételek teljesülése mellett már az 1919-1939 közötti megkeresztelkedéseket is számításba vették.
Vagy a szülei?
Igen. Rengeteg ága-boga van ennek a zsidótörvénynek és a benne megfogalmazott kivételeknek, ráadásul az 1941-ben elfogadott, vegyes házasságokat megtiltó ún. harmadik zsidótörvény tovább szigorított a kritériumokon. Leegyszerűsítve, azoknak a nagy része, akik 1919 után keresztelkedtek meg, nem mentesült a zsidótörvények alól. Mégis, az emberek úgy gondolták, ez egy utolsó szalmaszál, amibe bele lehet kapaszkodni. A keresztény egyházak próbálták is valamennyire védeni a betért zsidókat, függetlenül attól, hogy mikor került sor az áttérésre. A deportálásoktól viszont nem menekültek meg, a keresztény egyházak nem tudták elérni, hogy az 1939 után megkeresztelkedett zsidókat ne deportálják.
Vannak-e adatok arra vonatkozóan, hogy ebben a korszakban, 1940-41-ben, Románia felé hányan próbáltak Észak-Erdélyből átszökni? Felismerve azt a veszélyt, amit a magyar állam jelent?
Miután megtörténik a második bécsi döntés, ennek hatására 1940 szeptemberében, októberében tömegek indulnak meg mindkét irányba. Észak-Erdélyből román hivatalnokok menekülnek, vagy olyan román személyek, akik nem érezték biztonságban magukat a magyar hatóságok miatt. Általában a zsidók nem mennek Dél-Erdélybe, még akkor sem, ha tudják, hogy Magyarországon érvényben vannak a zsidótörvények. Mert tudják azt is, hogy Romániában is érvényben van egy 1940-ben meghozott úgynevezett zsidó statútum.
Nem volt nagy törvényi különbség a két ország között.
Nehéz volt eldönteni, mi a jobb választás, de a magyar anyanyelvűség, a magyar kulturális háttér azt sugallta számukra, hogy mégis Észak-Erdélyben maradjanak és ne meneküljenek román területre. S miközben zajlik egy hatalmas román népességmozgás, ugyanez megfigyelhető a másik irányból is. Dél-Erdélyből rengeteg magyar menekül Észak-Erdélybe, Magyarországra, akik számára menekülttáborok jönnek létre. Az egyik Kolozsvár mellett, Szászfenesen működött, ahol 1940 novemberében mintegy félezer ember várt a jobb sorsra. Két százalékuk zsidó volt. Egy 1941. januári adat szerint a szászfenesi, kolozsvári és a Kolozsvár közeli szamosfalvi átmeneti táborokban több mint hatszáz zsidó is tartózkodott. Ezzel nagyjából le is zárul a zsidó népességmozgás. 1942-43-ban alig van határátlépés. A zsidók sem érzik úgy, hogy ekkor menekülni kellene. Romániában 1941 januárjában megtörténik a bukaresti pogrom, aztán a Iasi-i pogrom ’41 nyarán, elkezdődnek a transznyisztriai deportálások, tehát nem igazán vonzó az ország. Igaz, ekkor már Magyarországon is történnek szórványos deportálások. 1940 őszén Máramarosból és Csíkszeredából deportálnak zsidókat. Az utóbbiakat a Szovjetunió területére dobták át a magyar hatóságok, ahol jelentős részük meghalt. 1941 tavaszán, nyarán, sőt még 1942-ben is a Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hatóság, a KEOKH összegyűjti Magyarország területéről azokat a zsidókat, akiknek rendezetlen az állampolgárságuk. Ám a KEOKH hálójába kerülnek olyanok is, akiknek már a nagyszüleik is Magyarország vagy Észak-Erdély területén éltek. E két év alatt a magyar hatóságok a teljes Magyarország területéről több mint 20 ezer zsidót szednek össze, olyanokat is, akiknek több évtizede itt él a családjuk, adót fizetnek. Olyanokat is, akik az elmúlt időszakban menekültek Magyarország területére, így például a németek által feldarabolt Csehszlovákia területéről. A legnagyobb deportálási akció 1941 nyarán zajlik, amikor mintegy 16 000 Magyarországról deportált zsidót mészárolnak le az SS-egységek és ukrán segéderők Kamenyec-Podolszkijban. Az 1940-1942 között Észak-Erdélyből deportáltak közül mintegy 4-5 ezer személy pusztult el.
Ez itthon mennyire volt köztudott?
Nem pontosan tudjuk, hogy milyen ismerettel rendelkezett erről a lakosság, ezen belül a zsidó lakosság. Magáról a kiutasításokról szórványosan tudósított a sajtó, de az áldozatok további sorsáról már nem. Viszont a levéltári dokumentumokból látjuk, hogy folyamatosan érkeznek a körlevelek a főispánokhoz, alispánokhoz, polgármesterekhez, főszolgabírókhoz, hogy írják össze a területükön élő rendezetlen az állampolgárságú zsidókat. Tehát a helyi hatóságok tudtak róla. De ez még mindig nem volt olyan szintű krízishelyzet, amitől az észak-erdélyi zsidók azt gondolták volna, hogy menekülni kell. A többség arra gondolt, hogy az állampolgársága rendben van, tehát nem veszélyeztetett. Nem tudták, mi történik azokkal, akiket elvisznek, arról nem érkeztek hírek, hogy akiket deportáltak, azokat legyilkolták. Amikor ténylegesen megkezdődnek az átszökések Romániába, az a német megszállás kezdetétől számítható, 1944. március 19-től. De még az 1944 májusának elején zajló gettósítások pillanatában is a zsidók túlnyomó többsége tétlen maradt és abban reménykedett, azzal áltatta magát, hogy ugyan elviszik, de a Dunántúlon fogják dolgoztatni. Valamilyen mértékű veszélyérzet volt, de a túlnyomó többségük mégsem választotta azt, hogy átszökjön a határon. Rizikós volt, megtörténhetett az, hogy elfogják őket a román hatóságok. Ami a román hatóságokat illeti, sokszor előfordult, hogy szemet hunytak az átszökések felett, vagy lefizették őket. Megközelítőleg négyezer zsidó tudott átszökni Észak-Erdélyből. Nagy részük Arad, Belényes, Gyanta, Torda, Segesvár, Brassó környékén kelt át a határon. Megvoltak azok a pontok, ahova a segítőik pénzért elvitték őket, a másik oldalon várták őket román parasztok, akik ugyancsak pénzért tovább segítettek. Kialakult ennek egy rendszere. Akik Kolozsvár környékén szöktek át, az első állomásuk Torda volt, ahol ismerősöknél, rokonoknál húzódtak meg, később Bukarest felé vették az irányt. A Bukarestbe eljutott személyek közül sokan Palesztinába távoztak.
Lépjünk vissza az időben. Amiről kevesebbet beszélünk, hogy a két világháború között az erdélyi, partiumi zsidóságot a román hatóságok megpróbálták a magyar kultúrából visszaszorítani.
Igen, ott volt a kérdés: mit kezdjen a román állam egy szinte 200 ezer fős zsidó népességgel, amely a magyar kulturális-gazdasági infrastruktúrát erősíti? Ez a kérdés más régiók zsidó közösségére is érvényes volt. Amikor megszületik Nagy-Románia, az ország etnikailag, vallásilag heterogén, bizonyos értelemben hasonlít az akkor megszülető Lengyelországhoz. Nagy-Románia népességének egyharmadát nem román népcsoportok alkották, és ebbe tartoztak a zsidók is. Erdély, Bukovina, Besszarábia és Dél-Dobrudzsa azok a területek, amelyek Romániához kerülnek, és ezekben a régiókban eltérő kulturális hátterű zsidó népesség élt. Dobrudzsáról nincs miért külön beszélni, mert ott pár ezer zsidó élt. De ha keletről jövünk nyugat felé, az első terület Besszarábia, ahol egy tradicionális és vallási értelemben nagyon konzervatív zsidó közösség élt. Ugyanakkor volt egy erős politikai szervezettségük is. A szocialista irányultságu Bund párt a cári Oroszországban sok helyen megjelent, nyilván Besszarábiában is. Nyelvi szempontból a jiddis volt a domináns, mellette ismerték az oroszt és a románt.
Oroszországban és a Nagy-Románia előtti Romániában a zsidók emancipációja megkésett volt, idegennek számítottak. Ennek következtében Besszarábia zsidó lakossága nem integrálódott annyira a keresztény társadalomba, megőrizte különállóságát. Nagy-Románia időszakában is, ugyanúgy, mint Erdélynél, a besszarábiai zsidók román integrációja nagyon lassan történik. Következő állomásunk Bukovina. Bukovina korábban az Osztrák-Magyar Monarchiához tartozott, ott egészen más zsidó népességről beszélünk. A romániai régiók között Bukovina az egyik legkisebb zsidó szempontból, itt a zsidók száma nem éri el a százezret sem, de városiasodottak, jiddist vagy németet beszélnek, és az ő esetükben korai emancipációról beszélünk. Már a 19. század közepén megkapják az egyenjogúságot úgy, mint az erdélyi zsidók. Rendelkeznek erős polgári réteggel, gazdaságilag is erősebbek, mint a besszarábiaiak. Erdélyben szintén egy korábban emancipált zsidó közösséget találunk, amely magyar kultúrájú, és tagjai közül nagyon sokan magyar identitásúak. Tehát Nagy-Románia kormányai nem homogén, összetett zsidó közösséggel állnak szemben. aminek következtében az állam zsidókkal szemben alkalmazott politikája különbözik régiónként. Ó-Romániában azt várják el a zsidóktól, hogy románosodjanak el, kulturálisan románokká váljanak. Ez többé-kevésbé a Bukarest környéki, s az olténiai munténiai zsidók esetében meg is valósul. Ez utóbbi egy vallásilag kevésbé konzervatív közösség, a román kultúrának rengeteg zsidó származású személyt adnak.
A névváltoztatás ott is ugyanúgy lezajlik?
Igen, de nem olyan arányú, mint a magyar zsidók esetében. Moldvában hagyományosabb kisvárosi zsidó közösségekről beszélünk, ott továbbra is őrzik a jiddist, de ott is tapasztalható egy erőteljes románosodás. A többi területen a román állam hagyja a zsidó közösségeket, hogy megszervezzék magukat politikailag. A romániai zsidó párt alapítói erdélyi, besszarábiai és bukovinai zsidók. A román állam hagyja a cionista, modern zsidó nemzeti mozgalom kibontakozását is, és támogatja a zsidók leválását Erdély esetében a magyarokról. A szándéka ezzel gyengíteni a magyar gazdasági-kulturális pozíciókat, és a magyarok számbeli arányát. Ez meg is mutatkozik majd a népszámláláskor 1930-ban. Ekkor már mérnek etnikai adatokat is. Igaz, a népszámlálás előtt érvényesül egy erős hatósági nyomás a zsidókra nézve, hogy etnikailag zsidónak vallják magukat, illetve sok esetben a népszámláló biztosok önhatalmúlag zsidóként regisztrálják az izraelita vallású személyeket. Az erdélyi zsidók 93%-a zsidó etnikumúnak vallja magát. Ugyanakkor az a román törekvés, hogy a zsidókat eltávolítsa a magyar kisebbségtől, csak részben teljesül be. Az erdélyi zsidók túlnyomó többsége továbbra is megmarad magyar kultúrájúnak és magyar anyanyelvűnek. Nyilván 20 év nem is elég arra, hogy nyelvváltás következzen be, főleg úgy, ha ez külső nyomásra történik, s nem organikus folyamatról beszélünk. Viszont amit elér a román állam,az az, hogy egyre több zsidó kezd magáról etnikai értelemben is zsidóként gondolkodni. Sok zsidót elmozdítanak a teljes magyar identitástól a kettős identitás felé, erőteljesen megjelenik a zsidó komponens is az identitástudatban vagy az önazonosításban.
Ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy vallásosabbakká váltak?
Nem, ez nem kapcsolódik össze. De Erdélyben, illetve a többi csatolt régióban, Besszarábiában, Bukovinában a legerősebb a cionista mozgalom a két világháború között. Innen vándorolnak ki a legtöbben Palesztinába. Ekkor ez még nem tömeges kivándorlás, amúgy sem könnyű kivándorolni oda, mert a britek – Palesztina brit ellenőrzés alatt állt – korlátozzák a bevándorlást. Romániára évi pár száz engedélyt bocsájtottak ki, azt kellett a cionista szervezetek szétosszák. Emellett volt illegális kivándorlás is, ki ahogy tudott, útlevelet szerzett, turistaként odautazott, s nem jött vissza. A két világháború között mintegy 17 000 zsidó alijázott Romániából Palesztinába. Közülük 4000-5000 lehetett erdélyi. Azok körében is megerősödik a cionizmus, akik itthon maradnak. Nem feltétlenül válnak cionistákká, viszont a nemzeti mozgalom hatására megerősödik az etnikai tudatuk, a zsidó tudatuk. Úgyhogy ha az erdélyi zsidókat identitás, önazonosítás szempontjából akarnánk kategorizálni, azt mondhatjuk, hogy a 30-as évek végére az erdélyi zsidók több mint felében beindult valamiféle identitásváltási folyamat, az önazonosság-tudatban a zsidó komponens megerősödött. Egyénenként változott, hogy mennyire, de mindvégig megmarad bennük a magyar kultúrához való kötődés. Ez jelentheti a színházlátogatási szokásokat, hogy továbbra is a magyar színházak előadásait látogatják. Vagy a mecenatúra területén, továbbra is a magyar irodalmat, a magyar művészeket támogatják a nagyvállalkozók, a zsidó gazdasági szereplők. Ugyanígy vizsgálható, hogy megváltoznak-e az emberek közötti kapcsolathálók, a zsidó társadalmi elit megtartja-e magyar társadalmi kapcsolatait? Vagy elkülönül, esetleg román kapcsolatokat keres. Az látszik, hogy megmaradnak a magyar hálózatok, illetve a házasodási szokások is a korábbi mintákat követik. Ez utóbbira Kolozsvárra nézve vannak adataim a 30-as évekről. Ekkorra Romániában és ezen belül Erdélyben is megerősödik mind a román, mind a magyar antiszemitizmus. A zsidók körében a vegyes házasságok aránya, ahogy közeledünk a 30-as évek vége felé, csökkenő tendenciát mutat. Egyre kevesebben választanak keresztény házastársat maguknak.
Nem fordítva történt, hogy a keresztény nem igazán mer, vagy akar zsidó házastársat?
Nyilván, de az is látszik, a legkevésbé a magyar házastársak aránya csökken a zsidó vegyes házasságokban. Ami ugyancsak azt mutatja, hogy továbbra is megmarad a magyar integrációs pálya és a kisebbségi magyar társadalmi beágyazódottság, miközben a 30-as évek végére már nincs német házastárs, és román is alig van.
1945 után számban drasztikusan megfogyatkozott az erdélyi, partiumi, tágabb értelemben a romániai zsidó közösség. Miként befolyásolja ez az identitásukat? Ugye, sokan rejtették a zsidó mivoltukat, akár a gyermekeik előtt is, legalábbis nem beszéltek róla.
Ez a holokauszt traumája, a kiábrándulás a keresztény népességből, vagy mondhatom így, a magyar társadalomból, ami többfajta reakciót váltott ki. És igen, ez volt az egyik, a teljes felejtés. Sokan azt választották hazatérve, hogy nem beszélnek arról, mi történt velük. Még a családon belül sem. Úgy nőnek fel gyerekek, generációk, hogy igazából azt sem tudják, zsidó származásúak. Nem beszélve arról, min mentek keresztül a deportálás, a koncentrációs táborok idején a szüleik. Tehát van egyfajta hallgatás. Másrészt, vannak, akik beszélnek a múltról, és mindemellett megpróbálnak új életet kezdeni. Akár úgy, hogy a korábbi magyar integrációs pályáját feladják és román társadalmi kapcsolatokat keresnek, például románul taníttatják a gyerekeiket.
Ez a váltás névhasználatban is megjelent?
Igen, többen próbálták elrománosítani a nevüket, román nevet venni fel, s van, aki hazatérése után többé nem használja a magyar nyelvet sem, csak románul hajlandó beszélni. Vannak olyanok is, akik továbbra is magyar közegben maradnak, a zsidó identitásukat felvállalva, magyarnak is tekintve magukat próbálnak boldogulni. Ott van Gáll Ernő kolozsvári filozófus példája, aki a kettős kisebbség fogalmával írta le az erdélyi magyar kötődésű zsidók helyzetét. Szerinte, ők úgy is kisebbségiek, mint magyarok a román államban, s kisebbségiek úgy is, mint zsidók a román államban, de a magyar kisebbségen belül is. A túlélők jelentős része nem találja itthon a helyét, és alijázik Izraelbe. Ők azok, akik az 50-es, 60-as, 70-es években erős magyar nyelvű társasági élet működtetnek Tel-Avivban, Haifában, Jeruzsálemben. 1948-ban Marton Ernőék újraindítják az 1940-ben betiltott kolozsvári Új Keletet Tel-Avivban. Magyar nyelvű kulturális életet élnek, színielőadásokat rendeznek. Tucatnyi magyar nyelvű napilap, heti- és havilap jelenik meg egészen a ’70-es évekig Izraelben, különböző ideológiák mentén. Vannak baloldali lapok, jobboldali magyar nyelvű lapok. Viszont ahogy felnövekszik a második és harmadik generáció, végbemegy egy erőteljes magyar nyelvvesztés, a magyar kulturális érdeklődés egyre inkább mérséklődik. Ma már szűk az a magyar nyelvű izraeli népesség, amely még tartja a kapcsolatot Erdéllyel. Magyarország esete más, hiszen ott jelenleg is nagyobb a zsidó közösség, élőbb a magyarországi, izraeli magyar-zsidó kapcsolatrendszer.
Érdekes, hogy alig száz év alatt, hány fordulatot vesz az identitása ennek a közösségnek, 1840-től 1945 utánig.
Ennek a száz évnek megvannak a maga kulcsmomentumai. Az első világháború törést okoz az erdélyi zsidó társadalomban, új állam határai közé kerülnek, kettős kisebbségi létbe, lásd Gáll Ernőnek a kettős kisebbség meghatározását.
Aztán a második bécsi döntés után két részre szakad az erdélyi zsidóság, az észak-erdélyiek a magyar holokauszt áldozataivá válnak, miközben a dél-erdélyi zsidók túlnyomó többsége megmenekül. Voltak deportálási tervek arra nézve, hogy a dél-erdélyieket is deportálják a németek által működtetett lengyelországi táborba, Belzecbe, de ezt az utolsó pillanatban, 1942 őszén Ion Antonescu leállítja. Gyakorlatilag a dél-erdélyi zsidók túlnyomó többsége megmenekül, igaz, nem mind. Negyvenkétezer fős közösségről beszélünk, és közülük 1000-2000 körüli személy az, aki a romániai holokauszt áldozatává válik, többségük úgy, hogy deportálják őket Transznyisztriába. Nem volt szisztematikus deportálás Dél-Erdélyből, ezek egyedi esetek, akiket valamilyen oknál fogva elvisznek a román hatóságok. A holokausztot követően az eltérő traumák, az eltérő tapasztalatok miatt más irányt is vesz a két erdélyi régió zsidó közösségének az útja. A dél-erdélyi zsidó közösségekben erősebbé válik az elrománosodási folyamat. Sokkal hamarabb kezdődik el és sokkal erőteljesebb, hiszen annak ellenére, hogy úgy élték át a ’40-es éveket, hogy jogfosztásban éltek, gazdaságilag kisemmizték őket, a férfiak jelentős részét pedig elvitték román munkaszolgálatos századokba, mégis túlélték. Nem traumatizálódott olyan mértékben ez a zsidó közösség, hogy legyen oka teljesen elfordulni a román népességtől. Miközben ezzel szemben áll az észak-erdélyi példa, ahol a magyar hatóságok gyakorlatilag megsemmisítették a zsidó közösséget, és ehhez a magyar lakosság is asszisztált. Nagyon kevesen voltak, akik próbáltak segíteni, a legtöbben elfordították a fejüket, viszont sokan voltak, akik profitáltak, feljelentettek. Ez egy eltérő, mondhatni, ellentétes tapasztalat. A következő fordulópont ’44, amikor az észak-erdélyi zsidókból mintegy 125 000 – 130 000 személy a holokauszt áldozatává válik, majd a kommunista hatalomváltás és a túlélők emigrációja, az alijázás megindulása.
Az antiszemitizmusnak voltak regionális jellegzetességei?
Igen. Az Osztrák-Magyar Monarchia örökségét magával hozó erdélyi zsidók 1917-ig, tehát az első világháború közepéig nem nagyon tapasztalták meg azt, hogy mi a fizikai antiszemitizmus. Nem tapasztalták meg azt, hogy mit jelentenek a pogromok, mit jelent az, amikor a keresztény szomszédok, a keresztény lakosok megtámadják a házaikat, az üzleteiket, gyilkolnak. Ami múltbeli tapasztalata volt ilyen téren az erdélyi zsidóknak, az a tiszaeszlári vérvád az 1880-as évek elején, ekkor több magyarországi településen is pogromok zajlanak. Ez részben elérkezik Erdélybe is, de nem válik tömeges jelenséggé. A Monarchia korára azt lehet mondani, hogy az antiszemitizmust az erdélyi zsidók, ha meg is tapasztalják, inkább a sajtóból olvassák, de ezek sem voltak annyira elterjedtek, mint a Román Királyságban vagy a cári Oroszországban. Ez változik meg az első világháborúval, amikor Magyarország területén is felerősödik az antiszemitizmus. A zsidókat hadi uzsorával vádolják, a zsidó férfiakat pedig azzal, hogy kivonják magukat a katonai szolgálat alól. Erre jelenik meg reflexióként 1941-ben a magyar hadviselt zsidók aranyalbuma, ahol tételesen felsorolják, hány tiszt, zsidó katona vett részt az első világháborúban. Az impériumváltással új helyzetbe kerül az erdélyi zsidó közösség is. Romániának van egy erős antiszemita hagyománya, ami átgyűrűzik Erdélybe is. Kétfajta antiszemitizmusról kell beszélni, egyrészt van a román részről megmutatkozó antiszemitizmus, amely Erdélyben is fizikai formában jelentkezik. Már a ’20-as évek elején elkezdődnek az egyetemi városokban, elsősorban Kolozsvárról beszélünk, kisebb részben Váradról, a zsidó diákok elleni atrocitások. Ekkorra a magyar diákokat is megpróbálják kiszorítani az egyetemekről. A román, vagy ha úgy tetszik, a keresztény diákok nem engedik be zsidó társaikat az órákra. Aki bemegy, azt megverik, kirakják, nem engedik vizsgázni, fizikailag megakadályozzák, hogy a zsidók bemenjenek a vizsgákra. Utcai randalírozásokra kerül sor. Ennek a kicsúcsosodása 1927 decembere, amikor Nagyváradon megtartják a keresztény román diákok országos kongresszusát, amire az ország minden részéből érkeznek román diákok. Sokakat zsidók házába szállásolnak el. A diákkongresszuson számos követelést fogalmaznak meg a román kormány felé, például azt, hogy javítsák a diákszállásokon az életkörülményeket. Tehát olyan követeléseket is, amelyek nem függtek össze a zsidó diákokkal, de közben követelik azt is, hogy vezessék be az egyetemi numerus clausust, azaz korlátozzák a zsidó diákoknak a számát. Mindeközben a diákok zsidókat támadnak meg, vagy zsidónak kinéző személyeket, zsidó üzletek ablakait törik be, zsinagógákat rongálnak meg. Majd amikor felülnek a vonatra és elindulnak hazafele, egy-egy állomáson leszállva, az adott településen ismét randalíroznak, Csucsán, Bánffyhunyadon. Kolozsváron is megáll a vonat, ekkor már a diákok éhesek, de a román hatóságok nem adnak nekik élelmet, vizet. Bevonulnak a városközpontig, és amerre járnak, fosztogatnak, törnek-zúznak, a Horea úti zsinagógába betörnek.
A karhatalom mindvégig tolerálja ezt?
Igen, Kolozsváron ugyan ki van vezényelve a helyőrség is, de nem avatkoznak közbe. Az elején hagyják, hogy tomboljanak a diákok, aztán visszaszorítják őket a pályaudvarra, és elindítják a vonatokat. Ezek az események későbbi állomásokon is megismétlődnek. Az esetből nemzetközi botrány lesz, a nemzetközi zsidó szervezetek számon kérik a román kormányt, a világsajtó tele van tudósításokkal.
Egy másik példa a máramarosi Borsa, ahol a zsidók aránya magas. Ráadásul ez egy hagyományhű, konzervatív vallásos zsidó közösség. 1930-ban, a helyi pap, Andrei Berindei és a Vasgárda feltüzeli a lakosságot, amelyik megtámadja a zsidók házait, rengeteg épületet felgyújtanak. Közel 2500 zsidó válik földönfutóvá.
Említette, hogy az antiszemitizmus fő táptalaja a sajtó volt Erdélyben is.
Román részről az antiszemita sajtótermékeket máramarosi román nyelvű, vagy szatmári román nyelvű lapok jelentik, ezekben napi szinten folyt a zsidók elleni uszítás. Magyar részről ugyancsak megjelennek antiszemita cikkek. A klasszikus példa a Magyar Kisebbség, amely egyébként nem volt antiszemita lap, az Országos Magyar Pártnak volt a kéthetente megjelenő színvonalas kiadványa, benne kisebbségjogi vonatkozású tanulmányokkal. 1925-ben közlik egy katolikus pap véleménycikkét, amelynek röviden összefoglalva az a lényege, hogy az erdélyi zsidók uralják a magyar kisebbség gazdasági és kulturális életét, valamint, miután Erdély Romániához került, elfordultak a magyaroktól, elárulták a magyarokat, emiatt ki kell őket zárni a kisebbségi közéletből. Ez a cikk magyar körökben is felháborodást vált ki, válaszcikkek érkeznek rá, ám jelzi, hogy az erdélyi magyar társadalmi elit egy része antiszemita irányba tolódik el. Időnként megjelennek más sajtótermékekben is zsidóellenes cikkek. Az igazi fordulatot ebbe az irányba a Nagyváradon alapított Erdélyi Lapok jelenti. 1932-ben indul, erőteljesen köthető a római katolikus és kisebb részben református egyházhoz. Ez a lap gyakran közöl antiszemita cikkeket, majd amikor Hitler hatalomra kerül Németországban, folyamatosan tudósít Hitler intézkedéseiről, napirenden tartja a zsidó kérdést. A lap 1944-ig jelenik meg, a 40-es évekre, majd a holokauszt idejére egyre inkább fokozódik antiszemita hangvétele. Tehát magyar részről kezdetben a sajtóuszításokban merül ki a zsidóellenesség. Amit kevésbé tudunk megfogni, az a társadalmi szinten tapasztalható zsidóellenesség. Feltételezhetjük, ez is erősödőben van a 30-as években, közeledve a 40-es évekre.
A korszakot vizsgálva milyen forrásokra tud a kutató támaszkodni, milyen módszerekkel lehet kutatni?
Nyilván a sajtó fontos forrás, de nem elégséges. A sajtó csak egy olvasata a történéseknek, de nem föltétlenül vagy nem mindig megbízható. Korszaktól függően az oral history is opció, ennek van egy időkorlátja. Ez ma már csak az 1940-es évekre, s a kommunista időszakra érvényes. De vannak egodokumentumok, azaz visszaemlékezések, naplók, önéletírások, valamint a levéltári dokumentumok. Ez utóbbiak esetében tudatosítani kell, hogy a levéltári dokumentumok túlnyomó többsége a magyar vagy a román állami szervek, állami intézmények nézőpontját érvényesíti, ami egy külső nézőpont. Zsidó levéltári dokumentum viszonylag kevés van, a holokauszt alatt az észak-erdélyi zsidó hitközségek iratanyaga megsemmisült. Ezért amikor az erdélyi zsidók történetét akarjuk megírni, akkor elsősorban külső forrásokat tudunk felhasználni, ami korlátozza a mozgásterünket is. Hangsúlyosan kell figyelni arra, hogy ahol van belső zsidó forrás, hitközségi jegyzőkönyvek, anyakönyvek, egyéb hitközségi dokumentumok, azokat is használjuk, hogy valamennyire tudjuk kiegyensúlyozni ezt a fajta eltérést. Nyilván a hatósági irattermelésből a zsidó életvilág számos aspektusát tudjuk rekonstruálni, értve ez alatt a társadalmi rétegződést, a demográfiai helyzetet, a jogi státuszt, a jogfosztás és a kirekesztés különböző állomásait, a kulturális életet, az épített örökséget.
