Nem mindegy, nyolcas vagy kilences, sokszor ezen múlik. Bemegyek meginni egy sört. Vagy nem. Utálom percenként törölgetni a szemüvegem, de muszáj, mert nem látom az árakat. Néha úgy képzelem, ő is lélegzik. Melankolikus. Önként adja magát a kopásnak. 

Végre eltűntek a felhők, de a kirakat túl erősen veri vissza a fényt. Mellettem egy nő anyajegyes férfit tol kerekesszékben. A szája fölött van a folt, jobb oldalon, pont, mint nekem. A kirakatnak támaszkodom. Én vagyok, de eltelt minimum ötven év. A feleségem korához képest szép. Eltol a kocsmáig, így még a tolókocsi sem tűnik olyan rettenetesnek. A kezem felforrósítja az üveget, és a helyén tenyérnyi űr marad. 

Újra előveszem a törlőkendőt. Amikor felveszem a szemüvegem, visszatérnek a viharfelhők. Nem tudom, miért bambulok az Ördög Söröző ablaka előtt. Egyáltalán, miért vagyok ma a városban? A fejemben üresen mozognak a szavak. Az órámra nézek. Megállt. Nem dübörögnek az autók, buszok motorjai sem. Emberek sehol. Csak a nap, ez a nagyra nyílt kék szem követ. Számonkéri rajtam minden tettem. Nem tudok előle elbújni. Kilátástalanul üvöltök, tűnj el, nem méltat válaszra. 

Felhúzom az órám. Kattog. A nap továbbra is követ. Árnyékokkal fenyeget, ott van mellettem. Legalább nem vagyok egyedül. A fogászatnál megállok. A barátnőm már hetek óta nyaggat. Legyek férfi. Nem akartam ide jönni. Utálom a fertőtlenítő szagát, szemüvegemre száradt nyálat, a fúró hangját. 

Nem húzom tovább, bemegyek az ajtón, köszönök, behunyom a szemem. Megfordulok, és kirontok az utcára. El kell viselnem a barátnőm szemét az égen. Nem vagyok igazi férfi. Nem vagyok képes erre, ha szeret megérti. Ha szeret, nem akar rosszat nekem, ha szeret, nem akar rosszat. Nem érzem elegendőnek, ha csak hazudok. Mi lesz, ha ellenőrzi, ha ki kell nyitnom a szám, és akkor kiderül? Elmegyek a parkba, kavicsokat gyűjtök, nehéz megtalálni a megfelelőt. Mintha az összes nő előttem heverne, nem tudok választani. Szürkül, mire észreveszem. Mintha évtizedes praxissal rendelkező doktor tömte volna be. Most már hazamehetek.

A buszon elfogy a levegőm. Mellettem egy nő visszeres lábai az ülésen. Mindig is gyűlöltem mások kényelmi pozícióját. Nem értem, miért érzik egyesek annyira szabadnak magukat, hogy úgy viselkedjenek, mint otthon. Egész életemben mások szaga miatt vagyok rosszul.

A megállótól hazáig elég az idő ahhoz, hogy megtörölhessem a szemüvegem. Beborult. Berakhattam volna egy pulóvert reggel, de folyton kapkodok. A felhők, mint macskatalpak járkálnak fölöttem. Szőrös kis őrangyalok. Hamar kiábrándulok az egészből, mikor élesebben látom, hogy egyre feketébbek. Ha nem sietek, elázok.

A barátnőm nem engedi, hogy levegyem a cipőmet az előszobában. Rohannom kell meglocsolni a paradicsomot. Nem haragszom rá, joga van azt hinni, hogy a talajban élőknek csak a hordó poshadt vize esik jól. Nekem pedig jogomban állna, de már nem is rúgok bele a hordóba, csak megmerítem a kannát. A kezeimre haj fonódik, próbál magával rántani. Kiszabadítom magam, az ablakunkra nézek. Meglátom a szemét. Hűvös kékből koromfeketévé változik. Nem tudom mire vélni. Ez szokatlan még tőle is.

Bemegyek. Úgy tesz, mint aki nem hallja a szúnyogajtó csapódását. A szobából kiszűrődik a Dark szereplőinek hangja. Nem szabad hozzászólni. Kinyitom a hűtőt. Azt hiszi, hogy ettől a fénytől kellene jóllaknom. Nem izgat, nézzen lucfenyőnek vagy pálmafának. 

Azt vacsorázok, amit a kertben szedek össze. Nem szégyellem magam. Nem az én feladatom. Mély levegőket veszek. Megmondta a szomszéd is, akinek a feleségét a szívroham vitte el, a harag ártalmas. Kitépem a földtől alig látszó sóskát, egy kis kaprot, és egy maréknyi füvet. Leülök a kerti vécére, hogy megegyem. Mióta poshadok ebben a kapcsolatban, számolni is elfelejtettem. Biztos ez a rengeteg fű és zöldség teszi. 

Lezuhanyozom. Nem reménykedem abban, hogy lesz ma éjjel köztünk bármi is. Már nem is merem megmondani neki, mi bajom. Csak azt vágná a fejemhez, hogy nem ezen alapszik a kapcsolatunk, ne foglalkozzak annyit másokkal. Nem vagyok biztos benne, hogy igaza van. Vajon a koalák élnek nemi életet? Rá kéne keresnem, de túl fáradt vagyok az olvasáshoz. 

A fogamban lévő lyuk belsejét piszkálom. A barátnőm szemébe nézek, és annyira megijedek, hogy elkapom a tekintetem. Fontosat akar mondani, tudom, mert ilyenkor olyan grimaszt vág, mint tüsszentés előtt. Nem várom meg, hogy magától mondja, nincs időm a játékaira. Rákérdezek. Közli velem, hogy ez így nem mehet tovább. Nem locsolok eleget, figyeljek oda. A fal felé fordul, befejezte a beszélgetést. Kiesik a kő a fogamból. Forgatom a számban. 

A követ az éjjeliszekrényemre teszem. Reggel majd újra a helyén lesz. A barátnőm nem fogja megtalálni, mert csak én látom. A plafon nem fehér, hanem álmosító kék. Passzol a fali képhez, amin egy fa van, és rajta két szem világít. Az ideges koalákra emlékeztet az állatkertből. Pontosan jól tudom, hogy a bezártság fullasztó levegője, és az örökös szabadságvágy ad nekik erőt a lázadáshoz. Még akkor is, ha a gondozók nem tudnak róla. 

Horkol, mintha azt mondaná, aludj már.

El kéne mondanom neki. Életem stáblistáján fog szerepelni, de mire a neve sorra kerül, már kiürül a mozi. A hátának suttogom. Hogy hallja-e, holnap kiderül. Soha nem leszel a feleségem.

Oláh Péter (1999), a Károli Gáspár Református Egyetem magyar szakos hallgatója, szövegeit többek között a KULTer, az Irodalmi Szemle Online, a tiszatájonline, a Helikon, a Pannon Tükör, Új Forrás, Kalligram, Opus, Prae közölte. Első kötete megjelenés előtt áll a FISZ-nél.

Félek, hogy a függöny mögött kaktusz van. Annyiszor mondtam már a feleségemnek, hogy ne húzza vissza a zuhanyfüggönyt. Ne rejtegesse a kádat, mert ez is megérdemli, hogy lássák, ha jönnének hozzánk vendégek, akkor sem húznám el, mert nincs rajta szégyellni való. A feleségem nem tudja megmagyarázni, arra fogja, hogy ez náluk szokás volt, így fejezhette be csak a fürdést, mint mikor a fogkefét visszateszed a pohárba. Szerintem csak idegesíteni akar, ezzel akar büntetni, mert nem vettem neki új étkészletet, amit annyira szeretett volna. Nem érti meg, hogy a kerítés most fontosabb, bármennyire is utálja, hogy az anyámék kanalával, anyámék tányérjából kell ennie. Cserébe itt ez a függöny dolog, mintha számára kaktuszok nem létezhetnének egy fürdőkádban.

A kaktuszok gyerekkorom óta ijesztőek. Először csak az ablakban voltak, nappal nem csináltak semmit, de éjjel vicsorítottak a tüskéik. Az osztálytársaimnak hiába meséltem, nem tudták elképzelni, hogy hatalmas árnyékként felém magasodik, nyel egyet, majd a gyomrába zuhanok, és nem tudok kialakítani szobát benne, mert ahhoz túlságosan száraz, és megfulladok a nyelőcsövemre tapadt portól. Később annyira elhíztam, anyukám szerint a sok Negro cukorkától, hogy kerek kaktusz volt a gúnynevem az osztályban, amit ki nem állhattam, de valószínűleg azért alakult így mert gömb alakú vagyok, és tüskésen válaszolok, ha hozzám szólnak.

Megfogom a függöny szélét, gyorsan elrántom. Pislogok még párat, hátha csak rosszul látok, de nem, nincs ott semmi, csak a fehér kád csillog. Levetkőzöm, és a kádba lépek, hideg, mint aznap délután az utcalámpák fénye, a zuhanyrózsából meleg víz jön, Norbi ütései a mellkasomon, és a bordáim alatt, ezekre gondolok, miközben égeti a bőröm, és bepárásodik a szemem, a hőtől. Azt is én okoztam, az én hibám volt, mert visszaszóltam, mert azt hittem, hogy még a nálam magasabbaknál is erősebb vagyok, utólag visszagondolva tényleg csak egy hájpacni voltam, akit felhúzott, hogy Norbit minden lány körülrajongja, és még az arca is zavart, hogy akkora, mint egy közösségi tér. A járda melletti kerítés faláról elolvadt a hó, mire felkeltem a földről, és hazaindultam.

Kihúzom a függönyt, és a tükörben nem látom magam, mert bepárásodott a szemüvegem. Megtörlöm a felsőtestem, de valami mindig beleakad a törölközőbe, nem engedi el, nehezen tudom felitatni a vízcseppeket a mellkasomról. A lábamról a hideg kőre cseppek hullanak, és rájövök, olyan érzés, mintha egy tócsában állnék. Annyira szerettem tavasszal az udvaron levetett cipővel a tócsában állni, bármennyire is furcsán néztek rám a tanárok, tudták, hogy nem érdemes rám szólni, mert csak felhúzom magam, és tönkremennek az iskola tulajdonában lévő padok, bokrok, ajtók és ablaküvegek.

Pont annyi ideig álltam ebben a tócsában nosztalgiából, míg kitisztult a szemüvegem lencséje, és látom a tükörben, zöld színű testemet tüskék borítják, és egy vöröses hengeralakú nyúlvány van a fejem helyén. Hirtelen nem tudok másra gondolni csak a tavaszi szélre és a csengőre, hogy most már vissza kell mennem órára, de nem akarok, és szólni szeretnék valakinek, hogy állítsa meg az időt, mert most vagyok boldog. Tényleg így kellett volna akkor, mert ebben a helyzetben nem tudok örülni, és nem érzek semmit, mert azzá váltam, amit jósoltak, amire mindig figyelmeztettek a körülöttem lévők.

Szegény feleségem, hogy fogja ezt túlélni.