MEGOSZTOM

Színjátékban egy színdarab

A Pesti Magyar Színház a 2023/2024-es évadban, közkívánatra újra műsorra tűzte a Házasságon innen és túl című, még 2008-ban bemutatott darabját.

1. Miért nem jössz már ki a kocsiból, baszdmeg? – Azt hittem visszajössz a cetlivel, …és tudod kivel kiabálj?! -Add ide nekem a ruhatárszámot, nincs kedvem várni egy órát, amíg megtalálod! — Na, állj be a pisilősorba, mert neked mindig kell, akárhova megyünk! — Már megint a telefont bámulod? Bezzeg más férfiak, még egy koktélt is képesek hozni a feleségüknek!

2. A színpadon másfél órán át férjek, feleségek szeretők panaszkodnak, veszekednek. Néha lejönnek a színpadról, beülnek a nézők közé, ők is nézik a darabot, a másik veszekedő házaspárt, majd helyet cserélnek, színpadi és nézőtéri párok. Ismert veszekedési helyszínek és pillanatok, lefekvés után a francia ágyban, rokonoktól hazafelé menet a kocsiban…ismert fájdalmak és frusztrációk, ismerős replikák. Semmi egzotikum! Vagy mégis? Ínyenceknek való egzotikum: mi magunk vagyunk terítéken a színpadon. A mi gyakran toxikus, máskor meg világmegváltó beszélgetéseinkből szőtte össze Háy János elbeszéléseit és azonos című elbeszéléskötetét. 

Most először vagyok a Pesti Magyar Színház Sinkovits-termében, így nem tudhatom, hogy valóban ilyen kicsi a színpad vagy Pinczés István, szándékosan ilyen kicsi térben mozgatja a szereplőket. A darab kabarétréfa-szerűen van felépítve: belép egy férfi és egy nő, beszélgetésükből kirajzolódik egy házastársi vagy éppen szeretői konfliktus, néha schlusspoénnal (kínos nevetések a nézőtérről), néha fájdalmas dilemmával zárul a jelenet, és jönnek is a következők. Természetesen a jelenetekből összeáll egy narratíva is, a Háy Jánosra jellemző pszichologizálással és pszichológus-ellenességgel, de a közönség mégis egyszerűen csak azt szereti, hogy most nem királyok vagy éjkirálynők, nem hattyúk vagy varázsfuvolák, nem szenvedélyes Rómeók és mindenre elszánt Júliák, hanem budapesti átlagemberek és fájdalmaik szólalnak meg.  Találnak megértésre vagy oldásra a humor által.  A darabban van egy szereplő, a „lány”, aki nem szólal meg csupán gesztusaival mutatja ki érzelmeit, ő a vádaskodó vagy védekező párok ellentéte, aki őszinte érzelmeivel visszatereli a darabot az érzelmi síkra. 

A színházi élményt számomra mégis a darab díszlete jelentette. Kedvencem a nézők felé 45-fokos szögben felállított nagy francia ágy, amibe inkább belépnek, mint befekszenek a szereplők, a gondosan felragasztott vagy mágneselt kispárnák, távirányító, és éjjeli lámpa társaságában, valóban a nézők orra előtt folyik a házastársi perpatvar. A hosszúkás asztal, felemelve és két sörrel, már bárpult lesz. Leengedve négy székkel és egy kormánnyal, már autó, két nagy tükörrel pedig már szépségszalon. 

A darab végén mégis kitágul a tér: a Gellért-hegy és az Erzsébet-híd fényképeinek darabjaiból a szereplők összeállnak az ismert budapesti látképpé, miközben a magányról szóló monológ, egyetlen a darabban, talán arra próbálja ráébreszteni, az eddig cinkosan összekacsintó férjeket vagy feleségeket, hogy lehetne igazán szebben is élni. 

3. A darab végén: vastaps. Az előtér, a ruhatár szinte néma. Az utcán magassarkú cipők kopogása, szövet kabát sziszegése az egyetlen hangélmény. 

2024. február 6., Budapest

MEGOSZTOM

Édes Anna Kolozsváron

Az Európai Színházi Unió (UTE) 20. fesztiválját rendezte a Kolozsvári Állami Magyar Színház (KAMSZ), megünnepelve a Stúdió átadásának 15. évfordulóját és a Szamos-parti állandó magyar nyelvű színjátszás 230. születésnapját. A sétatéri színház november 4-19. között harmadszor látta vendégül a nemzetközi seregszemlét, amelyen tizenegy tagszínház vett részt. Bemutatták továbbá Darvay Nagy Adrienne színháztörténész, Hamlet-kutató legújabb, Az idő lenyomata – Tompa Gábor Hamletjei és az erdélyi reteatralizáció című kötetét. A seregszemle gazdag programjából itt egy előadást méltatunk, a továbbiakról online kiadásunkban olvashatnak

A kiszolgáltatottság drámája

Szabó K. István, jelenleg a debreceni Csokonai Színház művészeti igazgatója rendezte az Édes Anna című Kosztolányi regényadaptációt. Lőkös Ildikó dramaturg írta meg az új a színpadi változatot, vélhetően a rendező szempontjait is figyelembe véve. Tény, hogy az előadás hatásában közelít az eredeti műhöz.

A kiszolgáltatottság, a megalázás és megalázkodás, a félelem, hatalmaskodás drámája az előadás, amelynek lényegét nagyszerűen ragadja meg alábbi írásában Nyiri-Mikola Emese.

Az alábbiakban két rendkívüli alakításra, színészi munkára hívnám fel a figyelmet. Ez nem jelenti azt, hogy az Édes Anna szereplőinek bármelyikének kifogásolgató lenne a játéka. Mindegyikük hangsúlyos, hiteles karaktert állít színpadra. 

Román Eszter játssza a címszerepet, a mindenről lemondó, alázatos, szelíd Édes Annát. Ennek a szép, szőke lánynak kemények a vonásai. Fürkésző a tekintete. Önérzetes, méltóság van benne. Senki nem veszi észre, csak annyit látnak, amennyit magából mutat. Csak akkor mosolyog, amikor nem látják. Vagy, amikor úgy véli, talán érzi is, hogy embernek, nőnek tekintik. Amikor a Kéményseprővel beszél. Amikor a szerelmét is megcsúfolja Patikárius fiatal úr, kővé keményedik. Román Eszternek kevés szövege van, de úgy létezik a színpadon, hogy érzékelteti a bekövetkező tragédiát. Ez a lány megéli a kiszolgáltatottságot, a megalázást, de őrzi a maga méltóságát. Nem fogadja el az alamizsnát, visszautasítja a kegyes leereszkedést. Reménykedik, ha elmegy, ha családja lesz, felszabadul. Felszabadul a lelke. Akkor lázad fel benne minden nyomorúság, amikor a méltóságától, a lánybecsületétől megfosztják, amikor kifizetnék asszonyi áldozatát. A színésznő kevés gesztusában, arcán tükröződik minden gondolata, minden érzelme. Megrázóan szép a játéka, amint ártatlan lányarca elsötétül, s immár alig tudatosan cselekszik. Pusztít, holott csak élni vágyott. 

Kali Andrea játssza Vízyné Angélát, akinek látszólag az egyetlen gondja, hogy talál tökéletes cselédet. Talán Édes Anna megfelelő, de ő is menni akar. Hatalmaskodik a lány felett (a többiek ezért, illetve gonoszságáért hagyták ott), kiéli rajta a szorongásait. Parókát hord, megfelelni akar a társaságnak, a férjének, mindenkinek. A cseléd az egyetlen, aki fölött ő uralkodhat. Vízyné gonoszsága mögött mélységes boldogtalanság rejlik. Eltemette a kisfiát, férjével csak szokásból osztja meg az ágyát, rég nem kötik őket egymáshoz érzelmek, de megbecsülés sem. Az asszony rémülettel vegyes undorral nézi a férje politikai színeváltozásait, hatalmi vágyát. A cselédek miatt hisztériáján kívül, semmit sem láthatnak a többiek. A színésznő Angéla cselédek miatti hisztériája mögött is érezteti nyomorúságát. A felsőbbrendűség látszatába való menekülést, a rettegését, hogy ki ne derüljön, őt is megalázza a férje. Kali Andrea árnyalt alakítása, finom rezdülései drámai asszonyi sorsot tár fel.

Simon Judit

Tanulságok post mortem

A nézőtérre lépve a rekviem szövegét halljuk. Már a gyilkos Édes Annaért szól? Vagy az ülőhelyeiket kereső nézőkért, mindannyiunkért, gyilkosokért, meggyilkoltakért és ideiglenes túlélőkért egyaránt?

A cselekmény, akárcsak a regényben, a zavaros történelmi pillanatokkal indít. Elmentek az elvtársak, de fenyeget a visszatérésük. Kint még lövöldözések, zavargások, de csak kint. Bent, a színpadon, neurotikus módon, minden egy kérdés körül forog: Miért nincs olyan cseléd, aki bármikor, bármit tökéletesen elvégez? „Alkalmazott? – Nem! Cseléd!”

Ezt a kérdést tárja elénk Vizyné, aki szorongó alkat, mégis kellően arrogáns. Édes Anna félénk tekintetével, naiv mosolyával, setesuta mozgásával nem csak Vizynével áll ellentétben, hanem a darab többi szereplőjével, akik a maguk módján mind képesek az önérvényesítésre. Édes Anna és a többiek dinamikájából bontakozik ki az az örök társadalmi dilemma, amire ma is ugyanolyan égető lenne megoldást találni: Mit tudunk kezdeni a szegényekkel, a tanulatlanokkal, azokkal, akik a társadalom peremére szorultak, és nem képesek önmaguk védelmére sem? Mit kínálhat nekik és mit várhat el tőlük az értelmiségi vagy a társadalmi vezető réteg? Kosztolányi a regény közepén, a híres piskóta-fejezetben, Moviszter doktorral, az orvossal mondatja ki válaszát, amit a rendező, Szabó K. István kellő figyelemmel épít be a darabba. Nincs emberiség, csak az egyén létezik, és nincs más válasz és attitűd, csak az irgalom. Irgalom a másik emberrel szemben, azzal, akivel nap-mint-nap vagy más körülmények között találkozunk. Kosztolányi óta erre azóta sincs jobb vagy pontosabb válasz! 

Vizynének álmában megjelennek volt cselédei, szomszédai és barátai cselédei, ők alkotnak egyfajta görög kórust. A cselédek kórusa valóban dalol, amolyan cselédstílusban kornyikálnának, kinagyítják a hangulatokat és érzelmeket, vagy épp tovább lendítik a történetet. A fekete falú konyhában, nagy fekete lábosok és fazekak között fekete ruháikban és vastag fekete harisnyákban, mintha a tudattalan egy sötét bugyrából törnének elő. Mikor Annának jelennek meg a lelkiismeret és a fájdalom szószólói. 

A darab utolsó negyedében Szabó K. István újólag hangsúlyozza, Moviszter és Vizyné párbeszédében a megértés és irgalom szükségességét. De Vizyné képtelen erre: sem bölcsessége, sem embersége nincs hozzá. Komfortzónán belül marad, tehetetlenségében elindítja a lelki zsarolást, a kizsigerelést, semmibevevést. 

A gyilkosság, nem jelenik meg a színpadon. Mintha ok és okozat egybemosódna. Vizyék ünnepséget rendeznek, mindenki bekötött szemmel szórakozik, ünnepel, iszik és keringőzik. Piros a puncs, a felhőtlen szórakozás szimbóluma, és piros a vér, a belépő házigazdák elegáns selyemruháin. Mégis ugyanúgy tartják a protokollt, a hivatali jókedvet, együtt táncolnak a vendégekkel, nem érezve, nem látva a halálos sebeket. Mindenki süket és vak a szemük előtt kibontakozó tragédiával szemben Talán egész társadalmunk ezt a haláltáncot járja, önmaga tengelye körül forog mindenki, mint a zárójelentben. Kis- vagy nagyemberek, akik vélt és a hamis problémákat mások jóléte árán vagy a másik emberi mivoltának tekintetbevétele nélkül kívánnak megoldani. Háború nélkül is tudunk elég sérülést okozni egymásnak.

A tánc végén Vizyné földre rogy, és újra halljuk a temetési imát. Rekviem mindannyiunk lelkéért, akik tudattalanul vagy tudatosan asszisztálunk ehhez az egészhez. Bár azt már kevesen tudják, csak az irgalmasoknak jár az irgalom.

Mikola-Nyíri Emese

Kosztolányi Dezső nyomán: Édes Anna
Színpadi adaptáció: Lőkös Ildikó, Szabó K. István
Rendező: Szabó K. István  
Dramaturg: Lőkös Ildikó
Jelmeztervező: Bianca Imelda Jeremias
Díszlettervező: Artūras Šimonis
Zeneszerző: Cári Tibor
Szereplők: Román Eszter (Édes Anna), Kali Andrea (Vizyné Angéla), Bogdán Zsolt (Vizy Kornél), Kiss Tamás (Patikárius Jancsi), Sinkó Ferenc (Ficsor), Bíró József (Moviszter Miklós), Csutak Réka (Moviszterné), Dimény Áron (Druma Szilárd), Kicsid Gizella (Drumáné), Orbán Attila (Kéményseprő), Vindis Andrea (Etel, cseléd), Albert Csilla (Stefi, cseléd), Varga Csilla (Katica, cseléd), Kántor Melinda (Ilonka, cseléd), Tőszegi Zsuzsa (Böbe, cseléd)

https://www.huntheater.ro/eloadas/617/edes-anna/
MEGOSZTOM

Halottjaink

– Csak szólok, hogy nem román rákom van, hanem német! – egy kisember utolsó nagy mondata volt ez. Valóban precíz és gyorslefolyású volt a betegséged, többet nem is hallottam a hangodat. Miért nem másik pillanat, miért nem az előző, a következő, miért ez a nap, ez a hónap, ez a hét, egy januári kedd vagy egy szeptemberi vasárnap, ellenszenves hónapok…” Belépek a zöldségesedhez. Azóta már eladónőt is alkalmaz, a banánt sem ott tartják. Nem is azt akarok venni, de hirtelen mintha velem lennél, és újra nevetek a poénon. – Hölgyeim, nagyon jó banánt szereztem! Ez a legjobb a városban! – Tényleg? Akkor ezt használják a pornósok is! Vegyünk banánt! – mondtad jó hangosan, hogy mindenki hallja. És beszélgettünk spanyol misztikusokról, ázsiai konyháról, Kosztolányiról, Rilkéről, de volt egy halvány refrén, hogy: nem voltam anyám sírjánál, pedig itt van a közelben, még nem voltam. Pedig szeretted anyádat, és anyád barátnőit is. Az írónőt, aki román gyereket fogadott örökbe, és azt, aki zongorázott meg kávézaccból jósolt. Mind itt vagytok velem a buszon, most így hazafelé menet. Nem tudom, az ő sírjaikat gondozza-e valaki. Neked, drága barátnőm, sírod sincs, nem akartál. Hivatalos temetésed sem volt. De szólsz éjjel, hogy zárjam be a konyhaablakot, mezítláb kimegyek, és tényleg vihar van. 

What if God was one of us, Just a slob like one of us, Just a stranger on the bus. Tyrin’ to make his way home?” – dúdolom a dalt, és mind velem vagytok a buszom, novembertől és elsejétől, krizantémoktól és mécsesektől függetlenül. „Szomorú, akinek halottjai sincsenek” – sóhajt fel Kányádi a halottjaim, a halottjaink napján Bécsben. Már ő is közöttük van. Még mondanak egy-két dolgot vagy tudósítanak magukról. Ki-ki a maga helyén, de szőjük még tovább egymás történeteit. Hazugság az, hogy nincs tovább!

Kirándulok, és festő nagyanyám szemén át látom a tájat. Nem tudhatom, hogy mi lát most, de amit látott átadta nekem, nekünk. „Papírra írt, aztán kihúzott szavakban is ott van a baj, hogy eszembe jutottál. A tévesztések, járdai botlások, elveszett kulcsok, esőbeli futások, hogy megint nem hoztam magammal kabátot: eszembe jutottál.”

Hallom búgó hangodat, Ildi, gyakran idézem ízes mondataid, látlak magam előtt sebtében felvett ruháidban, örökké párás szemüveggel, vehemens gesztusaiddal. The beauty of the soul is constant, continuous and endless. – olvasom a buszon ülő lány Facebook oldaláról a bölcsességet, és boldog hála a jelekért az Abszolútumnak, mert most nagyon szépnek látlak, a szó legkonkrétabb értelmében! Szívmelengetően szépnek! Koszorúdat rendelve hasít belém, hogy a jó könyveket és finom ételeket szeretted, akkor miért idétlenkedem itt a virággal?! Úgy tudtál segíteni, hogy még a felkérést sem vártad meg, csak hónapok és néha évek múlva ébredtem rá, hogy ez nélküled nem ment volna. És most nem tudok mást csak idétlenkedni a virággal…

„Vadonatúj fogkefém is a szemétben köt ki még ma délután, mert már használtam, és minden apró tárgy, ami egy élet során összegyűlt, egyenként a szemétben köt ki majd, vagy talán elosztogatják őket, rengeteg van belőlük, megfoghatatlan, mi mindenünk van, mi minden elfér egy házban” 

Hazugság az, hogy nincs tovább! Máshogy van tovább: „Fogd el a lélek árján fénylő forró igéket: táplálnak, melengetnek valahány világévet…a sorsuk örökélet, mint sorsod örökélet, társukként megölelnek és megint messze szállnak.”

Idézetek: Javier Marías: Holnap a csatában gondolj rám (regény)
Bereményi Géza: Eszembe jutottál
Weöres Sándor: Ars poetica

MEGOSZTOM

A szomorúság háromszöge

Svéd filmszatíra, 2022. 

Írta és rendezte: Ruben Östlund

Minden ember egyenlő – hangzik el a film elején egy divatbemutató szlogenjeként, de a nézőtéren és a kulisszák mögött egészen más történeteket látunk. Emberi testeket dísztárgyként szemlélő megbízók, és csettintésre különböző érzelmeket mímelő modellek sivár hétköznapjait. A film egy modell-és influenszer pár, Yaga és Carl történetével indít. Őket kísérve ismerjük meg az eseményeket, és a zárójelentben is ők láthatók. Yaga, az értékek és érzelmek nélküli, teljesen üres ember. Egyetlen célja, – a kifejezés konkrét és jelképes értelmében is – hogy semmiért se fizessen. Carl szeretne érzelmi kapcsolatot kialakítani vele, de Yagában nincs erre semmi fogékonyság.  A film elején van egy önreflexív mondata: Én nem tudok mást, csak manipulálni. Ezt demonstrálja is, nem lojális a párjához, mégis mindent elvár tőle. 

A férjem megveszi ezt a luxushajót, és azt akarom, hogy az egész személyzet velem szórakozzon, pezsgőzzünk és csúszdázzunk a medencékben! – kiállt fel az idős milliárdos hölgy. Minden ember egyenlő! – hangzik el másodjára a milliárdosnő kijelentéseként, miközben zsarnokként parancsolgat az ijedt alkalmazottaknak. Már egy bátor sincs, aki elmondaná neki, hogy megromlik a frissen hozott hal és tenger gyümölcse, megbolondulnak a hajót irányító műszerek. Féltik az állásukat, az elmaradt borravalót és beindul az önpusztító szórakozás, hogy egy álprobléma megoldásával mindenki a vesztébe rohanjon. 

A kiszolgáló személyzet alattiak, a műszakiak, a vécé- vagy krumplipucolók, a hajó és a társadalom alján rekedtek, látják azért, hogy ebből mi lesz. De hiába szólnak, őket nem veszi figyelembe ez a sajátosan értelmezett szabadság, ez az alapjában kegyetlen és manipulatív, de általuk szépnek és jónak kikiáltott rend. 

A filmben van egy kifejezetten undorító, hosszasan undort keltő jelenet. A szatírának ez a csúcspontja és fordulópontja is egyben. Nem vagyok az az ember, aki élvezi a gyomorforgató jeleneteket, viszont itt már minden annyira a végletekig eltúlzott, hogy a végén még a szépséget is felfedezzük benne! Ruben Östlund annyira el meri vinni a nézőt is a tűréshatárig, hogy egy adott pillanatban a gyomorrontás kínja világfájdalommá válik, és a filmvászon romantikus, apokaliptikus festménnyé. 

A kapitány és a hajó tulajdonosa lerészegednek. A kapitány szegény amerikai és bősz marxista, a tulaj orosz üzletember és természetesen a kapitalizmus híve. Vitatkoznak, Marx és Kennedy idézeteket olvasnak fel a telefonjaikból, miközben az utasok már mentőmellényben sírnak, hánynak, kapaszkodnak. A részegség egymást megszeretgető fázisában előkerülnek a vállalt politikai nézetek mögötti mozgatórugók, az érzelmek, életesemények.

Anyám vigasztalhatatlan lett Martin Luther King meggyilkolása után… De rájöttem, hogy a ravaszt az én kormányom húzta meg! Az én kormányom gyilkolta meg Malcom X-et, a Kennedy fivéreket… Leigázta a chilei, a nicaraguai, az argentínai népet, feldarabolta a Közel-Keletet, mert a kormányomnak a háború a legjövedelmezőbb iparága. Minden ledobott bomba után valaki egymillió dollárt keres, és nem kell lássa a gyászoló anyákat, és a meggyötört testeket… A háború nem hazafias tett… – üvölti a kapitány a süllyedő hajó mikrofonjába, és orosz ivócimborája bátorítja, tartja neki a mikrofont. A 2022-es Arany Pálma-díjat nyert filmnek ez a legemberibb jelente. Az ellenkező oldalon álló, de fájdalmukat együtt kiüvöltő, még érzelmekkel bíró két ember! 

Majd a luxuskabinok luxusvécéjéből gejzírként kirobban a fekália, és elönt mindent. A süllyedő hajón persze nem csak az élettől elidegenedett milliárdosok, döntéshozók és a pénzleső személyzet az áldozat, hanem sajnos mindenki, a gyerekek is, a munkájukat keményen végző személyzet, mindenkit magukkal húznak a veszélybe és a lehetséges pusztulásba. 

Akik mindig kiszolgáltatják magukat, észrevétlenül kiszolgáltatottá válnak, és nem mellesleg a valóságérzékük is, mint soha nem használt érzékszerv, elhal, eltűnik. Néha közbeszól a valóság, de még akkor sem hiszik el, hogy a világ, amit így tönkretesznek, az az ő világuk is. Kell-e ennél találóbb metafora süllyedő világunkra? 

Minden ember egyenlő – hangzik el harmadjára a személyzet főnöknőjétől, aki a mentőcsónakból alig kikecmeregve elvárná, hogy a hajó takarítónője kiszolgálja, az ebben a helyzeteben is tétlenkedő milliárdosokat.

A film második felében a metál és a kamarazene váltakozik, és egyes pillanatokban szinte szereplővé válik, mintha azt akarná üzenni, hogy amit látunk, nem csak egy 2022-es Titanic-story, hanem egy mindet átfogó vízió, az egész emberiség története. Ami ebben a filmben azzal zárul, hogy egy – még realitásérzékkel bíró – átlagember kővel fejbe akarja verni a semmire nem képes, gyógyíthatatlanul lusta embertársát. Vagy indul egy új civilizációs ciklus, vagy Carl érzelmei most az egyszer csodát tesznek… Snitt! A történet folytatása ránk van bízva.

MEGOSZTOM

Arisztotelész elvállalja Nagy Sándor tanítását (drámatöredék)

          I.

ARISZTOTELÉSZ: Azt mondod, jó anyag, mindenre fogékony, testének izgága természete pedig nem gátolja, hanem serkenti gondolkodását.

MAKEDÓN IDEGEN: Igen, Uram.

ARISZTOTELÉSZ: Eljutott hozzám Alexandrosz híre: hogy apja már most félistennek véli. Merész remények és eget rengető tervek várják beteljesülésüket neve alatt. Egy trónörökös! Megbízóm maga a király lenne, egyszóval az életemmel vagy elveimmel játszom, ha…

MAKEDÓN IDEGEN: Nagyremények, nagy király, nagy fizetség.

ARISZTOTELÉSZ:Ah, földi jutalom, halandóknak! Gyermekded vigasz…Lám, atyám is korán meghalt, Sztageira romokban hever, mert polgárait elűzték.

MAKEDÓN IDEGEN: Te döntesz Uram! Athén még szabad, bár Platón már halott.

ARISZTOTELÉSZ: (magában: Úgy látszik nem hallotta mily hangzatos beszédben búcsúztattam el…de fenyegetőn szólszava!)Mit fecsegsz?!

MAKEDÓN IDEGEN: Téged hallgatva, úgy látom immár, hogy Athénnem remény, csak kufárok díszes palotáinak sora. Amennyiben legnagyobb tanítója oktatni rest, sőt már abban se hisz, hogy a neveléssel bármi is megváltoztatható…viszont saját hírnevét ápolni e jólétben is kénytelen, nehogy más tudományban páváskodó kiüsse őt…Etikátok rég nem az igazság, csupán az arany csengésében ragyog.

ARISZTOTELÉSZ: Elég!

MAKEDÓN IDEGEN: Elég nekem is,Uram.Sötét az ég a viharfelhőktől, és Athénban úgy tapasztalom, jobban csípnek a legyek, vagy csak az lehet, hogy az agorán hivatalból ácsingózó tetszhalottak vérei már nekik se ízlenek.

ARISZTOTELÉSZ: Íztelen dalnokká te kezdesz válni követ! Hívjak aggastyánokat, és szüzeket, hogy legyen megfelelő hallgatóság könnyeket fakasztani? Vagy adjak kezedbe egy lírát?

MAKEDÓN IDEGEN: Matematikában és a líra pengetésében is versenyre kelnék veled, bár úgy tudom, az utóbbihoz nem sokat konyítasz. Mivel művészetnek és testmozgásnak nagy elméleti híve vagy.

ARISZTOTELÉSZ: Ne nevess!

MAKEDÓN IDEGEN: Az előbb sírnom nem volt szabad! Istenek, Athénban vagyok! Halljátok, ez a demokrácia!

ARISZTOTELÉSZ: Ki vagy te? Mondd!

MAKEDÓN IDEGEN: Tanító. És vigyázz… mert utódom leszel.

ARISZTOTELÉSZ: Dicsekednél inkább azzal, hogy kidobtak!

MAKEDÓN IDEGEN: Mert apám, senki volt, és tehetségem eddig juttatott. Végtisztességem, hogy felkérhettelek. Atyád, tudom, a király hajdani orvosa, csak ezért hallott rólad. Aztán meg Platón kezdett dicsérni, bár őszintén, téged, hallva, nem tudom miért, vagy mivel vakítottad el… Szóval, érdemeid egy részét, mint minden hírnevet szerzett, köszönd Fortunának. És könyörgöm, minden tanítók istenére, és szeretett Alexandroszomért, hogy halálodig képezd magad!

ARISZTOTELÉSZ: Mit tanítottál eddig a fiúnak?

MAKEDÓN IDEGEN: Bánatát versbe tudja önteni, és lírán eljátszani. Fejből tudja Homérosz eposzait, ne vágj szavamba… kérlek, a filozófia bölccsé még senkit se tett! Rejtett célom volt, hogy a királyi hübriszt oldjam, talán így megmenthetek néhány balga nőt, sok lelkes katonát, és birodalmakat. Gyorsan fut, és biztosan lovagol, mert ismeri a test és a lélek anatómiáját. Ezen felül jól számol, kiismeri magát az erdőben,a csillagos égbolton, tudja elődeinek vesztes és nyertes csatáit, féli az ember sorsát rendező isteneket.

ARISZTOTELÉSZ: Valóban jó tanító voltál, de úgy látszik, sorsod csak névtelen szolgálat marad.

MAKEDÓN IDEGEN: Sajnállak kolléga, ha még a tündöklésben hiszel. Így érthető, hogy fizetségként miért csak aranyat, és saját szőlődombot láttál, rabszolgákkal, kiket kedved szerint meghágsz vagy megostoroztatsz. Nem kértél iskolát a népnek, jogokat a pórnak, méltóságot, miden léleknek. Nem törted magad elveid megvalósulásáért, melyben írásaid szerint, annyira hiszel. Lehetőséget kaptál a sorstól, csak nincs hozzá víziód. Hozzon bölcs álmod rád az éj, és Athénra igazabb reményeket!

ARISZTOTELÉSZ: Figyelmeztetlek bölcs tanító természeted megveszekedett, és a szószátyárság sehol sem erény! (magában: Hogy ez az ember nem unja még a dörgedelmeit!?)

MAKEDÓN IDEGEN:Nézd el hibáit, egy hozzád kéréssel forduló idegennek. (magában: Valóban elfecsérelt idő volt minden tenni akarásom! Azt hittem, hogy egymagam is képes vagyok itt hatni, mint egy Héraklész vagy Antigoné.)

ARISZTOTELÉSZ: (immár egyedül) Szúrós északiak! Pallasz Athénére mondom, bírnám észjárását e makedónnak, csak emészteném jobban modorát.

KARVEZETŐ: Sóhajt Arisztotelész, és álomra hajtja fejét.

KAR: De jaj, mit hozhat kimerült filozófnak az álom?

Van-e mit nem uralhat, e nagyszerű agy?

KARVEZETŐ: Fáradt testét leveti, mint köpenyeget,

Kígyó gyanánt lecsúszik róla csendben a takaró,

Halhatatlan lelke gondolatokba merül, majd egy

Megtalált sugallat körül köröz ciklikusan.

ARISZTOTELÉSZ: Isten kopasz, mint a csecsemők, és roppant elegáns

Mind öltözetében, mind modorában.

Jelen van, mint tengerben a víz, égboltban a levegő

Nem szükséges semmi transzmutáció, csak a tényállás elfogadása.

Édes, könnyű elfogadás, hogy maradhatnék örökre benne?

KARVEZETŐ: Mosolyogva nézte közben lepedőtelen tetemét.

Majd Éósz első sugarával boldogan felébredt.

                                                 II.

MARCUS: Mi oly sürgős bölcsbarátom, hogy napnyugtakor küldeted szolgád, hogy már reggel hajlékodba hívj?

ARISZTOTELÉSZ: Vendégem érkezett a dicső makedón földről, kinek eszét, és hevét egyedül el nem bírtam. De bocsásd meg nekem, hogy ma már nem kell tanácsod. Elhatározásom született, mely végleges.

MARCUS: Látomásod volt, onnan ez eltökéltség! Nem szép, hogyhallgatsz róla barátod előtt. Nevetek veled, de halljuk a részleteket.

ARISZTOTELÉSZ: Lakoma, ökörsütés, fuvolás lányok és márványalkatú ifjak tánca nélkül, így egyszerűen, kívánj barátod hajójának jó szelet!

MARCUS: Hová mész? Őrült elhatározás lehet csak! Nem! –tanácsom ez. Athén istenit, miért kaparnád újra máshol ki a gesztenyét?

ARISZTOTELÉSZ: Szóval múltamból éljek, törölgessem a port érdemeimről, mert bölcsességemből és tetterőmből szerinted többre nem telik! Jó barátom, kérlek, ne zökkents vissza e rosszba! Osztozz örömömben, Marcus, minden olümposzira kérlek! Nem lehetsz oly vadlelkű, hogy nem érzed!Hisz mily barát az, ki nincs veled azörömben, csak bajban ugrik elő, mint nyúl a bokorból, hevesen sajnálkozva, és áldozva az isteneknek, hogy mily jó, hogy nem én vagyok az, akit…

MARCUS: Vedd már rövidre! Hová mész?

ARISZTOTELÉSZ: Vidd a hírt barátom, hogy Arisztotelész immár Philipposz királyi udvarában lakik.

KAR: Athénból a legnagyobb tudós, az igazsághoz menekült.

Tágas szökőkutak mentén, hűs kerengőben sétál.

MEGOSZTOM

Megjelent az Újvárad júliusi száma

Az ötödik számával jelentkező folyóirat címlapján Urszinyi Mária festő- és grafikusművész képe látható, munkásságát a Művészet rovatban Dr. Kányádi Iréne méltatja. Verssel, prózával jelentkezik Vass Norbert, Káli István, Nagy Zalán, Sztaskó Richard, Purosz Leonidasz, Csontos Márta, Oláh Péter, Márton Ágnes, Nyirán Ferenc, drámatöredékkel Mikola Emese. A Dialog/Párbeszéd rovatban Mihai Buzea A Közeledés Elmélete című írását olvashatják Pengő Zoltán fordításában. Ismét esszével jelentkezik Lakatos-Fleisz Katalin (A ház és a csipkebokor). Mindenki nyelvészkedik… címmel a Tandem rovatban Magyari Sára és szerzőtársa, Minya Károly közelít meg egy témát két szemszögből. Forgács Áron írása aktuális dilemmát jár körbe a Társadalom rovatban: Térdepelni vagy nem térdepelni, ez itt a kérdés. A Kultúra rovatban Csináld a dolgot és lesz hozzá erőd címmel Biró Árpád Levente készített interjút Horváth Benjaminnal a Fiatal Drámaírók Házáról. Rusu Szidónia szociológus esszéjének címe: Unplugged – kultúra a digitalizáció korában. Óltársaim, énekeljetek! a címe Simon Judit írásának a kolozsvári Állatfarm-premierről. Hegyi Réka anyaga ugyancsak a Kritika rovatban egy szelet bábszínháztörténetet kínál, Botár Edit világát. György Alida új könyvét (Hármasszabály) Codău Annamária elemzi, míg Darius Marder A metál csendje című filmjét Bozsódi-Nagy Orsolya ajánlja. Másodízben jelentkezik a Kortárs klasszikusaink rovat, ezúttal Balázs Imre József előadásának szerkesztett változatát olvashatják Hervay Gizella költőről (Élő hagyománnyá tudott válni). Az Előhívásban Kőrössi P. József a 90-es évekbe kalauzol, azt az epizódot idézi fel, amikor Göncz Árpád államfőként könyvet árult egy pesti aluljáróban.

Az Újvárad kapható a jobb erdélyi könyvüzletekben, az Írók Boltjában, budapesti, debreceni és nagyváradi hírlapárusoknál, továbbá elérhető az online előfizetők számára is.

MEGOSZTOM

Végy egy kecskét…

Az ellenségeket agyonütik, a világ barátságos lesz.”

(Erich Fried: Intézkedések)

A kijárási tilalom idején azt álmodtam, hogy egy láthatatlan kéz ír nekem: Anne Frank. Másnap kezdtem utánagondolni: konkrétan, semmire sem emlékszem a szövegből, ha egyáltalán olvastam valamikor… Most viszont, feladták nekem. Karantén történet, karantén idején. Több ember összezárva, a háborúhoz képest viszonylag jó körülmények között, azaz élelem, gyógyszer, konyha, fürdőszoba biztosított, még olvasmányok és kiscica is. Egyszóval minden adva van ahhoz, hogy kicsinyes, fárasztó civakodással töltsék el életük utolsó két évét és alig egy hónapját.

Meg merem kockáztatni azt a gondolatot, hogy a személyes dölyf, rosszindulat, büszkeség jobban megkeserítette életüket, mint a háború. És hangsúlyozom, egymás között voltak, szeretteikkel: rokonaik és barátaik körében. Csakis egymás és önmaguk életét keserítve meg. Külső ellenségtől egyelőre távol. Persze dicséretes, hogy nem ámították magukat úgy, mint sok ismerősük, hogy a német kultúrnemzet, és csak vadregényességet kedvelő bolondok állítanak ilyen szörnyűségeket a munkatáborokról. Dicséretes, hogy nem engedelmeskedtek a behívónak… Dicséretes az intelligencia, ahogy kialakították a búvóhelyet, ahogy megjátszották saját eltűnésüket, és szép, hogy holland barátaik segítettek nekik. Eddig dicséretes.

Mi persze tudjuk a történet végét. Tudjuk, hogy az erőszakos halál rövid időn belül bekövetkezik. Tudjuk, hogy a makacs tinédzser soha nem fog felnőni, de még a felnőttkort sem éri meg, és anya se lesz, nagymama, és nem lesz alkalma, hogy kimutassa a szeretetét legalább az unokáinak, a most szükségesnek látszó szigorúság után.

De hát tudták, hogy meghalnak! – tör fel belőlem egy makacs kislány hangja. Előbb-utóbb úgyis mindenki meghal. Ha nem a háborúban, akkor másban, ha nem tizenhat évesen, akkor kilencvenévesen.

És fáj, hogy így telik el az emberi élet, mintha csak arra teremtettünk volna, hogy a másikban keressük a kifogásolnivalót. Hogy tényleg csak ennyit tud az ember: utasítani, kommentálni, elítélni, lebecsmérelni egyszer töményen, másszor meglágyul a szíve és hígítva adagolja ugyanezt. De a vegytiszta jót mindig képes felcserélni egy utólag úgyis féligazságnak bizonyuló megjegyzésre vagy megoldásra.

Igen, az Élőlény, hamar Félőlénnyé változhat, és akkor elfelejti milyen volt Élőlénynek lenni. (Békés Pál: Félőlény) De ha mindent, de mindent elfelejtünk, a rossznak akkor sincs semmi értelme! – toporzékol bennem a kislány.

(tovább…)