Hogy találtátok meg a főszereplőket? 

A Dzsungel Könyvével kezdődött. Már akkor éreztem, hogy van honnan meríteni, van egy ‘Misim’; hiszen megtaláltam Tomit, a főszereplőt, de a színház kérésére duplázni kellett, amit jogosnak is tartok. Meghírdettük a castingot, sokan eljöttek, majd kiválasztottuk a gyerekeket. Shvarczkopf Tomit korábban már ajánlották, mondván, hogy nagyon tehetséges; megjelent s beigazolódott, hogy színpadra termett. 

Hosszú próbafolyamat előzte meg az előadást. Hogy fogtatok neki?

Picit az elején még hagytam őket. Fontos volt, hogy a csapat összeálljon, egyként dolgozzon- mozogjon a színpadon. Idő kellett, hogy a gyerekek megismerjék és megszokják egymást. Elkezdtünk játszani, énekelni, táncolni. A feladatokkal, játékokkal folyamatosan magyaráztam nekik, mi mire jó. Megtanultuk, hogy ha a színpadon vagyunk, folyamatosan figyelnünk kell a másikra. Egyszerre mozdulunk, mert a színpadon bizonyos pillanatokban egyszerre kell mozdulni. Egész az alapoktól vettük az egészet. Természetesen kaptam segítséget, egy stáb állt mellettem és mindenki figyelte, melyik gyermek miben jó. Ezért is volt hosszabb a munkafolyamat, mert meg kellett ismerjem őket, látnom kellett, kiben milyen tehetség lakozik, hogy le tudjam osztani a szerepeket. Rengeteg meglepetést okoztak a gyerekek. Példának említeném Sanyikát. Fenomenális. Sanyika az Sanyika. Van egy olyan adottság a gyerekekben, amit ha elkapsz időben és fejleszted, a végén rácsodálkozol, hogy hova fejlődött. Ezért is fontos a próbafolyamat. Időt és teret kell hagyni nekik. 

Nehéz volt ennyi gyerekkel próbálni? 

Én nagyon szerettem próbákra bejárni. Lehettem bármennyire fáradt vagy rossz kedvű, mindezt magam mögött hagytam, mert tudtam, hogy gyerekekkel dolgozom. Természetesen nyüzsögtek és rendet kellett tartani, de olyan energiát adtak, hogy bármennyire is elfáradtunk a próba végére, úgy éreztük a koreográfussal, hogy boldogan megyünk haza. 

Ezt minek tulajdonítod? 

Valami plusszt kaptunk, ami aztán a színészekre is ráragadt, ahogy elkezdtünk közösen próbálni. Nem volt kérdés, hogy ebből mi lesz. Valahogy a Jóisten úgy adta a lépcsőfokokat a gyerekek energiájából, amire csak rá kellett lépni és vitt tovább, mint egy mozgólépcső. Nem volt semmi konfliktus, semmi probléma. Nem gondoltam volna, amikor belevágtam, hogy ez ennyire zökkenőmentesen fog lezajlani. 

És a te ötleted volt, hogy ezt a darabot vigyétek színpadra? 

Már rég szerettem volna. Ez egy olyan darab, ami kortól független, egy olyan darab, ami a fiatalokat megmozgatja, hasznos nekik azért is, mert benne van a tananyagban. Azt is tudom, hogy nem szeretik magát a regényt olvasni, unják, nem értik a nyelvezetét. Ez viszont egy olyan formája a történetnek, ami megmarad a nézőkben. Másfelől pedig az is igaz, ha gyerek van a színpadon, az mindig siker. Ez alapjáraton egy sikerdarab. 

Az üzenete is szívhez szól. Nagyon jó az időzítés, úgy érzem ismét kezdenek az emberek visszazökkenni a régi kerékvágásba és a kedvesség, a tisztelet az odafigyelés háttérbe szorul. 

Igen. Ilyenkor az érzékeny emberek, mint mi, bezárkóznak, mint a sündisznó. Nem jó, ahol most tartunk, fel kell ébredni, valamit csinálni kell. Észre kell vegyünk, hogy ahol tartunk, nem jó az irány. A Dzsungel könyvében az állatok tisztasága áll szemben az emberekkel. Az állatvilágban is megvannak a harcok, de ott egy egészséges, természetes harc zajlik, nincs benne alapgonoszság. S ugyanez a tisztaság van benne a gyermekekben. 

Könnyen megvalósítottad a rendezői célod? 

Nagyon könnyű beesni egy sikerdarabba, mondván,hogy elviszi a zene és a gyerekek, én meg megrendezem és siker lesz. Én nem akartam ezt csinálni. Ezért is hoztam be egy plusz szereplőt a történetbe, kiemelve azt, amit én akartam mondani – a felnőtt szerepét, ami nincs benne a darabban. 

Nekem nagyon tetszett ez a megoldás. 

Éreztem, hogy kell egy plusz, egy rezonőr, aki átviszi a történetet, aki közel hozza a felnőttekhez a történetet. 

Nagyon jók ezek a csendes szereplők. 

Most volt két mondata, egy rövid dialógus gyermek és a felnőtt én között. Ezek Móricz szövegek. Úgy válogatottam össze őket, hogy az élet minden területéről legyen egy kicsi. A háborúval kezdődik, ami a mai világunkat jellemzi, majd ebből legyen egy kis káosz. Rádöbbenhetünk, hogy nem értünk semmit, ha nem nézünk magunkba. Lehetünk mi okosak, de először magunkból induljunk ki s ha magunkat rendbe tudjuk tenni, akkor igen, akkor léphetünk, akkor viszont adjuk át a fiataloknak, amit képviselünk. Régóta foglalkoztat, hogy hogyan állnak hozzá a felnőttek a világhoz, a gyerekekhez. 

Sokan elfelejtik, hogy egyszer gyerekek voltak. 

Ez mind az évek sora, kudarcok, rossz élmények terhe. Ha felnőttként próbálsz változtatni rajta, lehet neked már nem lesz jobb, de a következő generációnak igen. Én ebben látom úgymond a kiutat. 

Túl hamar komolyodnak meg a gyerekek, túl hamar felnőnek. A gyermeki tisztaságot látva a színpadon, sok néző szemében könny gyűlt. 

Megmozdítottunk a nézőkben valamit. Ha már ezt elértem, hogy néhányan elkezdenek rajta gondolkodni, már jó. Valahogy azokat kellene elkapni, akik nem érzékenyek. 

Pedagógusként nagyon megérintett. Érző emberként megsiratott. 

Nagyon érdekes a pedagógusi kritika is benne. Sokat beszélgettünk a pedagógus sztereotípiákról azokkal a kollégákkal, akik a színpadon pedagógust alakítanak. Ellentétes pedagógusképekkel találkozunk a színpadon. 

A gyerekek is sokat változtak a próbák alatt. Látszik az előadáson, hogy mennyi munka van a hátatok mögött. 

Rengeteget fejlődtek. Fegyelmezetten, ügyesen játszották a szerepüket. A félénkebben is kibontakoztak, megnyíltak. A szülők is visszajelezték, hogy nagyon köszönik a munkánkat. Mindenféleképpen jó hatással van a színház a gyerekekre. Fontos, hogy a gyerekek megszeressék az irodalmat, a színházat. 

Milyennek látják a gyerekek a színházat? 

Azt vettem észre, hogy csodálattal néznek maga a színház világára, de azt az ámulatot, amikor először átmentünk a színházba próbálni, sosem fogom elfelejteni. A színpadon álltak és bekapcsoltuk a fényeket. Rácsodálkoztak, hogy milyen gyönyörű és minden kicsi dolognak nagyon tudtak örülni. Valószínű, hogy mi is minden alkalommal így kellene örüljünk, amikor bejövünk dolgozni. 🙂 Nekünk már természetes, hogy ez van, de ők mindenre rácsodálkoztak. Örültek, amikor kész lett a díszlet. Volt olyan gyerek, amelyik elsírta magát. Ez a pozitivizmus ráragadt az egész társulatra.

Jobbak lettetek a gyerekekkel való munka során? 

Igen, mindenképp. Mikor a színészek csatlakoztak, a gyerekek már tudták, mi a dolguk. A felnőttek rácsodálkoztak, hogy ők már itt tartanak. Egyenrangúnak kezelték a gyerekeket. A tapsrend szerint a gyerekek hajolnak meg először, aztán a felnőttek. Sokszor nézem a színészek arcát, és azt érzem, hogy belül mindenki ragyog. 

A szeretet. 

Igen. Én hiszek a szeretet színházában. Mindig is hittem benne. A szeretet felold bármi nehézséget. Nekem az a katarzis, ha a szeretet győz, ami nem egyenrangú a happy end-el. Nagyon sokszor megkaptam, hogy a szeretet az giccses. Bár az Artaud féle kegyetlen színházat, mint műfajt, szeretem, a hozzá tartozó próbafolyamatot sosem éreztem magaménak. Én a színésszel együtt dolgozom, kíváncsi vagyok a véleményükre. Elmondom, hogy mit szeretnék kihozni a darabból, én hogy látom. Olyan ez, mint egy matekpélda, amit együtt oldunk meg. Mindenki hozzáteszi a saját véleményét, ötletét. Van ami jó, van ami nem jó. Közösen alkotunk. A gyerekek is ötleteltek, a helyzetekre reagálva adták a megoldásokat. Sokszor csak álltam és néztem. A két Misitől jött a legtöbb ötlet. Olyan jól átlátták a darabot, voltak olyan dolgok benne, amit ők vettek észre, én nem. Hihetetlenül friss az agyuk. 

Fontos meghallgatni őket. Jól lehet nevelni szigorú szeretettel. 

Ha megteremted velük a kapcsolatot és figyelsz rájuk, később is emlékezni fog arra, hogy rád számíthatott, biztos pont voltál. Sokat tanult tőled. 

Egy gyerek szárnyal, ha érzi, hogy meglátod benne az értéket. És te megláttad bennük a kincset és felszínre hoztad. 

Minden gyermekben ott a lehetőség. A zárkózott gyermekben is, aki lehet az elején nem mutatja, de ki kell várni. Ha szorgalmasan, kitartással jön, meglesz az eredmény. 

Nagy sikere van a darabnak. 

Igen, helyi szinten jó híre van, de szakmailag ez csak egy musical. Ilyenkor kicsit szélmalomharc az egész, de sosem akartam a “nagy rendező” lenni. Nem a nagy drámákban látom magam, azt meghagyom másoknak. Ezért be vagyok skatulyázva, de nem bánt. Talán én kell legyek ennek a hírnöke, hogy meg lehet csinálni egy musicalt másképp is. Az 1991-es ősbemutató rendezője, előadás után odajött és azt mondta, ez volt az egyik legjobb előadás amit látott, azzal, hogy mertem változtatni, bevittem egy felnőtt szereplőt, konkretizáltam dolgokat, letisztítottam a figurákat, olyasmit láttam meg, amit mások nem. S pont ez a lényeg, ne legyünk csak úgy túl rajta. Lehet musicalt is más formában is csinálni.

Igen, műfajtól függetlenül megtisztelni az írói szándékot és belecsempészni egy rendezői elvet. 

Igen. Legyen egy kicsit a tied. Mindennek legyen meg a miértje. Én azt látom a mai színházi világban, hogy a miértek elillannak. Formákban gondolkodunk, ami nem rossz. Minket még úgy tanítottak, hogy mit, miért, hogy – ez a hármas szabály a rendezés alapja. Látom, hogy veszik át a formákat, mert az a divat. Mint az, hogy fehérre festik a szereplők arcát, mert egy nagy rendező kitalálta. De miért? Inkább találd ki a te fehér arcodat. Keresd meg a gyökerét, találj ki valami újat és csinálj valami mást. Én így látom most ezt a szakmát. 

A szakmai vélemény számít, de a nézők visszajelzései, amit előadás után kaptok, az is fontos. Sőt. Felmerül a kérdés, kinek játszotok. 

Igen, s ha már itt tartunk. Mi is a szerepe a színháznak? A Dzsungel könyvét már háromszor rendeztem az elmúlt 12 évben. Most románul fogom. Amikor először színpadra állítottuk és annak is nagy sikere lett, azt kérdezte az akkori igazgatóm, hogy nem gondolkozom azon, ha valaminek ekkora sikere van, az nem jó? Én ezt mai napig nem értem, vagy nem akarom érteni. De akkor velem van a baj. Akkor nem ugyanazt a színházi nyelvet beszéltük és én ezt elfogadtam. Felhívnak, megállítanak az utcán, üzennek vissza; nem csak nekem, az egész a társulatnak. 

Miért vagy hálás? Mi az, amit a gyerekektől kaptál? 

Hitet. Hitet abban, hogy amit csinálunk, az jó, és amiben hiszek én, az jó. Igen, ezen az úton kell tovább menni. Volt egy tanárom a főiskolán rendezői szakon, és kaptunk egy- egy jelenetet. Mindenki kellékekben gondolkodott én meg úgy terveztem, hogy megcsinálom egy székkel az egészet. Láttam, hogy mindenki cipeli be a kellékeit a terembe s elkezdtem gondolkodni, átvariáltam az egészet s vittem be én is kellékeket. Majd jött a tanárunk, Kövesdi István rendező és rám nézett, megkérdezte: ‘Miért változtattad meg? Te voltál az egyedüli, aki másképp gondolkodott. Menj ezen az úton! Neked ez az utad.’ S most ugyanezt érzem. Úgy hogy igen, a hitet, hogy lehet szeretettel elérni dolgokat. 

A szeretet alap. És örök. 

Fotók: Czinzel László