Olyan szimpatikus elnökjelölt Oidipusz a Kolozsvári Állami Magyar Színház előadásában, hogy jó szívvel ráütném a pecsétem a legközelebbi választásokon. Persze nem ismerem politikai ellenfeleit, lehet ők is megnyerők, de tény, hogy stábja lelkesedése, a jó élőzene, amivel fogadnak a nézőtéren (Born in the USA), a kampány ügyesen kidolgozott elemei mind szimpatikusak. Az elnökjelölt improvizált beszéde is: felhívja a közvélemény figyelmét korunk sok rákfenéjére, például a környezetszennyezésre, és tudja, hogy sokan csak azért kételkednek benne, mert „ismét fehér férfi” fog győzni, és nem képviselheti például a nők vagy a színesbőrűek érdekeit. Nyíltan és őszintén válaszol minden kérdésre a sajtótájékoztatón, maga is nevet, amikor elég ellentmondásosra sikeredik egy-egy populista replikája. Laza, bizalomgerjesztő, komolyan hiszi, hogy ő a legjobb és önbizalma nem elvakult nagyképűség. Ennyire jófej jelöltet én nem is láttam sem kies hazánkban, sem feldúlt kontinensünkön, de még az Óperenciás tengeren túl sem, ahová az előadás helyszínét helyezik. Akár azt is mondhatjuk: hihetetlenül jó, de annyira, hogy ez már mese, a valóságban ilyen nincs is. 

Pedig minden a nagykönyv szerint van felépítve. Pontosabban ez a kampány felidéz minden olyan klisét, amit a médiában, vagy filmekben látunk egy-egy nagyszabású választást megelőző időszakról: a jelölt, oldalán feleségével integet, kiszáll az autóból és ujjongó, papírzászlókat lengető tömeg fogadja. Fehér-fekete, idilli fotók róla, családjáról, otthonáról… Óriási arénák, tele emberekkel, Oidipusz színeiben…. A képkockák alatt, a színpadon berendezett kampány-bázis is életszerű, 15 nappal a választások előtt nyüzsög minden és mindenki. A választási kampány-portrék grafikai szerkesztése is ismerős, egyszóval úgy érezzük, valós politikusok vagy jelöltek ihlették az alkotókat. Elsősorban Robert Icke rendezőt, aki alig pár éve, 2018-ban írta át Szophoklész klasszikusát az International Theater Amsterdam számára. 

Andrei Șerban is ezt a mai változatot rendezte meg a kolozsvári társulat színészeivel. Rögtön kétszer. Az előadást két teljesen eltérő szereposztásban játsszák, és bár az alkotói munka legtöbb eleme, például a díszlet, a fények, a szereplők mozgása megegyezik, estéről estére, mintha két különböző előadást látnánk. Ennyire sokat számít, hogy minden színésznek más-más habitusa van, hogy nem egyformán hangsúlyozzák ugyanazt a replikát, hogy másképpen osztják be energiáikat. A fair play jegyében nem hasonlítjuk össze a két szereposztást, de akinek volt lehetősége egyiket látni, szinte biztos, hogy kíváncsiságból megnézi a másikat is, azt hiszem. Az ínyencek egészen biztos, hiszen nagyon ritkán adódik ilyen exkluzív lehetőség tanulmányozni a színész munkáját.