Orlando Balaș író az átélt tapasztalatok beépüléséről alkotásaiba
– Általános érvénnyel kezelhető a kamaszkor hormonális forradalmának hatására jelentkező sok új érzés nyilvános kimondásának kényszere, ami majdnem mindig vers formában történik. A felnőtt élet megindulása után viszont lelohad a rímfaragási kényszer. Ám azok is, akik egész életükön át hűségesek maradnak a költészethez, egy idő után kezdik úgy érezni, nagyobb lélegzetű prózai írásokkal is meg kellene próbálkozniuk, ennél is később pedig eljuthatnak a drámai szövegalkotásig. Orlando Balaș követi ezt a sémát: huszonnégy évesen, 1995-ben jelenik meg első kötete, a borderline című versgyűjtemény, majd néhány rövidpróza után, szakmájához kötődő, német irodalmi és nyelvi kapcsolódású írásokat közöl. 2021-ben szinte egy időben jelent meg két kötete, terra 2.0 címen versek, míg Incomod (Kényelmetlen) címmel három drámát tartalmazó könyve. Mit gondol a huszonöt éves kihagyás utáni visszatérésről a vershez, illetve a drámai műnem felkarolásáról?
– Kamaszkoromban kezdtem el írni, kedvenc költőimnek, Nicolae Labișnak, Jeszenyinnek, a 80-as évek alkotóinak, majd egyetemistaként a német irodalom kiemelkedő egyéniségének, Bertold Brechtnek a hatása alatt írtam első verseimet, a Bordeline kötet darabjait. Érdekes, a könyv előszavát jegyző Ruxandra Cesereanu mennyire ráérzett pályám alakulására, hiszen a bevezetőt azzal a mondattal zárja: „Azt hiszem, a Borderline még csak egy jövendő szövegnek az előszava.” Aztán negyedszázadig nem írtam verset, majd amikor újrakezdtem, be akartam bizonyítani, hogy nem lettem hűtlen önmagamhoz, az eltelt idő tapasztalatainak hatására a szó legszorosabb értelmében ott folytattam, ahol a Borderline-t lezártam: a kötet címadó versét továbbgondolva indítottam idei kötetemet, az alább következő fordítások közt is szereplő látóhatár című verssel. S ha lehetne egy kérésem, nagyon örülnék, ha megjelenne a határvonal jelentésű borderline fordítása is, az elmondottak könnyebb megértése végett.
– Természetesen, a lényeg az, hogy az olvasó is lássa: a huszonöt év után újra felvett versfonal ott folytatódik, ahol abbamaradt. Szeretném azért megtudni, miért hagyta abba a versírást 95-ben?
– Világosan ki is mondom a borderline végén, hogy tőlem idegen volt a csak a költői énről szóló versözön, akkoriban a költők mind csak magukról, saját lelkiállapotukról írtak. Egyébként már német nyelv- és irodalomtanárként elindultam egy párhuzamos úton. 2007-ben írtam a női alakok bemutatásáról a német középkori eposzokban, az Eddában, a Sagaban és a Niebelung-énekben, 2003-ban jelent meg először német nyelvkönyvem, majd 2004-ben a most már 15. kiadást megélő nyelvkönyv, amit 2008-ban Bánffi-Benedek Andrea fordított le magyarra, majd jelent meg a Polirom Kiadónál Tanuljunk németül: Nyelvtani és szókincsfejlesztő gyakorlókönyv címmel. Visszatérve a versíráshoz: nem éreztem szükségét annak, hogy magamról írjak, hanem mindenekelőtt a természetről. Tévedés ne essék, nem vagyok ökológiai élharcos, hanem ideológiailag érdekel, mondhatnám akár személyes kérdésfelvetésnek is, hogy mi a kapcsolat köztünk és a természet között. Mert bárhogy is nézzük, a természet megcsúfolói, kifosztói az emberek. Ilyen szempontból Mihók Tamás költői attitűdjével érzek rokonságot. S hogy tartalmilag mintegy ellentétesen indítom az új verskötetemet, azt egy szójátékfélével jellemezném, azzal, hogy az egoból sikeresen átléptem az ökoba.
– A prózai írásaival kapcsolatban mit szeretne kiemelni?
– Politikailag elkötelezett írások, nem pártpolitikai értelemben. Ugyanez a helyzet a színpadi alkotásokkal is: olyan témákat igyekeztem feldolgozni, amelyek a mindennapi életben is foglalkoztatják az embereket. Ilyen a mesterséges intelligencia, a gyermekek zaklatása, a széteső családok problematikája, illetve mindennek kendőzetlen bemutatása. Az is foglalkoztat, hogy a hatóságok mennyire élnek vissza az emberek jóhiszeműségével, vagy mennyire tud egy magára maradt anya a gyerekeiről gondoskodni. Meddig bírja a küzdelmet, folyton felállva és újraindulva, s mikor kerül olyan állapotba, amikor már nincs több ereje. A társadalom különböző problémái foglalkoztatnak, és szeretném, ha minél többen érdeklődnének ugyanezen gondok iránt. Incomod című drámakötetemben három színpadi mű szerepel, a Sieg Heil avagy A jó győzelme, a Hagyd a szárnyaimat!, illetve az Éjjel, mint a tolvajok. Több színháznak ajánlottam fel, de egyértelműen pozitív választ egyiktől sem kaptam a bemutatásra. Az a gyanúm, mivel a témafelvetés inkább kényelmetlennek mondható, talán emiatt nem tolonganak. Pedig nem a problémák takargatása a megoldás, sem az, hogy elheverünk, és nem érdekel semmi, hanem épp ellenkezőleg. Ahogy Liviu Antonesei írótársam frappánsan megfogalmazta: „döntéseink alakítják az életünket”. S ezzel el is mondtunk mindent!
