szeptember 7, 2023 | Szlopp Bernadette | Uncategorized

MEGOSZTOM

Nemzetközi alkotótábor a Partiumi Keresztény Egyetem szervezésében

2023. július 9 és 15 között rendhagyó alkotótábort szerveztek Hegyközszentmiklóson magyarországi, lengyelországi és nagyváradi képzőművész diákok részvételével. Az Erasmus+ program részeként megszervezett kezdeményezés során a Partiumi Keresztény Egyetem, a Jan Matejko Művészeti Akadémia, valamint az Eszterházy Károly Katolikus Egyetem 22 képzőművész-hallgatója oktatóik kíséretében vezetett alkotási folyamatokban vehetett részt.

A kezdeményezés célja volt, hogy autentikus környezetben, a természet adja az alkotások matériáját és az alkotómunka inspirációját, hogy a hallgatók a természetes anyagok felhasználásával fogalmazzanak, illetve jelenítsenek meg új gondolatokat. Így születik meg a művészet a természetért, amely a művészi produktumot elsősorban a természetből nyerve beszél a környezettudatosságról. A nyári művésztelepen sor került természetművészeti alkotások készítésére, tájrevitalizációs programok megtervezésére és megvalósítására, ahogyan a téglavetés tudományának elsajátítására is. A résztvevőknek lehetőségük nyílt növényekkel dolgozni, valamint olyan ősi építőanyag felhasználásával alkotni, mint a vályog, amely az érmelléki otthonok falainak alapjául szolgált.

Kiemelt jelentősége van annak, hogy a természettől kapott növényekkel, agyaggal, iszappal kevert homogén massza adja meg egy művészi gondolat közegét. A vályog nem ismeretlen az Érmelléken. Ahol vályogon képződik a talaj, ott fokozott termőképességű, élőbb területeket találunk. A vályog ezért a melegség, a növekedés, a fejlődés szimbóluma, vályoggal dolgozni pedig azt jelenti, hogy élő anyagot hívunk segítségül az élő gondolat kifejezéséhez.

A természet fogalma kapcsán, elvont kontextusokat érvényesítve, az anyag és az anyagban rejlő életre és lehetőségekre asszociálhatunk. A természet örökmozgó attitűdjét egyetlen élőlény képes kontemplatív odafordulással szemlélni, ez pedig az ember. A szomorú az, hogy regresszív mozgásának okozója és fenntartója is ő.

Egyre időszerűbb az a kérdés, hogy értelmünk és kreativitásunk ellenére miért olyan nehéz helyesen viszonyulni az éltető természethez?

A Partiumi Keresztény Egyetem immár 20 éves képzőművészeti képzése a vizuális művészetet hívta segítségül, hogy az egyhetes foglalkozás során rehabilitálja a természeti értékeket. A kezdeményezés célja volt, hogy azonos értékrend mentén haladó partnerekkel, művész-tanárokkal együtt pozitív üzenetet erőteljesen közvetítő művészeti tevékenységeket hívjon életre.

A kezdeményezés során született alkotások beolvadtak környezetükbe, természetes anyagok és terek felhasználásával történt meg a mű és a valóság találkozása, az ember és természet közötti (elveszett) harmónia megidézése.

A természetközpontú szemléletmód felerősítésének ideális közege, hogy a hallgatók és oktatók a természetben alkotnak. Ennek üzenete, hogy az ember nem helyeződik a természet főlé, hanem annak szerves részeként működik intellektuális tevékenységeiben is.

Szlopp Bernadette

március 10, 2023 | Sánta Miriám | Fényjáték | Rovatok

MEGOSZTOM

Vágykép, valóság és csapatmunka

Beszélgetés Buzási Gyopár animációs rendezővel

Korábban is nyúltál már a mesei, népmesei fordulatokhoz, például a 2017-es Babuka a fűben című munkádban. Legutóbbi filmed, Az utolsó mese címében is szerepel. Miért vonzó számodra a (nép)mese, hogyan válik számodra aktuálissá?

Ösztönösen vonzódom a mesékhez, ebben valószínűleg az is nagy szerepet játszik, hogy gyerekkoromban rengeteg mesét olvastunk otthon a családdal, és nem csak olvastunk, hanem saját, személyre szabottakat is meséltek nekünk, gyerekeknek. Szóval emiatt is lehet, hogy annyira ismerősnek és otthonosnak érzem ezt a fajta történetmesélést. Az a benyomásom, hogy az emberek azért vonzódnak a mesékhez, mert univerzális. Nagyon szeretem, hogy egy közös, kollektív tudásra tud referálni, amihez általában az emberek kapcsolódni tudnak, egy jó alap, ahonnan el lehet indulni, örökzöldnek látom ezt a formát. Az utolsó mese című filmem alapsztorija, Ottlik Géza novellája éppen ezt a klasszikus formát feszegeti. Mi van a mesei happy enden túl, mi van akkor, mikor a mindennapok valósága átmossa mágikus, fantasztikus világát. Mindkét említett filmemben, a Babukában és az Utolsó mesében is valamilyen formában a vágykép és a valóság csapnak össze. A mindenkori mese (az ember vágya és ideálja) azt mondja, hogy „ez a dolgok rendje és módja” és „így volt”, vagy „ennek így kell lennie”, és erre a valóság azt mondja, hogy „oké, de mi van, ha nem?”. Szóval nekem nagyon izgalmas kérdés, hogy ezzel az ember mit kezd.

Beszélj egy kicsit az alkotói folyamatodról. Hogyan materializálódik nálad egy ötlet?

Hát, általában nem a mesebeli ihlet kólint fejbe, hanem inkább valami konkrét, külső kontextus (pályázat, vizsga, munkafelkérés, ajándék valakinek stb.) indítja be az alkotói folyamatot. Az az érdekes, hogy akárhányszor belekezdek valamibe, legyen az film, forgatókönyv, grafika, könyvillusztráció, vagy bármi, mindig van egy olyan érzésem, mintha először csinálnám. Meg kell ismerkednem az anyaggal, amin dolgozom, mindig kíváncsi vagyok, mi lesz belőle. Ilyenkor sok filmet nézek, olvasok, zenéket hallgatok, keresem a kapcsolódási pontokat, szóval inspirálódok. Az elején sokáig csak gondolkozom, ráhangolódok, aztán egyszer csak észrevétlenül elkezdem csinálni a dolgot. Jellemzően kísérletezgetek, amíg rátalálok egy ötletre vagy formára. Azok a munkáim szoktak a legjobban sikerülni, amit egy nagy lendületből, ösztönösen csinálok. Ez viszont fura dolog, mert így azt az érzést kelti bennem, hogy nincs teljes hatalmam az alkotói folyamat fölött, mintha nem is én csinálnám, csak valahogy megtörténik. Az is igaz, hogy csak néhány éve vagyok a szakmában, lehet, hogy ez az érzés változik a tapasztalattal és rutinnal, de azért remélem, hogy az ösztönösségnek ez a hálás része akkor sem tűnik majd el.

Időnként elfelejtjük, hogy a filmes munka csapatmunka, pedig sokat lehetne tanulni belőle. Hogyan zajlik egy filmes csapat munkafolyamata?

Ez az egyik kedvenc részem a filmkészítésben, hogy csapattal dolgozunk, különösen akkor, ha sikerül összehozni egy jó társaságot. Most egy csodálatos csapattal dolgozom együtt. Jól meghatározott szerepkörök vannak. Alapvetően egy hierarchikus rendszerről van szó, ahol a legtöbb esetben a rendezőn van a legtöbb felelősség és az övé az utolsó szó, de közben a stáb egy összetett „ökoszisztéma”, mindenkire esszenciális szükség van. Én most grafikusokkal, animátorokkal, kompozitorokkal, hangmérnökkel, gyártásvezetőkkel, íróval, producerrel dolgozom együtt és mindenki hihetetlen munkát és kreativitást tesz bele a projektbe. Nem mondok újat vele, hogy egy ilyen folyamatban a legfontosabb elem a kommunikáció, de ezt nem lehet eleget hangsúlyozni. A jó együttműködés ezen áll vagy bukik. Ennyi embert összehangolni egy cél érdekében szuper dolog, de nagy kihívás is egyben.

A mostani projekten keresztül talán jól tudom vázolni a munkafolyamatot. Ezúttal a producernek volt egy ötlete, amivel megkeresett és amire felkért rendezőként. Az ötletre elkészült egy filmterv, majd annak az elfogadása után bevontunk egy forgatókönyvírót. Később bekerült egy remek gyártásvezető is a képbe, aki az egész folyamat szervezését, logisztikáját, jogi és anyagi részeit intézi. Aztán a hiányzó szereplőket is szép lassan megtaláltuk.

Mi a legnagyobb kihívás számodra egy film készítésekor?

Meggyőzni saját magamat arról, hogy amit kitaláltam, az jó lesz és működni fog.

Az animációs filmek mellett illusztrátorként is dolgozol, a 2021-es Szép Magyar Könyv-díjat az általad illusztrált Szerintemezazegész című Jakabovics Tibor-gyermekkönyv kapta. A tyúk vagy a tojás kérdésére hivatkozva nálad melyik jött előbb, a filmvilág szeretete vagy a rajz/kollázs?

A filmegyetem előtt művészeti suliba jártam, grafika szakon végeztem, de a rajzolás/képkészítés már gyerekkorom óta velem van, szóval talán az volt hamarabb. Bár, ha azt veszem, gyerekkoromban egy csomó előadást, bábszínházat, cirkuszi produkciót készítettünk. Például volt olyan előadás is, amit úgy csináltunk meg, mintha egy tévéműsor volna – még reklámokat is kitaláltunk! – szóval elkezdtek keveredni a médiumok. Ezek a próbálkozások már összefüggésbe hozhatók a későbbi filmes érdeklődésemmel.

Amúgy Jakabovics Tibor Szerintemezazegész könyve volt az első könyvillusztrációs munkám. A filmegyetem után egyáltalán nem gondoltam volna, hogy megtalálnak még „rajzolós” projektek, szóval igazán örültem neki, és nagyon szerettem csinálni.

Szerintemezazegész. Könyvilusztráció, 2021

Az utolsó mese nagy kört járt be: az Alter-Native-on, a Filmtettfeszt különböző helyszínein, nemrégiben pedig Grúziában is bemutatták egy animációs filmfesztiválon. Hogyan látod az erdélyi (magyar) filmes szakmát, mik a kitörési lehetőségek?

Azt hiszem, az erdélyi filmes szakmának, és az erdélyi animációs filmes szakmának más-más útjai vannak. Azt látom, hogy nagyon sok tehetséges erdélyi filmes van, de közülük rengetegen máshol érvényesülnek, mint Erdélyben. Nagyon sokan jönnek Budapestre, én is itt lakom most.

Erdélyiként animációval foglalkozni még inkább nehezített pálya. Egyelőre nincs olyan, hogy „erdélyi (magyar) animáció”. Még nincsenek, vagy csak kialakulóban vannak erdélyi animációs közösségek és bázisok, viszont vannak már egyéni példák, ahol nagyon sokat tesznek azért, hogy valamikor majd legyen. Itt van néhány név, akiknek én is sokat köszönhetek ilyen szempontból: a Filmtett Kolozsváron és Balázs Zoli Nagyváradon, a Magma Sepsiszentgyörgyön, ahol több animációs programot és workshopot is szerveztek már, Hátszegi Zsolt, aki a Unigoat stúdiót alapította, csíkszeredai bázissal, vagy a volt tanárom, Kassay Réka, aki a Zoom Animaton Studiót csinálja, kolozsvári bázissal. Az utóbbinál volt szerencsém dolgozni, rögtön egyetem után, grafikusként, animátorként és rendezőként. Nagyon sokat köszönhetek ennek.

IthinkDat. Animációs sorozat pilot epizód-2023 (gyártás alatt)

Én az egyetem mellett a legtöbbet a szakmai kapcsolataimnak köszönhetek, amikre úgy tettem szert, hogy mindenféle (tematikus) eseményre, workshopokra és filmfesztiválokra jártam el és ismerkedtem. Meg ha sikerül egy jó vizsgafilmet csinálni, az sokat lendít a dolgokon.

Kell egy adag szerencse, jó kapcsolatok, kitartás.

A TED-Ed számára is készült egy animációs kisfilmetek egy nemzetközi csapattal – nem is akármiről, hanem a zombik sötét múltjáról és történelmi vonatkozásáról. Hogyan kerültél kapcsolatba a projekttel és milyen szereped volt benne?

A szakmai kapcsolatokkal eddigi pályám során elég nagy szerencsém volt. A mesteri befejezése után Észtországban szakmai gyakorlatoztam, a Nukufilm és Joonisfilm nagymúltú animációs stúdióknál, és akkor ott remek kapcsolatokra tettem szert. A TED-Ed-es munkába egy nagyon kedves észt barátomon keresztül kerültem be, akit rendezőnek kértek fel, ő meg engem a grafikusnak. Szóval a film látványvilágát csináltam, illetve annak a haiti-zombis részét. Vele már több projektben is dolgoztunk együtt, nemrég a második animációnkat fejeztük be a TED-Ed-nek, ugyanebben a felállásban, ami ezúttal nem zombikról, hanem pápákról szólt.

Mik a terveid a közeljövőben, vannak új munkáid a láthatáron?

Folyton van valami, főleg felkérések, most épp egy sorozat pilot-epizódját rendezem, amit reményeink szerint január végéig befejezünk egy csodálatos csapattal. „Szokatlan, intellektuális szórakoztatás családoknak” – valahogy így fogalmaztuk meg, hogy mi is lesz ez a film. Ebbe a projektbe is Jakabovics Tibor felkérésére kezdtem bele, ez lesz a harmadik közös munkánk. (A gyerekkönyv mellett még készítettem egy rövid animációs könyv-trailert a korábbi, Mókusugrás c. könyvéhez.) Nagyon hálás vagyok ezekért a lehetőségekért. A jövőben több könyvötlet és egy újabb animációs doksi is felmerült, és hát, ha jól sikerül a pilot, akkor egy animációs sorozat is kilátásban van. Nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy ilyen felkérések és lehetőségek találnak meg, persze szabadúszóként mindig van rizikó a dologban. Ha egy ideig – mondjuk – nem kapnék felkéréseket, akkor nekifognék egy következő, teljesen saját filmötletnek.

Búzási Gyopár-Orsolya (Kolozsvár, 1996) képzőművészetet, majd filmkészítést tanult. 2019-ben diplomázott rendezőként a Sapientia EMTE film szakán, majd Tallinnban végzett szakmai gyakorlatot. A Babuka a fűben c. animációs dokumentumfilmjét számos fesztiválon díjazták. Animációs rendezőként és grafikusként dolgozik.

Sánta Miriám (1993, Kolozsvár) költő, író, újságíró.

december 6, 2022 | Zuh Deodáth | Fényjáték | Rovatok

MEGOSZTOM

Tudom, hogy mit mondasz

A „Știi cse zic” című kiállítás kurátori megnyitóbeszédének szerkesztett szövege. Elhangzott 2022. október 22-én Nagyváradon, az egykori Park szállóban.

Az idén huszonhat éves Élesdi művésztelep^{^[1]} a téma, illetve az itt kiállító művészek ünneplése. Nem könnyű dolog, hiszen mint minden, az alkotás helyéhez kötődő anyagból lehetetlen tematikusan válogatni. Megvan a veszélye a grátisz általánosításnak. Itt most mégis van olyan gondolat, amely egységet teremt.

Bevezetőnek két dolgot szeretnék röviden elmondani, semmivel sem többet. Az egyik a Művésztelep recepciójából indul ki, és fűz ehhez egy kritikai megjegyzést. A másik pedig párhuzamot von a kiállító társaság és a kiállítóhely státusza között, illetve kitér az aktuális térhasználat lehetséges pozitív következményeire.

1. Először is arról, amit nem most mondok el először. Amikor a 2021-es tárlatról írtam, vagyis arról, amelynek a recepciója kapcsán én is bekerültem ezeknek a fura és szeretetteljes embereknek a körébe, átnéztem a legutóbbi, a régi Moszkva kultúrkocsmában, vagyis az egykori Sonnenfeld-nyomdaépületben berendezett 2014-es kiállításról írottakat. Próbáltam ugyanakkor ezt összevetni azokkal a narratívákkal, amelyeket a kilencvenes évek óta ezekről a művészemberekről forgalmaztak. Elkezdett nagyon zavarni az, amit ott találtam. Vagyis az, hogy itt mintha valami „határjárókról”, „zónalakókról”, bizonytalan identitású emberekről lenne szó, akik elvonulnak attól a világtól, amely azért nem vesz róluk tudomást, mert azok a Tiszántúl és Belső-Erdély közötti útvonalon, valahol a tranzit-területen folyton saját átmenetiségüket tematizálják. Meg kell mondanom, hogy én ezt a gondolatot nem tartom nagyon produktívnak. Nem gondolom azt sem, hogy teljesen hamis lenne. Elvégre egy ember nagyon is tudja befolyásolni azt, hogy mit gondolnak róla. Sőt egy közösség is képes arra, hogy a róla kialakult véleményre hasson, ha erre nagyon hatni akarna. Azt sem gondolom, hogy az átmenetiségre, a couleur local romantikájára, vagy egyfajta művészeti hazátlanság gondolatára az élesdiek soha, egyetlen alkalommal sem játszottak volna rá. Én is rájátszom arra az imidzsre, amelyet egyetemi emberként, vagy végzett filozófiatörténészként részben magam alakítottam ki. De mégsem vagyok azonos ezzel. Ahogyan az Élesdiek sem. Ugyanis nekem ez a művészeti alkotóközösség nem mást közvetít, mint egy olyan nagyobbrészt festő, de szépen lassan az iparművészeti, építészeti anyagok és térhasználat felől is érkező tagokkal bővülő közösséget, amelyen jól lehet mérni, hogy a hagyományos absztrakt és figuratív képalkotás lehetőségei hol tartanak ma a világban. A táj, a természet, ennek ábrázolhatósága, mentális képe, illetve az építészeti terek által szervezett mindennapi élet furcsaságai és ereje nem elhanyagolható témák. Kortárs problémák, amelyekkel foglalkozni kell. Vagy ott van a rengeteg technikai kísérlet, amelyek lassan minden évben kilépnek egy hagyományos festőtelep keretéből.

Szakál Éva: OOF11_105 x 85 cm akril vászon, 2022

Az Élesdi művészek nem egy lokális szcéna elhanyagolt fenegyerekei, hanem egy elsősorban a nyugati diskurzusból ihletődő és sokszor ebben részt vevő, participáló figurák, akik a kortárs festészet lehetőségein gondolkodnak. Az, hogy Nagyváradon ez csak a második tárlatuk több mint két és fél évtized alatt, az nem az ő munkájukról, hanem inkább a váradi közeg receptivitásáról, és persze az Élesdiek qua Élesdiek önmarketingjének sajátosságairól mond néhány dolgot. Pedig ez, vagyis Várad az a város, amelyhez hangulatukban a kétségtelenül meglevő kelet-európaiság és az európaiság tekintetében a legközelebb állnak. És itt kapcsolódok a második gondolathoz:

2. Ez a kiállítás Nagyváradhoz, a helyi multietnikus közösséghez is szól. A művészi eszközök egyetemesek és bárki számára érthető, vagy legalábbis bárkit elgondolkodtatni képes mondanivalót hoztak létre. Most ráadásul olyan térbe kerültek, amely akár példát is mutathat a Várad központjában kihasználatlanul pangó, üresen tátongó terek hasznosításának. Az egykori Park vagy Veiszlovits szálló tipikusan olyan, mintha a Művésztelep valami furcsa múltbéli párhuzama lenne. Értékei európaiak voltak, a szcéna (vagyis a kulturált vendéglátás ipara) tekintetében pedig mindig a műfaj tetejét célozta meg, egy idő után mégsem kapott megfelelő figyelmet. Persze a Park hotel ma már csak romos iparművészeti, hely- és kultúrtörténeti örökség, a Művésztelep pedig eleven valóság, de a helyzet mégis hasonló. Észre kell venni, mert észre lehet venni, hogy az, ami a lokalitáson túlmutat, itt van előttünk.

Bodoni Zsolt: Mező, 130-150 cm akril, led, vászon, 2022

Persze nem a múltat akarjuk itt feltámasztani. Hanem meg akarjuk mutatni, hogy bármennyire és kötődünk a helyhez, annak éppen a széles körű, nemzetközi kitekintés volt mindig is a „leghelyibb” sajátossága. Ráadásul itt most tevékenyen használjuk is azt a teret, amelyet a lehetőségek és részben a véletlen adtak. A vékonypálcás fémkeretű ablakok és a monokróm konstruktivista képek egymást értelmezik a belső teremben, de a csempeposztamenst is mintha a fölé helyezett anyaghoz alakították volna ki. Pedig nem. A legkisebb terem pedig ideális lesötétíthető helyszín volt a rétegelt akrilvászonra készült, hátulról megvilágított kompozíció kiállításához. A nagy terem végén, pedig egyfajta kettős oltárkép volt elhelyezhető: az egyiken Szent Lukács vigyáz a fürdőzőkre; a másikon pedig egy bibliai állat és egy Haeckl-könyvből elővarázsolt felnagyított lény hirdeti, hogy a külső és az emberi természet nem is annyira mágikus kapcsolatban állnak egymással.

Ferenczy Zsolt: Fürdőzők, akril, vászon, 150×100 cm, 2022

Ez a kiállítás olyannyira pop-up, hogy a pop-down-ról egyetlen világos mondatot sem tudunk még megfogalmazni. Addig marad nyitva, ameddig a közönség részéről igény, és a kiállító művészek részéről lehetőség és türelem lesz ahhoz, hogy ezen a frissen bevezetett helyen tegyék közszemlére a munkáikat. Néhány hétig biztosan itt lesz ez a – semmi közhely – európai szintű anyag. Biztosak lehetünk benne, hogy ad majd némi ihletet és gondolkodnivalót azoknak, akik komoly intézményi háttérrel próbálnak valami olyasmi tenni ebben a városban, amit érdemes kortárs művészetnek nevezni.

Így estefelé már csak egyetlen dologban vagyok csak bizonytalan: hogy milyen lehet a kiállítótér hangulata a néhol mégiscsak beszűrődő napfényben.

Furák Pop László: Búcsú, collage papir, akril, festék spray, vászon 700×430, 2022

Mátyási Péter: Still death, purhab, elszáradt növény, 2021-2022

Nagy Benjámin: Emlék motívum, (kerítés) 01 ~ 140×80 cm, 2022

A borítóképen Furák Pop László Nils Holgersson utolsó útja című munkájának részlete látható.

^[1] A továbbiakban: Művésztelep.

november 18, 2022 | Ungvári-Zrínyi Kata | Fényjáték | Rovatok

MEGOSZTOM

Régebbi kultúr-ízek

MAMŰ Piknik Marosvásárhelyen és a Halmoknál

A B5 Stúdió MAMŰ KULTÚRPIKNIK¹ című rendezvénye augusztus 19-én és 20-án zajlott. A meghívott Elekes Károly volt, aki végigvezette a közönséget a MAMŰ csoport emlékezetes helyszínein. Első nap, 19-én azokat a városi tereket járták végig az érdeklődők, melyek jelentős szerepet töltöttek be a MAMŰ (Marosvásárhelyi Műhely) életében: Művészeti Líceum, Apolló Galéria, Igaz Szó szerkesztősége, Stúdió Színház előcsarnoka, Tutun kávézó, Cementlapok; 20-án pedig sor került magára a piknikre, a Marosvásárhely közelében, Jedd községben található Vizeshalmoknál, amely a legtöbb MAMŰ-s tájbeavatkozás és performansz színhelye volt.

Elekes mindegyik pontban bemutatót tartott az adott helyszínen történtekről és azok jelentőségéről.

Az akciónak performatív vonzata is volt: a résztvevők a városi sétára tüntető/emlékező táblákat vittek magukkal, melyeken a Vizeshalmoknál készült intervenciók, performanszok fotói voltak láthatók².

A táblákat másnap kivitték a Vizeshalmokhoz, és ott a két magasabb domb egyikén a földbe ütve őket, szabadtéri kör-kiállítást alakítottak ki, így „megkoronázva” a dombot.

A továbbiakban csupán néhány részlet következik a kétnapos, rendkívül tartalmas programból, amelyen a közönség nem csak sok információt kapott, de megérezhette a MAMŰ-jelenség korának levegőjét is. A domb koronája pedig még a főútról is látható…

Ízlelnivaló az emlékező sétából – A Művészeti Líceum

A séta első állomása a Művészeti Líceum. A tanári lépcsőn felgyalogolva a jelenlevők bevonulnak tábláikkal a második emeleti, lépcsővel szemközti osztályterembe. A padokba ülve vagy azok között állva hallgatják Elekes Károly visszaemlékezését, Bartha József és a másik jelenlévő MAMŰ tag, Bodor Anikó kérdéseivel és egy-egy kiegészítésével tűzdelve.

A bemutató alapjában véve az intézmény művészeti életben betöltött jelentőségét és szerepét járja körül, de organikus módon, részletekkel és markáns történetekkel gazdagodik.

Elekes konklúziója szerint nem véletlen az, hogy akik ide jártak iskolába, azok az egyetem elvégzése után visszatelepedtek Marosvásárhelyre…

Elekes Károly: Ez egy otthonos hely volt számunkra. Olyan fontos tanárok tanítottak itt, mint például Bordi Géza, aki megelőzte korát – olyan pedagógiai módszereket alkalmazott, mint a képzőművészet és társművészetek összekapcsolása – tehát kontextusteremtő tanár volt. A másik fantasztikus tanárunk, Nagy Pál, a grafikatanárunk volt, aki kitekintést nyújtott a világra. Hozzá jártak kelet- és nyugat-európai művészeti lapok, albumok, és próbálta velünk, kis parasztgyerekekkel azt megértetni, hogy nem csupán a zsigeri önkifejezés a művészet (…) Nagy Pál valóban egy különleges személyisége volt (az iskolának).

A tegnap például megpróbáltam megtalálni azt a műtermet, ahol tanultunk – az Apollo ház jobb vagy bal oldalán volt egy sikátor utca, ahol Nagy Pál tanított, egy fantasztikusan berendezett kis műterem.

A grafikai tervezői, írásművészeti órákat ott tartotta, ott volt a könyvtára – miközben az ő műterme fent volt a Lacto Bar fölött. Más szakmai óráink a Kultúrpalota utolsó emeletén voltak: a rajz, a festészet és a szobrászat.

Ide (a Művészeti Líceumba) csupán azért gondoltam, hogy jöjjünk el, mert ez az az iskola, amely szerintem megalapozta Vásárhelynek a képzőművészeti életét.

Bartha József: Ez volt az egyetlen művészeti középiskola, ahol magyar nyelven lehetett tanulni. Az a generáció, akik 1990 után végeztek, azok már nem mind Vásárhelyen járták a középiskolát – megszakadt ez a marosvásárhelyi hegemónia, ami egészen 89-ig tartott.

B.J.: Ti hogy kerültetek ebbe az intézménybe? Anikó vásárhelyi…

Bodor Anikó: Jelentkeztem. A Karcsi (története) sokkal izgalmasabb!

E. K: A hatvanas években a Művészeti Líceum tanárai nyaranta tehetség felmérést végeztek, falvakba látogattak el, így jutottak el hozzánk is, egy rövid rajzpróba után javasolva szüleimnek a továbbtanulás lehetőségét. Apám asztalos volt, én mellette rajzolgattam széklábakat, széktámlákat, motívumokat, puskatust és különböző növényi ornamentikákat, és mint ilyen, hozzászoktam a ceruza kezeléséhez.

A dombtetőre helyezett táblák az útról is látszanak

Tehát műalkotásokkal abban az időben nem találkoztam, Siménfalván csupán egy kép volt látható majdnem minden házban, a tordai országgyűlést ábrázolta – amikor kinyilvánítják a vallásszabadságot – Körösfői-Kriesch Aladár festette, és annak az olajnyomata. Unitárius falu, valószínűleg emiatt ezt a képet láttuk, néhol lehetett még látni Petőfi Sándorról portrékat, de az, hogy a művészet micsoda, az a fogalom nem hangzott el addig.

Siménfalva önfenntartó falu (volt), ami önmagában nagyon jól működött. Tehát onnan kikerülni – amit az ember megszokott kisgyerekként – és bekerülni egy ilyen városba, az egy nagyon traumatikus történet, vagy cselekvéssor tapasztalás, de végülis a szüleim beleegyeztek, hát akkor tanuljon Károly is, mert hogy ugye Ferenc bátyám az Unitárius gimnáziumot végezte Székelykeresztúron…

A Lázár Ödön parkban a Ferences-rendi kolostorban volt a bentlakásunk. De nemcsak bentlakásként működött, hanem az emeleten, a boltíves kamrákban vagy termecskékben, a zenészek ott gyakoroltak hétvégeken reggeltől estig. Tehát ez egy szimbiotikus állapot volt: a képzőművészek és a zenészek, akik együtt éltek… Ami abban csúcsosodott ki, hogy minden hétfő este a Kultúrpalotába ment mindenki klasszikus zenei koncertre, a kakasülőre ingyen engedtek be minket.

És ami a fontos dolog, hogy ebben a bentlakásos rendszerben – ahol különböző termekben, hierarchikusan voltak elszállásolva a diákok, (…) volt egy hatalmi hierarchia is, az idősebbek megsarcolták a fiatalokat, ugyanakkor nem alakultak ki nagy konfliktusok – igazán egy családias légkörben éltünk, és eltekintve a néha durvább, diákos csínytevésektől, valóban egy erős kohézió alakult ki az emberek között. (…) Erre akarok kitérni, hogy az idősebb alkotók, mint Bardócz Barna, Bocskay Vince, Kocsis Előd, Petrovits István, példaképek voltak akkor, a magatartás tekintetében útmutató módon próbáltak bennünket magukhoz húzni, az ő szintjükre. Bent a szobákban is rajzolt mindenki, ők jöttek és korrektúráztak vagy koxit adtak, hogy „Öcsém, ezt kicsit másképp kell csinálni”.

Tehát ebben az épületben voltak az elméleti órák, a Kultúrpalotában pedig a szakmai órák. Az elméleti órák után mindenki fogta a rajzmappáját, arról lógott a tusos üveg, és a Főtéren végig a falak mellett szépen legyalogoltunk sorban a Kultúrpalotába.

Az említett gyaloglás mintájára el is indultunk a következő helyszínre – az Apollo Galériába, ahonnan a csoportosulás indult, és ahonnan kinőtte magát, majd a valamikori Igaz Szó szerkesztősége következett, ahol egy író-olvasó találkozóba való beleavatkozás, szituációteremtés történetében merültünk el. A séta ezután a Stúdió Színház előcsarnokába vezetett, ahol az Egyetem rektorának jóváhagyásával szervezett akciókról, a csoport által tartott műhelyfoglalkozásokról volt szó, de meghallgattuk a megvalósított programok hosszú listáját is. A Tutun kávézóban az ott zajlott intenzív beszélgetések és társasági élet mellett a csempészett nyugati kiadványok terjesztéséről és a beépített, mindenhol megjelenő bácsiról értesültünk, végül pedig a Cementlapokhoz, a városi séta utolsó helyszínére látogattunk. Elekes az ott kivitelezett akciókat vázolta fel, majd megmutatta azt az irányt, amerre a MAMŰ-sök a Cementlapos találkozók után indultak, hogy a Somostetői erdőn keresztül eljussanak a Vizeshalmokhoz.

Ez volt a rendezvény következő napjának helyszíne is.

Falatok a MAMŰ Piknikből. A Vizeshalmoknál

Rozoga, régi városi busszal érkezünk a jeddi erdő szélére, ahonnan csak másfél perc séta elérni a szemben levő Halmokig. A MAMŰ akciók fotóit ábrázoló táblákat magunkhoz vesszük, melyek közül néhányat már előző nap megsétáltattunk a MAMŰ vásárhelyi színhelyein, és kis várakozás után elindulunk. Kimegyünk velük a Halmokhoz.

Van, aki tüntetően felemeli, van aki csak viszi magával a táblát. Elhangzik egy-egy humoros megjegyzés. A nap lassan már a nyolcadik ágára süt, a növényzet még intenzív színekben virul, a rét cirpelése, énekhangjai, zsongása pezsgően nyugodt. Kellemes, gubancokat elsimító környezetet nyújt vonulásunknak. Kicsit szertartásos az egész, a résztvevők pedig átélik azt a jellegzetes, enyhén bódító érzést, amelyet általában a kollektív cselekvés nyújt.

Elekes Károly bemutatót tart a Vizeshalmoknál

Miután kis koncentrációval sikeresen megmásszuk a bal oldali nagyobbik halmot, a látványtól fellélegzünk. Lepakolunk a tetején.

A piros cövekes táblák földbe verése után rögtönzött kör-kiállítás alakul ki. A táblák mögötti tájat nézegetve a beszélgetésben helyszínnel kapcsolatos kérdések merülnek fel – Elekes válaszai pedig leírássá, beszámolóvá alakulnak. Hallgatjuk.

E.K.: A környezetről annyit érdemes tudni, hogy Jedd határában vagyunk, Vizeshalmoknak, Kenyérdomboknak is hívják – de utánanéztem, az 1660-as években az első dombnak a neve Képhágó – nagyon érdekes, hogy ez így összekapcsolódik később.

B. J.: Mármint az, amelyik…? (a két magasabb halmon túli, alacsonyabb domborulatra mutat)

E.K.: Igen. Hát valószínű, ahogy a faluból jöttek fel, ott lehetett egy Kálvária, még a reformáció előtt. Elképzelhető: mert hogy egy református faluról van szó – azelőtt katolikus lehetett, és akkor lehetett ott egy Kálvária („képekkel”). A második domb, valószínű, hogy azt hívják Kincses Halmoknak, annak a túlsó felén van egy suvadás, és van egy meséje: minden hét évben kinyílik ott a kapu, és akkor be lehet menni a kincsekért – de aki nem elég ügyes, az már nem menekül meg, mert a suvadás visszazáródik. Pont ez a domb és a környéke, ez pedig Békés. (…)

Döfe, aki valamelyik nagyított akciófotón is szerepel – marosvásárhelyi és Kolozsváron végzett geológus – ő azt állította, hogy kétféle lehetőség van a dombok eredetét illetőlen: annak ellenére, hogy a Nyárád-mentén, a Nyikó mentén, és Hunyad megyében számtalan halom, sőt Csíkban is több halom látható, olyan is van, ahol halomsírok is, pl. Dobó Halma Csíkszentsimon határában, még nagyobb mint ez, akkora mint (a) két halom… tehát ő azt állította, hogy gázfelbugyogások történhettek valamikor, több ezer évvel ezelőtt, és az a gáz – mint Kovásznának a központjában a bugyogó, a büdös – felgyűrte a földet, és mint egy vulkáni kúp, úgy alakultak ki ezek a puffogó helyek. A másik elképzelés pedig az, hogy a fönt lévő erdőből egy leszakadás történhetett, de ugye annyira precízen geometrikusak, félgömbszerűek, hogy hihetetlennek látszik, hogy egy természeti folyamat eredményei lennének.

A harmadik eredettel, miszerint kultikus területek volnának, azzal Bereczki Sándor történész foglalkozik évek óta, aki próbálja kutatni a történeti visszaemlékezéseket, és hogy milyen mesék kapcsolódnak hozzájuk.

Az én falum, Siménfalva, és Tordátfalva között 12 domb található, kisebbek, alacsonyabbak, mint ez itt alattunk, körülbelül hat méter magasak, de azok is tökéletes rendszerbe vannak foglalva, egy völgy közepén. Úgy képzeljétek el, mint annak a völgynek ott a közepén, ahol egy kő nincs… egyet átvágtak a téglavető cigányok, a székelykeresztúri múzeum irányítása szerint, Molnár István igazgató elmondta, hogyan vágják át, hogyan bányásszák ki belőle az agyagot, és a közepében találtak nyolc nagy lapos követ. A környéken sehol még egy kavics sincs. Az Alba patak partján van, ahol csak nádasok nőnek. Hunyad megyében vannak a legnagyobbak, azok fantasztikusak, két sorban helyezkednek el – interneten rá lehet keresni, turisztikai látványosságok Gyulafehérvár és Vajdahunyad környékén, nem jártam ott, fotókat láttam róluk. (…) Búzaháza környékén is láttam néhány dombot, nagyon szabályosak, kifejezetten tiszteletben tartják (a helyiek) precízen voltak körbeszántva, hogy ne bántsák – annak is valamilyen balladisztikus története volt.

A visszaemlékezés egy idő után a kivándorlások témájához érkezik. Majd ennek kapcsán felvetődik az információ és kultúra oda-vissza közlekedése.

E. K.: Pandula Dezső volt a legelső, ő azt hiszem, hogy 79-ben ment el, félévente megjelent a Tutunban egy bőrönd könyvvel, Mozgó Világgal, Látóhatárral, Nagyvilággal, Művészet kiadványokkal.

E. K.: Chikán Bálint, amikor az erdélyi képzőművészekről megírta a két tanulmányát a Művészetben – bejárta vagy ötször-hatszor Erdélyt, Szebentől Brassón keresztül, végig föl Székelyföldön, eleinte nem tudta elhelyezni a cikket. A Nagyvilág fogadta csak be. Később, egy-két évvel azután a Művészet folyóirat is leközölte.

Szóval ezek a halmok itt, a természettel való együttlét helyszínei lettek, mi nem akartuk a Smithsont lemásolni, és hatalmas természeti beavatkozásokkal földúlni a tájat… kis apró gesztusaink voltak: a hátizsákunkba összegyűjtöttük a Maros gát alatti uszadékfákat, gyalog elhoztuk ide… ástunk egy kis sírhelyet, föltártuk, mintha már ott lett volna; vagy a domb oldalán egy nyílást fúrtunk, és akkor bentről, minthogyha a borz- vagy a rókalyukból kifolyt volna egy kis folyam, ez a csontszerű, lecsupaszított képződmény… tehát összekapcsoltuk a vizet a heggyel. Leggyakrabban Garda Aladárral, Nagy Árpád Pikával, Szabó Zoltán Judókával, Baász Imrével, Irsai Zsolttal, Krizbai Sándorral, Kiss Gáborral, Velicsek Lászlóval tevékenykedtünk itt közösen, de a május elsejei eseményeken sokan vettek részt. Aztán voltak egészen más jellegű akciók, amik már inkább így az érzelmi léthez tartoznak… tehát például a tűz martalékává tenni bizonyos személyes emlékeket, de a Maművel kapcsolatos dokumentumokat is itt égettük el 1983 szeptember 21-én.

(…)

Visszakanyarodunk a kivándorláshoz.

E.K.: (Ioan) Bunuș 82-ben ment el. Kétévente lehetett útlevelet szerezni a varsói szerződés országaiba, minden két évben úgy ütemeztük a kirándulásainkat, amikor a Krakkói Biennálét rendezték. És fölmentünk egészen Gdansk mellé autóstoppal Sopotba, ott rendezték akkor a jazzfesztiválokat, Európa legnagyobb jazzfesztiválját. Lengyelországban magyaroknak könnyű volt autóstoppal is közlekedni, mert ha egy kis piros fehér zöld zászlót, ha egy pálcára erősítve lengettük az út szélén, azonnal megálltak, polák venger dva bratanki… és vittek. Fantasztikus volt a lengyel-magyar kapcsolat akkor… Krakkóban, az Adam Mickiewicz szobor alatt találkoztak esténként a magyarok, ment az információ, hogy hol van Grotowski-előadás, hol van Tadeusz Kantor előadás… Bunușsal voltunk egyszer ketten, hátizsákkal és egy tábla szalonnával – Bunuș megtanult egy hónap alatt lengyelül. (mosolyok a hallgatóság körében) Ő egy ilyen fenomén nyelvtehetség, Bunuș minden nyelven beszél.

Másik alkalommal Pikával utaztunk gépkocsival, végig én voltam az ablaktörlő: esett az eső, nem működött az ablaktörlő motorja, úgyhogy le kellett szerelni a kesztyűtartót, ott egy alkatrész könyököt (ide-oda) mozgattam, (mindenki kacag) minden ujjamról lement a bőr… voltak ilyen kis történetek… (…)

Áttérünk a Mail Artra:

E.K: Kapcsolatba kerültünk a Fluxus mozgalommal, akkor én is belelovalltam magam a napi jegyzetelésbe – tehát ez úgy működött, mint ma az e-mail vagy a Facebook. Napi szinten tartottuk az információt, de kétheti késéssel. Tehát amíg elment a levél és visszatért.

Résztvevő: De ha elkezdted, akkor minden nap kaptál már…

E.K.: minden nap, és én is minden nap postáztam. Aztán gyakran megköszöntük a postásoknak: a Művészeti Iskolával szemben van a Nagyposta, ott tettük föl, és minden nap: „Kezit csókolom”, „Szervusztok”, a levélben meg Bunuș (írja), hogy: „köszönd meg a postáskisasszonyoknak” – hogy ilyen következetesen küldik a leveleket. És vittünk virágot, szegfűt, nagyon jóban voltunk a postásokkal.

Na, szóval egy nagyon jó korszak volt, de aztán jött ez az exodus őrület, szóval valójában pánikszerűen kezdek el menekülni az emberek,

Résztvevő: ilyen epidemiális…

E.K: Igen, mintha járvány lett volna. Főként orvosok, először Nyugat-Németországba, írók, költők, színészek… Nagyon kemény korszak volt… És hát én irigylem azokat, akik itt maradtak.

(…)

Érettségi után Szilágyi Zolival Bukarestben felvételiztünk az egyetemre, de nem jutottunk be, lementünk a tengerre azzal a céllal, hogy disszidálunk, beúsztunk a török hajók irányába, de ez a kísérletünk is sikertelen volt

B. J.: Messze volt?

E.K.: Nagyon messze volt. Már annyira kifáradtunk, hogy vissza kellett térni és akkor a Mamaia szállónak a szeméttárolójából szedegettük össze a kolbászmaradékokat, dinnyehéjakat… De volt dinnye is… Pár napig kísérleteztünk, de láttuk, hogy hiába úszol, nem lesz nagyobb a hajó…

Akkor visszamentünk Bukarestbe, és a következő évben én már bejutottam Kolozsvárra, őt pedig elvitték bakának.

Kis szünet.

B. J.: Szerintem menjünk le most már…

E.K.: Jó, jó, igen.

B.J.: Még egy dolgot szeretnék: mindenkit üdvözöl Schneller Mari. Azért nem jön, mert Nagybányán a művésztelepen van… És hát igen, ez az esemény, ez két olyan embernek az emlékére van, akik tagjai voltak az akkori MAMŰ csoportnak, és azután tagjai voltak annak a csoportnak is, akik sokszor állítottak ki a B5 Stúdióban, az ARTeast Alapítvánnyal, és már nincsenek közöttünk: Szabó Zoltán Judokáról és Irsai Zsoltról van szó. Még egy pár név elhangozhat – de lent majd megemlítjük: például Vilkát. Azért még volt egy olyan pár ember, mint Ady Jóska…

E.K.: Hogyne. Ady Jóska ráadásul épp innen, Jeddről származott. A katalógusban benne van. Ő volt az első…

B.J.: Hát, ez is egyfajta exodus…

E.K.: Igen, és hát ez az akció valahogy annak a jelképe is lehet, hogy a Bartha Józsi által működtetett ARTeast Alapítvány egy picit átveszi ezt az emléket és a dokumentumok egy részét, és talán más szinten, kortársabb szinten tudná tovább folytatni a művészeti életnek ezt a szegmensét… – mondjuk a fiatalokat ide vonva a vásárhelyi képzőművészeti élettérbe.

B. J.: Hát én úgy gondolom, hogy inkább egy másik kontextusból. Tehát ez nem az a Vásárhely, ami volt akkoriban.

E.K.: Organikus módon…

Megtárgyaljuk, hogy a Halmok területe ma magánterület (Bartha József Nem eladó című munkájának Elekes Károly által újraértelmezett és rekontextualizált verziója kapcsán – amelyet a mellettünk levő halmon állítottak fel), aztán majdnem felbomlik a nézői kör, mire valakinek eszébe jut, hogy kimaradt egy fontos mozzanat. Elekes folytatja, Bartha József pedig keresni kezd a telefonján.

Egy szituációteremtés anyaga, Igaz Szó-kör, Marosvásárhely, 1980

E.K.: Mindenki „zenebuzi” volt annak idején. Minden hétvégén házibuli, kötelező módon, szinte orgia szintű házibulikkal, Szabó Jocóéknak hatalmas beatzenei bakelitlemez gyűjteményük volt, Rockernek jazz zenei gyűjteménye… tehát mindig a zene hatása alatt voltunk folyamatosan, de annak a korszaknak volt ez a disszidens hangulata, ami megfogalmazódik a Kex együttes egyik jó számában…

Keresik a zenéhez vezető linket. Aztán végre megkerül a dal, és beindítják.

Határozott, fülbemászó, ritmikus zongoraakkordokkal nyit. Aztán jön a dob – és a vokál:

Elszállt egy hajó a szélben

Házunktól nem messze megállt

Kiszólt egy hang, hogy én menjek

Sietnek, nem várnak tovább

Óriási házakat láttam

Hallottam vonatok zaját

Felhők közt madarak szálltak

Utánuk repülök tovább

Mondjad, ki vagyok, mondjad, mi vagyok, mondjad, ki vagyok én?

Nem hittem el, hogy szereteeem…

Mindenki szótlanul, kissé átszellemülten hallgatja, itt-ott kis mozdulatokkal bólogatja egy fej a ritmust, kéz billegtet finoman a combon, lábfej mocorogna a fűben… A levegő mégis inkább mozdulatlanul áll a forróságban. Mindenki a helyén, merengve, és közben valami vibrál az emberek között.

Igazi korszellem-idézés…

Majális 1980. A strandszezon megnyitásakor a Cementlapoknál összegyűlnek, ahol valaki sötét vörös szalagot hoz, azt apró darabokra vágják és kokárdaként tűzik a ruhájukra, onnan gyalogolnak át a Somostetőn a Halmokhoz.
Résztvevők: Szabó Pityu, Szabó Jocó, Nagy Árpád Pika, Szabó Éva, Krizbai Sándor, Horváth Ödön, Lukács Ildikó, Deák Árpád, Jakabffy Andrea, Sükösd Mónika, Tőke Zoltán, Kővári Attila, Schneller Mária, Rákosfalvy Lívia, Kiss Gábor, Velicsek László, Bíró Gáspár, Szabó Zoltán Judóka, Marosszéki Emese, Kovács Döfe, Kósa Levente, Tóth Apollónia, Koós Dalma, Charlie, Elekes Károly és mások.

1: Tájszembesítés. 1982. Elekes Károly. A tájat szembesítik saját képmásaival. Perspektívák, terek, dimenziók. A vörös papírcsíkok összefonják a fotókat és megelőlegezik a későbbi tüzet. 2: Szivárvány, horizontális-vertikális .1979. Baász Imre, Szigeti Pálma, Elekes Károly. Az 50×70-es színes nyomdai papírlapok (így lehetett színespapírhoz jutni; a színekben a nyomda teljes színskálája jelen volt) körbeölelik a halmot. Ez két tengely mentén történik: egy függőleges, amely átszeli a dombot és egy vízszintes öv az alján. 3: Lelet sorozat – Csontok. 1982.Elekes Károly.Sír-szerű gödörből csont jellegű uszadékfákat emelnek ki.

1, 2: . Memorial Bunuș. 1982. Résztvevők: Nagy Árpád Pika, Garda Aladár, Szabó Éva, Szabó Zoltán Judóka, Schneller Mária, Elekes Károly.
Ioan Bunus disszidál. Kérésére társai elégetik itthon maradt rajzait, fotóit, munkásságának nyomait. 3: A MAMŰ utolsó napja. 1983 szeptember 21. A csoport fotóit, kiállítási programleírásait, logóterveit a közeli erdőben vágott mogyorófavesszőkre szúrják és a Halmokat tükröző kupolaformátalakítnak ki belőlük, majd elégetik.
Résztvevők: Garda Aladár, Nagy Árpád Pika, Szabó Éva, Szabó Zoltán Judóka, Baász Imre, Baász Szigeti Pálma, Elekes Károly

¹Kurátor: Bartha József

²A táblákat előzőleg a B5ben 2021-ben szervezett kiállításon (A DOMB) mutatták be.

Fotók: Rab Zoltán, Sebesi Sándor, Bartha József

Archív fotó: Elekes Károly

október 4, 2022 | Zuh Deodáth | Fényjáték | Rovatok

MEGOSZTOM

Modernista művészek Nagyváradon

A címben többes számban használt főnév műfogás, amelyet könnyű olyan összefoglaló munkákra, illetve gyűjteményes kiállításokra alkalmazni, amelyek bevallottan vagy bevallatlanul, de nem lépnek fel a teljesség igényével. Az itt ismertetett kiállítás is ilyen. Nem akarta, és nem is tudta volna bemutatni Nagyvárad két világháború közötti művészeti életének teljes spektrumát.

Ehelyett eltérő stratégiát választott. Azokat vette, a szó pozitív, optikai értelmében célkeresztjébe, akik az absztrakcióhoz, az expresszív felnagyításhoz, a politikai és szociális karikatúrához és a jórészt keserű valóság mágikus átlényegítéséhez, vagyis az avantgárd és társirányzatai látásmódjához és technikai lehetőségeihez folyamodtak.

A modernista művészeket, és művészetükben a modernizmust így lehetne, ha nem is kimerítő részletességgel, de lényegretörően jellemezni. Ezek a művészek rendszerint nem csak regisztrálták a világ változásait, hanem finom vagy komoly kritikát is megfogalmaztak ezekkel a változásokkal szemben. Bemutatásuk elsődleges kritériuma azonban nem emberi és politikai hitvallásuk elemzése volt, hanem az, hogy a műalkotások magas minősége révén, hogyan tudták megfigyeléseiket éppen az adott kor és társadalom lehetőségei között színre vinni. A váradi művészek, sok más közép- és nyugat-európai kortársukkal együtt igen érzékenyek voltak a mássá, modernebbé és kegyetlenebbé váló világra és ennek az érzékenységnek adtak hangot.

A Modernista művészet Nagyváradon című kiállítás bevezetőjében, amelyet Székely Sebestyén kurátortársammal közösen jegyeztünk, azt említettük, hogy miközben a két világháború közötti Nagyvárad művészeti életéről meglehetősen sokat tudunk, az ezzel kapcsolatos nagy, átfogó képpel még adósok vagyunk. Ez az állítás két részből áll, érdemes mindkettőt megvilágítani. Mindkét része pozitív. Az első fele arra vonatkozik, hogy az elmúlt évtizedekben sokasodott azoknak a munkáknak a száma, amelyek megbízható, eleddig nem sejtett adatokkal szolgáltak a városban zajló művészeti alkotó-tevékenységről és ennek tágabb értelemben vett társadalmi hátteréről.¹ Ez a tevékenység egyszerre lehetett képző-, illetve alkalmazott művészeti (melyen itt az építő- és az iparművészetet értjük). A városban élő és alkotó építészek, díszítőművészek, iparművészek, főleg a festők, grafikusok és szobrászok életéről és tevékenységéről a váradi társadalom két világháború közötti állapotáról ma már olyan sokat tudunk, hogy kijelenthetjük: az önmagukat alkotó tevékenységben, és a magában vagy a tárgyakban és alkotásokban megcsodálható szép megjeleníthetőségében megvalósító személyek a városban szép számmal fejtettek ki értékelhető tevékenységet.

Nagyváradon igény, tőke és humán erőforrás is volt a művészeti igényességre. Az átfogó kép hiánya és az ehhez fűződő adósságunk kicsengése, bármilyen furcsán is hangzik, szintén pozitív, csak éppen nem annak ható-, hanem célirányos tevékenységre ösztönző okai miatt. Az átfogó képet – amennyiben hiányzik – érdemes, és meg is kell alkotni. Nagyvárad művészeti élete éppen azért, mert meglehetősen egyedi volt a jelzett időszakban, valósággal kívánja az ilyen új, inspiráló, nagy léptékű tárgyalásmódot. A „nagy kép” megalkotását legjobban segítő faktorok közül szeretnék felsorolni néhányat, majd pedig a kiállítás június 19-i megnyitóján elhangzott gondolatokat összegezve röviden végigvinni az olvasót a tárlaton.

I. A nagy kép elemei:

1. A társdalomtörténet fontossága.

Művészeti alkotásokat nagyon nehéz azok társadalmi háttere nélkül érthetővé tenni. Az alkotások készítői pedig még érthetetlenebbek enélkül. A társadalomtörténetnek azonban legkevesebb komparatívnak kell lennie ahhoz, hogy megértsük egy Nagyvárad típusú középméretű vidéki város működését. Vagyis nem csak a városon belüli, hanem azon kívüli folyamatokat is jól kell ismernünk. Ennek jellemző példája, hogy hiába látjuk át a nagybányai, kolozsvári, aradi, temesvári és brassói állapotokat, Várad megértéséhez elengedhetetlenül szükséges az első világháború nyugat-európai vége (vagyis 1918) utáni magyar kontextus átalakulásáról szerzett tudásunk.

A magyar baloldal diverz felépítése (keresztény szocialisták, ateista szocialisták, szociáldemokraták, bolsevikok és egyszerűen csak szociálisan érzékeny polgárok) a magyar tanácsköztársaság 1919 augusztusi bukása nyomán maga után vonta, hogy ezek a rövid életű államkísérletben akár csak röviden, és érzelmileg involvált személyek a szomszédos országokban látták a további önmegvalósítás útját. Nagyvárad kozmopolita híre, ideig-óráig idevonzotta a legkülönbözőbb értelmiségieket. Mund Hugó és Dömötör Gizella is így kerülnek Váradra, és – hogy a dolog árnyalatait jól lássuk – a római katolikus püspök személyében találnak maguknak mecénást. Spiegel Frigyes, aki egyébként Sonnenfeld Adolf sógora volt, ugyanebben a helyzetben telepedett le korábbi vidéki építészeti munkássága kiemelt városába, és rögtön a képzőművészeti élet szervezésébe vetette magát. A Tibor Ernővel és másokkal közös kísérlet egy műcsarnok létrehozására jórészt a városi polgárság képtelensége miatt hiúsult meg, és Spiegel ugyanoda távozott, ami elől elmenekült, vagyis a Horthy kormányozta Magyarországra.

A társadalomtörténet szűkebb értelemben vett lokális sajátosságai szintén egy összehasonlító perspektívában nyernek értelmet. Egy évtizeddel később, a gazdasági válság idején például Várad szervezett munkássága és az általuk viselt problémák nem csak azért voltak jobban láthatók, mert a munkások többen voltak, illetve nagyobb szimpátiára találtak a helyi polgárság körében, hanem mert a település szerkezetéből fakadóan az ipari egységek nem voltak térbelileg elválasztva a város történelmi-adminisztratív és kereskedelmi központjától (nem voltak egyértelműen negyedesítve).

2. Nagyvárad a problematikus város.

Ez az aspektus az előbbivel összefügg. Nagyvárad sem az első világháború előtt, sem utána nem volt művészeti központ. Soha nem volt csak a művészeteknek szentelt stabil kiállítóhelye (ezt a két, rendszerváltozás után alapított művészeti fakultás létezése sem tudta máig kitermelni). Csak a második világháború utáni kultúrpolitika részeként nyílt benne művészeti galéria, nem alapítottak itt strictu sensu művészeti folyóiratot. Ellenben nyomdaipara volt, és a városi polgárság művészeti ambícióinak és szociális elköteleződéseinek köszönhetően nem csak a művészetet általában, hanem a társadalmi kérdésekre érzékeny művészetet is sokan pártolták. Hogy ez miért problematikus? Elsősorban azért, mert a város művészeti életében éppen az említett okok miatt nagy volt a fluktuáció. A két világháború között ezért tartósan senki nem tudott tisztán művészeti tevékenységgel a városban elhelyezkedni. Nem arról van szó, hogy elképzelésünk szerint a függetlenségükre érzékeny képzőművészek keresték volna a kötöttségeket. Hanem arról, hogy művészeti intézmények nélkül a szabad művész is kevesebb eséllyel marad meg vagy tér vissza ugyanoda. Hogy például családi nexusai miatt Leon Alex többször visszatér Váradra, az inkább a város véletlen szerencséje, mintsem egy tudatosan építkező szcéna gyümölcse.

3. Az egyéni sorsok és a művészi identitások mögött.

Az erdélyi, romániai művészekről szóló elemzések jelentős része két perspektívát érvényesít. Vagy az 1920 után megváltozott geopolitikai helyzet és a regionális sajátosságok következményeként tekintett többségi, kisebbségi, nemzeti és nemzetközi identitások útvesztője adta a kiindulópontot, vagy a nagyrészt sanyarú egyéni sorsok alakulása.²

Modernnek lenni, vagyis egy modern életformát felkarolni és erre reflektálni azonban nem volt mindenki kenyere, és technikai eszközeiknek, illetve művészi látásmódjuknak és szakmai neveltetésüknek köszönhetően nem is mindenki volt erre fogékony. Ezért maradt ki szinte teljesen a kiállításból Nicolae Irimie vagy Tibor Ernő munkássága. Ha egyszerűen akarok fogalmazni, akkor az érett modernisták képei azt közvetítik, hogy „itt nyilvánvalóan valami baj van”. Tibor látképei és enteriőrjei vagy Irimie kései impresszionizmusa bármennyire is színvonalas, kevéssé közvetítik ezeket a problémákat.

4. „Ellenőrizhető mondanivaló”.

Ezt a kifejezést kiállításunk egyik legreprezentatívabb alakja, Leon Alex használta Gábor Istvánnak adott interjújában 1933-ban.³ Az interjú arra enged következtetni, hogy az ifjú Löwinger Sándor pregnánsan gondolkodott arról, amit a műteremben alkotott, illetve arról, ahogyan szakmai lehetőségeit és felelősségét látta a korabeli porondon. Ez pedig a mi kurátori céljainkat is tökéletesen leírja. Nem a dekorativitás és nem a környezet jórészt önreferenciális kolorista ábrázolása vált a művész hivatásává, hanem olyan mondanivaló közvetítése, amelyet az adott körülmények között élő emberek egymáshoz és a tágabb társadalmi környezethez való viszonyából szűrünk le, és amelyet ezeknek a viszonyoknak a folyamatos változásán ellenőrizhetünk is. Ez ugyanúgy lehet a modern és kényelmes életbe vetett hit, illetve a gyakoribb politikai és gazdasági szélsőségek térnyerése.

5. A sokszorosított kép.

Ezzel összhangban a művészek megragadták a sokszorosító grafika nyomdai lehetőségeit, és olyan műalkotások létrehozásába invesztáltak, amelyek könnyen és olcsón eljuttathatók egy szélesebb közönséghez. Ezért is szerepel a kiállításon Leon Alex egyik, feltehetően litográfiai mappája a harmincas évek közepéről, amelyben több, egyenként a kiállításon is szereplő korábbi szén- és tusrajzát vitte át a kőlapra. Ugyanakkor Grünbaum Ernő egy olyan könyvillusztrációját is láthatjuk az eredeti kiadásban, amely linónyomatként az egyik magángyűjtő révén a falon is megtekinthető.

II. Sűrűleírás a tárlatról

A kiállítás Mund Hugó, Macalik Alfréd, Leon Alex (Löwinger Sándor), Kara Mihály, Dömötör Gizella, Ruzicskay György, Grünbaum Ernő, Balogh István és Tibor Ernő képei közül válogat, különösképpen Mundra, Ruzicskayra és Leon Alexre helyeződik a hangsúly. Ennek oka az, hogy ez a három művész tudja a legjobban szemléltetni azt, amit modernizmus név alatt próbáltunk megragadni. A majdnem hetven tételes műtárgylista darabjai felerészt a Nagyváradi Körösvidéki Múzeum raktári gyűjteményéből származnak. Fontos, hogy most három hónapig együtt láthatóak. A válogatás másik része magángyűjteményekből, szinte kizárólag a Quadro Galéria közvetítésével került Nagyváradra. Kovács Ádám, Jurecskó László kollekciója adta a kiállítás e felének oroszlánrészét.

A kiállítás három teremre oszlik, amelyek mind tematikusak. Az első teremben, először a bejárat melletti két fogadófalon a váradi polgárság igényeit legjobban kiszolgáló festők kaleidoszkópját nyújtjuk. Tibor Ernő és Macalik városképei, Mund egy húszas évekbeli enteriőrje, és ehhez kapcsolódó már látomásos, de klasszikus formátumú szalonképei jól mutatják egy váradi polgári lakás nappalijának művészeti programját. A terem további részében, kihasználva a nagyváradi vár boltozatos termeinek adottságait, kisebb fülkéket alakítottunk ki, amelyek a húszas évek neoklasszikus kompozícióiból, illetve ezek figurális absztrakt újragondolására tett kísérletekből válogatnak. Mund aktjai, novecento elemeket felvillantó kék-cinóber-fehér parasztmadonnája ez utóbbi legszebb példáit nyújtja. Az első terem érdekes színfoltja Dömötör Gizella két kubista kompozíciója, amely ritkán látható ebben a környezetben.

A második terem a harmincas évek mindennapi életének örömteli, illetve kevésbé vidám jeleneteit egyszerre mutatja be. Kezdésnek ott van Ruzicskay György Repülés című opusza, amely kifejezetten az olasz futurizmus második hullámára, illetve az aeropittura-ra utal, miközben a háttérben már a technika által meg- és befogott ember is felsejlik. Ugyanez az ember Leon Alex 1935-36-os úgynevezett kolorista fordulata után készült, és ma igen ritka gouache-okon egyszer polgári öltözékben, máskor pedig az özvegyasszony kifejező magányában és elesettségében jelenik meg.

A harmadik terem az érett és legmegdöbbentőbb modernizmusé. Leon Alex több komor tónusú, de rendkívül virtuóz, már nem annyira Daumiert és Charles Girod-ot, hanem Grosz-t és Dix-et idéző háborús látomásos rajza mellett ott van Ruzicskay egyik kései harmincas évekbeli remekműve, a Levétel a keresztről, illetve Leon Alex három festménye. Ez utóbbiak közül a Boxolók (1939 k.) a háború előtti utolsó évtized legszomorúbb konklúzióját vonja le, világégés és népirtás összetartozását és elkerülhetetlenségét sejteti.

Többen kérdezték azt, hogy mi volt a szándékunk a kiállítás megrendezésével? Erre több módon is könnyen lehet válaszolni. Egyrészt ráláttunk egy rendkívül értékes, rajz-, festészeti- és sokszorosító grafikai tudásban is lenyűgöző anyagra, amelynek alkotóit nyilvántartjuk, de akiket évről-évre hajlamosak vagyunk elfelejteni. Másrészt adott egy korszak, amelyet történeti, és ideológiai okokból sem látunk mindig világosan.

Ráadásul az 1920 és 1940 között eltelt húsz év alatt mintha kitágult volna az idő, és úgy kaptuk meg az új világ mintázatait, hogy még a régi is velünk egy jó ideig. Érdemes erről a rendkívül sűrű, és nehezen kimeríthető időszakról minél gyakrabban szólni. Harmadrészt pedig talán valami olyasmiben reménykedhetünk, mint amit Borghida István idézett fel Leon Alexről szóló monográfiája egyik részletének megjelenése után: Gründfeld Sándor fotográfus a Fáklyában megjelent fejezet olvastán nyomban kitette nagyváradi műterme kirakatába egyik mappájában porosodó, két világháború között készített portréját a művészről, és „szénceruzával, nagybetűkkel írta alá: Leon Alex”.⁴

Ki tudja, hány sokszorosított Mund, Löwinger vagy Grünbaum, hány művészi dokumentum lappang még Váradon. Mert a művészi minőséget nem egyszerűen felismerjük, hanem tudnunk és akarnunk is kell felismerni. Ha pedig mindez adott, ezen felül még motiváltnak is kell lennünk, hogy a dolognak nekilássunk. Talán majd most.

Modernista művészet Nagyváradon/ Arta modernistă la Oradea/The Art of Modernism in Oradea

Kurátorok: Székely Sebestyén, Zuh Deodáth

Szervezők: Nagyváradi Városszépítő Egyesület; Quadro Galéria, Kolozsvár

Együttműködő partnerek: Szent László Egyesület, Nagyvárad; Körösvidéki Múzeum Nagyvárad – Múzeumi Komplexum Helyszín: Nagyváradi Városi Múzeum, Emanuil Gojdu tér 39-41. (Nagyváradi vár)

Jegyzetek

¹ Ezek az eredmények több generáció kutatóinak munkáihoz fűződnek. A két világháború közötti Nagyvárad társadalomtörténetéről jó áttekintést nyújt Fleisz János munkája (Egy város átalakulása. Nagyvárad a két világháború között 1919-1940. Literator, Nagyvárad, 2005.; román kiadása, egyértelműen a társközösség szempontjai szerint hangolva: Metamorfoza unui oraș: Oradea 1850-1940), egyben felhívja a figyelmet az impériumváltás előtti és utáni történelemértelmezések strukturális különbségeire. Nagyvárad 20. század eleji, majd ehhez kapcsolódó későbbi városfejlődését behatóan tárgyalja Kormányos László kötete (Városfejlesztés Nagyváradon a 20. Század elején. Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Bizottság – Királyhágómelléki Református Egyházkerület – Nagyváradi Római Katolikus Püspökség, Nagyvárad, 2005.), és ez egészen jól szemlélteti, hogy a város fejlődése nem egy hosszan tartó szerves folyamat eredménye volt, hogy egy kedvező időszak viszonylag gyors lefolyású eseménysorozata, amelynek az előző korszak urbanisztikai szintű vívódásai miatt kivételesen jó volt a korabeli recepciója és megahatározó nyomott hagyott a városlakók mentalitásában. Ez nagyban befolyásolta a ’20-as és ’30-as évek újrakezdéseinek, a város új, periférikus szerepének megítélését. A város építészetéről és az időközben elfelejtett modernista építészek pályaképéről sokat tudhatunk Mircea Pașca könyveiből (legújabban: Arhitecți uitați din Oradea interbelică. Un album din cimitirul memoriei. Argonaut, Kolozsvár, 2022.). A művészeti szcéna sajátosságai ezekkel a jelenségekkel és változásokkal együtt alakultak, ezektől elkülönítve nem értelmezhetők relevánsan. A váradi képzőművészet központi és periferikus figuráiról jó látleletet ad Maria Zintz két enciklopedikus jellegű kötete: Artiști plastici la Oradea 1850-1950. Editura Muzeului Țării Crișurilor, Nagyvárad, 2009; Artiști plastici din nordul Transilvaniei victime ale Holocaustului – Fine Artists in the North of Transilvania Victims of the Holocaust. Arca, Nagyvárad, 2007) A váradi művészetmecenatúra a két világháború között nagyon összetett volt. Ennek egyik ékes példája az, hogy olyan művészek is dolgoztak itt magukat újradefiniálni szándékozó történeti egyházak megbízásából, mint az ifjú Corneliu Baba. Érdekes módon erről is részben az építészettörténeti kutatások tájékoztatnak. Lásd: Adriana Ruge: Capela Hașaș – Hașaș Chapel. Editura Muzeul Țării Crișurilor, Nagyvárad, 2013.

² Találó példája a személyes karrier, a művészi, politikai identitás és az ezzel kapcsolatos élettörténeti sajátosságok szempontjából felfejtett életrajznak Borghida István intenzív személyes kapcsolatuk miatt is elsődleges forrásértékű monográfiája Leon Alexről (Kriterion, Bukarest, 1973.), illetve viszonyuk összefoglalását nyújtó, pár évvel későbbi cikke

(Vallomások Leon Alexről – szóban és képben, in: Korunk 1977/12: 1012–1017.

³ Gábor István riportja: Az 1933-as festő, akinek a képeit a polgárok nem merik bevinni a szalonba. Hogyan él Löwinger Sándor a legtehetségesebb erdélyi festő […], in: Brassói Lapok 1933/172. (július 31.): 4.

⁴ Vö. Borghida: Vallomások…, 1013

augusztus 29, 2022 | Ungvári-Zrínyi Kata | Képtár | Rovatok

MEGOSZTOM

A nemértés zűrzavara

Daradics Árpád és Altneder Péter közös kiállítása májusban volt látható a szovátai Kusztos Endre emlékház és képzőművészeti galériában. A kiállítás egy, Erdélyből kivándorolt alkotókat bemutató sorozat első felvonása, a kurátor: Sántha Csaba.

Daradics és Altneder a Kolozsváron töltött tanulmányi éveik alatt állandó jelleggel kollaboráltak: nem csak inspiráló, motiváló közeget nyújtottak egymásnak, de együtt is írtak alá munkákat. Tevékenységük a hagyományosabbtól a kísérleti grafikákon át az interdiszciplináris műfajokig terjedt, aktivitásuknak a performansz is szerves része volt. Együttműködésük kivándorlás miatt megszakadt, és bár a kapcsolatot azóta is tartották, nem alkottak együtt, közös kiállításuk sem volt. A szovátai tárlat harminckét éve az első alkalom, hogy a két művész szakmai pályán együtt mutatkozik.

•

Az alkotások mellett nem voltak elhelyezve címek. A két művész munkáit amúgy sem volt szükség megkülönböztetni – ezek az elrendezés, de a stílus miatt is egészen világosan elkülönültek egymástól – viszont a döntésnek fontosabb hozadéka volt: címek nélkül a kiállítás sokkal érzékletesebben hívhatta elő a befogadóban azt a jelenséget, amely a mindennapjainkban körülvesz minket, és amelyből Daradics és Altneder kollázsai merítenek: a képek áradatát.

Mindkét művész ugyanazt, illetve hasonló dolgokat közelít meg alkotásaiban, különböző nézőpontokból, de valahogy mégis hasonló következtetésekre jutva. Ez a témakör a média- és populáris kultúra, az információs robbanás utáni, globálisan összekapcsolt világ, a kibertér és a hibrid valóságok nyomában hagyott értelmezési zűrzavar.

Világunk rendezetlen – vagy inkább rendezhetetlen. Az az emberi agy, amely a fiktív valóságokat, a fake news-t nem tudja megkülönböztetni a valóságtól és nemcsak hogy a filmeket, de a virtuális környezetet is ugyanúgy reagálja le, mint a valós élményeket, valóban zűrzavarként élheti meg a ma világát. A nemértés zűrzavara bizonyos szempontból rendetlenség, ugyanakkor az a helyzet, amikor dolgokat nem értünk, hat a kreativitásunkra is és új formákat szülhet.

Altneder Péter

Munkáival belakja a teret, átjárókat teremt: a sokszorosan telített kép minden komplexitásával együtt mintegy sima kanálisfedővé válik a fekete „lyukakhoz” képest, melyek aktiválják a kiállítóteret, bevonva azt a látványba és az illúzióba. Az öntapadós fekete oválisok/körök (annak függvényében, hogy a tér melyik pontjáról nézzük őket) árnyékként kísérik a szintén ovális, fémlemezre nyomtatott kompozíciókat. Hatásuk vákuumszerű űröket idéz, ezzel áttöri a fizikai tér biztos érzetét, folyosókat teremt a semmibe, és egyúttal megerősíti a felfüggesztett, nyomtatott kép-tárgyak anyagi jelenlétét és minőségét.

Eklektikus kombinációk, képi tobzódás látható a munkákon. Okvetlenül is felmerül bennünk, hogy ez az a képtömeg, amely nap mint nap, akár néhány perc leforgásán belül is átvonul elménken, és mi mégis gondosan szétválasztva tároljuk elemeit. Altneder azonban egységében kezeli, és valamiféle kortárs anti-barokkot hoz létre. Felnagyított, eltúlzott, és egyúttal ironizált, szándékosan giccses formák gyülekezete jelenik meg – mindez nem véletlen, hiszen a giccs ma különösen jellemző populáris kultúránk világára. Különösen strukturálja a látványt, hogy az alkotó hagyományos, a művészettörténetből ismert kompozíciós szerkezeteket használ – így utalva rá: ez a ma klasszikussága – jól megalapozva és lehorgonyozva a látszólagos káoszt.

Hamis, művi világok ezek, de az elemek összeillesztése cseppet sem véletlenszerű: kifejező, fanyar humorával vagy kissé libabőrös hatású poénjaival olyan hasonlóságokra világít rá, amelyek elkallódnak a valóságot szétválasztó társadalmi fiókok sokaságában, és egymással sohasem találkoznak – pedig, amint látjuk, összekapcsolásuk kényelmetlen jelenségeket magyarázhat egyetlen mozdulattal.

Daradics Árpád

Ezúttal grafikai kompozícióival van jelen (kollázs, digitális grafika, giclée nyomat dibond lemezen). A művész jellegzetes Red Stories (Piros Történetek) sorozatát folytatva (két, régebbi munka kivételével) újabb, gazdag anyagot állít ki, melynek darabjai talán még frappánsabbak is, mint az eddigiek.

Daradics világa Altnederéhez képest formailag letisztult, műveit világos képszerkezet és egyetlen fókuszpont jellemzi. A világ vizuális tobzódásából szürreális pillanatokat, játékokat emel ki és helyez ebbe a fókuszpontba. Ha Altneder művei bonyolult operettek, operák, monumentális kórusművek, akkor Daradics Pika képei inkább dalok, szólók, duettek, vagy kiemelt ikonikus történések, és a képáradatot nem a mennyiség, hanem a megjelenített néhány elem közti stílus- és jelentésbeli disszonanciák felől érzékelteti.

Daradics módszere különösen bánik a képekkel: egyfajta ironikus és önironikus „mennyei érintés”-sel illetve azokat. A recept világos: a teljes egészükben beemelt régi, fekete-fehér fotók általában nosztalgiával átitatottá teszik a kollázsokat, a piros grafikai beavatkozások pedig finom fricskákkal, könnyed és frappáns humorral alakítanak mondanivalót a képelemek között kialakított viszony által. A játék könnyedségével párhuzamosan gondolati mélységet is görget, és ezért is tudnak az asszociációk ennyire hatékonyak lenni. A képek kreatív társításai, mint például a Matrjoska + géppuska, emoji + a három bölcs majom, vagy a Molotov koktélos koccintás, olyanok, mintha mindig is léteztek volna – Daradics olyasmit valósít meg a valóságból, ami tényleg rendkívül találó és egyértelmű, és tökéletesen illeszkedik a vizuális mémek világába is.

Mémek. A képek mobilitása

A mémek a kultúra önmegsokszorozó egységei. Richard Dawkins ‘70-es években felvetett gondolata szerint a kulturális mémek (ideák) a génekhez hasonlóan működnek, vagyis meghatározzák kulturális fejlődésünket. Dawkins később eltávolodott a gondolatai nyomán kibontakoztatott memetika-területtől, az azonban, hogy úgy írja le őket, mint amelyek versengenek a figyelmünkért, és önmagukat úgy próbálják fenntartani, hogy befogadókat keresnek, előrevetíti az internetes mém műfaját, amely megsokszorozza önmagát és vírusszerűen terjed („viral”). Ahogyan az információs robbanás után a gondolatok, úgy a részvételi digitális kultúra megjelenése után a vizuális tartalmak is ilyen mintázatokat kezdtek követni terjedésükben.

Napjainkban több kép közlekedik több ember felé és gyorsabban, mint valaha. Képeink mobilisabbak, és más képekkel való találkozásuk is gyakoribb. Daradics és Altneder munkáikban a mémek kortárs útját követik: maguk is generálnak mémeket, de ez a tevékenységük legalább annyira aktív kommentár, mint a gépezetbe való beolvadás; használják a mémesedett vizuális tartalmakat, de meghekkelik a mechanizmust és ezzel néhol áttörik a rendszert; használják a formákat, de művészi esztétikai szintre emelik azokat.

•

A két alkotó kezdeti találkozása és közös színrelépése nem véletlen. Érdeklődésük (akárcsak korai munkáik, még ennyi év után is!) frissen, dinamikusan hat, éleslátásuk sok mindent mutat meg, nem ódzkodnak a rizikós témáktól, őszintén, frappánsan és kifinomultan alkotnak. Igazi erő van ebben a találkozásban, és ez fel is kavarja nemértési zűrzavarunkat… De egyúttal el is oszlat belőle valamit… Csínján. Épp csak annyira, hogy az intellektuális és esztétikai feszültség fennmaradjon, szemlélődésünk közepette éberek maradjunk, és bele ne csússzunk a klisék kényelmébe.

A kiállítás a Bethlen Gábor Alap támogatásával valósult meg.

július 14, 2022 | Horváth Gizella | Fényjáték | Rovatok

MEGOSZTOM

A művész műterme, a művészet otthona

Képzőművész barátaim évek óta panaszkodnak, hogy Nagyváradnak nincs egy rendes kiállítótere. Irigykedve gondolnak a debreceni MODEM-re, ahol annyi nagyszerű kiállítás volt látható az évek során. Nagyváradon az utóbbi időben a várban működött (és még működik, bár úgy tűnik, veszélyben van) a helyi képzőművészi egyesület kiállítótere, időnként van egy-egy kiállítás a Körösvidéki Múzeumban, a Partiumi Keresztény Egyetem új épületében, és nagyjából ennyi.

Éppen ezért rendkívül örvendetes fejlemény, hogy a római-katolikus püspöki palotában Böcskei László megyéspüspök és munkatársai átalakították a legfelső szintet kiállítótermekké, ahol két igazán színvonalas tárlatot is láthattunk. Az egyik a Böhm-gyűjtemény egy részét mutatja be, mégpedig a két világháború közötti erdélyi művészek munkáit, és az év végéig látogatható. A másik egy kortárs kiállítás, amelynek kurátora Sorina Jecza, míg a témája a művész műterme. Azért jöhetett létre ez a kiállítás, mert Böcskei László megyés püspök és a kurátor asszony személyes ismerősök, amint a megnyitó beszédekből is kiderült. Beszédek, amelyek magyarul és románul hangzottak el, a közös építkezés szándékával, tudatosan hidat építve a román és magyar közösségek, az idősebbek és fiatalok, a különböző nézeteket vallók között.

Cristian Sida, A műhely kívülről,2020 Olaj, vászon, 45x55cm

A kiállítás nem nagy: összesen két terem, ahol tizenhárom művész munkái láthatóak. Köztük vannak váradiak (Jakobovits Márta, Ujvárossy Kerekes Gyöngyi, Ujvárossy László, Ioan Aurel Mureșan) és olyanok, akik egykor Váradon éltek és dolgoztak (pl. Lia és Dan Perjovschi). Vannak fiatalok (Marius Bercea, Oana Fărcaș, Tincuța Marin, Ana Maria Micu, Cristian Sida), idősebbek (Marilena Preda-Sânc), van, aki sajnos már nincs köztünk (Paul Neagu), és vannak világsztárok (Ion Grigorescu). Bár a válogatásban sok a helyi és a fiatal művész, a kiállítás mégsem provinciális, igazi érdekességekkel lehet találkozni. A továbbiakban saját szubjektív válogatásomat mutatom be.

A háttérben Ioan Aurel Mureșan, A művész műterme ,2020, olaj, vászon,200x300cm

A nagyobbik terem egyik falának közepén egy fehér, falméretű textil: egy rúdra akasztott vastag függöny, mely fehérségében eltakarja a falat, de egyben bele is olvad. A függöny szövetéből a művész kiszedett szálakat – többet, kevesebbet – így a homogén fehér szövetből kialakul egy modulált felület, kirajzolódik a sűrűbbre hagyott felületben egy alak, aki a műtermében széken ülve éppen dolgozik. A művész egybeolvad a műtermével és a készülő munkájával, ő maga a műterme és a munkája. Ugyanakkor, a művész önarcképének klasszikus motívumát Ion Grigorescu L’atelier c’est moi című 1986-os munkája merészen átértelmezi. Hagyományos értelmezésben a vászon nem lényeges, csupán a festék, rajz szükséges, de láthatatlan alapja. Itt viszont a vászon maga alakul át a művészi kifejezés eszközévé. Ion Grigorescu a textilhez folyamodik, ami hagyományosan női médiumnak tekinthető. A művész nem fest, ecsettel és festékekkel, hanem dekonstruálja a vászon szövetét. A szemantikai sűrűséget a szövet szó szerinti sűrűségével éri el, azzal, ahogyan a művész alakja tömören kiemelkedik a levegős háttérből. Új Pénelopéként nem halotti leplet sző és bont fel, hanem a művész és munkája egybekelésének leplét alkotja meg, a tele és üres váltakozásának eszközével. Egy leplet, amely egyszerre megmutat és eltakar, elvegyül és elválik.

Marilena Preda-Sânc, A bolygó felemésztői. 2019, Olaj, vászon, 60×80 cm

Rögtön e varázslepel mellett láthatjuk a két évvel előtte készült ofszet nyomatot, amely az Üzenet (fény) címet viseli. Ujvárossy László itt szintén a megmutatás és eltakarás eszközeivel él, felborítva a klasszikus műfajok szabályait. Portrét vagy aktot kellene látnunk: egy hölgy alakja rajzolódik ki az ablak előtt, sejthetően meztelenül, dús, fekete hajkoronával. Mivel ellenfényben van, nem látjuk az arcát. Továbbá, mivel egy fehér vásznat feszít ki maga előtt, nem látjuk az alakját. Csakhogy a vásznat átvilágítja a fény, így mégiscsak sejtjük a női test formáját. Nyitva van az ablak, így ezt tekinthetnénk Alberti hagyatékára való utalásként is: a festmény (műalkotás) ablak a világra. Látjuk is a világot az ablakon keresztül, meg nem is: sejtjük, hogy egy urbánus kép tárul elénk, tömbházakkal és parkkal, de igazából nem látjuk, mert a női akt és a lepel eltakarja a látványt, amire ugyanakkor felhívja a figyelmünket. A kompozíció szimmetrikus és mégsem, ahogyan az emberi test szimmetriája is csak részleges. A két ablakszárny lehetne egyforma, de nem az, a fűtőtest és a tömbház vertikális vonalai egymásnak feleselnek. És mindezt lehetővé teszi a fény, amely mindent megvilágít, de mindent másképp mutat meg.

Paul Neagu-10 fénykép a Műhely sorozatból(1967-1972 körül).Ezüst zselatin nyomtatás, 20×30 illetve 20×25 cm (2)

A sarkon túl egy fekete-fehér fotósorozatban a művészt (Paul Neagu) látjuk a műtermében. A művész alkot: szöget ver (látszólag) a tenyerébe, keresztszerű tárgy együttest emel fel a levegőbe, majd megváltoztatja a tárgyak állását… Fény-árnyék játék, szigorú kompozíció, alig hihető, hogy mindez digitális képszerkesztés segítsége nélkül készült a hatvanas évek végén. A művész a tomboló szocialista realizmus közepette nem árvácskákat fest (Dan Perjovschi kifejezésével élve), hanem kísérletezik a fénnyel, árnyékkal, tárgyakkal, önmagával. Olyan frissek a képek, hogy valószerűtlen, hogy fél századdal ezelőtt készültek.

Egy másik műterem sokkal intimebb képet fest, ággyal, asztallal, székkel. Az egész fehér, az ágyneműn itt-ott kellemes, meleg színű geometriai formák. Mindent beterítenek a száraz falevelek. 2021 őszén, amikor világunk nyögte a Covid rendkívül ragadós Omikron változatát, és még mindig inkább a házakban kuporodtunk, Ujvárossy Kerekes Gyöngyi behozta a műterembe a természetet. A falevél minden formában a művésznő témája – így nem csoda, hogy műterme is erről szól, a természet szimbólumává avanzsált falevélről. Poetikus vallomás ez arról, hogy milyen belső kapcsolat van a művésznő és a természet között.

Marius Bercea , Field of allusions. 2016, Olaj, vászon, 60×40 cm.

Két nagy vászon a festészet eszközeivel mutatja be a művészt a műteremben. Oana Fărcaș 2011-ben festett vásznának címe: A művész portréja mint fiatal művész. A női alak egy kaotikus műterem közepén áll. Az élesen kivehető tárgyak keverednek festékpacákkal, valóság keveredik fantáziával. Az összes elem közül a munkaasztalon lévő kinyomott festék a legélénkebb, sugallva, hogy az, amiről szó van, az maga a szín. Érdekes a kép címe: a fiatal (30) éves művésznő megfesti önmagát fiatalnak, mintha tudná, hogy még sok évnyi munka és sok műnek az alkotása vár rá, így ez a kép egy mementó is: ilyen volt a művész fiatalon, ilyen volt a műterme, ez foglalkoztatta. Eleve egy kép, ami nem a jelennek, hanem a jövőnek van szánva, nem a jelent örökíti meg, hanem azt, ahogyan a jövőnek emlékeznie kell a kép jelenére.

Oana Farcas-A portrait of the artist as a young artist.2011.Olaj, vászon, 197×302 cm

A másik nagy festmény Ioan Aurel Mureșan alkotása, 2020-ban készült, A művész műterme címet viseli. A műterem tere akár egy színpad, amelyen a művész által vizionált lények (ember, majom, koponya, piros ruhás nő stb.) haladnak át, képeket népesítenek be, tükörben látszanak, míg az egésznek a szélén maga a művész, gondolataiba merülve, inkább a festékeket nézi, amelyekből új lények fognak születni.

És végül a második teremben maga a műhely elevenedik meg: a padlón egy sáv, mint egy futószalag, amelyen sorakoznak Jakobovits Márta kísérletei, égetett kerámiái, finom árnyalatokban, amelyek lehozzák a földre az ég kékjét, az óceán hűvösségét és megtartják a föld melegét. Néhány munka, absztrakt objektek, amelyek pontozzák a futószalag útját, egységbe mutatva azt, amit a néző ritkán lát: a kísérletet és az eredményt.

Ana Maria Micu, Homemade Cure for Digital Spleen, 2016 falikárpit, félkereszt öltés, filctoll, vászon. 71x111cm

A műtermet mi, művészetszeretők, kívülállók, általában nem látjuk, ahogyan vacsoravendégként a konyhát sem szokták nekünk megmutatni. A mű elkészítése bensőséges titok. Ha mégis találkozunk a műteremmel, ez egy önreflexív munkán keresztül történik. Mi, idegenek, belépést nyerünk a boszorkánykonyhába, a titkok földjére, a mester műhelyébe. Talán önmaga ez a gondolat az, ami megmelengette a kiállítás megnyitón résztvevők lelkét. Talán a püspök úr bölcs és a kurátor asszony lelkes szavai. Talán az a gondolat, hogy lám, a kortárs művészet otthonra lelt a nagyváradi római katolikus püspöki palotában.

Ion Grigorescu *L’atelier c’est moi*,1986

június 9, 2022 | Horváth-Kovács Szilárd | Fényjáték | Rovatok

MEGOSZTOM

„Egyszerűen szeretem, ha a képzőművészet egy kicsit belevág az emberbe”

Benedek Levente képzőművésszel, plakáttervezővel Horváth-Kovács Szilárd beszélgetett.

Feltűnt, hogy a számos munkádra használod azt a szót, hogy „projekt”. Ami valamilyen perspektivikus tervezésre, folyamatra, egy a jövőben megvalósuló dologra utal, s mint ilyen visszautal a múltra. Hogyan látod a jövőt, mi a következő projekted?

A rajtam kívülálló jövőt elég szörnyűnek látom, ami engem illet, elég sok tervem van, általában tényleg hosszú távra tervezek, akár évekre előre.

A következő projekt egy olyan kiállítás, ahol egymás mellett lesz látható a megalkotott tárgy és az általa készült plakát. Ennek a tervnek 2019-ben fogtam neki és az idén, a kolozsvári Interferenciákon szeretném kiállítani. Nem csak színházi plakátokról van szó, hanem például egy temesvári borfesztivál plakátjáról, amelynek a bevételeit a szociálisan hátrányos helyzetű embereknek juttatják. Mert nyilván fontos, hogy élvezzem a munkát, de számomra az is fontos, hogy legyen valami társadalmi haszna is. Nagyon válogatós vagyok ebből a szempontból, nem vállalok el olyasmit, amivel nem tudok azonosulni.

Úgy kapcsolódik a múltamhoz, hogy textil szakosodással végezetem a székelyudvarhelyi művészeti líceumban és a temesvári egyetemen is arra mentem. Akkor a textilművészet kereteit próbáltam tágítani, és egyértelmű volt, hogy az installációk, assemblage-ok, enviromentek felé lehet elmozdulni. Közben egyetem alatt két évig dolgoztam kárpitos műhelyben, ahol bútorkárpittal, illetve női cipők és táskák készítésével foglalkoztunk. Mivel meg kellett élni, kézenfekvő volt, hogy elmenjek egy céghez dolgozni, ahol grafikus és dekoratőr lettem, így tervezőgrafikát is csináltam. Ebből két év alatt elegem lett, és valamilyen kulturális területen akartam dolgozni: így kerültem a színházhoz, ahol menet közben tanultam meg a színházcsinálást és a plakáttervezést. Így kerül egymás mellé a következő projektben egy megalkotott objektum és a plakát.

Mi az, amivel biztosan nem tudsz azonosulni, nem vállalod el?

Ami mondjuk rasszista, idegengyűlölő, kirekesztő – azt nem vállalom. Másrészt a l’art pour l’art jellegű szépművészettel nem tudok azonosulni. Tudom tisztelni azt, aki ezt csinálja, csak engem nem foglalkoztat.

Autonómia alulnézetből Plakát, A2 , 2020

Amikor Székelyudvarhelyről elindultál, akkor mi volt a „projekt”? És az sikerült?

Már gyerekkorom óta ott volt a fejemben, hogy szeretnék megélni a képzőművészetből. Ez egy terv tud lenni. Ebben a formájában nem igaz, hogy összejött, de azért mégiscsak azzal foglalkozom.

Miért az ország másik végébe mentél egyetemre, éppen Temesvár?

Az volt a célom, hogy minél messzebb kerüljek Székelyudvarhelytől, Székelyföldtől. Az az igazság, hogy valamiért nem éreztem jól magam otthon – a mai napig azt érzem, hogy otthon nagyon egyoldalú a gondolkodásmód, ami a művészetre is vonatkozik. Székelyudvarhely képzőművészeti szempontból egy halott város.

Egyetlen nagyon jó élményem van: tizenegyedikes koromban volt egy Retus című kortárs kiállítás, ahol helyi, marosvásárhelyi, kolozsvári, magyarországi alkotók állítottak ki. Akkor megtapasztaltam, hogy a művészet lehet teljesen más is, mint amit én addig láttam, mint amit nekünk tanítottak a művészetiben. Akkor találkoztam videóművészettel, utcai installációval, performansz-szal, és megismertem kortárs hazai és magyarországi művészeket. Ez mély nyomot hagyott bennem.

Talán innen indult, hogy Temesvárra menjek: egyrészt multikulturális környezetre vágytam, másrészt meg akartam tanulni románul. Azt is tudtam, nem szeretnék Kolozsvárra menni, mert ott ilyen kis magyar – sőt udvarhelyi – klikkek alakulnak ki, mintha ugyanabban a városban élnének, ahonnan jöttek. És a kolozsvári egyetemnek a felhívása sem tetszett, nagyon a rajztudásra mentek rá, amivel én a mai napig nem rendelkezem. Én nem tudok egy portrét jól megrajzolni, ami sokáig frusztrált, de később mással kompenzáltam: a témaválasztással, az üzenet jó megfogalmazásával, a mű koncepciójának a kidolgozásával.

Insultați. Belarus(ia). Plakát, 100×70 cm, 2021

Temesvár egy nyugati város, más felvételi rendszerrel. Oda mentem. Igazából az egyetemtől nem kaptam meg azt, amire számítottam, de a várostól igen. Ott találkoztam a város képzőművészeti múltjával, a Sigma csoporttal, a performansz-fesztivállal, a videóművészettel, amelyek ott már a rendszerváltás előtt megjelentek, mint ahogyan a temesvári művészek sok külföldi folyóirathoz hozzájutottak már akkor. Ez kialakított egy sajátos világot, ami tetszett.

Elsőéves koromban meghalt a textiltanárnő, Zimán Vitályos Magda, akit nagyon szerettem. A további három évet tanár nélkül, az asszisztenssel végeztük. Bejártam más órákra is, grafikára, festészetre, mindenből egy kicsit lopkodtam, és igyekeztem témákat adni saját magamnak. Kitaláltam, hogy irodalmi műveket dolgozzak fel textilművészeti alkotásban. Akkor olvastam George Orwell 1984 című könyvét, ebből készítettem egy installációt, ahol Winston ül otthon egy drótból készült széken, amire vörös lepel van ráfeszítve, ám a főhős teljesen átlátszó drótszerkezet. Mert mi történik, mikor a politikai hatalom megfigyel és átnéz rajtad?

Mi motivált udvarhelyiként, hogy multikulturális városba menj és románul tanulj? Kérdezem ezt úgy, hogy 2004-ben az Euromaniac kiállításon való részvételedkor visszaütött, hogy te magyarként nyúltál hozzá román politikai témához.

(tovább…)

június 21, 2021 | Ujvarad Admin | Kultúra

MEGOSZTOM

Egy köbméter kultúra

Ismeretlen szerző(k) művei jelentek meg május utolsó hetében a nagyváradi Fő utca és a Bémer (Ferdinand) tér találkozásánál, ahol befejezéséhez közeledik a nagy belvárosi átalakítás, turistacsalogató térkövezés. A talált tárgy néhány szabályos halomban álló, lerakásra előkészített térburkoló kő, a művészi gesztus pedig abból állt, hogy ezekre egyenként az „egy négyzetméter kultúra” (1 m³ de cultură) feliratot helyezték el. Nyilván közvetlen utalásként arra, hogy a város és a megye jelenlegi vezetői a kulturális intézmények fenntartásánál jelenlegi formájukban előbbre valónak tekintik a térrendezési beruházásokat, lélekformáló aszfalt, beton, kő terítését, lerakását minél több felületen.

Egy héttel korábban a Sebes-Körös túlpartján, a Szent László tér nevű kőplaccon gyűltek össze villámcsődületre azok – úgy egy teltházas színházi estre bőven elég, 7-800 ember –, akik jelenlétükkel tiltakoztak a kulturális intézmények, román színház, magyar színház, filharmónia tervezett (bejelentett?, kiszivárgott?) összevonása, s ezen túlmenően az ott dolgozók hatalmi vegzálása, folyamatos fenyegetettségben tartása ellen. Félő, hogy a román és magyar művészek közös éneklése, muzsikája, a nemtetszés kulturált, elegáns, szolid kifejezése nem lépi át a helyi döntéshozók ingerküszöbét. Miközben egy olyan könnyen dekódolható üzenet, mint a térkövek megcímkézése még azok számára is érthető, értelmezhető, akik e témára kívülállóként, akár idegenkedve is tekintenek.

Ha a város művészetét, a város művészeit meg akarjuk védeni, ha meg akarják magukat védeni, hatásosabb ilyen egyszerű, pontos, határozott üzeneteket, követeléseket megfogalmazni. Ha kell, akkor kint az utcán. Ha kell, akkor hangosan.

A szerk.

Fotó: Facebook

Címke: művészet

Nemzetközi alkotótábor a Partiumi Keresztény Egyetem szervezésében

Vágykép, valóság és csapatmunka

Tudom, hogy mit mondasz

Régebbi kultúr-ízek

Modernista művészek Nagyváradon

A nemértés zűrzavara

A művész műterme, a művészet otthona

„Egyszerűen szeretem, ha a képzőművészet egy kicsit belevág az emberbe”

Egy köbméter kultúra

Kulturális folyóirat és portál

Támogatók