MEGOSZTOM

Rémtörténetek kulturális díjakról

Évekkel ezelőtt találkoztam először a kulturális rasszizmus jelenségével. Egy nyugati újság online felületén olvastam egy furcsa cikket az aktuális Oscar- vagy Grammy-díjkiosztásról, ami csak a nem fehér bőrű díjazottakat listázta. Már ez a kettéválasztás meghökkentett kissé, a cikket végigolvasva pedig kifejezetten megrökönyödtem, mert az írásnak émelyítően kárörvendő hangvétele volt, azt sugalmazta, mintha a fehér bőrűek által elnyert díjak nem is léteznének, vagy nem lennének ugyanolyan értékesek, mint azok, amelyeket a nem fehér bőrűek kaptak meg. 

Nem értettem, miért kell rangos kulturális eseményről ilyen rasszista szempontokat érvényesítő módon beszámolni. Aztán már nem csodálkoztam, amikor az amerikai társadalmi, történelmi állapotokat taglaló cikkekben egyre-másra találkoztam azzal a sommás gondolattal, miszerint fehér embernek lenni történelmi bűn. Ez a legdurvább rasszizmusnak tűnt, mert azonnal felidézte bennem azt a nálunk, Európában egykor közkeletű gondolatot, miszerint zsidónak lenni történelmi bűn, és azt, hogy hány millió ártatlan embernek kellett meghalnia ennek a gondolatnak a jegyében. De aztán elhessegettem az ebből fakadó rossz érzéseket, többek között azzal nyugtatgatva magamat, hogy Amerika messze van, nem látok bele az ottani társadalmi, eszmetörténeti, politikai struktúrákba, szóval lehet, hogy ott a méltányosság, az egyenlő esélyek elve és a politikai korrektség mégiscsak adnak valamiféle létjogosultságot az emberek megítélésében a bőrszínt alapul vevő gondolkodásmódnak. Az évek során ez a vonulat csak erősödött Amerikában, időközben a világ talán legismertebb filmes elismerésére, az Oscar-díjra is csak identitáspolitikai kvóták betartásával lehet pályázni, vagyis többek között a bőrszínre és a nemi orientációra vonatkozó előírások teljesítése után jöhet szóba az alkotások szakmai értékelése. Ha jóhiszeműen viszonyulunk ehhez – és miért ne tennénk –, akkor bár furcsának tűnik az identitáspolitikai szempontok alkalmazása egy szakmai díj odaítélésekor, de az mindenképpen tisztességes, hogy már előre lehet tudni, milyen nem szakmai, művészi kritériumoknak kell még megfelelni, mert így mindenki tisztában van azzal, hogy egy-egy alkotás miért kapja meg a díjat.

Amiről azt hittem, csak amerikai jelenség, az itt van nálunk is: fehér embernek lenni Európában is bűn, és megint csak a kulturális közegben érvényesült ez a gondolat. Szégyenszemre nem hallottam még a berlini Világ Kultúráinak Házáról, sem az által alapított irodalmi díjról, amíg a legutóbbi díjkiosztás körül keletkezett botrány nyomán el nem jutott hozzám is a hírük. Az intézmény nemes célokat tűzött ki maga elé, amikor megalapította ezt a kortárs irodalmi díjat, ugyanis a mindenkori zsűri tagjai felé azt az elvárást támasztotta, hogy „a pályázatok elbírálásakor a kiadó, a szerkesztő, a szerző, a fordító, ezek nemzetisége, etnikai hovatartozása, politikai és vallási nézetei tekintetében nem kivételeznek és félreteszik az előítéleteiket”. Ez nagyon helyes, mondhatni normális és alapvető elvárás, el se lehetne képzelni mást egyetlen magára valamit is adó díjról sem. Csakhogy a 2023-as nyertes kiválasztásakor másképp történt az elbírálás, mint ahogy azt a Világ Kultúráinak Háza a nyilvánosság előtt meghirdette. Két zsűritagnak a német sajtóban közölt beszámolója szerint Mariette Navarro francia írónő és Nádas Péter magyar író azért nem voltak méltók a zsűri egyes tagjai szerint erre a díjra, mert bár alkotásaik feljogosítanák őket az elismerésre, de ők maguk fehér bőrűek. Navarrot még az a tény sem mentette fel, hogy nő, Nádas Pétert meg az sem, hogy zsidó származású. 

Megdöbbenve olvastam a beszámolókat arról, amit a két zsűritag az elbírálás körülményeiről leírt, és amit egyébként sem hivatalos, sem pedig nem hivatalos úton nem cáfolt senki. Ilyesmik hangzottak el, hogy Mariette Navarro műve, „A tengerről nem maradhat, mert a szerző egy fehér francia nő”; „Nádas könyve a legjobb, senki sem érhet fel hozzá, de ő egy nagyon befutott és fehér férfi, akit szeretnek az újságírók”; vagy „Nádas a jobb szerző, de politikailag Cherie Jonest kell választani”, (Cherie Jones Nádas Péterrel ellentétben színes bőrű nő, és a zsűri tagjai szerint nem alkotott remekművet). Az egyik akadékoskodó zsűritagnak egy másik tag ezt vágta a szemébe: „Fehér nőként amúgy sincs itt semmi mondanivalód!” 

Az esetet bagatellizálók azt mondhatják, hogy a társadalmi igazságosság megköveteli, hogy a marginalizált embereknek több esélyt nyújtsunk, és a Világ Kultúráinak Háza is csupán ezt tette, amikor végül egy fekete bőrű szenegáli írót díjazott. A pozitív diszkrimináció lényege valóban az, hogy plusz esélyt jelentsen azoknak, akik hátrányos helyzetben kell helytálljanak, de ez csak addig méltányos, amíg felemeli a hátrányban lévőt, s nem generál negatív diszkriminációt a másik oldalon. A Világ Kultúráinak Háza irodalmi díjának odaítélésekor azonban nem egy felemelés, hanem egy kicserélés történt annak a prekoncepciónak a mentén, hogy korábban a fehér bőrű szerzők voltak privilegizálva a díjak odaítélésekor; így most megfordították a kockát és a fekete bőrűeket helyezték kiváltságos helyzetbe. A szóban forgó díj zsűriülésén semmilyen pozitív diszkriminációra nem volt szükség, mivel a versenyben fehér bőrű és nem fehér bőrű szerzők egyaránt szerepeltek. Az persze az ügy ismeretében vitatott, hogy ez a művek minősége vagy a pozitív diszkrimináció miatt alakult így, mindenesetre a döntőben már semmilyen érv nem szólt amellett, hogy a szakmai, esztétikai kritériumokon kívül más szempontokat is érvényesíteni kellett volna. Hogy Mariette Navarrotól és Nádas Pétertől arra hivatkozva vonták meg a győzelem esélyét, hogy fehér bőrűek, sőt, még egy zsűritagnak is megkérdőjelezték a beleszólási jogát a döntésbe pusztán azért, mert fehér bőrű, ez nem a színes bőrű szerzőknek szóló pozitív diszkrimináció, hanem az irodalmi díj célkitűzésének megtagadása, valamint a fehér bőrű szerzőkkel és zsűritaggal szembeni negatív diszkrimináció volt. Hiszen nem a társadalmi esélyegyenlőséget és a méltányosságot segítette elő, hanem a rasszista vétetésű gondolkodásmódot érvényesítette. Mely utóbbi ellen e konkrét ügyben csak akkor nem kell tiltakozni, ha igazságnak fogadjuk el azt, hogy fehér embernek lenni valóban történelmi bűn, és emiatt Nádas és Navarro is megérdemli ezt a bánásmódot. De ha ez a paradigma, akkor ne is játsszuk el a méltányosság színjátékát, eleve nem kell fehér bőrű szerzőket jelölni semmiféle díjra.

Nem szeretek magamról beszélni, de ennek az írásnak a kapcsán talán releváns információ az, hogy Kelet-Európában nevelkedett fehér bőrű férfi vagyok. Lehet, a bőrszínem miatt nem vagyok elég fogékony az Európában időközben felnevelkedett, nem európai gyökerű, esetleg nem is fehér bőrű embertársaim érzelem- és gondolatvilága iránt. És az is lehet, hogy a sajátomként felfogott európai történelmi tapasztalatok nyomán gondolom azt, hogy még létezik néhány, bár egyre kevesebb olyan koncepció, amelyek kapcsán a politikai, ideológiai megosztottságokon átívelő konszenzus van, és amelyekről a mások iránti nyitottság és megértés jegyében sem szeretnék lemondani. Az antiszemitizmusra és rasszizmusra, illetve ezek radikális elutasítására gondolok, ezek azok a fogalmak, amelyeket nem akarok átértékelni azért, mert vannak, akik vagy akiknek ősei nem élték át a nácizmus traumáját, és esetleg egész mást gondolnak mindezekről. Láthatjuk, Európában immár az antiszemitizmusról is lehet radikálisan mást gondolni, persze nem a holokauszttagadásra és egyéb eddig ismert és egységesen elutasított szélsőségekre gondolok, hanem arra, amit a 2023. október 7-e után a palesztinok melletti szimpátiatüntetések fejeznek ki, amikor tömegek vonultak utcára Európában is, figyelmen kívül hagyva azt a puszta tényt, hogy több mint ezerkétszáz zsidó ember lemészárlása egyetlen nap alatt a legnagyobb mészárlás volt a holokauszt óta, amit zsidó civil lakosság ellen elkövettek. Márpedig egy ilyen tettet elutasítani, nem pedig mentegetni kell.

Az antiszemitizmushoz szorosan kapcsolódó rasszizmusról szintén a történelmi tapasztalatok alapján ivódott belénk a következtetés, hogy nincsenek alsóbb- és felsőbbrendű népek, népcsoportok, rasszok, hanem származás tekintetében radikálisan egyenlőek vagyunk, de az említett irodalmi díj körüli botrány azt jelzi, hogy ebben a vonatkozásban sincs már konszenzus, ehelyett az európai társadalmak elkezdenek egyre inkább idomulni az új, a koncepciókat és a történelmi tapasztalatokat relativizáló, a konszenzust megszüntető beállítódásokhoz.
Szerencsésnek mondhatjuk magunkat addig, amíg „csak” a kultúra közegében, annak keretei között próbáljuk meg feldolgozni ezt az érzésem szerint részben téves önértékelésből, részben neheztelésből, részben bosszúvágyból fakadó gondolatot, hogy fehér embernek lenni történelmi bűn, mert most még „csak” arról van szó, hogy kaphat-e Európában irodalmi díjat egy fehér bőrű nő vagy egy fehér bőrű férfi, illetve dönthet-e díjakról fehér bőrű ember. A vesztünket fogja hozni az, ha ez a paradigmaváltás átfogó társadalomszervező erővé fog terebélyesedni. Ezért már most jelezni akarom azt, hogy anélkül, hogy elvitatnám Mohamed Mbougar Sarrtól a Világ Kultúráinak Háza által adományozott 2023. évi irodalmi díjat, számomra az elszenvedett kudarc módja miatt A tengerről és a Rémtörténetek szerzői is ennek a díjnak a nyertesei.

Kiemelt kép: Nádas Péter a SepsiBookon, SepsiBook Facebook

MEGOSZTOM

Képtelen szimmetriák

Nádas Péter: Rémtörténetek, Jelenkor, Bp., 2022, 464 oldal 

Nádas Péter regényét feszült, egymásnak ellentmondó, paradox képek jellemzik. Nyomasztó, izgalmas, erőszakos, trágár, komplex, s mégis egyszerű emberi sorsok, kapcsolatok, ezen érzések és gondolatok kavarogtak bennem a regény első olvasatakor. 

A mű a vidéki realizmus világát írja le, egy falusi tájat mutat be, mondatról-mondatra, kendőzetlenül, már-már obszcén, ugyanakkor hiteles módon közelebb kerülünk a szereplők sorsának megértéséhez. Egy Kádár-kockákkal teletűzdelt vidéki kép monotonitását szakítják meg így a címben is említett rémtörténetek. Mert hogy mire is utal a mű címe? Egy hétköznapi falu hétköznapi emberei milyen misztikumot rejthetnek magukban? A válasz is oly egyszerű, mint maguk a kérdések. Hiszen a jó és a rossz kérdése mindig a fejünk felett lebeg, minden egyes lépésünknél ott ármánykodik a gonosz, s ez a regény is ezt a kérdést járja körül, a mindennapi aljasságot és azt az ördögi habitust, mely egyszerre emberfeletti és embertelen. 

Nádas Péter életművét tekintve nem újszerű (ugyanakkor hosszát tekintve mégis), hogy a könyv műfaja regény, melyre a mű címe is utal (szintén Nádas Péterre jellemzően lásd. Egy családregény vége, Emlékiratok könyve, vagy A Biblia és más régi történetek) ugyanakkor rendhagyó módon a mű nem tagolódik fejezetekre. Ezen írói eszköz pedig teret enged a cselekmény kibontakozásának, az olvasó számára pedig nagyobb szabadságot ad a különböző cselekményszálak, valamint karakterek kibontakozásának értelmezésében. 

A regény cselekménye néhány nap eseményeit öleli fel, mely során a Dunakanyar menti falu szereplőinek történeteit olvashatjuk, s élhetjük át. Nádas Péter a magyar nyelv kifacsarásával, és annak mesteri alkalmazásával jellemzi karaktereit, mindannyian különböznek, mindannyian más életutat járnak be, más a kapcsolatuk a gonosszal és a bűnnel, s egyet sem kiemelve, mindannyian ugyanolyan elemi részei a regénynek. Kiemelhetőek ugyanakkor a regényből azon karakterek, akiknek az egymással való kapcsolatát az ellentmondás, az aljasság és a becstelenség jellemzi. Ilyen például Törpike, a falu testi fogyatékos szajhája és fattyú fia, Bolog Imre, viszonyuk viharos, és erőszaktól nem mentes, vagy például a szellemeket látó, gonosznak titulált Teréz és az ő napszámosa, az egyszerű, bolond Róza. A regényben kiemelkedő szerepet kap még a gyógypedagógusnak készülő Piroska, a falu lelkésze, Jónás atya, valmint Fabiusné és fia, Misike. 

A regény első felében az író vontatottan, óvatosan enged csak betekintést a falu mindennapjaiba, Nádas Péter stílusára kevésbé jellemző falusi, népies nyelvi regisztereket használva kelti életre a különböző karakterek, s nem rest a nyelv határait feszegetni. Ugyanakkor a regény második felében egyre inkább a feszültség és a dinamikusság jellemzi a párbeszédeket, a cselekményt. 

A mű egyik központi motívuma a hierarchia, mely áthatja ezt a zárt falusi közösséget, ezt jól mutatják az egyes dialógusokban, a nyelvhasználatból egyértelműen tükröződő különböző hatalmi viszonyok. Ugyanakkor a regény változatosságát és a szereplők emberi mivoltát mi sem jellemzi jobban, mint az a tény, hogy ezen hierarchikus kapcsolatok nem állandó jelleggel követik végig az eseményeket, hanem azzal együtt evolválódnak és folyamatosan változnak. Ilyen például Bolog Imre és Törpike, vagy Róza és Teréz kapcsolata is. Továbbá a regényben a vidék és a főváros kapcsolata és különbségei is kiemelt szerepet kapnak, különösképpen Teréz életútját, valamint az egyes szereplők és a falu viszonyát tekintve. 

Ahogyan azt már a fentiekben is említettem, valamint ahogyan arra kritika címében is utaltam, a Rémtörténetek című könyvet a képtelen szimmetriák írják le, a Kádár-korszak mindennapi faluja, melyet a misztikum övez, és melyben az emberi kapcsolatokat az ellentmondás, az erőszak és a szexualitás banális, de mégis sokrétű leírása jellemzi. A mű első látásra nem feltétlenül illik Nádas Péter életművébe, ugyanakkor a könyv elolvasása után mégiscsak úgy vélem, hogy mindez a Nádas életmű betetőzéseként is számontartható. A hagyomány és a modernitás, a vidék és a város, a közhely és a formabontó találkozása, az ellentétek szembehelyezése és feloldása ez a regény. S mindannak ellenére, hogy a mű írása évtizedekkel ezelőtt kezdődött meg és ezzel együtt a cselekmény is azon korszak maradványa, ez a több generáció történetét is magába foglaló regény egy cseppet sem veszített aktualitásából, így véleményem szerint 2022-ben Nádas Péter legújabb úttörő regénye nemcsak a kortárs magyar irodalom, hanem a világirodalom egyik legmeghatározóbb regényévé vált.

Le Julianna Phuonglinh (2003, Budapest) szabad bölcsész, joghallgató, a Bibó István Szakkollégium tagja. Verseket és slam poetry szövegeket ír, publikál és ad elő. Szabadidejében a szövegalkotás más formáival ismerkedik.