Pengő Zoltán interjúja Mihai Buzea íróval 

A maga korában magyar körökben Vulkánu Józsefként ismert nagyváradi irodalmárról, irodalomszervezőről és népművelőről, Iosif Vulcanról írt regényes életrajzot Mihai Buzea, Vulcan – Napnyugatról jön a fény címmel. A Polirom kiadónál megjelent kötetnek hangsúlyos magyar vonatkozásai vannak: egyik központi figurája Irinyi János, a biztonsági gyufa feltalálója, Vulcan unokatestvére, s megjelenik benne Ady is, akiben rövid fogházbüntetése idején gyengéd érzelmek ébrednek a nála idősebb Aurelia, Vulcan neje iránt. A merész, sőt provokatív műről, mely legalább anyira szól a magyarokról, mint a románokról, a szerzővel beszélgettünk.

Honnan jött az ötlet, hogy Iosif Vulcan regényes életrajzában főleg magyar személyiségeken, Ady Endrén és Irinyi Jánoson keresztül mutasd meg a címszereplőt? A koncepciót még merészebbé teszi a tény, hogy román gyökerei ellenére, vagy talán éppen azért, Irinyi lelkes magyar hazafi volt, legalábbis a regényben annak láttatod.  

Természetesen nem a saját ötletem volt. Vulcannal első ízben 1995-ben találkoztam, amikor dokumentálódtam az államvizsga dolgozatomhoz, melyben Eminescut és Edgar Allan Poe-t, a XIX. század két utolsó komoly romantikusát hasonlítottam össze. Akkor tudtam meg, éppoly megrökönyödéssel, mint bármelyik román, hogy Eminescut nem Eminescunak, hanem Eminovici-nak hívták (a Familia folyóirathoz beküldött első verseit Eminoviciuként írta alá), a főszerkesztő pedig, egy bizonyos Iosif Vulcan, önhatalmúlag megrománosította a nevét. Ez meglepett. A nagyapám mesélte, hogy a mi családunkat sem hívták mindig Buzea-nak, hanem amikor az ő nagyapja, erdélyi telepesek tízezreivel egyetemben átkelt a Dunán, a határőrök Burjánról Buzeára változtatták a nevét, ami nagyon gyakori volt Brăila környékén, ahol 1879-ben, útban Dobrudzsa felé, komppal átkelt a Dunán. Arrafelé a Burjánnak nem volt valami hazafias hangzása. Tehát, amikor nagyban dolgoztam az államvizsga dolgozatomon, nem volt időm erre a titokzatos Keresztelő Józsefre, de valahol mélyen elraktározódott bennem. Amikor a Polirom kiadótól megkaptam az esélyt, hogy írjak egy regényes életrajzot, pillanatig sem haboztam: Vulcan, punktum! Arra számítottam, hogy egy megveszekedett román hazafit fedezek fel, helyette azonban egy nagyon ügyes magyar állampolgárra leltem. Íme, egy sokatmondó apróság: Józsefet 1891-ben választották a Román Akadémia tagjává, a Kisfaludy Társaságba azonban 20 évvel korábban választották be. Hogy visszatérjek a kérdés lényegéhez: a XIX. század végének Nagyvárad, a maga magyar többségével, roppant mód különbözött a XXI. század eleji, román többségű Nagyváradtól. Úgy ítéltem meg, ahhoz, hogy megérthessük Józsefet, az embert, nem Józsefet, a hazafit, fontosabb a kortársai körében ábrázolnom őt, mintsem a történelemkönyvek stílusában. S mit tehettem, ha az ő váradi társadalmi köreiben magyarok voltak, nem pedig románok. 

Ady, s még inkább Irinyi, a román olvasók által kevéssé ismert személyiségek. A szöveg tobzódik a románok számára még kevésbé ismert személyiségekre és eseményekre történő utalásokban, ami miatt a könyvnek van egy hangsúlyos kódolt jellege. Előre megfontolt szándékkal provokáltad az olvasóidat? 

Határozottan így van, kockázatot vállaltam. Azt, hogy megérte-e, majd az idő dönti el. Lehet, hogy ez a kódolt jelleg, ahogy nevezted, távol tartja a hagyománytisztelő közönség egy részét. Azonban a fiatalokat talán vonzani fogja a szövegnek ez a titokzatossága, egyesek esetleg késztetést éreznek, hogy megfejtsék, hogy többet tudjanak meg, hogy túllépjenek a történelem túlzott leegyszerűsítésén. Számomra, személy szerint érdekesnek tűnik, hogy új dolgokat tudjak meg, hogy megnézzem, mi van a tükör túloldalán. Szeretném azt hinni, hogy vannak még hozzám hasonlóak, hogy a fiatalok, elsősorban a gimnazisták, megőriztek magukban érintetlenül egy adag kíváncsiságot, felfedező ösztönt. Természetesen a magyar olvasók számára a szöveg nem jelent nehézséget, csakhogy a romániai magyarok elsöprő többségének nem szokása román irodalmat olvasni. Ez teljes mértékben érthető, ugyanakkor kár, a románok ugyanis már nem azok, akik 1989-ben voltak.  

Vulcanról nem festesz túlságosan hízelgő képet, a javíthatatlan középszerűség megtestesítőjeként ábrázolod, akiben sokkal több volt a jószándék, mint a tehetség. Tudatosan mentél szembe a kánonnal vagy az életműve alapján ilyennek látod? 

A könyv megírása négy hónapot vett igénybe, a könyvészet elolvasása azonban nyolcat. Egyrészt József nagyon sokat írt, másrészt az általa használt román nyelv nehézkes, napjainkban nehezen olvasható. Ami azonban még fontosabb, a Iosif Vulcant tárgyaló könyvészet maga is terjedelemes, annyi év alatt sok könyv összegyűlt, jobbak és kevésbé jók egyaránt, s mindet el kellett olvasnom, nem volt választásom. Átrágva magam az életművén, az életrajzokon és az értelmezéseken, kialakítottam egy véleményt. Íróként, a szavakkal dolgozva, József nem haladott meg egy bizonyos szintet. Furcsamód, éppen ez eredményezte számára a közönségsikert, a nem túl igényes olvasók elismerését. Nem írt kifinomultan, de az olvasóinak sem voltak nagy elvárásai. Adja magát, hogy összehasonlítsam a helyzetét a mai írókéval: nagyon jók, de senki sem olvassa őket. Nincs közönségük. Feltettem magamnak a kérdést, ami megfogalmazódott Vulcan sok magyarázójában is: így írt, mert ennyi tellett tőle, vagy azért írt így, hogy érthető legyen, fogyasztható az olvasók tömegei által? A könyvben nyitva hagytam a kérdést, hogy minden olvasó maga dönthesse el. Ami a magam véleményét illeti, a regény végén világosan kifejtettem: nem az irodalom volt József életcélja, hanem a terv, melynek ő is része volt. Talán nagybetűvel, Tervnek kellene írnom, hogy világos legyen. 

„A magyarok (…) nem mások, mint Huckleberry Finn tutaja. Az ő élő, valós, igazi életük ott van a tutajon, minden más pedig csak díszlet, papírmasé, egy külső, s mint ilyen, az ő szemszögükből nem valós színjáték” – írja Aurelia, Vulcan özvegye fiktív naplóbejegyzésében. Így lát bennünket Mihai Buzea?