Kiállítással zárt a művésztelep a Gyimesi Skanzenben 

A táborbontás mindig egy kis szomorúságot is becsempész a búcsúzás ceremóniás tarkaságába, de az élmény, amivel a művésztelep vendégei feltöltődtek, nem ilyen hamar múló hangulatfoszlány, ez tartósan, mélyen elraktározódik az alkotókban. Egy éven át mindegyre fel lehet eleveníteni, és olyan újabb művekre ösztönözhet, amelyekkel a következő gyimesi együttlét alkalmával gazdagítható a művésztelep értékes műkollekciója. Mert mondanom sem kell, akit egyszer megérintett e zártságában is nyitott, befogadást sugárzó kisrégió különleges szelleme, és megejtette e rendkívüli szépségű táj varázsa, az mindegyre visszatérne ide. Ezért lett a 2008-ban létrehozott alkotótábornak annyi törzsvendége, s vált az így összejött társaság, életkortól függetlenül, összeforrott baráti csoporttá. Na meg azért is, mert a skanzent kezdeményező, majd nagy odaadással és kitartó munkával, sok jó ötlettel és optimizmussal működtető Szász család, a csíkszeredai vállalkozó Szász István és felesége, az energiákban, lelkierőben utolérhetetlen Szász Marika mindent megtesz, hogy az itt alkotók jól érezzék magukat és munkájukban, akárcsak az övékében, az igényesség legyen a meghatározó. Hozzájuk nőtt fel a művészetben is jeleskedő ifjabb Szász István, lényegében a szűkebb, tágabb család többi tagja is, akiknek szívügye az identitásához és ősi népi hagyományaihoz ragaszkodó csángó közösség értékeinek gyarapítása, óvó népszerűsítése. Ezt alulírott is meggyőződéssel tanúsíthatja, hiszen indulásától nyomon követhette a telep fejlesztését, korszerűsítését, a tájháznak is beillő, szakszerűen felújított és komfortosított, más-más vidékről ide átmenekített parasztházak történetét. Évről évre pár napon át együtt szurkoltam a művészekkel, hogy újra olyan rangos, látványos és változatos legyen a bemutatkozó záró kiállítás, mint az előző esztendőben, és olyan kép- és plasztikai válogatást ajánlhassak a közönség figyelmébe, amely bárhol megállná a helyét, sikerrel szerepelhetne bármely megmérettetésen. Saját élménytáram is sok mindennel bővült itt, hiszen nem csak a művészet tekintetében nyújtott követendő példát a Gyimesközéplok községhez tartozó kis hegyvidéki település, sok egyéb vonatkozásban is szembetűnő a változás Borospatakán. De most szorítkozzunk az idei vizuális alkotásokra és a 2023-ban meghívott festőkre, grafikusokra, szobrászokra, textil-, üveg- és tűzzománc-művészekre, formatervezőkre, fotóművészekre. Általuk, miattuk tündökölt október 11-én a

Rendezvénycsűr ünneplőben.

A 220 fő befogadására alkalmas impozáns épületet csűrből alakították a mai életvitelhez igazodó, két szintes, multifunkcionális központi hajlékká. Hatalmas tetőzetének gerendázata dekorativitásában is lenyűgöző. Az első években templomozásra is használták a borospataki római katolikusok, amíg a skanzen területén el nem készült a kápolna. Lakodalmakat is tartanak benne, táncházi összejöveteleket, ifjúsági táborokat, konferenciákat, tehetségkutató eseményeket, sok egyéb megnyilvánulást. Amikor ősz elején életre kel a művésztelep, még hangsúlyosabbá válik központi szerepe. A földszinti nagy térség közös étkezővé, klubbá, összművészeti események helyszínévé, társalgóvá, vetítések, megbeszélések, eszmecserék, zenélések, vigasságok színhelyévé alakul. A művészek a beugró, védettebb részeket nyitott műteremmé, alkalmi műhellyé léptetik elő. Többen inkább az épületbelsőt karzatként körbefutó emeleti szintet használják erre, kinek-kinek megvan már a maga alkotó kuckószerűsége. Mások kint a szabadban, vagy a szállásukon feszítik ki a vásznat, rajzolnak, vázlatoznak. Az utolsó két nap a legizgalmasabb, akkor gyűlnek össze a skanzen számára felajánlott munkák, azokból áll össze a táborzáró tárlat. A kívülállók, az ide látogató művészetkedvelők ennek alapján alkotnak véleményt az itt végzett munkáról, a művészvendégek tehetségéről, tudásáról, ebből következtetnek művészi, emberi hitvallásukra, és próbálják megfejteni a művek üzenetét, ráhangolódni az alkotások üzenetére. Már amennyiben ilyesmiről beszélhetünk, hiszen a művek nagyon sokfélék, az alkotói szándékok nem különben. Idén ez talán az eddigieknél is nyilvánvalóbban megmutatkozott. A 22 táborlakó legalább tíz különböző műfajt képviselt. Nemzedéki szempontból is jelentős volt a szóródás. Ez egyébként máskor sem okozott semmiféle gondot. Ezúttal felmerülhetett volna, hogy a túlzott eklektikusság elvesz valamennyit a kiállítás ünnepi fényéből, ez azonban nem következett be. A művésztelep jelenlegi korelnöke és vezéregyénisége, Márton Árpád festőművész 83 évesen is olyan lendülettel, hozzáértéssel és kivételes érzékkel találta meg minden munka illő helyét, hogy a tárlatot magát is külön műalkotásként lehetett értékelni. Ebben rendezéskor minden kollégája önzetlenül segítette. A fesztivizmus egyébként nem jellemző a táborra, de azok kellő méltatása, akik ezt valóban megérdemlik, igen. Annak köszönhetően, hogy ebben az évben a szokásosnál kissé később került sor a kapunyitásra-zárásra, a magyar festészet napját köszöntő rendezvénysorozatba is beilleszkedett Borospataka eseménye. Erről is megemlékeztek az egybegyűltek. Még tavaly az alkotótábor egyik alapító tagja, a nagyszebeni Orth István grafikusművész javaslatára a rendezvénycsűr közelében felavatták az 

elhunyt művészek emlékoszlopát.

A méretes fatörzsre nyolc névtábla került. Az elhalálozás sorrendjében Dudás Gyula, Antal Imre, Nagy Ödön, Köllő Margit, Gaál András, Kádár Tibor, Bakos Erzsébet és Bráda Tibor neve áll az oszlopon. Eddig 63 alkotóművész dolgozott a művésztelepen. Hazai, magyarországi, más határon túli markáns magyar művészegyéniségek. Többük munkásságát rangos szakmai elismerésekkel – Munkácsy-díjjal, Magyar Örökség-díjjal, Szervátiusz-díjjal, Szolnay-díjjal stb.– jutalmazták. A Munkácsy-díjas Bráda Tibor, a magyar szakrális képzőművészet meghatározó alakja, a két évtizeddel ezelőtt indított festészet napi programsorozat egyik alapítója, az itteni tábor felfuttatását is lelkesen támogatta. Ott volt azon a budapesti ünnepségen is, amelyen Gaál András vehette át a Szervátiusz Jenő-díjat. Már egyikük sem él, de amit képviseltek, azt ma is követendő értékként szorgalmazza a borospataki művészcsapat. Az alkotói szabadság, a szabadon szárnyaló gondolat kifejezésének jogát nem lehet elvenni a művészektől, hangsúlyozta a kiállításon Márton Árpád, emlékeztetve a jelenlevőket, hogy közel fél évszázada, amikor jó barátjával, Gaál Andrással és Zöld Lajossal együtt létrehozták a jelenleg Magyar Örökség-díjas Gyergyószárhegyi Művésztelepet, ugyanezért harcoltak. Szárhegy szellemét Borospatakán is következetesen éltetni akarják. Ez a jelenlegi kiállításon is jól érzékelhető. Viszont az is nyilvánvaló, hogy a veszteségek elkerülhetetlenek. Másfél évtizeddel ezelőtt, amikor Szász Istvánék felvállalták az értékmentés és értékteremtés e nem csekély anyagi erőfeszítéssel és kockázattal járó útját, elsősorban már tekintélyes életművel, komoly szakmai múlttal rendelkező alkotókat kértek fel az együttműködésre. Többen hetven felé jártak s jó néhányan ma is példás vitalitást tanúsítanak, de az idő múlásával folytatott versenyből nem lehet győztesen kikerülni. A generációs őrségváltás természetes folyamat, ez történik itt is, ez határozza meg a továbbiakat is. De a Gyimes-völgy a maga sokrétű népéletével, fantáziadús hiedelem- és mondavilágával, rendíthetetlen hitével, népművészetével, kitéphetetlenül ide gyökerező múltjával és jövőbe tekintő jelenével a művészet idős mestereinek és ifjabb követőinek is kiapadhatatlan ihletforrása lehet. Akkor is, ha a különböző nemzedékek nem egyformán szemlélik a világot. Egyik látásmód, másik is hiteles lehet, ha kellő nyitottsággal, empátiával állunk hozzá. Az eltelt évek borospataki termése, a korábbi művek fogadtatása is ezt tükrözi. A művészek képesek ráhangolódni a rohamosan változó valóságra, munkáikból kiérezhető a benső vívódások, a megújulási törekvések folyamata. Ez a szándék is erényként értékelhető a kiállításon, viszont továbbra is meghatározó együtthatóként azonosíthatjuk azt a tényt, hogy a tárlaton jól kirajzolódnak a művészi karakterek, az egyéni alkotójegyek. Pedig személyenként legfeljebb két-három művel vannak jelen a kiállítók. A nézők külön örülnek, ha már első pillantásra ráismernek a festmény vagy a szobor alkotójára. Az eget földdel összekötő, finom lelkiséggel és jellegzetes jelképekkel, bársonyos színhasználattal telített két Tünemény láttán például azonnal felötlik bennünk, ezek Márton Árpád képei, és nem kell csalódnunk. Ha az inkább a szemnek, mint léleknek szánt A rend című formatervezett, szürke beton háromszögekből összeállított struktúrát nézzük, és nem tudjuk, hogy ki alkotta, az nem kudarc, Burján Zsolt ugyanis az egyik legfiatalabbként először volt a táborban. Hasonlóképp, a textilművészként és divattervezőként máris sok követővel rendelkező Jánosi Ágnes is. De a Borospatakán kipróbált és bejáratott alkotói lelemény, a marosvásárhelyi Bandi Kati pergamenszerűen felcsavarható, függőlegesen építkező, népi, tájbéli jeleneteket színesen, mozgalmasan rögzítő sorozata már mindenki számára ismerős. Ugyanúgy Csomortáni Gál László régi fafelültre festett, ősrégi félelmeket sejtető, barnásan sötét tónusú festményei is. Nem csodálkozunk, ha a címkén azt olvassuk:

„Égi madarak véres könnyet hullatának…”  

És folytatódhat véletlenszerű sorrendben a gyimesi „lassú vírust” magában hordozó többi nagyra becsült alkotó számba vétele: a legértékesebb szentendrei hagyományok követője, a szakrális festészet kiválósága, Szakács Imre, meg Nagy Előd, aki Budapesten élteti a plein air tradíciókat, a művésztelepek és galériák egyéni hangszerelésű nagyszebeni festőművésze, Orth István, a falu mesevilágát derűsen felvillantó Forró Ágnes, az egyénített, hangulattükröző erdélyi táj és a portrék bűvöletében festő budapesti Varga Edina, a hegyi világot különös, kozmikus, sci-fis képzetekkel felruházó, csíkszeredai Fazakas Barna, a hely szelleméhez, a skanzen mindennapjaihoz kettőzött képekkel is ragaszkodó Szász István. Valamennyien a maguk módján vetítik elénk Borospatakát. Talán megtévesztő a névsor, hisz fontos a piktúra, de nem uralja a művésztelepi vizuális kínálatot. Igen erőteljes a grafikusok jelenléte. A nyíregyházi Szepessy Béla letűnt korokat és kivételes karakterű embereket mívesen megelevenítő metszetei, Bugyi István bámulatos rajzvonal szövevényekből kiemelkedő arcai, alakjai, hangulatos telitalálatai, Kristó Róbert technikákat ötvöző, fa ihlette képei nélkül szinte elképzelhetetlen lenne a kiállítás. Ahogy sokkal szegényebb volna, ha nem számíthatna mindig a kolozsvári Vdovkina Anastasia művésznő érzékeny, helyhez kötöttségükben is egyetemes, nőiesen lírai tűzzománcai nélkül. A mostani Ablak-kompozíció tipikus mai életérzés, az elmagányosodás összetett, megejtően metaforikus megfogalmazása. A szobrászok mindenkor maradandó nyomot hagynak a telepen. Kőben a viszonylagosan kevés idő miatt nemigen gondolkodnak, annál inkább a fában, az kéznél van itt. A sepsiszentgyörgyi Petrovits István kemény munkával faragta ki egy székely ember egészalakos szobrát, az Imát. Mint több más eddigi műve, ez is kikerül majd a csűrből a szabadba, a domboldalon dúsítva a skanzen látványát. Az évtizedekkel ezelőtt az anyaországba áttelepült Ferencz Ernő ezúttal eltekintett az antropomorf plasztikai megoldásoktól, jelképes formabontással, színezett szobrokkal rukkolt elő. Az üvegművész Egri István színes üvegablak-tervei szakrális, történelmi vonatkozásaival is fontos összetevői a tárlatnak. Most pompás kézdivásárhelyi templomablakok printmását állította ki. De nem lenne teljes a körkép, ha a Gyimesekben oly fontos életjelenség, az állattartás hiányozna a kiállításról. Ló, tehén, juh, kecske, disznó, szamár, liba, tyúk, pulyka, sorolni sem lehet kutyáig, macskáig a porták állatvilágát. A művészek többsége szenvedélyes állatbarát, rendkívüli barátságban állnak a skanzen két szuperokos és jólnevelt vizslájával, Mérával és Ivánnal. A cicáknak is jól megy dolga. De jelenleg a dédelgetett kedvenc a kiscsacsi, Eszter. Mindenki becézgeti. Még nem sejti szegény, mi lesz vele, ha nagy szamárrá növekszik. A tárlaton Csomortáni Gál Judit textilművész lovas nemezmunkája, a Vágta, valamint egy rajzos ökörfogat szerepel. A négylábúakról viszont naponta ezrével készülnek fényképek. Mindenkinek keze ügyében az okostelefon. Az igazi fotóművészek, akik már induláskor szívvel-lélekkel álltak a skanzen mellé, teljes apparátussal örökítenek meg minden rögzíteni valót. A legfrissebb kiállítási fotók Szász Bányász Anna és Balási Csaba nevéhez fűződnek. Az utóbbi a honi és nemzetközi fotómozgalom egyik elismert képviselője. Az idei tárlaton a csűr emeleti falán az eddigi alkotótábori vendégek portréi láthatók. Nagy érdeklődés övezte a 45 kiváló arcképet. Balási pótolni akarja a sort a még hiányzókkal is. Ott lesz köztük az a zenészpár is, akik autentikus muzsikájukkal színesítik a művésztelep életét. Szücs Dea hegedűművész és orvos párja, János Géza, aki őt gardonon, brácsán, kobozon kíséri, amikor zenélnek, annyira megszállottja lett a csángó és moldovai népzenének, hogy Németországból tértek vissza, itt vásároltak egy házat, és mélyülnek el ebben a különleges hangzásvilágban. A tárlatnyitót is megkapó zenés összeállítással tették emlékezetesebbé. Azon Orth Istvánnak is volt egy meglepetése. Nem képzőművészként, nem is lelkészi minőségében, hanem előadóként állt a közönség elé. A 200 éve született Petőfi, Madách és a Himnusz kapcsán írt irodalmi szemelvényekből állított össze és mutatott be egy szellemes montázst. Immár ezzel is öregbíthető Borospataka alkotótáborának hírneve.

Sokfelé tudnak már mindarról, ami 2008-tól a gyimesi skanzenben történt. A művésztelep számos érdeklődőt vonz ide. De luxusos különvonatot aligha szervez bárki is a látogatására. Erre manapság csak egy csábító nemzetközi gasztrofesztivál nyújthat lehetőséget. A nemrég lezajlott Taste of Transylvania már a második eseménysorán büszkélkedhetett ezzel. A világhírű séfek és az őket népszerűsítő gasztrobloggerek hamar elérték, hogy az erdélyi konyha, a gyimesi ízek, zamatok és illatok híre körbejárja a földgolyót. Ne csodálkozzunk, álmodik a gyomor. Ha lassabban is, de talán valamikor a Szászék megalapozta műgyűjtemény közismertsége is megközelíti az ínyenc univerzumét. A záruló táborozás részvevői a gyümölcsöző munka örömével s a viszontlátás reményével búcsúztak el a házigazdáktól. Dérrel találkoztak párszor, de a hó még nem hullt le, mint máskor ilyenkor. Napfényes csillogásban indult ki erre, ki arra. Egy népesebb csoport Bálványos felé kocsikázott. Ott is vendégmarasztaló alkotótábor várta őket. Ez azonban már egy másik történet.