Címke: műhely

június 3, 2025 | Szűcs László | Kultúra | Rovatok
MEGOSZTOM

Thália és Téka Erdélyben

Lapszámbemutatóval egybekötött pódiumbeszélgetést tartottunk február 19-én a debreceni Partium Házban. Legutóbbi Műhely-számunk két kiemelt témájáról Gálfalvi Ágnes, Simon Judit és Szűcs László beszélgetett mintegy ötven érdeklődő előtt.

Szűcs László: Ami a színháznak a fesztivál, könyvkiadóknak, a könyves szakmának a nagy könyvvásárok, könyvfesztiválok, könyvünnepek. Ha egy ilyenre elmegyünk, akár a csíkszeredai sportcsarnokba vagy ősszel a marosvásárhelyi színház előterébe, azt gondolhatjuk, hogy csodálatos helyzetben van a könyvszakma. Rengeteg könyvkiadó verseng a piacért, Marosvásárhelyen még olvasók is vannak, legalábbis nagyon sokan látogatják november tájt ezt a hosszú hétvégés eseményt. Ugyanakkor panaszkodni szoktunk arra, hogy nem könnyű a helyzet. Egyáltalán szükség van-e annyi könyvkiadóra, amennyi jelenleg működik, nyilván nem feltétlenül csak piaci alapon. Arra kérlek, hogy arról beszélj egy kicsit, hogyan látod. Ugye nem titok, hogy te kutatóként is foglalkozol ezzel a témával.

Gálfalvi Ágnes: Igyekszem rövidre fogni, mert én erről órákig nagy szenvedéllyel tudok beszélni, és általában nagyon szomorúan távozik minden hallgató, de most próbálok egy kicsit optimistább hangot megütni. 

A nagy kérdés az, egyáltalán mit nevezünk romániai magyar könyvkiadónak. A romániai, magyar nyelven könyvet kiadó vállalkozások egészen sokfélék, mint ahogy a romániai magyarság is az. Vannak kiadók, amelyek román és magyar nyelvű könyveket is kiadnak, és olyanok, amelynek kiadványai mind magyarok. Én általában azzal a 15-20 könyvkiadóval szoktam számolni, amelyek könyvesboltokban forgalmazzák a kiadványaikat, könyves rendezvényekre járnak, egyáltalán: könyvkiadóként viselkednek.

Ezek között a könyvkiadók között meglehetősen jól körvonalazott műfaji megoszlás alakult ki. Jó gyermekkönyvkiadóink vannak, mint a csíkszeredai Gutenberg, de a kolozsvári Koinónia is nagyon szép gyermekkönyveket adott ki már a kezdetektől. Ezeket a debreceni közönség láthatta az Ugyanakkor, ugyanott közép-kelet-európai gyermekkönyv-illusztrációs kiállításon, amelyet egy ideig a debreceni Méliusz Juhász Péter Könyvtárban is meg lehetett tekinteni. A kurátora Szekeres Nikoletta volt. Szerepeltek a Gutenberg Kiadó meg a Koinónia könyvei is, ugyanakkor egy kis asztalnál szépen illusztrált felnőttkönyvek is megbújtak, például az általam vezetett marosvásárhelyi Lector Kiadó pár könyve, meg a Koinónia felnőttkönyvei is ott voltak, a csíkszeredai Bookart könyvei is.

Visszatérnék a műfaji spektrumhoz: a kolozsvári Koinónia a keresztény értelmiségieket célozta meg már az 1992-es alakulásakor. Azóta egy másik érdekes műfaja is tartósnak bizonyult, és ez a román történelemírás egy rendhagyó vonulatának a fordítása. Azokat a történészeket igyekeznek fordítani, akik a hagyományos román történetírástól eltérő irányzatot képviselnek, mint Neagu Djuvara, Lucian Boia. Egy ideig a Koinónia nagyon jó szépirodalmat is kiadott, ezt talán egy ideje szüneteltetik, de ismétlem, hogy a gyermekkönyvei és a keresztény értelmiségnek szóló kiadványok folytatódnak. És több olyan vállalkozás is van, amely irodalmi örökséget meg művelődéstörténeti, művészettörténeti könyveket ad ki, például a kolozsvári Polis, vagy az új Kriterion, a régi Kriterionnak a folytatása is körülbelül ebbe az irányba mozog.

Minden nagyobb városban van egy olyan könyvkiadó, mint például a nagyváradi Holnap Könyvek Kiadó is, amely a regionális értékeket vállalja fel, amellett minden jó szépirodalmi kéziratot, ami beérkezik. Például érdekes és sikeres vállalkozás volt nemrég Tankó Andrea debütkötete, A ránc gyermekei, amely Margó-rövidlistás lett, és ez precedensértékű: erdélyi kiadó könyve nem volt még rövidlistás. Tehát ez egy hatalmas siker ahhoz képest, hogy milyen terjesztési, egyáltalán publicitási problémái vannak az erdélyi könyvkiadásnak. 

Sz. L.: Ha már a problémákhoz elérkeztünk, és a terjesztéshez: melyek a romániai magyar könyvkiadásnak a problémái? 

G. Á.: Mindenképpen a könyvterjesztés, amelyről mondhatnánk azt, hogy egy erdélyi probléma, de igazából a magyarországi kisebb kiadókat is körülbelül ugyanannyira sújtja. A nagykereskedők nem szívesen forgalmaznak olyan könyveket, amelyekből nem tudnak nagyobb példányszámot eladni, és az erdélyi kiadványok iránt – amelyek többsége igényes szépirodalom, tehát nem zsánerirodalom, illetve művelődéstörténeti kiadvány – Magyarországon is limitált az érdeklődés. Ez az egyik ok. Nyilván ott van a távolság is, tehát a szállítási költségek, amelyek például egy marosvásárhelyi kiadótól Budapestig elég tetemesek. Ezek mind rontják az esélyeinket.

A másik probléma egész egyszerűen demográfiai természetű. Valószínűleg tudják, hogy Romániában pillanatnyilag egymillió körüli magyar él. A népszámláláskor egymillió-százezer fölött számoltak, de ebből reálisan nem hiszem, hogy egymilliónál több él otthon. Ez nagyon kicsi piacot jelent.

Tudjuk, hogy a könyvkiadásnak van egy sarokszáma, a breakeven, avagy megtérülési pont. Vagyis durván 1000 példány fölött kezdenek megtérülni a befektetések. Ezért a romániai magyar könyvkiadás teljesen támogatásfüggő. Ez a fő problémánk. Ehhez képest még mindig léteznek az eddigi kiadók. Hogyha visszatekintünk az elmúlt öt évre, jelentős könyvkiadási vállalkozás nem szűnt meg, de ezt leginkább annak tulajdonítanám, hogy nem szívesen adják fel az addig befektetett munkájukat a kiadók. Érdekes stratégiák születtek különben arra, hogyan maradjon fenn egy kiadó. A legtöbb könyvkiadó több lábon is áll: van olyan, amely mögött nyomda van, olyan is van, hogy nyomda is meg könyvesbolthálózat, vagy egy alapítvány, egyesület. Kevés az olyan könyvkiadó a marosvásárhelyi Lectoron kívül, hogy ne legyen egyéb vállalkozás mellette; a legtöbben próbálnak több lábon állni.

Sz. L.: Hogy erdélyi magyar színházból sok vagy kevés van, az elég relatív. Vegyük végig: állandó színtársulat van Temesváron, Szatmárnémetiben, Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Csíkszeredában, Sepsiszentgyörgyön, Gyergyószentmiklóson, Székelyudvarhelyen, Aradon… Kézdivásárhely a tizedik.

Különböző helyzetekben vannak ezek a színházak, ugye, míg Csíkszeredában a magyarság aránya 95%, ugyanakkor Temesváron alig 5% a magyar, igaz, hogy nagyobb a város. Nem rendkívüli dolog az, hogy magyar előadásokra román nézők is mennek, ez Temesváron, Kolozsváron jellemző elsősorban. És tegyük azt is hozzá – említetted még a német, a zsidó, illetve a cigány színházat, ahol elég sok román színész játszik németül vagy jiddisül vagy román nyelven, meg magyar színész is. Különböző utakat is járnak ezek a színházak: van, ahol felvállalják azt, hogy nézőcentrikusak, tehát nem díjakat akarnak szerezni, hanem minél több jegyet eladni. A kolozsvári színház sajátos utat jár, Marosvásárhelyen változott, Temesváron is változott valamelyest, és a székelyföldi kisebb városok színházainak is megvan a maga sajátos arculata. Nyilván anyagilag nem piacosak, de te hogy látod a létjogosultságát tíz színháznak? Gyorsan megszámoltam – ugye Magyarországon nincs már tízmillió lakos, de közel jár. Ez azt jelenti, mintha Magyarországon 100 állandó társulattal működő kőszínház lenne, hogy mennyi van, nem tudom, de 100 biztos nincsen.

Simon Judit: Bonyolult ez a kérdés, hogy mennyinek mennyire van létjogosultsága. Persze van, legalábbis az én meglátásom szerint minden kulturális intézménynek, legyen az színház, könyvkiadó, filharmónia vagy egyszerűen egy falusi kultúrház, illetve kiállítóterem, ahol jó dolgok történnek, mindegyiknek van létjogosultsága. Sőt, kevés van belőlük. Még több kellene – nem színházból, a többiből. De hogyha azt vesszük figyelembe, hogy mik a színházi tendenciák a világon, és főleg Európában… mert egyrészt mi itt vagyunk, másrészt pedig az amerikai rendszer teljesen más, mindig más is volt. Tehát itt két rendszer van, a német meg a francia, de ez inkább a színjátszás formanyelvére vonatkozik, mint a színházak intézményi létére. Ismétlem, van létjogosultsága, de a színház, mint olyan egyre inkább változik. Miért is ne változna? Minden változik. Egyre inkább a társadalomhoz, illetve az emberekhez közelebb megy a színház.

Ezek a gyönyörűséges színháztermek, amik hat-hétszáz embert befogadnak, és tényleg meseszépek, már nem igazán korszerűek, noha helyenként korszerű technikával működnek. Ezek a színházak sokkal inkább a zenés előadások, a látványos, például történelmi drámák megjelenítésére valók. Az igazán kortárs, korszerű színház sokkal kisebb terekben él. És az, amit mi megszoktunk, hogy lent ül a néző és fent a színész, és ami elválasztja a két teret, ez egyre inkább megszűnőben van.

Még egyszer mondom: minden színháznak van létjogosultsága. Én inkább azt kérdezem meg, hogy miből lehet ma ezeket a színházakat finanszírozni. Mert el fog jönni az idő, amikor állam bácsi, illetve polgármester bácsi-néni azt fogja mondani: „Gyerekek, adok én nektek valamit, de hát nem tudlak benneteket eltartani.” Na, most ekkora teremben… passz. És ezért a színházak többsége, repertoárszínház lévén, mindig betesz közönségbarát előadásokat. Nem mintha a művészszínház nem volna közönségbarát, vagy ezek a kistermi, a kortárs társadalomról, a jelenlegi egyéni, emberi kérdésekről szóló előadások nem volnának népszerűek. De igen, csakhogy sokkal kevesebb embernek játsszák, mint teszem azt a musicalt, amit nyolcszáz embernek játszanak. Én azt mondom, hogy létjogosultság van; de nem tudom, hogy ebben a formában-e.

És még valami, amiből szerintem nincs elég, vagy alig van: a független társulatok, a független színház. Mert nincs megoldva az ő finanszírozási lehetőségük. Tehát nincsenek olyan pályázati lehetőségek, amik biztosíthatnák ezeknek a társulatoknak a működését. Továbbá nincs meg a művészek szociális biztonsága, ami megint egy katasztrófa, mert rengeteg fiatal színész kerül ki a két egyetemről, Kolozsvárról és Vásárhelyről, és vagy kapnak szerződést egy kőszínházban, vagy pedig szabadúszóként kénytelenek dolgozni, ami megint nem volna baj, hiszen minél több színész megy egy színházba, minél színesebb egy-egy előadásnak a csapata, annál izgalmasabb az az előadás is. Csakhogy ők miből élnek? Én mindig a francia mintát szoktam behozni, ahol a szabadúszó színész, mikor nincs munkája, kap egy x összeg szociális támogatást, de ez érvényes általában a művészekre. Na most, hogy lehet ezt megoldani Romániában? Nem tudom, nem is az én dolgom megoldani, de visszatérve az eredeti kérdésre: a színháznak létjogosultsága van; ám nem biztos, hogy a kőszínházaknak.

SZ. L.: A színházakkal kapcsolatban lenne még egy kérdésem. Ma már szinte megszokott, hogy az Uniter-díj, a legjelentősebb román színházi díj esetében minden évben nem is egy díjat kapnak magyar előadások vagy magyar alkotók, a Román Színházi Szövetség díját vagy a legjobb zene, vagy a legjobb rendezés, vagy a legjobb előadás díját. Ugyanakkor az is észrevehető volt az utóbbi években – lassan évtizedekről beszélhetünk –, hogy a román színházi világ hatott a romániai magyar színjátszásra, tehát egyfajta kölcsönhatásról is beszélhetünk. Nem tudom, hogy a magyar színjátszás mennyire hatott a románra, esetleg egy-egy nagyobb rendező révén.

S. J.: Én nagyon szeretem azt mondani, és mondom is, és lehet rám haragudni, lehet rám morogni, de ez van: a Magyarország határain kívüli magyar színházak ma sokkal izgalmasabbak, mint a határon belüliek. Ebből az interferenciából, ráhatásból ered: két különböző színházi nyelven fogalmaz a magyar, illetve a román színház. És nyilván, hogy Erdélyben is, ahogy a Vajdaságban is, akárcsak Felvidéken megmutatkoznak az egymásra hatások. Bizony a román színház hat a magyar színházra. Méghozzá abból a szempontból, hogy az erdélyi magyar előadások pont az említett hatások miatt sokkal dinamikusabbak, színesebbek, izgalmasabbak, kísérletezőbbek, bátrabbak, mint a „hagyományos” magyar színház.

A erdélyi-partiumi magyar színházakban dolgoznak román rendezők, ami nagyszerű dolog, mert zseniális román rendezők vannak; ugyanakkor magyar rendezők dolgoznak román színházakban, ami megint nagyon jó dolog, mert zseniális magyar rendezők is vannak. A román színház hatása a színpadi látvány, a játékosság, a humor, a kísérletező kedv, az új formák keresése. A rendezők azt mondják, a román társulatokra is hat a magyar színházi hagyomány. A magyar színházi hagyományból a fegyelem, a pontosság és az odafigyelés került át, mint hatás az erdélyi román társulatok felé, illetve azon társulatok felé, ahol magyar rendezők dolgoztak. Biztos ezt a színházi szakemberek másként gondolják, én így látom. Az UNITER a romániai színjátszás szerves részeként tekint a magyar színházakra, az előadások művészi minőségét, korszerűségét veszi figyelembe, nem a nyelvet, amin az előadás megvalósul.  

Sz. L.: Akkor végül még a könyvekhez térjünk vissza. Mennyire anyagi kérdés az, hogy jobb helyzetben legyen a könyves szakma? Gondolok most arra, hogy például a támogatások esetében egy-egy könyvet támogatnak, akár a magyarországi, akár a romániai támogatási rendszer. Ez elegendő, kellő hatékonyságú?

Nem lehetne esetleg a valóban jól működő, a szakmai elvárásoknak eleget tevő kiadókat olyanképpen premizálni, hogy magát a kiadót támogassák, annak a kiadónak a működését? Mert ugye a támogatások a legtöbb esetben ma a nyomdaköltségek fedezésére mennek el, ugyanakkor egy kiadónak nem csak nyomtatási költségei vannak. Erről beszélj, kérlek! Illetve, hogy vannak-e párhuzamok – itt Jutka említette a román és magyar színházi kultúra interferenciáit –,ilyen interferenciák mennyiben mutathatók ki az irodalom, könyvkiadás, egyáltalán a kultúra terén.

G. Á.: Először a második részre válaszolnék, mert rövidebb és egzaktabb. Érdekes és feltétlenül szükséges lenne megírni annak a történetét, hogy a rendszerváltás után valóban létező és egy ideig működő román–magyar intézményes kapcsolatok, például a könyvkiadás terén, hogyan sorvadtak el és szűntek meg, majd mostanában – bár nekem lenne igazam – talán valami megint szervesül és épül.

Az egésznek a gyökere az, hogy a rendszerváltás előtti Kriterion Könyvkiadót úgy létesítették a ’69-es kiadói átszervezéskor Romániában, mint nemzetiségi könyvkiadót, ahol az összes romániai nemzetiség nyelvén adtak ki könyvet. Sok nemzetiség volt. Többek között tatár, jiddis nyelvű könyvek is jelentek meg a kiadónál. És ez a rendszerváltás után is sokáig tartott, sőt, H. Szabó Gyula rendszerváltás utáni Kriterion-igazgató erről nem tett le, időnként még mindig megjelenik egy-egy nem magyar nyelvű kötet. A többi romániai nemzetiség a ’90-es években sorra levált a Kriterionról, és a saját nemzetiségi tanácsai keretében oldották meg a könyvkiadásukat.

Ez a hangulat is hozzájárult, hogy volt egy interferencia akkoriban a romániai magyar és a román könyvkiadás között, másrészt közös bukaresti könyvszalonokon vettek részt Bukarestben. A Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár a ’90-es években indult, és az első vásárokon voltak román standok is. Kutatni kellene, hogy pontosan hogyan sorvadtak el ezek a kapcsolatok. Felületes ránézésre úgy tűnik, egyszerűen elmaradoztak a román standok.

Tehát hosszú ideig szüneteltek ezek a könyves kapcsolatok. Most talán valami olyan értelemben kezd újraindulni, hogy lassan élénkül a román-magyar irodalmi fordítások kiadása és különösen a köréjük szervezett események mind a két irányban; hátha lesz belőle valami. Úgy tudom, hogy a Holnap Könyveknél is a Gyémántlégkör antológia egy ilyen momentum volt. 

A másik kérdés, a támogatás nehéz dió. Azt mondanám, hogy a könyvkiadás és maguk a könyvkiadók csak egy rendszer részei, tehát hiába kezeljük ezt a pontját egyedül. És főleg a szerzőket támogató, a szerzők nevére szóló könyvkiadási támogatásokra gondolok, mert attól még nem oldódik meg a könyvterjesztés kérdése, ami szerintem egy kardinális pontja az egész finanszírozási problémának. Nem oldódik meg a reklámozás kérdése, hiszen ezelőtt hét-nyolc évvel mintha még lehetett volna pályázni a könyvek promóciójára is, ami aztán később megszűnik, több más támogatási formához hasonlóan. Általánosságban véve egy nagy intézményi elszegényedést látok, és itt most nem pénzre értem az elszegényedést, hanem a formáknak, a lehetőségeknek a monolitikusabbá válására.

Véleményem szerint egy átfogó és összehangolt stratégiára lenne szükség. Ami a színházi világot illeti, Jutka említett egy szintén finanszírozási természetű problémát, hogy mi lesz a kőszínházzal és a független társulatoknak, értelmezésemben: alternatív színházi intézményes formáknak a finanszírozásával. Valóban, ezek is beépülhetnének egy ilyen átfogó stratégiába, mert egy csomó minden nem csak a könyvkiadóknak a problémája, hanem egyáltalán a kulturális vállalkozásoknak problémája. Az egészet közgazdaságilag is meg lehetne közelíteni, nem feltétlenül a kulturális finanszírozás felől.

S. J.: Az egész kultúrpolitikának egy óriási finanszírozási problémája van, de nemcsak Romániában, hanem a környező országokban is. Én azt látom, hogy egész Közép-Kelet-Európa küzd evvel a problémával, hogy hogyan lehetne az adott ország kulturális kérdéseit megoldani. Tehát hogyan működne a finanszírozás, hogyan kellene működnie, minek nem kellene működnie, hova kerülhet pénz, hova nem. Kultúrpolitikának lehet ezt hívni, bár utálom ezt a szókapcsolatot, de mégiscsak az. Szerintem ez az, ami nincs kitalálva.

Sz. L.: Tartok tőle, ma este már nem is fogjuk kitalálni.

G. Á.: A zágrábi nemzetközi könyvvásáron jártunk múlt ősszel, ahol Magyarország volt a díszvendég, és volt egy kiadói nap, ahol horvát kiadókkal mi magyar kiadók: magyarországiak és az erdélyi Lector tapasztalatot cseréltünk. Úgy tűnik, hogy a horvát könyvkiadás-támogatási rendszer egészen sikeres. Főleg könyvtári felvásárlásokból, fordítói ösztöndíjakból (amelyekből meg lehet élni, és amelyek nem egyszeriek, hanem rendszeresen igénybe vehetők) és normatív támogatásokból áll össze. Tehát ez nem egy megoldhatatlan probléma. A jó gyakorlatokat át kellene venni egymástól.

Sz.L.: Köszönöm szépen, ez zárszónak egészen optimistán hangzott. Nyilván nagyon sokat lehetne külön-külön akár mindkét témáról is beszélni. Érdekes, milyen párhuzamokat fedezhetünk fel a könyvkiadás, illetve a színjátszás terén, de ezt majd nem itt fogjuk folytatni. Köszönöm szépen a beszélgetést és a debreceni közönség érdeklődését.

március 14, 2025 | Kovács Edward | Kultúra | Rovatok
MEGOSZTOM

A megeleveníthetetlen máshollét

Mono- és dialogicitás Zudor János Pügmalión monológja és Az ember és a madár című szövegében

„Az olvasás ama hirtelen létezést adja meg a könyvnek, melyet a véső a szobornak »látszólag« már önmagában biztosít: az elkülönülést, mely elrejti a fürkésző tekintetek elől, a fölényes távolságot és az árva bölcsességet, mely ugyanúgy útjára bocsátja a szobrászt, mint a tekintetet, mely még faragni szeretné.”[1]

Maurice Blanchot

A nyugat-európai kultúra művelődésszerkezetét alapjaiban meghatározó antik mítoszok, valamint az ezek – kollektív emlékezetben megőrzött– irodalmi utóéletével foglalkozó humántudományok ha előfeltevéseikben és módszereikben olykor jelentősen eltérnek is egymástól, túlnyomó többségük valamifajta eredetdiskurzus horizontjában helyezhető el.[2] Ez a fajta (disz)pozicionáltság még abban az esetben is fennáll, amennyiben – a (klasszika)filológiai-etnológiai visszakövethetetlenséget belátva – lemondunk a mítosz mint abszolútnak tételezett kezdet egyszerűségének, illetve előidejűségének konceptusáról, és azt szüntelen újrakezdésként vagy épp Hans Blumenberg nyomán)egyfajta „verbális pótlékként”, nyelvi „eredet-protézisként” fogjuk fel, melynek létmódja saját nyitott, folytonosan kiüresedő és új jelentésekkel telítődő recepciójában, kimeríthetetlennek tetsző „megmunkálási lehetőségeiben”, képlékenységében és poliszémiájában mutatható fel,[3] vagyis a mítosz „polimitikus” karakterében.[4] Az így elgondolt, az eredethez és az eredet vágyához elszakíthatatlanul hozzáláncolt mítosz különös nyomatékkal jelentkezik az olyan – az antikvitás szellemiségét tükröző – irodalmi színrevitelekben, melyek valamilyen jelenség vagy dolog keletkezését, egy név és személy (le)származását explikálják, ezzel összefüggésben pedig mindezek mással összetéveszthetetlen lényegéről közvetítenek.

Ilyen reprezentációnak tekinthető Ovidius Metamorphoses című művének valamennyi mitikus forrású elbeszélése is, melyeket az életmű paradigmaváltó értelmezései nemcsak etiológiai (eredetmagyarázó) vonatkozásokból tárgyalnak, hanem azokat egy sajátos alkotás- és művészetesztétikai szemlélet metapoétikus allegoríziseiként olvassák. A megújult Ovidius-filológia ilyen jellegű interpretatív törekvéseinek egyik fókusza a könyv tizedik epizódja, Pygmalion szüzséje, amely a phantasia, azaz az egyszerre teremtő (a valóság illúzióját keltő szobor megalkotásának) és befogadó visio (a megalkotott szobor vizualizálásának) működéséről tanúskodik, továbbá az ars és natura közötti imitációs-emulációs bonyolult relációit jeleníti meg.[5] A kiterjedt recepciójú történet egy a világi vétkektől és bujaságoktól elforduló szobrászról tudósít, aki – Devecseri Gábor Ovidius-fordítását idézve – „belebolondult” („operisque sui concepit amorem”) a saját maga által készített, minden létezőnél tökéletesebbnek vélt elefántcsont szoborba, amit kérésére végül Venus istennő meg is elevenített.[6]

Ennek az – alkotó és alkotás egyik lehetséges ősképeként előálló – mítosznak bizonyos mozzanatait sajátítja át és írja újra Zudor János, aki nyelvi magatartásában és hanghordozásában nemcsak az ún. első és harmadik Forrás-nemzedék költői hagyományait, Szilágyi Domokos és Szőcs Géza beszédmódjainak bizonyos jegyeit szintetizálja, hanem megszüntetve megőrzött formakísérleteivel, a textusokat szét- és összeszerelő bricolage-technikájával és sajátos maszkjátékaival a későmodernség és főként a neoavantgárd költészet képleteit formálja át.[7] Ennek a – helyenként még a posztmodern poétikákkal is párbeszédképes, jellegzetes – oratóriumnak a tanúsága a Forrás-sorozat köteteként,1989 októberében megjelent Pügmalión monológja is.[8] A kötet szerző által jegyzett, életrajzi adalékokat is tartalmazó címoldal-szövegével utal a megkésett pályára lépés körülményeire és – feltételezhetőleg ennek viszonylatában – a saját teljesítmény mások általi elfogult megítélésre, amelyet azonban a bizonytalan eredményt kifejező próbálkozom ige és az idézetként szerepeltetett, a költőt/művészt határozottság és határozatlanság állandó feszültsége között inszcenírózó zárómondat viszonylagosít is: „Szépirodalommal gyerekkorom óta próbálkozom, egyesek ma már profinak könyvelnek el. »Amennyire határozott vagyok, ugyanannyira határozatlan is egyben. Ez kiegyenlítődik, kezdetben jól, később rosszul. Innen a drámai töltet.«” Ez utóbbi ugyanakkor anticipálja a címadó vers helyzetének fokozott drámaiságát is, amelyben ehhez a paratextushoz hasonlóan az alkotás folyamatának vesződségei, a – romantikus alkotáslélektani toposzokat is idéző – kreáció őrülettel határos állapotai jeleneteződnek. A kötetcímben jelölt név (Pügmalión) és az ehhez rendelt beszédforma (monológja) szintén finoman sejteti a kötet versnyelvét elsődlegesen szervező drámai monológ műfajának vagy tágabban a szerepvers kitüntetettségét[9] és a szövegek intertextuális létmódját felmutató evokált-invokált hangokat, vagyis azokat a „látványos fikcióképző aktusokat”, amelyek a különböző tipográfiai megoldásokkal/írásmódokkal (verzál, kalligráfia, textusok közé iktatott grafika stb.), regiszterváltásokkal és intermediális utalásokkal (zene, képzőmvűszet) szavatolják a szövegek „képlékenységét”, továbbá érvénytelenítik azokat az interpretációs törekvéseket, amelyek valamifajta alanyiság-vallomásosság felől tennék megközelíthetővé a három ciklus darabjait.[10] Annak ellenére, hogy a Pügmalion-versek egészen kiterjedt, transzhistorikus, a különböző művészeti médiumok mértékadó képviselőinek szereprepertoárját, konvencionális művész- és művészetmetaforáit idézik fel (Mozart, Liszt, Haydn, Beethoven, Goethe, Csontváry, Brâncuşi, Bartók stb.), „a beszélők kilétét a különféle műfajtravesztiák, a klasszikus versformák (szonettek, rondók) és zenei szerkezetek (etűdök, oratóriumok), illetve irodalmi ekphrásziszok és az ezeket felépítő elképesztő mennyiségű irodalmi vendégszöveg közötti hézagokban lehet csak néha megsejteni.”[11] Jóllehet a felvázolt poétikai jegyek és retorikai eljárások többsége talán leglátványosabban a kötet második, Az utolsó játszma című egységében fedezhetők fel a paratextusban is deszignált montázstechnika és irodalmi happening önértelmező műfajmegjelölései, a sakk mint a szonetteken átívelő, modularitást kifejező játék-metafora, valamint a főként József Attila, Pilinszky és Tandori reminiszcenciákból építkező parataxis okán, okfejtésem irányultságából következően mégis eltekintek ezek részletekbe menő vizsgálatától, helyette a – döntően ovidiusi, eredendően metapoétikus/poetológiai hagyományt is játékba léptető – mítosz és irodalom cserefolyamataira fókuszálok, vagyis azt a két költeményt helyezem az értelmezés homlokterébe, melyek konceptuálisan-motivikailag Pygmalion mitémájának lehetséges újraírását és ezzel egyidejűleg a lírai beszéd poétikai-retorikai újraszituálását is végrehajtják.

Ugyanis Zudor átsajátító-alluzív stratégiája nem a klasszicizáló szellemiség jegyében affirmálva-imitálva idézi meg az adott mitológiai alakot (a világtól elvonultan élő és a világiságtól megcsömörlött szobrászt) és annak mitologémáját (a realitásnál erényesebb idealitás megalkotását), hanem a – már eredendően recepciójában létező – mítosz keretként felfogott és tropikus modellként tételezett integráns és implikált jelentéseit felszínre hozva, előállítva és továbbalakítva metapoétikus/poetológiai jelleggel ruházza fel és teszi ezáltal újraérthetővé azt. Ennek a törekvésnek az egyik eklatáns példája lehet a kötet címadó költeménye, mely épp a mű/szobor mint idea létesülésének/materializációjának lehetetlenségét és abszurditását közvetíti.[12] Vagyis az ovidiusi előképpel ellentétben a mítosz egy olyan mozzanatára helyezi a hangsúlyt, ami kifejtett formában valójában a Metamorphosesben nem jelenik meg. Ott ugyanis csak arról olvashatunk, hogy Pygmalion világtól való elzárkózása közben készíti szobrát, mely aztán oly valósághűre sikeredik, hogy beleszeret. Így Zudor nemcsak újra-, hanem tovább is írja a szüzsét, amennyiben monológja éppen magának a szoborfaragást megelőző és aközbeni momentumoknak, az alkotófolyamat gyötrelmeinek, a creatio ex nihilio színrevitele. A szakadatlan odafordulásokra és megszólításokra csak némaságával felelő „KEGYETLEN MODELL” ugyanakkor ebben a kontextusban nem pusztán a műalkotás mint potencialitás megvonódásának, az arcadás és arcrongálás (de)figuráló működésének egyfajta el- és leleplező példázataként olvasható,[13] hanem az aposztrofikus lírai hang egyszerre ön- és tárgylétesítő, szolipszisztikus és interszubjektív, a monológ és a dialógus kiasztikus egymásba fordulásaiként is tekinthető.[14] Ugyanis bár a prozopopeia vagy aposztrophé arc- és hangkölcsönző-illuzorikus, diszkurzív eseményei a beszélőnek segítenek megképezni saját magát és a másikat, közvetve arra is rámutatnak, hogy minden egyes hívás szerkeztileg magában foglalja annak lehetőségét, hogy nem hallja az, akinek szánták.[15] Ezért is lesznek Pügmalión – a dialogicitás lehetőségét látszólag magukban hordozó – megnyilatkozásai monológok, önmagától önmagának szóló közlemények, amelyet szerkezetileg az énbeszéd és a másikhoz szóló (hiábavaló) beszéd fluktuálása határoz meg.

A költő a nagyváradi színház mellett a Madách Imre utcán (Fotó: Erdélyi Riport archívum)

Ezt az említett monologicitást – a cím műfajmegjelölésével összefüggésben – már a szövegnyitány is (túl)hangsúlyozza a megőrülés mint önkívületiség bejelentésével, a szobrászat eszközének és a tettrekészségnek a megidézésével, valamint a személyes névmás sorvégi szerepeltetésével:„Megőrülök, kiáramlik agyam, / kezemben véső, nekiesek én.” A megőrülés, melyet visszahatóan az agy mint az értelem hordozójának emanációja, a belső külsővé válása magyaráz, már az ovidiusi szüzsének is kevésbé nyilvánvaló, ám annál jelentősebb és jelentésesebb motívuma. Míg azonban Pygmalion esetében az őrület egyfajta (ön)megtévesztő szerelmi megszállottság formájában adódik, addig a szobor megfaragásával küszködő Pügmaliónnál az sokkal inkább egyfajta pusztító és építő (mono)mániaként tűnik fel. A véső (szinekdochikusan pedig a szobrászat/művészet) mint munkaeszköz említése a mitikus allúzión túl hasonlóan kitüntetett pozícióban lehet, ugyanis a monológ tropologikusan-allegorikusan nemcsak a térként kifejezett idő, hanem – ennél hangsúlyosabban – a lírai szubjektum a nyelv közegében történő és a nyelv általi (ön) ki- és megfaragásának kísérleteként is olvasható. Vagyis a szövegen végigvonuló metaforák és metonímiák képileg és képletesen az örök eleven idő és a folyamatosan változó identitás szoborrá dermesztési próbálkozásai, a múlékonyság ellenében tételezett műalkotás időtállóságáért tett erőfeszítések. Ezt az összefüggést erősítheti a nem egyértelmű deiktikus értékkel rendelkező ige is, mivel a nekieseknekebben a kontextusban nincs konkrét tárgya, így általánosan a munkához való hozzálátás, de az önmagához (agyához) való erőszakos odafordulás jelölője is lehet. Az önmagán kívülkerülés mozzanatát inszencírozó felütést egy antropomorfizáló vokatívusz és egy ezzel kapcsolatos, birtokviszonyt kifejező metaforizáció követi, amely a vésés általi barázdáltság viszonyában egyrészt vonatkozhat az időre mint barázdált útra vagy kőtömbre, másrészt metonimikusan visszautalhat az agy mint szerv barázdáltságára is: „Ó, idő, eltűnt, elveszett, / barázdáidon mint bezárt, veszett / dühöm Minósza, felfalod, megeszed / magad,”. A – krétai mondakörre egy egyszerre elszemélytelenítő és megszemélyesítő hipallagéval („dühöm Minósza”) utaló – (ön)emésztő-(ön)elveszejtő düh hasonlító funkcióján túl szintén visszakapcsolható az őrület mint extatikus állapot képzetköréhez. Ezt markírozza a toldalék nélküli ismétlés (idő/elveszett–düh/veszett) jelentéskiterjesztő effektusa és a soráthajlás performatívuma is, mely valóban megérzékít valamit ebből az egyszerre az időhöz és a dühhöz rendelt „(ön)felfalásból”. Ugyanis a veszett jelző az előző sorhoz képest tényleg elveszíti prefixumát és a visszaható névmás új sorba kerülése valamifajta megszakadásként, önvesztésként is értelmezhetővé válik. Tovább olvasva az idő újabb különös, a kötet záróversében (Az ember és a madár) intratextusként feltűnő metaforizációjára figyelhetünk fel: „nemlét szívében véres, szegett- / szárnyú kőmadár, repülnék veled,”. A katakretikus összetételként felfogható, végérvényesen távollevő „nemlét szíve” tartalmazza az időt, mely mint kőmadár élettelen nehézkedés és élő könnyedség ellentétét, a mozdulatlanság anyagaként felfogott követ és a szabadság toposzaként értelmezhető madarat sűríti magába. A tárgyalt – weöresi aporetikus leleményeket is megidéző – szókép ilyenformán a repülés lehetetlenségét vagy korlátozottságát jelöli, főként ha a „szegett- / szárnyú” jelző sorvégi szegmentációjából adódó poliszémikusságot, a szegés ige kettéválasztást jelentő performatívumát tekintjük. Ugyanis az egyfelől tárgyas igeként a leszel/levág – szobrászatot is idéző – szemantikai mezejében a szárny csonkítottságára utalhat, másfelől melléknévképzős igeként olyan textilre, aminek a széle végig van varrva. Innen nézve mindkét jelentés a korlátozottság kifejezője, ami így a kőmadár oximoronszerű trópusát inkább a szárnyalás lehetetlenségének irányába mozdítja, így bár annak vágyott, de a beszélő számára elérhetetlen jellegét hangsúlyozza. Az eddigi rímhelyzetek mindemellett arra is ráirányít(hat)ják a figyelmet, hogy a sorvégi lexémák nemcsak fonikusan-melodikusan kapcsolódnak össze, ahogy megannyi Zudor versben, hanem közöttük a hasonlítóval (idő) és a hasonlítottal (dühöm, kőmadár) összefüggésben a veszteség és veszettség bonyolult szemantikai kongruenciája is felfedezhető. Az idővel való időtlen együtt repülés vágyát, a fentet retorikailag ellentétezik a lent, vagyis az ágybanfetrengés képzetei, az önkívülitség (őrület, kiáramló agy, veszettség, düh) eddig szubjektumra vonatkoztatott minősége pedig most egy melléknévként rendelődik a véső transzformációjaként elgondolható, megintcsak az önelveszejtés szélsőséges lehetőségét (szuicidum) magában hordozó késhez és az azzal végrehajtott ön(le)döféshez: „tébolyult késem magamba döföm, / millió kétely, millió mozdulat / sikoltó keselyűje tép, szakít, / fetrengek iszapos vérem ágyában itt,”. A beszélőt tépdelő kételyek, mozdulatok keselyűi egyrészt a leláncolt Prométheusz alakját idézhetik, így a szenvedés mint büntetés ismétlődő (millió) voltára erősítenek rá. Másrészt az „iszapos vérem” egészen plasztikus, jelzős szerkezete újszerű összefüggésbe rendezi az anyagiságot és az elevenséget, és az embert agyagból-iszapból teremtő Prométheusz ikonográfiáját is alludálja, akit a művészettörténet során sok esetben szintén szobrászként ábrázoltak (pl. Constantin Hanse, Prometheus Moulding Man from Clay, 1845). Innen nézve a saját vér mint az élet jelölője úgy is értelmezhetővé válik, mint a szobor kifaragásának megelevenítő (áldozati?) feltétele. A szenvedés mértékét és egyfajta tragikumát jelölő vérben fetrengéssel egyidőben a lírai alany ismét a címzés antropomorfizáló gesztusával él, amit az előbbihez hasonlóan szintén az (el)veszettség jellemez: „s te, emlékkép, mint lassan megszokott / halál, mint végképp elveszett, / kőbezárt végtelen,”. Az elveszettség ugyanakkor itt a sortörés következtében árnyalódik is, amennyiben a megszokottság képzetével kerül összefüggésbe. (A „kőbezárt végtelen” mint az anyagba zárt eszme/művészet ismét egy olyan trópus, amely bár modulálva, de a kötet záróversében is megjelenik.) A versbeszéd egyfajta drámai-retorikai értelemben vett kulminációs pontja az „ideordítás” színrevitele, vagyis a verzállal, az üvöltés tipográfiai jelölőjével szedett sorok szerepeltetése, amelyek ráadásul pragmatikailag egy felkiáltó kérést/könyörgést performálnak a – mítoszt mint keretet direktebben evokáló – kegyetlen modellhez, az emlékkép „tökéletesre faragott”, pusztán a megszólítás által is antropomorfizált idealitásához, amely az idő másholvalójában lelhető fel: „Ó, JÖJJ, LÉGY VELEM, / KEGYETLEN MODELL, FELHASÍTOM AZ IDŐT / LÁBAD ELŐTT, LÉPJ ÁT NEMLÉTEDEN, / semmibe vés kezem, a MÁSHOLVALÓT / ideordítom, önnön vérem lucska / lep el, forró lepel, TE ÉDES LOCSKA, / KEDVES ELEVENEDJ MEG…”. Ennek értelmében a – verseseményben keletkezésben lévő – műalkotás helye, ideje és létmódja nem a nemlét vagy a semmi, hanem egy olyan időnkívüli „másholvaló” a szubjektum (szobrász) és az objektum (szobor/modell) között, melyet  – Paul de Man szavaival élve –„az én kiterjesztéseként felfogott mű és a kvázi-isteni másságként felfogott mű ambivalenciájaként” gondolhatunk el. Ahogy Rousseau Pygmalionjának vonatkozásában fogalmaz: „A műalkotásban az a félelmetes, hogy valami, ami ennyire ismerős és bensőséges, egyúttal szabadságot élvezhet a tekintetben, hogy ilyen radikálisan különböző legyen. Ellentétben a természettel, melynek esetében a különbség könnyen konceptualizálható a szubjektum és az objektum dichotómiájaként, a műalkotás az azonosság és a másság nem-dialektikus konfigurációjaként létezik, ami kellőképpen kísérteties ahhoz, hogy isteninek mondhassuk.”[16] Zudor versének poetológiai, a művészetre irányuló olvasata a műalkotásnak éppen ezt a totálisan soha át nem sajátítható idegenségét mutatja fel a megszólítási kísérletek választalan hiábavalóságával, ugyanis az artefaktumban mindig lesz egy olyan többlet, amely létmódjából adódóan csak szóra bírhatatlanul, a szót megelőzően van benne és általa. Bár meglehet, hogy a verszárlat ekként megelevenedésről nem, csak annak a beszélőn eluralkodó vágyáról tudósít, azonban abban több olyan mozzanat is regisztrálható, amely a nyelvet mint a megelevenítés és elevenség sajátos médiumát mutatja fel. Nemcsak az egymást követő egzaltált-cselekedtető beszédaktusok, de a megszólítások egyre lágyuló modalitása (kegyetlen, édes) is ennek válnak jelölőjévé, az invokációként olvasható, József Attila több versét is megidéző „te édes locska” pedig mint a folyás/hullámzás hangulatfestő szava, illetve mint haszontalanságokról való fecsegő/locsogó beszéd (hangalaki hasonlóságban az „önnön vérem lucska”-val) egymásba írja az embert, a nyelvet és a természetet az élő jegyében.

Zudor János 2014-ben, 60. születésnapján a nagyváradi Posticum központ udvarán (Fotó: Várad folyóirat archívuma)

         Az eddigiek vonatkozásában Pügmalión monológjának egyfajta sajátos, az alkotófolyamatot mint a műalkotással folytatott párbeszédet felmutató szövegpárjaként kínálkozik a kötet záródarabja, Az ember és a madár című hommage.A Constantin Brâncuși-nak tisztelgő talányos textus, megidézve a szerző Măiastra-sorozatát,[17] a Pügmalionhoz hasonlóan a szobrász alakján és a szobrászat médiumának példázatszerűségén keresztül beszél a művészet mibenlétéről. A fabula és gnóma műfaji mintázatát is felelevenítő szöveg ugyanakkor itt nem egy monologikus megnyilatkozás, hanem egy ember (szobrász) és természet (madár) közötti, felcserélhetőségen alapuló dialógus, amely metapoétikusan nemcsak az antikvitás műeszményének imitációs-emulációs logikáját személteti, hanem a többletet termelő utánzást/tükrözést mint a műalkotás megképzésének iterációs műveletét jeleníti meg. A kérdés-válasz struktúra nyomán szerveződő, meglehetősen egyszerű és letiszult közleményekből felépülő parabolisztikus beszédszituáció első egységében az antropomorfizált madár mint szárnyalásra képes élőlény fordul érdeklődve a szobrot faragó ember felé: „1. – Te tudsz repülni? – kérdezte a madár. / – Tudok – válaszolta az ember. / – S te hogy repülsz? / – Így – válaszolta az ember, s tovább faragta a szobrot. / – Érdekes – csodálkozott a madár, s elrepült.” A röpképtelen ember válasza – megidézve egy másik ovidiusi szöveghelyet, Daidalos és Ikaros mítoszát – a művészetet mint az antropológiai hiányosság(ok) sajátos kompenzációját állítja elő, vagyis egy olyan tudásformaként, a folytonos önmeghaladás/önátváltozás médiumaként szituálja, ami a „repülés” referenciális és figurális jelentéseinek dinamizálásán alapul. A következő egység eleje az előzőekben ki nem fejtett alaphelyzet tér-idő viszonylataira enged rálátást, vagyis a dialógust kontinuumként tételezi a természetet jelölő madár és a kultúrát jelölő ember között, amely az ismételt kérdésekkel és válaszokkal a másik másságához való közeledést teszi lehetővé: „2. Másnap már beljebb merészkedett a kis szobába. / – A te eged is kék? – kérdezte az embert. / – Az én egem nem kék, csak végtelen. / – A végtelen színe a kék? / – A végtelennek nincs színe. A végtelen végtelen színű / – mondta az ember. A szobor helyeslően hallgatott / a keze alatt.” Az ember ebben az esetben nem a nyelv figurális lehetőségeit használva válaszol, helyette egy negációt követő lényegi – emulációszerű – differenciát állít. A természet és kultúra, a natura és ars ilyetén hasadása leglátványosabban talán a tautológiában mutatkozik meg, amely a kék konvencionálisan végtelenhez társított színét vitatja el, helyébe pedig egy egyedített, mással összehasonlíthatatlan színt rendel. A szobor, vagyis az itt is még csak készülő műalkotás ezt az eredendő elkülönböződést affirmálja, vagyis egy olyan műeszményt legitimál, amely túlmutat az egyszerű valóságtükrözésen. Ezt követően a harmadik egység arról tudósít, hogy a hasonlóság rendjében már eleve egymás mellett álló kreatúra (eredeti) és az artefaktum (másolat) egyre közelebb kerülnek egymáshoz, egészen a felcserélhetőségig: „3. A madár egyenes az asztalra repült. / »Ez a szobor rám hasonlít.« – döbbent rá. / Az ember megfogta, és gyöngéden beletette a szoborba. / »Ez a szobor én vagyok« – döbbent rá a madár.” Az ember a mű részévé emeli az élőt, ezáltal egyszerre megeleveníti az alkotást és megdermeszti a madarat. Külön figyelmet érdemel, hogy az ember nem azonosítja a madarat és a szobrot, pusztán belehelyezi utóbbiba az előbbit, mintegy formába, amely még mindig fennálló különbséget végül a műalkotássá vált madár felismerése fog a felcserélhetőséget lehetővé téve eliminálni. A negyedik rész mindezeket betetőzve, az első rész kiasztikus megismétlését viszi színre, amikor is a dialógus szereplői között felcserélődik a kérdező és válaszoló pozíciója: „4. – Te tudsz repülni? – kérdezte az ember. / – Tudok. – válaszolta a madár. / – Így? – kérdezte az ember. / – Így – mondta a madár és tovább állt a talpazaton. / – Érdekes – mondta az ember, és elrepült.” Az első egység repülésre vonatkoztatott referenciális és figurális jelentései átfordulnak egymásba, az ember által artefaktummá tett madár pedig a kőbezárt végtelen allegóriája lesz, visszautalva a Pügmalion monológjában már szerepeltett kőmadár és kőbezárt végtelen trópusaira. Ebben az összefüggésben Zudor két – Pygmalion mítémáját sajátosan újraíró, annak kontextusában olvasható – szövege metapoétikus – az alkotás, az alkotó és a (meg)mintázott valóság közötti bonyolult relációt előtérbe állító – karakterre tesz szert, felmutatva a natura és ars ökonómiái között működő poesis különbségtermelő teherbírását.

A borítóképen Zudor János és Szűcs László 1987-ben az Ady Endre irodalmi kör egyik ülésén a megyei köyvtár nagytermében (ma görögkatolikus püspöki palota) (Ismeretlen szerző felvétele)

[1] Blanchot, Maurice, Az irodalmi tér, ford. Németh Marcell, Horváth Györgyi, Lőrinszky Ildikó, Kijárat, Budapest, 2005, 159.

[2] A mítosz mint eredet vagy kezdet ugyanakkor jól láthatóan betagolható abba a formai-megnevezési láncolatba, amelyet Derrida a nyugati metafizika logocentrikus hagyományába ágyazódó struktúra strukturalitásának, a disszeminációt lehorgonyzó centrum (a lét mint jelenlét) tárgyalásakor említ meg: „Bebizonyíthatnánk, hogy az alap, az alapelv és a középpont valamennyi neve minden esetben a jelenlét invariánsát jelölte (eidosz, arché, telosz, energeia, ouszia, lényeg, lét, szubsztancia, szubjektum, aletheia, transzcendentalitás, tudat, Isten, ember stb.).” Derrida, Jacques, A struktúra, a jel és a játék az embertudományok diskurzusában, ford. Gyimesi Tímea, Helikon 1994/1-2, 22.   

[3] Blumenberg, Hans, A mítosz valóságfogalma és hatóereje = Hajótörés nézővel, ford. Király Edit, Atlantisz, Budapest, 2006, 107-108, 114–115, 122, 140.

[4] A mítosz alakulástörténetének vonatkozásában – Blumenberghez hasonlóan – Odo Marquard is úgy látja, hogy  a – főként görög-latin mítoszok esetében felmerülő – „polimitikusság” kontrasztív viszonyt képez a „monomitikus”, zsidó-keresztény hagyományon alapuló egyetemes történelem metanarratívájának eszkatologikus-teleologikus projektumával. Marquard, Odo, A politeizmus dícsérete = Uö., Az egyetemes történelem és más mesék, ford. Mesterházi Miklós, Atlantisz, Budapest, 2001, 75–101.

[5] Darab Ágnes, Visae correptus imagine formae (Met. III. 416). Kép – szöveg – test Ovidius Metamorphosesének Narcissus- és Pygmalion-elbeszélésében = szerk. Krupp József, Világok között – Tanulmányok Ovidius életművéről, reciti, Budapest, 2020, 27– 42.

[6] Narcissos és Pygmalion befogadás- és értelmezéstörténetének egyik, az elbeszélések egyes variációt összehasonlító, illúzió és spektákulum poétikai elemzésével szolgál: Gianpiero Rosati, Narcissus and Pygmalion,  Oxford University Press, Oxford, 2021, 64–101.

[7] Boka László, Alakok, maszkok, alteregók – és a torzó poétikái, Várad, 2014/4.

[8] Az erdélyi vagy romániai magyar irodalomtörténetben jelentős orientációs-kategorizációs szereppel bíró, a könyvkiadói-generációs logika alapján szerveződő Forrás-nemzedékeknek „egy-egy erőteljes, poétikai újdonságot jelentő debütkötet jelöli ki kezdőpontjukat. 1976-ban ilyen, újdonságot jelentő könyv a Szőcs Gézáé, a következő, hasonlóan paradigmatikus (de nemzedéki sűrűsödést az adott történelmi-publikációs körülmények közt már nem eredményező) könyv Kovács András Ferenc Tengerész Henrik intelmei lett aztán 1983-ban, amely posztmodern jellegű utalástechnikájával, hangsúlyos szerepköltészeti jellegével, kötött formáival már az 1989 után intézményesült Éneklő Borz csoport szemléletmódját előlegezte.” Bár jóllehet nemzedéki sűrűsödést nem eredményezett, ez utóbbihoz sorolható Zudor színrelépése is. Balázs Imre József, A harmadik Forrás-nemzedék irodalomtörténeti szerepe, Látó 2022/2, 96.

[9] Vö. „A nyelv elsődlegességének bármifajta elismerése minden megnyilatkozást szükségszerűen felruház valamilyen »szereppel«, ebben az értelemben minden vers »szerepversnek« minősíthető, ami azt is jelenti, hogy bármilyen lírai én létesülése egyben magával vonja valamilyen »maszk« létrejöttét az olvasás során.” Kulcsár-SzabóZoltán, Metapoétika, Kalligram, Budapest, 2007, 83.

[10]„Töredékesség. Szótalanítási kísérlet. Éntelenítési kísérlet. Mérlegelés- és trendnélküliség. Depoetizálás, majd váratlan repoetizálás. Versépítő stratégiája a továbbírás, a továbbfeszítés, a félbehagyás, az újrakezdés. A kulcsszavak, kulcsszereplők elrendezése, majd szétszórása.” Antal Balázs, Hatástapasztalat (Zudor János: Romániából jöttem) = Uő., Súly és könnyűség, Műút Könyvek, Miskolc, 2020, 56–65.

[11] Kiss Ernő Csongor, Románia-oratórium, Várad, 2018/10, 72.

[12] Mihók Tamás, Bihorul poetic postbelic, Editura Universității, Oradea, 2021, 195–196.

[13] De Man, Paul, Az önéletrajz mint arcrongálás, ford. Fogarasi György = Pompeji 1997/2–3., 93–107.

[14] Jonathan Culler mindenekelőtt az aposztrophé négy funkcionális aspektusát különbözteti meg, melyek az olvasás eltérő szintjein érvényesülnek, és éppen ezek eredményezik a figura zavarbejtő jellegét: 1. mint műnemi-műfaji konvenció az invokáció az érzelmek heves kifejezője, nyomatékosítója vagy épp egy transzcendens Másik megszólítása egy dologhoz fordulva. 2. a világgal való találkozás interszubjektív viszonyként történő konstitúciója, Én-Te modell egyszerű oppozicionális struktúrája.  3. olyan eszköz, mely lehetővé teszi a költői hang számára, hogy egy tárggyal olyan viszonyt alakítson ki, amelyben önmagát képezheti meg. 4. a radikális interiorizáció és szolipszizmus aktusa, mely az Én-Te, bent-kint kiasztikus átfordításain alapszik. Culler, Jonathan, Aposztrophé, ford. Széles Csongor, Helikon, 2000/3, 370–389.

[15] Hamacher, Werner, Hívatlanul = Uő., Menedékhely, ford. Szabó Csaba, Ráció, Budapest, 2019, 170.

[16] De Man, Paul, Az olvasás allegóriái, ford. Fogarasi György, Magvető, Budapest, 2006, 208–209.

[17] A századforduló egyik leghíresebb román szobrászaként számon tartott Constantin Brâncuși a román folklórból inspirálódva készítette el 10 bronz- és márványszoboról álló Măiastra-sorozatát, amely a helyi mitikus képzetköröben a madarak királynőjeként számon tartott mágikus lényről kapta a nevét. A román hiedelmvilágban a Măiastra elbeszélése (megfiatalító ének) átfedéseket mutat a főnixmadárral is, ami a görög-római mitológiában az időt, a napfényt és a megújulást szimbolizálja. Amikor Brâncuși-t az 1908-as évektől sorozatosan készített madárszobrairól kérdezték, akkor azt válaszolta, hogy: „Én nem madarakat alkotok, hanem repüléseket.” („Eu nu creez păsări, ci zboruri.”)

február 24, 2025 | Ujvarad Admin | Lapszámok | Rovatok
MEGOSZTOM

Újvárad: Műhely-szám ajánló

Februárban Műhely-számmal jelentkezik az Újvárad folyóirat. A megfigyelt: Nyiszli Miklós címmel Dr. Gáspárik Attila ír tanulmányt az Orvos voltam Auschwitzban című, a maga korában vitákat kiváltó kötet szerzőjéről, a romániai Securitate Irattárát Vizsgáló Bizottság (CNSAS) archívumában felfedezett dokumentumok alapján. Valahol Közép-Európában címmel közöl a lap szemelvények Adriana Babeți A 20. századi közép-európai regény szótára című művéből Gálfalvi Ágnes fordításában. „Hiába akarunk mi jó iskolát, ha náluk otthon nincs áram” címmel Plainer Zsuzsa kulturáis antropológussal az egykori nagyváradi Cinka Panna romatelepről beszélget Szűcs László.
A Galéria rovat a Tanulni a természettől? – Botanika című, a debreceni MODEM-ben látható csoportos művészeti kiállítás anyagát kínálja. Színpadról a világ címmel Simon Judit a közelmúltban szervezett fesztiválok tapasztalatai alapján ír a romániai Magyar színházak kínálatáról. Az első budapesti Kontextus művészeti programba Én, aki a rendszeren kívül-belül vagyok címmel Juraszek Krisztina írása kínál betekintést.
A megeleveníthetetlen máshollét címmel Kovács Edward a 71 éve született Zudor János két, 1989-es első kötetében megjelent versét elemzi. A Dokumentum rovat a nagyváradi levéltárban nemrég előkerült, Tabéry Gézához fűződő anyagokat, egy verset és egy Juhász Gyulának küldött táviratot mutat be.

A lapszám kapható a lapárusoknál, könyvesboltokban, a laptapir.ro oldalon és a holnap.ro online könyváruházban.

február 18, 2025 | Ujvarad Admin | Hírek
MEGOSZTOM

Újvárad Műhely-est a Partium Házban

Debrecenben, a Partium Házban mutatjuk be frissen megjelent idei második lapszámunkat február 19-én, szerdán 18 órakor. Az Újvárad folyóirat idei második, Műhely számában megjelent írások kapcsán Simon Judit az erdélyi színházak, Gálfalvi Ágnes az erdélyi magyar könyvkiadás jelenéről beszél, a moderátor Szűcs László, a folyóirat főszerkesztője, aki a lapszámban megjelent további érdekes témákról is szól.

A lapszám tartalmából:
A megfigyelt: Nyiszli Miklós. Dr. Gáspárik Attila írása Dr. Nyiszli Miklósról, az Orvos voltam Auschwitzban című, a maga korában vitákat kiváltó kötet szerzőjéről, a romániai Securitate Irattárát Vizsgáló Bizottság (CNSAS) irattárában felfedezett dokumentumok alapján.
Valahol Közép-Európában. Szemelvények Adriana Babeți A 20. századi közép-európai regény szótára című művéből Gálfalvi Ágnes fordításában.

„Hiába akarunk mi jó iskolát, ha náluk otthon nincs áram”. Beszélgetés Plainer Zsuzsa társadalomkutatóval az egykori nagyváradi Cinka Panna romatelepről.
Tanulni a természettől? – Botanika Csoportos kortársművészeti kiállítás a debreceni MODEM-ben a Galéria rovatban.

Színpadról a világ. Közelképekben az erdélyi magyar színjátszás, fesztivál-nézetekből. Simon Judit összeállítása.

Én, aki a rendszeren kívül-belül vagyok. Juraszek Krisztina írása az első budapesti Kontextus művészeti programról

A megeleveníthetetlen máshollét. Kovács Edward elemzése a 71 éve született Zudor János költészetéről két verse tükrében.

Lapok Tabéry Géza hagyatékából. A Dokumentum rovat az író két, a nagyváradi Állami Levéltárban nemrég felfedezett kéziratát mutatja be.


A rendezvényen a debreceni Kodály Zoltán Zeneművészeti iskola diákjai lépnek fel.

Az est a szokásos, pohár bor melletti beszélgetéssel zárul.

augusztus 20, 2024 | Ujvarad Admin | Kultúra | Rovatok
MEGOSZTOM

Párhuzamok a Műhelyben

Örvendezik az ártatlan szerkesztői lélek, amikor egy ilyen, félévente jelentkező Műhely-szám anyagai – olykor, ismerjük el, a szerencsének, máskor a tudatos keresésnek köszönhetően – elkezdenek hatni egymásra, kommunikálni egymással, akár ki is egészíteni, illusztrálni egymást. Mint egy soros kapcsolásos áramkör, persze ilyen műszaki hasonlatba kockázatos belemenni. Nem lehet minden redakció tele elektrofilozófusokkal, mint amilyen a mi drága barátunk, kollégánk, Szilágyi Aladár volt. 

Szóval még a tervezés heteiben annyi látszott csak biztosnak, hogy a transzilvanizmusról szóló beszélgetéssel indulunk, amit a hasonló című kötet váradi bemutatóján rögzítettünk. Ez adja a szám alaphangját, bizakodtunk, majd hamar kiderült, mi sem természetesebb, minthogy egy új, a maga nemében egyedi helytörténeti tankönyv ismertetése kínáljon hozzá remek párhuzamokat, nyilván elsősorban a 20. század históriája által. Ugyancsak remek kapcsolódási pontokat kínált két társművészeti anyag. A színház világából az elfeledett rendező, Farkas István portréja, illetve egy a hónap végéig Sepsiszentgyörgyön, a Magmában látható tárlat kurátori ismertetője, ami ugyanabba az időszakba, a 70-es, 80-as évekbe visszatekintve két korabeli kortárs művészeti csoport, a nagyváradi 35-ös Műhely és a marosvásárhelyi MAMŰ jelentőségét mutatja be. S ha már erdélyi, romániai közelmúlt, ennek egyedi szemléletű, hiteles tanúi szólalnak meg két beszélgetésben. Egyfelől a Déstől Budapesten át Kanadáig vándorolt Horváth Sz. István író, kritikus, műfordító portréja, illetve a Szinérváraljától Budapesten át Bukarestig került történésszel, diplomatával, s ugyancsak műfordítóval, Borsi-Kálmán Bélával folytatott beszélgetés következő része. És csupán látszólag jelent kivételt két irodalmár, a vajdasági Radics Viktória és a székelyföldi Tamás Dénes beszélgetése a természetről. Hiszen az ember és a természet együttélése, kapcsolata, a természet megértése, megóvása a jelen társadalmai számára ugyancsak égetően fontos kérdés.

A szerk.

augusztus 6, 2024 | Ujvarad Admin | Lapszámok | Rovatok
MEGOSZTOM

Újvárad – nyári Műhely-szám

Újabb Műhely-számot kínál olvasóinak az Újvárad folyóirat. A transzilvanizmus arcai egy tavaszi beszélgetés írott változatát kínálja, az MMA Kiadó gondozásában megjelent, Transzilvanizmus – eszmék, korok, változások című kötet bemutatóján elhangzottakat két szerző, Boka László és Filep Tamás Gusztáv közreműködésével. Az kell a könyvben legyen, ami megtörtént – ezzel a címmel ajánlja nagyváradi helytörténeti tankönyvét a két szerző, Kormányos László és Vincze Zsolt, akiket a középiskolai történelemoktatás jelenéről is faggattunk. Mădălina Brașoveanu kurátor Beszámolók egy túlságosan zajos magányról címmel foglalja össze a Galéria rovatban a sepsiszentgyörgyi Magma kiállítótérben nyílt kiállítás anyagát, mely a nagyváradi 35-ös Műhely és a marosvásárhelyi MAMŰ alkotóinak munkáiból válogat. Farkas István, az elfelejtett rendező című tanulmányában Orosz Timea Gabriella az erdélyi magyar színjátszás közelmúltjába kalauzol. Folytatódik Radics Viktória és Tamás Dénes esszéisztikus beszélgetés-sorozata, ezúttal a természetről. A dési születésű, kolozsvárivá, majd budapestivé lett, ma Kanadában élő Horváth Sz. István közíró, színikritikus, műfordító Szűcs László kérdéseire válaszol az Azt szeretném, hogy ne kötőjeles kanadai legyek című interjúban. A Fölmásztam az uborkafa tetejére című, 2008-ban készült hatszemközti beszélgetésben Kondrád György és Kőrössi P. József faggatja Borsi-Kálmán Béla történész, diplomata, műfordítót.
A nyári Újvárad Műhely kapható a lapárusoknál, könyvesboltokban, illetve online előfizelőink számára már elérhető, s előfizethető.

február 19, 2024 | Ujvarad Admin | Lapszámok | Rovatok
MEGOSZTOM

Újvárad, 2024/1.

Az Újvárad Műhely számában beszélgetést olvashatnak a december végén elhunyt Kovács András Ferenc költővel, a 2009 márciusi nagyváradi, Kőrössi P. József által vezetett Törzsasztal esten elhangzottak szerkesztett változatát. Ehhez kapcsolódik az ugyanakkor Kinde Annamária és Szűcs László által készített, Nem tudom, hogy hol kezdődik a vers című interjú KAF-fal. Kovács Edward tanulmánya egy tragikusan fiatalon elhunyt magyar költő, Simon Balázs életére és műveire hívja fel a figyelmet Az örök visszatéréstől a végességig címmel. Másfajta emlékezés indítja a lapszámot, a negyven éve elhallgattatott Ellenpontokról, az egyetlen romániai szamizdat lap történetéről és jelentőségéről, korabeli megítéléséről a témát kutató kolozsvári politológust, Kiss Ágnest faggatta Plainer Zsuzsa és Szűcs László. Irodalom és társadalom mellett zenei témákat publikál a lap, Veress Gyöngyvér csíkszeredai zongoratanárnő Liszt Ferencről szóló tanulmányai a komponistáról a korabeli sajtóban, erdélyi tanítványairól, valamint Liszt alakjáról a korabeli ikonográfia tükrében. Egy izgalmas esszédialógust is kínál a szám, Radics Viktória és Tamás Dénes szerelemről folytatott párbeszédét, amit az író-fotográfus Szöllősi Mátyás remek portrésorozata illusztrál. 

június 19, 2023 | Ujvarad Admin | Lapszámok | Rovatok
MEGOSZTOM

Júniusi Újvárad-ajánló

Újabb Műhely-számmal jelentkezik júniusban az Újvárad folyóirat. Kormányos László tanulmánya Janus Pannonius latin nyelvű költőnk életével és a reneszánsz kori Várad művelődésével, továbbá annak utóéletével foglalkozik. Boka László két, kalandos sorsú, 1908-ban Nagyváradon készült Ady-fotó történetét idézi fel, Hogy látva lássanak? címmel. Néhány vonás Horváth Imre és Bélteky László barátságához címmel publikál hiánypótló értekezést Bakó Endre debreceni irodalomtörténész. A magyar történelem az én falumban kezdődik a címe a 2007-ben Kőrössi P. József által Kányádi Sándor költővel készített életút beszélgetésnek. Kiss Jenő művelődésszervező, korábbi Kovászna megyei könyvtárigazgató portréját kínálja Gálfalvi Ágnes interjúja. Pénz költve vész, tartva tenyész címmel Lakatos Artur Lóránd indított a pénzügyi ismeretek világába vezető sorozatot. A folyóirat már kapható a szokott könyvesboltokban és az újságárusoknál.

január 6, 2023 | Hausmann Cecília | Kultúra | Rovatok | Uncategorized
MEGOSZTOM

Egy emberléptékű város kellékei

Kisipari és sorozatgyártott iparművészeti emlékek sorsa Nagyváradon

Az elmúlt évek tapasztalata arra enged következtetni, hogy egyre több nagyváradi érdeklődik az általuk belakott épített környezetet tárgyaló helyi idegenvezetések, vagy városi séták iránt. Amellett, hogy ez egy nemzetközileg is egyre népszerűbb műfaj, a váradiak érdeklődése jól mutatja, hogy szükségessé vált (újra)teremteni egyfajta meghitt kapcsolatot a lakosok és az épített környezet között. A városias fejlődést, mint az elidegenedés kiváltó okát már nem szüntethetjük meg (és nem is áll szándékunkban), viszont az utcák, terek, építmények részletekig menő megismerése, óvása az egyetlen lehetőségünk arra, hogy valóban belakjuk és megfelelően alakítsuk környezetünket. Ez az írás is idegenvezetés, vagy inkább „otthon-vezetés”, „írott városi séta”. Azokról a vizuális elemekről, anyagokról, tárgyakról, részletekről, szól, amelyek észrevétlenül hozzájárulnak Nagyvárad hangulatteremtő erejéhez. Nem utolsó sorban pedig útmutató lehet a helyi lakosok, háztulajdonosok, látogatók számára. Segítséget nyújthat abban, hogy felismerjük, mi az, amit érdemes lehet meglátnunk, értékelnünk, megőriznünk az utókor számára.

Az utóbbi évek népszerűsítő kampányain keresztül lassan természetessé válik úgy a helyiek, mint a tágabb közvélemény számára, hogy Nagyvárad építészetét a szecesszió formálta naggyá. Valóban, páratlan modernizációt hozott ez a korszak. A szecesszió lévén az első – későbbi terminussal élve – modernista művészeti mozgalom, amely teljes mértékben elvetette az ókori stílusok, illetve azok újraértelmezésének (reneszánsz, klasszicizmus) másolását. Szecessziós palotáink egykori tervezői viszont érdekes módon sokszor az egyházi és provinciális barokk építészethez nyúltak inspirációért – ennek oka éppen az is lehet, hogy a városban alkotó ismert építészek általában kötődtek a városhoz[1] és annak múltjához. A Fekete Sas, vagy az Ullmann palota tetőíve például éppen a barokk jegyeit idézi (még ha az Ullmann-palota esetében ezt egy egyetemes stilizált barokk forma, és nem egy a városban vagy a régióban honos barokk épület megidézésével tette, mint a Komor és Jakab a Fekete Sas palota Kossuth – ma Independenței – utcai tömege esetében).

Ennek ellenére a török idők után kiépült provinciális Várad földszintes, vagy egyemeletes házai még egy egészen más típusú városi életről tanúskodnak.[2] Bár a századforduló építészei gyaníthatóan szinte teljes mértékben átalakították volna a városközpont kisvárosias képét, az első világháború kitörésével a tervezett fejlődés megtorpant, a kisipari hozzáértés viszont még a következő generáció kihalásáig velünk maradt. A két világháború közötti rövid időszak alatt a nagynevű magyar fővárosi építészek jórészt eltűntek, de mégis a régi oktatási rendszerben nevelt kismesterek és azok tanítványai építettek házakat, ötvözve a régi mesterségbeli tudást az egyre népszerűbb, és különösen a királyi Romániában felkarolt, nemzetközi modernizmus erényeit. A kommunizmus alatt viszont kevés kivétellel, különösen pedig az 1980-as évek második felére az iparművészeti örökség sivárságának, hanyatlásának lehettünk tanúi. Az eddig tartó korszak részleteivel foglalkozom a továbbiakban, az emberléptékű, régi város magánházaival, gondosan elkerülve, hogy az ismert építészek által tervezett paloták részleteire kitérjek, az egy másik írás témája lenne.

  1. Kapuk
  1. A provinciális barokk hagyományait őrző kaputípus

Várad legrégebbi kapui, elsősorban a 19. század elejéről maradtak ránk, nem olyan régiek tehát, mint a legtöbb erdélyi városban megmaradt műemléki védettséget érdemlő kapuelemek. A kaputípus viszont őrzi a 18. századi hagyományt: a párhuzamosan, keresztben, vagy sugarasan elhelyezett lécekből ácsolt felület fő díszítőeleme éppen ez, a lécek által létrehozott geometrikus minta. Egykor ilyen kapuk díszítették a Kapucinus (Traian Moșoiu) és Kőfaragó (Nicolae Jiga) utcákat is, Váralját, Olaszit és Újvárost is. Mára leginkább szerényebb és kései változataik maradtak, olyan félreeső utcákban, mint a Tímár (Plevnei), vagy a Szacsvay (Cuza Vodă), és a Szent János (Ady Endre) utca külső szakaszai. A Kapucinus utcában, illetve a Kolozsvári úton még egy-egy ilyen kapu áll.

  • Provinciális historista kapuk

A műemlékvédelmi értéket képviselő kapuk közül ezekből az általában keményfából készült kapukból találunk a legtöbbet a városban. Ezek javarészt kettes vagy hármas osztásúak, de ilyen jellegű gyalogos bejárati ajtókra is találunk példát. A 19. század második felében uralkodó historista stílusirányzatot követő kapuk elsősorban az ókori görög és római építészet elemeit kívánják újraéleszteni: kazettás felületeket, timpanont, oszlopfejezeteket, néhol mívesebb, máshol egyszerűbb formában: egyszerű, profilozott tábláktól, a térhatású gyémántkváderig. Különös játéknak vagyunk tanúi a szinte kötelezően meglévő kazetta-elemek kapcsán: ezek az antik építészet faragott kőprofiljaira utalva a kapu masszív és biztonságot nyújtó mivoltának benyomását erősítik.[3]

Az utóbbi években ennek a kaputípusnak a kapcsán érdekes jelenséget tapasztalunk. A szocializmusban természetes és divatos volt, hogy a régi fakapuktól megszabadultak és azokat hegesztett, vasból készült kapukra cserélték. A váradiak műveltségének javuló színvonalát jelzi, hogy megmaradt kapuikat ma inkább felújítják, a hiányzó kapukat pótolni igyekeznek, ezek elkészítését pedig egyre több cég vállalja. Bár ez örömre ad okot, ha közelebbről szemügyre vesszük ezeket az új kapukat, rengeteg hiányossággal és visszaéléssel szembesülünk. A legfőbb probléma, hogy ezek rossz minőségű, sokszor puhafából készülnek. Ennek köszönhető, hogy a görögkatolikus líceum a régihez hasonlóra ácsolt kapujának dísze annak felszerelése utáni első héten letört és azóta is szaporodnak rajta az ütésnyomok. Másrészt a kapuk elkészítéséhez használt technikai apparátus és a szakképzettség hiányosságáról tanúskodhat, hogy az illesztések gyenge minőségűek[4], a szépen eldolgozott felületek helyett pedig sok helyen vaskos csavarok éktelenkednek. A szándék természetesen itt is nemes, a szokás pedig egyre népszerűbbé válik, mert rendre, tisztaságra és új tárgyakra van igény.

Az új igézete viszont lassan az abszurdumot is kitermeli, így történt a Kapucinus utca 10. szám alatt, ahol az eredeti, sugaras kiképzésű provinciális későbarokk kaput egy rossz minőségű, historizmust mímelőre váltották. Még ennél is különösebb történet a Szaniszló (Eminescu) 8. szám alatti ház két világháború között, újromán/reklasszicizáló[5] stílusban készült egykori kapujáé. 2021-ben a ház új tulajdonosa úgy gondolta, attól válik értékesebbé az ingatlana, ha (az egyébként jó állapotú), pitykézett rézlábazattal, metszett üvegekkel és aprólékosan kiképzett fafaragványokkal díszített kapuját lecseréli: „valami hasonlóra”. A kaput körülvevő stukkódísz sem úszta meg a felújítást, az elemek is ormótlan szegekkel vannak felfogatva, de ennél sokkal zavaróbb, hogy a pótlás mestereinek még a léceket sem sikerült szimmetrikusan elhelyezniük. Így válik valami, ami a kulturáltság eszköze lehetne, a pusztításévá.

  • Lemezelt kapuk

A 19. század olcsóbb, de mindenképp praktikus megoldása volt, hogy a tömörfa léckapuk homlokzati oldalát lemezzel borították, majd lefestették. Az így elnyert, nagyon modernnek tűnő felület egyetlen dísze a szegecselés által létrehozott minta. Ezt a lehetőséget használták ki a belényesi medence bizonyos falvaiban, különös koncentrációban a várasfenesi népi iparművészetben, ahol előszeretettel szegecselt virágmintákkal és építési emlékfeliratokkal díszítették lemezkapuikat. Nagyváradon, az egyszerűbb lemezfelületű kapuk mellett, amelyből több is van a Pavel utcán (17, 20), a Szaniszló (45), vagy a Szent János (Ady Endre) utcán is (14), egyetlen virágdíszítésű lemezkapu van, a Csengery (Delavrancea) utca 26 szám alatt. Az 1889-es évszámot is szegecselve jegyezték fel rá. Ezeknek a kapuknak a hiányossága, hogy alapvetően nem látványosak és megfelelő karbantartás híján látszólag nem is igényesek, így sokkal kiszolgáltatottabbak a felújításoknak, mint a historista kapuk. A Pavel utca 17. szám alatt, egy szecessziósként újragondolt 19. századi ház lemezkapuja például deklasszált öregként éli végnapjait faoszlopra és téglákra támaszkodva, közelről megfigyelve viszont felsejlik benne a szépség, az arányosság és az ívelt, míves szegélydíszek.

A lemezelt kapuk egy további típusát alkotják azok a műtárgyak, amelyek az előbbieknél technikailag cizelláltabbak. A fényáteresztő deszkakapuknál vált megszokottá, hogy azok nyílásait kovácsolt vassal zárták be, míg a deszkákat fémpánt-szegélyű, és vékony díszpálcákkal tagolt pléhlemezekkel borították be. Az így létrejött tárgyak így a felületes szemlélőnek tömör fémkapunak tűnnek, ellenben elkészítésük jóval kevésbé volt költséges (elegendő volt félkemény, vagy puha fát, akár fenyőt alkalmazni) és maguk a kapuk is jóval könnyebbek, miközben a vasalásnak köszönhetően hasonlóan masszívak voltak. Erre találunk példákat a Beöthy Ödön (Iuliu Maniu) 28., illetve a Széles (Menumorut) utca 13. szám alatt.

  • Szecessziós kapuk

Bár a századfordulós nagyberuházások domináns stílusa a városban egyértelműen a szecesszió volt, a korabeli magánházépítkezések esetében a tizenkilencedik század közepétől az első világháborúig uralkodott a historista ízlés. Így a historista kapuk aránya máig meghaladja a szecessziós kapukét. Tudni kell, hogy a megmaradt szecessziós kapuknak, bár a szakmai hozzáértésről egyértelműen tanúskodnak, a nagy része vagy mintakönyvek alapján készült, vagy az egyes műhelyek által rajzolt minták variációi voltak. Ha stilárisan nem is, városképi szempontból viszont kifejezetten értékesek. A Kőfaragó (Nicolae Jiga) utca 27. és a Szacsvay (Cuza Vodă) 11. és 17. szám alatti kapuk az ívelt kovácsoltvas és faelemeikkel kiváló példák ezekre a művészi szempontból nem egyedi, a szecesszió különböző nemzetek által alkalmazott típusaihoz nem illeszkedő, de igen mutatós kapukra. A Pavel utca 21. szám szecessziós kapuja is ilyen, ez érdekes példa azokra a felújításokra, amelyekben megőrzik a jó állapotú kovácsoltvas és faragott fa elemeket, majd azokat új vázra építik fel. A kapu eredeti formáját nem ismerhetjük, vas elemei viszont a magyaros szecessziót idézik.

Nagyváradra nem volt jellemző a nyugat-európai, és különösen nem a francia szecesszió hatása, ennek ellenére két kifogástalan minőségű kapu ezekből is maradt.[6] Az Úri utca 42/A kapuját a kovácsoltvas virágok és visszahajló (ostorcsapás – coup de fouet – szerű) szármotívumok teszik látványossá. A Szilágyi Dezső (Moscovei) utca 7. szám kovácsoltvas kapuján bár központi elemként az ostorcsapás-mintát alkalmazták, az elemek elrendezése mégis egészen geometrikus és letisztult, a német Jugendstil-lel rokon.

  • Szabadon álló kapuk

A kovácsoltvas szabadon álló, vagyis a nem homlokzatba, hanem azok folytatásaként épített kapuk gyakori elemei a váradi házsoroknak, javarészt a 19. század végéről valók. A historista ízlésű házak fa kapui a homlokzat egyfajta folytatásaként az antik építészeti elemeket mímelték, a kovácsoltvas technikája azonban nem adott lehetőséget erre, így ezek esetén szimmetrikusan elhelyezett virágdíszekkel és cirádákkal kellett megelégedniük. Ezeket a cirádákat a huszadik század második felében is sokan másolták, az eredetieket arról ismerhetjük fel, hogy az elemek nem hegesztve vannak, hanem vaspántokkal összefogva.

Az egyik legszebb és leglátványosabb „szecessziós” kerítéskapu Nagyváradon nem szecessziós. A Beöthy Ödön (ma Iuliu Maniu) utca 74. szám alatti, ma rikító kékre festett, növényi ornamentikájú kaput valószínűleg ugyanaz a tervező tervezhette és ugyanaz a műhely készíthette a húszas években, mint a háború előtt a Szaniszló utcai francia inspirációjút, a visszahajlítások módja legalábbis erre utal. Bizonyos, hogy a kaput a húszas években emelték, akárcsak a házat. Ennek a kapunak a késeisége jól mutatja, hogy a kliens maradibb ízlésén, vagy a megmaradt mintakönyveken is nagyban múlt, hogy az építők az aktuális divatokat, stílusirányzatokat mennyire követték.

A skandináv nemzeti romantika magyar szecesszióra való hatásáról tanúskodik kőlábazatával és oromzatos oszlopaival a Tarr György által épített, Gróf Batthyány Lajos (ma General Leonard Mociulschi) utca 13. szám kerítése és annak kerítéskapuja, amelyen jól megférnek az ipari jellegű rácsok és a geometrikus ornamentika, egyszerre reflektálnak a ház modernségére és népies jellegére, pártázatos ereszére is. Tarr György esetében azért tehetünk kivételt jelen cikk ismert építészekre vonatkozó tiltásával, mert ő volt az, aki a legtöbb szecessziós magánházat és kis bérházat tervezte Nagyváradon, nevét viszont kevés helyen, csak a tudományos igényű lajstromokban említik, de a reprezentatív összefoglalókból rendszerint kihagyják.

Mindenképp említést érdemel itt a Rulikowski temető neológ zsidó parcellájának a főbejárat felőli úton megközelíthető nagyméretű, indás és virágdíszes szecessziós kapuja is, valamint a keresztény temető néhány, és a neológ temető több, a sírokat körülvevő kovácsoltvas kerítésének kapuja, ezek stilárisan, kivitelezésükben hasonlóak a magánházak szabadon álló kapuihoz.

  • Kirakatok

Talán már nem is érdemes azon keseregnünk, hogy eltűntek a régi kirakatok a városból. Az a néhány, amely megmaradt, még mindig szolgál gyönyörködnivalóval. A Szent János és Szilágyi Dezső utcák kereszteződésénél lévő egykori kereskedőporta kazettás kirakatkerete, itt az ablak és a bejárat külön keretezést kapott.

Modernebb kirakatok a Teleki (Primăriei) utca megmaradt kirakatai. A 34. szám alatt álló kirakat egészen egyszerű, viszont a homlokzat teljes szélességében, a két üzlethelyiség és a kapu szélességében fut. A 46. szám alatti igényesebben készült, máig megvan a fába beépített fehér márvány lábazati borítása. Kár, hogy az üvegeket szegélyező fa pannókat egyiknél sem használják már rendeltetésszerűen, hirdetőpanókként.

A Szent János utca 32. szám alatti szecessziós kirakatdíszítés a huszadik század 90-es éveiben, vagy a kétezres években készülhetett. Itt néhány megmaradt elem viszont arra utal, hogy a minta, ami alapján gyártották, maga az eredeti kirakat volt. Az illesztések minőségén, az arányokon, a szegelésen és az elemek vaskosságán látszik, hogy ez egy újragyártott kirakat. Erre bizonyítékul szolgál, egy egykori mezőtelegdi patika nagyjából eredeti állapotban megmaradt bejárata, ezzel összehasonlítva válik nyilvánvalóvá, hogy a Szent János utcai üzlet egykori hullámvonalas fadíszei milyen kecsesek lehettek.

  • Kilincsek

A korabeli mesterségbeli tudást és a technikák sokféleségét ismerhetjük meg, ha figyelmet szentelünk a régi házak kilincseinek. A fentebb leírt provinciális barokkot idéző léckapuk és a lemezkapuk vasból készült kilincsei a legsokfélébbek, vannak köztük lemezpajzs nélküliek és csak a kulcslyukat takaró, fél-lemezpajzsúak, díszes és egyszerű fogantyújúak is. A historizmus korabeli kilincsekre már jellemző, hogy rézből készültek, a fogantyúk pedig sokszor geometrikus tömbökből állnak. Mutatós florális szecessziós kilincspajzsai vannak a Szilágyi Dezső utca 7. szám alatti háznak. A Darvas ház oktogonális, DI monogrammú[7] egyik egykori kilincse ma egy újvárosi, egykoron kétcsaládos magánház bejáratán díszeleg.

  • Ablakok és spaletták

Az utóbbi tizenöt évben kezdődött és azóta is zajlik az elmúlt száz év egyik legnagyobb műemlékvédelmi értékrombolása: a hőszigetelés, és különösen a hőszigetelő ajtók és ablakok fénykora. A régi házak eredeti ajtó- és ablaktokozataik nélkül teljesen jellegüket vesztik. Sok igényes házfelújításnál látható, ahogy az igényes stukkófelújítás dacára az összkép diszharmonikus, olyan, mintha megvakult volna a homlokzat. Végtelen számú szomorú példát hozhatnánk, de az egykori Lähner György (Mimozei) 3. szám alatti szecessziós villaépülete megmutatja, hogy vizuálisan hogyan semmizhet ki egy épületet az eredeti ablakok és ajtók cseréje. A Körös (Tudor Vladimirescu) utca néhány megmaradt 19. század eleji „parasztbarokk”, vagyis ívelt oromfalas homlokzata jól szemlélteti a különbséget a műemléki és a gondatlan, esetleges felújítások között. A 41. számnál az eredeti ablakok mintájára készítettek hőszigetelő ablakokat. A 49. és 51. számú házak viszont a sorozatos gondolattalan cserék (új, műanyag, osztatlan ablakfelületek; vonalas vakolatdíszek elsimítása) miatt már nem emlékeztetnek régi önmagukra.

Az 57. számnál álló ház ablakai viszont eredetiek és erről az ablaktípusról érdemes pár szót ejteni. A barokk korszakban terjedtek el azok a vékonypálcás, általában négy táblára osztott ablakok, amiknek a keskeny kerete alig emelkedik ki a homlokzat szintjéből, az illesztéseknél pedig apró, lapos vaspántokkal vannak összefogva. A Teleki utca 20. alatti 2020-ban lebontott, majd újraépített homlokzatú, emelet vagy inkább dobozráépítéses, egykor historista ház ablakai is ilyenek voltak, a homlokzat síkján belülre épített ablakok pedig ennek a háznak is teljesen megváltoztatták a jellegét. Ezek a vékonypálcás régi ablakok azok, amelyek még megmaradtak a város 18-19. századi jellegéből. Eltűnésük nagy veszteséget jelent. 2022-ben láthatunk először olyan felújítást, ahol ezeket értő módon újították/cserélték. Az egyiket a Patak (Mircea Popescu) utca 4 szám, a másikat pedig az Alapi János (Postăvarului) 3 szám alatt.

  • Pinceszellőzők

A Jean Calvin utca 1. szám alatti 19. század végi bérház pinceszellőzői jó példái annak, hogy hogyan lehet egyszerű eszközökkel minőségi hatást elérni. A pálcás rácsozat alig észrevehető virágmintái az keresztillesztéseket takarják, erősítik. A Teleki utca 17 számú, valószínűleg kora 19 századi alapú háznál a szellőző egy tömör vaslap, amelyből csillag-/virágmintát vágtak ki. A Lórántffy Zsuzsanna (ma Ion Luca Caragiale) utca 11 számnál a pinceszellőző az egyetlen elem, amely utal a század második felében a díszeitől megfosztott, hamarosan lebontandó ház eredetileg szecessziós stílusára.

6.       Keramit

A 19. század hetvenes éveitől alkalmazták Európa több országában azt a nagyszilárdságú kerámiaburkolatot, amelyet téglaformában utcakövezésre, járólapként pedig kocsibeállók burkolására alkalmaztak. Néhol útszegélyként is használták az élére állított téglákat. A keramit sárga színével máig díszíti sok ház bejáratát, és bár Nagyváradon már nincs, Szatmárnémetiben, Marosvásárhelyen vagy Budapesten még mindig megmaradtak keramittal burkolt utcák. Bár a keramit 1903-as szabadalmazása a magyar századfordulós ipartörténet egyik fontos mozzanata, más országokban is gyártottak hasonló, préselt, majd magas hőfokon üvegkeménységűre égetett burkolatokat. Bécsben, Párizsban vagy Koppenhágában is találunk hasonlókat. A Magyar Kerámiagyár terméke viszont nem csak Bécsbe, hanem Belgrádba és Bukarestbe is eljutott, a Gara de Nord melletti védőjárdákat és a központi fogadócsarnokot is ezek a lapok díszítik. Később a bukaresti városvezetés a keramitot utánzó, hasonló színű, de egész más állagú, kilences osztású kerámialapokat gyártatott, ezekkel burkolták a metróállomásokat. Az anyag csúszóssága és balesetveszélyessége vetett véget Európa szerte a keramit fénykorának, a 20. század közepétől a legtöbb helyen aszfalttal cserélték, vagy sokszor ezzel fedték el a sárga kockákat.

Nagyváradon a leglátványosabb hely, ahol ilyet láthatunk, a Stern Palota kocsibeállója, de a legtöbb ház bejáratát ezekkel burkolták. Mára kevés maradt ezekből, a régi házak bontása nem kíméli az állományt. A Teleki utca 20. alatti ház tavalyi bontásakor a homlokzat kiosztását és díszítőelemeit reprodukálni kellett, de a keramitlapok, akárcsak a spaletták, eltűntek.

7.       Kő- és műkőlábazatok

Az egyik leggyakoribb hiba a régi házak felújításánál a lábazatok szakszerűtlen cseréje. A legtöbb esetben az építőanyag-piacon fellelhető anyagokból és technikákkal igyekeznek helyrehozni a lábazatokat, nagy műanyagtartalmú díszvakolatot, a tehetősebbek márványt tesznek, ezáltal megváltoztatva az épületek jellegét. Olyan városokban, mint a 19. századi Kolozsvár, a környék természeti adottságait használva és a korábbi hagyományt követve, homokkő lábazatokkal burkolták a homlokzatokat. A váradiaknak ezzel szemben (éppen az alföldi, kőben kevésbé gazdag állapotok miatt) ekkor még a vakolat jutott, mint lábazati díszítőelem. Homlokzati dísztéglával, az úgynevezett klinkerrel borított házakon a lábazat általában más színű vagy mintázatú klinker. A század végén válik általánossá a vörösmészkőlapok használata, a századfordulón pedig a műkőből, vagyis portland-cementtel vegyített kőporból öntött lapok terjedtek el. A mészkőlapok vonalas dísze a durva és elsimított felület játéka volt. A szegélyeket simára hagyták, a többi felületet pedig stokkoló vagy cizellőr kalapáccsal alakították. Ugyanezt a hatást kívánták elérni a műkőlábazatoknál is, amelyeket vaskapcsokkal fogtak be a téglafalba. A század elején egészen alacsony lábazatokat emeltek, a magyaros szecessziós épületeken mintákkal és hullámzó mintákkal díszítve azokat. Az 1930-as években a műkőlábazatokat vastagabb és nagyobb, gyakran vertikális lapokból állították össze, ezek a modernista épületeken gyakran szerepelnek domináns homlokzati elemként. Fontos lenne a felújításokkor nagyobb figyelmet szentelni az eredeti lábazatok megtartásának és megfelelő pótlásának. A Beöthy Ödön (Iuliu Maniu) utca 28. számú házán szakszerű felújítás történt, a klinker téglát homokfúvással tisztították meg, majd látták el fedő-impregnáló lakkréteggel. Ugyanennek az utcának a 11. szám alatt, illetve a Ritoók Zsigmond (George Enescu) utca 8. szám alatti négytengelyes házon ugyanezt a típusú téglát amatőr módon lemázolták. A Szent János (Ady Endre) utca 19 szám alatti egyemeletes modernista/art deco bérház sötétszürke műkőlábazatára pótlásul a fal síkjába szinte teljesen belesimuló szürke csempét tettek, ezzel változtatva meg a homlokzat egyszerű, de ízléses arányait, felületeik matt, visszafogott fényét. Vakolatból készült lábazatot már szinte alig találunk a városban, ha ezek még is eredeti anyagukat mutatják, akkor azt rendkívül rossz állapotban.

8.       Ablaküvegek

Általában a belső szélfogókon, valamint régi üvegajtókon látunk még aprómintás, homokfújt, vagy maratott síküvegeket, úgynevezett mousseline, vagy dessin-táblákat*. Ezeket a mintákat a 19. század első felétől gyártották Európa-szerte és sokszor alkalmazták a bútoriparban is. Itt a letakart felületek maradtak áttetszők, a csiszoltak vagy maratottak pedig mattá váltak. Szélfogókon és a kapuk felső, nem mozgatható részein a mousseline-üvegek mellett fémekkel, oxidokkal és ásványokkal színezett üvegeket is alkalmaztak.

9.       Redőnyjelvények

Olyan régi üzlethelyiségek redőnyein, mint a Tímár és a Körös utca sarkán álló, még láthatók a gyártók jelvényei. Ezen a Patent – Paschka és Tsa – Budapest áll. A város legtöbb ilyen jelvénye viszont a helyi redőny- és kályhagyárat, a műlakatos Szántó Dezsőét, némelyik pedig a konkurenciát, a Grünwald testvérek cégét hirdeti. A jelvények a kor ízlését követik. Az 1911-ben alapított cég korai reklámbillogai először egyszerűbbek, majd szecessziós ízlésűek, a két világháború között pedig modernista reklámgrafikai terv alapján, ehhez illeszkedő betűtípus felhasználásával készültek. A görögkatolikus egyház Pavel utca sarkán lévő bérházának üzlethelyiségén ilyen modernista tipográfiájú és formavilágú jelvényt találunk.

10.    Házszám-táblák

A század elején készült házszámtáblák még nagy számban megmaradtak a belvárosban. A négy fülesbástyát formázó vaslap nem a vár bástyáira utal, ez egy használt klasszicizáló formaelem, ilyet például a Premontrei templom oldalablakainak stukkódíszein is felfedezhetünk. Az impériumváltásokkor egyszerűbb módszert választottak, mint a táblák lecserélését, körcsiszolóval kicsiszolták belőlük a régi utcaneveket, egyes helyeken pedig felfestették rájuk az újakat. Elvétve láthatók olyan házszámtáblák is, amikről nem tüntették el a régi neveket, érdemes ezeket megkeresni a városban. A Beöthy Ödön utca 39. számú ház táblája sokat megmutat nekünk a 20. század utolsó évtizedeinek hangulatából: nemzeti színekkel díszítve reprodukálta valaki a század eleji házszámtáblák formáját – műanyagból.

11.    Belsőépítészeti elemek

Bár a belsőépítészeti elemek a legkiszolgáltatottabbak, sok nagyváradi magánházban még mindig találunk eredeti részleteket: jelzett rézkilincseket, rézgombos spalettákat, oroszlánlábas kádakat, falburkolatokat, kilincseket, beépített tükröket, radiátor-takaró elemeket, fajansz és mettlachi (anyagában színezett, mázatlan kerámia) csempéket, gyakrabban mintás, préselt cementlapokat. Ritkán, de találhatók és feltárhatók még eredeti falfestések, néhol megvannak még réz és porcelán WC-lehúzók és porcelán vagy bakelit villanykapcsolók is. Különleges apróság, egy vízvezetékszerelő, Bihari Samu reklámja. Rézgyűrűre maratta a nevét és háromjegyű telefonszámát, ezt applikálta az általa felszerelt rézcsapok mögé.

12.    Csengők

Az egy tenyérben is elférő ipari műkincsekből az elektromosság elterjedése előttről vagy annak kezdetéről, a régi csengőfogantyúkból még több is eredeti helyén van Nagyváradon, a Széles (17.) és az Úri utcákon (49.), és a Schlauch kertben (4.). Ezek a kuriózumszámba menő technikai eszközök még huzallal működtették a hagyományos csengőkolompot. Meglétük talán csak annak köszönhető, hogy diszkréten bújnak meg a homlokzatokon.

Ezeknek az elfeledőben lévő részleteknek[8] a helyzete azért is figyelemre méltó, mert a rájuk való odafigyelésünkön lehet próbára tenni közösségünk állapotát. Analóg ez a szellemi örökségünkkel, történelmünk ismeretével is. Bár a váradi polgárság számára mindig is természetes volt, most felnövőben van Nagyváradon az első itt született generáció, amely nem használja, de még csak nem is ismeri a régi utcaneveket. Pedig az otthonlétünk, a város sajátunkként való megélésének alapvető eleme az a szóbeli hagyomány, amely nem cinkosokká, inkább a saját tereit belakó, történelmét és mindennapjainak történetét ismerő közösséggé formálta a váradi lakosokat – elsősorban a magyar, de a román lakosságot is – az utóbbi száz évben. A közösségünk által felhalmozott tudás biztonságadó élményének elvesztése miatt lesz nagy veszteség, ha elfelejtjük a Zöldfa utca középkori eredetű névadást tanúsító nevét, a szürkülő kolostorfalak történetére pedig még a Kapucinus utca neve sem emlékeztet majd senkit. Szegényebbek leszünk, ha már nem jut eszünkbe a Körös utca nevéről, hogy a jobboldali telkek egykor a folyóig értek ki.

Ugyanígy van ez az építészeti és iparművészeti emlékeinkkel is. A közösség értékeinek védelmén kívül van egy sokkal gyakorlatiasabb érv is ezek megőrzésének szükségességére: Nagyvárad „szecessziós városként” való márkázása megalapozatlan marad, ha mindazt az építészeti és iparművészeti kincset, amely, nem a palotákhoz, hanem a kisebb léptékű polgári vagy a vernakuláris jellegű építészethez kapcsolódik, elveszítjük. Nagyvárad esztétikai és turisztikai értékelhetősége nagyban támaszkodik a műemlékeket vagy autentikus építményeiket alkotó eredeti részletekre, megmaradt eredeti anyagokra. A 19. század, a századforduló és a korai modernizmus nevezetes építményei sokszor ezeknek a részleteknek köszönhetik azt értéket, amelyet teljesen jogosan nekik tulajdonítunk. Ezek leépítése éppen azt a státust rombolná, és sajnos sokszor rombolja is, amelyet fáradságos munkával éppen az elmúlt másfél évtizedben sikerült jórészt visszaállítani. Kulturálisan és turisztikailag is sokkal kevesebbet ér egy olyan város, amely csak kiemelt látványosságokat nyújt, az élet működésének és a mindennapjainak történelmi emlékeit pedig hagyja pusztulni. Különösen azokat, amelyek nem csak kellően régiek, hanem komoly mesterségbeli tudással is készültek. Bármilyen megbúvó, jelentéktelennek tűnő részletek is ezek, felbecsülhetetlen értékűek, mert megmutatják a kifinomultság és a jó ízlés életszínvonal-javító és jóllét-teremtő erejét.

(A szerző 2022. június 24-i nagyváradi előadása alapján.)

Déry Attila: Öt könyv a régi építészetről 5. Festések, burkolatok, üvegek, gépészet – Festések, burkolatok, üvegek, gépészet, Terc, Budapest, 2010 119. old.

11. oldalon az ablaküvegeknél írom, hogy: mousseline, vagy dessin-táblákat, oda kellene a fentit betenni jegyzetnek

[1] Jakab Dezső, Komor Marcel hosszú távú szakmai partnere, körösrévi születésű volt. Vágó József és Vágó László a kiterjedt nagyváradi Weinberger család egyik ágának leszármazottai. Míg szülei és testvérei már Budapesten éltek, József itt is fejezte be középiskolai tanulmányait. Spiegel Frigyes nővére a Sonnenfeld családba házasodott. Más fontos építészek, mint a felvidéki gyökerekkel rendelkező idősebb (és fia, az ifjabb) Rimanóczy Kálmán, vagy Sztarill Ferenc nagyváradi illetőségűek voltak. Talán Mende Valér az egyetlen, aki nem volt helyi (vagy helyi lakos) és nem is kötődött rokoni szálakkal a városhoz. Mende alföldi (kecskeméti) sikerei után, még nem teljesen tisztázott módon az egyik legtöbbet foglalkoztatott váradi építész lett. Szakmai sikereinek az első világháború kitörése vetett véget.

[2] Lásd: Zuh Deodáth: Heritage destruction, heritage creation, and the lost art of classicism. Reshaping early 19th-century Hungarian cityscapes before and after the First World War. Kéziratban.

[3] Ezt a jelenséget először komoly teroretikus igénnyel Gottfried Semper, a 19. század egyik legjelentősebb építésze és építészeti szakírója tárgyalta Der Stil in den technischen und tektonischen Künsten, oder praktische Ästhetik (=A stílus a technikai és a tektonikus művészetekben, avagy a gyakorlati esztétika, 1860) című művében. Semper szerint az építés egyik, egyébként az ember saját testének biológiai megfigyeléseire alapuló sajátossága a belső tartó- és vázszerkezetek felöltöztetésén alapul. A felöltöztetett struktúrák díszei pedig takarékossági okokból, de az eredeti jelentések megőrzése érdekében egy korábbi építészeti formát más anyagban kreálnak újra. Így faragják a márvány oszlopfő formáját fába, de egyébként ugyanígy helyettesítik később a követ csiszolt cement- és betonöntvényekkel, kompozit anyagokkal, a rusztikus vert falat teraszittal stb. A felöltöztetés és az anyagváltás (anyag-csere) elvei a korabeli építői esztétika legfontosabb kategóriái voltak.

[4] Például: Szaniszló utca 67 szám, ahol a kaput a lehetőségekhez képest igényesen gyártották újra, még a régi kilincset is megőrizték.

[5] Másik, de pontatlan nevén új-brâncoveanu (neobrâncovenesc) stílusú. Helyesebb ezt inkább a román nemzeti stílusnak nevezni, vagy a román nemzeti romantika építőművészeti és dekoratív törekvéseinek tekinteni.

[6] Érdekes módon mindkettőt ugyanarra a világosszürke árnyalatra festették.

[7] A Vágó-fivérek irodája, majd különválásuk után József is előszeretettel alkalmazta a nyolcszögű kilincspajzs felső mezőjében a monogramos vagy piktogramos díszítéseket, amely a vonatkozó megrendelés esetén az építtető szimbólumaként, jelzeteként is szolgált. A budapesti Népszava/Világosság Nyomda az „V/N”, a Schiffer-villa a „SM” (=Schiffer Miksa) feliratú monogramos kilincspajzsokat kapott. Nagyváradon az egykori Csendőriskola (ma a Nagyváradi Egyetem kampusza) bejárati ajtajain eredetileg stilizált koronás címeres kilincspajzsok voltak. Az összeművészeti koncepció szerint kivitelezett Darvas-ház egyik korábbi felosztása, felújítása során az épületből kikerült eredeti elem egy stílusában, korában meglepően közeli házon díszeleg. Ettől függetlenül nem az a helye, illetve a felújítás autenticitását – ha szándékolatlanul is, de – hathatósan csorbítja.

[8] Melyek kapcsán sok mindenről nem eshetett itt szó, a kupás cserepektől és kéményektől a virágládákon át a lépcsőházi korlátokig.

január 4, 2023 | Filep Tamás Gusztáv | Kultúra | Rovatok
MEGOSZTOM

Két dzsidás

Rulikowski – regényben és a történelemben

Az 1848/49-es szabadságharc leverése céljából Magyarországra benyomult orosz hadsereg egyik tisztjének, Pjotr Vlagyimirovics Alabinnak följegyzéseiben olvasom: az a hír terjed, hogy Rulikowski – „Kázmér”, a „dzsidás kapitány” – „egyetlen éjszaka alatt” megőszült.[1] A kivégzése előtti éjszakán. Egy másodperc tört részéig elégtételt érzek – aztán szégyent. Végül megutálom magamat. Mi örülnivalóm lehet azon, hogy a magyar szabadságharc lengyel mártírja összetört az ítélet súlya alatt, hogy szenvedett, hogy megbénította a tizenkét órán belül bizonyosan bekövetkező halál tudata? Kapkodás, fejmunka; lassan föltárulnak az elkülöníthető rétegek.

      Magáról az igazi történelmi személyiségről szinte semmilyen hiteles ismeretem nincs a vezetéknevén és halála dátumán kívül (keresztnevét is évtizedeken át rosszul tudtam, mindenkivel osztozva ebben). Alabint olvasva nem a valóságban élt, végül császári kivégzőosztag elé állított tisztre asszociáltam, hanem egy regényalakra, aki – újabb csavarként – önmagában még csak nem is lehetett ellenszenves számomra gyermekkoromban. De még maga az alább tárgyalandó regény és írója sem volt az: csak a regényt szülő ideológia. Az ideológiával szembeni ellenszenv származhatott át pillanatnál rövidebb időre előbb a regényhősre, tudat alatt pedig a szabadságharc hús-vér vértanújára, akinek torz mása volt csupán Bárdos László A dzsidás kapitány című ifjúsági epikájának címszereplője.

      Nincs más út tehát: újraolvasás, kutatás. Úgy tűnik, a regényben mindenképpen, de ha jól olvasom az elmosódó fényképen, a nagyváradi síremléken – a róla elnevezett köztemető bejáratánál – is téves adatok olvashatók. Főképpen Rosonczy Ildikó és Kovács István kutatásaiból[2] tudjuk ugyanis, hogy Rulikowski soha nem lett százados – a cári seregből zászlósként „szökött át” (lásd lejjebb) a magyarokhoz, itt a lengyel légió tartaléklovasságába osztották be főhadnagyként –, és nem Kázmér volt a keresztneve, hanem Konrad – bár kényszerből ma a Konrad Kazimierz kettős nevet is használják, a budapesti Földművelésügyi, illetve legújabb nevén Agrárminisztérium falán lévő emléktáblára is ezt vésték (nehogy provokálják a hibás nevet őrző közvéleményt). S főképp nem igaz az, amit Bárdos említett regénye utószavának a mártír sírját leíró szövegrészébe iktat: „Rulikowski Kázmér nyugszik e hantok alatt, aki fiatal életét feláldozta a magyar szabadságért.”[3]

      Az ulánustiszt kész volt harcolni, nyilvánvalóan akár meghalni is a magyar (és a lengyel, illetve az „egyetemes”) szabadságért. Harcolni azonban nem harcolt, a regény által is terjesztett tévhit szerint ott volt ugyan a fegyverletételt közvetlenül előidéző temesvári csatában, valójában a város környékén sem járt soha, átszökése után semmilyen fegyverhasználatot feltételező katonai akcióban nem vett részt (valószínűleg előtte sem, soha életében). Halála nem nevezhető áldozatnak. Önmagát csak valamely reálisan elérhető nemes, akár távlati cél érdekében áldozhatja föl az ember. Rulikowski végzete értelmetlen, vak végzet. Nem volt tétje, hacsak nem vesszük számításba azt a lélektani tényezőt, amit Rosonczy Ildikó említ róla annak lehetséges okaként – s amire visszatérek még röviden –, hogy társai és Wysocki tábornok figyelmeztetése, óvása ellenére visszafordult Orsováról, a határról, nem ment emigrációba a lengyel légió tagjaival. Visszafordult, hogy megkeresse ezredét azzal: a magyarok fogságban tartották.

Görgei Artúr (vezetéknevét úgy írom, ahogy 2018-as, Hermann Róbert által sajtó alá rendezett válogatott írásainak címlapján szerepel) megemlíti emlékiratában: a fegyverletétel után, amikor kiderült, hogy a cár fönntartotta magának az ő sorsa fölötti döntést – miközben a többi hadifoglyot kiadta a császáriaknak –, a civil közvélemény (melynek egy része már korábban ellene fordult) ítéletet hozott róla, illetve ellene. Nagy súllyal esett a latba az is, hogy őt gyanúsították meg azzal: a lengyel tisztet, aki július 23-án, pár héttel a leverettetés előtt „egy orosz lovas járőr parancsnokaként a gyöngyösi országútról az akkor még magyar kézen lévő poroszló–tiszafüredi átkelő felé volt kirendelve, és átszökését legénységének feláldozásával vitte végbe”,[4] ő adta át az oroszoknak. Arról, hogy Rulikowski a világon van, a magyar fővezér azonban csak a fogságban értesült egy orosz törzstiszttől.

      Bárdos már említett, első ízben 1954-ben kiadott történelmi tárgyú ifjúsági regényének fő jellemzője, hogy köszönőviszonyban sincs a „történt dolgokkal”, de még a logikával sem. Tökéletesen illeszkedik tehát születése korának hivatalos szemléletébe. 1849 ábrázolásában nála jóval nagyobb írók is elbuktak, lásd Illyés Gyula Fáklyalángját. Nem állíthatom bizonyosan, hogy Bárdos szándéka szerint is a Rákosi-rendszer ideológiáját akarta szolgálni, de hogy ez az ideológia viszont a szolgálatába állíthatta, az biztos. (Még akkor is igaz ez, ha egy ponton, úgy látszik, akár ellentmondhatott annak. Erre is visszatérek röviden.) Az nem meglepő, hogy a regény megírása éveiben megjelenhetett, de az már megfejthetetlen, hogy 1974-ben és 1983-ban, amikor egy reálisabb történelemértelmezés is elérhetővé vált a magyar társadalom számára, milyen megfontolásokból adták ki újra, ráadásul több tízezer példányban, a magyarországi ifjúság közkedvelt Delfin könyvek című sorozatában. (Az általam idézett negyedik kiadás a kolofon szerint 91 000 példányban jött ki a nyomdából. Én először az 1974-es, harmadik kiadást olvastam, úgy emlékszem, rögtön a megjelenése után. Abban 44 800 példány van föltüntetve.) 1956-ban ráadásul lengyelül is megjelent, így valószínűleg a lengyel fiataloknak is esélyük nyílt arra, hogy olcsón tegyenek szert hamis történelemképre.

      Összefoglalva azt, amit a történelmi személyről bizonyosan tudunk: még azelőtt, hogy a cári csapatok bevonultak volna Magyarországra, az ulánusezred zászlósa néhány (szintén lengyel) tiszttársával arról beszélgetett, hogy nem akarnak a magyarok ellen harcolni, sőt, lehet, hogy alkalom adódván átszöknek hozzájuk. Ezt csak ő tette meg az orosz intervenciós hadseregben szolgáló hivatásos tisztek közül, az utolsó menetben, amikor magyar győzelemről már régen nem lehetett szó, csak valamiféle alkupozíció kiharcolásáról. Kérésére beosztották a lengyel légióba, harci eseményekben nem vett részt. Miután visszavonulás közben a határra értek, részben katonái kérésére (kivált csizmáját csókoló tisztiszolgája könyörgésére) nem az emigrációt választotta, hanem megpróbált visszakerülni ezredébe. Miután okmányszerűen bizonyítottá vált, hogy önként állt át, s a magyarok nem fogolyként kezelték, amint ő állította, a hadbíróság elítélte, s augusztus 28-án agyonlőtték.

      Bárdos regényének hőse, a „dzsidás kapitány”, ahogy a valóságban is, júliusban szökik át a magyarokhoz; föl sem merül benne, hogy ez már a végakkord. Hogy a valóságos Rulikowski erre nem jött rá, vagy rájött, és ennek ellenére vállalt áldozatot, mert nem volt hajlandó a magyarok ellen harcolni, nem tudhatjuk bizonyosan. Zygmunt Miłkowski (Tomasz Teodor Jeż) író, a lengyel légió tisztje emlékiratában fölegyezte viszont, hogy amikor július végén (tehát legfeljebb egy héttel az átállás után) Szegeden találkoztak, a dzsidás tiszt zavarban volt, s azt mondta neki, talán elsiette akcióját, közben ugyanis fölismerte a valós stratégiai helyzetet. Regénybeli alakmása nem gondolkodik azon, hogy a magyarok vereséget szenvedhetnek, a narráció és a főhős megnyilatkozásai hol sugallják, hol expressis verbis állítják, hogy a világosi fegyverletételhez csak árulás, a hadsereg vezérkarában folytatott aknamunka, a tisztikar pozícióban lévő részének eltökélt forradalomellenessége vezetett, nem pedig az, hogy az ország majdnem egész területe és egész évi termése a megszállók birtokába került, a magyar fősereg lőszere pedig már egy keményebb csatanapra sem volt elegendő. Görgeinek a cári hadak elől való kitérési szándéka a Tisza–Maros szögébe, a csapatösszevonások megjelölt helyszínére való levonulás idején a regény logikája szerint nem a hadsereg épségének megőrzését szolgálja, hanem az „árulás” álcázott manőversorozata. Ez ugyan csak valamivel később derül ki, de a szerző már korán előkészíti ezt a „fölismerést” például az 1983-as kiadás 26. oldalán olvasható mondatban, így: „Görgey, a visszahúzódó magyar hadvezér csak utóvédeket hagyott hátra, és esze ágában sem volt, hogy komoly csatába bocsátkozzék Rüdiger orosz tábornokkal.” Az efféle megjegyzések bizonyára a késleltetési technika kellékei, ugyanis a regénybeli Rulikowski már vagy húsz oldallal később végképp gyanút fog, amikor tanúja lesz Duvernié asszony (a valóságban Bory Miklósné Hellenbach Karolina bárónő), az önjelölt mediátor küldetésének, aki Rüdiger tábornoktól visz üzenetet Görgeinek. Ez a kapcsolatfölvétel és a háború lezárása érdekében tett tapogatózás legitim dolog volt ugyan, ráadásul az oroszok már korábban megkezdték a „parlamentírozást” (az első két hadikövet egyike Rüdiger unokaöccse volt), Görgei pedig Rüdigernek írt s Bárdos által is említett válaszlevele tartalmáról rögtön tájékoztatta Leiningen tábornokot, továbbá vezérkari főnökét, illetve az éppen a főhadiszálláson tartózkodó magasabb rendfokozatú tiszteket (a levél különben később megjelent magyar fordításban, ellenőrizhető), azonban a regény az ügyet összeesküvésként pertraktálja, ezért aztán a meg nem alkuvó, gáncstalan Rulikowski föllelkesül, amikor megtudja, hogy Nagy Sándor honvédtábornok (vagyis Nagysándor József) a magyar főhadiszállásról visszafelé tartó asszonyt igazoltatta, feltörte és elolvasta Görgei válaszlevelét, azaz „leleplezte” a hitszegést. A dzsidás tiszt elégedetten állapítja meg, hogy vannak még magyar tábornokok, akiknek a forradalmi eszmék iránti hűsége töretlen. Bárdos itt többek között azt is elhallgatja, hogy a levelet Nagysándor nem így ismerte meg. A valóságban nem merte elvenni a bárónőtől a kopertát, hanem éjjel kilopatta annak szobájából, majd olvasás után újra lepecsételte és visszacsempésztette a helyére. Hellenbach Karolinának persze föltűnt, hogy a viaszba nem ugyanazt a pecsétet nyomták.

A regényhős Rulikowski egy száz évvel később működő dialektikusmaterializmus-tanárra emlékeztet, aki haszonnal forgatta a munkásmozgalom klasszikusait, és lecsap az eltévelyedőkre. Arra, hogy Görgeinek, az állítólagos kunktátornak a hadtestparancsnokai, Leiningen és Poeltenberg éppen azokban a napokban s éppen azon a helyszínen, ahol ő kézhez vehette Rüdiger levelét – Alsózsolca környékén –, kétszer verik vissza az oroszokat, az író egy szót sem veszteget. E két aradi vértanú emlékének bolygatása nyilván nem látszott hatékonynak; azt mégsem lehetett volna állítani, hogy nem Görgei barátai, bajtársai és legmegbízhatóbb tábornokai voltak. Bárdos nemcsak a népforradalmi szemlélet népszerűsítője, hanem lokálpatrióta is; bizonyára mindkét okból szükségesnek látta viszont a váradi születésű, később szintén Aradon kivégzett forradalmár lelkületű honvédtábornok szerepeltetését a regényben. Jellemzése nem mond ellent a Nagysándor habitusáról korábban kialakított képnek, viszont gyanítom, tudatosan hallgatott el egy lényeges tényezőt: Rulikowski halálához ugyanis nem Görgeinek, hanem, bár nem szándékosan, áttételesen, éppen Nagysándornak volt köze. Az ő debreceni csatavesztése folytán került az oroszok kezébe a Rulikowski sorsát megpecsételő dokumentum. Ez a debreceni vereség ráadásul említésre kerül a regényben. Ám A dzsidás kapitányban – ki hitte volna – ez a levél más formában jut el az ítélethozókhoz: egy magyar arisztokrata, aki júliusban még honvéd-, augusztusban már császári tiszt, viszi el önként a tárgyalásra, és bocsátja a hadbíróság rendelkezésére. (Kissé ironikus fényt is vet a regénybeli történetre, hogy a további harc legkövetkezetesebb képviselője éppen az a Nagysándor, aki egyedül mondott csődöt katonai vezetőként Görgei hadtestparancsnokai közül a levonulás idején, kezdve a július 19-ére virradó éjszakával, amikor egy vaklárma hatására feladta hadállását, s nem tudta teljesíteni az utóvéd szerepét.)

A fentiekhez hasonló stiláris és szerkezeti megoldások vezetnek el a kötetzáró szimbólumig (Haynau Paszkevicsnek írt és a magyarok kezébe került leveléből például megtudjuk, a táborszernagy tart attól a valójában irracionális fordulattól, hogy a magyarok kihúzzák télig, s akkor a hadjárat tavaszi újraindításáig Kossuth újraszervezheti a magyar hadsereget), a mű végén a vesztőhelyre vezetett lengyel tiszt meglátja a városból hintón távozó Görgeit. Az erkölcsi tanulság nemcsak hamis, bántóan didaktikus is: „A tábornok összehúzta rövidlátó szemét, és visszanézett a gyorsan robogó batárról. Ő is megismerte a dzsidás kapitányt. De arcán a legenyhébb árnyalatnyi változás sem jelent meg, amely arra vallott volna, hogy a találkozás megrendítette. Az ő útja az életbe vezetett, a másiké a halálba.”[5]

      Bárdos regénye és benne Rulikowski alakja, szemlélete legalább három évtizeden át a leghazugabb történelemképet sugallta a boldogtalan magyar ifjúságnak. Szemlélete egy másik magyar tábornok, Perczel Mór világmagyarázatára emlékeztet, aki korabeli fordulattal élve „magát a puszta jó akaratot talentomnak tartá”. Eszerint a szabadságharc győzelméhez nem képzett katonai vezetőkre, fegyelmezett és begyakorolt hadseregre, fegyverre, munícióra és legalábbis a magyar üggyel rokonszenvező nagyhatalmakra lett volna szükség, hanem forradalmi lelkesedésre és szólamokra. Mindez érvényes az író szerint 1849 nyarára, júliusra, augusztusra is, amikor Görgei már csak akkor tudott volna menteni valamit a menthetőből, ha Dembiński a magyar seregtestek egyesülése helyszíneként kijelölt Arad helyett nem Temesvárra vonul, illetve ha ott Bem nem szenved katasztrofális vereséget, eljátszva az alkupozíció maradék esélyeit is, hogy végül egyetlen lehetséges lépés maradjon: a feltétel nélküli kapituláció. Úgy látom, Bárdos szerint a győzelem csak azon múlt, hogy lesz-e idő a kormány által meghirdetett népfölkelés kibontakozására. Tartok tőle, hogy a magyar nép erre nemigen lett volna hajlandó. Szerencsére. Egy ilyen népmozgás iszonyú megtorlást vont volna maga után, a korábbi tapasztalatok birtokában viszont nehéz feltételezni, hogy bármily stratégiai eredménye lehetett volna.

      Rulikowski sorsával kapcsolatban számításba kell vennünk még egy adatot, az arra vonatkozó utalást, hogy egy magyar tiszt őt terhelő vallomást tett. Ez viszont csak okozat lehet, mégpedig azé a tényé, hogy Rulikowski átállási szándékáról, illetve arról írt levele, hogy járőrét hol tudják fogságba ejteni, az elveszített debreceni csatában Korponay János ezredének irataival az oroszok birtokába került. Ez volt a perdöntő bizonyíték, de az ulánustiszt fogságba esésének körülményei már azelőtt is gyanúsak voltak orosz följebbvalói számára. A tucatnyi katonából álló járőr tagjai közül a zászlóson kívül valószínűleg csak hárman kerültek át magyar oldalra. A többieket, akik közül heten megsebesültek, egyikük pedig utólag meghalt, 25-én Poroszlón találta az előrenyomuló orosz elővéd. Ezek a katonák elmondták, hogy tisztjük megadást parancsolt nekik, altisztjeik viszont ellenállásra buzdították őket. Mindez a számok apró eltérésével szerepel Paszkevics herceg Haynaunak küldött s az orosz alattvaló Rulikowski átadását kérő átiratában, valamint ugyanő Miklós cárnak írt jelentésében is. (Van ugyan egy orosz forrás, amely szerint Görgei a fegyverletétel után a cáriaknak megemlítette Rulikowski esetét. Nekem az a gyanúm, hogy ennek szerzőjét megcsalta emlékezete; akárhogy is, a halálos ítéletet az említett írásos dokumentum magyarázza, amit a járőr sebesült tagjainak vallomása csak megerősíthetett. Az orosz hadbírósági tárgyalás jegyzőkönyve egyébként mindeddig nem került elő.)

      Említettem föntebb, hogy van valami, ami esetleg mégis magyarázatot ad arra, miért fordult vissza Rulikowski Orsováról; Rosonczy Ildikó szerint a katonák sorsa miatti lelkiismeret-furdalás. Ez okozhatta az ulánustiszt Miłkowski által följegyzett július végi zavarodottságát. Görgeinél azt olvashattuk föntebb, hogy „átszökését legénységének feláldozásával vitte végbe”; nos, ez szándékával ellentétesen történt így. Rosonczyt idézem: „Ahogy lelkiismeretével nem egyezett az, hogy a magyarok ellen harcoljon, azzal sem tudott elszámolni, hogy alárendeltjei életét kockáztatta a magáé helyett. Inkább háborgó lelkiismerete hajtotta vissza a magyar határról, semmint a kínzó honvágytól, a hosszú emigrációs évektől való félelem. A visszafordulás, így a szembenézés veszélyeivel és lehetséges súlyos következményeivel pedig nyilván számolt, bárhogy igyekezett is ezt tagadni.”[6] Lám, a tragikus vég mellett igazi dráma is van a történetben.

      Különben – azt hiszem, ez a tény sem közismert – született is dráma Rulikowskiról. Pontosabban Görgeiről, de annak egyik fontos szála a cári őrizetben lévő magyar fővezér és a lengyel tiszt a leveretés utáni helyzetről alkotott álláspontjának ütköztetése. A Nagyváradról Debrecenbe költözött író az Alföld folyóirat 1978-as évfolyamában (8–9. szám) jelentette meg Hulló csillag című, háromfelvonásos színpadi művét. Az is fikció – csakhogy a szerzői bevezető ezt egyértelművé is teszi.

      Semmi kedvem élcelődni A dzsidás kapitány koncentrációs tábort megjárt íróján, akiért a két világháború közötti jelentős nagyváradi közíró, politikus, az Országos Magyar Párt parlamenti képviselője, Hegedűs Nándor szavatol; nekrológot írt Bárdos Lászlóról a budapesti Új Élet című lapba. Bárdos az 1950-es évek legelején szintén áttelepült Magyarországra, s lehet, hogy igazi életműve ekkor bontakozhatott volna ki, ha tíz évvel később nem hunyt volna el; tudomásom szerint életében két könyve jelent meg. A másikat, a Melkun Menyhért utazását, szemben az eddig tárgyalttal, ma is érdemes volna olvasni, sőt visszatérni rá éppen ezeken a hasábokon. Bárdos azok közé tartozott, akiket 1944 tavaszán német utasításra, de még azelőtt, hogy a németek átlépték volna a Tiszát, letartóztatták. Később a városában fogva tartott csoporttal együtt Budapestre (toloncházba), onnan pedig a náci lágerbirodalomba szállították. 1956-os ifjúsági regénye e részben politikai letartóztatottakból álló csoport – keresztyének és zsidók, magyarok, szászok, délszlávok – kálváriajárásának története. Őket tehát még a zsidók deportálása előtt hurcolták Auschwitzba, majd onnan tovább. Ez a földolgozás, ahogy az utószó egyértelműsíti, megélt emlékeket elevenít föl, tényekre támaszkodik; nincsenek benne romantikus szólamok, nem manipulál az érzelmekkel. Nem kizárt, hogy a tragikus téma feldolgozásai sorában ifjúsági műként az elsők között lehetett a maga nemében, ráadásul valamiképpen adalék a nácik politikai foglyainak sokáig nemigen firtatott (illetve manipulált) történetéhez.[7]

      Azért némi korlátozott erényt nem tagadhatunk meg A dzsidás kapitánytól sem. Egyvalamit világossá tesz: a lengyelek rokonszenvét a magyar szabadságharc iránt, illetve abban vállalt részvételüket. Szó van a regényben a lengyel légióról, s a szabadságharc mindhárom lengyel tábornoka – Bem, Dembiński és Wysocki – is megjelenik benne. Továbbá a valódi történelmi személyiség nevét viselő regényhős enyhén konfrontálódhatott egy történelmi hőssé manipulált fiktív alakkal: Alekszej Guszev kapitánnyal. A második világháború után évtizedekig érvényben lévő hivatalos verzió szerint a szovjet hadsereg „felszabadítóként” érkezett a Kárpát-medencébe. A magyar–szovjet „testvériség” történelmi megalapozása céljából (hiszen mégiscsak problematikusnak látszott az a tény, hogy a szovjetek elődei verték le a magyar szabadságharcot) Illés Béla jónak látta a nem létező Guszev példájának népszerűsítését, akit (szerinte) több tiszttársával együtt, még azelőtt, hogy a cári hadsereg Magyarországra érkezett volna, a magyarok iránti rokonszenve miatt hadbíróság elé állították, majd kivégezték. Ez a sosem élt orosz tüzértiszt az 1940-es évek végén, az 1950-es években bekerült a magyar tudományos szakirodalomba és a tananyagba is, utcákat neveztek el róla, sőt a Szovjetunióban is foglalkoztak vele, de Nyugat-Európában is született róla regény. S Guszev példájának sokszorosítására a szakirodalomban idézték a valódi lengyel áldozatot is – oroszként, különböző oroszos névváltozatokkal, ötletszerű rendfokozatokat adományozva neki (például ezredesként emlegetve őt). A Guszev-mítosz leleplezése után volt, aki azt gondolta, hogy az orosz tüzértiszt személyét Rulikowski ihlette. Ezt Vörös Boldizsárnak a kérdésről szóló, rendkívül alaposan dokumentált monográfiája[8] nem erősíti meg: Guszev Illés Béla leleménye volt, akinek nem kellettek valóságelemek a mítoszgyártáshoz. Nos, Bárdosnál a cári hadsereg magyarokkal rokonszenvező tisztjei mind lengyelek, Rulikowski barátai. Valójában vannak arra vonatkozó források, hogy orosz tisztek és tábornokok nem tagadták meg az ellenségnek kijáró köteles tiszteletet, de arra, hogy a szabadságharc eszméivel egyetértettek volna, természetesen nincsenek. Egyetlen orosz személyről tudunk bizonyosan, aki magyar oldalon harcolt. Egy Vasziljev nevű hadnagy, aki 1849 márciusában Nagyszebennél magyar fogságba esett, éppen egy lengyel tiszttársával a honvédségnél szolgált a vereségig. Neki utóbb sikerült visszakerülnie cári alakulatához, de az osztrákok az erdélyi magyar hadsereg iratai között utólag róla is találtak terhelő adatokat, és azokat átadták az oroszoknak. Vasziljevet 1850-ben húsz évre száműzték Szibériába.[9]

      Kiindulópontom azonban más volt: a történelmi tárgyú szépirodalom, a „hiteles történelmi regény” vagy a történelmileg igazolt eseményeket fontos kulisszaként mozgató fiktív próza lehetséges tudatmanipulációs hatása. Az irodalom, jól tudjuk: teremtett világ, fikció, elvben ennek tudomásulvétele jelenti a belépési kódot az olvasáshoz. Kérdés mégis, hogy minden esetben működik-e a szerző és olvasó közötti efféle képletes szerződés. A történelmi regényről születtek elméletek, a kérdésnek nagy szakirodalma van. Érdemes volna külön és részletesebben a tárgyalni az ifjúság „nevelésére” és „oktatására” szánt regények felelősségét. Ezek közül számos hozzájárult ugyanis ahhoz, hogy több, ma még a színen lévő korosztály millió tagja nem tud eligazodni a történelemben. Az utóbbi évtizedekben viszont a jó történelmi ifjúsági regények hiányának lehet némi szerepe abban, hogy az ifjabb generációk tagjai nem is akarnak semmit kezdeni a történelemmel.

Én 1974-ben történetesen tudtam már, hogy a kommunista korszak 1848–1849-ről alkotott képe történetietlen. Érzékeltem ezt Bárdos regényét olvasva is. Aligha tévesztett meg tehát, de Alabin fönt utalt emlékezését lapozgatva más, szokatlan formában, mintegy a visszájáról, magamon érzékeltem ennek a manipulációnak a maradandó hatását. Aki szentírásnak vette az efféle munkákat, az még hatékonyabb negatív következményeket tapasztalhatott meg saját magán – feltéve, ha nem ragadt le eleve annál, amit akkor tanult és olvasott. A történelmi regényen a valóságot nem lehet számonkérni, az igazságot azonban igen. A korszak könyveiből éppen ez hiányzott. Meddig terjed annak az írónak a szabadsága, aki nem pusztán bevallottan fikciót ír, hanem politikai manipulációt folytat?

[1] Pjotr Vlagyimirovics Alabin: A magyar háború. In A magyarországi hadjárat 1849. Orosz szemtanúk a magyar szabadságharcról. A kötetet Rosonczy Ildikó válogatta, Katona Tamás szerkesztette. Fordította Gerencsér Zsigmond és Rosonczy Ildikó. A bevezetőt Rosonczy Ildikó írta. Európa Könyvkiadó, Budapest 1988 (Bibliotheca historica), 210. p.

[2] Rosonczy Ildikó: Egy orosz ezredes, A. K. Baumgarten 1849-es naplója. Hadtörténelmi Közlemények, 2012. 1. szám, [191]–237. p.; Kovács István: Rulikowski, Konrad. In uő: Honvédek, hírszerzők, légionisták. A szabadságharc lengyel résztvevőinek életrajzi lexikona 1848–1849. Magyar Napló, Budapest 2015, 587–588. p. Mindkettőben utalás a további forrásokra és szakirodalomra.

[3] Bárdos László: A dzsidás kapitány. Történelmi regény. (Negyedik kiadás), Móra Ferenc Könyvkiadó, Bp., 1983. [Delfin könyvek], 152–153.

[4] Görgey Artúr: Életem és működésem Magyarországon 1848-ban és 1849-ben. Görgey István fordítását átdolgozta, a bevezetőt és a jegyzeteket írta Katona Tamás. A kötetet szakmai szempontból Kosáry Domokos nézte át. Európa Könyvkiadó, Budapest 1988 (Pro memoria), II. köt., 436–437. p.

[5] Bárdos, i.m., 150. p.

[6] Rosonczy, i.m., 205.

[7] A Rákosi- és a Kádár-rendszer történetszemléletét tükröző szakirodalom, valamint a korabeli tömegkommunikáció a német megszállás idejére számottevő kommunista ellenállást vizionált. Sipos János viszont egy tömegfogyasztásra alkalmatlan folyóiratban közölt tanulmányában (Sipos János: A népi demokratikus forradalom magyarországi sajátosságaihoz. Hozzászólás néhány vitás kérdéshez. Magyar Filozófiai Szemle, 1964. 1.szám, 16–71., az utalás: 40.), a legautentikusabb forrás, Kádár János, a pártfőtitkár adatai alapján már majdnem hatvan éve tisztázta, hogy a mai Magyarország területén az 1942-es lebukások előtti 400-500 főről a párt taglétszáma drasztikusan lecsökkent, mintegy 10-12 ember maradt kapcsolatban egymással. 1943 elején a pártnak körülbelül 70-80 tagja volt. Ez év tavaszán „szervezeti és konspirációs válság” következtében a pártot feloszlatták, s helyette megalakították a Békepártot, a német megszállásig azonban a helyzet nem javult. A nácik által elhurcolt politikusok, politikai aktivisták jelentős része a parlament demokratikus ellenzéki pártjainak tagja vagy híve volt. Szociáldemokraták, liberálisok és kisgazdák kerültek a német lágerekbe, közülük sokan a szocdem szakszervezeti mozgalomból. Voltak közöttük legitimisták, arisztokraták, sőt kormánypártiakat és állami tisztviselőket is elhurcoltak 1944 tavaszán vagy ősszel, a nyilas hatalomátvételt követően.

[8] Vörös Boldizsár: Történelemhamisítás és politikai propaganda. Illés Béla elmeszüleményei a magyar szabadságküzdelmek orosz támogatásáról. MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet, Budapest 2014 (Magyar történelmi emlékek. Értekezések. – Monumenta hungariae historica. Dissertationes), 355 p.

[9] Katona Tamás nyilatkozatát idézi róla Vörös, i.m., 142–143.