március 10, 2026 | Horváth Gizella | Kultúra | Rovatok

MEGOSZTOM

Nagyvárad új üvegkalitkája

Évekkel ezelőtt az egyetem egyik ünnepségén prorektorként a színházban egy páholyba kerültem Ilie Bolojan-nal, aki akkoriban a város polgármestere volt. Ha már így összemelegedtünk, elmondtam neki, hogy Nagyváradnak mennyire hiányzik egy kulturális tér, olyan, mint például a MODEM Debrecenben, és milyen nagyszerű kortárs kiállítótereket lehetne csinálni az elhagyatott, romokban lévő ipari épületekből. Figyelmesen meghallgatott, és azt válaszolta, sajnos ezek a romok privát kézben vannak, és a város nem tehet semmit, épp azon gondolkodnak, hogyan lehetne rávenni a tulajdonosokat, hogy valamit kezdjenek velük.

A romos gyárból kialakított kiállítótér még várat magára – de most már végre van Nagyváradnak egy kortárs galériája. Az elnevezése trendi és ambiciózus: NOCA, azaz New Oradea Contemporary Art. Most ne akadjunk meg azon, hogy miért új Nagyvárad, vagy miért nem derül ki a névből, hogy ez micsoda (galéria, múzeum, egyesület, rockbanda stb.). Mindenképpen a név emlékeztet a nagyvárosokban működő kortárs művészeti intézményekre: van MoMA New Yorkban, MOCA Los Angelesben és Torontoban, MUDAM Luxemburgban, MUMOK Bécsben, MACBA és MOCO Barcelonában, MODEM Debrecenben, MAGMA Sepsiszentgyörgyön. Miért ne lenne egy NOCA Nagyváradon?

A NOCAnak van néhány vitathatatlan érdeme. Az egyik az, hogy végre van Nagyváradon egy kiállítótér, ami kimondottan a kortárs művészetre fókuszál. Az sem elhanyagolható, hogy a város szívében van, egy olyan új épületben, ami nem néz ki rosszul: modern, szellős és nem rontja a város képét. A Körös partján található, a nagy zsinagóga közelében, széles lépcsők vezetnek fel a bejárathoz a Körös parti sétányról. Nem zárja el a kilátást sem a Sas-palotára, sem a zsinagógára, sőt, belülről az üvegfalakon keresztül gyönyörűen látszik a város, például a városháza vagy az épületek a Körös túloldalán. Az intézménynek máris van beceneve, ami nem biztos, hogy egy rossz jel: a nagyváradiak befogadták az épületet. Leginkább üvegkalitkának nevezik.

A név találó: üvegből van, és kalitkára emlékeztet. Egyrészt visszafogott mérete miatt: kicsit több levegő kellene a kiállított munkáknak, ahhoz, hogy lélegezni tudjanak. Ez nem egy nagyvonalú tér: nagyobb méretű installációk biztosan nem férnek el benne, legfeljebb egy nagyobbacska szobor. Másrészt, kalitkának nevezhetjük struktúrája miatt: a falak nagy üvegtáblákból állnak, amelyeket fém illesztékek tartanak össze, erős függőleges pántokkal és dekoratív motívumokká alakuló illesztésekkel. Kívülről jól néz ki, a fém sötét vonalai jól törik meg az üveg átlátszóságat. A gond az, hogy ez a fény-árnyék játék bent is folytatódik: például a kiállított festményeken. Nagyszerűen nézne ki itt Robert Rauschenberg fehér vásznainak sorozata, amelyekről John Cage azt írta, hogy kifutópályák a fény és árnyék számára. Viszont az, hogy a képekre eső fény nem egyenletes, erősen megnehezíti egy hagyományosabb kép kontemplálását, ahol fontosak a színek, az árnylatok.

Az első tárlat címe eléggé barokkosra sikerült: „Szfinx, vadállat és szűz; egyszarvú, kiméra és vegyes test”. A kurátorok, Suzana Vasilescu és Cristina Vasilescu nyilatkozata szerint, a kiállításon a fantasztikus és hibrid képzeletvilág univerzumát láthatjuk, ahol a játékos és a szörnyű találkozik.

Nem jutottam el a megnyitóra (2025. október 17-én), de megnéztem a következő héten. Az első találkozás a helyszínnel, a kiállítással a kíváncsiság és az ismerkedés jegyében zajlott: ízlelgettem az épületet, bejártam a kiállítóteret. Hazaérve rájöttem, hogy nem fotóztam eleget. Csak Ciprian Mureșan, Jakobovits Márta és az Apparatus 22 munkáit kaptam lencsevégre.

Ciprian Mureșan Megtestesülés (Întrupare) című munkája az el-nem-készült vagy a már-szétesett szobor állapotát rögzíti, a megtestesülés kudarcát. Amit látunk, az inkább egy szobor öntőformája, ami mindenképpen egy átmeneti állapot. Nem akármilyen szoborról van szó: felismerhető Lenin szétesett szobra. Az egykori kommunista hős mára már egy félresikerült, gyászos történelmi kísérlet szimbóluma – talán erre is reflektál Mureșan alkotása.

Az épület Jakobovits Márta munkáival volt a legkegyesebb: absztrakt, finoman színezett kerámiáit egy hosszú sorba helyezték, az üvegfal alá, egy párkányra. A különböző, mégis egységbe szerveződő darabok végigvonulnak a fal hosszán. Nem tudjuk, melyik a sor eleje és melyik a vége: annyi biztos, hogy úton vagyunk.

Friss hangulatot árasztottak az Apparatus 22 művészi csoport tárgyai: megvilágított körök, fényes, színes felülettel, amelyre a művészi (vagy egyáltalán az emberi) létre reflektáló szövegeket nyomtattak. A színes felületek tükrözik a nézőt, és tükrözik az üvegfalon keresztül a várost – ami ebben az esetben egyáltalán nem zavaró, sőt, az urbanitás kontextusában izgalmasabbá teszi például azt a kérdést, hogy milyen hatalom rejlik a megszelídítés elutasításában?

Most akár fanyaloghatnék is a NOCA kapcsán: jó lett volna ha nagyobb, hogy elférjenek esetleg nagyszabású installációk is benne, vajon lehet-e majd vetíteni mozgóképes alkotásokat, és egyáltalán a festmények hogyan bírják majd a változó fényt, és vajon a város elbír-e több, jelentős kiállítást? Ehelyett inkább örülni szeretnék: van NOCA Nagyváradon, és ez egy lehetőség. Már csak aktuálizálni kell ezt a pontenciált: ide hozni a távolit és láthatóvá tenni a helyit.

december 21, 2025 | Szamos Mariann | Kultúra | Rovatok

MEGOSZTOM

Hetven éves Ady nagyváradi múzeuma

Novemberben két fontos irodalmi évfordulót ünnepel Nagyvárad. Az első 1877. november 22 – ezen a napon született Ady Endre, a második 1955. november 26 – ekkor nyitotta meg termeit az Ady Endre Emlékmúzeum.

Ady Endre három és fél évet töltött Nagyváradon fiatal újságíróként (1900 január és 1903 október között), és ezalatt az idő alatt nagyon a szívéhez nőtt ez a város, amely hasonlóképpen érzett iránta. Ennek az elismerésnek és szeretetnek a jele, hogy minden körülmények között, a történelem viszontagságai közepette is, igyekezett megőrizni a fiatal hírlapíró és a későbbi nagy költő emlékét. A nagyváradi Ady-kultusz a költő halálát követően (1919) azonnal megnyilvánult, és az Ady-múzeum létesítése volt emlékállítási szándékainak és próbálkozásainak betetőzése, melyre harminchat évvel később került sor.

Az országhatárokon innen és túl az Érmellék és a Partium, és különösen Nagyvárad és Zilah mindig is élen járt a költő kultuszának ápolásában. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy a legelső Ady Társaság Nagyváradon alakult meg 1919. február 19-én, és hogy huszonhárom évvel később, 1942-ben múzeumalapítási szándékkal kezdett el szervezkedni ugyanez a város. Zilah, szintén ebben az évben, emlékszobát nyitott az Ady-relikviáknak. [1] Az 1940-es években Magyarországon is elindult a szervezkedés [2], de az első állandó Ady-kiállítás megnyitására csak 1947-ben került sor Debrecenben [3], emlékmúzeumot pedig – az Ady-házaspár budapesti lakásában – 1977-ben, századik születésnapján kapott a költő. [4]

Hosszú a folyamat az emlékszoba- vagy emlékkiállítás-nyitástól a múzeumalapításig. Nagyvárad esetében ez a folyamat (1919-1955) egy zavaros, politikai és társadalmi bizonytalanságokkal teli időszakban zajlott: a két világháború közötti évek, majd a második világháború eseményei, a Nagyrománia létrejöttét követő új területi realitások ésMagyarország revizionista politikájának következményei alakították, végül a kommunista rezsim berendezkedése Romániában. Ezekben az évtizedekben Ady személyéről és költészetéről nagyon eltérő vélemények alakultak ki az éppen hatalmon lévő politikai iránytól függően, mígnem a kommunizmus végérvényesen Ady költészetének forradalmiságát helyezte előtérbe – mint a népek (magyarok és románok) közötti barátság szószólóját.

Mi szükséges egy múzeum megnyitásához a szándék megszületését követően? Elsősorban egy gyűjtemény, amit ki lehet állítani. Nagyvárad Ady-emlékmúzeuma két alapgyűjtemény beszerzését követően nyílt meg: egyrészt Rozsnyay Kálmán magángyűjtményének (Rozsnyay-gyűjtemény), másrészt a költő édesanyja által gyűjtött ereklyéknek (Zilahi-gyűjtemény) Nagyváradra kerülése révén.

Az emlékmúzeum létrehozását ifj. Hlatky Endre és Tabéry Géza kezdeményezte. Ifj. Hlatky Endre, mint Nagyvárad főispánja (1940-1944 között), a város nevében szorgalmazta és mozdította elő a múzeumalapítás ügyét, Tabéry Géza pedig, Ady legelkötelezettebb nagyváradi híveként oroszlánrészt vállalt az emlékmúzeum megszervezésében, berendezésében és intézményesítésében, majd 1955-1958 között – 1958. január 6-án bekövetkezett haláláig –, első muzeológusaként ő vezette azt.

Jelen írás szerzője feltételezi, sokan nem ismerik az emlékmúzeum létrejöttének körülményeit, ezért igyekszik betekintést nyújtani a múzeumalapítás részleteibe.

Az elsődleges forrás, amelynek felhasználása e munka során megtörtént, Tabéry Gézától származik, aki – lelkiismeretes muzeológusként – feljegyezte a múzeum létrejöttének főbb állomásait. Az emlékmúzeum levéltárában őrzött feljegyzések azon források közé tartoznak, melyek az intézmény történetére vonatkozóan röviden és pontosan, jól meghatározott szakaszokra bontva ismertetik a nagyváradi törekvéseket. Három és egy negyed gépelt oldalról van szó, melyeket Tabéry datált és aláírt. [5]

A Tabéry által 1955 szeptemberében röviden felvázolt főbb állomások mentén épül fel ez az írás, a megfelelő helyeken kiegészítve más, ide illeszkedő források információival.

Tabéry feljegyzéseit azzal a kérdéssel indítja, „Miképpen jött létre a nagyváradi Ady-Múzeum?”. „Az Ady-emlékezet megörökítésének gondolatát” az első emlékállítási próbálkozások említésével kezdi, melyek rögtön Ady halálának másnapján megfogalmazódtak: január 28-án a régi nagyváradi újságírótársak – egykori kollégák és barátok –, Fehér Dezső kezdeményezésére arra gondoltak, hogy a Szent János utcát (ahol a költő lakott) Ady Endre utcára kellene átneveztetni, illetve ekkor fogalmazódott meg egy Ady-szobor állításának gondolata is. A szobor ügyében az újságírók rögtön össze is gyűjtöttek 5150 koronát, azonban ez az összeg „a korona devalvációjával, majd a koronának lejre történt beváltásával annyira elértéktelenedett”, hogy szoborra már nem telt belőle. Néhány évvel később, 1924-ben, végül mégis sikerült méltó módon felhasználni ezt az összeget, amikor is az újságírók két arany karikagyűrűt készíttettek Ady szüleinek aranylakodalmára. „A gyűrűket Érmindszenten azzal adták át az Ady-szülőknek, hogy ezekkel Adyt és szüleit Nagyvárad örökre eljegyezte” – írja feljegyzésében Tabéry.

Az Ady-hívek második próbálkozása a legelső Ady Endre Társaság megalapítása volt 1919. február 19-én, melyre a nagyváradi városháza dísztermében került sor. A területi és politikai átrendeződés közepette a társaság működésének engedélyeztetéséért a szervezők – amint erre alkalom nyílt – a kultuszminisztériumhoz fordultak, amely Octavian Goga miniszternek köszönhetően kedvezően reagált: „meg is kaptuk a választ 1920 decemberében azzal, hogy terjesszük fel alapszabályainkat s ha azok nem lesznek ellentmondásban a román államra oly szükséges rend és harmónia érdekeivel, akkor a társaság működését engedélyezik” – írja Tabéry. A válaszlevél, a „miniszteri leirat” szerint tehát a megfelelő helyen „megvolt a hajlandóság”, az engedélyeztetésre azonban mégsem került sor, ugyanis a vadászhadtest 7377/1920 számú rendelkezése betiltotta a társaság működését. [6]

A következő emlékállítási szándék jóval később, 1942-ben körvonalazódott a váradiakban, immár múzeumalapítási szándék formájában, a város akkori főispánjának, ifjabb Hlatky Endrének a kezdeményezésére. A terv kivitelezéséhez a múzeum alapját képező gyűjteményt is sikerült megtalálni Rozsnyay Kálmán nógrádverőcei otthonában. „Gyűjteményei egy része az Adyra vonatkozó könyv, kép, kézirat és emléktárgyak anyagából állt”. – írja Tabéry, majd így folytatja: [Rozsnyay] „Szükségből kezdte eladogatni pompás gyűjteményét. Ennek a híre 1942-ben Nagyváradra is elérkezett. Nagyvárad városa akkor megbízott engem, aki feleségem révén szegről-végről atyafiságban voltam Rozsnyayval, hogy a város számára vásároljam meg Rozsnyay Ady-gyűjteményét. Elutaztam Nógrádverőcére és sikerült is Rozsnyayval megállapodnom. Az akkor több mint négyszáz kötetből, gazdag emlékanyagból álló Ady-gyűjtemény tízezer pengő ellenében Nógrádverőcéről Váradra került. Két szobában a városháza emeletén állították ki a gyűjteményt.” [7]

A második világháború vége felé, az utolsó nagyváradi harcokban, a városháza épületét is lebombázták, súlyos károkat okozva a Rozsnyay-féle Ady-gyűjteményben is. Értékes iratok és ereklyék megrongálódtak és eltűntek, ahogy erről Tabéry fogalmaz: „A Rozsnyay-gyűjtemény erősen lecsökkent gazdagságában” – hozzátéve, hogy „Megmaradt anyagát Galamb László elvtársam mentette át a mostani Tartományi Múzeumba.” Itt őrizték tovább a gyűjteményt, a múzeumalapítás gondolatát egyelőre félre kellett tenni.

A Rozsnyay-gyűjtemény beszerzéséről fontos információkat találunk ifj. Hlatky Endre beszámolójában is a Magyar Csillag című folyóiratban, melynek lapszámát ő maga ajándékozta az alakuló emlékmúzeumnak a következő ajánlással: „Nagyvárad város Ady-gyűjteményének 1943. március 4 Hlatky Endre”. [8] Ebben többek között az szerepel, hogy Hlatky maga kezdeményezte a gyűjtemény megvásárlását, melyre egy régi ismerőse, a budapesti dr. Medriczky Andor hívta fel a figyelmét egy május 27-i levelében. Többszöri levélváltások eredményeként szeptember végén Rozsnyay végül Tabéryt és egy hivatalos személyt kért fel arra, hogy nézzék meg az Ady-gyűjteményét. Rozsnyay közölte, a gyűjteményben azoknak az Ady-köteteknek a száma, amelyek a költő életében jelentek meg, körülbelül 50, és ezek vagy a költő által dedikáltak vagy névaláírásával ellátottak. Ezen kívül 370 kötet az Ady-irodalom. Megtalálhatóak továbbá portrék, fényképek, gyászjelentések, rajzok, metszetek, érmek és személyes tágyak, nemcsak Adytól, de Lédától is, mint például pohár, hamutartó, toll, sőt hajtincsek is, stb. Hlatky 1942. november 3-án Nagyvárad polgármesterével, Dr. Soós Istvánnal együtt látogatott Nógrádverőcére. Ezt a találkozót követően Rozsnyay listát készített az eladásra szánt tárgyakról. [9] Miután Nagyvárad megszavazta az Ady-múzeum létrehozásához szükséges összeget – amint azt Hlatky meséli –, Rozsnyay és Tabéry megkötötték az adásvételi szerződést, a tárgyakat pedig később maga Hlatky Endre és Dr. Dalló Gyula tanácsos vette át december 9-én, és egy jégszállító teherautóval hozták Nagyváradra.

Feljegyzéseiben Tabéry a múzeumalapítás utolsó állomásaként 1955 nyarát említi, ekkor történt a Zilahi Gyűjtemény beszerzése: „Pótlódott azonban idén nyáron a Rozsnyay-gyűjtemény azzal az anyaggal, amit Ady Lőrincné, a költő édesanyjának hagyatékából a zilahi Ady-kollégium, majd a zilahi raioni (járási) néptanács őrzött”. [10] Hozzáteszi továbbá, hogy „Ezzel a pótlással és magánszemélyek gyér hozzájárulásával Múzeumunk jelenlegi Ady-anyaga a legjelentősebb Ady-gyűjtemény nemzetközi viszonylatban is.” [11]

Itt végződik a Tabéry által körvonalazott múzeumtörténet. Beszámolóját, a kommunizmus ideológiájának megfelelő nyelvezetet használva, a gyűjtemény néhány kiemelkedő ereklyéjének megemlítésével és a Román Népköztársaság kormányának és különösen Petru Grozának, a Nemzetgyűlés elnökének kijáró köszönettel zárja.

Az Ady Endre Emlékmúzeum Levéltárában őrzött iratok között találjuk a múzeumalapítás hivatalos dokumentumát is, mely arról tanúskodik, hogy a múzeum 1955. január 19-e óta létezik, a Nagyvárad-Tartományi Néptanács Végrehajtó Bizottsága 790-es számú döntésének értelmében.[12] A múzeum megvalósítási tervének alapján a technikai és adminisztratív feladatok a Nagyváradi Tartományi Múzeumra, a kulturális feladatok pedig az ún. Ady-Kollektívára hárultak. [13]

A következő hivatalos irat, amely közvetlenül megelőzi a múzeumalapítást, a kultuszminisztérium 1955. február 22-i, 2123-as számú határozata, amely a Rozsnyay Gyűjteményhez rendeli a Zilahi Gyűjteményt, azokat az ereklyéket, melyeket a költő édesanyja és öccse ajándékozott a zilahi Wesselényi Kollégiumnak, és amelyeket a Zilahi Rajoni Néptanács őrzött. [14]

A múzeumnak otthont adó épület – az egykori Mülleráj cukrászda – kiválasztásával kapcsolatban találunk információkat Tabéry feljegyzéseiben is, melynek harmadik oldalán említi a „pavilonszerű, szép kis épületet”, amelyben „a jelen évszázad elején oly gyakran pihent Ady, amikor ez az épület még cukrászda volt.” Tabéry azt is megemlíti, hogy „Az épületet most tatarozzák, szépítik. Augusztus 23-án kellett volna megnyílnia falai között múzeumunknak, de a javítási munkálatok késése miatt a megnyitás az őszi hónapokra maradt.”

Rozsnyay Kálmán irodalmi ereklye-gyűjteményét Dutka Ákos is jól ismerte, éppen Tabéry Gézával volt egyszer alkalma személyesen is megtekinteni. [15] Jó barátok lévén, az Ady-múzeum megnyitási előkészületei alatt is kapcsolatba léptek egymással: Tabéry Géza múzeumavató verset és fényképet kért tőle, előzetesen pedig röviden közölte vele, hogy: „A Múzeum abban a Széchenyi téri kioszkban kapott helyet, amelyben Müller Salamon cukrászata volt annodazumal (sic). Tatarozásra, bútorberendezésre s egyéb anyagiak fedezésére már kiutalta a minisztérium a megfelelő összeget s az intézmény custos-ságával engem bíztak meg. Előreláthatólag az ünnepélyes megnyitás augusztus második felében lesz.” [16] Dutka Tabérynak szóló válaszlevelében a következőket írta az épülettel kapcsolatban: „Nem tudom, kinek az ötlete volt, de úgy érzem, Rád vall a gondolat (…)”, hogy „oda kell tenni az Ady Múzeumot, abba a régi füstös kis kioszkba, ahol az élő Ady és kortársai oly sokszor ültek együtt (…)”. Megjegyzi továbbá, hogy: „Ennél beszédesebb, költőibb temploma sehol sem lesz Adynak. Várad ezzel magához és Ady korához méltó emléket állít a mi időnknek”.[17]

A megnyitó ünnepségre 1955. november 26-án került sor, melyről beszámoltak a helyi és az országos lapok is [18], illetve az ünnepély kétnyelvű (magyar és román), háromrészes műsorprogramja is tanúskodik róla. A délutáni órákban vette kezdetét a felavató ünnepség, amely az emlékmúzeum megnyitásával és megtekintésével indult, ezt követte az Ady-emléktábla megkoszorúzása [19], végül, az esti órákba nyúlóan rendezték meg az Ady-ünnepséget az Állami Színházban. A rendezvényeken városi elöljárók és a helyi és országos kulturális élet szereplői szólaltak fel és szavaltak, írók, költők és színművészek, mint például Horváth Imre és Jebeleanu Eugen költők, Bányai Éva színművész. [20]

Az új múzeum épületében egy hagyományos irodalmi kiállítást rendeztek be, a három termet tablókkal, vitrinekkel és tárlókkal töltötték meg, tartalmilag pedig igyekeztek a teljes életművet bemutatni, azaz arra törekedtek, hogy a lehető legátfogóbb képet fessék Ady életéről és munkásságáról.

Praznovszky Mihály irodalomtörténész-muzeológus mutat rá Az irodalmi emlékházak kérdései című 1985-ös tanulmányában arra, hogy külföldön is a magyarországihoz hasonló volt a helyzet – azaz a kiállítások „a hagyományos felépítést követik, nem a hangulatot rekonstruálják” –, és a romániai írói emlékházak között megemlíti az „1974-ben Nagyváradon létesített Ady Múzeum” kiállítását, amely szintén „a tablós-vitrines életútfeldolgozás koncepciót követi”. [21] Praznovszky megállapítása visszamenőleg is érvényes, a nagyváradi Ady-múzeum 1955-ös kiállítására is, melyről fényképfelvételek is tanúskodnak. [22]

Tizenhárom év telt el tehát 1942-1955 között, a Rozsnyay-gyűjtemény megvásárlása, a Zilahi-gyűjtemény beszerzése és a múzeum ajtajának a nagyközönség számára történő megnyitása között. Ezt követően, az elmúlt hetven év alatt, háromszor újult meg az intézmény állandó kiállítása: 1972-ben, 2003-ban és 2020-ban.

A 2020-ban megnyílt, jelenleg megtekinthető kétnyelvű kiállítás címe: Ím, megtaláltam magamat! Ady Endre és Nagyvárad, melyet a Petőfi Irodalmi Múzeum munkatársai rendeztek be, kurátora E. Csorba Csilla.

Jegyzetek:

[1] Gábor István (g.i.), Zilahon megnyílt az Ady-múzeum. A Wesselényi Kollégium kis szobájában vannak elhelyezve az Ady-relikviák, in A Mai Nap, 1942. szeptember 22, 214. sz., 2.
[2] Rónay Mária, Ady Endre múzeumot kap Budapest. Tízmillió pengő kellene ahhoz, hogy a Nemzeti Múzeum helyhiányán segíteni lehessen(Rip), in A Mai Nap, 1941. november 10, 257. sz., 7.
[3] Praznovszky Mihály, Az irodalmi emlékházak kérdései, in Taxner-Tóth Ernő (szerk.), Irodalmi muzeológia. Kérdések, célok, eredmények, Múzsák Közművelődési Kiadó, PIM, Budapest, 1988, 64
[4] Sára Péter, Ady és Csinszka a Veres Pálné utcában, in Múzsák, 1976. 4. sz. 6-7; Korompay János, Ady Múzeum a Veres Pálné utcában, in Ország-Világ, 1976. 33. sz. 20-21; Sára Péter, Ady Emlékmúzeum a Veres Pálné utcában, in Múzeumi Közlöny, 1977, 1-3. sz. 52-62
[5] Tabéry Géza, Tabéry Géza feljegyzései az Ady-múzeum keletkezéséről. 1. Miképpen jött létre a nagyváradi Ady-Múzeum, A Nagyváradi Ady Endre Emlékmúzeum (AEEM) Levéltára, 1-es doboz, A3-as pallium/11-es tétel, leltári szám: 1507
[6] Tóth János, Societatea Ady Endre din Oradea, in Crisia, XXIV, Oradea, 1994, 431- 433; Primăria orașului municipal Oradea-Mare Tabéry Gézának, 1920. december 29 (Az Ady Endre Társaság működésének betiltásáról), AEEM Levéltára, 3-as doboz, L101-es pallium/1-es tétel, leltári szám: 2177
[7] Tabéry tehát kijelenti, hogy Rozsnyay Ady-gyűjteménye 1942-től ki volt állítva, azaz megtekinthető volt.
[8] Hlatky Endre, Ady Endre és A Holnap múzeuma Nagyváradon, in Magyar Csillag, III., nr. 5., 1 martie 1943, p. 302-305
[9] Készült tehát egy lista a Rozsnyay Kálmántól felvásárolandó Ady-gyűjteményről, annak eredeti, teljes formájában. A kérdés az, hogy hol található ez a lista, és mennyire részletes.
[10] Az átvételkor készült egy román nyelvű hivatalos irat a Zilahi gyűjtemény tételeiről egy átadás-átvételi szerződés formájában, 1955. június 18-i keltezéssel, mely szintén a levéltárban található: Proces-verbal de predare-primire, AEEM Levéltára, 1-es doboz, A3-as pallium/6-os tétel, leltári szám: 2793
[11] 1942 és 1955 között sok adomány érkezett több adományozótól. Tabéry megerősíti ezt az információt egy másik rendkívül fontos forrásban: Inventarul Muzeului Ady Endre Múzeum Leltára, 1955. december 30, AEEM Levéltára, 1-es doboz, A6-os pallium/43-as tétel, leltári szám: 2883 – A leltárkönyv Magyarázatában tesz erről említést Tabéry, melyet 1956. január 3-ra keltez: „A Rozsnyay-Gyűjtemény megvásárlása óta mai napig eltelt időközben, ‒ bár elég szórványosan, ‒ magánszemélyek is gyarapították az Ady-Múzeum anyagát.” A legtöbb adomány fénykép és rajz, például ifj. Hlatky Endrétől, Bölöni Györgytől, Kilényi Irmától, maga Tabéry is többször adományozott. A leltárkönyv, illetve Tabéry Géza a nagyváradi emlékmúzeumban található múzeumtörténeti vonatkozású hagyatékának közzétételén jelen írás szerzője dolgozik.
[12] Deciziunea nr. 790 din 19 ianuarie 1955 al Comitetului executiv al Sfatului Popular al Regiunii Oradea, AEEM Levéltára, 1-es doboz, A2-es pallium/1-es tétel, leltári szám: 1407. Az irat szerint a múzeumalapítás többek között a következő indoklással történt: „În semn de recunoștință pentru meritele sale deosebite în lupta pentru adevărata literatură democratică, pentru progres și pace.” Azaz a költővel szembeni elismerés jeléül, annak rendkívüli érdemeiért a demokratikus irodalomért, a fejlődésért és a békéért folytatott harcában.
[13] Tátray Barnabás tanár elvtársnak 1955. január 19, AEEM Levéltára, 1-es doboz, A3-as pallium/1-es tétel, leltári szám: 2793
[14] A zilahi gyűjtemény átadásáról rendelkező hivatalos irat: Hotărârea nr. 2123 din 22 februarie 1955 a Ministerului Culturii despre aprobarea trecerii colecției din Zalău în posesia muzeului Ady Endre din Oradea, AEEM Levéltára, 1-es doboz, A9-es pallium/2-es tétel, leltári szám: 2725
[15] Dutka Ákos, A Holnap városa. Regényes korrajz a nagyváradi A Holnap születésének idejéről, Magvető Kiadó, Budapest, 1955, p. 224-231
[16] Tabéry Géza levele Dutka Ákosnak, Nagyvárad, 1955. május 10, AEEM Levéltára, 1-es doboz, A3-as pallium/4-es tétel, leltári szám: 2793
[17] Dutka Ákos levele Tabéry Gézának, Máriaremete, 1955. június 10, AEEM Levéltára, 1-es doboz, A3-as pallium/5-ös tétel, leltári szám: 2793
[18] Többek között: Inaugurarea muzeului memorial Ady Endre, in Scânteia, anul XXV, nr. 3451, 27 noiembrie 1955; Gh. Șanta, Muzeul Memorial Ady Endre, in Crișana, anul X., nr. 281, 27 noiembrie 1955; Felavatták Nagyváradon az Ady Endre Emlékmúzeumot, in Előre, IX. évfolyam, 2521. szám, 1955. november 27; Jancsó Elemér, Felavatták az Ady emlékmúzeumot, in Utunk, 1955. december 2
[19] Valószínűleg a múzeum épületének falán elhelyezett emléktábláról van szó.
[20] Programul inaugurării Muzeului Memorial Ady Endre 26 noiembrie 1955 Az Ady Endre Emlékmúzeum Felavatásának Műsora 1955. november 26, AEEM Levéltára, 1-es doboz, A3-as pallium/13-as tétel, leltári szám: 2793
[21] Praznovszky Mihály, I.m., 72 – Megjegyzendő, hogy a tanulmányban valószínűleg elírás történt a dátumot és a múzeumalapítást illetően.
[22] 38 darab fotóról van szó, 19 lapon, AEEM Levéltára, 1-es doboz, A3-as pallium/18-as tétel, leltári szám: 2793

november 20, 2025 | Ujvarad Admin | Fényjáték | Rovatok

MEGOSZTOM

Az anyag, az energia és értelem manifesztációi

Dana Constantin nagyváradi kiállítása

De rerum natura – Álmok a rejtőzködő értelemről címmel nyílt júniusban festészeti kiállítás Dana Constantin műveiből Nagyváradon, a Római Katolikus Püspökség és a temesvári Interart Triade Alapítvány szervezésében, Sorina Jecza kurátori közreműködésével. A püspöki palota második emeleti termeiben október 15-ig látogatható tárlat az állandóan új kifejezési módokat kereső temesvári festőművész három meghatározó alkotói korszakába enged bepillantást: a 2011-ben induló „Monocromii” (Monokrómia) című ciklusából, a 2013-as „12 iulie” (Július 12) című sorozatából, illetve a művészt jelenleg foglalkoztató téma, a „Cântecul pământului” (A Föld dala) című képi eszmefuttatásából válogattak a szervezők néhány kompozíciót, hogy felvillantsák Dana Constantin elmélyült alkotói habitusát, melybe a művész alábbi hitvallása is betekintést enged.

A Föld éneke IV., 2025, olaj, pasztell, szén, kollázs, vászon, 200×300

Dana Constantin: Művészi hitvallás

Nyelvezetem a vonal és pont művészetének színekkel és olajfestési technikákkal megnemesített zenéje kíván lenni. Nem látom őket egymástól függetlenül, sőt, egymást segítő ikertesvérek módján léteznek. Műtermem egy alkimista laboratóriuma, ahol az éhes mohósággal kereső lélek megtalálja a módját, miként tépje ki gyökereit a múló, a lineáris idő adta bizonytalanságból, a konkrétumokból és a hétköznapokból. Festve beszélek az Időről, arról az időről, ami a múltból érkezik és a jelenből halad a jövő felé, s a képzeletbeli jelen szülötte a – festmény. Ilymódon a természet adta valóság és a művészi képzelet az átláthatóság és a homály között lebeg, és a színek mágikus erejével teremti meg az időtlenséget.

Festészetem koordinátái szintetizálják a plasztikus és egyszerű kifejezésmód, a pont-vonal-szín hármasát, ezek segítségével imitálom legaprólékosabban a természet alkotóerőit egy energikus, egymásra rétegelt, egymásba olvadó kromatikai regiszterben, hogy megfoghassam és mások számára is felfedezhetővé tegyem a láthatón túli valóságot.

Nézőimnek azt javaslom, úgy olvassák festményeimet, mint az anyag, az energia és értelem – formákban és színekben történő manifesztációját, amely a kép terének monokrómiájából meríti kifejezőerejét, általa lép interakcióba a személővel. Fedezzük fel együtt a szimmetria és a aszimmetria bizonyosságait ellentétben a foltok előreláthatatlanságával: meghatározott plasztikai kölcsönhatások teremtenek közöttük dialógust.

A július 12. sorozat, 2013–2014, olaj, vászon, 21 elem, 225×20 cm

Az általam javasolt dialógus megnyitja a színek poézisét, a festészeti szubsztancia metamorfózisát az opacitásól a transzparenciáig, s egy mélyülő univerzumot kondenzál a vásznak felületén. A monokrómia teremtette „színenergia” egységesíti a képek felületeit. A racionalitás elve a vertikális linearitás.

Az alkotói folyamatom során formai és növényi-architektúrai elemek jelennek meg, keresvén/utánozván/követvén a természet alkotóerejét, absztrakt refelxiókat teremtek a vonal és felület között, s e dialógusnak a vegetáció adja a ritmusát.

Kiszabadulván a saját növényeim szabta határok közül, ez idő tájt a vonalak és formák új dimenzióját valósítom meg: egyszerűstek, mélyítek és tömörítem mondanivalómat. A lényeg és a megjelenési forma közötti egyensúlyt a struktúrák és a vonalak között vibráló egység teremti meg.

Növényi lenyomatok, 2024, olaj, vászon, 135×135 cm

Dana Constantin
(1962. július 12., Marosvásárhely)

Alkotói ereje teljében, Dana Constantin olyan művész, akinek munkássága immár nem szorul igazolásra. A kolozsvári Ion Andreescu Képző- és Iparművészeti Intézet festészeti szakán végzett 1988-ban. Első, pályakezdő egyéni kiállítását Marosvásárhelyen, a Romániai Képzőművészek Szövetsége helyi fiókjának galériájában rendezte. A temesvári Nyugati Tudományegyetem Művészet és Formatervezés Karán egyetemi tanár, doktori fokozattal a vizuális művészetek területén.

Gazdag művészi alkotótevékenysége számos hazai és nemzetközi galériában, múzeumokban szervezett kiállításai révén vált ismerté. Romániában 23 egyéni tárlata volt, több mint 38 csoportos és 50 kollektív kiállításon vett részt. Szerepelt továbbá 15 országos tárlaton és nyolc hazai művészeti biennálén. Külföldön négy egyéni kiállítást szervezett, több mint 50 csoportos tárlaton és 15 művészeti biennálén állított ki, valamint öt olyan kiállításon, amely a kormány, illetve a kulturális közalapítványok védnöksége alatt igyekeztek képet alkotni a romániai kortárs képzőművészetről.

A közelmúltban megrendezett kiállításai: „Cântecul pământului” (A Föld dala) a Kolozsvári Szépművészeti Múzeumban (2025); „Și totuși, pictură” (És mégis a festészet) a Craiovai Szépművészeti Múzeumban (2023); „F.L.O.T.E.s”, a bukaresti Strata Galériában (2023) ; „LX” a temesvári Calpe Galériában, „60” a Temesvári Nemzeti Művészeti Múzeumban, ,,De la Opacitate la Transparență” (Az áttetszőtől az átlátszóig) a temesvári Calina Galériában. „Doi” (Ketten) címmel indított tárlatsorozatot Marcel Bunea festőművésszel, a szebeni Brukenthal Múzeum Kortárs Művészeti Galériájában, a Temesvári Szépművészeti Múzeumban, a Helios Galériában, Târgu Jiun az Alexandru Ștefulescu Történeti Múzeumban. Külföldi kiállításai: LOT / „Lumină, Opacitate, Transparență” (Fény, Homály, Átláthatóság) című kiállítását a Velencei Román Kulturális Intézet látta vendégül, a „Doi” (Ketten) című tárlat az oslói Román Nagykövetségen, a budapesti Román Kulturális Intézetben, a Római Román Akadémián és a bécsi Five Plus Art Galériában vendégeskedett. Részt vett a koreai „Fine Arts Culture Exchange Exhibition” című nemzetközi kortárs képzőművészeti kiállításon, a temesvári Art Encounters biennálén és a kisinyovi Nemzetközi Festészeti Biennálén.

Dana Constantin munkásságát számos díjjal, elismeréssel és kiválósági oklevéllel jutalmazták. Ezek közül kiemelendő: a Romániai Képzőművészek Szövetsége által odaítélt Életműdíj, a Moldovai Köztársaság Kulturális Minisztériumának Kiválósági Oklevele (Chișinău), az Eugen Tudoran-díj a humán- és hivatásalapú tudományok területén (2023, Temesvári Nyugati Tudományegyetem), a Modern Masters Art Award díj (Kuala Lumpur, Malajzia és ArtFort India), valamint a Román Akadémia temesvári fiókjának Kulturális Érdemérme életműért.
Dana Constantin munkái megtalálhatók többek között a Temesvári Nemzeti Művészeti Múzeum, a szebeni Brukenthal Nemzeti Múzeum, a craiovai Művészeti Múzeum, a Herczeg Alapítvány (Temesvár), a Kunsthalle Alapítvány (Temesvár), valamint a Képzőművészek Szövetsége temesvári fiókjának gyűjteményeiben, továbbá számos magángyűjteményben.

november 18, 2025 | Simon Judit | Kultúra | Rovatok

MEGOSZTOM

Egy és negyed század. Váradi visszatekintő

A nagyváradi színház 125 éve épült, akkoriban, a 19-20. század fordulóján csupán egy esztendő kellett, hogy felépítsék, stukkókkal, puttókkal, aranyozással, múzsákkal a falakon, ráadásul eleve villanyvilágitással. Azután történt ez, hogy a város vezetése és polgárai évekig vitatkoztak azon, hol és mennyiért épüljön kőszínház a Pece-parti Párizsban. Cikkezett erről Ady és Nagy Endre, valamint a többi akkori firkász, akiket ma a magyar irodalom nagyjai között tartunk számon. 2025 őszén színházi előadás készült, amely korabeli dokumentumok alapján, prózában, dalban, tánccal mesél a korszakról, a városról, annak polgárairól és vezetőiről, a színház épületéről és előadásairól. A szereplők: színészek és tehetséges diákok. Kárpáti Péter dramaturg állított össze szövegkönyvet a tengernyi újságcikkből, vonatkozó könyvekből, jegyzőkönyvekből. Novák Eszter állította színpadra az előadást, amelyben a színház történetén túl, a műfajok sokszínűségét is jelezte.

A 125! Én színházam, én Váradom című előadásról Karsai György színháztörténész, egyetemi tanár szólt a Szigligeti színház 125 című színháztörténeti konferencián. Előadásában a 2024/2025-ös évadot tekintette át nagyvonalúan és udvariasan. Abban egyetérthetünk a jeles szakemberrel, hogy a Revizor kiemelkedő előadás, abban is, hogy a Viktória című – újra divatba jött – operettből Novák Eszter rendező kihozta a maximumot.

Zsigó Anna dramaturg arról értekezett, hogy a váradiak tájképdramaturgiával „egy épületből készítettek előadást”.

Nagyvárad az operett városa – mondták a szecessziós városra, akik a komor, merev gótikából tekintenek a bohém, modern Váradra. Lehet ez a stíluskülönbség már nem annyira érvényes, és a gótika is korszerűsödik, jobb, ezt most nem kifejteni bővebben, maradjunk a konferenciánál, ami mindezt eszembe juttatta. Nánay István színháztörténész, kritikus online közvetített Ódzsa és az operett című előadásában felidézte, hogyan vált Várad az operett városává. Merthogy Várad nyitottabb volt az erdélyi városoknál (az a fránya szecesszió, mondom én), ahol kávéházak, kabarék, mulatók csábították a nagyérdeműt. Ezekkel kellett a színháznak vetélkednie, és a polgárok imádták a zenés műfajt. A direktorok pedig igyekeztek, egyik bemutató érte a másikat. A 2. világháborút követő rendszer retrográdnak tekintette az operettet, legalábbis azokat, amelyek a monarchia színpadjain szerepeltek. Születtek szocialista operettek, de a politika inkább a szocreál prózát szorgalmazta. Csakhogy az akkori Állami Színházban 1955-ben bemutatott Csárdáskirálynőt évekig nem lehetett levenni a műsorról, több mint nyolcvanezren nézték meg, pontosabban sokan újra és újra elmentek a Gróf László rendezte előadásra.

Nánai az operett nélküli korszakból Szabó József Ódzsa rendező nevével fémjelzett időszakot tekinti a kiemelkedőnek, megjegyezte ugyanis, hogy az előadások minősége, rendezőktől függően eltérő volt.

Szabad-e a vén krónikásnak hozzáfűzni valamit egy szakmai hozzászóláshoz? Hát, ha nem szabad, akkor is mondja: operettet a 60-as években is játszottak Váradon, a lényegében operaénekes Papp Magda és Belényi Ferenc főszereplésével, Gábor József rendezésében. Cigánybáró, Mosolyországa, Luxemburg grófja, Leányvásár, Mágnás Miska, csak amire e sorok írója emlékszik. Igazából a 70-es években tiltják le a színpadról a műfajt. Szabó József Ódzsa honosította meg Váradon a korszerű színjátszást olyan ikonikus előadásokkal, mint az Ember tragédiája, vagy az Ifjú W. újabb szenvedései című musical, amelynek a zenéjét a Metropol zenekar írta és játszotta a színpadon, és amely műfaj nóvum volt a városban.

Az 1955-ös Csárdáskirálynő volt a témája Bíró Árpád Levente dramaturg, a budapesti Örkény István színház munkatársának, aki elmondta, az operettet 1915-ben írták, rá egy évre mutatták be Budapesten, de amit Váradon és máshol is játszották, az az 1954-ben átírt változat. Kellér Dezső és Békeffi István a primadonnaságból kiidősödő Honthy Hannák számára alkották meg Cecília szerepét. Bíró szerint a Csárdáskirálynő mérföldkövet jelent egy színház életében, esetünkben a rendező Gróf László életművének csúcspontját is jelzi. Az előadó beszélt Gróf rendezői és színészi munkásságáról, a váradi színházban betöltött szerepéről, és jelezte: a színháztörténészek adósak az ellentmondásos személyiségű művész életművének feldolgozásával.

Novák Eszter rendező, a Szigligeti színház művészeti igazgatója az általa 2023-ban színpadra állított Csárdáskirálynő saját rendezői tapasztalatairól beszélt. Szellemesen közölte, semmi furcsa nincs abban, hogy az előadás négy órát tart két szünettel. Az operett kötelezően három felvonásos, nem okos dolog kétrészesre összevonni. Elárulta, a váradi előadásban felhasználták mind az 1915-ben, mind az 1954-ben készült szövegkönyvet, azt pedig meglepetten vette tudomásul, milyen közösségi élményt jelent ez az operett. Kifejtette, akik szerint az előadásba be kellene építeni a háborút (első világháború 1914–1918 szerk. megj.) azok nem értik meg a művet. Novák szerint a Csárdáskirálynő nem a háborúról szól, hanem az utolsó békeévek illúzióját, a békeidők utolsó pillanatát idézi, amikor az emberiség még nem tudta, mi vár rá. A krónikás ismét közbeszól: az emberiség most sem tudja, mi vár rá. Novák előadása nagyon rímel a mai korra.

Amúgy, a nagyváradi színház idei évada kimondottan, vagy kimondatlanul: női évad. Női rendezők állítanak színpadra előadásokat, ezekben hangsúlyosan jelennek meg női karakterek.

Porogi Dorka rendező, dramaturg a Váradról indult Dajka Margit személyiségét idézte, jelezve, nagyon kevés információ lelhető fel a nagyszerű színművészről.

Jákfalvi Magdolna színháztörténész, egyetemi tanár azt ismertette, hogy noha a Csárdáskirálynő nők története, a 130 bemutatóból Novák Eszter a 10. női rendező, aki színpadra állította a sanzonettek (Cecília és Szilvia) történetét.

Czvikker Katalin a Szigligeti Színász főigazgatója, dramaturg, a Novák Ferenc rendezte Rock passiót idézte fel, ami akkor jött létre, amikor Hajdu Géza, a frissen megválasztott igazgató 1989 decemberében leállította a korábbi évadot és újat hirdetett. Az álom az István, a király volt, de ettől messze álltak még a lehetőségek. Hajdu felvetette, hogy az 1986-ban, templomban bemutatott Rock passiót állítsák színpadra. Ari Nagy Sándor Sikli Ferenc szövegére írt zenéje, a vallásos téma, a műfaj újdonságnak számított a váradi színpadon, és hatalmas sikert aratott.

A meghívott előadásk hangsúlyozták, mennyire szükséges a színház múltja megismertetése, az előadások rekonstruálása elemzése.

A krónikás pedig csak annyit fűzne még hozzá, hogy a nagyváradi Szigligeti Színhát megtalálta az egyensúlyt a zenés és prózai előadások, a nagyszínpadi és stúdió produkciók között, valamint sikeresen képes bevonzani a 125. éves épületbe mind a szakma képviselőit, mind a közönséget.

Fotó: Cvikker Katalin főigazgató, Novák Eszter művészeti igazgató megnyitják a konferenciát

június 21, 2023 | Ujvarad Admin | Kultúra | Rovatok

MEGOSZTOM

Visszatérnek és beterítik a várost

Versséta Nagyváradon, a magyar költészet napján

Az ötletet a Szigligeti Színház egyik önkéntesének diplomamunkája adta, a szövegeket pedig a 101 vers Nagyváradról című kötet, ami 2005-ben jelent meg a Kriterionnál. A tervbe mindenki gyorsan beszállt, egyik válogatta a verseket, a másik a helyszíneket, a harmadik kiosztotta a szövegeket. Hamarosan ott álltunk a főtéren indulásra készen, hogy egy verssétával próbáljuk újrahangolni a várost, amiben élünk. Ahol élnénk. Az a legjobb a színházban és az irodalomban, no meg a kettő egyvelegében, hogy ha jól működik, hatást gyakorol, akkor olyan befogadó/értelmező közösséget képes létrehozni maga körül, amely indítva érzi magát, hogy megossza, kibeszélje, próbára tegye ezt a hatást. A séta végállomása ugyan a Léda-ház volt, emlékszoba avatóval, de bennünk, résztvevőkben folytatódott, a személyes térképeken, amit a bennünk visszhangzó versek, emlékek, élmények rajzoltak ki. Ezekből a bensőséges térképekből gyűjtöttünk össze néhányat, olvassuk város- és versszeretettel.

Az ember ragaszkodik. Egy ideje április 11. a kedvenc napom. Áprilisban mindig történik valami kiszámíthatatlan, mindig van mit várni. Szeretem látni, ahogy a művészet összehozza az embereket. Megyünk végig a jól ismert városon, tavasz van, visszafordíthatatlanul tavasz. A hely minden zugához köt valami emlék, és a nem is olyan kicsi csoportunk arcai is mind ismerősek. Mi szép, ha nem ez, ahogy Vonnegut mondaná, aki a végzős diákoknak tartott egyik beszédében azért könyörög, vegyük észre és tanuljunk meg örülni az apró dolgoknak. Mint a kertben, a fák hűvösében elfogyasztott limonádénak. Vagy épp most, ennek a verssétának. De ezt már én mondom, nem Vonnegut. Meg azt is én mondom, hogy a kulturális értékteremtés támogatására továbbra sincs pénz, paripa, fegyver. Mi mégis itt vagyunk, magyar verseket olvasunk a macskakövön sétálva, parkon, zebrán, betonon, betonon, betonon, a Horváth Imre emlékszobához érve. Alig férünk be, többen a földön is ülnek, de ez kicsit sem számít, együtt vagyunk. Együtt élünk meg valami közöset. Egy régi hangfelvételről Horváth Imre hangja recseg az új Windows-ért kiáltó laptopomból, hallgatom veletek, az idős költő visszaemlékszik, az orvosa mondta egyszer neki, hogy az idegei rongyak, de az az ő tőkéje. S azzal folytatja: „Feleségem egyszer azt mondta, inkább lennél egy egészséges asztalos. Én nem! Tisztelet, becsület minden iparnak és mindenkinek, de én már ezt választottam, inkább maradok egy beteg költő. Ez vagyok.” Remélem, jövő áprilisban megismételjük ezt a sétát, két, három és tíz év múlva is. Ami biztos, én itt leszek és az asztalosmesterség kitanulása sem fenyeget.

Kemenes Henriette költő, szerkesztő

Forgalom, autók zaja, beszélgetések, a folyó zúgása, élt a város és történt, aminek újra és újra történnie kell, de aznap változtak az ütemek, mert versek kerültek a megszokott hangok közé. És persze a város nem hallgatott, míg Juhász Gyula, Ady Endre, Emőd Tamás és más költők gondolatai elhagyták a papírlapokat, mégis biztos voltam benne, hogy figyelt, és amikor lent a vízparton, a sétán résztvevőket meglepve, váratlanul csendültek fel egy szakasz első sorai, a folyó megállt a szavakért, és csak azután folyt tovább.

Kis csoport haladt a színészekkel a központtól, az Ady utcára kanyarodva, végig a főutcán, a régi Mülleráj előtt, egész a Petőfi parkig, hogy ne csak a város éljen, hanem a magyar költők versei is, hogy ne csak ez a nap legyen az övék, hanem akármelyik. Hogy amikor legközelebb ezeken a helyeken járunk, jusson eszünkbe, miként őrzik magyar versek Váradot, és hogy őrizhetjük meg mi azokat, olvasva, mondva, hallgatva. A Rimanóczy szálló mögött, míg mi a Körös-parti zsinagóga és a Fekete Sas-palota felé fordulva figyeltünk a versekre, Horváth Imre szavai beleégtek a felújított sétány köveibe: „nincs sok város, hol szomjasabban éltek, s kevés számlál több halottat, mint Várad. Láttam éjét legsötétebb korának. Fáj ma is, hány hű barátom füstté lett.” „Jobb a bénának, kinek rossz gerince e percben épp a halk műtőben roppan. Jobb, ki testére iszonnyal tekintve senyved a gennyes lepratáborokban. (…) mert vélem s véled szörnyűbb is történhet: oly idő vár rám, és oly idő vár rád”. Ahogy egy régi verskötet előkerült, vagy amikor a színész a szemünkbe tekintve szavalt, nekünk és hozzánk szólva, vagy Horváth Imre emlékszobájának megnyitása és egy megőrzött felvételről visszahallgatott hangja is mind a megtartás és a továbbadás pillanatai voltak. Ne csak a verseket ne feledjük, hanem a költőt sem.

A Petőfi-parkban, József Attila szobránál mindig eszembe jut a „de szeretnék gazdag lenni”. Ha a szüleimmel vagyok, mindig együtt mondjuk a sorokat édesanyámmal – szeretem ezt a szokásunkat, hogy gyerekkorom óta ez újra és újra megtörténik, megállunk és emlékezünk. Ezt idézte fel bennem a versséta is, hogy milyen jó együtt otthagyni ezeket a verseket későbbre, ha majd újra a főtéren, a Körös-parton, a Szent László hídon vagy a főutcán járunk.

István Zsuzsanna teatrológus

Szeretem, amikor kilépünk a komfortzónánkból, rendhagyó módon közelítve egy jeles naphoz. Ilyenkor ismerszik meg a minket összetartó erő, energia és ez nem csupán azért, mert mindannyian szeretünk – nyilván – sétálni. Többé-kevésbé a verseket is szeretjük, főleg hallgatni, ha más szavalja. Na de ilyet! Séta közben felolvasni, verselni! Közben kisüt a nap is, szép számban csatlakoznak kíváncsi vagy ráérős emberek. Többnyire tudják, hová jönnek, de néhány eltévedt turista is hozzánk tapad, s mint akinek egyéb dolga sincs, jólesően velünk ballag.

– Mondja hangosabban! Nem hallottam! Ezt ki írta? – kérdezték időnként. Én meg mondtam: Igen. Örülök, hogy tetszett. Nekem is… Te, hogy a Szűcs ilyet írt, ,,főtér kőpadon, ülök, délelőtt…” és Réka olvassa, ő meg a háta mögött áll és csak szerényen mosolyog. Nézi, ahogy működik a (fő)térben a vers.

Czvikker Katalin főigazgató, Szigligeti Színház

Külső megfigyelőként voltam részese a verssétának. Fontosabb szerepem nem volt, csak haladni a tömeggel. A hangulat a kezdetektől a hátán vitt. A kezdeményezés, mely szerint különböző helyszíneket versekhez fűződve látogatunk meg, elgondolkodtatott. Az épületek és a költői játékosság összefonódása új megvilágításba helyezi az ember látásmódját. Nagyvárad múltjában rejlő esztétikumát, a művek és előadóik segítségével sikerült felfedeznem.

A színészek előadásmódjában megmutatkozott, mennyire jelentős szerepet játszik a magyar irodalom szeretete az életükben. A mosolyt nem tudtam levakarni az arcomról, mert láttam az embereken, hogy számukra is meghatározó esemény. Megálltunk egy napra örülni és feloldódni. Ünnepeltük a régmúlt íróit, a jelenkorét, minden irodalomértőt és -szeretőt, emellett minden más eltörpült.

Horváth Imre személyiségét közelebbről megismerni az emlékszobán keresztül sikerült. Egy író világába csöppenünk, aki a mi városi identitásunkat képviselte három évtizeddel korábban. A ,,parányi, büszke, bús sziget” feltöltődött élettel az elégedett és érdeklődő szempárok által.

Hagyatéka számomra a hovatartozás kérdéskörét válaszolja meg. Amíg vannak közös célok és elkötelezettség irodalmunk irányában, mindannyiunknak van helye Horváth Imre emlékszobájában.

Kéri Vivien egyetemi hallgató, PKE

Rulikowski temető, délelőtt tíz óra. A városi kápolnához közeli soron tucatnyi ember, főként sajtósok. A tömör, de faragásában is egyszerű kőtömbön két név, alatta évszámok. Vigasztaló szolgálatom alkalmai során többször mentem el mellette. Két szál virágot viszek: az egyiket Imre bácsinak, a másikat Margit néninek – akihez írta, de a szűkebb családi körükön is túlterjedő figyelmeztetést: „Költő párja voltál, ezt ne feledd./ Bármint fáj, ha por és hamu leszek,/ emlékemet ne kormozza be gyász:/ ki elsirat, jámborul meggyaláz.” A Magnó-üzenet c. írásának végén kéri: „Ne a síromhoz jöjjetek, ahol a romlandó porlad, könyveimet forgassátok, amelyekben szellemem él!”

A rövid megemlékezés után Villányi Zoltán, az MTVA váradi tudósítója bír szóra. Kérdésére, hogy milyen személyes emlékem fűződik Horváth Imréhez, a válaszom az, bizony nagyon „földhözragadt”. 1985-89 között én szereztem be Margit néni konyhájára a disznóhúst. Mindig egy hátsó sonkát, melyből bízvást jutott egy kis mócsing, no meg csont is az Ari névre hallgató tacskónak, kinek halálára írta a költő: „Mint a botom: rabom volt és az őrzőm.” (Kutyasirató).

Szent László tér, délután 4 óra. Ragyogó napsütés. Gyűl a nép. A költészet vers-csődülete! Jönnek Thalia papnői, papjai is. Milyen fiatalok, szépek. És szépek s jók a versek is, melyeket az újabb és újabb stációkban elmondanak. Lent, a Körös partján, ténylegesen hallani, amint „A fűzfa ciprusként zizeg,/ köveink ódon kincsek,/ s ha síkosak már a vizek,/ itt sirályok keringnek.” (Várad)

A Szent László hídról a folyóra hull a vers, meg a szemre, szájra, szívre. Eszembe juttat egy régi emléket: Zudor Jancsitól megyünk át a Széles utca hídon. Zudor, Gittai Pista, Kőrössi P. Jóska, Hunyadi Matyi és jómagam. A híd közepére érve, az esti alkonyatban, Hunyadi a kezében lévő verseit eregeti a folyóba. A szél is besegít. Tovaszállnak, kecsesen libbenve a hófehér lapok – e történetet mesélem utunkon a Dimény–Tóth színész-házaspárnak.

Léda-ház, délután hat óra. A Horváth Imre emlékszobába alig férünk be. Hosszú volt a séta, örvendek a kínálkozó ülőalkalmatosságnak. Meghitt, családias megnyitót mond Szűcs László. Hangfelvételről a megemlékezett is szól hozzánk. A falakon a róla készült festmények, grafikák. Nem mindegyiknek ismert az alkotója. Jakobovits Mártát kérdezik. Előttem pedig felsejlik az Önarckép című négysoros: „Milyen régen rajzolgatom magam!/ A ’portrémon’ mindennek nyoma van./ De különös, mind szelídebben élek,/ a képmásom mégis egyre keményebb.”

Farkas Antal költő, református lelkipásztor

Ünnepelni lehet mereven és unalmasan, de lehet jókedvűen és érdekesen. A váradi versséta ilyen jókedvű, érdekes ünneplés volt. Ünnepeltük a verset, a várost és magunkat, váradiakat. Sétáltunk a napsütésben, újra felfedeztük Váradot. Kísértük a színészeket, hallgattuk a verseket a napsütésben. Volt, aki nem velünk indult, csak jártában-keltében megállt meghallgatni egy verset és ment tovább. Sétáltam – ami rám nem jellemző, de nagy a vers hatalma – ismerősökkel és ismeretlenekkel beszélgettem. Valamilyen furcsa jó érzés kerített hatalmába. Öröm, hogy ezen a látszólag szervezetlen sétán, költők szemével néztem a házakat, tereket. A séta után, a Léda-házban beülök a gyerek- és fiatalkorom emlékeihez tartozó költő karosszékébe, rákönyöklök íróasztalára. Jó érzés, hogy vannak olyan órák, napok tán, amikor a költészet átveszi a hatalmat.

Simon Judit újságíró

A versek visszatérnek és beterítik a várost, mint a régi utcákat valami friss, gőzölgő, vonzó illatú aszfaltszőnyeg. A versek a Körös vizéhez keveredve keresik a partot, görgetik maguk előtt apró kavicsokként a vershallgatók emlékeit. A versek megállnak az üres parkolóban a Kispipa vendéglő hűlt helyén, és visszhangozzák a színészt, mint üres pohár a koccintást az utolsó korty után. A versek kockacukorral kínálják a főtéri szobor néma és szomorú bronzlovát. A versek jegyet váltanak a feledett emlékek múzeumába, rímeiket vesztve bolyonganak a költő életének gondosan őrzött lapjai között. A versek megbújnak a park bokrai tövében, aggódva figyelik a város életjeleit. Hétköznap délután van.

Szűcs László költő, szerkesztő

február 16, 2023 | Ujvarad Admin | Kultúra | Rovatok

MEGOSZTOM

Könyvbaráti alapon

Tapasztalataink alapján van némi igazság abban a visszatérő panaszban, hogy a politika és az ő csinálói különböző szinteken hajlamosak kisajátítani, enyhébben szólva a maguk kezébe venni a magyar kultúra napjához kapcsolódó programokat, ezzel párhuzamosan a háttérbe szorítva az értékteremtő lényeget.

Történt, hogy január 22-én a nagyváradi színházban tíz másik városbéli kultúra közeli intézménnyel együtt az Újvárad folyóirat, illetve kiadója, a Holnap Kulturális Egyesület is csatlakozott A könyv barátja elnevezésű kezdeményezéshez, amelyet még a múlt év tavaszán indított a hajdúvárosban a debreceni önkormányzat. Nyilván egy folyóirat, egy színház, egy középiskola, egy könyvtár, egy könyvesbolt, egy nyelv és irodalom tanszék eleve joggal gondolhatja magát a könyv barátjának, illetve a dolgot személyessé téve az olvasó barátjának. Különben mi értelme lenne a mindennapjai(n)knak?

Azt követően, hogy a kultúra napi rendezvény után a csatlakozók átvehették a program nevét viselő matricákat, adódik a kérdés, hogy e szimbolikus gesztuson túl mit tehet még a kezdeményező azért, hogy ez a jelkép tartalommal telítődjék. Természetesen nyújtson finanszírozást a jó ötletek mellé. Ám ezen túl, úgy gondoljuk, a létező kereteket a résztvevőknek kell megtölteniük tartalommal, a vonzó programok szervezésének lehetősége a csatlakozók kezében van. Az, hogy az olvasás, a könyv, az irodalom népszerűsítése érdekében eredményesen tudjanak – működésük olykori összehangolásával – cselekedni, akár a testvérvárosi partnerekkel is együtt. Ha ez így történik, akkor túl tudunk lépni azon a szinten, hogy erre a január végi dátumra csupán a magyar kultúrpolitika ünnepeként tekintsünk. Ígérjük, az eredményekről, a remélt szintlépésről hírt adunk.

A szerk.

december 6, 2022 | Zuh Deodáth | Fényjáték | Rovatok

MEGOSZTOM

Tudom, hogy mit mondasz

A „Știi cse zic” című kiállítás kurátori megnyitóbeszédének szerkesztett szövege. Elhangzott 2022. október 22-én Nagyváradon, az egykori Park szállóban.

Az idén huszonhat éves Élesdi művésztelep^{^[1]} a téma, illetve az itt kiállító művészek ünneplése. Nem könnyű dolog, hiszen mint minden, az alkotás helyéhez kötődő anyagból lehetetlen tematikusan válogatni. Megvan a veszélye a grátisz általánosításnak. Itt most mégis van olyan gondolat, amely egységet teremt.

Bevezetőnek két dolgot szeretnék röviden elmondani, semmivel sem többet. Az egyik a Művésztelep recepciójából indul ki, és fűz ehhez egy kritikai megjegyzést. A másik pedig párhuzamot von a kiállító társaság és a kiállítóhely státusza között, illetve kitér az aktuális térhasználat lehetséges pozitív következményeire.

1. Először is arról, amit nem most mondok el először. Amikor a 2021-es tárlatról írtam, vagyis arról, amelynek a recepciója kapcsán én is bekerültem ezeknek a fura és szeretetteljes embereknek a körébe, átnéztem a legutóbbi, a régi Moszkva kultúrkocsmában, vagyis az egykori Sonnenfeld-nyomdaépületben berendezett 2014-es kiállításról írottakat. Próbáltam ugyanakkor ezt összevetni azokkal a narratívákkal, amelyeket a kilencvenes évek óta ezekről a művészemberekről forgalmaztak. Elkezdett nagyon zavarni az, amit ott találtam. Vagyis az, hogy itt mintha valami „határjárókról”, „zónalakókról”, bizonytalan identitású emberekről lenne szó, akik elvonulnak attól a világtól, amely azért nem vesz róluk tudomást, mert azok a Tiszántúl és Belső-Erdély közötti útvonalon, valahol a tranzit-területen folyton saját átmenetiségüket tematizálják. Meg kell mondanom, hogy én ezt a gondolatot nem tartom nagyon produktívnak. Nem gondolom azt sem, hogy teljesen hamis lenne. Elvégre egy ember nagyon is tudja befolyásolni azt, hogy mit gondolnak róla. Sőt egy közösség is képes arra, hogy a róla kialakult véleményre hasson, ha erre nagyon hatni akarna. Azt sem gondolom, hogy az átmenetiségre, a couleur local romantikájára, vagy egyfajta művészeti hazátlanság gondolatára az élesdiek soha, egyetlen alkalommal sem játszottak volna rá. Én is rájátszom arra az imidzsre, amelyet egyetemi emberként, vagy végzett filozófiatörténészként részben magam alakítottam ki. De mégsem vagyok azonos ezzel. Ahogyan az Élesdiek sem. Ugyanis nekem ez a művészeti alkotóközösség nem mást közvetít, mint egy olyan nagyobbrészt festő, de szépen lassan az iparművészeti, építészeti anyagok és térhasználat felől is érkező tagokkal bővülő közösséget, amelyen jól lehet mérni, hogy a hagyományos absztrakt és figuratív képalkotás lehetőségei hol tartanak ma a világban. A táj, a természet, ennek ábrázolhatósága, mentális képe, illetve az építészeti terek által szervezett mindennapi élet furcsaságai és ereje nem elhanyagolható témák. Kortárs problémák, amelyekkel foglalkozni kell. Vagy ott van a rengeteg technikai kísérlet, amelyek lassan minden évben kilépnek egy hagyományos festőtelep keretéből.

Szakál Éva: OOF11_105 x 85 cm akril vászon, 2022

Az Élesdi művészek nem egy lokális szcéna elhanyagolt fenegyerekei, hanem egy elsősorban a nyugati diskurzusból ihletődő és sokszor ebben részt vevő, participáló figurák, akik a kortárs festészet lehetőségein gondolkodnak. Az, hogy Nagyváradon ez csak a második tárlatuk több mint két és fél évtized alatt, az nem az ő munkájukról, hanem inkább a váradi közeg receptivitásáról, és persze az Élesdiek qua Élesdiek önmarketingjének sajátosságairól mond néhány dolgot. Pedig ez, vagyis Várad az a város, amelyhez hangulatukban a kétségtelenül meglevő kelet-európaiság és az európaiság tekintetében a legközelebb állnak. És itt kapcsolódok a második gondolathoz:

2. Ez a kiállítás Nagyváradhoz, a helyi multietnikus közösséghez is szól. A művészi eszközök egyetemesek és bárki számára érthető, vagy legalábbis bárkit elgondolkodtatni képes mondanivalót hoztak létre. Most ráadásul olyan térbe kerültek, amely akár példát is mutathat a Várad központjában kihasználatlanul pangó, üresen tátongó terek hasznosításának. Az egykori Park vagy Veiszlovits szálló tipikusan olyan, mintha a Művésztelep valami furcsa múltbéli párhuzama lenne. Értékei európaiak voltak, a szcéna (vagyis a kulturált vendéglátás ipara) tekintetében pedig mindig a műfaj tetejét célozta meg, egy idő után mégsem kapott megfelelő figyelmet. Persze a Park hotel ma már csak romos iparművészeti, hely- és kultúrtörténeti örökség, a Művésztelep pedig eleven valóság, de a helyzet mégis hasonló. Észre kell venni, mert észre lehet venni, hogy az, ami a lokalitáson túlmutat, itt van előttünk.

Bodoni Zsolt: Mező, 130-150 cm akril, led, vászon, 2022

Persze nem a múltat akarjuk itt feltámasztani. Hanem meg akarjuk mutatni, hogy bármennyire és kötődünk a helyhez, annak éppen a széles körű, nemzetközi kitekintés volt mindig is a „leghelyibb” sajátossága. Ráadásul itt most tevékenyen használjuk is azt a teret, amelyet a lehetőségek és részben a véletlen adtak. A vékonypálcás fémkeretű ablakok és a monokróm konstruktivista képek egymást értelmezik a belső teremben, de a csempeposztamenst is mintha a fölé helyezett anyaghoz alakították volna ki. Pedig nem. A legkisebb terem pedig ideális lesötétíthető helyszín volt a rétegelt akrilvászonra készült, hátulról megvilágított kompozíció kiállításához. A nagy terem végén, pedig egyfajta kettős oltárkép volt elhelyezhető: az egyiken Szent Lukács vigyáz a fürdőzőkre; a másikon pedig egy bibliai állat és egy Haeckl-könyvből elővarázsolt felnagyított lény hirdeti, hogy a külső és az emberi természet nem is annyira mágikus kapcsolatban állnak egymással.

Ferenczy Zsolt: Fürdőzők, akril, vászon, 150×100 cm, 2022

Ez a kiállítás olyannyira pop-up, hogy a pop-down-ról egyetlen világos mondatot sem tudunk még megfogalmazni. Addig marad nyitva, ameddig a közönség részéről igény, és a kiállító művészek részéről lehetőség és türelem lesz ahhoz, hogy ezen a frissen bevezetett helyen tegyék közszemlére a munkáikat. Néhány hétig biztosan itt lesz ez a – semmi közhely – európai szintű anyag. Biztosak lehetünk benne, hogy ad majd némi ihletet és gondolkodnivalót azoknak, akik komoly intézményi háttérrel próbálnak valami olyasmi tenni ebben a városban, amit érdemes kortárs művészetnek nevezni.

Így estefelé már csak egyetlen dologban vagyok csak bizonytalan: hogy milyen lehet a kiállítótér hangulata a néhol mégiscsak beszűrődő napfényben.

Furák Pop László: Búcsú, collage papir, akril, festék spray, vászon 700×430, 2022

Mátyási Péter: Still death, purhab, elszáradt növény, 2021-2022

Nagy Benjámin: Emlék motívum, (kerítés) 01 ~ 140×80 cm, 2022

A borítóképen Furák Pop László Nils Holgersson utolsó útja című munkájának részlete látható.

^[1] A továbbiakban: Művésztelep.

október 18, 2022 | Ujvarad Admin | Hírek | Rovatok

MEGOSZTOM

XIII. Nagyváradi Könyvmaraton

Idén is megszervezzük a Nagyváradi könyvmaratont, amely eseménysorozat alkalmával szépirodalmi és tényirodalmi kiadványokkal ismerkedhet meg a közönség. A belépés minden programpontra ingyenes. Helyszín: Léda-ház.

Október 20., csütörtök

17,00 – Megnyitó. Az Újvárad folyóirat októberi számának a bemutatója

17,30 – Máramarosi színek, bányavidéki árnyalatok. A Magyar Újságírók Romániai Egyesülete riportkötetének bemutatója. Közreműködik: Mészáros Elek, Simon Judit, Szűcs László.

Máramaros, Nagybánya, Bányavidék, Történelmi Máramaros, Asszonypataka, Rivulus Dominarum… 2021 június első napjaiban – két járványhullám között – járta e sokféle néven ismert, számos tekintetben varázslatos, kincses vidéket és központját másfél tucat romániai magyar újságíró.

18,00 – Nagy Béla: Egyszál magunk (második kötet).

A szerző visszaemlékezésében a Romániai Magyar Demokrata Szövetség kezdeti időszakára, parlamenti tevékenységére tekint vissza, az 1990 május-december közötti időszakot ölelve fel. Mint szemtanú, a történtek alakítója, aktív részese idézi fel az akkor eseményeket, ahogyan azok emlékezetében rögzültek. A könyv nem monográfia, nem az RMDSZ Bihar megyei szervezetének történetírói szigorral megszerkesztett tanulmánykötete, hanem memoár. Ezzel együtt több forrásértékű dokumentumot is közöl, így tényfeltáró jellegű is a munka. A bemutató moderátora Szűcs László, közreműködik Szabó Ödön.

18.45 szünet

19.00 Gagyi Judit Eszter szerzői estje. Közreműködik: Kemenes Henriette

Gagyi Judit Eszter (1996, Székelyudvarhely) grafikus, író. A Partiumi Keresztény Egyetem Vizuális kommunikáció mesterképzésén végzett, jelenleg a Magyar Képzőművészeti Egyetem doktorandusza. Írásai a Várad kulturális folyóiratban, az Újváradban, a Látó szépirodalmi folyóiratban és az Irodalmi Szemlében jelentek meg. 2017-ben kezdett foglalkozni a vizuális költészettel, azóta is érdeklődéssel keresi a képzőművészet és az irodalom további kapcsolódási lehetőségeit. Ars poeticájában így fogja össze többrétű munkásságát: „Irodalom? Tipográfia? – Betűk iránti szeretet.”

20.00 A 2022. évi Kinde Annamária-díj átadása.

Október 21., péntek

17,30 Kiss Ágnes: Finomhangolás. Koordináció és kontroll a szovjet típusú cenzúra rendszerekben. Romániai példák. (Kriterion)

1949-től a diktatórikus egypártrendszerű Romániában az információ- és véleményáramlás ellenőrzése – vagyis a cenzúra – új elvek mentén és új intézményekre támaszkodva szerveződött. Milyenek voltak a jellemző szervezeti megoldások, milyen szerepet játszottak a személyes kapcsolatok, hogy alkalmazták a mindennapi praktikákat a homályosan megfogalmazott és változékony normák mentén alakuló cenzúrarendszerben, milyen volt a „jó” és milyen a „rossz” cenzor, hogy szövődtek jó szándékon is alapuló együttműködések az ellenőrzők és ellenőrzöttek között? Kiss Ágnes könyve könyve ilyen kérdésekre próbál válaszokat adni. A szerző a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet (ISPMN) munkatársa.

18,15 Többes számban – párbeszéd Hervay Gizellával (antológia, Lector kiadó). Közreműködik: Gálfalvy Ágnes, Kemenes Henriette, Ozsváth Zsuzsa.

Hervay Gizella költészete fokozatosan került a fiatal szerzők érdeklődésének előterébe Magyarországon és Erdélyben. Lecsupaszított és direkt költői nyelve, traumaköltészete hivatkozási ponttá tette az életművet. 2020-ban nevét viselő könyvsorozat indult és irodalmi klub jött létre Kolozsváron. Az életművet nem valamiféle kultusz eszközeivel próbálja visszanyerni az utókor, hanem egy szerves alakulástörténetet figyelhetünk. Ennek tudatosításához próbál hozzájárulni a Többes számban című kötet. Negyven évvel a szerző halálát követően negyven szerző lép párbeszédbe az életművel ‒ és ezek legnagyobbrészt olyan dialógusok, amelyek e kötet nélkül is elkezdődtek, a szerkesztők dolga sok esetben e viszony reflexívvé tétele volt.

18.45 Szünet

19,00 Fórumszínház. Mitől miénk ez a város? – segítsen elmesélni Ön is!

Nincsen közösség közös történetek nélkül. Az életet nem csak éljük, hanem meséljük is. Átfogva múltat, jelent és jövőt, a helyet, amit otthonnak, városunknak hívunk, szavakból, történetekből építjük. Egy ilyen építkezős kalandra hívunk mindenkit, akinek van egy jó története, melyen keresztül az élete Nagyváradhoz kötődik és szívesen megosztaná az egybegyűltekkel, vagy szívesen hallgatná mások történetét, hogy közben esetleg rábukkanjon a sajátjára…
Az egymásnak elmondott mesékből talán az is kiderül, mitől miénk ez a város.

Ha szeretné elmondani a történetét, kérjük jelentkezzen az [email protected] email címen. Biztos lesz olyan is, aki a helyszínen kap kedvet, csak hogy nagyjából lássuk, hogyan gazdálkodjunk a közös idővel…

Játékmester: Tasnádi-Sáhy Péter

Október 22., szombat

16.30 Az Újvárad folyóirat és a Partiumi Keresztény Egyetem Tabéry novellapályázatának eredményhirdetése. Díjátadó. Közreműködik Tankó Andrea, a pályázat győztese.

17.00 Visky András: Kitelepítés (regény) A szerzővel Simon Judit és Szűcs László beszélget.

Az 1956-os forradalom után Visky András református lelkész édesapját huszonkét év börtönre és teljes vagyonelkobzásra ítélték, édesanyját – hét gyermekükkel együtt – kitelepítették a Duna-deltával határos Bărăgan sztyeppe egyik lágerébe. Az olvasó egy szovjet mintára létrehozott és fenntartott romániai munkatábor hétköznapjait, a sok nemzetiségű foglyok furcsa történeteit ismeri meg, a legkisebb gyermek nézőpontjából.

A regény középpontjában az anya áll, a gyermekei életéért küzdő fiatal osztrák nő. Egy szerencsés véletlen folytán náluk marad a családi Biblia, ebből az egyetlen könyvből az anya naponként felolvas. Ezek a bibliai történetek adják az elbeszélés keretét. A regény azonban nem fejeződik be a szabadulással, a szülőket és a hét gyermeket a román titkosszolgálat továbbra is szemmel tartja.

18,00 Orlando Balaș: Három kényelmetlen darab. Magyari Sára és Molnár Judit fordításai. Moderátor: Simon Judit. Közreműködik: Molnár Judit

„A társadalom különböző problémái foglalkoztatnak. Incomod című drámakötetemben három színpadi mű szerepel, a Sieg Heil avagy A jó győzelme, a Hagyd a szárnyaimat!, illetve az Éjjel, mint a tolvajok. Több színháznak ajánlottam fel, de egyértelműen pozitív választ egyiktől sem kaptam a bemutatásra. Az a gyanúm, mivel a témafelvetés kényelmetlennek mondható, emiatt nem tolonganak. Pedig nem a problémák takargatása a megoldás, sem az, hogy elheverünk, és nem érdekel semmi, hanem épp ellenkezőleg. Ahogy Liviu Antonesei frappánsan fogalmazta: döntéseink alakítják az életünket. Ezzel el is mondtunk mindent! ” (Orlando Balaș)

19,00 – Hilgert István: Váradi történet (novellák, elbeszélések)

Hilgert István (Nagyvárad, 1975) 1999 óta Magyarországon él, írásait a PRAE, a Várad, a Helikon és az Újvárad publikálta.

A Váradi történet a kaland, a szórakozás és a játék vegyes felvágottja, diszkó és jazz, a visszatérő álmok ködöt fújó harsonája, poros utcák és folyóparti sorházak visszhangja, sulifolyosók titkos összeesküvései, a nyári éjszakák pimaszkodó szemérmetlensége, egy gyerekkori barát, aki ritkán búcsúzik, és még ritkábban érkezik, egy majdnem magányos utazás az erdélyi vasút végtelen kuszaságában, a változó metropolisz rohamosan pusztuló tartozékai.

Utórendezvényeink

Kortárs klasszikusaink estek:

November 16. Lapis József előadása Borbély Szilárdról

November 11. Forgách András előadása Petri Györgyről

október 11, 2022 | Ujvarad Admin | Hírek | Rovatok

MEGOSZTOM

Halmosi Sándor irodalmi estjéről

Október 5-én Halmosi Sándor költő, műfordító, szerkesztő volt a vendégünk a Léda-házban. Halmosi Szatmárnémetiben született, sokáig Németországban, jelenleg pedig Budapesten él. Legutóbb tizenhat éve járt Nagyváradon, az azóta eltelt idő történéseiről, aktív irodalmi és irodalomszervezői munkásságáról, az írástudók felelősségéről, irodalmi kiáltványáról, építészet és szöveg kapcsolatáról, megjelent köteteiről beszélt a közönségnek, és legújabb szövegeiből is felolvasott. Legutóbbi verseskötetei, a Napszálkák, a Naretva és a Katharok a Gondolat kiadó gondozásában jelentek meg, melyeket az érdeklődők a helyszínen meg is vásárolhattak. Az estet dedikálás, kötetlen beszélgetés és koccintás követte.

október 4, 2022 | Zuh Deodáth | Fényjáték | Rovatok

MEGOSZTOM

Modernista művészek Nagyváradon

A címben többes számban használt főnév műfogás, amelyet könnyű olyan összefoglaló munkákra, illetve gyűjteményes kiállításokra alkalmazni, amelyek bevallottan vagy bevallatlanul, de nem lépnek fel a teljesség igényével. Az itt ismertetett kiállítás is ilyen. Nem akarta, és nem is tudta volna bemutatni Nagyvárad két világháború közötti művészeti életének teljes spektrumát.

Ehelyett eltérő stratégiát választott. Azokat vette, a szó pozitív, optikai értelmében célkeresztjébe, akik az absztrakcióhoz, az expresszív felnagyításhoz, a politikai és szociális karikatúrához és a jórészt keserű valóság mágikus átlényegítéséhez, vagyis az avantgárd és társirányzatai látásmódjához és technikai lehetőségeihez folyamodtak.

A modernista művészeket, és művészetükben a modernizmust így lehetne, ha nem is kimerítő részletességgel, de lényegretörően jellemezni. Ezek a művészek rendszerint nem csak regisztrálták a világ változásait, hanem finom vagy komoly kritikát is megfogalmaztak ezekkel a változásokkal szemben. Bemutatásuk elsődleges kritériuma azonban nem emberi és politikai hitvallásuk elemzése volt, hanem az, hogy a műalkotások magas minősége révén, hogyan tudták megfigyeléseiket éppen az adott kor és társadalom lehetőségei között színre vinni. A váradi művészek, sok más közép- és nyugat-európai kortársukkal együtt igen érzékenyek voltak a mássá, modernebbé és kegyetlenebbé váló világra és ennek az érzékenységnek adtak hangot.

A Modernista művészet Nagyváradon című kiállítás bevezetőjében, amelyet Székely Sebestyén kurátortársammal közösen jegyeztünk, azt említettük, hogy miközben a két világháború közötti Nagyvárad művészeti életéről meglehetősen sokat tudunk, az ezzel kapcsolatos nagy, átfogó képpel még adósok vagyunk. Ez az állítás két részből áll, érdemes mindkettőt megvilágítani. Mindkét része pozitív. Az első fele arra vonatkozik, hogy az elmúlt évtizedekben sokasodott azoknak a munkáknak a száma, amelyek megbízható, eleddig nem sejtett adatokkal szolgáltak a városban zajló művészeti alkotó-tevékenységről és ennek tágabb értelemben vett társadalmi hátteréről.¹ Ez a tevékenység egyszerre lehetett képző-, illetve alkalmazott művészeti (melyen itt az építő- és az iparművészetet értjük). A városban élő és alkotó építészek, díszítőművészek, iparművészek, főleg a festők, grafikusok és szobrászok életéről és tevékenységéről a váradi társadalom két világháború közötti állapotáról ma már olyan sokat tudunk, hogy kijelenthetjük: az önmagukat alkotó tevékenységben, és a magában vagy a tárgyakban és alkotásokban megcsodálható szép megjeleníthetőségében megvalósító személyek a városban szép számmal fejtettek ki értékelhető tevékenységet.

Nagyváradon igény, tőke és humán erőforrás is volt a művészeti igényességre. Az átfogó kép hiánya és az ehhez fűződő adósságunk kicsengése, bármilyen furcsán is hangzik, szintén pozitív, csak éppen nem annak ható-, hanem célirányos tevékenységre ösztönző okai miatt. Az átfogó képet – amennyiben hiányzik – érdemes, és meg is kell alkotni. Nagyvárad művészeti élete éppen azért, mert meglehetősen egyedi volt a jelzett időszakban, valósággal kívánja az ilyen új, inspiráló, nagy léptékű tárgyalásmódot. A „nagy kép” megalkotását legjobban segítő faktorok közül szeretnék felsorolni néhányat, majd pedig a kiállítás június 19-i megnyitóján elhangzott gondolatokat összegezve röviden végigvinni az olvasót a tárlaton.

I. A nagy kép elemei:

1. A társdalomtörténet fontossága.

Művészeti alkotásokat nagyon nehéz azok társadalmi háttere nélkül érthetővé tenni. Az alkotások készítői pedig még érthetetlenebbek enélkül. A társadalomtörténetnek azonban legkevesebb komparatívnak kell lennie ahhoz, hogy megértsük egy Nagyvárad típusú középméretű vidéki város működését. Vagyis nem csak a városon belüli, hanem azon kívüli folyamatokat is jól kell ismernünk. Ennek jellemző példája, hogy hiába látjuk át a nagybányai, kolozsvári, aradi, temesvári és brassói állapotokat, Várad megértéséhez elengedhetetlenül szükséges az első világháború nyugat-európai vége (vagyis 1918) utáni magyar kontextus átalakulásáról szerzett tudásunk.

A magyar baloldal diverz felépítése (keresztény szocialisták, ateista szocialisták, szociáldemokraták, bolsevikok és egyszerűen csak szociálisan érzékeny polgárok) a magyar tanácsköztársaság 1919 augusztusi bukása nyomán maga után vonta, hogy ezek a rövid életű államkísérletben akár csak röviden, és érzelmileg involvált személyek a szomszédos országokban látták a további önmegvalósítás útját. Nagyvárad kozmopolita híre, ideig-óráig idevonzotta a legkülönbözőbb értelmiségieket. Mund Hugó és Dömötör Gizella is így kerülnek Váradra, és – hogy a dolog árnyalatait jól lássuk – a római katolikus püspök személyében találnak maguknak mecénást. Spiegel Frigyes, aki egyébként Sonnenfeld Adolf sógora volt, ugyanebben a helyzetben telepedett le korábbi vidéki építészeti munkássága kiemelt városába, és rögtön a képzőművészeti élet szervezésébe vetette magát. A Tibor Ernővel és másokkal közös kísérlet egy műcsarnok létrehozására jórészt a városi polgárság képtelensége miatt hiúsult meg, és Spiegel ugyanoda távozott, ami elől elmenekült, vagyis a Horthy kormányozta Magyarországra.

A társadalomtörténet szűkebb értelemben vett lokális sajátosságai szintén egy összehasonlító perspektívában nyernek értelmet. Egy évtizeddel később, a gazdasági válság idején például Várad szervezett munkássága és az általuk viselt problémák nem csak azért voltak jobban láthatók, mert a munkások többen voltak, illetve nagyobb szimpátiára találtak a helyi polgárság körében, hanem mert a település szerkezetéből fakadóan az ipari egységek nem voltak térbelileg elválasztva a város történelmi-adminisztratív és kereskedelmi központjától (nem voltak egyértelműen negyedesítve).

2. Nagyvárad a problematikus város.

Ez az aspektus az előbbivel összefügg. Nagyvárad sem az első világháború előtt, sem utána nem volt művészeti központ. Soha nem volt csak a művészeteknek szentelt stabil kiállítóhelye (ezt a két, rendszerváltozás után alapított művészeti fakultás létezése sem tudta máig kitermelni). Csak a második világháború utáni kultúrpolitika részeként nyílt benne művészeti galéria, nem alapítottak itt strictu sensu művészeti folyóiratot. Ellenben nyomdaipara volt, és a városi polgárság művészeti ambícióinak és szociális elköteleződéseinek köszönhetően nem csak a művészetet általában, hanem a társadalmi kérdésekre érzékeny művészetet is sokan pártolták. Hogy ez miért problematikus? Elsősorban azért, mert a város művészeti életében éppen az említett okok miatt nagy volt a fluktuáció. A két világháború között ezért tartósan senki nem tudott tisztán művészeti tevékenységgel a városban elhelyezkedni. Nem arról van szó, hogy elképzelésünk szerint a függetlenségükre érzékeny képzőművészek keresték volna a kötöttségeket. Hanem arról, hogy művészeti intézmények nélkül a szabad művész is kevesebb eséllyel marad meg vagy tér vissza ugyanoda. Hogy például családi nexusai miatt Leon Alex többször visszatér Váradra, az inkább a város véletlen szerencséje, mintsem egy tudatosan építkező szcéna gyümölcse.

3. Az egyéni sorsok és a művészi identitások mögött.

Az erdélyi, romániai művészekről szóló elemzések jelentős része két perspektívát érvényesít. Vagy az 1920 után megváltozott geopolitikai helyzet és a regionális sajátosságok következményeként tekintett többségi, kisebbségi, nemzeti és nemzetközi identitások útvesztője adta a kiindulópontot, vagy a nagyrészt sanyarú egyéni sorsok alakulása.²

Modernnek lenni, vagyis egy modern életformát felkarolni és erre reflektálni azonban nem volt mindenki kenyere, és technikai eszközeiknek, illetve művészi látásmódjuknak és szakmai neveltetésüknek köszönhetően nem is mindenki volt erre fogékony. Ezért maradt ki szinte teljesen a kiállításból Nicolae Irimie vagy Tibor Ernő munkássága. Ha egyszerűen akarok fogalmazni, akkor az érett modernisták képei azt közvetítik, hogy „itt nyilvánvalóan valami baj van”. Tibor látképei és enteriőrjei vagy Irimie kései impresszionizmusa bármennyire is színvonalas, kevéssé közvetítik ezeket a problémákat.

4. „Ellenőrizhető mondanivaló”.

Ezt a kifejezést kiállításunk egyik legreprezentatívabb alakja, Leon Alex használta Gábor Istvánnak adott interjújában 1933-ban.³ Az interjú arra enged következtetni, hogy az ifjú Löwinger Sándor pregnánsan gondolkodott arról, amit a műteremben alkotott, illetve arról, ahogyan szakmai lehetőségeit és felelősségét látta a korabeli porondon. Ez pedig a mi kurátori céljainkat is tökéletesen leírja. Nem a dekorativitás és nem a környezet jórészt önreferenciális kolorista ábrázolása vált a művész hivatásává, hanem olyan mondanivaló közvetítése, amelyet az adott körülmények között élő emberek egymáshoz és a tágabb társadalmi környezethez való viszonyából szűrünk le, és amelyet ezeknek a viszonyoknak a folyamatos változásán ellenőrizhetünk is. Ez ugyanúgy lehet a modern és kényelmes életbe vetett hit, illetve a gyakoribb politikai és gazdasági szélsőségek térnyerése.

5. A sokszorosított kép.

Ezzel összhangban a művészek megragadták a sokszorosító grafika nyomdai lehetőségeit, és olyan műalkotások létrehozásába invesztáltak, amelyek könnyen és olcsón eljuttathatók egy szélesebb közönséghez. Ezért is szerepel a kiállításon Leon Alex egyik, feltehetően litográfiai mappája a harmincas évek közepéről, amelyben több, egyenként a kiállításon is szereplő korábbi szén- és tusrajzát vitte át a kőlapra. Ugyanakkor Grünbaum Ernő egy olyan könyvillusztrációját is láthatjuk az eredeti kiadásban, amely linónyomatként az egyik magángyűjtő révén a falon is megtekinthető.

II. Sűrűleírás a tárlatról

A kiállítás Mund Hugó, Macalik Alfréd, Leon Alex (Löwinger Sándor), Kara Mihály, Dömötör Gizella, Ruzicskay György, Grünbaum Ernő, Balogh István és Tibor Ernő képei közül válogat, különösképpen Mundra, Ruzicskayra és Leon Alexre helyeződik a hangsúly. Ennek oka az, hogy ez a három művész tudja a legjobban szemléltetni azt, amit modernizmus név alatt próbáltunk megragadni. A majdnem hetven tételes műtárgylista darabjai felerészt a Nagyváradi Körösvidéki Múzeum raktári gyűjteményéből származnak. Fontos, hogy most három hónapig együtt láthatóak. A válogatás másik része magángyűjteményekből, szinte kizárólag a Quadro Galéria közvetítésével került Nagyváradra. Kovács Ádám, Jurecskó László kollekciója adta a kiállítás e felének oroszlánrészét.

A kiállítás három teremre oszlik, amelyek mind tematikusak. Az első teremben, először a bejárat melletti két fogadófalon a váradi polgárság igényeit legjobban kiszolgáló festők kaleidoszkópját nyújtjuk. Tibor Ernő és Macalik városképei, Mund egy húszas évekbeli enteriőrje, és ehhez kapcsolódó már látomásos, de klasszikus formátumú szalonképei jól mutatják egy váradi polgári lakás nappalijának művészeti programját. A terem további részében, kihasználva a nagyváradi vár boltozatos termeinek adottságait, kisebb fülkéket alakítottunk ki, amelyek a húszas évek neoklasszikus kompozícióiból, illetve ezek figurális absztrakt újragondolására tett kísérletekből válogatnak. Mund aktjai, novecento elemeket felvillantó kék-cinóber-fehér parasztmadonnája ez utóbbi legszebb példáit nyújtja. Az első terem érdekes színfoltja Dömötör Gizella két kubista kompozíciója, amely ritkán látható ebben a környezetben.

A második terem a harmincas évek mindennapi életének örömteli, illetve kevésbé vidám jeleneteit egyszerre mutatja be. Kezdésnek ott van Ruzicskay György Repülés című opusza, amely kifejezetten az olasz futurizmus második hullámára, illetve az aeropittura-ra utal, miközben a háttérben már a technika által meg- és befogott ember is felsejlik. Ugyanez az ember Leon Alex 1935-36-os úgynevezett kolorista fordulata után készült, és ma igen ritka gouache-okon egyszer polgári öltözékben, máskor pedig az özvegyasszony kifejező magányában és elesettségében jelenik meg.

A harmadik terem az érett és legmegdöbbentőbb modernizmusé. Leon Alex több komor tónusú, de rendkívül virtuóz, már nem annyira Daumiert és Charles Girod-ot, hanem Grosz-t és Dix-et idéző háborús látomásos rajza mellett ott van Ruzicskay egyik kései harmincas évekbeli remekműve, a Levétel a keresztről, illetve Leon Alex három festménye. Ez utóbbiak közül a Boxolók (1939 k.) a háború előtti utolsó évtized legszomorúbb konklúzióját vonja le, világégés és népirtás összetartozását és elkerülhetetlenségét sejteti.

Többen kérdezték azt, hogy mi volt a szándékunk a kiállítás megrendezésével? Erre több módon is könnyen lehet válaszolni. Egyrészt ráláttunk egy rendkívül értékes, rajz-, festészeti- és sokszorosító grafikai tudásban is lenyűgöző anyagra, amelynek alkotóit nyilvántartjuk, de akiket évről-évre hajlamosak vagyunk elfelejteni. Másrészt adott egy korszak, amelyet történeti, és ideológiai okokból sem látunk mindig világosan.

Ráadásul az 1920 és 1940 között eltelt húsz év alatt mintha kitágult volna az idő, és úgy kaptuk meg az új világ mintázatait, hogy még a régi is velünk egy jó ideig. Érdemes erről a rendkívül sűrű, és nehezen kimeríthető időszakról minél gyakrabban szólni. Harmadrészt pedig talán valami olyasmiben reménykedhetünk, mint amit Borghida István idézett fel Leon Alexről szóló monográfiája egyik részletének megjelenése után: Gründfeld Sándor fotográfus a Fáklyában megjelent fejezet olvastán nyomban kitette nagyváradi műterme kirakatába egyik mappájában porosodó, két világháború között készített portréját a művészről, és „szénceruzával, nagybetűkkel írta alá: Leon Alex”.⁴

Ki tudja, hány sokszorosított Mund, Löwinger vagy Grünbaum, hány művészi dokumentum lappang még Váradon. Mert a művészi minőséget nem egyszerűen felismerjük, hanem tudnunk és akarnunk is kell felismerni. Ha pedig mindez adott, ezen felül még motiváltnak is kell lennünk, hogy a dolognak nekilássunk. Talán majd most.

Modernista művészet Nagyváradon/ Arta modernistă la Oradea/The Art of Modernism in Oradea

Kurátorok: Székely Sebestyén, Zuh Deodáth

Szervezők: Nagyváradi Városszépítő Egyesület; Quadro Galéria, Kolozsvár

Együttműködő partnerek: Szent László Egyesület, Nagyvárad; Körösvidéki Múzeum Nagyvárad – Múzeumi Komplexum Helyszín: Nagyváradi Városi Múzeum, Emanuil Gojdu tér 39-41. (Nagyváradi vár)

Jegyzetek

¹ Ezek az eredmények több generáció kutatóinak munkáihoz fűződnek. A két világháború közötti Nagyvárad társadalomtörténetéről jó áttekintést nyújt Fleisz János munkája (Egy város átalakulása. Nagyvárad a két világháború között 1919-1940. Literator, Nagyvárad, 2005.; román kiadása, egyértelműen a társközösség szempontjai szerint hangolva: Metamorfoza unui oraș: Oradea 1850-1940), egyben felhívja a figyelmet az impériumváltás előtti és utáni történelemértelmezések strukturális különbségeire. Nagyvárad 20. század eleji, majd ehhez kapcsolódó későbbi városfejlődését behatóan tárgyalja Kormányos László kötete (Városfejlesztés Nagyváradon a 20. Század elején. Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Bizottság – Királyhágómelléki Református Egyházkerület – Nagyváradi Római Katolikus Püspökség, Nagyvárad, 2005.), és ez egészen jól szemlélteti, hogy a város fejlődése nem egy hosszan tartó szerves folyamat eredménye volt, hogy egy kedvező időszak viszonylag gyors lefolyású eseménysorozata, amelynek az előző korszak urbanisztikai szintű vívódásai miatt kivételesen jó volt a korabeli recepciója és megahatározó nyomott hagyott a városlakók mentalitásában. Ez nagyban befolyásolta a ’20-as és ’30-as évek újrakezdéseinek, a város új, periférikus szerepének megítélését. A város építészetéről és az időközben elfelejtett modernista építészek pályaképéről sokat tudhatunk Mircea Pașca könyveiből (legújabban: Arhitecți uitați din Oradea interbelică. Un album din cimitirul memoriei. Argonaut, Kolozsvár, 2022.). A művészeti szcéna sajátosságai ezekkel a jelenségekkel és változásokkal együtt alakultak, ezektől elkülönítve nem értelmezhetők relevánsan. A váradi képzőművészet központi és periferikus figuráiról jó látleletet ad Maria Zintz két enciklopedikus jellegű kötete: Artiști plastici la Oradea 1850-1950. Editura Muzeului Țării Crișurilor, Nagyvárad, 2009; Artiști plastici din nordul Transilvaniei victime ale Holocaustului – Fine Artists in the North of Transilvania Victims of the Holocaust. Arca, Nagyvárad, 2007) A váradi művészetmecenatúra a két világháború között nagyon összetett volt. Ennek egyik ékes példája az, hogy olyan művészek is dolgoztak itt magukat újradefiniálni szándékozó történeti egyházak megbízásából, mint az ifjú Corneliu Baba. Érdekes módon erről is részben az építészettörténeti kutatások tájékoztatnak. Lásd: Adriana Ruge: Capela Hașaș – Hașaș Chapel. Editura Muzeul Țării Crișurilor, Nagyvárad, 2013.

² Találó példája a személyes karrier, a művészi, politikai identitás és az ezzel kapcsolatos élettörténeti sajátosságok szempontjából felfejtett életrajznak Borghida István intenzív személyes kapcsolatuk miatt is elsődleges forrásértékű monográfiája Leon Alexről (Kriterion, Bukarest, 1973.), illetve viszonyuk összefoglalását nyújtó, pár évvel későbbi cikke

(Vallomások Leon Alexről – szóban és képben, in: Korunk 1977/12: 1012–1017.

³ Gábor István riportja: Az 1933-as festő, akinek a képeit a polgárok nem merik bevinni a szalonba. Hogyan él Löwinger Sándor a legtehetségesebb erdélyi festő […], in: Brassói Lapok 1933/172. (július 31.): 4.

⁴ Vö. Borghida: Vallomások…, 1013

Címke: nagyvárad

Nagyvárad új üvegkalitkája

Hetven éves Ady nagyváradi múzeuma

Az anyag, az energia és értelem manifesztációi

Egy és negyed század. Váradi visszatekintő

Visszatérnek és beterítik a várost

Könyvbaráti alapon

Tudom, hogy mit mondasz

XIII. Nagyváradi Könyvmaraton

Halmosi Sándor irodalmi estjéről

Modernista művészek Nagyváradon

Kulturális folyóirat és portál

Támogatók