Irodalomolvasó koromhoz képest későn találkoztam Cărtărescuval, egészen pontosan a tavaly ősszel olvastam először a Szolenoid című regényét. Egy csapásra lenyűgözött az a regényvilág, amibe bekerültem. Olyan sokrétűen mozdítja be az elmét, annyira újszerű volt számomra ez az írói nyelv, mintha egy új szigetet fedeztem volna fel, de legalábbis egy váratlanul nagy ajándékot kaptam volna. Aztán néhány hete másodszor is elolvastam a könyvet, valamivel nagyobb figyelemmel és ugyanolyan, ha nem még nagyobb lelkesedéssel.

Egyszóval a rajongói hangoltság adva volt ahhoz, hogy örömmel fogadjam a hírt, miszerint az író maga Nagyváradra érkezik egy, Az irodalom kalandja című beszélgetésre. Ámbár engem mindig nyugtalanít egy íróval/szerzővel való találkozás, a személye iránti kíváncsiság mibenléte: vajon mit akarunk tapasztalni, mit várunk tőle, mi a normatív kerete egy ilyen alkalomnak? Az a gyanúm ugyanis, hogy az igazán jó írók alulmaradnak a saját műveikkel szemben vagy fordítva, az igazán jó művek meghaladják az írójukat. Hogy ha nem is árt, de végső soron nem a személyes élet hitelesíti az alkotást, jó esetben is legfennebb egy kimunkált író-szereplővel találkozunk, aki eseményszerűen kínálja fel magát fedezetül a műveihez – amire olvasóként valójában nincs szükségünk. Ezzel együtt van valami nagy vonzása is ennek a személyességnek, magyarul: bár valójában majdhogynem fölöslegesnek találom az ilyen találkozókat, mégsem tudnék otthon maradni, ha például a legnagyobb élő román író itt tartózkodik egy karnyújtásnyira. 

S akkor már részben benne is vagyunk a közepében ennek az élménycsomagnak, amit ez az Cărtărescu-beszélgetés adott. Először is nem tudom nem megemlíteni, hogy a reggel 9-kor kezdődő belépőjegy-osztásnál reggel 9-kor már egy darab sem volt a meghirdetett 150-ből, aztán a további 200 is elfogyott egy óra alatt. S nem tud nem eszembe jutni, hogy vajon hány magyar írónevet tudnánk felsorolni, akiért több száz fős, felnőtt olvasóközönség tolongana a városban. De még mielőtt ebben a versenyben kevésnek találtatnánk, gyorsan megjegyzem, szerintem itt a román irodalmi életben is egyedi jelenséggel van dolgunk. A fokozott érdeklődésben Cărtărescu nem éppen könnyen olvasható könyvei mellett valószínűleg legalább olyan fontos tényező éppen személyének a szimbolikus ereje – lévén egy nemzetközileg elismert, híres író, akire büszke lehet a román társadalom, továbbá a karaktere, amelyben az egyszerűség, jovialitás jó arányban keveredik a művészi attitűddel, bölcsességgel, hitelességgel. Miközben persze nehéz felfogni, hogy az a komplexitás, sokszor őrületig hajszolt képzelőerő, nyelvi bravúr hogyan tud megférni egyetlen elmében és egy ennyire decens személyiségben. 

Mert végül is pusztán ettől a helyzettől, hogy itt egy nagyszámú közösség tagjaként hallgatjuk az Írót, megképződik egy olyan illúzió, hogy (nálunk) az irodalomnak (még) megvan az az ereje, hogy a világ elsajátításának egy par exellence módjaként viszonyuljunk hozzá. Ráadásul a beszélgetés témája is nagyrészt az irodalom mibenlétének a kérdését járta körül, legalábbis számomra ez adta meg a fókuszát.

S ebben a „kalandozásban” most Cărtărescu nem is annyira mint író, sokkal inkább mint olvasó játszik kulcsszerepet, ő ugyanis történetei, művei, személye révén az olvasásnak is a nagy apologétája, mondhatni az olvasáskultúra apostola. Ahogy a beszélgetésben is elhangzott, az a történelmi közeg, amiben ő felnőtt, amiben olvasóból íróvá vált, s ami még a mai 40-es, 50-es generációnak bőven ismerős lehet, a könyvek jelentették a menedéket, majdnem az egyetlen lehetőség a releváns világ- és önmegismeréshez, tapasztalathoz. Ez a kitüntetettség azonban mára nemhogy megkopott, hanem majdhogynem az eltűnés veszélyezteti, jó eséllyel generációs attitűddé, rétegjelenséggé válik. S ezt a tényt a könyvpiac akármekkora expanziója sem cáfolja.

De, mint ahogy a Cărtărescu történeteiből kiderült, ezzel az attitűddel nem vagyunk annyira magunkra a világon, legalábbis Cărtărescu-olvasóként vannak rokonaink, főként Latin-Amerikában, ahol, úgy tűnik, társadalmi konszenzus van az irodalom világmegváltó erejének a kérdésében, s ahol a népszerű írót a nagy elődökhöz, Marquezhez, Llosahoz, Cortazarhoz hasonlatosan sztárként ünneplik. Könnyesre kacagtam magam azon a sztorin, miszerint az írót szó szerint ki kellett menekíteni a rajongók tömeges támadásából, ahol is az egyik szakállas, aranyláncos mexikói olvasó az író nyakába borulva, sírva vallotta meg, hogy a Szolenoid megmentette őt az öngyilkosságtól, és ennek bizonyítékaként meg is mutatta a karjára tetovált könyvborítót. Nem mellesleg ezek olyan országok, amelyekre a nyugati világhoz képest nagyfokú gazdasági-társadalmi elmaradottság jellemző. S anélkül, hogy itt most messzemenő következtetéseket vonnék le, azért felsejlik egy választóvonal abban is, ahogy ehhez képest az amerikai Cărtărescu-recepció egyféle kelet-európai sajátosságként, couleur locale-ként értelmezi az általa létrehozott szöveguniverzumot, aminek a tétjét még afféle filozófiai létkérdések fémjelzik, miközben az „nyugati” irodalmat már régen egy újféle nyelvi magatartás és főként az identitásbeli, társadalmi problémák uralják. S akkor innen nézve nagy kérdés, hogy hová állunk, hogyan viszonyulunk az irodalmi művek nagy rendszeréhez, milyen ambíciókkal veszünk kezünkbe, ha még kezünkbe veszünk – egy könyvet, amit nem mellesleg Cărtărescu kijelentése szerint mi magunk is: írunk. Emögött nyilván az a már közhelyszerű gondolat van, hogy egy irodalmi mű minden olvasóval és minden olvasással újraíródik, de innen is köszönöm Cărtărescunak, hogy ezen a kellemes márciusi estén engem is írótárssá avatott. 

S akkor rögtön idekívánkozik az a monumentális hasonlat, amit Cărtărescu a beszélgetés alatt felvázolt, miszerint az irodalom egy magas hegyre épült kastély, aminek az alsó szintjét a tömeges fogyasztásra szánt könyvek alkotják, a kaland- és lányregényektől kezdve a gyerek- és ifjúsági irodalmon át a krimi- és sci-fi irodalomig; ahonnan belépünk ebbe a világba, s ami a széles és megkerülhetetlen alapja ennek az építménynek. A következő szintjén vannak a nagy, világalkotó írók, akik a nagy rendszereket, a nagy elbeszéléseket hozzák létre, mint Tolsztoj, Balzac stb. A második szintjén helyezkednek el azok az írók, akiknek az irodalom a szó művészetét jelenti, az artisztikus megformáltság mesterei – mint például Nabokov. A harmadik emeleten van az irodalom szentélye, ahová csak az igazán nagy, mindenek fölött álló alkotók tartoznak, mint Homérosz, Dante, Shakespeare. És még mindig nincs vége, mert van még egy szint, a csúcs, ahol egyetlen szobor van… Hölgyeim és uraim, tegyék meg tétjeiket – nem, nem az, amire és akire gondoltak, ugyanis a körülöttem ülő barátaim és a magam nagy megkönnyebbülésére ez a hely Cărtărescunál Franz Kafkának van fenntartva. Talán ideje lenne Kafkát is alaposan újraolvasni. 

A hasonlat tűnhet akár avíttnak is vagy túlságosan konstruáltnak, mindenesetre házi feladatnak nagyon jó, hogy ki hogyan húzza fel ezt az építményt, kit helyez annak csúcsára és miért, hogyan lakja be, vagy egyáltalán elfogadja-e a lakozásnak ezt a móduszát. Cărtărescut látva-hallgatva nekem úgy tűnt, hogy ő, bár önmagát nem sorolta be egyik emeletre sem, boldog, beteljesült lakóként bolyong, keres, kutat, épít ebben a kastélyban. 

S akkor a végére egyszerre fog el az öröm és a szorongás, hogy ez az egész író-olvasólét valójában egy ténylegesen kivételes, rendkívüli állapot, s minden okunk megvan rá, hogy kastélylakóként osztozzunk Cărtărescu boldogságában; ugyanakkor rendkívül efemer is, törékeny, kiszolgáltatott. 

Ennek a kastély éthosza mintha azt diktálná, hogy minden ajtót ki kell nyitni, de talán jobb nekünk addig, amíg nem találjuk meg rajta a kijáratot.