Az utóbbi évek legambiciózusabb nagyváradi örökségvédelmi és kulturális projektje a múzeumi infrastruktúrához köthető. Többmillió eurós restaurálási munkálatok után végre birtokba vehette új székhelyét és megnyithatta állandó kiállításait a Körösvidéki Múzeum. Ezzel párhuzamosan, a városi önkormányzat saját múzeumi hálózatot hozott létre, olyan reprezentatív épületek felújításával, mint a Nagyváradi Vár, a Darvas–La Roche-ház, a László király páholy páholyháza, illetve az Aachvas Rein zsinagóga. Sorozatunkban a nagyváradi múzeumi hálózat intézményeibe látogatunk el.

Art Nouveau Múzeum

Múzeumi sétáink első állomása a Darvas–La Roche-ház. A polgári ház lakóinak történetéről előbb értesültem, mint ahogy az épület művészettörténeti jelentőségét megértettem volna. Simon Judit a szerkesztőség tagja, az épület egykori tulajdonosa vezetett először körbe az akkor még felújításra váró szobákon – érthető tehát, hogy a szakmai-intellektuális érdeklődés mellett, érzelmi szempontból sem hagy hidegen az ország első szecessziós múzeumának sorsa.

A nagyváradi önkormányzat 2016-ban vásárolta meg a patinás belvárosi épületet azzal a céllal, hogy a Nagyváradi Városi Múzeum kötelékeiben létrehozzon egy, a szecessziónak – mint a város arculatát meghatározó stílusnak – szentelt kiállítási teret. A felújítás előtti állapotokról Keszeg Annával közösen a Múzeum Café folyóirat 63-64-es számában írtunk. 2018-as látogatásunk fontos következtetése volt, hogy a szecesszió nagyváradi városfejlesztési koncepcióban és a város turisztikai újrapozícionálásában betöltött kiemelt szerepe az irányzat iránti nemzetközi érdeklődéssel magyarázható. Komoly hiányosságokat mutatott akkor a kiállítás: érezhető volt a kurátori szem hiánya, a kiállításszervezés és a tárgyak elhelyezésének esetlegessége, a gyűjteményről tájékoztatók hiánya. A ME.dok folyóirat 2019/2. számában megjelent tanulmányban, elsősorban a zsidóságtörténeti fiókintézmény példáján keresztül, a múzeum gyűjteményi és történetmesélési stratégiáját vizsgáltam, és a múzeum városmárkázásnak alárendelt szerepét tematizáltam.

A korábban megfogalmazott kérdések részben ugyanazok maradtak: mi egy hasonló múzeumi struktúra szerepe egy város közösségi életében és emlékezetében? Hogyan épülnek fel az egyes fiókintézmények kiállításai, melyek a gyűjteménygyarapítás irányelvei, hogyan viszonyulnak a város történelmi emlékezetéhez ezek a kiállítások? A hitelesség kérdésére nem adnak megnyugtató választ az utóbbi hónapok történései sem: a Nagyváradi Városi Múzeum alkalmazottai a szakmaiság hiányával vádolják az intézmény kinevezett vezetőjét, indokaik pedig arra engednek következtetni, hogy a hatalom rátelepedik a kultúrpolitikára, kisajátítva a város emlékezethelyeit.

A földszint

Az Art Nouveau Múzeum a Nagyváradi Városi Múzeum kitüntetett figyelemnek örvendő fiókintézménye – ez abból is látszik, hogy az intézménynek különálló arculatot terveztek, amely már a bejáratnál elhelyezett zászlókról is visszaköszön. A példásan felújított előtérből modern közönségforgalmi térbe jutunk. A semleges kialakítású, viszonylag tágas térben kapott helyet a jegypénztár, a múzeumshop, illetve a múzeumi kávéház (a pandémia miatt jelenleg nem üzemel). A fogadótérben kapott helyet egy interaktív tábla, amelynek különböző részeit tenyerünkkel érintve a szecesszió kora polgári életének különböző dimenziói – közlekedés-, zene- és játékkultúra – elevenednek meg hanghatások formájában. Kérdéses, miért fogalmaznak általánosságban a tábla koncepciójának összeállítói, és miért éppen omnibuszt, kártyajátékot, jazz-zenét jelenítenek meg, a városhoz kötődő kulturális referenciák helyett.

A földszint kiállítóterei – kettő kivételével – nem kapcsolódnak az alapkiállításhoz. Az egyik teremben Iulia Gorneanu gyűjtő, író divatipari magángyűjteményének darabjait láthatjuk időszaki kiállítás formájában. Sajnos, a tárlókban kiállított tárgyak származási helyéről, valamint a korszak divatipari sajátosságairól nem kapunk részletes képet, mert egy, a tulajdonos által írt, néhány soros köszöntőn kívül egyéb információs panelek nem segítik a befogadást.

Hasonló a helyzet a „Parfüm múzeumában” is, amely egy bukaresti magánvállalkozás ideiglenes kiállítása, közel 20.000 parfümös üvegcsével. Bár itt többnyelvű tájékoztatók mutatják be az illatszerek vázlatos történetét, az egyes tárgyak származási helye, jelentősége rejtve marad a közönség előtt.

A földszint folyosóin háromnyelvű – román, magyar és angol – tájékoztatókon olvashatunk a Darvas- és a La Roche-családok történetéről, valamint a ház motívumrendszerének egyes részleteiről. A tájékoztatókat Ramona Novicov művészettörténész jegyzi, a korszak ismerője. A Darvas–La Roche-házhoz kapcsolódóan két további kiállítótér található a földszinten. Az egyikben az épület homlokzatának eredeti díszítőelemei – Zsolnay-kerámiák – kaptak helyet a tárlókban. Rendkívül fontosnak tartom ezt a kiállítóteret, mert a ház történetiségére utal vissza. Az összes szoba közül itt találkozom egyedül azzal a kurátori önreflexivitással, amely a városi emlékezetről és örökségvédelemről szóló hiteles diskurzust alapozhatta volna meg. Hiszen adott a kérdés: miért éppen a Darvas–La Roche-ház lett a város szecessziós múzeuma? Miért nem egy másik, a Fő utca exponáltabb terében található bérpalotában kapott helyet a kiállítás? Ez a kiállítótér megkísérel választ adni erre a kérdésre, hiszen magában hordozza a ház történetének tragikus epizódjait is: azt, hogy az államosítás milyen (korábban visszafordíthatatlannak tűnő) károkat okozott az épület külső és belső építészetében. Ha csak építészet- és művészettörténeti szempontból vizsgáljuk az épületet, ez a kiállítótér, amely az enyészetben is kiemelkedő értékű házdíszeket teszi közszemlére, egyfajta mementója is lehet annak, hogy különböző hatalmi és ideológiai rendszerek hogyan mennek szembe előző korok örökségével.

Ennek a kiállítási logikának azonban nyoma sincs a továbbiakban. A földszint utolsó látogatható tere a vörös szoba, az egykori ügyvédi lak fogadószobája, váróterme, amely a szabadidős tevékenységek és testedzés allegorikus jeleneteit ábrázoló ólomüveg-ablakaival, illetve a népi szecessziót idéző falfestményével nyűgözi le a látogatót. A szoba nevét adó vörös szín a falak színét jelzi. Kérdéses, miért nem állították vissza a vörös színű selyemtapétát, ám törekedtek arra, hogy a tapéta még fellelhető elemei alapján fessék fel annak díszítő motívumait.

A látogatáshoz tartozó útmutatót tablet formájában kapjuk kézhez. Ez mintegy kiválthatná a teremben elhelyezhető fizikai tájékoztatókat, azonban a szobák funkciójára vonatkozó felszínes leírásokon kívül, számottevő információt nem közölnek. Nem tudjuk, hogy a vagyonos Darvas-család idejében milyen célt szolgált a vörös szalon, ahogy azt sem tudjuk meg, hogy a különböző korszakokban milyen funkcióváltáson ment keresztül ez a tér.

Az emelet

Az emeleten tíz szoba hivatott megeleveníteni a századelős polgári élet hétköznapjait. A ház legfontosabb díszítőelemeit, a Zsolnay-kutat, a rézből készült fűtőtesteket példásan felújították, a télikert ólomüveg-ablakait a megmaradt tervek és eredeti darabok alapján újraöntötték.

A házhoz tartozó eredeti tárgyak és vásárolt gyűjtemény keveredése itt a legzavarbaejtőbb, és az útmutató sem segít feloldani ezt a feszültséget. Az urak szobája, a hölgyek szobája, az étkező és a szolgálólány szobájában javarészt vásárolt tárgyak találhatók – anélkül, hogy készítési évüket, származásukat, és a gyűjteményben elfoglalt helyüket jeleznék bármilyen módon. Frazon Zsófia múzeumparadigmái alapján, az Art Nouveau Múzeum a kulissza tipológiájába írható, hiszen a századelős polgári élettér dramaturgiáját kívánja feleleveníteni és alkalmazni fő kiállításszervező elvként. Ez azonban csak keret marad, hiszen a tárgyak társadalmi kontextusuktól megfosztva léteznek a térben. Nincs egy „cselekményszál”, amely történetté fűzné össze a különböző tereket; ezek jobbára egymástól elszigetelve, önnön szépségüket hirdetik. Holott, a Simon család története, és ezen keresztül a város modern arculatát megteremtő zsidó polgárság története olyan drámai potenciállal rendelkezik, amely részszint kiemelné a gyűjteményt az esztetizálásból, részszint pedig hiteles kerettörténetbe helyezné a családi ház tereit.

Annál is fontosabb volna ezt a történetet megjeleníteni, hogy a gyűjtemény gerincét a Simon család által megőrzött és a múzeumnak átadott berendezési tárgyak adják. Köztük annak a hálószobának a neobarokk belsője, amely egyidős a házzal, s mint ilyen, a vizsgált korszak (1910-es évek) tárgykultuszát és az élettérről mint státusz-szimbólumról való gondolkodását tükrözik.

Sajnálatos módon, a gyűjtemény rendszerezési kérdései mellett, a szakmai szempontok háttérbe szorulását jelzi, hogy a giccskultúrát idéző, anakronisztikus, de egyértelműen turista-attrakciónak szánt háromdimenziós vetítéssel elevenítik fel a gyerekszoba-belsőt. A rossz ízlésű animáció, illetve zenei aláfestés teljes mértékben érvényteleníti azt az autenticitást, amelyet a hálószoba, a konyha, illetve a télikert konzervált terei jelentenek.

Kérdésemre, hogy miért éppen a Darvas-ház lett a nagyváradi szecesszió múzeuma, a kiállításból nem kapok választ. Érdeklődésemre, hogy létezik-e a múzeumnak katalógusa, vagy készül-e ilyen összefoglalója a gyűjteménynek, nemleges választ kapok az alkalmazottaktól. Később, az interneten látom, hogy friss kiadásban megjelent a házról szóló monográfia – talán az elmélyítheti a múzeumi élményt.

A múzeumlátogatás során alapvető kérdés, hogy mire irányítja a kurátor a látogató figyelmét, ilyen módon az is beszédes, hogy mi marad háttérben, feltáratlanul. Nem mehetünk el a tény mellett, hogy a bejáratnál található emléktáblára egyáltalán nem irányult kurátori figyelem. Csak a figyelmes szem szúrhatja ki azt a magyar nyelvű plakettet, amely a 40-es évek végén került fel a ház előcsarnokának falára, és amely a ház egykori tulajdonosainak – mint Holokauszt-áldozatok – állít emléket. Ezzel a gesztussal mintegy kitörlődik a ház történetének több évtizede, és megmaradunk a Belle Epoque reflektálatlan bemutatásánál.

Jelen formájában a Nagyváradi Városi Múzeum Art Nouveau Múzeum fiókintézménye csupán kísérlet marad a szecesszió nagyváradi megjelenésének értelmezésére. A gyűjtemény megmarad az általános megállapításoknál, és sem a Vágó-testvérek munkássága ezen részének európai léptékű értékelhetőségére, sem arra az emberi történetre nem reflektál, amely a város emblematikus épületévé avatta a Darvas–La Roche-házat.