Mike Flanagan: Mise éjfélkor
Egy elszigetelt halászfalu közössége a pár évvel korábban bekövetkezett súlyos környezeti katasztrófa következményeit nyögi. Kicsi, de tip-top katolikus templomukban vasárnapról vasárnapra összejön a lelkes gyülekezet. Életük viszonylag nyugodt, amíg valami egészen elképesztő nem történik… Mike Flanagan, a kortárs horrorfilm és -televízió igazi fenegyereke, a fanatizmus és a valósághajlítás véresen találó metaforáját tárja elénk.
A felvezetőből meglehetősen könnyű arra következtetni, hogy Stephen King-adaptációt látunk. Nem így van, de a valóságtól nem is áll messze ez a megállapítás. Számos olyan elemből áll össze a Mise éjfélkor alapszituációja, amely a „horrorkirály” regényeiből és novelláiból lehet ismerős: kicsi, elszigetelt közösség szépen megrajzolt karakterekkel és a köztük lévő részben begyepesedett, részben dinamikus viszonyokkal, amelyet alapjaiban ráz meg és forgat fel egy idegen érkezése, aki váratlan és meghökkentő dolgokat hozott magával, és nemcsak mindörökre megváltoztatja a falu életét, hanem a tágabban értelmezett világ további sorsát is meghatározhatja – nem jó irányban. Az eseményekbe Riley Flynn (Zach Gilford) vezeti be a nézőt, aki szintén könnyen tekinthető „kinges” karakternek: múltjának legsötétebb foltját nyílt titokként őrzi. Néhány évvel ezelőtt ittasan ült a volánhoz, és olyan súlyos balesetet okozott, amely egy fiatal lány életét követelte. Személye talán leginkább King Danny Torrance-ére, az Álom doktor elcsigázott, lelkiismerete által üldözött, alkoholista főszereplőjére hajaz – a regény filmadaptációját szintén Flanagan jegyezte rendezőként, 2019-ben.
Riley évek múltán szabadul a börtönből, és mivel más lehetősége nincs, hazaköltözik Crockett szigetére, idősödő szüleihez, hogy ott keressen gyógyírt mardosó, éjjelente szellem formájában, kérlelhetetlenül kísértő múltjának sebeire. A sziget aprócska közösségének legnagyobb része hithű római katolikus, és hitéletükben, épp Riley érkezésével nagyjából egy időben, jelentős változás áll be: Izraelbe utazott agg plébánosuk helyett minden előzetes bejelentés nélkül egy fiatal, rendkívül karizmatikus pap tér vissza hozzájuk – mondjuk úgy, vérfrissítésként. Paul atya (Hamish Linklater) szárnyai alá veszi az alkoholtól való szabadulás útjára lépett, hitét vesztett Riley-t. A fiatal pap miséi egyre nagyobb tömegeket vonzanak, és amikor mindenki szeme láttára valódi csodát tesz, a gyülekezet sejteni kezdi, hogy Crockett szigete nemcsak világraszóló történések, hanem akár a Bibliában megjósolt világvégi és azutáni események színhelye lehet. Annyira biztosak a dolgukban, hogy nem veszik észre vagy nem hajlandók észrevenni, amit a néző legkésőbb a harmadik résztől kezdve már világosan lát.
E lap hasábjain is leírtam már, hogy számomra a minisorozat az ideális filmes műfaj: elég hosszú ahhoz, hogy egy nagyjátékfilmnél sokkal több férjen bele, szebben kidolgozottabbak legyenek a karakterívek, jobban belássunk az események mögé, de nem elég hosszú ahhoz, hogy mindez fölöslegessé, terjengőssé váljék, nincs szükség töltelékepizódokra és vakvágányokra, nem siklik ki a történet hat évad után, nem nőnek fel a gyerekszereplők, nem hirtelen kaszálják el vagy zárják le fantáziátlanul, évek múltán. Ugyanakkor a színésznek is több ideje van belakni a szerepét, és ez a Mise éjfélkor-ban is jól látszik, hiszen csordultig van emlékezetes szereplőkkel. Linklater Paul atyája sokáig velünk marad: a delejes tekintetű, zengő hangú, rendíthetetlen hitű vallási vezető úgy válik egyfajta szektavezérré, hogy maga sem veszi észre, hű fegyverhordozója, az ügybuzgó és bármit elintéző Bev Keane (Samantha Sloyan) pedig az egyik legsikerültebb főgonosz (szupergonosz?), akit az utóbbi időben moziban vagy televízióban láttam.
A kereken, feszesen kitalált történetben pedig egyetlen szál sem marad elvarratlanul, holott csavar csavart követ, a végkifejletre pedig egy annyira szövevényes és sokrétű szituáció tárul elénk, amelyben a szereplők túlnyomó többsége mintha nem azt látná, amit a néző, legalábbis gyökeresen másképpen értelmezi a látottakat. Flanagan saját bevallása szerint eddigi legszemélyesebb művét alkotta meg ebben a sorozatban, hiszen gyermekkorában ő maga is megtapasztalta, mit jelent a (vallási) fanatizmus, és milyen módon képes az emberek valóságpercepcióját kifordítani, és ez nem függ attól, hogy valaki hányszor olvasta a Bibliát. A szövegkönyv ugyanis jelentős részben tartalmaz bibliai idézeteket, ám teljesen kifacsart értelmezéssel, amely a szemmel látható valóságot saját maga ellenkezőjeként állítja be. A zene nagyrészt zsoltárok feldolgozásaiból áll, míg a képek és az események klasszikus horrorelemekkel operálnak. Ez a kettősség, illetve a belőle születő feszültség végigvonul a történeten, amelynek nem véletlenül hallgatjuk el ebben az írásban a kulcsmomentumait – legjobb, ha úgy kezdjük el nézni, hogy a leírtaknál egy szóval sem tudunk többet róla. És mivel a hétrészes széria első pillanattól magával ragadó hangulatával, finom karakterrajzaival és hibátlan párbeszédeivel simán, szinte észrevétlenül csusszan át a fordulatokon, magunk is meg fogunk lepődni, amikor ráébredünk, hogy valójában kezdettől fogva az élet – és, nos, a halál – nagy kérdéseire kerestük a választ.
*
Mise éjfélkor (Midnight Mass), 2021., USA (Netflix)
Alkotta és rendezte: Mike Flanagan
Fényképezte: Michael Fimognari
Zene: The Newton Brothers
Szereplők: Kate Siegel, Zach Gilford, Hamish Linklater, Kristin Lehman, Samantha Sloyan, Igby Rigney, Rahul Kohli