Címke: patak márta

december 18, 2022 | Patak Márta | Irodalom | Rovatok
MEGOSZTOM

Patak Márta prózái

Véletlen hagyaték

El kell engednem. Hónapok óta ezt sulykolom magamba, és hol határozottan, hol bizonytalanul, de tiltakozik ellene minden porcikám. Nem is annyira a gondolat bánt, hogy más férfival lesz majd, mert azt még így se bánnám, föl tudom érni ésszel, hogy ő egy életvidám, egészséges lány, még csak huszonöt éves, neki férfi kell, neki még gyerekeket kell szülni, nem pelenkázhat élete végéig naponta ötször-hatszor, akárhányszor egy magatehetetlen, huszonhét éves emberi roncsot, aki a férjéből lett. Józan fejjel én ezt mind belátom. Csak az a baj, hogy egyre ritkábban vagyok józan. Néha minden ok nélkül elborul az agyam, leginkább amikor egyedül vagyok. Olyankor nekigurulok háttal a falnak, és csak verem belé a fejemet, egészen addig, amíg azt nem érzem, hogy mindjárt kiugrik a szemem a helyéről.

Azon már rég túlvagyok, hogy sopánkodjam, mért pont velem kellett ilyesminek megtörténni. Mindenkinél benne van a pakliban, aki kocsiba ül. Éva meg annyira szeret vezetni. Esett az eső, elszálltunk egy kanyarban, én meg szokás szerint nem voltam bekötve, Éva igen, ő apró karcolásokkal megúszta. Én pedig paraplégiás lettem. Ebbe már beletörődtem, úgysem lehet változtatni rajta. Deréktól lefele béna vagyok. Huszonhét évesen. Láttam ennél rosszabbat is a rehabilitáción. Magam alá hugyozok, magam alá csinálok, ezért kell pelenkázni. Egyáltalán nem érzem a farkamat.

Mikor magamhoz tértem a kórházban, először meg se mondták, mire számíthatok. Csak fokozatosan adagolták a jót. Ahogy kimondták, többé nem leszek férfi, emlékszem, kiszökött az arcomból a vér, azt hittem, elájulok. Mikor Éva bejött hozzám, a fülébe súgtam, hogy valahogy segítsen meghalni, ha igazán szeret. Szerezzen nekem valami gyorsan ölő mérget, mert én így nem akarok élni. Éva elkapta a fejét, hirtelen fölegyenesedett, mint akit darázs csípett meg, és csak nézett rám, egy szót se szólt, lassan elindult a könnye, aztán rám borult, és ott zokogott egy jó ideig a mellemen, én meg tehetetlenségemben csak simogattam a haját, és azt hajtogattam, hogy jól van, jól van, felejtsük el, többé soha nem kérek tőled ilyet.

Csakhogy azóta eltelt már jó másfél év. Javulásra végképp semmi esély, örülök, ha nem romlik az állapotom, és a kezemet legalább tudom mozgatni. Éva nem panaszkodik, egyetlen apró jelét se mutatja, hogy kiborítaná a helyzet, az ágyban sem panaszkodik, hogyha nem jönnek össze úgy a dolgok, ahogy szeretném. Nem tudom, igaz-e, vagy csak úgy sejtem, hogy néha-néha a csalódottság árnyéka vetül az arcára, amikor nap nap után kénytelen belátni, hogy fölöslegesen kísérletezik a farkammal, úgysem ér el vele semmit. Kész. A farkam is meghalt, ahogy a seggem lyuka is, a tököm is meg a lábam is. A nyelvem meg az ujjam pedig együtt sem képes pótolni. Leginkább ezért gondolom, hogy el kell engednem Évát, nem is annyira azért, mert pelenkázni, mosdatni kell engem.

És az a legszörnyűbb, hogy senkivel se tudok erről beszélni. Éva előtt szóba se merem hozni, nehogy megint úgy járjak, mint a kórházban, amikor arra kértem, szerezzen nekem valami gyorsan ölő mérget. A barátaimon is látom, hogy nem úgy vannak már velem, mint régen, nem tudják elfogadni a helyzetemet, mindig látom a szemükben, hogy csak kötelességből vannak itt, ha nagyritkán betoppannak, és legszívesebben már mennének is a dolgukra. Szinte látom magam előtt, ahogy föllélegeznek, mihelyt kívül vannak a kertkapun. Persze, ha igazán őszinte akarok lenni, akkor legalább magamnak azt is be kell vallanom, a szívem mélyén rettegek tőle, hogy Éva elhagy. Úgy érzem, nem lenne erőm nélküle folytatni. Ha tényleg itt hagyna, valamit biztosan csinálnék magammal. Adott esetben a kettőhúsz is lehet halálos.

Ismerem őt, ismerem Évát, magától úgysem fogja megtenni. Kimondva kimondatlanul furdalja a lelkiismeret, hogy miatta jártam így. Ha én vezettem volna, biztosan nem sodródunk ki, mindig ezt mondja. De én nem hiszem. Akkor most ő ülne kerekes székben, nem én. És sokra mennék vele, hogy működik a farkam.

Érdekes, álmomban mindig ép vagyok, legtöbbször futni meg mászni szoktam, mindenféle nehéz terepen, és közben úgy érzem, mintha ólomsúly húzná a két lábamat. Meg persze jó nagyokat szeretkezni is szoktam, nem mindig Évával, néha a tizennyolc éves kori első komoly barátnőmmel, aki nyolc évvel volt idősebb nálam, a férje katona volt, úgyhogy volt ideje bőven bevezetni engem a kefélés tudományába. Milyen jókat szeretkeztünk, Istenem! A helyén ugyan már nem érzem a farkamat, valahol az agyamban azért még benne maradt az a semmihez sem fogható érzés, ahogy Nelli szájában megnőtt a farkam. De álmomban ugyanúgy érzem, mint régen, ahogy jár közben a nyelve, csak az a baj, hogy ritkán álmodom végig. Évával néha igen. Olyankor föl is szoktam ébredni, és őt is fölébresztem. Már tudja, miről van szó, és nem bánja. Azt sem, ha csinálunk is utána valamit.

De akkor is. Olyan reménytelen ez az egész. Folyton mást gondolok, úgy érzem, örökre vége mindennek, fölösleges élnem, hiába mondják, hogy több tízezer ember él így ebben az országban, a világon meg milliók is akár, rajtam ez nem segít. Egy életem van. Még jó, hogy olvasni szeretek, mindig is szerettem, ezért is lettem volna tanár. Ha az leszek. De másképp alakult az életem. Szerencse, hogy a munkám egyáltalán nem hiányzik. Biztosítási ügynökből akad annyi, mint égen a csillag. Elvagyok itthon, olvasok, zenét hallgatok, gondolkodom. Most először próbálom leírni a gondolataimat, csakhogy az agyam sokkal gyorsabb, mint a kezem. Kár, hogy nem tudom megcsinálni az agyképfelvevőt, amit már régen kitaláltam. Akkor talán könnyebb lenne. Úgyhogy azt hiszem, én ezt az egészet most szépen össze is tépem apró darabokra, és kidobom a szemétbe. Nemsokára jön haza Éva. És végre tisztába tesz.


Az a fura tekintet

Na, ezek megint nem szóltak, hogy nem jönnek haza, biztos elmennek nyaralni, tolta arrébb az újságot fülkéjének asztalán a zöldesszürke egyenruhás férfi bosszúságot színlelve, pedig a lelke mélyén inkább szomorú volt, indulás előtt hiába tekintett derűsen az előtte álló tizenkét óra elébe, megint borongós lesz a kedve. Most, hogy nem látta a helyén az ötödik emeleten lakó fiatal házaspár piros Nissanját, az újság sem érdekelte, pedig mindig azzal kezdte a munkanapját, hogy átlapozta a friss híreket.

A férfi álmosan nyújtózott egyet, és eltűnődött, vajon merre járhat most a piros Nissannal a fiatal házaspár. Szívesen megkérdezte volna tőlük már régen, hogy hová mennek az idén nyaralni, de mióta kiderült, hogy a fia éppen egyidős volt a fiatalemberrel, észrevette, hogy kerülik. Nem kellett volna szóba hoznia. Pedig előtte olyan sokat beszélgettek. Utána is szívesen beszélgetett volna velük, de a fiatalasszony arcán mindig észrevette a zavart, ha üdvözölte a mélygarázs ajtajában, amikor éppen fönn levegőzött az utcán, ő meg gyalog jött hazafelé valahonnan. Nem állt meg beszélgetni, mint máskor, éppen csak a legszükségesebbet kérdezte, hogy hogy van, mi újság, de félreérthetetlenül jelezte, hogy nem kíván tovább beszélgetni vele.

Az éjjeliőr megdörzsölte a karját, és fölállt. Gondolta, fölmegy az utcára. Pedig kezdés után sose szokott. Mindig legalább két óra eltelt a munkaidejéből, mire először fölment. Nem szándékosan számolta, de valahogy így jött ki a lépés, utána is nagyjából még négyszer ment föl, éjfél után pedig három órát is lent töltött egyhuzamban. Este hattól reggel hatig tartott a szolgálat, mindennap, ha esett, ha fújt, és már harmadik éve nem volt szabadságon, egyetlen napot sem hiányzott, egészen májusig. Úgy hozzátartozok már az utcaképhez, gondolta időnként, mint a közlekedési lámpa zöldje vagy a sarki pék, csak én ritkábban vagyok látható.

Egy idő után fölállt, átment a fülkéből a tűzjelző berendezéshez, megvizsgálta, sértetlen-e az ólomzár, és miközben visszasétált, azon tűnődött, hogy lehetséges, hogy ilyen kényszercselekvésekből áll az élete. Maga is meglepődött, hogy ezen töri a fejét, aztán annak tulajdonította, hogy rosszul indult a napja. Ettől még rosszabb kedve lett. Visszaült a székre, és csak bámult maga elé sokáig. Gépies mozdulattal viszonozta a piros Suzuki gazdájának üdvözlését, aki a mínusz harmadikra tartott, de most nem követte gondolatban a magas, bajuszos férfit.

Az volt a szokása, hogy gondolatban mindig a kocsi után ment. Elképzelte, ahogy kiszáll, fölmegy a lakásba a bajuszos férfi, leteszi az aktatáskáját, és rögtön bekapcsolja a rádiót, mert állandó zajt igényel maga körül, nem bírja a süket csöndet, amit egy lakásban érezhet az ember, ha egyszer csak magára marad. A Suzukis sorstársam, gondolta, de neki talán még rosszabb, ő egyedül maradt. Végül arra jutott, hogy nehéz eldönteni, mi fáj jobban, ha az embernek a felesége, vagy ha a fia hal meg.

Három hónapja, májusban halt meg a fia. Már három hónapja. Motorbalesetben. Húsz éves volt, alig töltötte be a húszat. És azóta otthon a felesége csak sír, ha reggelente hazamegy munka után, sírva követi a fürdőszobába, ott panaszkodik némán az ajtófélfának dőlve csöndes sírdogálásával, amíg ő mosakodik, és pizsamára vetkőzik. Nem is érti, hogyan bírják. A felesége is, ő is. Szeretne mondani neki valamit, hogy ne sírjon, nincs mit tenni, sírással nem lehet már föltámasztani, de nem jön ki hang a torkán. Úgyhogy néha elmorzsol egy-egy könnycseppet, miután félretolja az asszonyt, szó nélkül elindul a hálószoba felé, magára csukja az ajtót, és miután befekszik az ágyba, rázni kezdi a zokogás.

Milyen fura rendszáma van ennek a Toyotának, gondolta, miközben fejbólintással viszonozta a földszinten lakó asszony üdvözlését. P mint Péter, a fia neve, L mint Laura, a lánya neve, és ha összeadja a három számot, az pont tizennyolc, május tizennyolcadikán volt a balesete. Az az E fölösleges benne, de minden nem stimmelhet. 

Kamaszkorában is szerette böngészni az autók rendszámát. Akkor is neveket képzelt a betűk mögé, többnyire kedvenc futballistái nevét. Ez jutott eszébe, ahogy próbálta elterelni a gondolatait. Az járt a fejében, vajon mi lenne vele, ha nem kellene a lánya esküvőjére gyűjteni. Szegény lány, mióta az öccse meghalt, úgy érzi, mintha a puszta létezése is igazságtalanság volna. Látszik minden mozdulatán. Ráadásul az anyja még érezteti is vele, neheztel rá, mintha neki nem lenne joga élni a saját életét, mintha vele együtt kellene szenvednie, amiért az öccse halt meg, és nem ő.

A lányára gondolva a férfinak elszorult a szíve. Szegény! Mintha bármiről is ő tehetne! Az elmúlt három hónap alatt számtalanszor megkísérelte, hogy az édesanyjával elbeszélgessen az életéről, az öccse haláláról, de a felesége a síráson és a néma vádon kívül semmire se hajlandó. Pedig hát, csak jobban megértenék egymást ők ketten, anya és lánya. Ő csak annyit tudott mondani neki, ne félj lányom, akármi lesz is, megtartjuk a lakodalmat, összeszedem rá a pénzt, emiatt ne fájjon a fejed. Látta, hogy a lánya szeme hálásan fölcsillan, de rögtön utána el is komorodik, mintha erre a kis örömre se volna joga. Három hónapja a bánat az egyetlen érzelem, csak annak van létjogosultsága ebben a házban, gondolta magában a férfi. Annyira szerette volna elmondani valakinek, de kinek. Rosszul tette, hogy Nissanos párnak is elkezdte.

Fölállt, nyújtózott, megint a tűzjelző berendezésnél babrált, és arra gondolt, ha itt egyszer tényleg tűz ütne ki, akkor az maga lenne a pokol. A három szint tele kocsival, az a rengeteg üzemanyag, ha lángra kapna, menthetetlenül elégne minden odalent. Lehet, hogy föl is robbanna, a robbanás pedig levegőbe repítené a házat is. Ki menne le abba a katlanba, ha egyszer már az alsó szint is ég? Mert itt az elsőn még hagyján, innen ki lehet menekülni, de ha tűz van, a liftet sem lehet használni. A tűzlépcső meg! Sokan nem is tudják, merre van. Ha lent rekednének, zavarodottságukban azt sem tudnák, merre szaladjanak. 

Visszaült. Maga elé húzta az újságot. Vajon hol járhatnak azzal a Nissannal? Húszévesek. Ilyen fiatalon összeházasodni! Nem túl gyakori jelenség manapság. Nem nyitotta ki az újságot, dobolni kezdett a jobb keze négy ujjával, időnkét a hüvelykujjával pendített rá egy basszust, miközben elképzelte, hogy a fiatal pár nyitott tetővel halad át éppen a völgyhídon, és a Balaton felé tart. Vagy talán most lépik át a határt, és indulnak a tenger felé. Szabadság és élet van abban az autóban. Élet. Mielőtt ők harminc éve összeházasodtak, mindig lehúzott ablakkal mentek a Balaton felé. Négy-öt autóval is egyszerre, fiatal baráti társaság. Élvezte a felesége, hogy arcába tapad a haja. Ő is összefogta hátul, nehogy a szemébe fújja a szél, mert vezetés közben veszélyes lehet. 

Saját magukat látta a fiatal párban, amikor húszévesen összeházasodtak. Annyi idősen, ahogy három hónappal ezelőtt meghalt a fia, és ahány éves most ez a Nissanos fiatalember. Talán Vince a neve, de az is lehet, hogy téved. Mostanában nem bánik túl jól a nevekkel. A fiatalasszonyt meg talán Orsolyának hívják. Orsi. Ezt hallotta már. Micsoda jelentéktelen dolgokon töri a fejét idelent, nyitotta ki az újságot, miközben a világ tele van eseménnyel. Nagy horderejű, fontos eseményekkel. Földrengés pusztított Jáva szigetén, meghalt hatezer ember. És abból a hatezerből egy is mennyire fájhatott valakinek. Vagy talán nem is fájt. Azt mondják, csak Európában fáj ennyire a halál. A nyugati civilizációban. Odaát Mexikóban már nem. Ott tort ülnek, vigadnak a sírokon, ha eljön a Halottak Napja. Autóbaleset a hatos úton, négy fiatal életét vesztette. Húsz évet sem éltek. Mind a négyen húsz alattiak még. Ezeknek még annyi se jutott, mint a fiamnak. Milyen igazságtalan a sors. 

Nem tudta, mihez kezdjen. Ránézett az órájára. Alig telt el néhány óra a munkaidőből. Ha elkezdi nézegetni az időt, az sose vezet jóra. Az utóbbi napokban észrevette, hogy türelmetlen. Mindenféle őrült gondolatai támadnak. Mintha elvesztené uralmát felettük. Mintha nem is ő, hanem valaki más gondolkodna benne. Hol járhatnak a Nissannal. Most mennek neki egy villanyoszlopnak. Nem. Előzés közben lesodorja őket egy kamion az úttestről. Vagy ők előznek, és áttérnek a szembejövő sávba. Hastífuszt kap az asszony. Meghal. Lázas lesz, a férje ápolja. Nem. Nem jutnak el odáig.

Alig tudta elhessegetni a gondolatait. Jó lenne valamit csinálni. Valami látványosat. Fel kellene gyújtani a szemeteskukát, és megnézni, mit csinál a füstérzékelő. Lángba borítani a garázst. Nem bírom tovább. Holnap elmegyek szabadságra.

Nem akart semerre nézni. Behunyt szemmel is csak egymásnak ütköző autókat látott. Most fogok megzavarodni, gondolta, pedig már eddig is megzavarodhattam volna. Micsoda hülye gondolat. 

Most végre kibújok magamból. Mint a bábból a rovar. Most végre önmagam leszek, és nem az, akit mások szeretnének, hogy legyek. Elalszom szolgálat közben. Lehet, hogy már el is aludtam, és ezt az egészet csak álmodtam. A Suzukissal, a kukagondolattal, mindennel együtt. Piros lovon is vágtázhatnék. A piros Nissan után. Álljatok meg. Álljatok meg. Csinálnom kell egy másik fiút a fiam helyett. Akkorára nőtt a farkam, mint egy minaret. Rátűzöm a végére a Nissanos húszéves asszonyát, és végighurcolom rajta a városon. Ha ebből nem lesz fiam, akkor semmiből.

Az éjjeliőr nyújtózott egyet, megrázta a fejét, és kezét a veséjén tartva elindult, hogy kimegy az utcára, és kiszellőzteti a fejét. Éjfél volt. A fele eltelt a munkaidőből. A garázs sorompója leengedve, a biztonsági lámpa felkapcsolva. A járdára lépve elindult szokásos sétájára. Az épület hosszában lefelé. Aztán visszafordult. Megint lefelé. És vissza. Hátul összefűzte a kezét, és ment, lehajtott fejjel, mint aki erősen gondolkodik. Pedig nem gondolt semmire, csak rótta a métereket, számolta a lépéseit, hátha sikerül azonos távon többet megtennie. Mert akkor végre valami más lesz. De nem sikerült. Még kevesebbet számolt össze, mint tegnap vagy tegnapelőtt. Hiába. 

A Nissanos fiatalokra gondolt. Nem haltak meg, semmi bajuk, bekanyarodnak a szállodájuk elé a piros Nissannal, fölmennek a szobájukba, és teszik, amit a fiatal házasok ilyenkor tennének. Még nem veszekednek, szép reményekkel néznek a jövő elé. Hogy lesz majd gyerekük, egy fiú és egy lány, a fiú lesz az idősebb, de ha a lány, az se baj. Nem gondolkodnak még azon, hogy mi lesz majd, ha tizenkilenc éves korában elüti az autó a lányt, a fiú meghal egy motorbalesetben, a lány tizennyolc évesen férjhez megy, új kommunát alapít, közösségben élnek, kirekesztve a világot, minden közös lesz, férfi, nő, gyerek, állat, növény és tárgy. Vagy a fiú heroinista lesz. Semmi ilyesmin nem törik még a fejüket. Boldogok.

Az éjjeliőr ránéz az órájára. Egy órát mutat. Még nem indult el a fekete Volkswagen azzal a négy álarcos férfival, akik majd a mélygarázzsal szemközti bankfiókba törnek be hajnali két óra tíz perckor. Mivel az éjjeliőr fölmegy a zajra, a kint maradó negyedik álarcos gondolkodás nélkül rálő majd a hangtompítós fegyverével. A férfi utána még él egy darabig, még föl tudja fogni, hogy ő most mindjárt meghal. Magában még nyugtázza, hogy a biztosító juttatásából meg az utolsó havi fizetéséből futja majd a lánya esküvőjére. A Nissanos fiatalok pedig, miután hazajönnek bécsi útjukról, csodálkozva néznek egymásra a mélygarázs fülkéje előtt, nahát, új éjjeliőrünk van. Nem is baj, jegyzi meg félhangosan a lány. Mindig olyan furán nézett rám az a másik.

február 7, 2022 | Patak Márta | Irodalom | Rovatok
MEGOSZTOM

Rend a lelke

Február huszonhatodika, az év leghidegebb napja, Terka mama még előző nap hallgatta az időjárásjelentést, országszerte megdőlt a hidegrekord. Jelentőségteljes pillantást vetett Vezérre, mire Vezér bólintott, és behúzódott a vackára. Elsőbbsége volt a többiekkel szemben. Ő adott jelt. Terka mama kikapcsolta a tévékészüléket, intett neki, ő elvonult, a többiek pedig néhány másodperc elteltével követték.

Odakint csikorgó hideg. Még reggel nyolc óra sincs, Terka mama már készenlétben várakozik a kapuban. Tulajdonképpen indulhatna is, de Vezérnek még van egy feladata, oda kell mennie hozzá, és egy pillantással jelezni neki, hogy kezeskedni fog a rendért a házban, amíg vissza nem jön. Vezér most néhány másodpercet késik. Hátul az udvarban még ki kell tessékelnie az óvatlan kismacskát, ráadásul meg is kell értetnie vele, hogy a többiek között akad néhány forrófejű, és nem lesznek vele ilyen elnézőek mint ő, aki már harmadjára figyelmezteti, hogy a kerítés természetes határt képez a birodalmuk között.

Terka mama türelmesen vár, tudja, hogy Vezérnek dolga akadt, ok nélkül nem várakoztatja meg. Az orgonabokrot nézi, ráfagyott a hó a bomlani készülő rügyekre. Hiába, a világ már érzi, hogy itt a tél vége, csak a tél nem akar tudomást venni róla. Egy vörösbegy ugrál a földön, a madáretetőből kiszórt magok közt válogat. Terka mama fölemeli tekintetét az etetőre. Mire visszajövök, egy szem se marad benne, gondolja, aztán sóhajtva megtapogatja a pénztárcáját a zsebében, botját átveszi a jobb kezébe a karjáról, ahol a pihenés ideje alatt tartotta a bevásárlókocsi fogantyújával együtt, majd átnéz a válla fölött, és ebben a pillanatban érkezik is Vezér. Hiába, rend a lelke mindennek, állapítja meg magában. Gondoltam rá, hogy jöhetne már, és lám, nyomban itt terem. Vezérre mindig számíthatok.

A kaput be kell zárni utána, ez is Vezér dolga. Nem nagy ügy, csak a reteszt kell rácsukni, kívülről valahogy nehezebben megy. Terka mama az utóbbi időben ezt is rábízza. Vezér egyre ügyesebb, neki meg egyre jobban fogy az ereje, úgyhogy örül minden apró feladatátvállalásnak. 

A beszerző körút első állomása nincs messze, éppen csak át kell mennie a patak deszkahídján, aztán le a domboldalon, el a rókalyuk előtt, ami persze már rég lakatlan, csak maguk között ők nevezik így, aztán már lenn is van a falu első házainál. Az övék a legtávolabbi, egészen kiesik, utána már csak a présházak jönnek, de azok is jóval távolabb, a szőlőskerteknél, köztük van még a kiserdő meg egy kukoricás. A faluig nincsen tőlük rendes járda, jó ötszáz méterrel távolabb zúzott kővel leszórt ösvény vezet a présházaktól a kukoricáshoz, ott aztán varázsütésre megszűnik, majd Terka mamaék előtt folytatódik a jól kitaposott ösvény. Látszik, hogy sűrű használatban van, pedig rajtuk kívül más nemigen jár rajta, csak akinek náluk van dolga, mert a túlsó oldalról aszfaltozott út vezet egyenesen a présházakig

Most tél van, nem látszik, milyen szép a domboldal tavasszal, főleg májusban, amikor teljes pompájában virágzik a napraforgó a kukoricás fölött a domb túloldalán. Terka mama most is önkéntelenül megáll, elnéz arra, de gondolatban már azt számolgatja, mennyi húst vegyen, mi hiányzik még a spájzból a mai ebédhez, vacsorához, meg persze az se ártana, ha holnapra is maradna valami az éléstárban.

Ez így megy minden áldott reggel, Terka mama fölkel, Vezér az első mozdulatára kiparancsolja a többieket, majd odaáll Terka mama mellé, és figyelmesen végighallgatja a napirendet, ami persze nagyjából mindig egyforma. Amíg ő távol van, senki a házba a lábát be nem teheti, pláne nem idegen. Mi sem természetesebb ennél, Vezér tudja, mi a kötelessége, erre nem kell külön figyelmeztetni, csupán néhány apró instrukcióra van szüksége, hogy mi az, amit nem ártana elvégezni a kertben vagy a ház körül, mire Terka mama visszajön. Most persze erre semmi szükség, hó nem esett az éjjel, ami lefekvésidőre esett, azt eltolták, közben elállt a havazás, úgyhogy a rendfenntartáson kívül Vezérnek más dolga mára nincs a ház körül arra az időre, amíg Terka mama távol van. 

És ez így ment jó darabig. Az utolsó időben Terka mama nem állt le beszélgetni senkivel a faluban. Eleinte, amikor idekerült, néha előfordult, hogy dél is elmúlt, mire hazaért. Minden utcasarkon megállt, üdvözölt mindenkit, akit meglátott a háza előtt vagy a kertjében, amint gyomlált, palántázott vagy éppen havat söpört az utcán, de most már esze ágában sincs megállni. Végigszalad a falun, amilyen gyorsan csak tud, bevásárol, viszonozza a köszöntéseket, aztán megy is tovább, irány haza. 

Mikor megjelent a faluban, érezte a falubeliek érdeklődő tekintetében az őszinte kíváncsiságot, úgyhogy őszinte volt ő is. Elmondta, hogy meghalt a férje, megelégelte a városi létet, úgy gondolta, nyugdíjas éveire visszatér a falusi életmódhoz, amit gyerekkorában annyira szeretett. Igaz, sokat kellett dolgoznia, tavasztól őszig kapált, az aratásnál is segédkezett, még egész kislány volt, amikor már markot szedett. Elég volt a városi jövés-menésből, most már nyugalmat szeretne. Nem fél majd ott fönn egyedül?, kérdezték tőle, ő meg csodálkozott, mitől kellene félnie, ember ott fönn éjjel nemigen jár. Ha munka van, nappal dolgoznak a szőlőben, legfeljebb a vaddisznók meg az őzek jönnek le az erdőből, vagy a rókák, azok pedig jobban tartanak az embertől, minthogy neki kelljen tőlük félnie. Az asszonyok ilyenkor kissé megütközve hátrább léptek, mintha szeretnék pontosan bemérni a távolságot, hogy kellőképpen tudjanak az arcára, a tekintetére fókuszálni, kiolvasni belőle, hogy komolyan gondolja-e, amit mond, vagy csak a bolondját járatja velük, elvégre ha minden kötél szakad, az emberrel talán szót tud érteni, a vadállat viselkedése viszont kiszámíthatatlan. 

Ha elmondják a kétségeiket, Terka mama rögtön megcáfol minden ellenvetést. Tudja ő nagyon jól, mire számíthat embertől, állattól egyaránt. Szerencsére az asszonyok nem szóltak semmit, csak magukban gondolták, amit gondoltak róla, Terka mama pedig megmaradt a hitében, hogy elfogadták a magyarázatát, meg őt magát is talán, esetleg kissé hóbortosnak találják. Mosolygott magában, lám, ők is, mint az arab mondás, óvakodj az asszonytól, aki az erdő szélén lakik, mert az a dzsinnekkel barátkozik.

Idővel aztán már csak az idegenek bámulták meg. Terka mama hozzátartozott a faluképhez. A háta mögött nevezték így. Megjelent a somfa botjával, amit vágott magának, aztán ha elhagyta, vágott helyette másikat. A finnyásabbak elfordították a fejüket, olyan vadszaga van. Vadszaga éppenséggel nemigen lehetett, legfeljebb télen kicsit füstösebb, mert gyakran előfordult, hogy visszavágott a füst a kéményből, főleg amikor belesütött a nap.

Öreg Morzsa kutyája a kapuban várta, amíg haza nem ért. A férje volt az igazi gazdája, Terka mama csak afféle gazdapótlék. Morzsa nem is húzta sokáig, hamar elment a gazdája után. Morzsa halála után Terka mama egy darabig csak ténfergett zavarodottan a háza körül az udvarban, mire rájött, hogy a Morzsa távozása miatti hiányérzetét csak egy másik kutyával pótolhatja, és a sors segítségére is sietett egy szép napon. 

Üldögélt a veranda előtt a lépcsőn, élvezte a májusi napfényt, miközben behunyt szemmel a lába ujját cirógatta egy fűszállal, amikor egyszer csak arra lett figyelmes, hogy valaki megáll a kapu előtt. Nem hallott semmit, látni sem látott, mert csukva volt a szeme, inkább csak érezte, mint amikor az erdőben megérzi az állati jelenlétet. Elsőre nem tudta volna eldönteni, ember-e vagy állat, akit érez, de nem is tűnődött rajta, hiszen azonnal kipattant a szeme, és a kerítésléceken keresztül meglátta Vezért, ahogy áll ott a kapuban, mint aki bebocsátásra vár. Lógott a nyelve, az erdő felől jöhetett, Terka mama legalábbis erre gondolt, amikor beengedte és inni adott neki, a bundájában az a rengeteg bogáncs, meg a sár, minden arra utalt, hogy napok óta kóborolhatott odafönn. A faluban szinte minden kutyát ismert, legalábbis amerre az útja nap mint nap elvezetett, azért is gondolta, hogy Vezér az erdő felől érkezhetett. Miután ivott, Vezér ránézett, mintha azt mondaná, köszönöm, hogy innom adtál, most pedig bemutatkozom, Vezér vagyok, olvasd el, itt lóg a nyakörvemen a nevem. Terka mama pedig le is hajolt, maga felé fordította a sárgaréz bilétát, amire rá volt gravírozva egy telefonszám, a másik oldalon pedig Vezér neve. 

(tovább…)
június 17, 2021 | Patak Márta | Irodalom | Rovatok
MEGOSZTOM

Ne félj a húrokat ujjal pengetni

Az utolsó előtti napon ült a javított kéziratlapok előtt, nézett kifelé az ablakon, mintha a kezdéshez onnan várna valami jelet, amelyben megkapaszkodhat, vagy mintha egyszerűen csak gondolkodna. Én fél szemmel a kék tintával sűrűn telerótt lapokra sandítva próbáltam megállapítani, hogy mennyi lehet a mai adag. Elve volt, hogy amíg ő le nem tisztázta, addig nem lehet gépbediktálni, viszontmég a javított változatot sem adta ki a kezéből, mintha attól félne, hogy ellopom a gondolatait. Hiába nyugtattam, hogy amikor diktál, én sosem figyelek a szövegösszefüggésre, amint megszólal, abban a pillanatban írom is, amit mond. Még szinte föl sem fogtam a mondatot, de már a következőnél tartok, tehát eleve kizárt, hogy én bármit is megjegyezzek a hallottakból.

Nem akartam fölöslegesen idegesíteni, nem is árultam el neki, de néha azért megmaradt bennem egy-egy mondata, főleg olyankor, amikor megállt, mert menet közben eszébe jutott valami. Ilyenkor visszanéztem az utolsó bekezdést, hogy minden szó a helyén van-e benne, és amíg ő meg nem szólalt, és nem kezdtem írni a következőt, gépiesen visszhangzott a fejemben az az utolsó mondata. Akkor mindjárt észre sem vettem, hogy bennem maradt, csak amikor kiléptem a borostyánnal befutott ház kovácsoltvas kapuján, és elindultam a hosszú platánsorral szegélyezett járdán a városközpont felé, akkor tűnt fel, hogy magamban még mindig azt a mondatot ismételgetem. Ne félj a húrokat ujjal pengetni.

Szerettem hozzá járni. Szerettem azt a platánsorral szegélyezett, árnyas utcát. Nyáron jó hűvös volt, ősszel gyönyörű az a színkavalkád, hiszen a platánlevél talán a legszebben barnul az összes közül. Mindig tovább tartott az út ősszel, amikor sárgulni kezdtek a levelek.

Én még gimnazista voltam, az öreg akkor már a hetvenen jócskán túl lehetett. Apám egyik ismerőse szólt, hogy a szomszédja keres valakit, aki gépbe írná a szövegeit. Soha semmi nem jelent meg tőle, kikötötte, hogy az írásait majd a halála után adhatják, mert sokan fölismernék magukat az élők közül. Rokonok, barátok, utcabeli ismerősök, szomszédok. Nem akar ő kellemetlenséget senkinek, főleg nem magának, úgyhogy engem is szabályosan megesketett, hogy a kovácsoltvas kapun kilépve mindent elfelejtek, amit tőle hallottam.

Én bólogattam, nem is értettem, miért kér ilyet, mikor gépelés közben az ember nem a szövegösszefüggésre figyel. Az öreg tisztázatból diktált, úgyhogy elég gyorsan ment, arra viszont rá kellett szoktattam, hogy minden írásjelet és egyéb instrukciót mondjon, különben nem lesz pont, vessző, nagy kezdőbetű vagy új bekezdés a szövegében.

Apámék azon a nyáron kaptak a munkahelyen számítógépet. Összeszaladtak a kollégái az irodában, úgy csodálták a Commodore 64-et. Emlékszem, én is bementem, körbeültük a nyomtatót, és lestük, ahogy ide-oda jár a nyomtatófej, mozgása nyomán az aprócska pontokból lassan összeáll a betű, közbena forgó henger hangos cirregéssel tolja kifele a papírt. Nem tudtunk betelni a látvánnyal.

Előtte villanyírógépen írtam az öreg szövegeit, próbáltam rábeszélni, hogy vegyen magának számítógépet, sokkal jobban jár, abban örökre eltárolhatja az adatait, bármikor ki tudja nyomtatni, bele is tud nyúlni, ha utólag valami eszébe jut, és esetleg javítani akar, nem kell újragépelni az egészet. De ő csak a fejét rázta, nem, nem, ha eddig megfelelt az írógép, akkor ezután is jó lesz. Aztán a végén mégis meggondolta magát. Egyik délután megyek, és már ahogy a kapuban fogad, abból sejtem, hogy odabent meglepetés készül. Mindenre számítottam, csak a Commodore 64-re nem.

Komplett egység, össze is volt rakva, csak be kellett kapcsolnom, és odaülnöm a billentyűzet elé. Néztem rá kérdőn, ő vállat vont, Meggondoltam magam. Kezdhetjük?, és ezzel elejét vette minden további faggatózásnak. Én amúgy sem tartottam volna illendőnek a kérdezősködést, már csak a korom miatt sem, úgyhogy bólintottam, és odaültem a gép elé.

Egy pillanatra átvillant bennem, vajon mi lesz most az eddigi szövegekkel, mert ha összefüggenek, akkor nem ártana, ha meglenne gépben a teljes anyag, aztán mivel az öreg sürgetett, hogy minél előbb álljunk neki, hadd haladjunk, nem is gondolkodtam tovább a kérdésen, annyit azért még magamban megjegyeztem, hogy ezt a vételt kimondottan az én kedvemért csinálta.

Mindig délután háromkor érkeztem. Otthon hamar elintéztem az ebédet, előkaptam a füzeteimet, gyorsan átlapoztam a történelmet, mert az volt a legnagyobb mumus, főleg negyedikben, aztán a végén már szinte tűkön ülve vártam, hogy indulhassak. Nem tudom, mi vonzott oda hozzá, illetve dehogynem, maga a munka, a gépelés, szerettem belefeledkezni, ahogy a tíz ujjam vakon jár a billentyűzeten. A Commodore 64 már csak a ráadás volt, hiszen a villanyírógép is legalább annyit tudott.

Írtam a szöveget, a folyadékkristályos kijelzőn közben ellenőrizhettem, hogy néz ki, egy pillantással átfutottam, javítottam az esetleges gépelési hibát, aztán a margarétatárcsa egy gombnyomásra kipörögte a végleges szöveget a papírra. Ez az egész nem tartott tovább, mintha mechanikus gépen írnék, viszont megvolt az az előnye, hogy korrektort sem kellett használnom, ha véletlenül melléütöttem.

Igazából nem is csak maga a munka, hanem az a hangulat, az a ház is vonzott, és maga az ember, meg ahogyan engem fogadott. Filmbe illő jelenet volt, ahogy megjelent a kovácsoltvas kapuban a barna kockás posztópapucsában, hosszú, hálóingszerű fehér leplében, mint egy kísértet. Miközben széles taglejtések közepette üdvözölt, majd egyszerreterelt is maga előtt a loncokkal, bukszusokkal körbenőtt járdán, rögtön megcsapott az az illat, amit az egész utcában csak az ő kertjében lehetett érezni, sehol máshol, pedig nagyjából egy időben épült, hasonló stílusú házak és kertek voltak végig az utcában.

Beterelt maga előtt, leültetett a verandán, mert diktálás előtt meg kellett vele innom a whiskyjét, el kellett szívnom vele a cigarettáját, ez persze azt jelentette, hogy én megittam a bodzaszörpömet vagy a mentalevéllel ízesített limonádémat, ő meg szívta a cigarettáját, azt a napi egy szálat, mert a végén már csak annyit engedélyezett magának, azt is az én jelenlétemhez, ahogy mondta, a nap fénypontjához kötve. Szigorúan szemtanú előtt kell elszívnia, hogy később igazolni tudjam, ha véletlenül elfelejtené. Ezt még hozzátette azzal az utánozhatatlan, hamiskás mosolyával, amitől nemcsak a szája húzódott szélesre, egész a füléig szinte, hanemapró, ravaszkás szürke szeme is nevetett közben. Csak úgy csillogott, amikor nevetett.

Hegedülni is tudott, nem is akárhogyan, és az a zseniális ember ott rejtőzött a világ elől, és csak írt, azt sem tudta, kinek, muzsikálni is csak magának, legfeljebb nekem muzsikált. Pedigmég hetvenévesen is bátran kiállhatott volna a koncertterembe, mert amint kézbe fogta, rögtön életre kelt a hegedűje, szinte vele együtt lélegzett, mint valami önálló lény, miközben szóltak a hangok a rezonátorszekrényben.

Tessék egy pizzicato! Glissandróstul! Nesztek, Bartók!,kiáltott fel, aztán a tétel végén fújt egyet, mint aki egészen addig levegőt sem vett, annyira koncentrált. Egy idő utánkirobbant belőle a nevetés, a térdét csapkodta, annyira nevetett, majdszó nélkül visszatette a tokjába a hegedűt. Akkor még nem értettem, most, ennyi év után kezdem csak sejteni, hogy mit nevethetett.

Nem bántam, ha időnként elővette, szeretettem a hegedű hangját, főleg az ő játékát. Mindegy volt, mit játszik, Paganinit vagy Bartókot, behunytam a szememet, és közben valahol máshol jártam, egy meghatározhatatlan helyen, ugyanúgy, mint amikor a hangját hallgatva a szövegeit gépeltem, mert arra is másképpen kellettfigyelnem, mint órán, amikor a tanár magyaráz. Szinte lebegtem, teljesen átengedtem magamat annak a se nem folyékony, se nem légnemű, másféle halmazállapotú közegnek, amit a hangja zenéjével vagy a hegedűjátékával teremtett nekem.

Ne félj a húrokat ujjal pengetni!, ezzel fordult felém, amikor egy idő után megnyugodott. Hosszan nézett rám, összevont szemöldökkel, szinteszigorúan, mint aki csak színleli a nyugalmat, de az első ellenvetésre rögvest ugrik és a galléromnál fogva fölránt a székemről.

Aztán kortyolt egyet a pohár vízből, ami mindig oda volt készítve az asztalra, több is, amerre járt, mindenhol hagyott egy pohár vizet, hogy bármikor ihasson, ne kelljen keresgélnie, ha éppen kortyolna egyet, mert beszéd közben kiszáradt a torka. Kortyolt egyet, aztán komoly, súlyos, jelentőségteljes pillantást vetett rám, mint amikor valaki már feltarisznyázott valakit, de mielőtt útnak indítja, még egyszer utoljára elismétli neki az életre szóló, bölcs tanácsot. Én bólogattam, mint aki érti, mire gondol, meg is voltam róla győződve, hogy értem, annak hittem, ami, nem képzeltem mögé más jelentést, hiszen alig valamivel előtte a saját szememmel láttam, hogy nem lehetetlen, a saját fülemmel hallottam azt a pizzicatót, ahogyan ő mondta, glissandróstul.

Döbbent csend fogadta a bejelentésemet, hogy szeptembertől nem jövök. Megértette, szó nélkül bólintott rá, hogy elmegyek, felköltözöm Budapestre, a kollégiumba, legfeljebb hétvégeken járok majd haza, akkor majd meglátogatom. Ezt félszegen megjegyeztem még, ő pedig bólogatott, persze, menjek, ez a világ rendje, de közben láttam rajta a kétségbeesést, és nyilván azt is előre tudta már, hogy sose fogom meglátogatni. Búcsúzóul megöleltük egymást a kovácsoltvas kapu előtt, aztán sarkon fordult, hátra se nézett. Álltam ott egy darabig a rácsba kapaszkodva, tekintetemmel követtem, amint tart befelé lehorgasztott fejjel, lassan, mintha tűnődne,és valami kavicsfélét rugdalt maga előtt.

Ha legalább tudnám, ki örökölte a házát, akkor most megkérdezhetném, mit csinált az öreg a számítógéppel, hová lettek a kéziratai, a javítások, mert a javított példányt is mindig megtartotta. Mosolygott, amikor kérdeztem, minek, azt válaszolta, elteszem, sose lehessen azt tudni. Nem árt időnként visszanyúlni az eredetihez, hátha túl sokat javítottam, olyasmit is kihúztam belőle, amit nem kellene! És mosolygott hozzá, azzal a ravaszkás mosolyával, ahogyan csak ő tudott mosolyogni, mikor az írásról vagy a játékról beszélt.

Nem voltam otthon, amikor meghalt, még a tavaszi vizsgaidőszakunk előtt. Miután elkerültem otthonról, éltem világomat, az egyetem és a főváros csupa új élményt hozott, eszembe se jutott öreg barátom. Havonta ugyan hazajártam, és ha időnként az utcájuk felétévedtem, olyankor mindig fölmerült bennem, hogy meg kéne látogatni, de csak húztam-halasztottam, talán nem mertem bevallani magamnak, hogy elmúlt az az idő, szertefoszlott az a varázs, amit a hegedűjátékával meg a diktálásával teremtett maga körül, amikor hozzá jártam kéziratot gépelni.

Ahogy most visszagondolok rá, látom magam előtt, az asztal fölé hajol, és szálkás dőlt betűivel írja erre a képeslapra a névnapi üdvözletet, ami ennyi év után véletlenül a kezembe került. Régi kacatjaim között kutattam, akkor esettki a szépen dekorált világirodalom történeti jegyzeteim közül. A képeslap egy fehér szakállas öregembert ábrázol, kezében a hegedűvel. Vonója az asztalon pihen a gyertyatartó mellett, miközben ő néz kifele az ablakon. A képeslap hátoldalána jókívánságok után a nevem, majd az ismerős mondat, ne fél a húrokat, utána három pont, végül pedig az aláírás, öreg barátod és a név.

A jól sikerült névnapi bulim után a kollégium előterébe lépve első dolgom természetesen a betűrendes fachokba sorolt levelekhez vezetett. Nem volt nálam semmi, amibe eldughattam volna, úgyhogy a kezemben vittem föl a képeslapot. Szobatársam érdeklődve fordult felém, ahogy beléptem, ki is kapta volna a kezemből, ha hagyom, de én gyorsabb voltam, elrántottam előle, és egy mozdulattal a jegyzeteim közé süllyesztettem. Amikor megkérdezte, ki írta, válaszra se méltattam, csak eldőltem a megvetett ágyamon, dehiába igyekeztem, nem tudtam a fergeteges buli emlékével álomba ringatni magamat. Most, hogy ennyi év után megint a kezembe akadt, olyan, mint egy intelem, vezeklés az elodázott pillanatokért.