Versséta Nagyváradon, a magyar költészet napján
Az ötletet a Szigligeti Színház egyik önkéntesének diplomamunkája adta, a szövegeket pedig a 101 vers Nagyváradról című kötet, ami 2005-ben jelent meg a Kriterionnál. A tervbe mindenki gyorsan beszállt, egyik válogatta a verseket, a másik a helyszíneket, a harmadik kiosztotta a szövegeket. Hamarosan ott álltunk a főtéren indulásra készen, hogy egy verssétával próbáljuk újrahangolni a várost, amiben élünk. Ahol élnénk. Az a legjobb a színházban és az irodalomban, no meg a kettő egyvelegében, hogy ha jól működik, hatást gyakorol, akkor olyan befogadó/értelmező közösséget képes létrehozni maga körül, amely indítva érzi magát, hogy megossza, kibeszélje, próbára tegye ezt a hatást. A séta végállomása ugyan a Léda-ház volt, emlékszoba avatóval, de bennünk, résztvevőkben folytatódott, a személyes térképeken, amit a bennünk visszhangzó versek, emlékek, élmények rajzoltak ki. Ezekből a bensőséges térképekből gyűjtöttünk össze néhányat, olvassuk város- és versszeretettel.
Az ember ragaszkodik. Egy ideje április 11. a kedvenc napom. Áprilisban mindig történik valami kiszámíthatatlan, mindig van mit várni. Szeretem látni, ahogy a művészet összehozza az embereket. Megyünk végig a jól ismert városon, tavasz van, visszafordíthatatlanul tavasz. A hely minden zugához köt valami emlék, és a nem is olyan kicsi csoportunk arcai is mind ismerősek. Mi szép, ha nem ez, ahogy Vonnegut mondaná, aki a végzős diákoknak tartott egyik beszédében azért könyörög, vegyük észre és tanuljunk meg örülni az apró dolgoknak. Mint a kertben, a fák hűvösében elfogyasztott limonádénak. Vagy épp most, ennek a verssétának. De ezt már én mondom, nem Vonnegut. Meg azt is én mondom, hogy a kulturális értékteremtés támogatására továbbra sincs pénz, paripa, fegyver. Mi mégis itt vagyunk, magyar verseket olvasunk a macskakövön sétálva, parkon, zebrán, betonon, betonon, betonon, a Horváth Imre emlékszobához érve. Alig férünk be, többen a földön is ülnek, de ez kicsit sem számít, együtt vagyunk. Együtt élünk meg valami közöset. Egy régi hangfelvételről Horváth Imre hangja recseg az új Windows-ért kiáltó laptopomból, hallgatom veletek, az idős költő visszaemlékszik, az orvosa mondta egyszer neki, hogy az idegei rongyak, de az az ő tőkéje. S azzal folytatja: „Feleségem egyszer azt mondta, inkább lennél egy egészséges asztalos. Én nem! Tisztelet, becsület minden iparnak és mindenkinek, de én már ezt választottam, inkább maradok egy beteg költő. Ez vagyok.” Remélem, jövő áprilisban megismételjük ezt a sétát, két, három és tíz év múlva is. Ami biztos, én itt leszek és az asztalosmesterség kitanulása sem fenyeget.
Kemenes Henriette költő, szerkesztő
Forgalom, autók zaja, beszélgetések, a folyó zúgása, élt a város és történt, aminek újra és újra történnie kell, de aznap változtak az ütemek, mert versek kerültek a megszokott hangok közé. És persze a város nem hallgatott, míg Juhász Gyula, Ady Endre, Emőd Tamás és más költők gondolatai elhagyták a papírlapokat, mégis biztos voltam benne, hogy figyelt, és amikor lent a vízparton, a sétán résztvevőket meglepve, váratlanul csendültek fel egy szakasz első sorai, a folyó megállt a szavakért, és csak azután folyt tovább.
Kis csoport haladt a színészekkel a központtól, az Ady utcára kanyarodva, végig a főutcán, a régi Mülleráj előtt, egész a Petőfi parkig, hogy ne csak a város éljen, hanem a magyar költők versei is, hogy ne csak ez a nap legyen az övék, hanem akármelyik. Hogy amikor legközelebb ezeken a helyeken járunk, jusson eszünkbe, miként őrzik magyar versek Váradot, és hogy őrizhetjük meg mi azokat, olvasva, mondva, hallgatva. A Rimanóczy szálló mögött, míg mi a Körös-parti zsinagóga és a Fekete Sas-palota felé fordulva figyeltünk a versekre, Horváth Imre szavai beleégtek a felújított sétány köveibe: „nincs sok város, hol szomjasabban éltek, s kevés számlál több halottat, mint Várad. Láttam éjét legsötétebb korának. Fáj ma is, hány hű barátom füstté lett.” „Jobb a bénának, kinek rossz gerince e percben épp a halk műtőben roppan. Jobb, ki testére iszonnyal tekintve senyved a gennyes lepratáborokban. (…) mert vélem s véled szörnyűbb is történhet: oly idő vár rám, és oly idő vár rád”. Ahogy egy régi verskötet előkerült, vagy amikor a színész a szemünkbe tekintve szavalt, nekünk és hozzánk szólva, vagy Horváth Imre emlékszobájának megnyitása és egy megőrzött felvételről visszahallgatott hangja is mind a megtartás és a továbbadás pillanatai voltak. Ne csak a verseket ne feledjük, hanem a költőt sem.
A Petőfi-parkban, József Attila szobránál mindig eszembe jut a „de szeretnék gazdag lenni”. Ha a szüleimmel vagyok, mindig együtt mondjuk a sorokat édesanyámmal – szeretem ezt a szokásunkat, hogy gyerekkorom óta ez újra és újra megtörténik, megállunk és emlékezünk. Ezt idézte fel bennem a versséta is, hogy milyen jó együtt otthagyni ezeket a verseket későbbre, ha majd újra a főtéren, a Körös-parton, a Szent László hídon vagy a főutcán járunk.
István Zsuzsanna teatrológus
Szeretem, amikor kilépünk a komfortzónánkból, rendhagyó módon közelítve egy jeles naphoz. Ilyenkor ismerszik meg a minket összetartó erő, energia és ez nem csupán azért, mert mindannyian szeretünk – nyilván – sétálni. Többé-kevésbé a verseket is szeretjük, főleg hallgatni, ha más szavalja. Na de ilyet! Séta közben felolvasni, verselni! Közben kisüt a nap is, szép számban csatlakoznak kíváncsi vagy ráérős emberek. Többnyire tudják, hová jönnek, de néhány eltévedt turista is hozzánk tapad, s mint akinek egyéb dolga sincs, jólesően velünk ballag.
– Mondja hangosabban! Nem hallottam! Ezt ki írta? – kérdezték időnként. Én meg mondtam: Igen. Örülök, hogy tetszett. Nekem is… Te, hogy a Szűcs ilyet írt, ,,főtér kőpadon, ülök, délelőtt…” és Réka olvassa, ő meg a háta mögött áll és csak szerényen mosolyog. Nézi, ahogy működik a (fő)térben a vers.
Czvikker Katalin főigazgató, Szigligeti Színház
Külső megfigyelőként voltam részese a verssétának. Fontosabb szerepem nem volt, csak haladni a tömeggel. A hangulat a kezdetektől a hátán vitt. A kezdeményezés, mely szerint különböző helyszíneket versekhez fűződve látogatunk meg, elgondolkodtatott. Az épületek és a költői játékosság összefonódása új megvilágításba helyezi az ember látásmódját. Nagyvárad múltjában rejlő esztétikumát, a művek és előadóik segítségével sikerült felfedeznem.
A színészek előadásmódjában megmutatkozott, mennyire jelentős szerepet játszik a magyar irodalom szeretete az életükben. A mosolyt nem tudtam levakarni az arcomról, mert láttam az embereken, hogy számukra is meghatározó esemény. Megálltunk egy napra örülni és feloldódni. Ünnepeltük a régmúlt íróit, a jelenkorét, minden irodalomértőt és -szeretőt, emellett minden más eltörpült.
Horváth Imre személyiségét közelebbről megismerni az emlékszobán keresztül sikerült. Egy író világába csöppenünk, aki a mi városi identitásunkat képviselte három évtizeddel korábban. A ,,parányi, büszke, bús sziget” feltöltődött élettel az elégedett és érdeklődő szempárok által.
Hagyatéka számomra a hovatartozás kérdéskörét válaszolja meg. Amíg vannak közös célok és elkötelezettség irodalmunk irányában, mindannyiunknak van helye Horváth Imre emlékszobájában.
Kéri Vivien egyetemi hallgató, PKE
Rulikowski temető, délelőtt tíz óra. A városi kápolnához közeli soron tucatnyi ember, főként sajtósok. A tömör, de faragásában is egyszerű kőtömbön két név, alatta évszámok. Vigasztaló szolgálatom alkalmai során többször mentem el mellette. Két szál virágot viszek: az egyiket Imre bácsinak, a másikat Margit néninek – akihez írta, de a szűkebb családi körükön is túlterjedő figyelmeztetést: „Költő párja voltál, ezt ne feledd./ Bármint fáj, ha por és hamu leszek,/ emlékemet ne kormozza be gyász:/ ki elsirat, jámborul meggyaláz.” A Magnó-üzenet c. írásának végén kéri: „Ne a síromhoz jöjjetek, ahol a romlandó porlad, könyveimet forgassátok, amelyekben szellemem él!”
A rövid megemlékezés után Villányi Zoltán, az MTVA váradi tudósítója bír szóra. Kérdésére, hogy milyen személyes emlékem fűződik Horváth Imréhez, a válaszom az, bizony nagyon „földhözragadt”. 1985-89 között én szereztem be Margit néni konyhájára a disznóhúst. Mindig egy hátsó sonkát, melyből bízvást jutott egy kis mócsing, no meg csont is az Ari névre hallgató tacskónak, kinek halálára írta a költő: „Mint a botom: rabom volt és az őrzőm.” (Kutyasirató).
Szent László tér, délután 4 óra. Ragyogó napsütés. Gyűl a nép. A költészet vers-csődülete! Jönnek Thalia papnői, papjai is. Milyen fiatalok, szépek. És szépek s jók a versek is, melyeket az újabb és újabb stációkban elmondanak. Lent, a Körös partján, ténylegesen hallani, amint „A fűzfa ciprusként zizeg,/ köveink ódon kincsek,/ s ha síkosak már a vizek,/ itt sirályok keringnek.” (Várad)
A Szent László hídról a folyóra hull a vers, meg a szemre, szájra, szívre. Eszembe juttat egy régi emléket: Zudor Jancsitól megyünk át a Széles utca hídon. Zudor, Gittai Pista, Kőrössi P. Jóska, Hunyadi Matyi és jómagam. A híd közepére érve, az esti alkonyatban, Hunyadi a kezében lévő verseit eregeti a folyóba. A szél is besegít. Tovaszállnak, kecsesen libbenve a hófehér lapok – e történetet mesélem utunkon a Dimény–Tóth színész-házaspárnak.
Léda-ház, délután hat óra. A Horváth Imre emlékszobába alig férünk be. Hosszú volt a séta, örvendek a kínálkozó ülőalkalmatosságnak. Meghitt, családias megnyitót mond Szűcs László. Hangfelvételről a megemlékezett is szól hozzánk. A falakon a róla készült festmények, grafikák. Nem mindegyiknek ismert az alkotója. Jakobovits Mártát kérdezik. Előttem pedig felsejlik az Önarckép című négysoros: „Milyen régen rajzolgatom magam!/ A ’portrémon’ mindennek nyoma van./ De különös, mind szelídebben élek,/ a képmásom mégis egyre keményebb.”
Farkas Antal költő, református lelkipásztor
Ünnepelni lehet mereven és unalmasan, de lehet jókedvűen és érdekesen. A váradi versséta ilyen jókedvű, érdekes ünneplés volt. Ünnepeltük a verset, a várost és magunkat, váradiakat. Sétáltunk a napsütésben, újra felfedeztük Váradot. Kísértük a színészeket, hallgattuk a verseket a napsütésben. Volt, aki nem velünk indult, csak jártában-keltében megállt meghallgatni egy verset és ment tovább. Sétáltam – ami rám nem jellemző, de nagy a vers hatalma – ismerősökkel és ismeretlenekkel beszélgettem. Valamilyen furcsa jó érzés kerített hatalmába. Öröm, hogy ezen a látszólag szervezetlen sétán, költők szemével néztem a házakat, tereket. A séta után, a Léda-házban beülök a gyerek- és fiatalkorom emlékeihez tartozó költő karosszékébe, rákönyöklök íróasztalára. Jó érzés, hogy vannak olyan órák, napok tán, amikor a költészet átveszi a hatalmat.
Simon Judit újságíró
A versek visszatérnek és beterítik a várost, mint a régi utcákat valami friss, gőzölgő, vonzó illatú aszfaltszőnyeg. A versek a Körös vizéhez keveredve keresik a partot, görgetik maguk előtt apró kavicsokként a vershallgatók emlékeit. A versek megállnak az üres parkolóban a Kispipa vendéglő hűlt helyén, és visszhangozzák a színészt, mint üres pohár a koccintást az utolsó korty után. A versek kockacukorral kínálják a főtéri szobor néma és szomorú bronzlovát. A versek jegyet váltanak a feledett emlékek múzeumába, rímeiket vesztve bolyonganak a költő életének gondosan őrzött lapjai között. A versek megbújnak a park bokrai tövében, aggódva figyelik a város életjeleit. Hétköznap délután van.
Szűcs László költő, szerkesztő
