– Szia, levágódhatok? – szólította meg a nagydarab férfitest, s már le is vágódott a kis körasztalhoz. Bár Paulina szeretett volna egyedül lenni, Balu kivételt jelentett. A törzsvendégek közül még őt érezte legközelebb a saját kasztjához, monológjait pedig járulékos veszteségnek tekintette, akár a jattnak becézett söradót.

– Képzeld csak – kezdett bele Balu –, másfél órája még egy gálakoncerten ülök, és mit hallok? Két gnóm kölyök pusmog a hátam mögött. „Mi ez a szar, Bach?”, kérdezi az egyik, „dehogyis, hát Schönberg”, válaszolja a másik (aki műveltebb volt, mert olvasta a koncertprogramot). „Fenomenális!”, reagál az előző, és ezen a színvonalon folytatják tovább. Paulina, én nem megvetem, hanem kiröhögöm a sznobokat! Fél óráig bámulnak a vásznon egy szürke csíkot, nyelvtudás nélkül járják a londoni és párizsi színházakat, s ha rajtuk múlna, lekottáznák a zongorába öntött diók kopogását… Asszem, muszáj rágyújtanom.

Kellemes júniusi este volt, mámorító délnyugati széllel. Paulina egészen Balu érkezéséig a szomszédos asztalt figyelte. Régóta járt már szemlélődni a sörkertbe, de ezt a társaságot még nem látta. Az órájára pillantott – a fia várta otthon –, majd tekintetével egyenként végigpásztázta az arcokat. A főnököt kereste, akiből minden asztaltársaságban mindig van egy; akinek elég csupán jelen lennie ahhoz, hogy látható legyen. Itt egy borostás, hegymászószerű fickó tűnt ki a megjegyezhetetlenek masszájából, no meg egy hallgatag, szőke, kerekszemüveges lány. Paulina felváltva bámulta őket, lelke mélyén azt remélve, hogy nincsenek egy párban.

Balu elégedett arccal kifújta a füstöt, majd folytatta:

– A sznobizmus: felszín a műveletlenség fölött. A gourmet szerepét játsszák, amit úgy ejtenek, hogy gourmand, de még azt se veszik észre, ha a fröccsükből kilopták a bort. És amikor vitázol velük, mi a csodafegyverük? A mímelt, örökös kétkedés! Mert számukra a vita célja nem a kölcsönös igazságkeresés, hanem a pillanat megnyerése. Még jó, hogy te nem ilyen vagy. Na, egészségedre!

Nagyot szólt az asztalhoz csapott korsó, bár Balu nem akart provokálni senkit. Egyszerűen így demonstrálta minden este a sörkoccintás tilalmának változatlan érvényét. Mivel a százötven éves lejárat regéje pont a száznegyvenkilencedik évben kapott lábra a nagyvárosi térben, szimplán diverziónak tartotta ezt az alamuszi kis mítoszbetoldást. Egyszer aztán egy történész (ki tudja, honnan keveredett a sörkertbe) kioktatta, hogy ez az egész koccintásfóbiás feszedezés csak évtizedekkel Arad után terjedt el az országban, mire Balu legyintett: egy történelmietlen ötletből is keletkezhet történelmi hagyomány. Persze a másik kivágta magát: „Rendben, de akkor a százötven év hazugsága is lehet tradíció!” Hohó, replikázott Balu, ha valamit a hagyománytörlés szándékával rebesgetnek, az csupán ellenhagyomány, és százötven év múlva sem lesz más. A történész elismerte Balu igazát, aki erre – tehetett mást? – örömében elkoccintotta magát.

De most, hogy nem a tizenhármakról, hanem a sznobokról szónokolt, Paulina rájött, mi zavarja Baluban: ha mond is valami érdekeset, az mindig egyfajta véleményalkotás valaki felett. És ez a borongós ítéletáradat előbb-utóbb megüli az ember lelkét, heti két-három alkalommal hallgatva különösen. Balu örökös szent dühe teljes kontrasztot képezett a szomszéd asztalnál ülők tét nélküli, fesztelen vidámságával (a sötét borostával körbevett fogsor egy pasztareklám fényével villódzott), s Paulina most nagyon szeretett volna odalépni hozzájuk, és egyszerűen csak kérni a befogadást, ahogy azt a férfiak minden kockázat nélkül megtehetik néhány feles legurítása után, vagy ürügyén. Ő sem tudta, mi tartja vissza. A megszégyenülés kockázata? A szőke lány személye, akivel szemben már ránézésre is esélyvesztettnek érezte magát? Netán a félbeszakíthatatlan Balu, aki most éppen a mandalák megsemmisítését ecseteli?

– Vagy itt van például a homokmandala esete. Mindenki érti és helyesli a rombolás rítusát, de én kizárom magamat ebből a konszenzusból. Persze ismerem én is az örökös körforgás törvényét, csakhogy ez itt egy műalkotás, az alkotás célja pedig a megörökítés, nem igaz? Botrány a buddhista szerzetes számára az idő kimerevítése? Akkor ne csináljon olyat, ami ezzel jár! A mandala megsemmisítése ellenkezik a globális emberi természettel, de ennek a kimondásához ma bátorság kell. Mert a szabad és kritikus gondolkodás, bár isteni rangra emeltük, betiltva!

„Itt nem kritikus, hanem önkritikus gondolkodásra lenne szükség” – gondolta magában Paulina, akinek sok volt ez a szigorú, szögletes beszéd. Szerette volna elmondani, hogy a buddhisták igenis ismerik a megörökítést, a templomaikat és szobraikat például nem szórják a folyóba – de Balu szerencséjére az agya már túl zsibbadt volt ahhoz, hogy kész mondatokba tömörítse a gondolatforgácsokat. Közben a szomszéd asztaltársaság egy része már indulni készült, s Paulina szomorúan észlelte a szeme sarkából, hogy a jóképű szőrmók is fölkel a székből. A szőke lány ezalatt sztoikus nyugalommal birkózott egy szívószál végén a vodkanarancs maradékával. Ez tetszett Paulinának: bár a vágyott férfi kikerül a látószögből, a lány nem tart vele, tehát már elméletben sem konkurencia többé. Valami oldott megkönnyebbülés-féleség járta át (Balu ekkor épp a párválasztás antropológiai alapjait elemezte neki), s egyszeriben jótevőjének, sőt barátjának érezte a szőkeséget. Kedvére lett volna meghívni a lányt egy újabb vodkanarancsra, sőt (ha kéri) ott helyben ingyen irodalomórát tartani neki mondjuk a francia szimbolizmusról.

– Nincs semmi baj, megvárom, amíg kinézegeted magad! – közölte nem is annyira megjátszott sértettséggel Balu, aki minél gyakrabban tapasztalta életében a hallgatóság közönyét (nagy elmék örök keresztje), annál kevésbé tudta tolerálni azt.

– Én figyeltem – nézett rá meggyőzően Paulina, röpke búcsúpillantást vetve a társaságra, mint amikor a vendégségből kiküldött gyermek még gyorsan a szájába emel egy süteményt. – Érdekes, a fiam is folyton ezzel piszkál…

– Talán nem véletlenül. Tudod, létezik egy négybetűs kór – nem, nem az AIDS, bár ebben is van A és D betű –, de szerencsére ez nálad még enyhe fokozatú.

– Mindent vissza tudok idézni abból, amit mondtál! – csattant fel Paulina a sértés hallatán, amely már egyáltalán nem fért bele szívélyes, ám méretre szabott presszóbéli viszonyukba. Balu tudta, hogy sok nő hisz a kétirányú figyelemmegosztás képességében, amit aztán alibiként használnak a szétszórtság vádja ellen. Egy pillanatra elgondolkodott, vajon felhozzon-e olyan marginális szempontokat, mint a kölcsönös tisztelet vagy az emberi kommunikáció információcserén túli szerepe, de aztán vett egy nagy levegőt, és csak ennyit mondott:

– Oké. Akkor légyszíves idézd vissza, mit mondtam az imént a flamingók násztáncáról!

– A flamingók násztáncáról?

– Igen.

– Tehát amit az előbb mondtál.

– Igen. Amit az előbb mondtam el két mondatban, harminc másodperccel ezelőtt.

Paulina belekortyolt a langyosodó sörbe, de így sem jutott eszébe, mit mondott neki Balu harminc másodperccel ezelőtt két mondatban a flamingók násztáncáról. Feladta a párbeszédet, s egy kicsit az önnön képességeibe vetett hitét is. Egész biztosan meg volt győződve ugyanis arról, hogy tényleg hallotta Balu minden mondatát, még akkor is, ha elsődlegesen valóban nem figyelt oda, mert az a hegymászóféleség látványként és matematikai esélyként is érdekesebb, mint a párválasztás antropológiai alapjai, vagy maga Balu.

– Nem emlékszem! – ismerte be, s olyan alapossággal hörpölte ki a maradék sörhabot, ahogy a szőke lány szívta magába az előbb a vodkanarancsot. – Hagyd, majd bemegyek, hozok neked újat – mondta Balu, s otthagyta Paulinát a rámért vereséggel együtt. Morfondírozzon csak el önmagán ez a pofátlan ádéhádés, gondolta magában, s bosszú gyanánt (mert ugye az időráfordítás hiánya lenne a sérelem tárgya) még egy keletiesen ráérős és részletgazdag vizelési szertartást is beiktatott a mosdóban, hosszas csurgatásokkal és rázogatással, előtte-utána alapos kézmosással.

Odakint közben a társaság maradéka is eltűnt a színről, Paulina pedig átmeneti sörkerti magányában arra gondolt, talán nem kéne megvárnia ezt a percről percre irritálóbb asztalcimborát, a lekenyerező ajándéksörről nem is beszélve, ráadásul egy ilyen késői távolmaradást már aligha tud majd otthon megmagyarázni a fiának – de mire idáig jutott, egy emberi árnyék jelent meg az asztalán. A szép kerekszemüveges lány állt mellette.

– Látom, nem ismer meg a tanárnő. Megértem, négy éve találkoztunk utoljára, bár magának ez már biztosan nem olyan nagy idő… Cintia vagyok, nekem tetszett kettest adni az érettségin, amikor a francia szimbolistákat húztam. De nem a kettes fájt, azt megérdemeltem, hanem amikor egyszer azt mondta az osztály előtt, hogy magyarosítja a nevemet, és Cz-vel írja majd a Cintiát. Meg is lett az eredménye, mert rajtam nevetett mindenki, bár senki nem tehet arról, hogy milyen nevet kap a szüleitől… Az enyéim például Lennon-rajongók, én pedig az ő első felesége után lettem Cintia. Amúgy kifejezetten elégedett vagyok a nevemmel, főleg ipszilonos változatban. És már nem haragszom magára, tanárnő, főleg most, hogy láttam itt ülni…

Pár méterre tőlük, a kapu előtti kavicsos utcán egy Mustang fékezett. A karcos súrlódás hangja kizökkentette figyelméből a tanárnőt. A borostás férfiú ült a kormánynál, hunyorgó szemmel vizslatta az asztalt. Tekintetük elkerülhetetlenül összetalálkozott, s Paulinán rég tapasztalt bizsergés futott végig. A férfi az autódudára tenyerelt.

– Gyere már, Cynke, legalább tíz perce várlak!

A lány mosolyogva nyugtázta a kérést, beszállt a kevélyen pöfögő kupéba, a férfi az órájára pillantva magyarázott még neki valamit, de hangját már elnyomta a motorbőgés. Paulina sokáig nézte az autó helyén kavargó port, s észre sem vette, hogy egy pohár sört nyomnak a kezébe.

– Hazudhatnék, hogy hosszú volt bent a sor, vagy ilyesmi – tette le magát Balu fölényes mosollyal –, de szándékosan hagytam egy kis időt, hogy elgondolkozz a mondottakon. Hogy végre szálljál magadba… Most már elárulhatom, hogy egyetlen szóval sem említettem neked a flamingók násztáncát.

Paulina még mindig a kinti utcán tartotta a tekintetét. Biztos volt benne, hogy a fia most már tényleg nem bocsájtja meg neki a kései hazatérést. Egy ideig még el lehet adni egy kiskamasznak mindazt, amit egy felnőttnek már nem: a tantestületi ülés elhúzódását, a délutáni magánórákat, az esti dolgozatjavítást. A szülő igazat mond, akár az úttörő, és tévedhetetlen, mint minden félisten. Ám a naivitás páncélját napról napra levedlő embergyermek egyszer majd visszavonhatatlanul ráébred arra, hogy Anya csak egy kamuzós zugivó, aki pont azon a helyen törzsvendég, amelyről ő hatéves kora óta tudja, hogy messzire el kell kerülni, mert aki egyszer oda betér, nem jön ki már soha többé. És egy napon arra is ráébred, hogy ezzel a szorongató Grimm-mesével Anya mióta is tömi a fejét: pontosan a betérésétől fogva. Paulina előtt földi végítéletként pergett végig lelepleződésének filmje, a prédikátori szigorral hozzávágott előbbi szavak pedig harangzúgásként visszhangoztak a fejében: „Szálljál magadba! Szálljál magadba!”

Egy nő mindig tud kétfelé figyelni. Balura nézett.

– Ha tényleg nem beszéltél nekem a flamingók násztáncáról, akkor csaltál. Olyan téma felidézésére kértél, ami nem is hangzott el soha.

– Ez az, tudtam, hogy megfoglak! – kiáltott fel Balu diadalmasan, öklével a levegőbe ütve. – Tudod, a figyelmedet még egyáltalán nem igazolja, ha visszamondod nekem mindazt, amit felfogtál a füleddel. Ahhoz az is kell, hogy csak és kizárólag arra emlékezz, amit…

– Ne haragudj, Balu, én nem hiszem, hogy bármit is igazolnom kellene feléd. De köszönöm, hogy felráztál, mert mint mondtam, már mástól is megkaptam ezt a kritikát. Ha csak negyedannyira tudnék figyelni a párválasztás és a homokmandala problémáira, mint te az én hibáimra, valószínűleg sokkal okosabb és jobb ember lennék. És talán hamarabb észrevennék egy volt tanítványt, mint egy csinos szőke nőt…

– Ezt most nem igazán értem, pedig én mindig a másikra koncentrálok!

– Nem is kell értened. De most már mennem kell, az összes dolgozatot kijavítottam.

Ezt már Balu is értette: ha valami összekötötte őket, akkor a magánéleti anekdoták voltak azok, az ártalmatlan kis hazugságok, amelyekkel az aggódó vagy féltékenykedő családtagok bármikor leszerelhetők, hogy aztán ők ketten a söröspohár mellett elszórakoztathassák egymást ezekkel a lényegtelen mikrotörténetekkel. Kedvesen elköszönt hát a nőtől, sőt még ki is kísérte az autójához, Paulina pedig, tanulva a jó példából, a pedálba taposta minden aznapi bánatát. Tudta, hogy ide többet már nem jön vissza – de még sokáig a tarkóján érezte a porfelhőben álldogáló Balu csodálkozó és csodáló tekintetét.

1.

Baróti egy utolsó mozdulattal feltolta magát a turulra. Körbenézett, és megpaskolta a fémtollakat.
– Végre találkoztunk.
Mindketten készen álltak a nagy repülésre. A távolban kirajzolódtak a gödöllői dombok, odalent kaotikus egyveleggé olvadt össze az autók zaja és a bámészkodók szörnyülködése. A tömegből egy szmokingos alak vált ki, s kiabált fölfelé.
– Itt hagyta az autókulcsát!
– Kérem, menjen távolabb…
– Nem értem, mit mond. Felmegyek és odaadom!
Baróti megszédült, mindkét kezével belekapaszkodott a turul fejébe. A fura figura, mint valami könnyű alumíniumlétrán, fürgén mászni kezdett fölfelé.
– Leesik, jóember! – kiáltotta Baróti, de az mintha meg se hallotta volna. – Várjon, inkább lemegyek.
A kéretlen segítő nyugtázta a szándékot, megvárta Barótit, majd előzékenyen belekarolva, kivezette őt a bámészkodók gyűrűjéből.

A szmokingos megértő volt és joviális: miután tisztázták, hogy az autókulcs nem lehet Barótié, felajánlotta, hogy elviszi a saját kocsijával, minél messzebb a helyszíntől. Hátraültette és elindultak.
– Boldog vagyok, hogy összehozott minket a sors – fordult Baróti felé. – Bizonyára önt is gyötrik különféle magánéleti problémák; én speciel a magánytól szenvedek. Engedje meg, hogy meghívjam egy baráti konyakra! Itt dolgozom pár percre. Parancsol addig egy kis szamócát? Egyenesen a tótfalui eperföldekről!
A szmokingos megállás nélkül beszélt, s mire Baróti megkérdezte volna magától, hogy voltaképp mit keres itt, már le is fékeztek a jellegtelen óbudai irodaház előtt. Kihalt, neonlámpás folyosókon kanyarogtak, végül megálltak egy irodánál. A kopogtatásra csinos, fiatal nő nyitott ajtót. A szmokingos teátrálisan betessékelte.
– Ön a főnököm, Soproni úr vendége!

Tágas, igazgatói irodának tűnő szobában találta magát, a tölgyfaasztal mögött kövér, fehérzakós fickó trónolt bőrfotelben. Tájidegennek és korszerűtlennek hatott az egész, akárcsak a szmokingos a hídon. Ekkor vette észre, hogy csupán ketten vannak. A fehérzakós feltápászkodott a fotelből, széles mosollyal Barótihoz lépett, s mindkét kezével megrázta a jobbját.
– Örülök, hogy életben van! Soproni vagyok, a barátaim is így neveznek. Én lennék itt az ügyvezető.
– Üdvözlöm. Baróti Konrád.
– Tudom, hogy nem ok nélkül mászott fel a Szabadság-hídra, Konrád. De ide sem ok nélkül hozták! Hugó ugyan megzavarta az elhatározásában, de ha ön úgy óhajtja, akár már most visszaviszi. Én csupán egy figyelemreméltó ajánlattal szeretnék kedveskedni önnek, mielőtt ismét felmászna a turulra. Elnézést, úgy tudom, ígéretet kapott egy konyakra!
– Hugó a magányáról panaszkodott. De én sehol nem látom Hugót. Csak önt.
Soproni nehézkesen a bárszekrényhez lépett, és töltött két pohár Rémy Martint.
– Tíz év fegyház egy tölgyfahordóban… Egészségünkre! És most őszintén elmondok magának mindent, Konrád. Amit itt lát, egy kis produceri iroda. Alacsony költségvetésű filmeket készítünk, igen kreatív megoldásokkal. Amin most dolgozunk, filmtörténeti jelentőségű alkotás. A címe: Chicago újratöltve, a helyszín a hetedik kerület. A szerepeket ugyan színészek játsszák, de az akciók mind valódiak lesznek. Ha a filmben elütnek egy macskát, az tényleg el lesz ütve. Ha valakit orrba vernek, az valóban kap egyet a képébe, és így tovább. S itt jönne képbe maga, az öngyilkosjelölt. Mint mondtam, őszinte leszek. Kérem, feleljen nyíltan: végleges az elhatározása vagy ez afféle alkalmi döntés volt?
– Őszinte leszek én is. Megvolt, és továbbra is megvan az okom arra, hogy végigvigyem, amit elterveztem.
Soproni elégedett arccal, alig észrevehetően bólintott egyet. Baróti belekortyolt a konyakba.
– Önök pedig felvennék, amint levetem magam. Jól értettem?
– Bár az ötlet nem utolsó, ennél kicsit többről van szó – kacarászott Soproni, s belekarolva Barótiba, elindult vele az ablak felé. Csapnivalóan rossz volt a kilátás. – Ha meg nem bántom, önnek teljesen mindegy, leugrik-e a mélybe, vagy épp főbe lövi magát. A cél nyilván a mozdulat visszavonhatatlansága. Az ajánlatom lényege: ön eljátszhatja a filmtörténet első tényleges áldozatát. Valóban meghalna a mozivásznon! Egy pisztolygolyó terítené le oldalról, váratlanul és fájdalommentesen. Nem kell élve az aszfaltba csapódnia, nem kell előtte számolni a hosszú másodperceket. Gyors és férfias halált kínálunk önnek!
– Erre a szívességre egy barátomat is megkérhetem. Miért bíznám magamat éppen önökre?
– Mert ez így már nem öngyilkosság, hanem kultúrmisszió lenne! Amit persze bőkezűen honorálnánk. Sajtótájékoztatón emlékeznénk meg magáról, sztárgázsit kapna, amit átutalunk az ön által megnevezett személynek, s nem utolsósorban állnánk a temetését. Mindezt természetesen szerződésben garantálnánk. Mit szól hozzá?
Baróti hátralépett, végigmérte jóakaróját.
– Van egy ex-feleségem, vele él a lányom… Az ajánlata valóban ötletes és racionális.
– Látja, ilyen, amikor a magánérdek és a közszolgálat találkozik!
– Tehát nekem csak alá kellene írnom, hogy beleegyezek a saját meggyilkolásomba?
– Na de miket gondol, kedves Konrád? Nem tudta, hogy a gyilkosság illegális? Önkéntes eutanáziáról kötnénk megállapodást egy egészségügyi szolgáltatóval, vezetője, Borovszky doktor régi jó cimborám.
Soproni elmondta még, hogy együttműködésük költségeit a baráti cég állná, amit visszalépés esetén a kliensnek ki kellene fizetnie. Baróti rábólintott az egyezségre, Soproni pedig nem győzte dicsérni ügyfele nyitottságát, őszinteségét és humorát; végül útjára engedte azzal, hogy a másnapi aláírásig már ne csináljon semmi meggondolatlanságot.

Baróti csak most érezte meg, mennyire átizzadta az ingét. Ruhatára legszebbje volt, ünnepi darab ünnepi alkalmakra. A folyosón a szép titkárnő jött vele szembe.
– Aláírta, ugye? – kérdezte.
– Csak holnap.
– Kár magáért. Túl jóképű a korai halálhoz.
– Nincs vesztenivalóm. Még akkor se, ha a főnöke utólag elfelejt fizetni.
– Ettől ne féljen. Soproni úr szereti a pénzt, de egészségesen viszonyul hozzá. Ha az üzlet úgy kívánja, képes megszabadulni tőle.
– Jó hallani, hogy még vannak ilyen emberek. Viszontlátásra, hölgyem!
– Gréta. Remélem, holnap még összefutunk!

2.

Soproni másnap bemutatta egymásnak Barótit és dr. Borovszkyt, a Happy Death Nonprofit Kft. ügyvezetőjét. Kellemesen, olajozottan ment minden. Az aláírás után pertut ittak, s elbeszélgettek a pezsgőfajtákról. Baróti az orvost figyelte. Szűkszavú, kopasz, szemüveges férfi volt, érződött rajta a szenvtelen, de minden percben célirányos tudatosság. Nem a klasszikus gyógyító típust képviselte, s nem is a nárcisztikust, aki uralkodásra kérte és kapta a diplomát. Inkább üzletembernek tűnt, aki doktort alakít, de nem elégszik meg annyival, hogy patikát nyit a rendelője mellett.
Soproni és Borovszky idővel a kegyes halál előnyeit kezdte ecsetelni, dicsérve a kort, amely nem csak a technika, hanem a morál tekintetében is elhozta a fejlődést.
– És a mi Konrádunk, mint érintett, mit gondol a témáról? – kajánkodott Soproni.
– Mármint a keresleti oldal nevében? Én biztos nem tudnám megterhelni ilyesmivel egy orvos lelkiismeretét.
– Mindig megdöbbent, amikor valaki ilyen szűken értelmezi a hivatásunkat – válaszolt nyersen Borovszky. Soproni összeráncolta a szemöldökét.
– Ne idegesítsd fel magad, Elemér. Az ellenvélemény trenírozza az agyat.
– Szerintem pedig az eutanázia nemcsak hasznos és etikus, hanem a maga módján esztétikus is – zárta le a vitát az orvos. – Még női névnek sem lenne utolsó!
Baróti elgondolkodott.
– Ez már sokaknak eszébe jutott. A múltkor a rádiókabaréban emlegettek egy Kaszásné Végh Eutanáziát.
A producer őszintén felröhögött, majd látva barátja mogorva arcát, atyáskodva meglapogatta a férfiak vállát.
– Most, hogy már jól kinevettük magunkat, meghívlak mindkettőtöket egy kiadós ebédre odaát.

Végül ketten ültek be, Soproni és Baróti. A tegnapi borongós nap után visszatért a vénasszonyok nyara, a kertben újra kirakták az asztalokat és a napernyőket. Békebeli hely volt, terebélyes fákkal, fehérbe öltözött, sietős pincérekkel, a kriglik tetején pedig sok-sok sörhabbal.
– Látod ott azt a hallgatag öregembert? – kérdezte Soproni.
– Azt a hallgatagot, egyedül? Látom.
– Producer volt Csehszlovákiában, mielőtt áttelepült Magyarországra. Állítólag adni akart valamit az anyaországnak is. Persze itt már nem vitte semmire. Viszont tőle tanultam meg a szakma lényegét. Azt mondta: a közönséget tekintsük fogyasztóknak, a filmet mosópornak, a marketing nulladik szabálya pedig csak annyi, hogy az ember hülye. Azóta szabadnak érzem magam, úgy is, mint producer, és úgy is, mint alkotó. Te, jobb, ha nem bámuljuk így, a végén még idejön…
Elhallgattak, az üres asztalt nézték. Talán azért, hogy megússzák az öreggel a szemkontaktust, talán azért, hogy egymással is. Megszomjaztak. A pincér még mindig a szomszédos asztalnál udvariaskodott.
– Nem szeretem a mai pincéreket. Elvárják, hogy felszolgálónak hívd őket még a hátuk mögött is, de semmi szaktudás, semmi alázat – köpte ki a szivarvéget Soproni. – S ez baj. Mert ebben a szakmában az alázat maga a szaktudás. Csehszlovákiáról jut eszembe – Isten nyugosztalja –, tudtad, hogy van Párkányban egy étterem, ahol a pincérek porig alázzák a betérőket? Érdekes szerepjáték. Nem minden vendég bírja, de a legtöbb jó pofát vág hozzá. Így megőrizhetik méltóságukat a családtagjaik előtt.
Baróti a kezében tartott villával szórakozott.
– Én nem fizetnék azért, hogy megalázzanak. Fordítva sokkal ésszerűbb lenne.
– Mire gondolsz?
– Például, ha bizonyos fogyasztás felett úgy beszélhetnél a pincérrel, ahogy akarsz. Biztos sokan kipróbálnák.
– Persze. A gyávák, akik egyébként senkivel nem mernek konfrontálódni. Beülnének az asszonnyal, megmutatni, hogy férfiakkal is tudnak kiabálni a langyos kávé miatt.
– Viszont a gyávák vannak többségben. Épp ezért lenne jó üzlet.
– Nem rossz, Konrád, nem rossz… Ha lenne még egy életed, megcsinálnám veled, komolyan!

3.

Gréta, a titkárnő még a szerződéskötés előtt félrehívta az előtérben várakozó Barótit, és találkozót csikart ki belőle. Tetszett neki a férfi, kíváncsivá tette annak szűkszavúsága, az öngyilkossági történet pedig kifejezetten felcsigázta. A hely, ahová három nappal később beültek, néhány saroknyira feküdt az irodaháztól. A feltörekvő újgasztronómiás cukrászdák tipikus képviselője volt: nagyon el akart mondani valamit, de tulajdonosa nem volt elég ötletes ahhoz, hogy saját ösvényt találjon a monarchiabeli és a francia iskola között. Baróti percre pontosan, Gréta szűk tíz perc késéssel érkezett. Sötétzöld kosztümje és mahagóni haja összhangban állt az október színeivel. Babaarcának kontúrjait az állig begombolt blúz és a szorosan hátrafogott haj apácás szigora ellenpontozta. Kabátját egy elegáns mozdulattal a fogasra akasztotta.
– Köszönöm, hogy megvárt, Konrád! – ült le pihegve, s megigazgatta a haját. – Gondolom, rég járt már ilyen helyen…
– Iszik egy kávét, Gréta?
A fiatal, kedves tekintetű pincérlány sietve felvette a rendelést, s fél percen belül kihozott mindent. Óvatos, kissé félénk mozdulatokkal tette le a csészéket; természetesen azonnal kifolyt a kávé.
– Most látom csak, hogy ez Zsolnay! – próbálta menteni a helyzetet Baróti.
– Nem, ez Segafredo – korrigált segítőkészen a lány, és elnézést kért az ügyetlenségéért.
Barótinak nem volt fontos ez a találkozó. Természetesen észlelte Gréta szépségét, de hátralevő idejét cél nélküli, átmeneti időszaknak fogta fel, amely a Szabadság-hídi kísérlettől az egy héttel későbbi pisztolylövésig egyetlen szürke blokkot képez az életében. Beteljesülésként élte meg, amikor a turul szemébe nézhetett, s minden, amit ezután tett, már lényegtelenné vált az eseményutániság időtlenségében. Gréta viszont harcot hirdetett a napok múlása ellen, s bár konkrétan nem tudta, mit akar a férfitól, ösztönösen a már sorsszerűnek tűnő folyamatok kisiklatására törekedett. Valami olyan váratlan esemény kiprovokálására, ami az ő életében is visszavonhatatlan változást eredményez. De hogy ennek a változásnak milyen természetűnek kellene lennie, ő maga sem tudta.
– Magában van valami öncélú nyugtalanság – jegyezte meg Baróti. – Persze lehet, hogy tévedek.
Gréta a csészéjére pillantott és ismét megigazgatta a haját.
– Gondoltam, elmondok magának pár dolgot a filmről. Soproni nyilván csak a technikai részletekről tájékoztatta. Kérdezhet bármit… Tényleg, mit kérdezne, ha bármit kérdezhetne?
– Nem is tudom… Tisztában lesz a néző azzal, hogy a kamera előtt tényleg gyilkosság történik?
– Természetesen nem reklámozhatjuk, de a szakma krémje tud majd róla. És az információ éveken át csak szivárog, szivárog lefelé, egészen a közönségig, amíg egy napon a pletyka legendává nem válik. Olyan ez, mint A postás mindig kétszer csenget vagy az Utolsó tangó Párizsban jelenetei, tudja… Ahol állítólag élesben ment minden, mégsem ismerte el hivatalosan senki.
– A kockázat azért nem ugyanaz. Önök szivárogtatnak, a rendőrség pedig nyomoz.
– Soproni mindenre bebiztosította magát. Azt mondta: ha érdekel, hány tanúm van, nézd meg a stáblistát! Neki csak egy célja van: bekerülni a filmenciklopédiába. Hatvankét évesen erre nincs esélye, hacsak nem dob egy olyat, amilyet még senki.
– És ön? Végignézi a forgatást?
– Én viszem ki félóránként a kávét a stábnak. És az epret, amiből mázsányit tárolunk a fagyasztóban. Egy hálás nagybirtokos küldte, miután filmet készítettünk a nehéz gyermekkoráról.
– Egyenesen Tótfalváról.
– Tótfaluból.

Nekiláttak a süteményeknek. Nem siettek, a téma súlya megkívánt egy kis hallgatást. Baróti ráérősen belekortyolt a kávéba.
– Jó ez a Segafredo. Tudja, eszembe jutott Hugó. Sajnálom szegényt. Sokat dolgozik, alkalmi eredménnyel.
– Ne féltse Hugót. Maga életjáradékot kap egyetlen másodpercért, bónuszként pedig szép, polgári temetést. Gondolja, Hugót nem fizetik meg? Egyébként előzőleg túsztárgyalóként dolgozott. Bármennyit képes várni, és bárkit képes kizökkenteni. Nehogy azt higgye, hogy csak magát szedte le onnan! Persze most már ő is hátradőlhet, hiszen megvan az emberünk.
A pincérlány leszedte az asztalról az üres csészéket és tányérokat.
– Nagyon fűtenek idebent. Csodálom, hogy így bírja begombolkozva.
– Konrád, én még munkaidőben vagyok, sőt mindjárt indulok vissza. Csupán betartom a dress code-ot.
– Sose ad teret a szabadságnak?
Szinte mindig azt teszem. Ezért dob fel, ha néha nyárspolgár lehetek.
Gréta fölkelt a székről, gyors, határozott mozdulattal magára vette a kabátját és megköszönte a meghívást.
– Mindnyájunkra nagyon jó benyomást tett. Csak Hugót zavarta kissé, hogy nem tudta kiszedni magából a döntése okát. Még szerencse, hogy az ilyen részletkérdések minket nem érdekelnek.

4.

A forgatás egy pogány vallási rituáléra emlékeztetett, Sopronival a főpap szerepében. Szemmel láthatóan elemében érezte magát. Baróti mélyen megvetette az efféle pörgést. Valahol olvasta, hogy Jancsó forgatásait milyen nyugalom jellemezte. A kapkodás az amatőrök versenyszáma, vonta le a következtetést.
A délelőttöt egy stábtagokkal teli, félhomályos lakókocsiban töltötte. Saját széket kapott, valamint pogácsát és kávét. Ő nem szólt senkihez, és hozzá sem szólt senki. Néha egy-egy ismert színész is beugrott egy feketére. Baróti csodálkozva észlelte, hogy nem képesek átállítani beszédmódjukat a színpadiról a normálisra. Kora délután aztán egy fiatal nő hajolt be az ajtón, a nevét kiáltotta.
Baróti ráérősen kilépett a szabadba. Az alacsonyan pásztázó nap pont a szemébe sütött, néhány másodpercig csak mozgó sziluetteket látott. Soproni lépett mellé, barátian átkarolta a vállát. Egészen más stílusban szólt hozzá, mint eddig.
– Nem akartunk nagy felhajtást. Gondoltuk, egy kis kávé, pogácsa, s néhány jó emberi szó is megteszi. De ha kell valami, csak szólj.
Baróti nemet intett a fejével, Soproni egyetértően bólintott.
– Gyere, bemutatlak egy úrnak.
Harcsabajszos, keménykötésű, szögletes fazon volt, aki ugyanolyan eséllyel lehetett volna egy rockbanda bőgőse, mint vízvezetékszerelő vagy múlt századi lótolvaj. Résnyire nyitott szemmel vigyorgott; talán a nap zavarta, vagy csupán ilyen arccal szokott barátkozni.
– Attila kaszkadőr, mestere a szakmájának. Specialitása a pisztoly. Ő fog ma lelőni téged.
Helló, mondta Attila, és kéznyújtás helyett csak intett egyet.
– Mikor kerülünk sorra? – kérdezte Baróti.
– A biciklis rész után, még körülbelül tíz perc. Kapsz egy aktatáskát, tartsd magadnál a jelenet alatt. Végigsétálsz azon a keskeny sávon, a filmben ez lesz a járda. Látod ott, távolabb azt a frissen festett zebrát? Odáig kell elmenned. Nem sietsz, de nem is andalogsz. Ráérsz, mert épp munka után vagy, de azért határozott céllal tartasz valahová. Teszem azt egy új nyakkendőért a plázába.
– Kit fogok alakítani?
– Átlagos járókelőt, akit egy tűzharc közelében véletlenül eltalálnak. Te leszel ebben a jelenetben az egyetlen áldozat.
– Értem. A zebrán ér majd a golyó?
– Vagy valamivel előtte. Ezt még nem tudjuk. Teret hagyunk a spontaneitásnak. Figyelj csak… – két kezét Baróti vállára tette. – Sajnálom, hogy így döntöttél, Konrád. Megkedveltelek, viccen kívül. Hugó is mondta, milyen szimpatikus srác vagy. De ami most a lényeg: ne gondolj semmire, ne nézz semerre, csak haladj egyenesen a zebra felé! Attila tudja a dolgát.

A biciklis jelenet épp véget ért, a segédrendező elkiáltotta magát: „Ennyi!” Soproni sarkon fordult, a zebrához sietett, egyenesen a rendezői székbe. Baróti azon kapta magát, hogy egyedül maradt. Figyelt, várta a további utasítást. Egy fiatal fiú lépett mellé, húszéves sem lehetett.
– Fogja meg ezt a táskát, Konrád úr, mindjárt kezdődik a jelenete. Arról a krétavonalról kell elindulnia, addig elkísérem. Én itt csak egy kellékes vagyok, de minden érdekel. Ha van valami jó kapcsolata a szakmában, a jelenet után esetleg…
Soproni megafonos hangja dörgött a levegőbe:
– Felvétel! Konrád, indulhatsz!

Baróti a krétavonalhoz lépett és nyugodt tempóban elindult. Egy operatőr tőle balra hajlított lábakkal, békajárásban rugózva követte. Baróti a zebrára koncentrált, próbálta beleélni magát a hazafelé utazó polgár szerepébe. Tényleg jó lett volna egy új nyakkendő... Ez már a turulon is eszébe jutott. Két éve valami fogadáson egy szép matróna elmarasztalta a monoton sötétkék ruházata miatt. Azt mondta: a férfit a színes nyakkendő öltözteti. De van egy ennél is bosszantóbb dolog. A segédrendező az imént egy edényre való epret majszolgatott, míg ő egész nap beérte a pogácsával.
Előrenézett. Mennyi lehet még a zebráig? Harminc méter? Húsz? A rendezői szék mögötti csapóajtón Gréta lépett ki, kezében egy nagy tállal, tele gőzölgő kávéval. Micsoda dekoltázs! Nem volt semmi dress code, a nyárspolgári hajtincsek szabálytalanul garázdálkodtak a szépen ívelt homlokon. Baróti léptei lelassultak, tekintete összekapcsolódott a lányéval, teljesen elfelejtette a szerepét. Hány eperszínű nyakkendőt adott volna még néhány másodpercért!
Soproninak szemet szúrt a jelenet, s idegesen hátraszólt:
– Állj félre, Gréta, zavarod.
Majd türelmetlenül a megafonba kiáltott:
– Gyere Konrád, ne lassíts!

A sürgető hang kizökkentette Barótit pillanatnyi bódulatából. Oldalra fordult, megpillantotta Attilát, amint a pisztolyt babrálja esetlenül. Ekkor rövid, elfojtott női sikítást hallott. Látta, amint Gréta elejti a tálat, s a csészék, mintha csak lelassult volna az idő, pörögve estek lefelé, a törött szilánkok úszva szálltak a légben. A forró kávé a rendezői sleppre fröccsent: tiszteletreméltó, szakállas férfiak ugrottak fel hirtelen és vonyítottak hangosan egyszerre, mintha valami karmester intett volna be nekik. Ebben a pillanatban lövés dörrent: a békajárásban haladó operatőr fájdalmasan a vállához kapott. Baróti a nagy hangzavarban valami olyasmit kiáltott, hogy „állj!”, Soproni azonban felugrott a székre, és onnan üvöltött:
– Egy lófaszt! Mire vársz, Attila? Lődd már le!
Újabb lövés hallatszott, ekkor egy másfél méteres kínai porcelánvázát ért a golyó, a harmadik pedig az előző jelenethez használt bicikli kerekébe fúródott. Baróti körbenézett, szemei filmkockaként rögzítették a szereplőket: a sápadt Grétát, a rákvörös Sopronit, háta mögött pedig Attilát, aki immár közvetlenül rá szegezte revolverét. A pisztoly azonban csak üresen kattogott, mire a kaszkadőr földhöz csapta a fegyvert, s nagyokat káromkodva töltényért kiáltott.
De hangját már elnyomta a totális káosz. A stáb tagjai összevissza rohangásztak, Soproni pedig, félretolva a magyarázkodó Attilát, szabályosan megrohamozta Barótit.
– Te, te! Tudod, mibe kerül ez majd neked?!
– Hagyjuk a jogászkodást – tépte le ingéről a kövér mancsokat. – A tanúid épp most futnak szerteszét.
S azzal ő is elindult kifelé.
– Nem mész sehova! Hova mész?
Baróti hátra se nézett.
– Fölkeresem a turult. A többit nem tudom.

5.

Gréta lenyúlt az ágy mellé, kivett egy szál Gauloises-t, s nyugodtan rágyújtott.
– Mintha ez is csak egy forgatókönyv lenne. Mellettem a főhős, győzött a gyenge nő, jöhet a tragikus vég. Betartod, amit Soproninak ígértél?
– Lényegében igen.
– Akkor ez nálad tényleg valami intellektuális dili. Vagy csak a pocsék gyerekkor? Hm?
– Szívesen mesélnék róla. De egyrészt nem emlékszem, másrészt nem szívesen emlékszem.
– Bánsz valamit a múltból?
– Sok minden bánok, ami történt, de még többet, ami elmaradt.
Gréta felkönyökölt.
– Szóval? Mire számíthatok?
– Ha ez megnyugtat, az öngyilkosság lassú, de biztos módját választottam. Életben tartom magamat.
Gréta visszadobta magát az ágyra, s még nagyobbat slukkolt a cigarettából.
– Egy darabig veled tarthatok – fújta ki a füstöt.
– Szép ugrás lesz – válaszolt lakonikusan Baróti.

6.

A végnapjait élő november mind többször vendégelte meg a telet. Jóvátehetetlenül hosszúra nyúltak az éjszakák, s a halálozási statisztikák öngyilkossági oszlopában is hízásnak indultak az adatok. A turul magasságában egy meztelen férfi látványa vonzotta növekvő számban a bámészkodókat. Az idősebbek a rendőrség értesítését sürgették – ők persze nem hívtak fel senkit –, a többség azonban csak nevetgélt vagy mély átéléssel videózott. A férfi tört magyarsággal, dühösen kiabált odafent.
– Fejezzétek be! Nem is tudjátok, milyen nehéz megtenni!
Majd csodálkozva ránézett a turulra.
– Мора да ти је јебено хладно! Зашто ниси одлетео јужније?
Az embermorajt ekkor pengeéles hang vágta el.
– Uram, itt hagyta a kabátját! Felvigyem, vagy ráadhatom önre, ha már leugrott?

Kockás zakós, bohócszerű alak álldogált odalent, és nyújtotta fölfelé a ruhadarabot.