Új szereposztásban Botond Nagy előadása
Hosszú szünet után végre lehet színházba menni. Maszkkal, az amúgy is kevés férőhelyes kolozsvári stúdió körülbelül harmadára ritkított nézőterén, de végre élőben lehet megnézni egy előadást. On-site, mindenki egy légtérben. Felszabadult örömömben megfeledkeztem arról, hogy a Botond Nagy rendező és alkotótársai által jegyzett Nórát erős hang- és fényhatásokkal turbózták fel, hogy a nézőtér és színpad közötti negyedik falat felhúzták – csak áttetsző háló, de ott van, elválasztja a színészt és a nézőt. Vetítővászon. Amin pixelek pörögnek… Nem díszlet, inkább csak illusztrációk, a pszichedelikus hatásokat felerősítő animációk. Pont úgy, mint a karantén alatt „fogyasztott” online előadások esetében, ezek digitális jelek. Beúsznak, eltorzulnak, széthullnak… és eltávolítanak az élő előadás élményétől. A bejárathoz elhelyezett múzeumi kiállító-vitrin is ezt teszi, ebben a később Nóraként megismert szereplőt látjuk formalinban konzervált őslényként (látványtervező: Rancz András).
Kicsit csalódott vagyok, hisz én nem egy zavaros jelekkel agyonterhelt produkcióra vágytam, ha végre színházba jöhetek, hanem arra, hogy a látványban tátongó fekete lyuk képletesen engem is beszippantson, legyek ott ebben a másfél évszázados sztoriban, hogy érzelmileg is töltődjek fel!
Kali Ágnes dramaturg és Botond Nagy szövegadaptációja elsősorban külsőségekre bízzák a színdarab aktualitását: a már említett vetített látványelemek mellé sorakozik az, hogy a címszereplő shoppingol és selfiezget barátnőivel, míg férje dolgozik. Nóra – mai szemmel – elszúrta, most kiderült, ez elindítja a felismerések lavináját, hogy álságos kapcsolatban él, a szeretet csak önámítás, hisz nincs csoda, nincs kölcsönös házastársi önfeláldozás és tisztelet és csak üres frázis volt a jóban és rosszban, …míg a halál el nem választ eskü. A férje nem áll ki mellette, akik szeretik/szerették, Nóra-babát, a pénzherdáló plázacicát, a divatosan öltözködő, káprázatos nőt szeretik/szerették és benne önmagukat, hisz az estélyeken villoghatnak, mert ez a mindenki által imádott, féktelen, gyönyörű nő az ő tulajdonuk.
Ők lennének a mai Nórák? Akik naiv módon egy (mai szemmel) érdekházasságban akarják meglelni a szerelmet? Az eldobható nők, akiket, ha nem „konzerválják” megfelelő módon magukat, (ma) könnyűszerrel le lehet cserélni fiatalabbakra? Igaz, ő lép ki ebből a destruktív kapcsolatból, de ennek a tettnek, hogy saját kezébe akarja venni az élete irányítását, hogy képes elhagyni családját, (ma) nincs akkora súlya, nem kell annyi társadalmi előítélettel szembenéznie, mint Ibsen korában.
A két főszerepet idéntől más színészek alakítják, ennek köszönhetően máshová kerültek hangsúlyok. A 2019-es bemutatón feltűnő volt Torvald Helmer (Árus Péter) fiatalsága, azt sugallta, hogy a ház teljhatalmú ura csak egy nagyra nőtt, érzelmileg éretlen gyerek, mellette Nóra (Ötvös Kinga) sokkal érettebbnek látszott, megkeseredettnek, talán a depressziós diagnózis sem lenne túlzás (a vásárlás, mint pótcselekvés utalhat erre). Az új szereposztásban is érezhető, hogy a rendezői intenciók nem változtak: őszülő halántékkal is Tapsi-Hapsi pólót viselő szeszélyes, gyermeteg pasi Bodolai Balázs Torvaldja, de már az a korosztály, amely fokozatosan és sok munka árán jut el abba a pozícióba, ami a legfőbb attribútuma (bankigazgató). Pethő Anikó Nórája melegebb, simulékonyabb, barátságosabb lény – talán ebben a verzióban kevésbé jut eszünkbe a Pygmalion-hasonlat, ti. hogy az apa/a férj alkotása a baba-nő, imádatuk tárgya… De vergődése a válsághelyzetben változatlanul reménytelen és a csodába vetett hite naiv.
A Nóra mellett megjelenő többi nőről is lesújtó képet vetítenek az előadás alkotói. Lindéné (Albert Csilla) is lemondásokat, önfeláldozást, múltbéli csalódások és egy rosszul sikerült érdekházasság sebét hurcolja, de nem egy megtört, szerény lény, ellenkezőleg, céda és hivalkodó a férfiak közelében, kelleti magát leendő munkaadója, barátnője férje előtt. Anne-Marie (Kántor Melinda), a dadus, akinek szerepét nagyon felnagyították, furcsa lény, aki elhagyta gyermekét, szolgál egy nagypolgári családban, de munkaruhája egy fehér, reneszánsz abroncsruha és egy domina csizmájának és kesztyűjének kombinációja, és ettől a kettősségtől nagyon zavaros kiléte és szerepe (jelemztervező: Carmencita Brojboiu).
Kiddo (Tőtszegi Zsuzsa), Nóráék gyermeke mosolytalan kamasz, gyermekkor és felnőttkor határán, akinek szerepe szintén fel van nagyítva a kolozsvári előadásban: lelkileg még a családi válság előtt sérült, el is énekli a There is a house in New Orleans kezdetű dalban (szabad fordításban egy része kb. így hangzik: Ó anya, mond el gyermekeidnek, ne tegyék azt, amit én, ne éljék le egész életüket bűnben és bánatban, a Felkelő Nap Házában).
A férfiak, akárcsak a nők, bomló hullák, zöldes-szürkés arcú kísértetek, ki hangsúlyosabban, ki enyhébb mértékben. A beteg dr. Rank (Viola Gábor) haja csak félig van összekötve, esetében a halálos betegség morbid jelei ütköznek ki külsején, Krogstad (Váta Lóránd) – féloldalasra nyírt frizurát visel – egy frusztrált, mindig perifériára szoruló, környezetében megvetésre ítélt árnyalak.
A szórólap és a műsorfüzet hangsúlyosan a kómát helyezi fókuszba Botond Nagy előadása kapcsán, de teljes mértékben a néző kell megfejtse, kinek a rémálmát látta. És talán örül, hogy a sok hang- és fényeffektus kíséretében vetített fekete lyuk képletesen sem akarja beszippantani Nóra világába, kívülről, távolról figyelheti a háló (vagy kirakat) mögé szorult szereplőket.
Kolozsvári Állami Magyar Színház Henrik Ibsen: Nóra Kúnos László fordításának felhasználásával Rendező: Botond Nagy Szövegadaptáció: Kali Ágnes, Botond Nagy Dramaturg: Kali Ágnes Látványtervező: Ranc András Tér: Carmencita Brojboiu, Rancz András Jelmeztervező: Carmencita Brojboiu Zene és hangterv: Kónya – Ütő Bence Színpadi mozgás: Ötvös Kinga Digitális grafika: Szederjesi Szidónia Fényterv: Groza Romeo Szereplők: Bodolai Balázs, Pethő Anikó, Albert Csilla, Váta Loránd, Viola Gábor, Kántor Melinda, Tőszegi Zsuzsa Fotó: Bíró István (KÁMSZ)