Boris Vian Birodalomépítők, avagy a Schmürz című drámája alapján színpadra vitt, hasonló című előadásnak a márciusi stúdióavató rendezvénysorozaton volt a váradi bemutatója, így ez a Szigligeti Színház első olyan produkciója, amit az új, Bémer téri Transilvania Színpadon játszottak. A Schmürz Vian utolsó drámája, 1959-ben írta. Abban a korban erős társadalomkritikai és politikai üzenete volt, ami mára mellőzhető, viszont ez nem sokat változtat a darab aktualitásán. A Schmürz név feltehetően a fájdalmat jelentő német Schmerz-re utal.
Györfi Csaba rendező-koreográfus saját bevallása szerint az alkotó csapatnak keresett darabot, és nem fordítva. Valószínűleg ez is közrejátszik abban, hogy a nézők egy ennyire jól összeállt színpadi játékot láthatnak. ,,Azt határozottan tudtam, hogy abszurdból dolgoznék, univerzális problematikákat szeretnék fejtegetni sajátos nyelven, egy olyan alapanyagot kerestem, ami jól állhat a csapatnak, nem mellesleg jó kihívás lehet a figurák megformálása és a viszonyrendszerek kibontása. E keresés során találtam rá erre a magyar nyelvterületen indokolatlanul mellőzött anyagra, melynek ereje, mondanivalója, de főleg az atmoszférája első olvasásra lenyűgözött.”
A nézők háta mögül megvilágított, a nagyszínpadihoz képest szűkebb színházi térbe érkezik meg a groteszk szörnyalak, hosszú végtagjaival lassan lépked a színpad felé, miközben a fejét jobbra-balra forgatva bámul a nézők arcába. Már ez a pár lépés is elég ahhoz, hogy megzavarja az ember nyugalmát, hiszen az alaknak szeme sincs, egy arctalan lény, fizikai felépítését tekintve behatárolhatatlan, fogalmunk sincs, ki vagy mi lehet. És az ember természete szerint fél attól, amit nem ismer, nem ért. Vagy félnie kellene. Biztos, hogy ennek minden esetben így kell történnie? Szóval, mi ez a lény és legfőképpen mit akar? A műsorfüzet szerint ,,Mindannyiunkban ott lapul egy alteregó, aki megszemélyesíti elnyomott vágyainkat, tetteinket, amelyekre nem vagyunk büszkék, de elfojtott lelkiismeretünket is. Ez a valami mindig ott van velünk, még azelőtt is, hogy mi megélnénk, átélnénk egy-egy pillanatot. Ez a valami – vagy inkább valaki – ő, a Schmürz.” A leírás csak irányadó a történet megközelítéséhez, hiszen innen kiindulva mélyebb pszichológiai rétegekbe is eljuthatunk. A sötét alak megjelenése után a család úgy rohan be a térbe, mint akiket űznek. Az Apa (Barabás Hunor), az Anya (Kerekes Dalma), a Kislány (Barkóczi Réka) és a Szobalány (Krupár Luca) szándékos monotonitással ismétlődő koreográfiája mintha előrevetítené e mikroközösség rutinszerű életvitelét. A kispolgári család alapfelállása a menekülés, hogy pontosan honnan-hová, azt nem tudjuk, azt viszont elég világosan érezni lehet, hogy sürgősen és bármi áron. Cristina Breteanu jelmez- és díszlettervező lehangoló és szűkös tere aprólékos finomsággal szemlélteti, hogy az ,,új” lakás, ahová a család érkezik, semmi jót nem ígér. A hanyatt-homlok rohanás után elkezdenek kipakolni, belakni a teret, mellettük a Schmürzzel, aki egyelőre nagyjából a biodíszlet funkcióját tölti be.
Barabás apafigurája a megtestesült pojáca, aki nem erős jellemének, hanem egoizmusának és a patriarchális társadalmi berendezkedés privilégiumának köszönhetően képes autoritást gyakorolni a család többi tagja felett. Ahová megy, oda követik. Feltehetően katonai múltja is megerősíti saját személye kiemelkedő fontosságába vetett meggyőződésében, amelyre a darab végén kapunk utalásokat (egyenruha, fegyver). A darab nemcsak táncművészeti felkészültséget vár el a szereplőktől, hanem színészi kvalitásokat is, melyeket kellemes meglepetésemre, nézői hiányérzet nélkül fedezek fel a Táncegyüttes tagjainál. Kerekes Dalma munkásságával eddig is képben voltam (legutóbb a János Vitéz című előadásban, a mostoha szerepében alakított nagyot mellékszereplőként, akkorát, hogy az alkarom is libabőrös lett tőle), úgyhogy a Schmürzben megformált Anya hiteles színpadra vitele, nem volt meglepetés számomra. Kerekes mimikája és színpadi mozgása is említésre méltó, mintha az utóbbi években kezdené elérni karrierje csúcsát. Karaktere mindenben követi az Apát és legalább annyira romlott természetű, mint férje, de mint a legtöbb ellenséges külső megnyilvánulás, az ő durvasága is gyengeségből és hiányérzetből fakad. Háta mögött a sötét árnnyal, keserű nosztalgiával simogatja az egyik bőrönd mélyéről előásott menyasszonyi ruháját, tűnő fiatalsága szimbólumát, mely valamikor a boldog jövő illúzióját jelentette számára. Sabloncsaládunk elfojtott gyengeségeinek, szorongásainak, félelmeinek és megbánásainak megtestesítője a Schmürz, aki akkor kap erőre, amikor a kínszenvedéssel fényesre sikált kirakatról elkezd lehullni a lepel. Gyengeségeik felvillanására kirobbanó dühvel reagálnak, a legkülönfélébb módokon bántalmazzák, ütik-verik, agyonlövik, próbálják eltüntetni a fekete alakot. A Törteli Nadin által megformált szörnyalak nemcsak kiváló fizikai erőnlétet igényel, de a mozgások finomhangolását is, a darab kezdetétől egészen a végéig. Négykézláb közlekedik, karjaira erősített, mankószerű nyúlványokkal, jelmezén nincsenek lyukak, annyit lát, amennyit a fekete anyag áttetszősége enged. Karaktere, testtartása nyugalmi állapotban is precíz figyelmet követel, a fotelben úgy ,,ül”, mint egy élettelen tárgy, amit oda tettek. Sosem üt vissza, ő csak létezik, és amikor kell, csendesen de nyomatékosan emlékeztet emberi természetünk tökéletlenségére. Ez a szelíd főgonosz mindenhova követi a családot, bárhova bújnának, saját lelkiismeretük és gyengeségük velük tart. A Kislány (Barkóczi Réka), aki inkább egy punk kamaszlányra emlékeztet és a Szobalány (Krupár Luca) karakterei kínálják az egyedüli fellélegzést ebből a fojtogató kispolgári miliőből. Ők az egyetlenek, akik hajlandóak tudomást venni és szembenézni a Schmürzzel, sőt, ők azok, akik megpróbálják megvédeni, vigasztalni. Ők ketten azok, akik reményt adhatnának bármiféle változásra, ha. De ott a ha. Ők még mernek lázadni az értelmetlen társadalmi normák és elvárások ellen, de végül mégsem marad más választásuk, mint elmenekülni ebből a lélekgyilkoló, családnak csúfolt társasmagányból. Nincs válasz és nincs vigasz, az Apa végül teljesen magára marad, jelentéktelen életét felemészti belső világának elfojtott sötétsége, a Schmürz.
Apa: Barabás Hunor
Anya: Kerekes Dalma
Kislány: Barkóczi Réka
Szobalány: Krupár Luca
Schmürz: Törteli Nadin
Rendező-koreográfus: Györfi Csaba
Díszlet- és jelmeztervező: Cristina Breteanu
Dramaturg: Czvikker Katalin
Zeneszerző: Boros Csaba
Fotó: Vígh László Miklós / Szigligeti Színház
