MEGOSZTOM

Visszatérnek és beterítik a várost

Versséta Nagyváradon, a magyar költészet napján

Az ötletet a Szigligeti Színház egyik önkéntesének diplomamunkája adta, a szövegeket pedig a 101 vers Nagyváradról című kötet, ami 2005-ben jelent meg a Kriterionnál. A tervbe mindenki gyorsan beszállt, egyik válogatta a verseket, a másik a helyszíneket, a harmadik kiosztotta a szövegeket. Hamarosan ott álltunk a főtéren indulásra készen, hogy egy verssétával próbáljuk újrahangolni a várost, amiben élünk. Ahol élnénk. Az a legjobb a színházban és az irodalomban, no meg a kettő egyvelegében, hogy ha jól működik, hatást gyakorol, akkor olyan befogadó/értelmező közösséget képes létrehozni maga körül, amely indítva érzi magát, hogy megossza, kibeszélje, próbára tegye ezt a hatást. A séta végállomása ugyan a Léda-ház volt, emlékszoba avatóval, de bennünk, résztvevőkben folytatódott, a személyes térképeken, amit a bennünk visszhangzó versek, emlékek, élmények rajzoltak ki. Ezekből a bensőséges térképekből gyűjtöttünk össze néhányat, olvassuk város- és versszeretettel. 

Az ember ragaszkodik. Egy ideje április 11. a kedvenc napom. Áprilisban mindig történik valami kiszámíthatatlan, mindig van mit várni. Szeretem látni, ahogy a művészet összehozza az embereket. Megyünk végig a jól ismert városon, tavasz van, visszafordíthatatlanul tavasz. A hely minden zugához köt valami emlék, és a nem is olyan kicsi csoportunk arcai is mind ismerősek. Mi szép, ha nem ez, ahogy Vonnegut mondaná, aki a végzős diákoknak tartott egyik beszédében azért könyörög, vegyük észre és tanuljunk meg örülni az apró dolgoknak. Mint a kertben, a fák hűvösében elfogyasztott limonádénak. Vagy épp most, ennek a verssétának. De ezt már én mondom, nem Vonnegut. Meg azt is én mondom, hogy a kulturális értékteremtés támogatására továbbra sincs pénz, paripa, fegyver. Mi mégis itt vagyunk, magyar verseket olvasunk a macskakövön sétálva, parkon, zebrán, betonon, betonon, betonon, a Horváth Imre emlékszobához érve. Alig férünk be, többen a földön is ülnek, de ez kicsit sem számít, együtt vagyunk. Együtt élünk meg valami közöset. Egy régi hangfelvételről Horváth Imre hangja recseg az új Windows-ért kiáltó laptopomból, hallgatom veletek, az idős költő visszaemlékszik, az orvosa mondta egyszer neki, hogy az idegei rongyak, de az az ő tőkéje. S azzal folytatja: „Feleségem egyszer azt mondta, inkább lennél egy egészséges asztalos. Én nem! Tisztelet, becsület minden iparnak és mindenkinek, de én már ezt választottam, inkább maradok egy beteg költő. Ez vagyok.” Remélem, jövő áprilisban megismételjük ezt a sétát, két, három és tíz év múlva is. Ami biztos, én itt leszek és az asztalosmesterség kitanulása sem fenyeget.

Kemenes Henriette költő, szerkesztő

Forgalom, autók zaja, beszélgetések, a folyó zúgása, élt a város és történt, aminek újra és újra történnie kell, de aznap változtak az ütemek, mert versek kerültek a megszokott hangok közé. És persze a város nem hallgatott, míg Juhász Gyula, Ady Endre, Emőd Tamás és más költők gondolatai elhagyták a papírlapokat, mégis biztos voltam benne, hogy figyelt, és amikor lent a vízparton, a sétán résztvevőket meglepve, váratlanul csendültek fel egy szakasz első sorai, a folyó megállt a szavakért, és csak azután folyt tovább.

Kis csoport haladt a színészekkel a központtól, az Ady utcára kanyarodva, végig a főutcán, a régi Mülleráj előtt, egész a Petőfi parkig, hogy ne csak a város éljen, hanem a magyar költők versei is, hogy ne csak ez a nap legyen az övék, hanem akármelyik. Hogy amikor legközelebb ezeken a helyeken járunk, jusson eszünkbe, miként őrzik magyar versek Váradot, és hogy őrizhetjük meg mi azokat, olvasva, mondva, hallgatva. A Rimanóczy szálló mögött, míg mi a Körös-parti zsinagóga és a Fekete Sas-palota felé fordulva figyeltünk a versekre, Horváth Imre szavai beleégtek a felújított sétány köveibe: „nincs sok város, hol szomjasabban éltek, s kevés számlál több halottat, mint Várad. Láttam éjét legsötétebb korának. Fáj ma is, hány hű barátom füstté lett.” „Jobb a bénának, kinek rossz gerince e percben épp a halk műtőben roppan. Jobb, ki testére iszonnyal tekintve senyved a gennyes lepratáborokban. (…) mert vélem s véled szörnyűbb is történhet: oly idő vár rám, és oly idő vár rád”. Ahogy egy régi verskötet előkerült, vagy amikor a színész a szemünkbe tekintve szavalt, nekünk és hozzánk szólva, vagy Horváth Imre emlékszobájának megnyitása és egy megőrzött felvételről visszahallgatott hangja is mind a megtartás és a továbbadás pillanatai voltak. Ne csak a verseket ne feledjük, hanem a költőt sem. 

A Petőfi-parkban, József Attila szobránál mindig eszembe jut a „de szeretnék gazdag lenni”. Ha a szüleimmel vagyok, mindig együtt mondjuk a sorokat édesanyámmal – szeretem ezt a szokásunkat, hogy gyerekkorom óta ez újra és újra megtörténik, megállunk és emlékezünk. Ezt idézte fel bennem a versséta is, hogy milyen jó együtt otthagyni ezeket a verseket későbbre, ha majd újra a főtéren, a Körös-parton, a Szent László hídon vagy a főutcán járunk.

István Zsuzsanna teatrológus

Szeretem, amikor kilépünk a komfortzónánkból, rendhagyó módon közelítve egy jeles naphoz. Ilyenkor ismerszik meg a minket összetartó erő, energia és ez nem csupán azért, mert mindannyian szeretünk – nyilván – sétálni. Többé-kevésbé a verseket is szeretjük, főleg hallgatni, ha más szavalja. Na de ilyet! Séta közben felolvasni, verselni! Közben kisüt a nap is, szép számban csatlakoznak kíváncsi vagy ráérős emberek. Többnyire tudják, hová jönnek, de néhány eltévedt turista is hozzánk tapad, s mint akinek egyéb dolga sincs, jólesően velünk ballag.

– Mondja hangosabban! Nem hallottam! Ezt ki írta? – kérdezték időnként. Én meg mondtam: Igen. Örülök, hogy tetszett. Nekem is… Te, hogy a Szűcs ilyet írt, ,,főtér kőpadon, ülök, délelőtt…” és Réka olvassa, ő meg a háta mögött áll és csak szerényen mosolyog. Nézi, ahogy működik a (fő)térben a vers.

Czvikker Katalin főigazgató, Szigligeti Színház

Külső megfigyelőként voltam részese a verssétának. Fontosabb szerepem nem volt, csak haladni a tömeggel. A hangulat a kezdetektől a hátán vitt. A kezdeményezés, mely szerint különböző helyszíneket versekhez fűződve látogatunk meg, elgondolkodtatott. Az épületek és a költői játékosság összefonódása új megvilágításba helyezi az ember látásmódját. Nagyvárad múltjában rejlő esztétikumát, a művek és előadóik segítségével sikerült felfedeznem. 

A színészek előadásmódjában megmutatkozott, mennyire jelentős szerepet játszik a magyar irodalom szeretete az életükben. A mosolyt nem tudtam levakarni az arcomról, mert láttam az embereken, hogy számukra is meghatározó esemény. Megálltunk egy napra örülni és feloldódni. Ünnepeltük a régmúlt íróit, a jelenkorét, minden irodalomértőt és -szeretőt, emellett minden más eltörpült. 

Horváth Imre személyiségét közelebbről megismerni az emlékszobán keresztül sikerült. Egy író világába csöppenünk, aki a mi városi identitásunkat képviselte három évtizeddel korábban. A ,,parányi, büszke, bús sziget” feltöltődött élettel az elégedett és érdeklődő szempárok által.

Hagyatéka számomra a hovatartozás kérdéskörét válaszolja meg. Amíg vannak közös célok és elkötelezettség irodalmunk irányában, mindannyiunknak van helye Horváth Imre emlékszobájában. 

Kéri Vivien egyetemi hallgató, PKE

Rulikowski temető, délelőtt tíz óra. A városi kápolnához közeli soron tucatnyi ember, főként sajtósok. A tömör, de faragásában is egyszerű kőtömbön két név, alatta évszámok. Vigasztaló szolgálatom alkalmai során többször mentem el mellette. Két szál virágot viszek: az egyiket Imre bácsinak, a másikat Margit néninek – akihez írta, de a szűkebb családi körükön is túlterjedő figyelmeztetést: „Költő párja voltál, ezt ne feledd./ Bármint fáj, ha por és hamu leszek,/ emlékemet ne kormozza be gyász:/ ki elsirat, jámborul meggyaláz.” A Magnó-üzenet c. írásának végén kéri: „Ne a síromhoz jöjjetek, ahol a romlandó porlad, könyveimet forgassátok, amelyekben szellemem él!” 

A rövid megemlékezés után Villányi Zoltán, az MTVA váradi tudósítója bír szóra. Kérdésére, hogy milyen személyes emlékem fűződik Horváth Imréhez, a válaszom az, bizony nagyon „földhözragadt”. 1985-89 között én szereztem be Margit néni konyhájára a disznóhúst. Mindig egy hátsó sonkát, melyből bízvást jutott egy kis mócsing, no meg csont is az Ari névre hallgató tacskónak, kinek halálára írta a költő: „Mint a botom: rabom volt és az őrzőm.” (Kutyasirató). 

Szent László tér, délután 4 óra. Ragyogó napsütés. Gyűl a nép. A költészet vers-csődülete! Jönnek Thalia papnői, papjai is. Milyen fiatalok, szépek. És szépek s jók a versek is, melyeket az újabb és újabb stációkban elmondanak. Lent, a Körös partján, ténylegesen hallani, amint „A fűzfa ciprusként zizeg,/ köveink ódon kincsek,/ s ha síkosak már a vizek,/ itt sirályok keringnek.” (Várad) 

A Szent László hídról a folyóra hull a vers, meg a szemre, szájra, szívre. Eszembe juttat egy régi emléket: Zudor Jancsitól megyünk át a Széles utca hídon. Zudor, Gittai Pista, Kőrössi P. Jóska, Hunyadi Matyi és jómagam. A híd közepére érve, az esti alkonyatban, Hunyadi a kezében lévő verseit eregeti a folyóba. A szél is besegít. Tovaszállnak, kecsesen libbenve a hófehér lapok – e történetet mesélem utunkon a Dimény–Tóth színész-házaspárnak. 

Léda-ház, délután hat óra. A Horváth Imre emlékszobába alig férünk be. Hosszú volt a séta, örvendek a kínálkozó ülőalkalmatosságnak. Meghitt, családias megnyitót mond Szűcs László. Hangfelvételről a megemlékezett is szól hozzánk. A falakon a róla készült festmények, grafikák. Nem mindegyiknek ismert az alkotója. Jakobovits Mártát kérdezik. Előttem pedig felsejlik az Önarckép című négysoros: „Milyen régen rajzolgatom magam!/ A ’portrémon’ mindennek nyoma van./ De különös, mind szelídebben élek,/ a képmásom mégis egyre keményebb.”

Farkas Antal költő, református lelkipásztor

Ünnepelni lehet mereven és unalmasan, de lehet jókedvűen és érdekesen. A váradi versséta ilyen jókedvű, érdekes ünneplés volt. Ünnepeltük a verset, a várost és magunkat, váradiakat. Sétáltunk a napsütésben, újra felfedeztük Váradot. Kísértük a színészeket, hallgattuk a verseket a napsütésben. Volt, aki nem velünk indult, csak jártában-keltében megállt meghallgatni egy verset és ment tovább. Sétáltam – ami rám nem jellemző, de nagy a vers hatalma – ismerősökkel és ismeretlenekkel beszélgettem. Valamilyen furcsa jó érzés kerített hatalmába. Öröm, hogy ezen a látszólag szervezetlen sétán, költők szemével néztem a házakat, tereket. A séta után, a Léda-házban beülök a gyerek- és fiatalkorom emlékeihez tartozó költő karosszékébe, rákönyöklök íróasztalára. Jó érzés, hogy vannak olyan órák, napok tán, amikor a költészet átveszi a hatalmat. 

Simon Judit újságíró

A versek visszatérnek és beterítik a várost, mint a régi utcákat valami friss, gőzölgő, vonzó illatú aszfaltszőnyeg. A versek a Körös vizéhez keveredve keresik a partot, görgetik maguk előtt apró kavicsokként a vershallgatók emlékeit. A versek megállnak az üres parkolóban a Kispipa vendéglő hűlt helyén, és visszhangozzák a színészt, mint üres pohár a koccintást az utolsó korty után. A versek kockacukorral kínálják a főtéri szobor néma és szomorú bronzlovát. A versek jegyet váltanak a feledett emlékek múzeumába, rímeiket vesztve bolyonganak a költő életének gondosan őrzött lapjai között. A versek megbújnak a park bokrai tövében, aggódva figyelik a város életjeleit. Hétköznap délután van. 

Szűcs László költő, szerkesztő

MEGOSZTOM

Könyvbaráti alapon

Tapasztalataink alapján van némi igazság abban a visszatérő panaszban, hogy a politika és az ő csinálói különböző szinteken hajlamosak kisajátítani, enyhébben szólva a maguk kezébe venni a magyar kultúra napjához kapcsolódó programokat, ezzel párhuzamosan a háttérbe szorítva az értékteremtő lényeget. 

Történt, hogy január 22-én a nagyváradi színházban tíz másik városbéli kultúra közeli intézménnyel együtt az Újvárad folyóirat, illetve kiadója, a Holnap Kulturális Egyesület is csatlakozott A könyv barátja elnevezésű kezdeményezéshez, amelyet még a múlt év tavaszán indított a hajdúvárosban a debreceni önkormányzat. Nyilván egy folyóirat, egy színház, egy középiskola, egy könyvtár, egy könyvesbolt, egy nyelv és irodalom tanszék eleve joggal gondolhatja magát a könyv barátjának, illetve a dolgot személyessé téve az olvasó barátjának. Különben mi értelme lenne a mindennapjai(n)knak?

Azt követően, hogy a kultúra napi rendezvény után a csatlakozók átvehették a program nevét viselő matricákat, adódik a kérdés, hogy e szimbolikus gesztuson túl mit tehet még a kezdeményező azért, hogy ez a jelkép tartalommal telítődjék. Természetesen nyújtson finanszírozást a jó ötletek mellé. Ám ezen túl, úgy gondoljuk, a létező kereteket a résztvevőknek kell megtölteniük tartalommal, a vonzó programok szervezésének lehetősége a csatlakozók kezében van. Az, hogy az olvasás, a könyv, az irodalom népszerűsítése érdekében eredményesen tudjanak – működésük olykori összehangolásával – cselekedni, akár a testvérvárosi partnerekkel is együtt. Ha ez így történik, akkor túl tudunk lépni azon a szinten, hogy erre a január végi dátumra csupán a magyar kultúrpolitika ünnepeként tekintsünk. Ígérjük, az eredményekről, a remélt szintlépésről hírt adunk.

A szerk.

MEGOSZTOM

Tudom, hogy mit mondasz


A „Știi cse zic” című kiállítás kurátori megnyitóbeszédének szerkesztett szövege. Elhangzott 2022. október 22-én Nagyváradon, az egykori Park szállóban.

Az idén huszonhat éves Élesdi művésztelep[1] a téma, illetve az itt kiállító művészek ünneplése. Nem könnyű dolog, hiszen mint minden, az alkotás helyéhez kötődő anyagból lehetetlen tematikusan válogatni. Megvan a veszélye a grátisz általánosításnak. Itt most mégis van olyan gondolat, amely egységet teremt. 

Bevezetőnek két dolgot szeretnék röviden elmondani, semmivel sem többet. Az egyik a Művésztelep recepciójából indul ki, és fűz ehhez egy kritikai megjegyzést. A másik pedig párhuzamot von a kiállító társaság és a kiállítóhely státusza között, illetve kitér az aktuális térhasználat lehetséges pozitív következményeire.

1. Először is arról, amit nem most mondok el először. Amikor a 2021-es tárlatról írtam, vagyis arról, amelynek a recepciója kapcsán én is bekerültem ezeknek a fura és szeretetteljes embereknek a körébe, átnéztem a legutóbbi, a régi Moszkva kultúrkocsmában, vagyis az egykori Sonnenfeld-nyomdaépületben berendezett 2014-es kiállításról írottakat. Próbáltam ugyanakkor ezt összevetni azokkal a narratívákkal, amelyeket a kilencvenes évek óta ezekről a művészemberekről forgalmaztak. Elkezdett nagyon zavarni az, amit ott találtam. Vagyis az, hogy itt mintha valami „határjárókról”, „zónalakókról”, bizonytalan identitású emberekről lenne szó, akik elvonulnak attól a világtól, amely azért nem vesz róluk tudomást, mert azok a Tiszántúl és Belső-Erdély közötti útvonalon, valahol a tranzit-területen folyton saját átmenetiségüket tematizálják. Meg kell mondanom, hogy én ezt a gondolatot nem tartom nagyon produktívnak. Nem gondolom azt sem, hogy teljesen hamis lenne. Elvégre egy ember nagyon is tudja befolyásolni azt, hogy mit gondolnak róla. Sőt egy közösség is képes arra, hogy a róla kialakult véleményre hasson, ha erre nagyon hatni akarna. Azt sem gondolom, hogy az átmenetiségre, a couleur local romantikájára, vagy egyfajta művészeti hazátlanság gondolatára az élesdiek soha, egyetlen alkalommal sem játszottak volna rá. Én is rájátszom arra az imidzsre, amelyet egyetemi emberként, vagy végzett filozófiatörténészként részben magam alakítottam ki. De mégsem vagyok azonos ezzel. Ahogyan az Élesdiek sem. Ugyanis nekem ez a művészeti alkotóközösség nem mást közvetít, mint egy olyan nagyobbrészt festő, de szépen lassan az iparművészeti, építészeti anyagok és térhasználat felől is érkező tagokkal bővülő közösséget, amelyen jól lehet mérni, hogy a hagyományos absztrakt és figuratív képalkotás lehetőségei hol tartanak ma a világban. A táj, a természet, ennek ábrázolhatósága, mentális képe, illetve az építészeti terek által szervezett mindennapi élet furcsaságai és ereje nem elhanyagolható témák. Kortárs problémák, amelyekkel foglalkozni kell. Vagy ott van a rengeteg technikai kísérlet, amelyek lassan minden évben kilépnek egy hagyományos festőtelep keretéből.

Az Élesdi művészek nem egy lokális szcéna elhanyagolt fenegyerekei, hanem egy elsősorban a nyugati diskurzusból ihletődő és sokszor ebben részt vevő, participáló figurák, akik a kortárs festészet lehetőségein gondolkodnak. Az, hogy Nagyváradon ez csak a második tárlatuk több mint két és fél évtized alatt, az nem az ő munkájukról, hanem inkább a váradi közeg receptivitásáról, és persze az Élesdiek qua Élesdiek önmarketingjének sajátosságairól mond néhány dolgot. Pedig ez, vagyis Várad az a város, amelyhez hangulatukban a kétségtelenül meglevő kelet-európaiság és az európaiság tekintetében a legközelebb állnak. És itt kapcsolódok a második gondolathoz:

2. Ez a kiállítás Nagyváradhoz, a helyi multietnikus közösséghez is szól. A művészi eszközök egyetemesek és bárki számára érthető, vagy legalábbis bárkit elgondolkodtatni képes mondanivalót hoztak létre. Most ráadásul olyan térbe kerültek, amely akár példát is mutathat a Várad központjában kihasználatlanul pangó, üresen tátongó terek hasznosításának. Az egykori Park vagy Veiszlovits szálló tipikusan olyan, mintha a Művésztelep valami furcsa múltbéli párhuzama lenne. Értékei európaiak voltak, a szcéna (vagyis a kulturált vendéglátás ipara) tekintetében pedig mindig a műfaj tetejét célozta meg, egy idő után mégsem kapott megfelelő figyelmet. Persze a Park hotel ma már csak romos iparművészeti, hely- és kultúrtörténeti örökség, a Művésztelep pedig eleven valóság, de a helyzet mégis hasonló. Észre kell venni, mert észre lehet venni, hogy az, ami a lokalitáson túlmutat, itt van előttünk.

Persze nem a múltat akarjuk itt feltámasztani. Hanem meg akarjuk mutatni, hogy bármennyire és kötődünk a helyhez, annak éppen a széles körű, nemzetközi kitekintés volt mindig is a „leghelyibb” sajátossága. Ráadásul itt most tevékenyen használjuk is azt a teret, amelyet a lehetőségek és részben a véletlen adtak. A vékonypálcás fémkeretű ablakok és a monokróm konstruktivista képek egymást értelmezik a belső teremben, de a csempeposztamenst is mintha a fölé helyezett anyaghoz alakították volna ki. Pedig nem. A legkisebb terem pedig ideális lesötétíthető helyszín volt a rétegelt akrilvászonra készült, hátulról megvilágított kompozíció kiállításához. A nagy terem végén, pedig egyfajta kettős oltárkép volt elhelyezhető: az egyiken Szent Lukács vigyáz a fürdőzőkre; a másikon pedig egy bibliai állat és egy Haeckl-könyvből elővarázsolt felnagyított lény hirdeti, hogy a külső és az emberi természet nem is annyira mágikus kapcsolatban állnak egymással.

Ez a kiállítás olyannyira pop-up, hogy a pop-down-ról egyetlen világos mondatot sem tudunk még megfogalmazni. Addig marad nyitva, ameddig a közönség részéről igény, és a kiállító művészek részéről lehetőség és türelem lesz ahhoz, hogy ezen a frissen bevezetett helyen tegyék közszemlére a munkáikat. Néhány hétig biztosan itt lesz ez a – semmi közhely – európai szintű anyag. Biztosak lehetünk benne, hogy ad majd némi ihletet és gondolkodnivalót azoknak, akik komoly intézményi háttérrel próbálnak valami olyasmi tenni ebben a városban, amit érdemes kortárs művészetnek nevezni.

Így estefelé már csak egyetlen dologban vagyok csak bizonytalan: hogy milyen lehet a kiállítótér hangulata a néhol mégiscsak beszűrődő napfényben.


A borítóképen Furák Pop László Nils Holgersson utolsó útja című munkájának részlete látható.

[1] A továbbiakban: Művésztelep.

MEGOSZTOM

XIII. Nagyváradi Könyvmaraton

Idén is megszervezzük a Nagyváradi könyvmaratont, amely eseménysorozat alkalmával szépirodalmi és tényirodalmi kiadványokkal ismerkedhet meg a közönség. A belépés minden programpontra ingyenes. Helyszín: Léda-ház.

Október 20., csütörtök

17,00 – Megnyitó. Az Újvárad folyóirat októberi számának a bemutatója

17,30 – Máramarosi színek, bányavidéki árnyalatok. A Magyar Újságírók Romániai Egyesülete riportkötetének bemutatója. Közreműködik: Mészáros Elek, Simon Judit, Szűcs László.

Máramaros, Nagybánya, Bányavidék, Történelmi Máramaros, Asszonypataka, Rivulus Dominarum… 2021 június első napjaiban – két járványhullám között – járta e sokféle néven ismert, számos tekintetben varázslatos, kincses vidéket és központját másfél tucat romániai magyar újságíró.

18,00 – Nagy Béla: Egyszál magunk (második kötet). 

A szerző visszaemlékezésében a Romániai Magyar Demokrata Szövetség kezdeti időszakára, parlamenti tevékenységére tekint vissza, az 1990 május-december közötti időszakot ölelve fel. Mint szemtanú, a történtek alakítója, aktív részese idézi fel az akkor eseményeket, ahogyan azok emlékezetében rögzültek. A könyv nem monográfia, nem az RMDSZ Bihar megyei szervezetének történetírói szigorral megszerkesztett tanulmánykötete, hanem memoár. Ezzel együtt több forrásértékű dokumentumot is közöl, így tényfeltáró jellegű is a munka. A bemutató moderátora Szűcs László, közreműködik Szabó Ödön.

18.45 szünet

19.00 Gagyi Judit Eszter szerzői estje. Közreműködik: Kemenes Henriette

Gagyi Judit Eszter (1996, Székelyudvarhely) grafikus, író. A Partiumi Keresztény Egyetem Vizuális kommunikáció mesterképzésén végzett, jelenleg a Magyar Képzőművészeti Egyetem doktorandusza. Írásai a Várad kulturális folyóiratban, az Újváradban, a Látó szépirodalmi folyóiratban és az Irodalmi Szemlében jelentek meg. 2017-ben kezdett foglalkozni a vizuális költészettel, azóta is érdeklődéssel keresi a képzőművészet és az irodalom további kapcsolódási lehetőségeit. Ars poeticájában így fogja össze többrétű munkásságát: „Irodalom? Tipográfia? – Betűk iránti szeretet.”

20.00 A 2022. évi Kinde Annamária-díj átadása.

Október 21., péntek 

17,30 Kiss Ágnes: Finomhangolás. Koordináció és kontroll a szovjet típusú cenzúra rendszerekben. Romániai példák. (Kriterion)

1949-től a diktatórikus egypártrendszerű Romániában az információ- és véleményáramlás ellenőrzése – vagyis a cenzúra – új elvek mentén és új intézményekre támaszkodva szerveződött. Milyenek voltak a jellemző szervezeti megoldások, milyen szerepet játszottak a személyes kapcsolatok, hogy alkalmazták a mindennapi praktikákat a homályosan megfogalmazott és változékony normák mentén alakuló cenzúrarendszerben, milyen volt a „jó” és milyen a „rossz” cenzor, hogy szövődtek jó szándékon is alapuló együttműködések az ellenőrzők és ellenőrzöttek között? Kiss Ágnes könyve könyve ilyen kérdésekre próbál válaszokat adni. A szerző a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet (ISPMN) munkatársa. 

18,15 Többes számban – párbeszéd Hervay Gizellával (antológia, Lector kiadó). Közreműködik: Gálfalvy Ágnes, Kemenes Henriette, Ozsváth Zsuzsa.

Hervay Gizella költészete fokozatosan került a fiatal szerzők érdeklődésének előterébe Magyarországon és Erdélyben. Lecsupaszított és direkt költői nyelve, traumaköltészete hivatkozási ponttá tette az életművet. 2020-ban nevét viselő könyvsorozat indult és irodalmi klub jött létre Kolozsváron. Az életművet nem valamiféle kultusz eszközeivel próbálja visszanyerni az utókor, hanem egy szerves alakulástörténetet figyelhetünk. Ennek tudatosításához próbál hozzájárulni a Többes számban című kötet. Negyven évvel a szerző halálát követően negyven szerző lép párbeszédbe az életművel ‒ és ezek legnagyobbrészt olyan dialógusok, amelyek e kötet nélkül is elkezdődtek, a szerkesztők dolga sok esetben e viszony reflexívvé tétele volt.

18.45 Szünet

19,00 Fórumszínház. Mitől miénk ez a város? – segítsen elmesélni Ön is!

Nincsen közösség közös történetek nélkül. Az életet nem csak éljük, hanem meséljük is. Átfogva múltat, jelent és jövőt, a helyet, amit otthonnak, városunknak hívunk, szavakból, történetekből építjük. Egy ilyen építkezős kalandra hívunk mindenkit, akinek van egy jó története, melyen keresztül az élete Nagyváradhoz kötődik és szívesen megosztaná az egybegyűltekkel, vagy szívesen hallgatná mások történetét, hogy közben esetleg rábukkanjon a sajátjára…
Az egymásnak elmondott mesékből talán az is kiderül, mitől miénk ez a város.

Ha szeretné elmondani a történetét, kérjük jelentkezzen az ujvarad@gmail.com email címen. Biztos lesz olyan is, aki a helyszínen kap kedvet, csak hogy nagyjából lássuk, hogyan gazdálkodjunk a közös idővel…

Játékmester: Tasnádi-Sáhy Péter

Október 22., szombat

16.30 Az Újvárad folyóirat és a Partiumi Keresztény Egyetem Tabéry novellapályázatának eredményhirdetése. Díjátadó. Közreműködik Tankó Andrea, a pályázat győztese.

17.00 Visky András: Kitelepítés (regény) A szerzővel Simon Judit és Szűcs László beszélget.

Az 1956-os forradalom után Visky András református lelkész édesapját huszonkét év börtönre és teljes vagyonelkobzásra ítélték, édesanyját – hét gyermekükkel együtt – kitelepítették a Duna-deltával határos Bărăgan sztyeppe egyik lágerébe. Az olvasó egy szovjet mintára létrehozott és fenntartott romániai munkatábor hétköznapjait, a sok nemzetiségű foglyok furcsa történeteit ismeri meg, a legkisebb gyermek nézőpontjából.

A regény középpontjában az anya áll, a gyermekei életéért küzdő fiatal osztrák nő. Egy szerencsés véletlen folytán náluk marad a családi Biblia, ebből az egyetlen könyvből az anya naponként felolvas. Ezek a bibliai történetek adják az elbeszélés keretét. A regény azonban nem fejeződik be a szabadulással, a szülőket és a hét gyermeket a román titkosszolgálat továbbra is szemmel tartja.

18,00 Orlando Balaș: Három kényelmetlen darab. Magyari Sára és Molnár Judit fordításai. Moderátor: Simon Judit. Közreműködik: Molnár Judit

„A társadalom különböző problémái foglalkoztatnak. Incomod című drámakötetemben három színpadi mű szerepel, a Sieg Heil avagy A jó győzelme, a Hagyd a szárnyaimat!, illetve az Éjjel, mint a tolvajok. Több színháznak ajánlottam fel, de egyértelműen pozitív választ egyiktől sem kaptam a bemutatásra. Az a gyanúm, mivel a témafelvetés kényelmetlennek mondható, emiatt nem tolonganak. Pedig nem a problémák takargatása a megoldás, sem az, hogy elheverünk, és nem érdekel semmi, hanem épp ellenkezőleg. Ahogy Liviu Antonesei frappánsan fogalmazta: döntéseink alakítják az életünket. Ezzel el is mondtunk mindent! ” (Orlando Balaș)

19,00 – Hilgert István: Váradi történet (novellák, elbeszélések)

Hilgert István (Nagyvárad, 1975) 1999 óta Magyarországon él, írásait a PRAE, a Várad, a Helikon és az Újvárad publikálta.

A Váradi történet a kaland, a szórakozás és a játék vegyes felvágottja, diszkó és jazz, a visszatérő álmok ködöt fújó harsonája, poros utcák és folyóparti sorházak visszhangja, sulifolyosók titkos összeesküvései, a nyári éjszakák pimaszkodó szemérmetlensége, egy gyerekkori barát, aki ritkán búcsúzik, és még ritkábban érkezik, egy majdnem magányos utazás az erdélyi vasút végtelen kuszaságában, a változó metropolisz rohamosan pusztuló tartozékai.

Utórendezvényeink

Kortárs klasszikusaink estek:

November 16. Lapis József előadása Borbély Szilárdról

November 11. Forgách András előadása Petri Györgyről 

MEGOSZTOM

Halmosi Sándor irodalmi estjéről

Október 5-én Halmosi Sándor költő, műfordító, szerkesztő volt a vendégünk a Léda-házban. Halmosi Szatmárnémetiben született, sokáig Németországban, jelenleg pedig Budapesten él. Legutóbb tizenhat éve járt Nagyváradon, az azóta eltelt idő történéseiről, aktív irodalmi és irodalomszervezői munkásságáról, az írástudók felelősségéről, irodalmi kiáltványáról, építészet és szöveg kapcsolatáról, megjelent köteteiről beszélt a közönségnek, és legújabb szövegeiből is felolvasott. Legutóbbi verseskötetei, a Napszálkák, a Naretva és a Katharok a Gondolat kiadó gondozásában jelentek meg, melyeket az érdeklődők a helyszínen meg is vásárolhattak. Az estet dedikálás, kötetlen beszélgetés és koccintás követte.

MEGOSZTOM

Modernista művészek Nagyváradon

A címben többes számban használt főnév műfogás, amelyet könnyű olyan összefoglaló munkákra, illetve gyűjteményes kiállításokra alkalmazni, amelyek bevallottan vagy bevallatlanul, de nem lépnek fel a teljesség igényével. Az itt ismertetett kiállítás is ilyen. Nem akarta, és nem is tudta volna bemutatni Nagyvárad két világháború közötti művészeti életének teljes spektrumát.

Ehelyett eltérő stratégiát választott. Azokat vette, a szó pozitív, optikai értelmében célkeresztjébe, akik az absztrakcióhoz, az expresszív felnagyításhoz, a politikai és szociális karikatúrához és a jórészt keserű valóság mágikus átlényegítéséhez, vagyis az avantgárd és társirányzatai látásmódjához és technikai lehetőségeihez folyamodtak.

A modernista művészeket, és művészetükben a modernizmust így lehetne, ha nem is kimerítő részletességgel, de lényegretörően jellemezni. Ezek a művészek rendszerint nem csak regisztrálták a világ változásait, hanem finom vagy komoly kritikát is megfogalmaztak ezekkel a változásokkal szemben. Bemutatásuk elsődleges kritériuma azonban nem emberi és politikai hitvallásuk elemzése volt, hanem az, hogy a műalkotások magas minősége révén, hogyan tudták megfigyeléseiket éppen az adott kor és társadalom lehetőségei között színre vinni. A váradi művészek, sok más közép- és nyugat-európai kortársukkal együtt igen érzékenyek voltak a mássá, modernebbé és kegyetlenebbé váló világra és ennek az érzékenységnek adtak hangot.

A Modernista művészet Nagyváradon című kiállítás bevezetőjében, amelyet Székely Sebestyén kurátortársammal közösen jegyeztünk, azt említettük, hogy miközben a két világháború közötti Nagyvárad művészeti életéről meglehetősen sokat tudunk, az ezzel kapcsolatos nagy, átfogó képpel még adósok vagyunk. Ez az állítás két részből áll, érdemes mindkettőt megvilágítani. Mindkét része pozitív. Az első fele arra vonatkozik, hogy az elmúlt évtizedekben sokasodott azoknak a munkáknak a száma, amelyek megbízható, eleddig nem sejtett adatokkal szolgáltak a városban zajló művészeti alkotó-tevékenységről és ennek tágabb értelemben vett társadalmi hátteréről.1 Ez a tevékenység egyszerre lehetett képző-, illetve alkalmazott művészeti (melyen itt az építő- és az iparművészetet értjük). A városban élő és alkotó építészek, díszítőművészek, iparművészek, főleg a festők, grafikusok és szobrászok életéről és tevékenységéről a váradi társadalom két világháború közötti állapotáról ma már olyan sokat tudunk, hogy kijelenthetjük: az önmagukat alkotó tevékenységben, és a magában vagy a tárgyakban és alkotásokban megcsodálható szép megjeleníthetőségében megvalósító személyek a városban szép számmal fejtettek ki értékelhető tevékenységet.

Nagyváradon igény, tőke és humán erőforrás is volt a művészeti igényességre. Az átfogó kép hiánya és az ehhez fűződő adósságunk kicsengése, bármilyen furcsán is hangzik, szintén pozitív, csak éppen nem annak ható-, hanem célirányos tevékenységre ösztönző okai miatt. Az átfogó képet – amennyiben hiányzik – érdemes, és meg is kell alkotni. Nagyvárad művészeti élete éppen azért, mert meglehetősen egyedi volt a jelzett időszakban, valósággal kívánja az ilyen új, inspiráló, nagy léptékű tárgyalásmódot. A „nagy kép” megalkotását legjobban segítő faktorok közül szeretnék felsorolni néhányat, majd pedig a kiállítás június 19-i megnyitóján elhangzott gondolatokat összegezve röviden végigvinni az olvasót a tárlaton.

I. A nagy kép elemei:

1. A társdalomtörténet fontossága

Művészeti alkotásokat nagyon nehéz azok társadalmi háttere nélkül érthetővé tenni. Az alkotások készítői pedig még érthetetlenebbek enélkül. A társadalomtörténetnek azonban legkevesebb komparatívnak kell lennie ahhoz, hogy megértsük egy Nagyvárad típusú középméretű vidéki város működését. Vagyis nem csak a városon belüli, hanem azon kívüli folyamatokat is jól kell ismernünk. Ennek jellemző példája, hogy hiába látjuk át a nagybányai, kolozsvári, aradi, temesvári és brassói állapotokat, Várad megértéséhez elengedhetetlenül szükséges az első világháború nyugat-európai vége (vagyis 1918) utáni magyar kontextus átalakulásáról szerzett tudásunk.

A magyar baloldal diverz felépítése (keresztény szocialisták, ateista szocialisták, szociáldemokraták, bolsevikok és egyszerűen csak szociálisan érzékeny polgárok) a magyar tanácsköztársaság 1919 augusztusi bukása nyomán maga után vonta, hogy ezek a rövid életű államkísérletben akár csak röviden, és érzelmileg involvált személyek a szomszédos országokban látták a további önmegvalósítás útját. Nagyvárad kozmopolita híre, ideig-óráig idevonzotta a legkülönbözőbb értelmiségieket. Mund Hugó és Dömötör Gizella is így kerülnek Váradra, és – hogy a dolog árnyalatait jól lássuk – a római katolikus püspök személyében találnak maguknak mecénást. Spiegel Frigyes, aki egyébként Sonnenfeld Adolf sógora volt, ugyanebben a helyzetben telepedett le korábbi vidéki építészeti munkássága kiemelt városába, és rögtön a képzőművészeti élet szervezésébe vetette magát. A Tibor Ernővel és másokkal közös kísérlet egy műcsarnok létrehozására jórészt a városi polgárság képtelensége miatt hiúsult meg, és Spiegel ugyanoda távozott, ami elől elmenekült, vagyis a Horthy kormányozta Magyarországra.

A társadalomtörténet szűkebb értelemben vett lokális sajátosságai szintén egy összehasonlító perspektívában nyernek értelmet. Egy évtizeddel később, a gazdasági válság idején például Várad szervezett munkássága és az általuk viselt problémák nem csak azért voltak jobban láthatók, mert a munkások többen voltak, illetve nagyobb szimpátiára találtak a helyi polgárság körében, hanem mert a település szerkezetéből fakadóan az ipari egységek nem voltak térbelileg elválasztva a város történelmi-adminisztratív és kereskedelmi központjától (nem voltak egyértelműen negyedesítve).

2. Nagyvárad a problematikus város

Ez az aspektus az előbbivel összefügg. Nagyvárad sem az első világháború előtt, sem utána nem volt művészeti központ. Soha nem volt csak a művészeteknek szentelt stabil kiállítóhelye (ezt a két, rendszerváltozás után alapított művészeti fakultás létezése sem tudta máig kitermelni). Csak a második világháború utáni kultúrpolitika részeként nyílt benne művészeti galéria, nem alapítottak itt strictu sensu művészeti folyóiratot. Ellenben nyomdaipara volt, és a városi polgárság művészeti ambícióinak és szociális elköteleződéseinek köszönhetően nem csak a művészetet általában, hanem a társadalmi kérdésekre érzékeny művészetet is sokan pártolták. Hogy ez miért problematikus? Elsősorban azért, mert a város művészeti életében éppen az említett okok miatt nagy volt a fluktuáció. A két világháború között ezért tartósan senki nem tudott tisztán művészeti tevékenységgel a városban elhelyezkedni. Nem arról van szó, hogy elképzelésünk szerint a függetlenségükre érzékeny képzőművészek keresték volna a kötöttségeket. Hanem arról, hogy művészeti intézmények nélkül a szabad művész is kevesebb eséllyel marad meg vagy tér vissza ugyanoda. Hogy például családi nexusai miatt Leon Alex többször visszatér Váradra, az inkább a város véletlen szerencséje, mintsem egy tudatosan építkező szcéna gyümölcse.

3. Az egyéni sorsok és a művészi identitások mögött.

Az erdélyi, romániai művészekről szóló elemzések jelentős része két perspektívát érvényesít. Vagy az 1920 után megváltozott geopolitikai helyzet és a regionális sajátosságok következményeként tekintett többségi, kisebbségi, nemzeti és nemzetközi identitások útvesztője adta a kiindulópontot, vagy a nagyrészt sanyarú egyéni sorsok alakulása.2

Modernnek lenni, vagyis egy modern életformát felkarolni és erre reflektálni azonban nem volt mindenki kenyere, és technikai eszközeiknek, illetve művészi látásmódjuknak és szakmai neveltetésüknek köszönhetően nem is mindenki volt erre fogékony. Ezért maradt ki szinte teljesen a kiállításból Nicolae Irimie vagy Tibor Ernő munkássága. Ha egyszerűen akarok fogalmazni, akkor az érett modernisták képei azt közvetítik, hogy „itt nyilvánvalóan valami baj van”. Tibor látképei és enteriőrjei vagy Irimie kései impresszionizmusa bármennyire is színvonalas, kevéssé közvetítik ezeket a problémákat.

4. „Ellenőrizhető mondanivaló”. 

Ezt a kifejezést kiállításunk egyik legreprezentatívabb alakja, Leon Alex használta Gábor Istvánnak adott interjújában 1933-ban.3 Az interjú arra enged következtetni, hogy az ifjú Löwinger Sándor pregnánsan gondolkodott arról, amit a műteremben alkotott, illetve arról, ahogyan szakmai lehetőségeit és felelősségét látta a korabeli porondon. Ez pedig a mi kurátori céljainkat is tökéletesen leírja. Nem a dekorativitás és nem a környezet jórészt önreferenciális kolorista ábrázolása vált a művész hivatásává, hanem olyan mondanivaló közvetítése, amelyet az adott körülmények között élő emberek egymáshoz és a tágabb társadalmi környezethez való viszonyából szűrünk le, és amelyet ezeknek a viszonyoknak a folyamatos változásán ellenőrizhetünk is. Ez ugyanúgy lehet a modern és kényelmes életbe vetett hit, illetve a gyakoribb politikai és gazdasági szélsőségek térnyerése.

5. A sokszorosított kép

Ezzel összhangban a művészek megragadták a sokszorosító grafika nyomdai lehetőségeit, és olyan műalkotások létrehozásába invesztáltak, amelyek könnyen és olcsón eljuttathatók egy szélesebb közönséghez. Ezért is szerepel a kiállításon Leon Alex egyik, feltehetően litográfiai mappája a harmincas évek közepéről, amelyben több, egyenként a kiállításon is szereplő korábbi szén- és tusrajzát vitte át a kőlapra. Ugyanakkor Grünbaum Ernő egy olyan könyvillusztrációját is láthatjuk az eredeti kiadásban, amely linónyomatként az egyik magángyűjtő révén a falon is megtekinthető.

II. Sűrűleírás a tárlatról

A kiállítás Mund Hugó, Macalik Alfréd, Leon Alex (Löwinger Sándor), Kara Mihály, Dömötör Gizella, Ruzicskay György, Grünbaum Ernő, Balogh István és Tibor Ernő képei közül válogat, különösképpen Mundra, Ruzicskayra és Leon Alexre helyeződik a hangsúly. Ennek oka az, hogy ez a három művész tudja a legjobban szemléltetni azt, amit modernizmus név alatt próbáltunk megragadni. A majdnem hetven tételes műtárgylista darabjai felerészt a Nagyváradi Körösvidéki Múzeum raktári gyűjteményéből származnak. Fontos, hogy most három hónapig együtt láthatóak. A válogatás másik része magángyűjteményekből, szinte kizárólag a Quadro Galéria közvetítésével került Nagyváradra. Kovács Ádám, Jurecskó László kollekciója adta a kiállítás e felének oroszlánrészét.

A kiállítás három teremre oszlik, amelyek mind tematikusak. Az első teremben, először a bejárat melletti két fogadófalon a váradi polgárság igényeit legjobban kiszolgáló festők kaleidoszkópját nyújtjuk. Tibor Ernő és Macalik városképei, Mund egy húszas évekbeli enteriőrje, és ehhez kapcsolódó már látomásos, de klasszikus formátumú szalonképei jól mutatják egy váradi polgári lakás nappalijának művészeti programját. A terem további részében, kihasználva a nagyváradi vár boltozatos termeinek adottságait, kisebb fülkéket alakítottunk ki, amelyek a húszas évek neoklasszikus kompozícióiból, illetve ezek figurális absztrakt újragondolására tett kísérletekből válogatnak. Mund aktjai, novecento elemeket felvillantó kék-cinóber-fehér parasztmadonnája ez utóbbi legszebb példáit nyújtja. Az első terem érdekes színfoltja Dömötör Gizella két kubista kompozíciója, amely ritkán látható ebben a környezetben.

A második terem a harmincas évek mindennapi életének örömteli, illetve kevésbé vidám jeleneteit egyszerre mutatja be. Kezdésnek ott van Ruzicskay György Repülés című opusza, amely kifejezetten az olasz futurizmus második hullámára, illetve az aeropittura-ra utal, miközben a háttérben már a technika által meg- és befogott ember is felsejlik. Ugyanez az ember Leon Alex 1935-36-os úgynevezett kolorista fordulata után készült, és ma igen ritka gouache-okon egyszer polgári öltözékben, máskor pedig az özvegyasszony kifejező magányában és elesettségében jelenik meg.

A harmadik terem az érett és legmegdöbbentőbb modernizmusé. Leon Alex több komor tónusú, de rendkívül virtuóz, már nem annyira Daumiert és Charles Girod-ot, hanem Grosz-t és Dix-et idéző háborús látomásos rajza mellett ott van Ruzicskay egyik kései harmincas évekbeli remekműve, a Levétel a keresztről, illetve Leon Alex három festménye. Ez utóbbiak közül a Boxolók (1939 k.) a háború előtti utolsó évtized legszomorúbb konklúzióját vonja le, világégés és népirtás összetartozását és elkerülhetetlenségét sejteti.

Többen kérdezték azt, hogy mi volt a szándékunk a kiállítás megrendezésével? Erre több módon is könnyen lehet válaszolni. Egyrészt ráláttunk egy rendkívül értékes, rajz-, festészeti- és sokszorosító grafikai tudásban is lenyűgöző anyagra, amelynek alkotóit nyilvántartjuk, de akiket évről-évre hajlamosak vagyunk elfelejteni. Másrészt adott egy korszak, amelyet történeti, és ideológiai okokból sem látunk mindig világosan.

Ráadásul az 1920 és 1940 között eltelt húsz év alatt mintha kitágult volna az idő, és úgy kaptuk meg az új világ mintázatait, hogy még a régi is velünk egy jó ideig. Érdemes erről a rendkívül sűrű, és nehezen kimeríthető időszakról minél gyakrabban szólni. Harmadrészt pedig talán valami olyasmiben reménykedhetünk, mint amit Borghida István idézett fel Leon Alexről szóló monográfiája egyik részletének megjelenése után: Gründfeld Sándor fotográfus a Fáklyában megjelent fejezet olvastán nyomban kitette nagyváradi műterme kirakatába egyik mappájában porosodó, két világháború között készített portréját a művészről, és „szénceruzával, nagybetűkkel írta alá: Leon Alex”.4

Ki tudja, hány sokszorosított Mund, Löwinger vagy Grünbaum, hány művészi dokumentum lappang még Váradon. Mert a művészi minőséget nem egyszerűen felismerjük, hanem tudnunk és akarnunk is kell felismerni. Ha pedig mindez adott, ezen felül még motiváltnak is kell lennünk, hogy a dolognak nekilássunk. Talán majd most.

Modernista művészet Nagyváradon/ Arta modernistă la Oradea/The Art of Modernism in Oradea

Kurátorok: Székely Sebestyén, Zuh Deodáth

Szervezők: Nagyváradi Városszépítő Egyesület; Quadro Galéria, Kolozsvár

Együttműködő partnerek: Szent László Egyesület, Nagyvárad; Körösvidéki Múzeum Nagyvárad – Múzeumi Komplexum Helyszín: Nagyváradi Városi Múzeum, Emanuil Gojdu tér 39-41. (Nagyváradi vár)

Jegyzetek

1 Ezek az eredmények több generáció kutatóinak munkáihoz fűződnek. A két világháború közötti Nagyvárad társadalomtörténetéről jó áttekintést nyújt Fleisz János munkája (Egy város átalakulása. Nagyvárad a két világháború között 1919-1940. Literator, Nagyvárad, 2005.; román kiadása, egyértelműen a társközösség szempontjai szerint hangolva: Metamorfoza unui oraș: Oradea 1850-1940), egyben felhívja a figyelmet az impériumváltás előtti és utáni történelemértelmezések strukturális különbségeire. Nagyvárad 20. század eleji, majd ehhez kapcsolódó későbbi városfejlődését behatóan tárgyalja Kormányos László kötete (Városfejlesztés Nagyváradon a 20. Század elején. Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Bizottság  – Királyhágómelléki Református Egyházkerület – Nagyváradi Római Katolikus Püspökség, Nagyvárad, 2005.), és ez egészen jól szemlélteti, hogy a város fejlődése nem egy hosszan tartó szerves folyamat eredménye volt, hogy egy kedvező időszak viszonylag gyors lefolyású eseménysorozata, amelynek az előző korszak urbanisztikai szintű vívódásai miatt kivételesen jó volt a korabeli recepciója és megahatározó nyomott hagyott a városlakók mentalitásában. Ez nagyban befolyásolta a ’20-as és ’30-as évek újrakezdéseinek, a város új, periférikus szerepének megítélését. A város építészetéről és az időközben elfelejtett modernista építészek pályaképéről sokat tudhatunk Mircea Pașca könyveiből (legújabban: Arhitecți uitați din Oradea interbelică. Un album din cimitirul memoriei. Argonaut, Kolozsvár, 2022.). A művészeti szcéna sajátosságai ezekkel a jelenségekkel és változásokkal együtt alakultak, ezektől elkülönítve nem értelmezhetők relevánsan. A váradi képzőművészet központi és periferikus figuráiról jó látleletet ad Maria Zintz két enciklopedikus jellegű kötete: Artiști plastici la Oradea 1850-1950. Editura Muzeului Țării Crișurilor, Nagyvárad, 2009; Artiști plastici din nordul Transilvaniei victime ale Holocaustului – Fine Artists in the North of Transilvania Victims of the Holocaust. Arca, Nagyvárad, 2007) A váradi művészetmecenatúra a két világháború között nagyon összetett volt. Ennek egyik ékes példája az, hogy olyan művészek is dolgoztak itt magukat újradefiniálni szándékozó történeti egyházak megbízásából, mint az ifjú Corneliu Baba. Érdekes módon erről is részben az építészettörténeti kutatások tájékoztatnak. Lásd: Adriana Ruge: Capela Hașaș – Hașaș Chapel. Editura Muzeul Țării Crișurilor, Nagyvárad, 2013.

2 Találó példája a személyes karrier, a művészi, politikai identitás és az ezzel kapcsolatos élettörténeti sajátosságok szempontjából felfejtett életrajznak Borghida István intenzív személyes kapcsolatuk miatt is elsődleges forrásértékű monográfiája Leon Alexről (Kriterion, Bukarest, 1973.), illetve viszonyuk összefoglalását nyújtó, pár évvel későbbi cikke

(Vallomások Leon Alexről szóban és képben, in: Korunk 1977/12: 1012–1017.

3 Gábor István riportja: Az 1933-as festő, akinek a képeit a polgárok nem merik bevinni a szalonba. Hogyan él Löwinger Sándor a legtehetségesebb erdélyi festő […], in: Brassói Lapok 1933/172. (július 31.): 4.

4 Vö. Borghida: Vallomások…, 1013

MEGOSZTOM

A részletekben rejlő szecesszió

Több vonatkozásában is rendhagyó előadást tartott múlt pénteken este a Fő utcai Léda-házban Hausmann Cecília képző- és iparművész. Vetített képekkel gazdagon illusztrált módon, szakszerűen és közérthetően mutatta be A homlokzattól a kapukulcsig címmel építészet és iparművészet egységét a múlt század eleji nagyváradi szecesszióban.

Fontos előrebocsátani, hogy ezúttal nem a város jelképeiként szolgáló palotákat helyezte ismét előtérbe, hanem a kevésbé ismert, olykor a szecesszió eredeti jeleit már csak nyomokban tartalmazó, gyakran át- és átalakított lakóépületeket, kitérve az irányzat váradi kialakulásának történelmi, kultúrtörténeti előzményeire. Az érdeklődőknek a kevésbé ismert épületek izgalmas feladatot is kínáltak: felismerik-e, hol találhatóak az egyes bemutatott részletek. Szinte minden esetben akadt helyes megfejtés. Az előadó érdekes megfogalmazása volt, hogy a szecesszióra nem stílusként tekint, hanem mint mozgalomra.

A közönséget bevonva, interaktív módon, szelíden vizsgáztatva beszélt a jobbára „névtelen” váradi szecessziós épületek kapuit, ablakait, kovácsoltvas virágláda tartóit, korlátait, pinceablakait, kapucsengőit, természetesen az utóbbi idők többnyire szakszerűtlen felújításaira, érthetetlen módon engedélyezett, dilettáns tervezői kézre utaló beépítéseire is kitérve. Még a korszak divatos burkolóanyagával, a tartós, de csúszós keramit téglával is megismerkedhettünk. Hausmann Cecília még olyan kuriózumra is rámutatott, hogy hová került megszokott helyéről egy eredetileg a Darvas-házon szolgáló zárszerkezet.

Az előadás írott változatát az Újvárad őszi, Műhely 2. mellékletében olvashatják, szeptemberben.

A Holnap Kulturális Egyesület rendezvényének házigazdája Simon Judit, az egyesület elnöke volt.

Kép és szöveg: Szűcs László

MEGOSZTOM

Törzsasztal-idéző, Szkárosi Endrével

Eredeti szándék szerint az alábbi néhány sort arra szántuk volna, hogy emlékezzünk és emlékeztessünk, éppen tizenöt esztendeje, 2007 tavaszán indult el a Várad folyóirat kortárs magyar írókat bemutató Törzsasztal sorozata, amely több mint egy évtizeden át jelentkezett, megannyi helyszínt belakva, többnyire fegyelmezett rendszerességgel. 

A több mint száz esten a kortárs magyar irodalom széles és színes keresztmetszetét sikerült megmutatni, elhozták könyveiket és történeteiket, illetve hűséges közönségünk előtt bontakozott ki – Kőrössi P. József kérdései nyomán – megannyi életpálya. Önmagában a sorozat is, e jelenlétek emlékezetes mozzanatokat teremtettek, váltak anekdoták forrásaivá, s eredményeztek forrásanyagként Várad-különszámokat, interjúkötetet.

Ami e visszatekintés hangvételét megváltoztatja, lapzártánk előtt kaptuk a hírt Szkárosi Endre költő, intermediális művész váratlan haláláról. Első alkalommal tíz esztendeje volt a vendégünk egy emlékezetes esten az Ady líceum könyvtárában, majd 2019 áprilisában, immár a Szépírók Társasága elnökeként tért vissza, a váradi szépíró kör megalakulását is bejelentve. Érdeklődő volt, figyelmes, segítőkész, barátságával kitüntető. Fontos szerepe volt abban, hogy a Törzsasztal a járvány kitörése előtt kapjon még egy lendületet. Budapesten a társaság székhelyén, a Petőfi Irodalmi Múzeumban szervezett Várad-estet fiatal szerzőink részvételével. Egy éve, az Újvárad indulását pedig az elsők között segítette kézirattal, készülő önéletírásának részletével.

Szkárosi Endre emléke is megerősít abban a szándékunkban, hogy a Törzsasztal-évtized emlékeit, írott és képi dokumentumait összegyűjtsük, közreadjuk, megőrizzük.

A szerk.

MEGOSZTOM

Múzeumi séták Nagyváradon: a Szabadkőművesség Temploma

A 2021-es esztendő fontos változásokat hozott a Bihar megyei kulturális élet, így a nagyváradi múzeumi hálózat számára is. A gazdaságosság jegyében történő leépítéseket folytatva, ugyanakkor a Nagyváradi Városi Múzeum dolgozói által írt, az intézményvezetés szakmaiságát és transzparenciáját bíráló, az év elején közzétett nyílt levéltől (vélhetően) nem függetlenül, 2021 áprilisában megyei tanácsi határozattal összevonták a Körösvidéki Múzeumot és a városi Múzeum Nagyváradi Várban található filiáléját. A tisztavirág életű Nagyváradi Városi Múzeum tehát megszűnt, a hozzá tartozó további filiálék pedig – az EU-s rekonstrukciós pályázatok határidejének lejártáig – a Bihar Megyei Műemlékvédő Alapítvány adminisztrációjába kerülnek. 

A cikk címe következésképpen máris javításra szorul: a 2021 októberében felavatott Szabadkőművesség Temploma ugyanis kiállítóhely, illetve turisztikai látványosság, nem pedig múzeum. Gesztusértékű, hogy az önkormányzat is elhagyta ezt a státuszjelzőt az intézmény nevéből – így látogatásom alkalmával ehhez próbáltam igazítani a szempontrendszeremet is. Sajnos, ez nem mindig sikerült, a legnagyobb zavart pedig az okozta számomra, hogy a Szabadkőművesség Temploma mind múzeumnak (vagy kiállítóhelynek), mind pedig turisztikai látványosságnak meglehetősen kevés. 

Ennek legfontosabb oka, hogy az intézmény víziója és missziója nem tisztázott. Minden, a közönségforgalmi útvonalak kialakításától, a látogatói tájékoztatókon át a kiállítási koncepcióig a félbehagyottság benyomását kelti. A kiállítóhely leleplezi a szabadkőművesség tárgyi kellékeit, anélkül, hogy annak lényegére, a rendszerben elfoglalt helyükre, jelentőségükre rámutatna. Ezért az intézmény diskurzusa megmarad a szabadkőművesség populáris értelmezésének regiszterében, és nem is kísérli meg felülírni a titkos mozgalom köztudatban élő kétes megítélését.

Az épületről

A László király szabadkőműves páholy új székhelyét 1902. február 2-án avatták fel. „Az ünnepség szigorúan a hagyományos rítus szerint ment végbe profánok kizárásával és így annak részleteivel nem számolhatunk be” – olvasható a Nagyváradi Napló másnapi cikkében.

A szabadkőműves székház érdekessége, hogy főhomlokzata ablaktalan. Talán ennek feloldására, egyben a főtengely kiemelésére a középrész elé enyhén kiugró portikuszt emeltek. Két szélén egy-egy görög pillér, míg középen két dór fejezetű, kannelúrázott oszlop támasztja alá az architrávot. A felette levő fríz triglifsorral díszített. A portikuszt timpanon zárja le, orommezejében egykoron a háromszögű istenszemmel. Az épület sarkait szfinxfigurák díszítik.” (Péter I. Zoltán)

Mindenekelőtt, sem tematikai, sem belsőépítészeti szempontból nem tisztázott a látogatói útvonal. Az egyes terek elkülönülnek egymástól, ezt a széttartást pedig felerősíti az épület zegzugos kialakítása. Ebben a felállásban csupán két terem rendelkezik egy kiállítótér adottságaival – az egyik, amelyben a szabadkőművesség tárgyi környezetét mutatják be, a másik maga a rekonstruált szentély. Ezeken kívül még két helyiség látogatható: a páholyvezető korhű bútorokkal berendezett irodája, illetve egy vélhetően multimédiás tér, amelyben a szabadkőművesség tárgyi környezetét vizuálisan bemutató, narráció nélküli, semmitmondó videót nézhet meg a látogató. 

Kérdésemre, hogy a kiállítótérben közzétett anyagok milyen arányban tartoznak az intézmény saját gyűjteményéhez, és milyen arányban a származnak a bukaresti Nemzeti Levéltárból időszakosan kölcsönkapott állományból, a jegypénztáros hölgy nem tudott válaszolni. A kiállításból ugyanakkor szinte teljesen hiányoznak az információs panelek, így a Darvas–La Roche-házhoz, illetve az Aachvas Rhein zsinagógához hasonlóan, itt sem tisztázott, hogy mi képezi az intézmény saját gyűjteményi állományát. 

A tárgyak hovatartozásának, a gyűjteményezési stratégiának kérdése azonban másodlagossá válik. Egyrészt, mert maga az intézmény (sajnálatos módon) nem múzeumként pozícionálja magát, másrészt sokkal égetőbb az a probléma, hogy a nagyváradi szabadkőműves páholy megalakulásáról és működéséről semmi olyan információt nem kapunk, ami meghaladná egy felületes internetes böngészés eredményeit. Ez azért kár, mert a levéltárból származó, magyar nyelvű levelezések, újsághírek és egyéb dokumentumok a páholy gazdag tevékenységéről számolnak be – anélkül, hogy ezek egységes diskurzust képeznének. 

Az intézmény ugyanakkor turisztikai látványosságként sem képes funkcionálni: egyrészt a frissen felújított, modern belső tereken túl nem tudja felmutatni, miért fontos a város számára a szabadkőművesség bármilyen szintű tematizálása. Másrészt, a turisztikai látványosságként értelmezett szabadkőműves templom cserben hagyja a városba látogató nemzetközi turistákat, vagy éppen a városlakó más nemzetiségű személyeket, mert a rendszertelenül elhelyezett tárgymutatók és az egyetlen információs panel is kizárólag román nyelvű tájékoztatást nyújt. 

Csak remélni tudom, hogy az intézményvezetők folytatni fogják a minden bizonnyal határidők szorítására abbahagyott munkájukat, mert a váradi szabadkőműves páholy tevékenységének történeti feldolgozása új perspektívákat nyithat a várostörténeti kutatásokban. 

MEGOSZTOM

Vár Ady

Várad és Ady.

Nagyvárad és Ady Endre.

Várad a magyar irodalom kultikus helye volt. Nemcsak Ady miatt. Fölsorolni is szinte lehetetlen, ki mindenki kezdte vagy folytatta ott a pályafutását a Pece-parti Párizs falai között. Ha azok a falak mesélni tudnának!

     Latinovits Zoltán azonban – legjobb tudásunk szerint – soha nem járt Váradon. Ady Endrét viszont annál inkább kedvelte. Mit kedvelte? Szerette, rajongott érte. Versmondásának középpontjába állította. Ismeretes az a többször elmondott és megírt história, hogy Őze Lajos medálként a nyakában őrizte a Latinovitstól kapott egyforintost, amit Az ős-Kaján elmondásáért kapott tőle.

     Talán nem kockázatos kijelenteni, Latinovits Zoltán szellemi végrendelete a halála évében megjelent Ady-lemeze. (Ady Endre versei és írásai. Rendező: Török Tamás, Hungaroton, LPX 13735) A stúdiófelvétel élete utolsó évében készült, de a hanglemezcég kivárt a terjesztésével, csak a színész váratlan és tragikus halála után, szinte azonnal dobta piacra. Később persze utánnyomták, s a beköszöntő CD-korszakban is többször kiadták.

     Nagyjából köztudott, hogy Latinovits a hetvenes évek elejére kiszorult a pesti színházakból. Legtöbbször ő mondott fel, néha már csak azért, hogy a munkáltatója ne fegyelmivel bocsássa el. Ennek messzire nyúló okai voltak, melyek ismerhetők a magyar színháztörténetben jártas olvasók előtt. Utoljára Veszprémben támadtak színházi sikerei: rendezett két darabot és játszott is fontos szerepeket. Alkotóerejének javát ekkortájt a vers- és prózamondásra, irodalmi estekre áldozta. Ezekről általában felvételek készültek, így versmondásának java része fennmaradt az utókor számára. Két határkő jelölhető ki: az 1969-es Egyetemi Színpad-i est, Az izgága Jézusok című produkció, valamint az 1976 februári, Fészek Klubban tartott estje, amely egyben búcsúja volt a nyilvános versmondástól. Ezeken az eseményeken is középpontban állott Ady Endre költészete. Olyannyira Ady-értőnek számított, hogy még egy évvel a halála után is szerepelt, igaz, csak a hangjával, a költő születési centenáriumára készült Ki látott engem? című játékfilmben.

     Ki lehet jelenteni, hogy Latinovits Zoltán nemcsak Ady verseit szerette és mondta élőben, valamint stúdiófelvételeken. Ady prózája, pontosabban publicisztikája is izgatta, és összeállításaiban részleteket mondott el belőlük, legalább olyan ihletettséggel, mint a költő versei esetében. Az a Hungaroton-lemez, melyet a cikkem elején említettem, lényegében vers- és prózamondási etalonnak tekinthető. Nem véletlen, hogy váratlan halála után ez az album indított el egy jó értelemben vett kultuszt, a halott színész személye körül kialakuló felfokozott, utólagos érdeklődést, hiszen az Aczél György által irányított magyar művelődéspolitika felejtésre kárhoztatta. (Jelen sorok írójának Latinovitsról készített filmszínészportréja például csak hosszú várakoztatás után jelenhetett meg nyomtatásban 1981-ben.) Végül Latinovits győzött, nem a kultúrpolitika. Jöttek a hangfelvételek, előbb fekete bakelit-korongon, majd tartósabb ezüstös anyagon. Feltúrták az archívumokat, és piacra dobták a vele készült szinte összes hangfelvételt. Az elsősorban kereskedelmi célzatú „kiárusítás” jót tett a színésszel. Zseniális alakításairól túl kevés felvétel készült, s maradt fenn. Filmszereplései pedig meglehetősen vegyes benyomást gyakorolnak a mai nézőkre: nemcsak azért, mert mások a mozidivatok, hanem mert azok a művek a maguk idejében töltötték be hivatásukat, sok köztük a dramaturgiai selejt, a nem maradandó esztétikai minőség.

     Latinovitsból – tetszik vagy nem – a versmondás lett a legmaradandóbb. Az utókor is így járt a legjobban. Nemcsak a tanulók, a diákok, a magyar szakos egyetemisták. Mert ki tagadhatná, hogy A walesi bárdokat az ő előadásában hallgatva, közelebb jutunk Arany János értéséhez, mintha csupán a nyomtatott szöveg feküdne előttünk. S akkor még egy szót nem szóltunk arról, hogy milyen színvonalú az illető vers előadása.

     A versmondó színész szerepnek fogta fel a költő szavait. Többször nyilatkozta, le is írta, hogy úgy veszi ezt a feladatot, mintha magát a költőt kellene színpadon megjelenítenie. A felkészülése során talán feltört belőle, előbukkant személyisége valamely tárnájából építészi múltja. Megrajzolta a verset. Nem a költő arcmását, hanem gondolatainak struktúráját, a vers dinamikájának ívét vetette papírra. A halála után két évvel kiadott Verset mondok című kötetében nemcsak pontos és eleven verselemzései olvashatók, hanem mérnöki rajzok is, melyekkel elsősorban önmaga számára rögzítette egy-egy poéta, köztük Ady Endre költészetének belső titkait. Ezek a rajzok akkor is érdekesek voltak, ha a rossznyelvek szerint csak ő, Latinovits Zoltán értette a jelentésüket.

     Szalay Zoltán fotóművész lemezborítóján egy haragos színész néz ránk. Jogosan haragszik, értünk haragszik, meg a kiközösítésért, a kizárásáért, vagy fogalmazzunk árnyaltabban, azért, hogy a magyar szellemi életben nem találhatott magának más otthont, mint a hanglemezstúdiót és a versmondó pódiumot.

     Bibliás, zsoltáros hang zendül a hangszóróból. Latinovits Adyt mond – nem szaval, azt sosem tette. Ahogy kongeniális társa, Mensáros László is átalakította a versmondás addig elismert hagyományát, úgy ő is új idők új hangját hozta, felülírta a hagyományt, amit Ascher Oszkár vagy Básti Lajos más-más módon alapozott meg és hagyományozott ránk.  

     Tökéletes beleélés – így lehetne röviden leírni, amit a költővel csinál. Nem teremt, csak újrateremt. Megeleveníti az egykor élt poétát. De honnét tudja, milyen volt Ady (vagy akár József Attila)? Szerep-átéléssel fordult feléjük. Életazonosság keletkezett köztük. Legjobban e két 20. századi magyar poétával tudott azonosulni, mert leginkább az ő sorsukkal vállalhatott közösséget. A többiek csak művelődési élményt jelentettek számára, József Attila és főként Ady Endre azonban ősélményt, amit személyes útja és sorsa fedezetével hitelesített számunkra.

     „Már akkor, a hetvenes években egyértelmű volt, hogy az Ady-lemez Latinovits versmondói pályájának összegzése, egyszersmind folytatás nélkül maradt csúcspontja. […] Aki az akkori Magyarországon Latinovitsot látta vagy hangját hallotta, az nem egyszerűen színészi alakítást látott vagy szavalatot hallott, hanem ezt egy közösség tagjaként tette.” (Márton László: Parlagi sas. Holmi, 2000. március)

     Őrzőkké tett minket, akiknek vigyázniuk kell a strázsán. Aki egyszer hallotta őt, élőben vagy akár felvételen, nem szabadulhat ettől a kihívástól. És ha egyszer tudunk a feladat létezéséről, nem tehetjük meg, hogy ne próbáljunk megfelelni neki.