MEGOSZTOM

Lapszemle-töredék: magyar írószomszédok a marosvásárhelyi Vatrában

Bár valamennyi romániai magyar irodalmi-kulturális folyóirat közöl kisebb-nagyobb rendszerességgel fordításokat román szerzőktől, rovatként tudomásom szerint egyedülállónak számít az Újvárad Dialog/Párbeszéde. Ezt a teret a román–magyar kultúraköziségnek, többek között a két- vagy többnyelvű alkotóknak szentelik a szerkesztők, mindenekelőtt Traian Ștef, a rovatalapító. De vannak román fórumok is, amelyek érdeklődnek a magyar kultúra iránt. A marosvásárhelyi Vatra irodalmi-kulturális folyóiratban ez a fókusz állandó rovatok és néha különszámok formájában ölt testet, ami Kocsis Francisko fordító, szerkesztő mellett a főszerkesztő, Iulian Boldea kritikus, esszéíró és költő érdeme. Ő a Vatra hivatalos nyilatkozataiban, de magáninterjúiban is a lapprofil szerves részeként említi a világirodalomra, a kultúraköziségre és kiemelten a magyar irodalomra irányuló figyelmet. 

Vatra elődje ugyanezen a néven 1894-ben, azaz pontosan 130 éve alakult, s I.L. Caragiale, George Coșbuc és Ioan Slavici szerkesztette. Bár Bukarestben nyomták, a jelenlegi főszerkesztő elmondása szerint a célközönség elsősorban az erdélyi románság volt. A kéthavi lap Marosvásárhelyen indult újra 1971-ben Romulus Guga költő, drámaíró vezetésével. Iulian Boldea, aki 2018-ban vette át a főszerkesztését, a kultúrát párbeszédként értelmezi, és ezt az eszmecserét teszi meg a folyóirat vezérelvévé. Ennek megfelel a lap rovatszerkezete, a sűrűn közölt interjúk, a magyar rovatok, a magyar különszámok, de ugyancsak dialógusnak minősül a nyitás a humán tudományok felé, amelyet nemrégiben meghirdetett a főszerkesztő, és amely már kibontakozóban van (megjelentek ilyen tematikus számok).

A Vecinătăți [kb. Szomszédságok] rovatban egy-egy magyar szerzőtől közöl összeállítást a Vatra. Szembetűnő, hogy nem a nemzetközi hírű magyarországi íróktól, bár (a magyarhoz hasonóan) fordításirodalomból a román közönség is leginkább azt szereti olvasni, ami Nyugaton népszerű. A Vatránál viszont nem a kereslet diktálja a szerkesztői-fordítói programot, hanem a lap koncepciója, amelynek szerves részét képezi a világirodalom, ezen belül kiemelten a szomszéd irodalmak bemutatása. De vannak különszámok, rendszeres kritikák, interjúk és állandó rovatok is: az említett Vecinătăţi, a Gesta hungarorum stb.A 2024-es első (1-2.) lapszám például, amelynek egyik rovatáról bővebben is szó lesz a továbbiakban, a humán tudományok felé nyit. Témája a következő: Perspectivele studiilor umaniste, azaz A humán tudományok perspektívái. A hozzászólók között ott van Berszán István irodalomtörténész is, aki a Babeș–Bolyai Tudományegyetem Magyar Irodalomtudományi Intézetének vezetője.

2024 első Vatra-száma a Vecinătăți rovatot a nem sokkal korábban váratlanul elhunyt Kovács András Ferencnek szenteli (139–144). Kocsis Francisko régi fordítója a KAF-verseknek, amelyekből az őátültetésében megjelent már egypár az Efectul admirației versantológiában is (Efectul admirației.Poeți maghiari din Transilvania. Editura Ardealul, 2006 – erdélyi magyar költők verseiből állította össze maga a fordító). Jó volna ismerni a Vatra-beli Kovács András Ferenc-tömb válogatásának és megjelenésének történetét. Persze megkérdezhetném a fordítót, de sokkal érdekesebb volna, ha írásban mesélné el, valahogy úgy, ahogy Szűcs László felvezeti a januári Újváradot nekrológba játszó vezércikkébenNem is egy, hanem két Kovács András Ferenc-beszélgetést közöl ez az első 2024-es szám, melyek közül a Kőrössi P. József moderálta 2009-es Törzsasztal-beszélgetés lejegyzett szövegét KAF még tavaly ősszel autorizálta. E mellé illesztették a szerkesztők az ugyanazon a napon, Kinde Annamária és Szűcs László által készített Kovács András Ferenc-interjút. A KAF-emléktömb tehát részben már készen állt a januári számhoz – tragikus fintora a sorsnak. A Vatra-közléshez érdekes adalék lehet, hogy a marosvásárhelyi román írók több hét késéssel, egy írószövetségi megbeszélésen szereztek tudomást Kovács András Ferenc haláláról (legalábbis így hallottam). Beszédes példája ez a marosvásárhelyi közösségek egyre súlyosabb izolálódásának. 

Vatra Kovács András Ferenc-tömbjének darabjai – pár kivételtől eltekintve – a kötetben való megjelenés időrendjében követik egymást: Alkony vak hegedőssel; Tanköltemény: Rocinante dicsérete; Másolatok múzeuma – 1. Ódatöredék; 3. Panegirisz Konsztandinosz P. Kavafiszhoz; Harminc felé, Hölderlin-témára; Ars memoriae (Borges); Egy unikornis ifjúsága; Nászdal; Tárlatvezetés; Flamand kutyavadászat; Erdélyi töredék; Erdélyi töredék. Restaurálás; Kolibri.

Románul olvasva ezt a lírát feltűnik, hogy a fordító által válaszott eszköztár egyszerűbb, mondhatni értelmezésként szolgál a rendkívül karakteres, összetett Kovács András Ferenc-versnyelvhez. Egyetlen lábjegyzetet fűz a fordító a versekhez: Csontváry Kosztka Tivadart tanácsosnak tartja röviden bemutatni a román olvasónak. Ez még jobban kiemeli a Kovács András Ferenc-líra referenciális univerzalitását (hiszen a tobzódó kulturális utalások többi része a Vatra közönsége számára sem ismeretlen).

Kocsis Francisko a Flamand kutyavadászat után beiktat két verset az Üdvözlet a vesztesnekkötetből. Aztán megtöri a kötetrendet, és visszatér az És Christophorus énekelthez: a gyönyörű halálsejtelem-vers Kolibrivel zárja a Kovács András Ferenc-korpuszt. (Ezt a verset 1990 előtt írta a költő.)

MEGOSZTOM

Ioan F. Pop versei

visszhangok melyek mint damaszkuszi út hatnak át

széthányt álmainkban barangoló lépteinkkel.
a messzeségbe jégcsapként fúródó sikollyal.
mára már nincs mit észben tartani, sem kívülről ismételni.
á-tól cettig elfelejthető minden.
mint egy cseppenként égbe visszapárolgó élet.
az álmatlanság hegei, a csikorgás, melyben épp hogy megszülettünk.
a hivatás, melyből új, ismeretlen damaszkuszi léptek bújnak elő.
a lábnyomokból növekvő pusztaságban
már csak egyetlen hang ismételgeti a neveket.



felejtésekkel hidaltuk át a felejtéseket

égő fáklyáinkkal kerestük a homályba épített ismeretlen vidékeket.
a készen megélt halálokban megszületett látomásokat.
mint egy balladában, mely alaposan bejárja
deres csontjainkat.
mindez csupán egy kósza elképzelés, ami ajtóinkon kopogtat,
majd emlékezetünk zugaiba csábít.
mindez csak egy valótlanság, melyet ünnepélyesen utcára viszünk,
egymást követő romantikus felejtések
egy kiejthetetlen nyelven.
melyben már csak a látszatunk lakhat titkosan,
akár egy szófelhőbe ásott, távoli elmegyógyintézetben.



már csak mi lépkedünk befejezetlen mondatokban

oly félénken, mint régi naptárakból a nevükön szólítottak.
valahol épp testet ölt az ismeretlen helyiségek vakító sötétje.
észrevétlenül furakodnak közénk a napok s az éjszakák.
aztán jött a válasz nélküli kérdések lavinája,
mint vak lepkék, falnak ütköznek mind.
irdatlan magányok keblénél növekedve,
melyekre lapáttal súlyos eget vetettek.
már csak egy hang rezzen a karikás szemű falak közt.
fergeteges várakozásokban megakadt homokórák közt,
bennük már csak mi lépkedünk befejezetlen mondatokban.
egy olyan könyv szerint, melyben semmi sem áll.



új partraszállásokkal ámító harangkongások

a falakat ledöntő hullámzások susogása.
a halványan felvázolt mozgásainkat kísérő félelmek.
nem bírtunk tovább várni az primordialitás ígérte jelekre.
sem a jelenlétünket szótagoló megvakulásra,
elhessegették a visszatérés ábrándjait mind.
közénk férkőznek a kusza szimatolások léptei,
a hamuhorizont pultjára kipakolják reggeli ráncaikat.
a holdkór-kupacok közül már csak néhány rezzenés szállt föl
az új partraszállásokkal ámító harangkongások közé.


Mihók Tamás fordításai

Ioan F. Pop (1959) író, esszéista, a kilencvenes évek román költőnemzedékének kiemelkedő alakja. Tíz szépirodalmi könyv szerzője. Jelenleg a nagyváradi „Iosif Vulcan” Emlékmúzeum muzeográfusa, a Romániai Írók Szövetségének tagja.

MEGOSZTOM

Egy padon, egy parkban | Pe-o bancă, într-un scuar

Egy padon, egy parkban, egy nálam körülbelül húsz évvel fiatalabb hölgy mellett, amikor ő minden előzmény nélkül megkérdezte tőlem, mégis mi történne velünk, ha hirtelen eszünkbe jutna minden, amit tudunk.

– Azt hiszem – válaszoltam –, felrobbannánk.

Vagy lehet, hogy nem is én válaszoltam, hanem ő, miután megkérdeztem tőle, mégis mi történne velünk, ha hirtelen eszünkbe jutna minden, amit tudunk.

– Azt hiszem – válaszolta –, felrobbannánk.

Mivel nem voltunk valami biztosak a válasz hitelességében, megkérdeztük (nem tudom már, hogy melyikünk: ő vagy én) azt, aki épp a lehullott leveleket sepregette össze a gyepről (ősz volt), mégis mi történne velünk, ha hirtelen eszünkbe jutna minden, amit tudunk.

Szerettük volna hallani (mert sokan ezek közül az utcaseprők vagy hajléktalanok közül, akiket nem igen lehetett azokban az időkben a parkokban látni, igazi filozófusok) ahogy ezt válaszolja:

– Egyszeriben levetkőznénk leveleinket, mint egyes fák ősszel, december küszöbén.

Nem válaszolt, inkább egy szál Mărășești-et kért, egyenesen a csomagból kínáltam, nem kihúzva saját kézzel, ő büszkén megköszönte, simléderéhez emelve két vaskos ujját, megvastagodott, gyászos körmeivel; aztán útnak eredt az ösvényen, seprűjével sercegve, ami olyan volt, mint egy kicsi fa, ami hirtelen levetkőzte leveleit, azon a napon, december küszöbén…

– Visszafordul, nézd – mondta a lány.

Vagy, lehet, én voltam, aki azt mondta ,,visszafordul, nézd”.

Visszafordult tűzért, amit előző találkozásunk alkalmával elfelejtett kérni. Felé nyújtottam műanyag gyújtómat, felálltam, kezemmel szélárnyékot tartottam (hogy a láng ki ne aludjon a nyirkos szélben, december küszöbén), ő büszkén megköszönte, képzeletbeli simléderéhez emelve két vaskos ujját, megvastagodott, gyászos körmeivel; aztán útnak eredt az ösvényen, seprűjével sercegve; a lenyugvó nap arany csillogást kölcsönzött neki, vagy kifejezetten úgy nézett ki, mint a sárga Goldgreen gallyak (a mi nyelvünkön aranyeső).

Ami, a Tannhäusert eszembe juttatva, arra vitt rá, hogy megkérdezzem a lányt, mi történne, ha egy opera, egy szimfónia, vagy a világ minden zenéje egyszerre csendülne fel az agyunkban.

– Azt hiszem – válaszolta –, felrobbannánk. – Körülbelül ugyanaz, mintha hirtelen eszünkbe jutna minden, amit tudunk, saját tapasztalatunkból vagy az iskolából, könyvekből, térképekből, álmokból, utazásokból (a sajátjainkból vagy csak másokéból, akik hajlandóak voltak elmesélni nekünk), a filmekből, a képzeletünkből, ősi emléktöredékekből, vagy egyszerűen csak a méhen belüli emlékekből és így tovább.

– És ha kitörlődne, ugyanilyen hirtelenséggel minden, amit tudunk – kérdeztem minden előzmény nélkül attól, akivel megosztottam egy padot a parkban, december küszöbén, majdnem húsz évvel ezelőtt.

– Azt hiszem – válaszolta –, magunkba omlanánk.

Vagy lehet, nem ő válaszolta ezt, hanem én, miután megkérdezett, mégis mi történne velünk, ha hirtelen kitörlődne minden az elménkből, amit tudunk.

– Azt hiszem – válaszoltam –, magunkba omlanánk.

Șerban Foarță román költő, prózaíró, dramaturg, műfordító, egyetemi tanár. 1942-ben született Szörényváron, Temesváron él.

MEGOSZTOM

Óvodai segédkönyv (Memorator de grădiniță)

Utolsó nap a bölcsődében. Sokat tanultunk: ma egyedül cseréltem le a pelusomat.
Beilleszkedési nehézségek a kiscsoport trendjébe. Nem tetszik az osztály. Nem tetszik a Tovarășa. Nem tetszenek a dadák. Nem tetszenek a játékok. Nem tetszenek a gyerekek. Nem tetszik a koszt. Nem tetszik az ágy. Hiányzik a cumisüvegem a tejjel. Miért kell nekem itt lennem? Mit keresek itt? Hazaérve benyújtottam anyunak egy teljes listát a kérelmekkel és a panaszokkal. Szárazon felelt: „Ez a te feladatod. Nincs mit csináljak veled.”
Süt a nap. Mint valami fegyenceket, kivittek bennünket az udvarra. Filomela Kallotaséval egymás tekintetéből is értjük egymást. Javaslatára belepisiltünk a homokozóba. Senki sem látott minket. Ma, amikor az összes óvónő a metodológia laborban gyűlt össze egy kávé melletti trécselésre, működésbe léptettem a tervemet, hogy megszökhessek ebből az elfojtóan és görcsösen nevelni akaró közegből. A ránk felügyelő szelektív figyelmének hiányosságát és társaim apátiáját kihasználva surrantam ki az ajtón, lábujjhegyen végigtipegtem a folyosón, majd kiviharzottam a kapun. A buszmegálló felé igyekeztem, amikor az asszisztensnő az ablakból észrevett, s megállított. Megalázó büntetésképpen a sarkoba állítottak. Szóbeli dorgálás következett, mivel ebben a helyzetben sem ültem nyugton, megnevettetve az egész példásan középszerű bagázst. Gyakorolhatjátok a nevelési technikáitokat, amennyit csak akarjátok, akkor sem lesztek képesek rá, hogy átkutassátok a fejemet, és megszabjátok, hogy mit gondolhatok! És rólatok egyáltalán nem gondolok szépeket.
Megenyhültem. A Tovarășa kiemelt figyelmet szentelt nekem és megdicsérte jártasságomat a különböző infantilis kirakósok összeillesztésében. Benézett az éjjeliőr, hogy bezsebelje a jussát. Egy öregember, aki első kategóriás sakkjátékos. Három játszmát játszottunk, én háttal ültem és diktáltam a lépéseket. Kettőt megnyertem, a harmadiknál örökös sakkal kényszerítette ki a döntetlent. Az igazgatónő zsűrizett, akit sakktudása és bizonytalan nemi identitása miatt Botviniknek becéztek.
Vaklárma. Nem szenvedek inszomniában, az óvodában mégsem sikerül magamra erőltetnem a délutáni alvást. Nem megfelelő a matrac, ráadásul – az alvás rituáléja, az adott körülmények közt, katonásan előírtnak tetszik. Hiányoznak Letiția nagyi bajelhárító praktikái, amikkel levett rólam minden rontást, hogy megszabadítson a nyugtalanságoktól.
Egyéniségkülönbséget észlelek Kallotase Filomelával. Felajánlottam neki, hogy ismételjük meg a homokozóbeli kalandot. Azzal utasított vissza, hogy őt fárasztják az efféle gyerekességek. Úgy értelmeztem, hogy elutasítja az érzelmi befektetést. Megszorításképpen elkereszteltem Somnorela Anghioasénak. A kiegyezésnél levágott egy hisztit, aminek hatása megkésett volt.
A meseóra alatt bevágtam az egyik história javított változatát, amit a nagyok egyik buliján hallottam. Hogy megmeneküljön a haláltól, egy nénike beépült egy óvodába, a gyerekek közé. A megfelelő viselettel: kék, pliszés köpeny, fehér gallérocska, piros nyakkendőcske. Szorgalmának köszönhetően sikeresen beilleszkedik az előkészítő csoportosok programjaiba. Betartja a házirendet és nem teszi tönkre a játékokat. Egy nap, ebédidő tájékán, bejön egy ismeretlen, elegáns, robusztus nő az ebédlőbe, kis fekete fátyolban, és egyenesen a nénihez megy: „Hát te mit csinálsz itt?” Gyerekhangon válaszolja: „Csókojom, néni. Klumplit és husit papálok kenyéllel.” És a nő fellibenti a fátylát, felfedve visszataszító vigyorát és csontos arcát, aztán lágyan azt parancsolja: „Gyelünk, papálj gyorsabban, mert indulunk, táj-táj!” A Tovarășának egyáltalán nem tetszett a mesém, ezért nyomozásra adta a fejét. Amikor értem jött, hogy hazavigyen, elbeszélgetett apámmal, először négyszemközt, aztán mindkettőnkkel. Apám erősködött, hogy szégyellnem kellene magam. Nem értettem, miért. Lehet azért, mert füleltem a felnőttek beszélgetésekor. Kevertek, kavartak ők valamit, a Tovarășa is, apám is, de végül nem lett belőle semmi, összefüggéstelen volt az egész, és mintha feszítette volna őket a nevetés. Útközben mondtam az öregemnek, hogy inkább elégedett kellene legyen, hiszen nem meséltem el a bulin hallott verziót, aminek a vége igazán filmbe illően nagycsoportosvolt, egyidőben egy gusztustalan komponenssel: a nénike bilin ülve, sorban a többiekkel… és a Halállal való csodás párbeszéd magától folyt tovább.
Mit jelent a PCR?! Nem pitiánerség, cinizmus, ragya, hanem, ahogy minden román ismeri: protekció, csalafintaság, relációk. Pedig kiscsoportosként engem is magukkal vittek a tengerre, táborozni. Visszafogott szórakozás és elviselhető szigor, csupán két figyelemre méltó dolog történt. Értesítettek bennünket, hogy Poiana elvtársnő, az összes haza sólyma és pionírja felettese, inspekciót fog tartani nálunk. A fogadására énekekkel készültünk, az ujjbegyeinkről lekoptattuk a bőrt az aszfaltrajzokkal, és ő, sehall selát Dömötör múdjára, úgy söpört végig, mint a vihar, anélkül, hogy észrevett volna bennünket. A másik figyelemre méltó történés – egyik délután az tovarășákkal és a dadusokkal kisétáltunk a tengerpartra, és egy nudista plázson kötöttünk ki. Azt javasoltam, maradjunk és alkalmazkodjunk. A vezetőség hevesen utasította el az ötletet.
Ma a Tovarășa értesített minket, hogy ezentúl jó lenne, ha Asszonyomnak szólítanánk.

Viorel Marineasa (1944, Szapáryfalva) prózaíró, esszéista, publicista, szerkesztő. A temesvári Marineasa Kiadó társalapítója.


MEGOSZTOM

Vecsei H. Miklós és barátai: Párbeszéd, sötétben – koncertszínház Csoóri Sándor életműve alapján

Vecsei H. Miklós és csapata Arany János, József Attila és Pilinszky János életműve után most Csoóri Sándor munkássága előtt tisztelegve hozott létre egy koncert-színházi előadást, amely a mai eltávolodás és uniformizálódás ellen keres szenvedélyes és egymásra figyeléssel teli válaszokat.

Az előadást játsszák:
Vecsei H. Miklós
Kiss Flóra (Subtones)
Mihalik Ábel (Hiperkarma, Kispál és a borz)
Ratkóczi Huba (SeeN)
Frimmel Jakab (Abel Label)
Rendező: Vecsei H. Miklós
Látvány: Kiégő Izzók

Az előadás hossza kb. 75 perc szünet nélkül.
Helyszín: Nagyváradi Római Katolikus Püspöki Palota – Kanonok sor 2 szám, déli szárny, alagsori rendezvényterem – Dacia sugárút felöli bejárat.
A helyfoglalás érkezési sorrendben történik. Az ülőhelyek száma korlátozott. Jegyárusítás kezdete: 2021.08.30
A jegyek megvásárolhatóak minden hétköznap 9.00-17.00 óra között a ROVE székhelyén (M. Eminescu u. 25A, alagsor), illetve 17.00-01.00 óra között a Gekkó Pub-ban.
Jegyár: 30 RON.

Az előadás az NKA támogatásával jött létre.
További támogatók:
Nagyváradi Római Katolikus Egyházmegye
FIX Makerspace