Eörsi István
(1931 Budapest – 2005 Budapest)

Az angyalok élveznek*

„Cammogni csak akkor van bátorságom, ha nincs előttem senki.” – Te mondtad, Eörsi István. 

Nem csak a barátaidat bántottad, sértetted meg jóvátehetetlenül, hanem azokat az ellenfeleket (köztük ellenségeidet is!), akik a barátaid lehettek volna. Majd csak megmutatod, gondoltam egyszer, ha listát vezetsz azokról, akik még nincsenek a listán. Számon tartod-e a hiányzókat? A megbántandókat. Azokat, akik egyszer majd biztosan megérdemlik.

Lehet–e úgy élni, ahogyan nem érdemes? Lehet-e úgy élni, hogy nem érdemes? Ezt csak gondoltam rólad, látva, ahogy élsz, egyszer, évekkel ezelőtt. Néhány hete megkérdezted: szabad-e? Akkor még éltél. Jánosért, azt mondtam, igen. Kell.

Gyermek voltál, felnőtt és felnőtt között. Eörsi és Eörsi között. Közte és közte. Mint te meg én. Mint ti, meg te, meg én.

„Ady lelkiismerete és egészséges indulata, Karinthy közveszélyesen őrült humora, Kosztolányi bénító nyelvi ereje és egy kompromisszumra képtelen Eörsi – legyen képzavar! – tombol a publicisztikádban”, hallhattad (tőlem) vagy tizenöt évvel ezelőtt. „Ezt közölnöd kellene másokkal is – mondtad. Senki sem tudja rajtam kívül, miért lehetek az, aki vagyok.” Ezt írtam le rólad, az egészségesről. A betegről nem akarok írni. Tudtál, és képes voltál saját érdekeiddel szembe menni, de nem tudtál, és nem voltál képes saját eszméddel és igazaddal szembe menni.

Amíg Te börtönben, addig mások kis és nagy szövetséget kötöttek a forradalmat megtorló hatalommal. A 849-esek legalább megvárták, amíg jött egy Deák-minőségű kompromisszum, mondogattad. 

„Nem akarom magam kitűnőbbnek mutatni, mint a kollegáim, akik zseniális emberek. Külön alkut kötöttek. Egy Weöres Sándor, Illyés Gyula, egy Németh László, vagy egy Kassák Lajos, vagy ha kell bizony egy Pilinszky János. Mind nagy magyar írók. Az összes nagy magyar író, akiket felszólítottak, hogy fejezze ezt ki írásban is, az egy Tersánszky Józsi Jenő kivételével, mind aláírta azt a szennypapírt, amelyben az áll, hogy a hős szovjet hadsereg a fasizmus poklából, az ellenforradalom poklából mentette ki a nemzetet. Legelső versemben a szabadulás után ezt a magányt így fogalmaztam meg: Hunyt szemmel csókolom szemed, hogy ne lássuk megalkuvásunk, egyáltalán semmit se lássunk, s elfogadjuk a perceket.” 

Mindenkit szeretnek. Téged nem szeretnek.

Amikor a Szögek, általad válogatott, gyűjteményes verseskönyved kéziratát olvastam, egyszer csak rádismertem, megismertelek. Egy pillanat volt. Az enyém lettél. Nem tudom, néhány asszonyon kívül kié vagy még. Azt remélem, hogy sok titkos mindenkié. Húsz évvel azután, hogy először találkoztunk.

„Azért mert nem annyira kívül hordom, mint ezt Magyarországon szokás, még vannak érzelmeim. Ez Magyarországon, és nem csak Magyarországon, és nem csak a magyar embernél így szokás. Van az ész, annak van egy rekesze valahol, és vannak az érzések, az egy másik rekesz. Rengeteg olyan embert ismertem, akiknek a gondolkodás szenvedély.”

„Ő lett az, aki mindent kitereget. Az egyetlen közöttetek, aki nap, mint nap, nedves, vörös szemmel néz szembe vörös ifjúkorával, ezzel egy időben verssorok és élesre töltött metaforák mögött bujkál és rejtőzködik.” – ezt is írtam, és gondoltam rólad egyszer. Túl a Gombrowiczon, a Jóbok könyvén, most már sok drámádon (drámádon!), legjobb műveid (verseid és publicisztikád) cincálásán. 

Sokan, értelmiségiek, azért olvassák a publicisztikádat, (utólag bevallhatják), hogy lázadhassanak, majd pedig ugyanazzal a lenyűgöző indulattal megnyugodhassanak: nincs miért lázadni, (jelképesen) utcára menni, beszólni. Beszóltál, utcára mentél (nem jelképesen), lázadtál, mert Eörsi voltál. Izgalomban tartottál, hogy szerethessek és dühönghessek. 

Hányszor mosolyogtunk rajtad. Valljátok be! Ti is valljátok be, akik most ültök/álltok megrendülten és mosolyogtok, és tehetetlenül mosolyogtok, valljátok be, hogy mosolyogtatok rajta! Ki és lemosolyogtátok.

„Ha marni kellett, martál, ha tépni, akkor téptél. Ha simogatni kellett volna, akkor nem simogattál, de biztosan szaggattál. Őrzöd a házat (majdnem hazát írtam), benne a pengeéles gondolatot, kaparod a kerítést (pedig helyből átugorhatnád, mint egy puli), de sohasem ugatsz járókelőre” – írtam egyszer rólad.

Öt emberre, kortársadra, pályatársadra nem tudtál rosszat mondani.

K. J., T. D., P. Gy., G. és Eörsi István. Pedig a szenteket is kóstolgattad, kóstolgattad saját magadat is. 

Petőfit, Ady, Tóth Árpád, Radnóti, Illyés Gyula, Csoóri verseket szavaltál. Heine-t németül, Shakespeare-t, Ginsberget angolul. József Attilát soha.

„Irigységem tárgya Petőfi és nem is csak a versei vagy a prózája, hanem a személye miatt. Egy ilyen ember, akinek eszébe nem jutott soha megalkudni, vagy egy fél szóval is mást mondani, mint amit gondol. Szenzációs, ahogy ezt Magyarországon véghez vitte. Sok rossz verset írt, akárcsak Ady, de kitalált egy magyar költői dikciót, ahol a népiesség, a gondolatiság, és a tökéletes közvetlenség egyszerre van jelen. Költőileg még mélyebben hatot rám két költő, egy német, Heinrich Heine, és egy magyar, Ady Endre. Ők ketten hatottak rám publicisztikailag is a legmélyebben. Nagyon szeretem József Attilát, de elgondolkodtam, miért hat mégis mélyebben rám Ady. József Attila csaknem valamennyi versét, amit 25 éves kora után írt, kívülről tudtam. Most is nagyon sokat tudok, nagyon szeretem, de az az érzésem, hogy ezeket ismerem. Valahogy ki tudtam ismerni. De ha azt olvasom, hogy „hullj, hullj hun legenda, mely zsarnokit lélegzik” én leszédülök a székről hetvenedszer is, mert nem tudom mi ebben az őrületben a kiismerhetetlen. Úgy gondolom, hogy különleges költői, nyelvi zsenialitása volt Adynak. Azt mondja: Muszáj Herkules. Magára. Muszáj Herkules. Na most én iszonyú szerénytelenül, Muszáj Herkuleskének neveztem magamat, amikor beteg lettem, és éreztem micsoda remegő vágyakozás van a halálom iránt nagyon sok oldalról. „Sok senki, gnóm, nyavalyás, talmi,/ Jó lesz egy kis hódolás és csönd,/ Így nem fogok sohse meghalni.” Na gondolom, anélkül, hogy Ady lennék, én is elmondhatom, azzal együtt, hogy ő Muszáj Herkules én meg csak egy kis Muszáj Herkuleske, én is elmondhatom magamról, mert az Ady ellenfelei legalább annyival kisebbek, mint én Adynál. (…) Heine. Tőle kaptam a konkrétan a legnagyobb írói segítséget. Az ember kiábrándul abból, amiben hitt, de ugyanakkor nem akar a filozófiájából kiábrándulni.”

Egy barátod, képzőművész (szobrász és látványművész, a legnagyobbak egyike, ha nem az egyke), aki ugyancsak elvesztette a fiát egy hasonlóan szörnyű történetben évekkel ezelőtt, azt mondta rólad: Egy bajom van Pistával, és meggyőződésem, hogy ez az ő baja is saját magával. Univerzális ateista. Tudnia kellene, hogy hinni kell, és nem tudja. Az ember, az ember élete, az élet bonyolultabb annál, semmint Istenben hinni tudnánk. Mégis: hinni kell. Ne keresztény, ne zsidó, és ne ateista, hanem csak hívő, a szó legegyszerűbb, legősibb, eredeti értelmében hívő ember legyél. Ezt üzente neked, de hiába adtam át. Te már nem változol.

Marosvásárhelyen, a Bolyai utcában, egy könyvüzletben G. Gy., Székely János gyűjteményes verseskönyvét adta a kezedbe. Megnézem, mit írt ötvenhatban, ötvenhétben, mondtad, csak aztán döntöm el, megveszem-e. Félrevonultál, elolvastad, és megvetted.

Hinni kell, igen, Pistám, az értelmes semmiben. Te az értelmes értelmesben hittél. Nem (csak) Lukács Györgynek volt szenvedélye a gondolkodás, hanem neked (is)

Minket össze szoktak téveszteni. Összeszoktak volt, ha együtt láttak bennünket az egyformán szőrös fejünkben, téged a tiedben, engem az enyémben, az egyformán szőrös pofázmányunk miatt. Most már egy darab ideig nem téveszthetnek össze minket. Téged pedig, Pista, senkivel. Külsőség volt.

Nem szerettél zsidó lenni, nem is voltál az. Magyar költő vagy, magyar gondolkodó, legtöbbet magadból, mindent: nekünk, megbocsátod, ha most először és utoljára kimondom, nekünk magyaroknak adtál. De, ha zsidóságodban bántottak meg, hogy ember maradhass, elengedted az indulataidat. 

Ha holnap találkozunk (kalapot teszek a fejemre, amit Te soha), mert, hogy ne tévesszük össze egymást, zsidósra veszem a figurát, amit Te sohasem tennél. Zsidónak te sohasem mutatnád magad. Nem azért, mert nem szeretsz játszani, s nem is azért, mert nem vállalod, hanem mert (bocsáss meg!) olyan magyarnak születtél, aki miközben előre megy, a sárga csillagot egy sokszorosított kör közepén nem csak a mellén, a hátán is viseli. Szemből nem mernek, nem lehet, csak hátulról lehet leteríteni. Hiába távolodsz, vagy, nagyon messzire már, célpont maradsz. Halálodban is az éltet. Maradj célpont, az, aki voltál: „Tizenhárom éves voltam, kijárási tilalom volt, még nem voltak gettók. Csak kétszer lehetett a sárgacsillagosoknak egy nap kimenni, és én ezt nem bírtam elviselni, és elmentem, és félmeztelenül csavarogtam. Jött velem szembe egy Répa nevű haverom, akivel három hónapja még együtt fociztunk. Mondom neki örömmel, hogy: Szia, Répa! Megáll, rám néz. Már tudtam, hogy futnom kell, már kiabált is. Rohantam, mögöttem a Répa. Sikerült a Visegrádi utcai lakásunkba besurranni, Répa utánam. Bors Jolán tanítónőm habozás nélkül bedugott az ágya alá, a Répát meg nem engedte be. Így úsztam meg, ezen múlott. Később anyámat megkérdeztem: hát hogy engedted meg? Arra gondoltam, mondta, hogy ez még mindig kisebb veszély volt, mintha elkezdenél félni. Ezt mondta a mamám. Hát ebből is látszik, nagy ember volt a mamám.”

Időm Gombrovicz-csal (1994), Utasok a senkiföldjén/Jóbok könyve (1998) Szögek (2000). Most, 2005 októberében, néhány napja szóltál, hogy befejezted a régi könyvet. János halála után Jób és Heine mellé beleírtad megad a szenvedés történetbe Kis János felismerésének engedve. Ez még nem jelent meg, de már tudjuk az Utasok a senkiföldjén ezzel a betéttel, a Végjátékkal lett teljes és egész végérvényesen.

Ennyi szeretetteljes gonoszságot olvasván, amit most majd összeírunk rólad, de dühös lennél, Pista. Nem is olvasnád végig. Remélem, hogy mégis olvasod, és dühöngsz rendesen. Sejted, sőt tudod, hogy nálad mi már csak hülyébbek vagyunk, csak hülyébbek lehetünk. 

Gyuri szerint a férfiak ilyenkor keményen kezet fognak. Fogjunk keményen kezet. Tudom, hogy nagy író voltál, tudom, hogy nagy író vagy és azt is tudom, hogy most már nincs akadálya annak, hogy nagy író maradj.

Úgy tudom, azt szeretnéd, hogy továbbra sem vegyük magunkat túl komolyan, hiszen csupán arról van szó, hogy soha többé nem látjuk egymást.

Jót fogsz röhögni rajtunk, ha szomorkodni látsz minket. Abban bízom, hogy már röhögsz is. 

Azt kívánom Neked és magunknak, hogy maradj, maradhass célpont. Az, aki voltál!

*Elhangzott Eörsi István temetésén 2005. november 8-án.

Árpi. Bangó Árpád
(1970 Márkháza – 2009 Márkháza)

Meghalt Árpi, na de hogyan? 

Árpihoz hasonló, „utolsó embere” minden falunak van, vagy volt, amíg az „utolsó ember” meg nem halt. És akkor helyébe lép a következő utolsó ember. De Árpi úgy volt utolsó – ha készült volna rangsor, felmérés, ami manapság szokás –, ő úgy lett volna utolsó, hogy simán belefért volna a falusi nemzeti tizenegybe, és talán feljebb is vihette volna, akár két vagy három szomszédságos falu nemzeti tizenegyébe is bekerülhetett volna. 

Ördögien tudott cselezni, fejjel, mellbedobással, lábbal. Ollózva is rúgta a góljait, és lefeküdni is képes volt, fájdalmas képet vágni meg pláne, hangtalanul, vagy jajveszékelve, mikor milyen hangulatra volt vevő a kis számú közönség. Ezt ő mindig érzékelte már a kocsmában a mérkőzés előtt. Felszántotta a pályát, de ha a fölény megengedte, kifutott a vakondok túrta pálya szélére és bedobott egy újabb felest. Egy ágyúból kilőtt golyó volt, gyakran futott túl a pályán labda nélkül, ha volt háló a kapun, az fogta meg, ha nem volt, akkor a kapu mögötti mocsárban a nádas. A kapuban is jó volt részegen.

A faluból tizenkét ember miatta járt le a pályára, közöttük két öregasszony, az anyja meg a nővére, ellensúlyozni próbálták a vendégszurkolókat, akik mindig többen voltak, mint a hazaiak. Azt mondták, Árpi beleférne a megyei válogatottba, annyi energia van benne, ráadásul tehetséges is. Ez volt a szomszédfaluk szája.

Na, de hát piált. Reggel tíz órától a kétórai ebédszünetig (hegyi faluban vagyunk, délben még legeltetőn az emberiség) öt liter bor, aztán aludt este hatig. Hattól a kiszámíthatatlan zárásig megemelte csaknem pontosan tíz literig. Ilyenkor már szünet nélkül azt hajtogatta, alkoholista az, aki egyáltalán nem iszik. Ebben a faluban pedig – mutass egyet! – nincsenek is. Így nem lett belőle csak halott, alig negyvenévesen a saját falujában, mert a szomszédba sem jutott el, azok meg hiába jöttek érte, hiába kérlelték, hogy váltson nemzeti falut. A befolyásos kis Kós castingra is elvitte volna a városi másodosztályú csapatba, de nem. Hiába várta a szertáros ingyen mezzel, nem és nem. Én nem hazafi, hanem falufi vagyok, mondta.

Árpi epilepsziás volt, minden örömgólja után kifeküdt habzó szájjal. Tartani kellett tőle, ha gólt rúg, ki lesz az, aki hozzá mer nyúlni, és kiemeli a nyelvét. Mégis sok gólt rúgott, mert azt csak ő tudott a falufi nemzeti tizenegyben. Gólt kivédeni is, ha oda tették, meg gólt rúgni is, ha amoda. A kocsmáros, Helleluja volt az edző, meg a csapatkapitány, de ő pályára soha nem lépett. A helyi tizenkettek azt beszélték, hogy tart az Árpitól, aki mindenkit kicselez, lejátssza még a sajtjait is, gyorsabban, eredményesebben rohangál mindenkinél, ráadásul eredményes. Még az atyaúristennel is versenyre kel a vakondtúrta kis pályán. Árpi egyszer azt mondta Halellujnak, ha nincs vakondtúrás, az ő tehetsége semmit sem ér. A füvet azért minden mérkőzés előtt nyírják rendesen, ha nem kis feladat is.

Azt hitték most is hülyéskedik a habzó szájával, ráadásul fetreng, pedig hideg van este, majdnem tél a kocsmaudvaron. Tizenkét helyi nézte minden szombaton. Szokott produkálni habzó szájat a kocsmaudvaron is, de ott nem hittek neki. Nagy színész ez az Árpi, pedig még harminc sincs. Erre ő felkuporodott a lépcsőre, jót röhögött, és azt mondta: ez volt az a farkas, aki nincs. Ezzel aztán egy hétre végképp elveszítette mind a tizenkét állandó helyi nézője bizalmát a következő szombatig. De a következőn visszaszerezte, hozta a gólt, berúgva, vagy kivédve. Még sem tudta megmagyarázni, hogy lehet egy gólt kivédeni, merthogy az vagy gól, mert bent van, vagy nem gól, mert nincs bent. A gólra tartó labda, az más, az angolok tudják, azt ki lehet védeni.

Árpi műveltnek számított ebben a falusi környezetben: előre megmondta, napra, sőt órára pontosan, mikor lesz telihold, na, meg hogy az eső melyik irányból érkezik, s ha nem onnan, akkor amonnan vagy onnan sem, s ha nem akkor, máskor. Minden időpontot ismert, meg azt, hogy ha a cukorhabfelhők onnan nem arra, hanem emerre fordulnak, akkor abból mi következik, tartós eső, vagy tartós napsütés. Senki sem hallgatott rá, de Árpinak végül mindig igaza volt, utóbb belátták. Fizettek érte egy vörösfröccsöt, és ha kérte, éjszakára, de akár egy hétre is nála hagyták a bőrlabdát megőrzésre.

Amint meghal az „utolsó ember” azonnal követi őt a következő, még el sem temették, már azon a napon a kocsmában a helyébe lép a következő, az új, és marad, amíg meg nem hal, mint Árpi, akinek nem sikerült sokáig utolsónak lenni az utolsók között, de neki legalább pályája volt.

Na, de hogyan halt meg Árpi, a falu egyetlen örökös válogatottja, a cukorhabfelhők szakértője? Hát úgy, ahogy nem lehet elmondani! Hát úgy, hogy azt csak az őt követő tizenkettő tudja, közöttük a következő utolsó ember.