Évekkel ezelőtt találkoztam először a kulturális rasszizmus jelenségével. Egy nyugati újság online felületén olvastam egy furcsa cikket az aktuális Oscar- vagy Grammy-díjkiosztásról, ami csak a nem fehér bőrű díjazottakat listázta. Már ez a kettéválasztás meghökkentett kissé, a cikket végigolvasva pedig kifejezetten megrökönyödtem, mert az írásnak émelyítően kárörvendő hangvétele volt, azt sugalmazta, mintha a fehér bőrűek által elnyert díjak nem is léteznének, vagy nem lennének ugyanolyan értékesek, mint azok, amelyeket a nem fehér bőrűek kaptak meg. 

Nem értettem, miért kell rangos kulturális eseményről ilyen rasszista szempontokat érvényesítő módon beszámolni. Aztán már nem csodálkoztam, amikor az amerikai társadalmi, történelmi állapotokat taglaló cikkekben egyre-másra találkoztam azzal a sommás gondolattal, miszerint fehér embernek lenni történelmi bűn. Ez a legdurvább rasszizmusnak tűnt, mert azonnal felidézte bennem azt a nálunk, Európában egykor közkeletű gondolatot, miszerint zsidónak lenni történelmi bűn, és azt, hogy hány millió ártatlan embernek kellett meghalnia ennek a gondolatnak a jegyében. De aztán elhessegettem az ebből fakadó rossz érzéseket, többek között azzal nyugtatgatva magamat, hogy Amerika messze van, nem látok bele az ottani társadalmi, eszmetörténeti, politikai struktúrákba, szóval lehet, hogy ott a méltányosság, az egyenlő esélyek elve és a politikai korrektség mégiscsak adnak valamiféle létjogosultságot az emberek megítélésében a bőrszínt alapul vevő gondolkodásmódnak. Az évek során ez a vonulat csak erősödött Amerikában, időközben a világ talán legismertebb filmes elismerésére, az Oscar-díjra is csak identitáspolitikai kvóták betartásával lehet pályázni, vagyis többek között a bőrszínre és a nemi orientációra vonatkozó előírások teljesítése után jöhet szóba az alkotások szakmai értékelése. Ha jóhiszeműen viszonyulunk ehhez – és miért ne tennénk –, akkor bár furcsának tűnik az identitáspolitikai szempontok alkalmazása egy szakmai díj odaítélésekor, de az mindenképpen tisztességes, hogy már előre lehet tudni, milyen nem szakmai, művészi kritériumoknak kell még megfelelni, mert így mindenki tisztában van azzal, hogy egy-egy alkotás miért kapja meg a díjat.

Amiről azt hittem, csak amerikai jelenség, az itt van nálunk is: fehér embernek lenni Európában is bűn, és megint csak a kulturális közegben érvényesült ez a gondolat. Szégyenszemre nem hallottam még a berlini Világ Kultúráinak Házáról, sem az által alapított irodalmi díjról, amíg a legutóbbi díjkiosztás körül keletkezett botrány nyomán el nem jutott hozzám is a hírük. Az intézmény nemes célokat tűzött ki maga elé, amikor megalapította ezt a kortárs irodalmi díjat, ugyanis a mindenkori zsűri tagjai felé azt az elvárást támasztotta, hogy „a pályázatok elbírálásakor a kiadó, a szerkesztő, a szerző, a fordító, ezek nemzetisége, etnikai hovatartozása, politikai és vallási nézetei tekintetében nem kivételeznek és félreteszik az előítéleteiket”. Ez nagyon helyes, mondhatni normális és alapvető elvárás, el se lehetne képzelni mást egyetlen magára valamit is adó díjról sem. Csakhogy a 2023-as nyertes kiválasztásakor másképp történt az elbírálás, mint ahogy azt a Világ Kultúráinak Háza a nyilvánosság előtt meghirdette. Két zsűritagnak a német sajtóban közölt beszámolója szerint Mariette Navarro francia írónő és Nádas Péter magyar író azért nem voltak méltók a zsűri egyes tagjai szerint erre a díjra, mert bár alkotásaik feljogosítanák őket az elismerésre, de ők maguk fehér bőrűek. Navarrot még az a tény sem mentette fel, hogy nő, Nádas Pétert meg az sem, hogy zsidó származású. 

Megdöbbenve olvastam a beszámolókat arról, amit a két zsűritag az elbírálás körülményeiről leírt, és amit egyébként sem hivatalos, sem pedig nem hivatalos úton nem cáfolt senki. Ilyesmik hangzottak el, hogy Mariette Navarro műve, „A tengerről nem maradhat, mert a szerző egy fehér francia nő”; „Nádas könyve a legjobb, senki sem érhet fel hozzá, de ő egy nagyon befutott és fehér férfi, akit szeretnek az újságírók”; vagy „Nádas a jobb szerző, de politikailag Cherie Jonest kell választani”, (Cherie Jones Nádas Péterrel ellentétben színes bőrű nő, és a zsűri tagjai szerint nem alkotott remekművet). Az egyik akadékoskodó zsűritagnak egy másik tag ezt vágta a szemébe: „Fehér nőként amúgy sincs itt semmi mondanivalód!” 

Az esetet bagatellizálók azt mondhatják, hogy a társadalmi igazságosság megköveteli, hogy a marginalizált embereknek több esélyt nyújtsunk, és a Világ Kultúráinak Háza is csupán ezt tette, amikor végül egy fekete bőrű szenegáli írót díjazott. A pozitív diszkrimináció lényege valóban az, hogy plusz esélyt jelentsen azoknak, akik hátrányos helyzetben kell helytálljanak, de ez csak addig méltányos, amíg felemeli a hátrányban lévőt, s nem generál negatív diszkriminációt a másik oldalon. A Világ Kultúráinak Háza irodalmi díjának odaítélésekor azonban nem egy felemelés, hanem egy kicserélés történt annak a prekoncepciónak a mentén, hogy korábban a fehér bőrű szerzők voltak privilegizálva a díjak odaítélésekor; így most megfordították a kockát és a fekete bőrűeket helyezték kiváltságos helyzetbe. A szóban forgó díj zsűriülésén semmilyen pozitív diszkriminációra nem volt szükség, mivel a versenyben fehér bőrű és nem fehér bőrű szerzők egyaránt szerepeltek. Az persze az ügy ismeretében vitatott, hogy ez a művek minősége vagy a pozitív diszkrimináció miatt alakult így, mindenesetre a döntőben már semmilyen érv nem szólt amellett, hogy a szakmai, esztétikai kritériumokon kívül más szempontokat is érvényesíteni kellett volna. Hogy Mariette Navarrotól és Nádas Pétertől arra hivatkozva vonták meg a győzelem esélyét, hogy fehér bőrűek, sőt, még egy zsűritagnak is megkérdőjelezték a beleszólási jogát a döntésbe pusztán azért, mert fehér bőrű, ez nem a színes bőrű szerzőknek szóló pozitív diszkrimináció, hanem az irodalmi díj célkitűzésének megtagadása, valamint a fehér bőrű szerzőkkel és zsűritaggal szembeni negatív diszkrimináció volt. Hiszen nem a társadalmi esélyegyenlőséget és a méltányosságot segítette elő, hanem a rasszista vétetésű gondolkodásmódot érvényesítette. Mely utóbbi ellen e konkrét ügyben csak akkor nem kell tiltakozni, ha igazságnak fogadjuk el azt, hogy fehér embernek lenni valóban történelmi bűn, és emiatt Nádas és Navarro is megérdemli ezt a bánásmódot. De ha ez a paradigma, akkor ne is játsszuk el a méltányosság színjátékát, eleve nem kell fehér bőrű szerzőket jelölni semmiféle díjra.

Nem szeretek magamról beszélni, de ennek az írásnak a kapcsán talán releváns információ az, hogy Kelet-Európában nevelkedett fehér bőrű férfi vagyok. Lehet, a bőrszínem miatt nem vagyok elég fogékony az Európában időközben felnevelkedett, nem európai gyökerű, esetleg nem is fehér bőrű embertársaim érzelem- és gondolatvilága iránt. És az is lehet, hogy a sajátomként felfogott európai történelmi tapasztalatok nyomán gondolom azt, hogy még létezik néhány, bár egyre kevesebb olyan koncepció, amelyek kapcsán a politikai, ideológiai megosztottságokon átívelő konszenzus van, és amelyekről a mások iránti nyitottság és megértés jegyében sem szeretnék lemondani. Az antiszemitizmusra és rasszizmusra, illetve ezek radikális elutasítására gondolok, ezek azok a fogalmak, amelyeket nem akarok átértékelni azért, mert vannak, akik vagy akiknek ősei nem élték át a nácizmus traumáját, és esetleg egész mást gondolnak mindezekről. Láthatjuk, Európában immár az antiszemitizmusról is lehet radikálisan mást gondolni, persze nem a holokauszttagadásra és egyéb eddig ismert és egységesen elutasított szélsőségekre gondolok, hanem arra, amit a 2023. október 7-e után a palesztinok melletti szimpátiatüntetések fejeznek ki, amikor tömegek vonultak utcára Európában is, figyelmen kívül hagyva azt a puszta tényt, hogy több mint ezerkétszáz zsidó ember lemészárlása egyetlen nap alatt a legnagyobb mészárlás volt a holokauszt óta, amit zsidó civil lakosság ellen elkövettek. Márpedig egy ilyen tettet elutasítani, nem pedig mentegetni kell.

Az antiszemitizmushoz szorosan kapcsolódó rasszizmusról szintén a történelmi tapasztalatok alapján ivódott belénk a következtetés, hogy nincsenek alsóbb- és felsőbbrendű népek, népcsoportok, rasszok, hanem származás tekintetében radikálisan egyenlőek vagyunk, de az említett irodalmi díj körüli botrány azt jelzi, hogy ebben a vonatkozásban sincs már konszenzus, ehelyett az európai társadalmak elkezdenek egyre inkább idomulni az új, a koncepciókat és a történelmi tapasztalatokat relativizáló, a konszenzust megszüntető beállítódásokhoz.
Szerencsésnek mondhatjuk magunkat addig, amíg „csak” a kultúra közegében, annak keretei között próbáljuk meg feldolgozni ezt az érzésem szerint részben téves önértékelésből, részben neheztelésből, részben bosszúvágyból fakadó gondolatot, hogy fehér embernek lenni történelmi bűn, mert most még „csak” arról van szó, hogy kaphat-e Európában irodalmi díjat egy fehér bőrű nő vagy egy fehér bőrű férfi, illetve dönthet-e díjakról fehér bőrű ember. A vesztünket fogja hozni az, ha ez a paradigmaváltás átfogó társadalomszervező erővé fog terebélyesedni. Ezért már most jelezni akarom azt, hogy anélkül, hogy elvitatnám Mohamed Mbougar Sarrtól a Világ Kultúráinak Háza által adományozott 2023. évi irodalmi díjat, számomra az elszenvedett kudarc módja miatt A tengerről és a Rémtörténetek szerzői is ennek a díjnak a nyertesei.

Kiemelt kép: Nádas Péter a SepsiBookon, SepsiBook Facebook