Ötven éve, 1974 augusztusában avatták fel a szárhegyi alkotótábort. A Gyergyószárhegyi Kulturális és Művészeti Központ a tavalyi három művésztelepi együttlét terméséből válogatott a jubileumhoz méltó anyagot a marosvásárhelyi Bernády Házban nyitott kultúra napi kiállításra. A tábor ötven évére visszatekintve Nagy Miklós Kund méltatja a tárlatot.

Folyamatot is érzékeltet, távlatokat is kirajzol, a képzőművészet jelenének több sajátos jelenségével szembesít ez a kiállítás, amely a fél évszázadát megélt „szárhegyi csoda” idei jubileumi sorozatát indította el Marosvásárhelyen. Összetettsége folytán talán találóbb, ha tágítjuk az értelmezés spektrumát, és a műfaji határokat megengedőbben bontogató vizuális művészetek fogalomkörébe helyezzük át a Gyergyószárhegyi Kulturális és Művészeti Központ legfrissebb vándorkiállítását, amelyet csíkszeredai bemutatkozása után a Bolyaiak városának közönsége is megismerhetett. A kortárs művészet, amely a maga ezerarcú sokszínűségével egyre meghatározóbban lel otthonra Gyergyószárhegyen, szervesebben simul bele ebbe a szférába, mint ha a hagyományosan értelmezett képzőművészeti keretek közé akarnánk beilleszteni. A tradicionális művészeti ágak, a festészet, grafika, szobrászat mellett ugyanis a művésztelepen mind nagyobb teret nyer a konceptuális szemlélet s az ennek jegyében szárnyaló újító, kísérletező szellem olyan műfajok, eljárások, alkotói elképzelések érvényesülésének kedvez, amelyek formát bontva, a becsontosodott alkotói konvenciókat felrúgva láttatják a világot. Természetművészet, akció- és videóművészet, performance, installáció, multimédia és a külső, belső valóságot kortárs megközelítésben, újító módon lereagáló más hasonló művészi megnyilatkozások honosodtak meg Szárhegyen. Nemzetközileg is nyitottan, lokálisan és globálisan kiteljesedve, megőrizve azt a kettősséget, amelyhez az 1974. augusztus elsején felavatott Barátság alkotótábor nagyot álmodó alapító triásza – Gaál András, Márton Árpád, Zöld Lajos – mindig is szorgalmazott. Számukra a Nagybányai Művésztelep volt a követendő példa, mindaz, amivel az ottaniak s a hozzájuk csatlakozók, ötvözve helyit és nagyvilágit, képesek voltak felfrissíteni, megújítani a magyar képzőművészetet. A gyergyói gyökerű csíkszeredai kezdeményezők és támogatóik a szocialista hatalmi ellenszélben, tiltások és akadályoztatások ellenére is ragaszkodtak elképzeléseikhez, és vértezték fel Szárhegyet olyan vonzerővel, amelynek hatására az eltelt ötven évben szinte mindenki dolgozott ott egyszer vagy többször azok közül, akik számítottak a romániai magyar képzőművészetben. Nagyszerű műgyűjtemény jött létre ezáltal. A művésztelep közel 2300 műalkotást mondhat magáénak, ebben külön is értékelendő az a 260 hagyományos szobor, köztéri plasztika, amelyek jelentős hányada Gyergyószárhegy ferences rendi kolostora mellett állt össze páratlan látványt nyújtó, kivételes szabadtéri szoborparkká. E következetes és igényes értékteremtő, értékőrző igyekezetnek köszönheti a művésztelep eddigi legnagyobb elismerését, a Magyar Örökség Díjat, amely tavaly nyár óta fémjelzi folyamatosan növekvő hírnevét. 

Ennek fényében sikertörténetként is tekinthetnénk a szárhegyi létesítmény eddigi öt évtizedére. De a valóság összetettebb, a létét alapjaiban is fenyegető, megkérdőjelező intézkedésekkel, „sorscsapásokkal” is szembesült a művésztelep. A diktatórikus rendszer utolsó időszakában be is zárták az alkotótábort, majd amikor a 89-es fordulat után úgy tűnt, minden rendben, és külföldről is mind több érdeklődő jelentkezett be, 2014-ben örökösödési per nyomán veszítette el működésének legfőbb helyszínét, az alkotómunka ihlető közegének számító, s a műtermés bemutatására, tárolására szolgáló Lázár-kastélyt. A veszteség körülményeivel, következményeivel, a további fejleményekkel sokat foglalkozott a média, sokan a bekövetkezhető hanyatlástól féltették, óvták a szárhegyieket, a kastélynélküliség libikókáját is tükrözte a sajtó és a közösségi média. Ebbe most ne mélyedjünk bele, noha e sorok írója, aki a szárhegyi alkotótábort az ötlet megszületésétől a mai napig folyamatosan követte, és minden évi összejöveteléről szót ejtett a médiában, hajlana ilyesmire. Hagyjunk több teret a 2023-as válogatásnak. Előtte azonban annyit feltétlenül hangsúlyoznunk kell, hogy a hagyatéki döntést követő kényszerhelyzetben az útkeresés és a megoldások szakmai felelőssége elsősorban a művésztelep művészeti vezetőire hárult. A megváltozott viszonyrendszerből fakadó módosulások és a nemzedéki szemléletváltás már korábban éreztették hatásukat, a fiatalon elhunyt Siklodi Zsolt markáns, sokoldalú egyénisége elsősorban a kortársművészeti KorkéP-projektben mutatkozott meg. Ez az idősebb alkotók, hajdani táborvendégek Klasszikusok elnevezésű kiállítás sorozatához csatlakozott. Hosszú időn át Gaál András és Márton Árpád szívügye volt ez az őszi alkotó együttlét. Az új helyzethez igazodó változások döntő folyamata viszont a Siklodit követő még fiatalabb művészeti mindenes, az alkotóművészként is igen aktív Ferencz Zoltán nevéhez társítható. Ő tíz éve pályázta meg a művészeti vezetői tisztséget, felvállalva mindazt, amit a kastélytalanság okozta bizonytalan állapot váltott ki, de mondhatni belenőtt a táborba, hiszen kisgyerekként is bejárt oda, rengeteg alkotó vált jó ismerősévé, barátjává, és a községből is mindenkit ismert, jelenleg is ott lakik családjával. Munkájában kiváló segítőkre is támaszkodhat, egyik legfőbb tanácsadója a művésztelep hűséges törzsvendége, Erőss István, a Magyar Képzőművészeti Egyetem jelenlegi rektora. A táborok nemzetközi kapcsolatainak kiszélesítésében rá mindig számíthat, különösen a távol-keleti meghívottak, érdeklődők esetében. Kapcsolatépítésben ugyancsak számottevő Zakariás István támogatása, aki a MAMŰ Társaság képviseletében segít a szervezésben. Olyannyira, hogy jelenleg a Mamű-s kapcsolat tűnik a leggyümölcsözőbbnek. Tavaly három művésztelepi együttmunkálkodásra került sor, a SZÁRHEGY-MAMŰ INTERNATIONAL, a MAMŰVÉSZTELEP-SZÁRHEGY és a SZÁRHEGYI ŐSZI MŰVÉSZTELEP, valamint a SZÁRHEGYI REZIDENCIAPROGRAM működtetésére volt anyagi, szervezési kapacitása a központnak. Ezeken 33 hazai és határon túli vizuális művész vett részt, mindannyian több művel gazdagították a gyergyószárhegyi kollekciót. A mostani vásárhelyi szelekció meggyőzően domborítja ki az új anyag művészi erényeit.

A Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány két évtizeddel ezelőtt kérte fel először a Szárhegyi Művésztelep működtetőit, hogy műgyűjteményükből állítsanak ki reprezentatív válogatást a Bernády Házban. Azóta hagyomány lett belőle, és a helyi művészetkedvelők évi rendszerességgel alkothatnak képet magukban arról, mi történik a Szármány-hegy alatti alkotótáborban. Indokolt hangsúlyoznunk, hogy Marosvásárhelyen a szokásosnál nagyobb az érdeklődés a művésztelep iránt, ugyanis a szervezők már a kezdetektől figyelmük előterébe helyezték a „vásárhelyi iskola” markáns egyéniségeit, a befolyásos mestereket éppen úgy, mint jeles tanítványaikat, és ez azóta mindvégig így maradt. A művésztelep gyűjteményében is jól tükröződik ez a marosvásárhelyi vonulat. Természetesen az az ösztönző szellem is, amely az összefonódó művésznemzedékek egymást kiegészítő együttműködésében rejlik. Ma az akkori „nagy öregek”, például Barabás István, Bordi András, Aurel Ciupe, Bortnyik Irén, Bene József és generációjuk más kiválóságai már nem élnek, és a marosvásárhelyi művészeti mozgalmat országos viszonylatban felfuttató követőik nagyobbik hányada is elhunyt. Olyan jelentős művészekre gondolhatunk, amilyen Balázs Imre, Nagy Pál, Simon Endre, Porzsolt Borbála, Zolcsák Sándor, Zsigmond Attila volt. Ellenpontként azt is jeleznünk kell, hogy a januári tárlatnyitón jelen lehetett a 90 éves Hunyadi László szobrászművész is, és eleven szárhegyi emlékeket őrizve élnek, dolgoznak a nyolcvanasok, Bálint Károly, Kákonyi Csilla, Barabás Éva, Bálint Zsigmond. Sőt a 92 esztendős, gyengélkedve is grafikázó Datu Viktor is szívesen idézi fel a szárhegyi dolgos heteket. Nyilván aktívan a fiatalabb helybeliek kapcsolódnak a művésztelep életébe. Más-más nemzedéket képviselve, mint például Pál Péter, Herman Levente, Szabó Anna-Mária, akik az utóbbi táborozásokon ugyan nem voltak jelen, de a szervezők joggal számíthatnak rájuk is. A Szárhegy 2023 kiállításon nyolc marosvásárhelyi kötődésű alkotó munkái láthatók, a Magyarországon élő, dolgozó Borgó, Elekes Károly és Pokorny Attila valamint az itthoni Bighirel Orsolya, Csóka Szilárd-Zsolt, Makkai István, Ungvári-Zrínyi Kata és Veress Gábor Hunor szignója jelezte művek kerültek a látogatók elé a Bernády Ház három egymásba nyíló termében. 

A többi 22 kiállító – Ajder Roxana Daniela, Dobribán Melinda, Ferencz S. Apor (a Székelyföldi Grafikai Biennálé kurátoraként is fontos jelenlét Szárhegyen), Filep Norbert, Mihai Ionel, Kis Endre, Livia Moldovan, Oana Nastasache, Orosz Annabella, Ferencz Zoltán Románia más kulturális központjait (Kolozsvár, Csíkszereda, Galac, Gyergyószentmiklós, Székelyudvarhely, Gyergyószárhegy), Asztalos Zsolt, Bukta Imre, Lucza Zsigmond, Molnár Ágnes Éva, Székely Gábor, Szirtes János, Tasnádi József, W. Horvát Tibor Magyarországot, Gajewski Filip, Ignaszak Arkadiusz Lengyelországot, Patrick Tagoe-Turkson Ghánát, Enkhtaivan Ochirbat Mongóliát képviseli. Számos ismerős, nemzetközileg is jegyzett nevet ölel fel a lista, soha egyszerre ennyi rangos szakmai díjjal kitüntetett művész nem dolgozott egyazon szezonban a szárhegyi művésztelepen. Egy Kossuth- és öt Munkácsy-díj volt a tarsolyukban. És persze voltak pályakezdők is az egyetemi, főiskolai tanárok, a tekintélyes mesterek mellett. Az életkori, szemléleti, tapasztalati, tudásbeli, nyelvi különbözőségek nem törték meg az összhangot, ezt az egymásmellettiséget kihívásnak, kimondatlan versengésnek is tekinthették a jelenlevők. Gyergyószárhegy varázsa mindenkire egyaránt hatott, mindannyian megtalálták azt a témát, amit számukra a hely szelleme sugallt. Vagy ha már előre kiérlelt ötlettel érkeztek, akkor a módozatot, ahogy azt itt kivitelezzék. Valamennyien saját egyéniségükre, művészi hitvallásukra szabott koncepció szerint dolgoztak, Szárhegy és környéke pedig sokféleképp kínálta a maga sajátosságait, emberi, szokásrendi, közösségi, hitbeli ihletforrást, természeti szépséget, jelképi jellegzetességeket, felhasználható kő, fa, textil és fémanyagot. Ha a művésztelep első évtizedeit elsődlegesen az érzelmi hozzáállás uralta, napjainkra ezt átvette a racionalitás, az érzelmeket felülírja a gondolat dominanciája. A kastélykapu zárultával, a falakon belül maradt a múlt, a történelem is, ami korábban gyakran adott ihletet az oda időlegesen berendezkedett művészeknek. Az alkotó vendégek kénytelenek voltak áthelyezni alkalmi műtermeiket, műhelyeiket a felújított kulturális-művészeti központ és a művelődési ház környékére, a község más helyszíneire. A Lázár-kastély és a kolostor keltette nosztalgiák háttérbe szorultak, a kortárs művészeti kísérletezés, a meghökkentő ötletkavalkád, a gyakorta iróniába, öniróniába ágyazott különleges látvány a közönség fogadókészségét is átigazította. Eleinte a marosvásárhelyi tárlatlátogatók is idegenkedtek a klasszikusok képeit, szobrait felváltó újszerű kínálattól. Aztán mind elfogadottabbá vált Szárhegy „új ruhája”. Most már sokan tudják, ezeken a kiállításokon semmi sem az, aminek első pillantásra tűnik. A látottakat tovább kell gondolni, érdemes az alkotás folyamatába is bepillantani. Nem baj, ha úgy véljük, „fából vaskarika” effektus részesei lettünk. Mindennek átgondolására eddig még egyetlen szárhegyi jelentkezés sem késztetett ennyire színvonalasan, frappánsan, sokszínűségében is ilyen egységesen. Ez nyilván a kurátor Ferencz Zoltánnak is köszönhető, aki jó érzékkel teremtette meg a műfajok egyensúlyát, és hozta létre azok egymásra hangolt szimbiózisában a szabadon sugárzó erőtereket. 

Hiábavaló próbálkozás egy ilyen átfogó, közös tárlatot szavakkal bemutatni, ezt látni kell és úgy ízlelgetni, de néhány alkotót és műveiket futtában érintve, talán mégis növelhető a figyelem a szárhegyi jelenség iránt. Induljunk ki a vásárhelyiekből, a művésztelepi beérés, később pedig a profilváltás bizonyos tekintetben velük kapcsolatos. Az utóbbi mindenképp, hiszen az azt nagyban befolyásoló budapesti MAMŰ Társaság elődje a diktatúra idején hatóságilag is sokat vegzált, majd az országból elüldözött marosvásárhelyi MAMŰ volt. 2023-ban két ősmaműs, Elekes Károly és Borgó is ott volt Szárhegyen. Mindketten az 1980-as évektől élnek, dolgoznak az anyaországban, mindketten sokoldalú, befutott alkotók, Munkácsy-díjasok. Elekes hosszú ideje visszajár Székelyföldre, a gyergyói községben is otthon érezheti magát. Helyi motívum sorozata a gyergyói mesteremberek, főként a famunka hagyományaihoz kapcsolható. Fejszéje és a faaprítás évek óta megjelenik valamiképpen ezeken a tárlatokon. Valamilyen csavarintás mindig van benne, 2023-ban a szekerce feje fából van, a farönk, amibe vágták és a fahasábok mellette fémből készültek. Kiben milyen gondolatot indít ez el? Szabad a vásár. A művész egy festményen is testet ölt. Magyarországi pályatárs, a Kossuth-díjas Bukta Imre örökítette meg a maga egyéni szemléletű módján. Köztudott, Bukta úgy sok-műfajú, újító művész, hogy visszavonult szülőfalujába, és a „paraszti létezésmód és kultúra jelenségvilágát tükrözteti alkotásaival.” Szárhegy híre neki is felkeltette a kíváncsiságát, az ottani emberekkel, életmóddal is meg akart ismerkedni. Nagy kedvvel dolgozott a művésztelepen. Ahogy Borgó is. Ő viszont akármennyire mozgékony volt az eltelt évtizedekben, Magyarország akárhány településén is időzött ideiglenesen, konok vásárhelyiségét örökre megőrizte. A művésztelepen is bolyais megszállottságát bizonyította. A Pszeudoszféra újabb változatait festette meg az ottani idő rövidsége miatt a szokásosnál kissé kevesebb emblematikus motívummal, de a félreismerhetetlen sajátos stílusában. Fiatalabb szobrász kollégája, Pokorny Attila is az anyaországban vált még ismertebbé. Ő a land art, a természetművészet lelkes híve, de jelentős köztéri plasztikákkal is bizonyította kivételes tehetségét. A Gernyeszegi Kastélypark Művésztelep kezdeményezőjeként, vezetőjeként ritkán vehet részt alkotótáborokban, de most Gyergyószárhegyen nagy lendülettel dolgozott, a természetre hangolt, hatalmasra nagyított, rozsdamarta fémlevelét, a fényrostáló Siftet készítette el. Fáradhatatlanok még ifjabb szobrász társai, az itthon ténykedő Makkai István és Veress Gábor Hunor is, a Barabás Miklós Céh marosvásárhelyi csoportjának szervezői. Mindegyre tele vannak meglepetéssel. Makkai most egy fényesre csiszolt, szépen kidolgozott, méretes márványkockával rukkolt elő, amelyet nyolc bronz sarokvédő oltalmaz. Címe: Védett kő, ne faragd ki! Szellemes truváj. A kortársművészetben gyakori az ilyenszerű humorforrás, abszurditás. Aminek kicsinek kellene lennie, az nagy, és fordítva. Veress kiállított műve egy elfektetett óriás pecsétnyomó, a pecséten jól olvasható: Like –Unlike. A kettősségből kiaknázható humortöltet, kritikai üzenet másik jellegzetes példája a műkritikusként, kurátorként is dolgozó videóinstallációs, grafikusművész, Ungvári-Zrínyi Kata. A Nézőpont című munkáján két párhuzamos portréoszlop látható. A tavalyi Szárhegyi Őszi Művésztelep 18 résztvevőjének profilképe magasodik egymás fölé és áll jobb- illetve baloldali párba. Képmutatás a javából! A portrék fotók. A hetedik marosvásárhelyi táborlakó, Csóka Szilárd-Zsolt festőművész. Az utóbbi években elsősorban arckép sorozatával szerzett elismerést. Ezt folytatta Szárhegyen is a Puzzle period I. festménnyel. Lányalakja, portréja korkép is, az elgépiesedés, elmagányosodás, a jelenünk bizonytalanságából fokadó reménytelenség kifejeződése.

Nem lehet személyre szabottan folytatni a sort, túl nagy teret venne igénybe. De a festészet, szobrászat, grafika hármasából kiemelhetjük személyes hangvételű festményeikkel Oana Nastasachet, Ajder Roxana Danielat, Kiss Endrét, a világjáró nyugat-afrikai Patrick Tagoe-Turksont. A szobrászat más arcai is felvillannak Dobribán Melinda, Livia Moldovan, Ionel Mihai alkotásai révén. Különutas Székely Gábor a rendhagyó Játékasztalával, és szokatlan a galériában a két lengyelországi vendég, A. Ignaszak és F. Gajewski fakompozíciója. Ami még inkább hatással lehet a nézőkre, az a médiaművészet eddigieknél jóval erőteljesebb jelenléte. Pár esztendeje még csak egy képernyőn lehetett tájékozódni a szárhegyi művésztelepen zajló performance-os, happeninges, fény-, fotó- és videó-installációs akciókról, az ilyenszerű 2023-as események immár négy monitoron peregtek le az érdeklődő vásárhelyiek szeme előtt. Asztalos Zsolt közel egy évtizede a Velencei Biennálén képviselte munkájával Magyarországot. Mostani grafikai felhozatalát ugyancsak képernyőre kivetítve, mozgásban láthattuk. Szirtes János a magyar performance műfaj egyik elindítója a Patak című művével, akciójával ragadta meg figyelmünket. Molnár Ágnes Éva filmezett akciója az alkotómunka és az akarati tényező, a belső szenvedély, a kitartás összekapcsolódására adott magával ragadó példát. Tasnádi József is többfelé bemutatkozott már a világon, Szárhegyen is alkalmat talált arra, hogy felvillantsa eredeti, konvenciómentes médiaművészete erényeit. Felvételről villant fel a mongol Enkhtaivan Ochirbat egyik különös hangulatú akciója. A rezidens programos w. Horváth Tibor humorát is megcsillogtatta a Kukuruku kuku installációs filmjében.

Igazság szerint ez a 2023-as kiállítás még nem az évforduló jegyében állt össze, de erényei jubileumi jelleggel is felruházták. Az még emelte a rangját, hogy a marosvásárhelyi megnyitón a Gyergyószárhegyi Kulturális és Művészeti Központ igazgatója, Kolcsár Béla kiosztotta a honi magyar média arra érdemes kulturális újságíróinak a Pro Cultura et Arte díjakat. A Magyar Újságírók Romániai Egyesülete vezetőségével együttműködve, a központ ilyen módon is népszerűsíti a művelődést és a művészeteket. Nem kétséges, a művésztelep idei augusztusi eseménysorozata lesz a megemlékezések csúcsa, de előtte és utána is gyakran fog még hallatni magáról Gyergyószárhegy és nagy távlatú létesítménye, amely a közép-kelet-európai térség méltán megbecsült művészi fórumaként szeretné a községet a különböző nemzetiségű művészek hangadó találkozóhelyévé tenni.