Címke: magyari sára

április 27, 2023 | Magyari Sára | Rovatok | Társadalom
MEGOSZTOM

Valahol közte…

A napokban végigvezettem Szerbia északi részén át Horvátország keleti részébe, és vissza. Találkoztam egy horvátországival és egy szerbiaival. Egy nővel és egy férfival. Mindketten magyarok. Mindketten majdnem velem egyidősek. Mindketten megélték a délszláv háborút. Csak pont a másik oldalon. 

Sokat beszélgettünk. Nem a múltról, főként a máról. Amelyben ott van a múlt. A nő ugyanúgy összerezzen minden petárdára, és mennydörgésre, és tűzijátékra, mint én. Mert az a zaj nekünk nem a szórakozás, nem a buli, nem csak a természet hangja. Hanem fegyverropogás. A férfi ugyanúgy figyel minden gesztust, tekintetet és hangot, mint én. Mert az a gesztus, vagy tekintet, vagy hang nem a közeledés, nem az ölelés, nem csak a tájékozódás jele. Hanem az veszély. Értettem őket. Értettük egymást.

A nő alacsony termetű, törékeny, gyönyörű szeme van, és makacs tekintete. Mert ő vezető: összeköt, létre hoz, fenntart és megtart egy egész közösséget, és a családját is. A férfi markos, munkához szokott, szelíd tekintetű. Mert ő létrehozott egy birodalmat: kályhákat épít, méheket gondoz, eltartott és felnevelt betegeket, lánygyermeket. 

Jó velük beszélgetni. Látni a várost a nő szemén keresztül, aki ismeri a régi történeteket. Mesél a szállodáról, amelynek két testvér volt a tulajdonosa, de az egyik meghalt a lágerben. Amelyik túlélte, attól elvették a szállodát, de recepciós lehetett a sajátjában. És maradt. Majd felküzdötte magát vezetői pozícióba. Mesél a gyárról, amelynek tulajdonosa gyári munkásként kezdte, de aztán jól nősült. Két fiúk közül az egyik odaveszett a fronton. Az anya magába fordult. Majd elvették a gyárat. A férj belehalt. A kisebbik fiúk pedig kétkezi munkát végezhetett a saját gyárukban. Korán haltak mind.

Érdekes hallgatni a háborút a férfi nézőpontjából. Hivatásos katona volt. De valahogy, mintha megérezte volna, időben kiszállt. Nem lett katonaszökevény. Halkan mondta: – Engem nem szembe, engem hátba lőttek volna. És azt is mondta, nem kaszálja le a füvet a ház előtt, mert van ott ibolya meg vadcsalán, és az jó a méheknek.

A nőtől könyveket kapok, kedvességet, bizalmat, barátságot. Tervezzük a közös programokat – építünk, összekötünk, úgy a magunk módján. A férfitől bort kapok, mézet, paprikát és házi birspálinkát. Nem tervezünk közös programokat – csak ha véletlenül arra járok, vagy ha ő véletlenül erre jár.

Vezetek át a Tiszán, át a Dunán, majd a Dráva mellett. Sárgállanak a repcetáblák. Olyan szép minden. Olyan egyszerű és élettel teli. Odagondolok a folyóparti városba. A kékbe. Az elmúlt napok élményei kavarognak bennem. Milyen aprók az én gondjaim! Milyen feleslegesek a félelmeim! Milyen értéke van az életnek?! Több határt is átlépek, mint ahány van. Hogy közelebb kerülhessek. Hogy közelebb kerülhessünk.

március 1, 2023 | Magyari Sára | Rovatok | Társadalom
MEGOSZTOM

A hűségről és hűségtelenségről

Februárban van a házasság hete. Ez a programsorozat ihletője februári tandemezésünknek. Vajon a hűség emberi jellemző-e? Vagy az ember inkább hűségtelen? Miről árulkodnak a biológiai és miről a kulturális programjaink? Továbbá: van-e végső soron különbség az egér és az ember között?

(Bagosi Zsolt)

A hűség (vagy nevezzük inkább monogámiának) az emlősállatok 5%-ára jellemző. Az ember, bár biológiai szempontból maga is egy állat, nem tartozik a monogám emlősök közé. A mezei pocok annál inkább. A mezei pocokra jellemző ugyanis, hogy a hím és a nőstény egy életre választ párt és a kölykeiket is együtt nevelik. Szemben például a hegyi pocokkal, amely annak ellenére, hogy szoros rokonságban van az előzővel, gyökeresen más típusú életet választ: a hím virágról virágra (pontosabban pocokról pocokra) jár, és a kölykök nevelését is egyedül a nőstényre bízza. Úgy is mondhatjuk, tipikusan promiszkuitásban él. A közös genetikai rokonság és az eltérő viselkedési mintázat teszi alkalmassá ezt a két állatfajtát arra, hogy a monogámiát és a promiszkuitást, illetve ezek neurobiológiai hátterét rajtuk keresztül vizsgáljuk.

Ugyancsak emlősállatok agyában mutatták ki először a corticotropin-releasing faktort (röviden CRF) és a szerkezetileg hasonló peptideket, az urokortinokat is. Ezek az ember agyában is termelődő neuropeptidek két, általában ellentétes hatást közvetítő receptoron, a CRF1 és a CRF2 receptoron fejtik ki hatásaikat. A CRF elsősorban a stresszválasz szabályozásában játszik szerepet, de a szociális viselkedést is befolyásolja. Ha egy monogám állat (pl. mezei pocok) agyába CRF-et fecskendezünk, akkor az fokozza a partner iránti preferenciát. Egy nem-monogám állat (pl. mezei egér) CRF hatására ismerős környezetben lefagy, ismeretlen környezetben pedig hiperaktív lesz, elkezdi fokozottan kutatni a környezetét. A reakció tehát genetikai és környezeti tényezőktől egyaránt függ, de az sem mindegy, hogy a CRF-et milyen dózisban és milyen agyrégióba fecskendezzük be, mivel a CRF receptorai is különböző mennyiségben fordulnak elő ezekben az agyi területekben. 

A pockok agyának vizsgálata közben derült ki, hogy a CRF és az urokortinok kifejeződése megegyezik, a CRF1 és a CRF2 receptorok előfordulása azonban eltér a monogám és a nem-monogám fajok, illetve fajták között; a mezei pocok agyában több a CRF2, míg a hegyi pocokéban több a CRF1 receptor. Ezért (bennem legalábbis) felmerült, hogy az emberben is a CRF-receptorok kifejeződése az, ami meghatározza, hogy az illető inkább monogámiában vagy promiszkuitásban él (jelen megfogalmazás szerint hűséges vagy hűségtelen típus). Egyébként a legtöbb emberre a sorozat-monogámia jellemző. Ez persze nem azt jelenti, hogy az illető kitart a kedvenc filmsorozata mellett (bár legtöbbször ez is igaz rá), hanem azt, hogy az egyik monogám kapcsolat után egy másik monogám kapcsolat után néz. Tehát egy agykutató szemszögéből, mint oly sok minden, ez is az agyban dől el. 

Ami az egér és az ember közötti párhuzamot illeti, nyilvánvalóan vannak anatómiai különbségek (agy-, farokméret stb.), de viselkedési szempontból az ember sok mindenben hasonlít az egérre. Ha egy hím egeret egy nőstény egérrel együtt 24 órán keresztül egy ketrecben tartunk, akkor azok néhányszor örömüket lelik egymásban, majd a hím elhúzódik a ketrec egyik sarkába és csak akkor mutat érdeklődést a környezete iránt, amikor egy újabb nőstényt tesznek be mellé. Ha ugyanazt a hím egeret egy (a szociális interakció vizsgálatára használt) aréna közepébe állítjuk, az aréna egyik végében a már korábban megismert nősténnyel, a másikban pedig egy ismeretlennel, a hím többnyire az ismeretlen nőstényt választja. Ez az úgynevezett Coolidge-hatás eredménye. Ez a hatás az embernél is hasonlóan működik: ha egy hím és egy nőstény egyed leül egy szobában a kanapéra, kezdetben intenzív érdeklődést tanúsítanak egymás iránt, de előbb vagy utóbb a kanapé két végén kötnek ki, gyakran elkezdik más képeit nézegetni vagy másnak írogatni. Ez a magatartásbéli hasonlóság valószínűleg annak köszönhető, hogy az agynak a szociális viselkedésért felelős része (amit szociális agynak is hívunk) nagyjából megegyezik a két fajban. Ez az analógia teszi lehetővé azt, hogy az egereken végzett kutatások alapján az emberekre is vonatkoztatható következtetéseket vonjunk le.

(Magyari Sára)

Amikor a házasság hetéhez kapcsolom a hűség fogalmát, akkor egyértelműen a párkapcsolati hűségre gondolok, azaz szűkített jelentéssel használom e szót, de igazából a tágított jelentés is megfordult a fejemben, hiszen valami olyasmiről van szó, ami értékrendszerünkben fontos helyet képvisel. Legalábbis elméletileg. Mert a gyakorlatban számomra úgy tűnik, nem működik semmilyen jelentésében. Illetve nem működtetjük. Egy dolog hűnek lenni emberekhez, más dolog önmagunkhoz, harmadik dolog elvekhez, és így tovább. 

Szótári jelentése két irányt mutat: egyrészt azt jelenti, hogy valaki állhatatos, ragaszkodik valakihez, esetleg valamihez, kitart valaki vagy valami mellett. Másrészt azt is jelenti, hogy megegyezik a valósággal, az eredetivel. Élettársi viselkedésünkben azt is jelenti, hogy nem csalja meg a másikat, meg azt is, hogy lojális marad az egyik a másikhoz. 

A hűségtelenség szót a Czuczor–Fogarasi szótárunkban találjuk meg hívségtelenség formában, amely négy jelentéssel bír: 1. hűség nélküli állapot vagy tulajdonság, azaz, amikor valaki ígéretét, esküjét megszegi; 2. szolgai kötelezettségek szándékos megszegése; 3. a jobbágy esküszegése; 4. felségsértés, lázadás.

Jelentéstanilag is nagyon izgalmas a két szó, de mindennapjainkban ennél sokkal izgalmasabb, hiszen érzések, viselkedések kapcsolódnak hozzá. És olyan tettek is, amelyekkel mások életét és a sajátunkat is befolyásoljuk. 

Ha a nyelvi működést nézzük, azt, hogy miről hogyan beszélünk, akkor egészen biztos, hogy a hűséget nem csak az emberhez kapcsoljuk. A kutyát tartjuk kultúrkörünkben az emberhez leghűségesebb állatnak, de a gólyákat meg az egymáshoz való hűségük miatt szoktuk emlegetni. Ha utánaolvasunk, hogy mi is van az állatvilágban, kiderül, vannak olyan fajok, amelyek egy életen át egy pár mellett maradnak, és vannak olyanok, amelyek nem. 

Én az embernél maradnék. Nekem valahogyan úgy tűnik, hogy a hűség egyrészt természeti szükséglet volt az embernél. Ahhoz, hogy az utódok minél sikeresebbek legyenek, valahogyan rájöttek elődeink, hogy ehhez szükség van hűségre is (és sok minden másra is). Ahol, vagy akinél ez nem ment magától, azt igyekeztek normákkal, törvényekkel ösztökélni. Azaz van egy kulturális szükséglet is, amely ezt működtetné. Nem véletlen a feltételes mód, hiszen ma valahogyan nem működik. Sem házasságon belül, sem a barátságok, munkatársak szintjén, de még csak az elvekhez, értékrendekhez, sőt önmagunkhoz való hűség viszonylatában sem. Megfigyeléseim alapján az körvonalazódik, hogy nagy szabadságunkban azt hisszük, bármit megtehetünk – következmények nélkül. Pedig következmény mindig van. Mintha eltűnőben lenne az emberekből a ragaszkodás, a kitartás. Úgy általában véve is. Persze tudom, hogy az elromlott – cseréld le, dobd el korszakát éljük, és ez nem csak a tárgyakra vonatkozik. De engem nagyon érdekel, hogy mi az, amitől mégis egyesek hűek maradnak, mások hűségtelenek lesznek. 

Nekem úgy tűnik, hogy a személyiség érésével jutunk el a hűségességhez. Az önmagam legjobb variánsának lenni működésben egyszer csak eljutunk oda, hogy önmagam miatt szeretnék hű lenni: a másikhoz, önmagamhoz, az elveimhez. De főként a másikhoz. Mert képes vagyok rá! Ebben segít például a házassági eskü is. Meg jó lenne, ha segítene az ön- és társismeret is, de evvel sem állunk túl jól. Mi, mai emberek. Bár lehet, a régiek sem. 

Én sem voltam mindig, mindenhez és mindenkihez hű. Meg kellett érnem rá, hogy az legyek. Kellett hozzá az eskü, hogy a szavamat adom, hogy „véle tűrök, véle szenvedek” és megelégszem vele. Mert a mindennapi emberi kapcsolatainkban, legyen az párkapcsolati, családi, baráti, munkahelyi – a valós életünkben néha szenvedünk, néha tűrünk, mert sem én, sem a másik nem vagyunk mindig édes, aranyos, kedves, bájos cukorfalatok. 

Magam körül is, kutatási eredményekből is azt látom, egyre többen hűségtelenek. Divat lett a hűtlenkedés. Csak az a sok fájdalom, amit okoz! Mindenkinek. A hűségtelennek is – később, idővel!

Ha a hűtlenség biológiai eredetű, akkor felmenthető az ember. Én nem tehetek róla – a vérünkben, a génjeinkben van – mondja a magyar nyelv. Ha így van, akkor a vérünkben és a génjeinkben ott kellene lennie valami olyannak is, ami meggátolja, hogy a hűtlenség által romboljunk. Valami immunitásra való hajlamnak. De erről én még nem hallottam. 

Sokszor tapasztalom, hogy a tudományos (rész)eredményeket gyakran használjuk arra, hogy az embert felmentsük pusztító viselkedésében a felelősség alól. De bárhogy nézem a dolgokat, valahogyan csak azt látom, az ember alapjáraton a tudatosságában különbözik az állattól. Értem én, sőt hiszem és vallom is, hogy az ember nagyrészt biológiai lény, de valami más is. Nem csak test. Ott van az a bizonyos emberi tényező, amit nem nagyon tudunk megfogni, megmagyarázni. Próbáljuk, de eléggé képlékeny. 

S bevallom, haragszom azokra a nézetekre, ideológiákra, bármikre, amelyek elhitették velünk, hogy az emberi alatt (ez egy minősítő névutó is) lehet emberül élni. Élni lehet. Csak valahogyan ez nem mindig olyan jó nekünk. De lehet, hogy csak nézőpontot kellene váltanom, s egy szürke cincogó tekintetén keresztül konstatálni, hogy nincs itthon a macska…

Dr. Bagosi Zsolt (1977, Nagyszalonta) oktató-kutató orvos, egyetemi docens, tanszékvezető-helyettes, Szegedi Tudományegyetem, Szent-Györgyi Albert Orvostudományi Kar, Kórélettani Intézet.

december 23, 2022 | Magyari Sára | Rovatok | Tandem | Társadalom
MEGOSZTOM

A szeretet működése – a valóság és a lehetőség között

December a szeretet hava is. Annyira sokszor emlegetjük! Annyi minden jót és rosszat megteszünk a nevében. De vajon hogyan működik a szeretet? Egyáltalán mi is a szeretet? Tudunk-e ma szeretni? Vajon képesek-e, tudnak-e egyformán szeretni a férfiak és nők? S vajon mi történik, ha „szeretet nincs bennem”?

(Visky István)

Szeretem a sült halat. Annyira szeretem, hogy kihúzom a halat a vízből, és mivel a szárazon fulladozni kezd, fejbe ütöm egy darab fával. Szeretem a halat, ezért egy éles késsel felvágom a hasát és kibelezem, végül egy mozdulattal levágom a fejét. Annyira szeretem a halat, hogy mindezek után bepácolom, majd forró olajba teszem, és ropogósra sütöm. Végül a legnagyobb élvezettel megeszem. Szeretem a sült halat. 

Mit jelent szeretni? Tudni véljük és gyakoroljuk Isten, a moralitás vagy csak saját meggyőződésünk nevében. De valóban tisztában vagyunk-e a szeretet mibenlétével? Vajon a sült hal is ugyanúgy definiálná a szeretetet, ahogy én teszem? Egyáltalán, lehet többféle – egymásnak ellentmondó – szeretet? Gyaníthatóan nem, és ha a sült hal elképzelése a szeretetről nem ugyanaz, mint az én elképzelésem, akkor az univerzumban súlyos meghasonlás van a szeretet tekintetében. Ez a meghasonlás pedig mindenütt ott van a világban. 

Hiába keresem a szeretetet, mert ha nem tudom, mit is keresek pontosan, akkor nem is találhatom meg. Csak bolyongok az egymásnak ellentmondó definíciók között és forró olajban sütögetem azokat, akik nem úgy szeretnek, ahogy én. 

Mindenekelőtt tegyünk különbséget szeretet és szerelem között. Nem ugyanaz a kettő, mi több, bizonyos tekintetben éppen ellentéte egymásnak. 

A szerelem alapvetően egy vágy, hogy elvegyek, magamévá tegyek. Kinyújtom a kezemet a másik felé, aki után vágyakozom, és magamhoz ölelem. Gyöngéden birtoklom, mindene az enyém. A szerelem kéjes érzését a birtokló vágyakozás és másik megszerzésének önfeledt élménye adja, ami által a másikkal megtöltekezve és kiteljesedve önmagamat meghaladom, és azt szeretném, hogy ez az érzés soha ne érjen véget. Akár én ölelek, akár engem ölelnek, mindenképpen én kapok, én teljesedek ki. Ha ügyesen élek a szerelemmel és nem vagyok egy önző, érzéketlen tuskó, akkor a másik is átéli ugyanezt. Csakhogy ez a vágyak szövevényes játéka, vagy „két önzés titkos párbaja”, ahogy mondja Szabó Lőrincz. 

A szeretet lényegileg más: egy tudatos döntés, hogy adjak. Ritkán gondolunk bele, milyen meghökkentő a Szentírásban Isten kijelentésének megkerülhetetlen kiindulópontja: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből. Szeresd felebarátodat, mint önmagadat.” Ez bizony egy határozott parancs. De hát lehet a szeretetet parancsolni? Lehet, éppen azért, mert a szeretet egy tudatos döntés, nem pedig egy érzés, amit vagy érzek, vagy nem. 

A szeretet mozgatóereje az akaratom és tudatos döntésem, a mértéke pedig önmagam: „szeresd felebarátodat, mint önmagadat”. Mélységes titok, a szeretet misztériuma van ebben a parancsban elrejtve. 

Mindenek előtt azt kell megértenem, hogy a bűneset után, bukott emberként csak egyféle szeretetet ismerek, csak egyféle szeretettel tudok szeretni, ez pedig az önszeretet. Az ember csak önmagát tudja szeretni. Ennek az önszeretetnek a mozgatóereje pedig a vágyakozás és sóvárgás, amivel mindent megkívánok, és magamhoz akarok ragadni. Úgy tűnik tehát, hogy visszaértünk a vágyakozáshoz, a magamévá tevés szenvedélyéhez. Tökéletes csapda, és ebből csak egyféleképpen lehet kitörni: tudatos döntéssel. Erre mutat a szeretet krisztusi parancsa. 

Az önszeretet csapdájából csak a gondolkozásom megváltozása által, egy mentális fordulópont átélésével lehet kitörni. A Szentírás erre a mentális fordulópontra a metanoia görög kifejezést használja, ami szó szerint az elme megfordulását jelenti. Ez a kifejezés a legteljesebb értelemben vett megtérés és megújulás bibliai fogalma. Amikor tehát a hitvalló kereszténység megtérésről beszél, akkor a szeretetre való képesség lelki és mentális ajándékát és megtapasztalását érti ez alatt. 

Mi is történik akkor, amikor úgy döntök, hogy szeretni foglak téged? Adok valamit magamból neked: időt, figyelmet, gondoskodást, egy darab kenyeret, sült halat, valamit, ami fontos nekem, amire én magam is vágyakozom, ami az enyém. Úgy döntök, hogy magamból adok valamit neked. Ahogy viszont odaadtam magamból valamit neked, lesz benned valami, ami én vagyok, ami az enyém. És mivel ismerem az önszeretetet, elkezdem benned szeretni azt, ami az enyém, ami én vagyok. Elkezdelek szeretni. Hirtelen átélem a te-én-vagyok misztikus lelki élményét. Ez az élmény pedig átjár, betölt és újabb tudatos döntésre vezet: hogy még adjak neked. Egyre többet adok magamból neked, amit szeretni fogok benned. A legteljesebb szeretet az, amikor valaki életét adja a másik emberért. Ez Krisztus szeretetének és kereszthalálának legmélyebb értelme. Minden más csak teológiai absztrakció. 

Amikor úgy döntök, hogy szeretek és adok valamit magamból neked, akkor történik még valami titokzatos dolog: létrejön egy üresség bennem. Annak az üres helye, amit odaadtam neked. Ez az a hely, ahova be tudlak fogadni magamba. A szeretet bibliai, ószövetségi héber fogalma, az ahava éppen ezt jelenti: helyet adok neked. 

A szeretetnek ez az önátadó, odaadó és ajándékozó megnyilvánulása az emberi lét legelső és legalapvetőbb élménye. Amikor Isten megteremti az embert, akkor először agyagból megformálja a testét, a fizikai valóságát. Ám ez még nem ember, hanem sokkal inkább agyagszobor. Emberré és istenarcúvá akkor válik, amikor Isten az Ő Lelkéből az élet leheletét adja az emberbe. Életet kapok Istentől, és a szeretetnek ez az első élménye az, ami emberré tesz. Akkor vagyok tehát én magam is istenarcú ember, amikor szeretek. 

Bonyolultnak tűnik? Pedig nem bonyolult, csak nehéz. Nem vagyunk szokva, nem természetünk a tőlünk, belőlünk történő kiáradás, odaadás. Nem természetünk a szeretet. A felénk áramláshoz, a megszerzéshez vagyunk szokva, az önző vágyakozás a természetünk. Ez pedig választ ad még egy további kérdésre is: mi a szeretet ellentéte? Nem a gyűlölet vagy a harag, hanem az ego, az én. 

A szeretet fontos része az ismeret: tudom, hogy mire van szükséged, és azt adom neked. Tudom, hogy ki vagy, és nem ennek ellenére, hanem éppen ezért szeretlek. A szeretet biztonságot teremt, ez pedig a szabadság és a növekedés alapja. 

Így tehát végül kitörtünk a vágyakozásnak és sóvárgásnak a saját farkába harapó kígyóhoz hasonlatos körkörös csapdájából, és eljutottunk az önmagából adó szeretethez, a teljes ismerethez, a biztonsághoz, szabadsághoz és növekedéshez. Vajon nem az Édenkertben járunk újra? 

(Magyari Sára)

Sok és sokféle meghatározása van a szeretetnek. Több helyen határozzák meg alapérzelemként, de az is kiderül, hogy ez tanulható érzelem és magatartás. Azaz bár érzelemként belénk kódolt, nem biztos, hogy egy élet során képesek vagyunk megélni, adni és kapni. Én magam legszívesebben úgy definiálom, hogy a szeretet egy olyan érzelem, amely tettrendszerként működik: ha kell tettre késztet; ha kell, akkor arra, hogy ne tegyek meg dolgokat. S bár a szeretetvágy megvan bennünk, az én megfigyeléseim alapján úgy tűnik, nem nagyon tudnak az emberek szeretni, és szeretet elfogadni. Azt tapasztalom, a szavak szintjén képesek ugyan ezt az érzést működtetni, de nem alakul át tetté. 

Valahogyan úgy tudnám ezt pontosítani, hogy a szeretet egy olyan mozgató rugó, amely cselekvésre késztet, ha az a másiknak jó; és megálljt parancsol, ha a másiknak rossz. Azaz az én a szeretetben valahogyan visszafogott lesz. Nem megsemmisül, nem lesz alárendelődő, hanem egy kicsit hátralépővé tesz: hogy időm és terem legyen a másikra is figyelni. Ilyenkor a kettős figyelmet gyakoroljuk: önmagamra is figyelek (reakcióim, érzelmeim) és a másikra is. 

Nem tudom, hogy régebben szeretetteljesebbek voltak-e az emberek, de ma több pszichológus ismerősöm panaszolja, hogy gyakran dolgoznak érzelemsivár emberekkel. Olyan, mintha nem lennének képesek a pozitív érzelmek megélésére (öröm, boldogság, nyugalom, jóindulat stb. tartoznak ide). Bevallom, ezek a beszélgetések mindig megijesztenek és el is bizonytalanítanak, mert magam is tapasztalom a gyűlölet és az irigység jelenlétét. Amely minden irányba romboló. Vagyis nemcsak annak rossz, akire irányul, hanem annak is, aki ezeket a negatív érzelmeket működteti. Amúgy az összes többi érzelem is tettekre sarkall – avval a különbséggel, hogy a szeretet az, amely olyan eredményekhez, állapotokhoz vezet, amely a lehető legtöbb ember számára jó.

Az én környezetemben is vannak emberek, akik a szeretetet hangsúlyozzák ugyan, de nem élik meg, és nem nagyon működtetik. Ennek egyik okát abban látom, hogy nem tudnak, vagy nem akarnak figyelni a másik emberre is. Nagyon sok egocentrikus embert látok. Azaz önmagára fokuszálót. Azért szeretem ezt a kifejezést, mert nem az önző (egoista) emberre kell itt gondolnunk, aki önmagát szereti a leginkább, hanem egy szerencsétlen, nyomorult emberre, aki csak önmagát helyezi a fókuszba. És ez még nem jelenti azt, hogy szereti is önmagát. Olyan, mintha szemellenzős lenne – egyszempontú. Az ilyen életek nehéz, sivár életek. Szomorú sorsok. Földhöz ragadtak. Viszont, ahol létre jön a többszempontúság, az a bizonyos kettős figyelés legalább (amúgy négyféle figyelést tapasztaltam eddig), ott magasabb életminőség érzékelhető. Egyszerűbben: több a nevetés, a jókedv, a harmónia; a siker, a megelégedettség. 

Nehéz kérdés és tudományos eszközökkel is kutatott probléma, hogy mi a helyzet férfi és nő viszonylatában a szeretettel. Lehetőségként mindkét nemben ott van a szeretet képessége, azaz megvan hozzá a program, de a valóságban azt tapasztaljuk, a férfiak egyre kevesebbet gyakorolják önmaguk visszafogását a másik érdekében. Igaz fiatalabb generációknál az is érzékelhető, hogy a lányok, fiatal nők esetében szintén egyre gyakoribb ez a jelenség, amely arra enged következtetni, hogy itt tanult magatartások kerülnek elő. Az viszont tény, hogy már a Biblia is foglalkozik a férfiszeretet kérdésével, különös tekintettel a párkapcsolat terén: „Ti férfiak szeressétek a ti feleségeteket, miképpen Krisztus is szerette az egyházat, és önmagát adta azért. (…) Úgy kell a férfiaknak szeretni az ő feleségüket, mint az ő tulajdon testüket. Aki szereti az ő feleségét, önmagát szereti. (…) Ezért elhagyja az ember apját és anyját és ragaszkodik az ő feleségéhez, és lesznek ketten egy testté. (vö. Ef. 5,25–33). Ebből az idézetből is érzékeljük, hogy talán nem megy ez a dolog ugyanolyan természetesen, magától értetődően a férfiak számára, mint ahogyan az ellenkező nemnél. A viselkedéstudományokban ma egyre inkább hangsúlyossá válik, hogy tanítani kell a szeretet a férfiak számára. És érdekes, hogy az utódok irányába ez már pozitív elmozdulást mutat. Társadalmi szinten is érzékelhető, hogy egyre több férfi ki akarja venni, és ki is veszi szerepét a gyermeknevelésből: jelen akar lenni. Ki meri mutatni és mondani, hogy el van ájulva a gyermekétől, annak a ragaszkodásától. Tapasztaljuk, hogy a zord, szigorú, tekintélyelvű apakép elhalványulóban van. 

Csak halkan jegyzem meg, hogy az én kutatásaim, megfigyeléseim alapján nőknek is tanítani kell a szeretet működtetését, mert nem nagyon merik megélni ezt. Hangsúlyozom a mer ige jelenlétét! Mert az igazság az, hogy aki mer szeretni és szeretet elfogadni, az valahogyan tálcára teszi a szívét és a lelkét. Sebezhetővé válik. Nagyon. Hiszen a szeretet megvonása az egyik legfájdalmasabb érzés. A legtöbb tragédia ebből adódik. A szeretetlenség, a szeretethiány torzítja a személyiséget. Vannak szakemberek, akik a depressziót szeretethiányra vezetik vissza; van, ahol azt állítják, hogy függőségeket okoz (túlevés, tudatmódosítók használata), akár pszichoszomatikus megbetegedést. Nehéz kérdések ezek, s ha csak töredékükben igazak, akkor már régen rossz.

Minden esetre én nem nagyon szeretnék olyan világban élni, ahol nincs vagy fogyóban van a szeretet. Abból az egyszerű okból kifolyólag, hogy bennem is van egy természetes önzés: nekem úgy jó, ha van szeretet körülöttem, s ha én magam is szerethetek. Ha az adok-kapok egyensúlyba kerül. Ebből kifolyólag én úgy döntöttem, olyan világban élek, ahol van szeretet. Mert jó rámosolyogni az idős nénire a vonaton. Megölelni a tanítványaim, amikor nagyon izgulnak egy bemutató előtt. Megsimogatni a kollégám arcát, amikor elmondja, hogy izgult, megfelel-e majd, amit írt a közös munka során. Megdicsérni a főnököt, ha felsegíti a kabátomat. Csak azért sem beszélni csúnyán, még akkor sem, mikor ettől prűdnek gondolnak. És nem visszaütni akkor sem, amikor bántanak. Csak elfordulni, egy kicsit pityeregni, és nagyon sajnálni őket. Milyen kár. Értük!

december 12, 2022 | Magyari Sára | Rovatok | Tandem | Társadalom
MEGOSZTOM

Múzeumpedagógia – divat és lehetőség között

Az őszi hónapokban jó benézni egy-egy múzeumba. Ma már nem a poros, megsárgult, statikus kiállítások várnak, hanem gyakran interaktív, kipróbálható, mozgó kiállítások is. Külön foglalkozásokkal gyerekeknek, felnőtteknek. Ebből indulunk ki mostani írásunkban is: milyen kihívásai és lehetőségei vannak a múzeumpedagógiai foglalkozásoknak? Mire jó egyáltalán ez a forma? És vajon Romániában hol tartunk ennek művelésében vagy elsajátításában?

(Magyari Sára)

A múzeumok a 18-19. században nyíltak meg a nagyközönség számára, előtte „csodakamrák”, egyéni gyűjtemények tereiben lehetett érdekességeket látni. A mai értelemben vett nemzeti, szépművészeti, történelmi múzeumok a nemzetállamok kialakulásának hozadékai, mely intézmények sokáig a szemlélődés, a statikus kiállítás, a passzív befogadás helyszínei voltak. A kilencvenes években aztán megtörténik a váltás: a múzeumoknak új funkciói jelennek meg, mint a nevelés, a közösségépítés, problémafelvetés. Egyre inkább show-szerűen kezdenek el működni, és egyre interaktívabb lesz a kapcsolat a látogatókkal. A múzeumok is nyitnak a turizmus, a közösség, a szórakozás felé. Az elitintézményi státuszból egyre inkább a populáris intézmény felé mozdulnak el.

A kortárs muzeológia fontos feladatának érzi kiterjeszteni közönségét az iskolák, egyetemek, az élethosszig tartó tanulási programok segítségével. Egyre több projektet bocsát útjára, amely a gyerekes családokat, az időseket, iskolai csoportokat céloz meg. Azt is mondhatnánk, hogy egyre inkább a látogatóközpontú múzeum felé történik meg az elmozdulás. Ebben a kontextusban kerül elő a múzeumpedagógia, egyfelől mint múzeumi foglalkoztatások spektruma, mint új foglalkozás s így, mint új egyetemi tantárgy is. A Partiumi Keresztény Egyetem, ha jól emlékszem, 2017-ben indította útjára ezt a lehetőséget elsősorban a tanítóképzősök és a magyar szakosok számára. 

Mára már elérhető bibliográfiája van a témának, hasznosítható jó gyakorlatok nemzetközi és magyarországi viszonylatban is. Itthon mégis gyerekcipőben jár a megvalósítás. Bár egyre több egyetemen tanulható ez a tárgy, mégsem látszik meg múzeumaink többségén, hogy valódi múzeumpedagógiai foglalkozásokon vehetnénk részt. Készülve erre a rovatra felhívtam néhány nagyobb város múzeumát, megnéztem honlapjukat, s gyakorló múzeumlátogatóként ismerem is a környékbeli reális helyzeteket. A legtöbb intézmény honlapján találunk arra lehetőséget, hogy múzeumpedagógiai foglalkozásokon vegyünk részt. A helyszíneken viszont mással szembesülünk. Jó esetben van egy-egy terem vagy sarok, ahol valamit kezdhet magával a gyerek, de messze állunk a valódi, csoportos, jól szervezett foglalkoztatásoktól. Bihar megyében az egyik pozitív példa a szalontai Arany János Emlékmúzeum, ehhez hasonló felszereltségű és programjavaslatú intézményt keveset találunk.

Számomra az egyik legkiábrándítóbb példa volt, amikor pár éve a temesvári falumúzeumban szerettük volna megszervezni az évtizedek óta jól működő kézműves táborunkat. Hiába volt mögöttem intézményi keret, hiába lobogtattam a néprajzos diplomámat és a költségvetést, amely igen előnyös lett volna a múzeum részére is, elmondták: Nem lehet. Mert nem lehet 8-kor kinyitni a kaput, mivel az akkoriban csak 10 órakor nyitott. Nem lehet a magyar tájegység egyik házának udvarára egy csoport csuhézó diákot beengedni. Értsem meg: Nem lehet. Meg nem értettem ugyan, de elfogadtam, mit tehettem volna egyebet. 

Többször hallom, hogy nincs rá keret, hogy komolyabban foglalkozzanak a témával. Erre nem tudok mit mondani, azon túl, hogy igen sok pályázati lehetőség van. Azaz lenne. Ha volna hajlandóság a pályázásra, az átképzésre, illetve rész- vagy teljes munkaidős szakemberek alkalmazására.

Diákjaim sok kreatív programot találnak ki, néha ki is viszik egy-egy településre, ahol falunapok, városnapok alkalmával meg is szervezik. De inkább csak abban maradunk, hogy a pedagógusi pálya mellett majd megpróbálják saját településeiken segíteni a helyi emlékházat, faluházat, esetleg gyűjteményeket, s aztán maaajd, mikor tapasztaltabbak lesznek, mikor maaajd az országos támogatás is olyan lesz. Majd, ha… Addig is legalább igyekeznek múzeumba vinni tanítványaikat. S ha nem itthon, hát a határ másik oldalára, ott azért mintaszerűek a múzeumpedagógiai foglalkozások.

(Czégé Réka)

Gyermekkori múzeumi emlékeim középpontjában egy kályha és egy kérdés áll. Egy gyönyörű, díszes kályha, melynek fura mód nincs ajtaja. S ekkor jön a kérdés: Ha nincs a kályhának ajtaja, miképp raknak benne tüzet? A csoportvezetővel körbejártuk a kis sarkot, megvizsgáltuk a kályhát, átlestünk a következő terembe, majd kis gondolkodás után jött is a megfejtés: A falak! A vastag falak! Mintha egy ajtó lenne ott. Megnéztük, s valóban. Folyosó nyílt a falban, amely elvezetett a kályhához. Így tudtuk meg, hogy a Gödöllői Királyi Kastélyban régen gyerekek rakták meg a tüzet. Pont olyan gyerekek, mint mi. A megfejtés ott volt a szemünk előtt, de nekünk kellett felismerni. A mai napig örömmel és büszkeséggel gondolok vissza erre az élményre, hiszen mi fejtettük meg a rejtélyt. 

Ez a múzeumpedagógia lényege. Úgy átadni az információt, hogy az maradandó legyen, épüljön rá az előzetes tudásra, alakuljon ki valamilyen személyes kapcsolat. A múzeumpedagógus kérdez és rávezet, majd a következtetést, a tanulságot a befogadó vonja le. Így sokkal jobban beépül az információ, mintha azokat frontálisan kapnánk meg. A nem-formális (nem iskolai, tanórai) keretek között a gyermek kicsit szabadabb: kinyílik, felfedez, tapasztal. Csak úgy ragad rá a sok új információ – s mindeközben jól érzi magát, sikerélménye van. 

Magyarországon a 70-es éveket tartják a múzeumok aranykorának. Az intézményekben zajló tudományos munkával és kutatásokkal párhuzamosan egyre fontosabbá vált a látogató-orientált szemlélet. A múzeumban előtérbe került az oktatás, a nevelés, ami nyílt utat jelentett a múzeumpedagógia kialakulásának. Az idők folyamán ez a szolgáltatás hol nagyobb figyelmet kapott, hol kicsit a háttérbe szorult, viszont a mai tendencia azt mutatja, hogy ez a jövő. Olyannyira, hogy a Múzeumok Nemzetközi Tanácsa 2022-es prágai kongresszusán kiegészítették a múzeum definícióját. Ebben már kiemelik a közösségek részvételének fontosságát, a kommunikációt és a tapasztalatszerzést. A múzeumpedagógia is ezekkel az elemekkel dolgozik.

Bár alapja mindig az adott kiállítás, gyűjtemény vagy műtárgy – a lényeges az, hogy ezek milyen hatást váltanak ki a szemlélőből. A cél az önismeret, önkifejezés fejlesztése, mely segíti a könnyebb eligazodást a világ dolgaiban.

Szerencsére már egyre több múzeumban találkozhatunk múzeumpedagógiai foglalkozásokkal. Nemrég én is lehetőséget kaptam, hogy részt vegyek a szentendrei Skanzen egyik legsikeresebb ilyen programján, ahol a fő téma a munkamegosztás a gazdálkodásban. Itt a gyermekek a falusi, tanyasi élettel, a népi praktikákkal ismerkednek meg. A foglalkozás helyszíne egy korhűn felépített falusi porta. Az összes benne levő tárgy demonstrációs eszköz: megnézhetik, megfoghatják, kipróbálhatják azokat. A múzeumpedagógus remek kérdésekkel mutat rá a problémákra: Nahát! Itt nincs áram, hát akkor mivel világítsuk be a szobát? (Rögtön kapja is a választ.) A felfedezés után jön a gyakorlat: felrázzák a dunyhát, vajat köpülnek. A gyerekek hamar rájönnek, hogy ők is képesek elvégezni a feladatokat és mivel pozitív visszajelzést kapnak, ez megerősíti őket. Sokszor alig várják, hogy otthon is kipróbálják magukat „Milyen ügyesen ki tudtam sepregetni egyedül! Ha ez ilyen jó móka, ezentúl anyának is segítek”. Talán az ehhez hasonló mondatok és apró felismerések a legértékesebbek. 

Hogy hasznos-e a múzeumpedagógia, mindezek ellenére a mai napig heves vitákat tud kiváltani. Tapasztaltam. Lehet, hogy ez nem a megszokott, hagyományos tanítási forma: üljünk egy asztalhoz, és komoly könyvekből olvassuk el, miképp is van ez… Talán valóban csak játék az egész. De mint tudjuk, a játék gazdagít. A mai világban pedig épp erre van szükségünk: egy kis közös játékra, mesére és varázslatra.

Czégé Réka (1990, Nagyszalonta) az Arany János Emlékmúzeum programszervezője, a Partiumi Keresztény Egyetemen végzett magyar nyelv és irodalom szakon.

november 6, 2022 | Magyari Sára | Rovatok | Tandem | Társadalom
MEGOSZTOM

Diszlexia – diszgráfia. Egyre többen?

Októberre már megkezdődött a tanítás: iskolában, egyetemen egyaránt. Azt hallom, olvasom, hogy egyre több a diszlexiás és diszgráfiás gyermek. Vajon így van-e? Ha igen, mi lehet ennek az oka? Egyáltalán: mit jelent ez a két fogalom a szakmában, és mit a valóságban? Lehet-e tenni ellene, és hogyan? S vajon mi az ára, ha sokan maradnak funkcionális analfabéták? Őszelőn ezekről a kérdésekről tandemezünk. 

(Bácsi János)

Még mindig sokan gondolják úgy, hogy a gyermek a diszlexiát vagy a diszgráfiát az iskolában kapja el, mint az influenzát. Ennek a megközelítésnek lehet valami valóságalapja, hiszen az iskola állítja először olyan követelmények elé a gyermekeket, amelyeknek néhányan nem, vagy nem mindenben tudnak megfelelni, ez a követelmény pedig az olvasás és írás elsajátítása. Az olvasást és az írást vizuális nyelvnek is nevezhetjük, megkülönböztetve ezzel a beszédtől, a verbális nyelvtől. Beszélni a legtöbb gyermek úgy tanul meg, hogy észre sem vesszük, az olvasás és írás elsajátítása pedig leginkább egy idegen nyelv megtanulásához hasonlítható, amihez nagyon sok idő és munka, türelem kell, és nem megy mindenkinek ugyanolyan iramban.

Ha egy gyermek nem tud adott időre adott szinten megtanulni anyanyelvén olvasni, akkor diszlexiáról beszélünk, ami érintheti mind a hangos, kifejező, mind a néma, értő olvasást, vagyis a legegyszerűbben fogalmazva: a diszlexia olvasászavar. Ha pedig egy gyermek adott időre nem tanul meg a követelményeknek megfelelően írni, akkor diszgráfiáról beszélünk, vagyis írászavarról. Néha e két nyelvi zavar társulhat egymással, de ha csak az egyik is fennáll hosszú időn keresztül, ha a gyermek nem részesül a szükséges fejlesztésben, akkor a diszlexiája vagy diszgráfiája tanulási nehézséget fog okozni, negatívan hat iskolai teljesítményére, megnehezíti a társas kapcsolatteremtést, sőt a későbbiekben nehezítheti a munkahelyi beilleszkedést.

Nyelvtől függetlenül a lakosság 5-7 százalékát érinti a diszlexia vagy a diszgráfia. Az arány nem nő vagy csökken, de egyre finomabb mérőeszközeink vannak, így egyre pontosabban állítható fel a diagnózis, így szerencsére a diszeseket nem sorolják már a mentálisan retardáltak közé, hanem általános tantervű osztályokban a többi tanulóval együtt oktatják őket. A diszlexiás gyerekek között magas az átlagos intelligencián felülivel rendelkezők aránya. Nagy részük tizenkét éves korára leküzdi a diszlexiát.

A diszlexia és a diszgráfia okai sokfélék lehetnek. Bizonyítottan örökletes is, hiszen a diszes szülők gyermekei esetén tízszer gyakoribb a diszlexia előfordulása, mint a lakosság más eseteiben. A diszlexia okai között szerepel a hallászavar, amikor az auditórikus percepció nem elég érett arra, hogy két hang között bizonyos minimális különbséget érzékeljen. Ilyen például a p-b pár, ahol a két hang képzése csak annyiban tér el, hogy az egyik esetben rezeg a hangszál (b), a másiknál nem (p), és ezt a rezgést nem lehet látni, csak hallani. Ilyen esetekben a hallás fejlesztése kerül előtérbe a terápia során. A látást is tanuljuk, és ha egy gyermek látórendszere nem érett még, például nem elég fejlett a „Mi?” pálya, ami felismeri az alakokat, akkor bizonyos betűket téveszteni fog, ilyen az u–n, b–d stb. A diszlexiások nem összevissza tévesztenek hangokat, betűket, hanem szisztematikusan, vagy azokat, amelyek hangzása nagyon hasonló, vagy azokat, amelyek írásképe tükröztethető egymásba. A látókéreg másik területe a „Hol?” pálya, amely többek között a sorrendezésért felelős, vagyis itt érzékeljük, mi van közelebb, mi van távolabb, mi van jobbról, mi van tőle balra stb. Ha egy gyermeknél ez a terület még nem elég fejlett, akkor gyakran visszafelé fogja olvasni a szavakat, vagyis a ló helyett ól, az őt helyett tő stb. hangsort fog olvasni. Ilyenkor sorrendezési feladatokkal lehet fejleszteni az adott területet. Lehet még a diszlexia oka a rövid távú memória kapacitásának a hiánya. Ez a memóriatípus az, amely soha nem üres. Biztosan játszott már mindenki olyat, hogy most nem gondolok semmire. Ilyenkor a rövid távú memóriánkban az a mondat van, hogy most nem gondolok semmire. Ahhoz, hogy megtanuljunk olvasni, a rövid távú memóriánk kapacitásának el kell érnie minimum öt egységet, vagyis öt különböző dolgot egyszerre a memóriánkban kell tartani ahhoz, hogy ki tudjak olvasni egy szót. Ha egy gyermek rövid távú memóriája még nem éri el az öt egységet, akkor a memóriáját kell fejleszteni, amihez bármilyen memóriajáték jó, és ezeket szeretik is a gyermekek. Van még a diszlexiának egy nagyon kis hányada, aminek az okát nem tudjuk megmagyarázni.

Ha felmerül az írás vagy olvasászavar, mindig kérjük szakember segítségét, a tanító pedig differenciáltan fejlessze! Nem lehet a diszlexiát azzal gyógyítani, hogy egyre többet és többet gyakoroltatom az olvasást, hiszen az olvasási készségnek éppen hiányzik egy eleme (látás, hallás, memória), ami nélkül az olvasás nem működik. Ez olyan, mintha az úszni nem tudót mély vízbe dobnám, hogy gyakorolja az úszást.

(Magyari Sára)

Nézegetem a PISA-felmérések eredményeit (Programme for International Student Assessment = nemzetközi tanulói teljesítménymérés programja), amelyek jelzik, egyre siralmasabb a helyzet. Ezek a felmérések háromévente történnek, ahol a 15 évesek képességeit mérik a szövegértés, az alkalmazott természettudomány és alkalmazott matematika területén. Lehet, bonyolultnak hangzik a dolog a megnevezés alapján, de gyakorlatias, a valós életben való boldoguláshoz szükséges tudást mérik ezek a tesztek. Ha jól emlékszem, a 2018-as mérés alapján a romániai kamaszok 40 százaléka funkcionális analfabéta, ebből egyharmad lány és kétharmad fiú. Mindkét arány ijesztő. A negyven százalék, az majdnem az akkor 15 évesek fele, s az, hogy kétszer annyi fiú teljesít nagyon gyengén a szövegértés terén, félelmetes. Nemcsak az egyéni boldogulásuk miatt, hanem a társadalom működésére nézve is. Hiszen a mi kultúránkban a vezetői pozíciók nagy részét a férfiak töltik be. És a tapasztalat azt mutatja, be is töltik: ha tudnak írni-olvasni, ha nem. 

Tudományos megközelítésben nagyon szerteágazó a funkcionális analfabetizmus meghatározása. Közérthetően azt mondhatnánk, hogy az egyén felismeri ugyan a betűket, el tud olvasni egy szöveget, de nem érti azt, nem működik például a lényeglátás. Vagy bár ismeri a számokat, de nem képes műveleteket végezni velük – a fejben számolás mint rémálom jelenik meg ebben az összefüggésben. Csak halkan jegyzem meg, hihetetlenül sok „tanult ember”, „művelt ember” is ide tartozik. A gond pedig az, hogy az ilyen emberek könnyen átverhetőek, könnyen manipulálhatóak, hiszen főleg annak hisznek és hihetnek, amit hallanak, látnak, nem annak, amit olvasnak. Most ne menjünk bele a becsaphatóság egyéb okaiba, de majd az is megér egy Tandemet. 

A diszlexia részképességzavar, amikor nehezen megy a betűk, számok, szavak felismerése, írásban a betűk felcserélése, az olvasott szöveg értése nehézkes vagy egyáltalán nem működik. A diszgráfia írászavart jelent, lehet teljes írásképtelenség vagy részleges. Lehet a diszlexia írásos tünete, de rossz mozgáskoordináció eredménye is. Az okok lehetnek biológiaiak (fejlődési, pl. az idegrendszer sérülése következtében) és lehetnek környezetiek, ide tartozik a lelki sérülés is. A káros környezeti hatások érdekelnek jobban. Úgy tűnik, ide tartozik az okoseszközök nem megfelelő használata, a képiség felerősödése az oralitással szemben, de befolyásoló tényező lehet a mozgásszegény életmód is.

Bevallom, néha megijedek. Több ok miatt is. Egyrészt a gyermeknevelési szokások átalakulásában érzékelek sok káros hatást – az önmagukra hagyott gyerekek korszakát éljük. Nem fizikailag vannak magukra hagyva a legtöbb esetben, hanem eszközök közé vannak száműzve. Másrészt egyre inkább úgy vélem, hiábavaló az oktatási rendszerünk. Valahogyan úgy érzem magam, mint Vörösmarty, mikor feltette a Gondolatok a könyvtárban c. versében a kérdést: „Ment-e a könyvek által a világ elébb?” Maradjon ez költői kérdés! Legyen inkább problematizáló!

Harmadrészt megijedek olyankor is, amikor többé-kevésbé tudatosan fordítják ellenünk, hogy nem tudunk, nem akarunk, és nem szeretünk olvasni. Mert fejvesztés terhe alatt írom le: elsősorban nem az irodalmi szövegek olvasására és értésére van szükségünk. Hanem a hétköznapi szövegekére: értesítések, ajánlatok, szerződések stb. tartoznak ide.

Több saját példám is van, mennyire fontos lenne végigolvasni és megérteni a szövegeket. A legutolsó esetet osztom itt meg: a telefonbérletem megújítására küldtek egy ajánlatot. A telefonos beszélgetésben többször rákérdeztem, ha ilyen sok mindent ajánlanak a csomagban, változik-e a bérlet ára. Többször megerősítették: nem, ugyanaz marad az összeg. Kértem, küldjék el, hadd olvassam át, aztán majd döntök. Szerződés megjött: nyolc oldal, apró betűkkel, 1-es sorközzel. Szemüveggel, szótárral és türelemmel előkészülve nekiálltam. Hát persze, hogy drágább lenne a bérlet. Kijelöltem az összeget, visszaküldtem a szerződést, s mikor telefonon egyeztettem a cég képviselőjével, jött az őszinte válasz a részükről: Nem gondolták, hogy el fogom olvasni a szerződést!

És kimondatlanul az is benne volt, hogy nem fogom elolvasni, mert tudom magamról, úgysem értem, mert úgyis lusta vagyok. Ez csak egy történet a sok közül. A látszólag olvasni-írni-számolni tudók világából, ahol arra számítanak, hogy úgysem megy ez mindenkinek. És sérül az önérvényesítés, a boldogulás. A minőségi élet élésének lehetősége. Közben van az a majdnem 40 százalék, akiknek kétharmada fiú. A gyermeknevelésben az apa képe, a férfiminta a meghatározóbb: ha apa olvas, akkor a gyerekekből inkább lesz olvasó felnőtt, mintha csak anyát látnák olvasni. Igen igazságtalannak tartom a dolgot, de attól még az élet ezt hozza. 

Nem attól tartok, hogy lassan elfogynak az írni-olvasni-számolni tudók, hanem attól, hogy egyre mélyül a szakadék a szövegértésben jól teljesítők, a nyelvi képességeikkel jól bánók és a nem jól teljesítők között. Ez pedig agresszivitáshoz vezethet: egyik oldalról egyre több lesz a frusztráció, a másik oldalról a manipuláció. Mert az olvasni-írni-számolni tudók esetében sem nő a jellemesség arányosan a kognitív képességekkel. Ehhez valami más kellene. Leírni sem merem, hogy mi…

Bácsi János (Szeged, 1956.) a Szegedi Tudományegyetem nyugalmazott gyakorlóiskolai igazgatója, általános és alkalmazott nyelvész. Apáczai-díjas pedagógus.

november 1, 2022 | Szűcs László | Hírek
MEGOSZTOM

Élő Tandem a Bunyitay könyvtárban

A Partiumi Keresztény Egyetem Alkalmazott Kutatások Központja és a Holnap Kulturális Egyesület közösen szervezi az Élő Tandem című beszélgetés-sorozatot. Szűcs László, a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének elnöke, költő, újságíró, az Újvárad folyóirat főszerkesztője beszélget Magyari Sárával, a Tandem rovat alapítójával és a nagyváradi szerzőtársakkal a Kanonok sori Bunyitay könyvtárban, 2022. november 10-én, csütörtökön 18 órától.

Közreműködik: Bartha Krisztina, Borbély Julianna, Bökös Borbála, Czégé Réka, Szabó Roland, Visky István. Minden érdeklődőt szeretettel várunk!

Képünk az Élő Tandem temesvári találkozóján készült szeptemberben a Gerhardinumban. 
(fotó: Albert Dénes)

október 5, 2022 | Szűcs László | Hírek
MEGOSZTOM

Elismerés a Sügérségnek és a Tandemnek

A Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége kétévente hirdeti meg az Apáczai-díjat, amellyel a romániai magyar oktatásban tevékenykedők tudományos teljesítményét ismeri el. Az idén a Holnap Kulturális Egyesület két kiadványa is kapott elismerést: Magyari Sára Sügérségtől incelekig – női szemmel című kötete, valamint az Újvárad folyóirat Tandem című rovatának azon szövegei, amelyek a pedagógusléttel, oktatással, nyelvhasználattal kapcsolatosak. Gratulálunk kollégánknak, Magyari Sárának és a Tandem társszerzőinek: Föedl Nórának, Cs. Nagy Lajosnak, Sorbán Angellának, Tódor Erika Máriának, Nádor Orsolyának, Nagy-György Tamásnak, Covaciu Norbertnek és Györgydeák Évának.

(Felvételünk a Sügérségtől incelekig – női szemmel című kötet aradi bemutatóján készült.)

október 3, 2022 | Magyari Sára | Rovatok | Társadalom
MEGOSZTOM

Nyár – utazás – irodalom

Augusztus a nyaralások ideje. Igaz, ma már hónaptól, évszaktól függetlenül is utazunk: jövünk-megyünk a nagyvilágban. Régen is, ma is nagy sikere volt azoknak a könyveknek, amelyek az utazásirodalomhoz tartoznak. Miről írtak régen? Miért izgalmas ezt ma is olvasni? Az útinaplók, az utazási levelek, a feljegyzések erről vagy arról az útról mit árulnak el korokról, emberekről, helyekről?  Erről tandemezünk a forró nyári melegben.

(Bökös Borbála)

Mindig is nagyon szerettem utazási irodalommal foglalkozni, gyermekkoromban is sok útleírást olvasgattam, arról nem beszélve, hogy kicsi koromtól kezdve lelkes olvasója vagyok a National Geographicnek is. Azt hiszem, a legtöbb ember azért is szeret elmerülni az efféle szövegekben, mert ha fizikailag nem, legalább képzeletben bejárhatják a világot. Mások meg azért szeretnek ilyesmiket olvasgatni, mert szeretnének jól felkészülni az adott országból/városból, ahová hamarosan el fognak utazni. Utazásirodalommal később kutatási szinten kezdtem el foglalkozni, és mivel érdekel a történelem, a régi korok különféle aspektusainak feltérképezése, adta magát a dolog: régi útleírásokat vizsgáljak. Véletlenül akadt a kezembe John Paget, egy 19. századi angol utazó Magyarországról és Erdélyről készült útleírása, ami felkeltette az érdeklődésemet. Mondanom sem kell, innentől kezdve nem volt megállás: rengeteg 19. századi angol és amerikai útleírást olvasgattam, mert borzasztóan kíváncsi voltam arra, hogy két évszázaddal korábban hogyan látták a külföldiek a mi kis szűkebb és tágabb hazánkat.

A 19. századi angolszász útleírások kutatása fontos tényező lehet annak megértésében, miként befolyásolták az angol utazók magyarországi és erdélyi beszámolói a Nyugat értelmiségének véleményalkotását a magyarokról, illetve, hogy a magyarok miként vélekedtek önmagukról és az Európában elfoglalt helyükről. 

A 19. században megnő az érdeklődés Magyarország iránt: egyre több utazó érkezik (főleg a felsőbb társadalmi osztályok képviselői), hiszen a közlekedési és utazási körülmények jelentősen javulnak (lásd gőzhajózás), sok külföldi befektetési lehetőséget lát a fejlődő Magyarországban, például angol tőke befektetése a magyarországi vasúthálózatba, valamint a külföldiek igazán otthon érzik magukat a nagyobb magyarországi városokban, különösen Budapesten, a pezsgő magyar értelmiség körében kialakult „anglomániának”, vagyis az angol szokások és kultúra iránt megjelenő rokonszenvnek és érdeklődésnek köszönhetően. Az angol utazók magyarországi beszámolói érdekes betekintést nyújtanak a korszak kulturális és politikai miliőjébe. 

Két évvel ezelőtt elkezdtünk egy projektet, olyan adatbázist hoztunk létre, amely a fent említett útleírásokat erdélyi és partiumi városok és régiók mentén rendszerezi. Ennek kapcsán már könnyebben lehetett azt vizsgálni, hogyan is mutatták be az angol és amerikai utazók Magyarországot és Erdélyt, különös tekintettel a Partiumra, a korabeli nyugati közönség számára. Arra voltunk kíváncsiak, milyen tényezők befolyásolták az angolszász utazókat objektív/szubjektív látásmódjuk kialakulásában útjaik során. Hogyan hatott a hozzáállásukra a másikkal, jelen esetben a magyarokkal való találkozás (szembenézés)? Sikerülhetett-e feloldani a „civilizált” angol és a „barbár” kelet-európai közötti ellentéteket? Illetve engem az is érdekelt, hogy milyenek voltak, és miként változtak a magyarok és más nemzetiségek által lakott városok 1848-49 előtt és után, és ezek hogyan jelennek meg az angolszász utazók leírásaiban (főként Erdély és Partium városai). Most, hogy már a második hasonló témájú kutatási projektet vezetem a témában (ezúttal női utazók által írt szövegeket vizsgálunk), kirajzolódik egy általános séma: az 1848-49-es események előtti útleírások csupa pozitív érzésekről, hangulatokról számolnak be, a magyaroknak az újításokba és a mindenféle (társadalmi, technikai, politikai) reformokba vetett hitéről, míg a szabadságharc leverése utáni szövegek általános depresszióról, elkeseredettségről, mi több, kivándorlásról emlékeznek meg. 

Azt is érdekes látni, hogy ezek az utazók milyen stílusban, hogyan próbálnak kommunikálni saját otthoni közönségükkel. A sokszor unalmasnak ható politikai és gazdasági adatok felsorolása mellett szinte mindegyik igyekszik szórakoztató maradni: beszámolnak a korabeli városokról, társas eseményekről, a különféle régiók szokásairól, legendáiról. 

Érdekes megfigyelni, hogy a különféle útleírásokban hogyan látták a nyugati utazók a magyarokat, a mások szerepkörébe pozícionálva a nemzetet, néhol elmaradottnak, keletiesnek, kevéssé civilizáltnak, olykor viszont haladó szelleműnek tekintve őket. És azt is érdekes látni, hogy a magyarok hogyan látják önmagukat, miként definiálják önmagukat az utazó másikhoz viszonyítva, nagyrészt arra törekedve, hogy civilizált, a nyugati kultúrához tartozó nemzetnek lássák őket, ugyanakkor olyan nemzetnek is, amely büszke a nyelvére és hagyományaira. Így vagy úgy, de szinte mindegyik általunk vizsgált utazó jelentősen hozzájárult Magyarország képének a javításához a nyugati közönség szemében, és azon munkálkodtak, hogy a magyar ügyet és a magyar nemzetet a lehető legpozitívabb színben tűntessék fel a Nyugat számára.

Ezeket az útleírásokat olvasgatva a saját városomra is mindig másképp tekintek: eszembe jutnak az angol utazók dicsérő vagy éppen bíráló szavai, vagy amikor a várban járok, eszembe jut az amerikai, Charles Loring Brace útleírása, aki 1850-ben kezdte európai körútját, bejárta Magyarországot, viszont éppen Váradon ért véget számára az utazás, itt ugyanis az osztrákok letartóztatták, kémkedéssel vádjával. Több mint egy hónapot tölt a börtönben, aminek akkoriban a váradi vár biztosított helyet. A tárgyilagos leírásokat felváltja egy sokkal személyesebb hangvétel, az útleírás ezen a ponton személyes stílusban írt naplóvá válik. Olykor kétségbeesésének is hangot ad, az utolsó fejezetek egyikét például ezzel a felkiáltással kezdi: „Egy osztrák börtönben voltam, és majdnem elítélve!” Brace a naplót végül a csizmájában csempészi ki a várból és a városból, amikor egy hónap múlva az osztrák hatóságok szabadon engedik.

Egészen nyilvánvaló, hogy nekem váradiként az összes útleírásból az volt a legkedvesebb és a legérdekesebb, amit a szülővárosomról, Nagyváradról írtak. Akármikor a kezembe kerül egy régi útleírás, azonnal a Nagyváradról szóló fejezethez lapozok benne. Talán innen is jött az ötlet, hogy indítsunk egy másik projektet az egyetemen, megkértük az angol szakos hallgatókat, készítsenek egyfajta informális idegenvezetést, írjanak rövid cikkeket magyarul és angolul a nekik legkedvesebb váradi helyeikről. Így jött létre az O(u)radea, avagy a Vár(ad)unk projekt, amely az idén immár másodjára kerül kiadásra. Ez nem hagyományos útleírás, és nem hagyományos turistacsalogató: ezek személyes hangvételű vallomások, városhangulatok saját hallgatóink tollából. Arra voltunk kíváncsiak, hogy a mai fiatalok, a mi saját hallgatóink, és különösen azok, akik máshonnan jöttek az egyetemi éveik idejére Váradra, hogyan látják a várost, miképpen ajánlanák azt egy idelátogató idegennek. A rövid cikkek, a rendhagyó angol és magyar útleírások a grafika szakos hallgatók által készített gazdag képanyaggal kísérve minden évben a nyári szesszió-ünnep végén kerülnek ki a weboldalunkra és a közösségi médiába. Az idei projekt, a tavalyihoz hasonlóan nemsokára egy album formájában is megjelenik.

Várad nagyon jó úticél. Ez nemcsak a régi útleírásokból derül ki, hanem az újabbakból is. Minél többet olvasok a városról, annál szerelmesebb leszek bele. És remélem, ezzel a külföldi utazók is így vannak. 

(Magyari Sára)

Mikor Prágában voltam, Apollinaire nyomán haladtam, azaz A prágai vándort követve. Vittem magammal a szöveget, és még papíralapú térképek mentén tájékozódtam. Rég volt, igaz sem volt – talán. Ma azt tapasztalom, szinte mindenki megmutatja, merre jár – a közösségi médiában. Főleg képekben dokumentálják utazásaikat: mivel utaztak, mit néztek meg, hol laktak, mit ettek – hány fürdőrucit vittek magukkal. Még olyanok is pózolnak a tengerparton alig fürdőruhában, akiket egyáltalán nem szerettem volna így látni. Néhányan rövid bejegyzésekkel is kommentálják a kalandozást. Bár az ő feljegyzéseik alapján nem biztos, hogy be tudnám járni újra Prágát.

Utazni általában szerettünk: régen is, ma is, bár nem mindig volt ekkora divatja. Annak idején talán izgalmasabb volt egy-egy beszámolót, leírást megszerezni, elolvasni. Mintha csak a nagy emberek nagy útjait lett volna érdemes írásban rögzíteni, kiadni! Az ő nézőpontjaikon keresztül látni, milyen a spanyol ember, milyen a néger, mit esznek az indiaiak, hogyan építik meg otthonaikat a lappok.

Talán az első témához illő könyv A nagy út volt, amit úgy 12 évesen olvastam. Hónapokig készültem én is a magam nagy útjára: Kőrösi Csoma akaratereje, az akadályok legyőzése hihetetlenül inspiráló volt számomra. Akkoriban költöztettem le az alvóhelyem a padlóra. Csak egy paplan alattam, párna nélkül, és lepedővel takaróztam. Nyáron még egészen jól tűrték a szüleim. Ugyanazon a nyáron vezettem be, hogy a kedvenc édességem, amelyből valljuk be, akkoriban igen kevés jutott, kitettem magam elé, szemléltem, kibontottam, megszaglásztam, esetenként meg is nyaltam, majd visszacsomagoltam. S következő este újrakezdtem. Titokban, mert a nagyim szerint csak kínoztam magam. De én nem így éreztem. Én készültem.

Igaz, még egészen kicsi voltam, amikor anyu a Törökországi levelekből olvasott fel esténként, s kívülről ismertem a kakukkszót utánzó diák történetét. Imádtam, ahogyan a fűben hasal, és a fejedelem elsírja magát, mikor látja az álmadarat. Azt is hittem sokáig, hogy innen ered a jómadár kifejezésünk!

Aztán jöttek a tini- és ifjúságirodalmi szövegek, s be kell vallanom, valahogyan nem az utazás, a település, a vidék leírása fogott meg, hanem az utazó magatartása, főleg a készülődés, az, ahogyan problémahelyzetben megoldásokat keres, ahogyan felvérteződik – akár nyelvismerettel, akár kultúraismerettel.

Tanítani annyira már nem szerettem ezeket a szövegeket, valahogy nem tudtam megfogni velük a diákokat. Talán azért nem, mert mire én magyartanár lettem, kitágult a világ. És fel is gyorsult. Törökország főleg Antalyát jelentette a hetedikeseknek, London a muffin-sütés reményét, Bécs és Berlin az öreggondozást, Spanyolország az eperszedést. A kontinensen túlra csak a végzősök vágytak – főleg az infósok látták ott a meggazdagodás reményét. Moszkva, Pétervár semmit sem jelentett már akkoriban: sem jót, sem rosszat; sem az Ermitázs, sem a Bolsoj Balett nem hozta őket lázba.

Most azt tapasztalom, hogy a nászutak valami nagyon egzotikus helyen töltendők. A smaragdzöld víz és a fehér homokos tengerpartok divatját éljük. Szinte bárki búvárkodhat, hegyet mászhat, távoli civilizációkhoz vándorolhat. Nem tudom, vajon a könyvek hatására mennek-e oda, a filmekére vagy egyszerűen az utazási irodák kínálatából csak úgy véletlenszerűen ráböknek egy-egy úticélra.

A napokban a Bega partján sétáltam, az egyik padon varkocsos fiatalember olvasta a Szindbádot. Nagyon megörültem neki(k). Éppen erre a tandemezésre készültem. Gondoltam: lám-lám! Ugye-ugye! Mikor elmeséltem az egyik kollégámnak, igen bambán nézett rám: – Biztos a pótérettségire készül…

Bökös Borbála 1981, Nagyvárad, Partiumi Keresztény Egyetem oktatója, angol szakos tanár. Szakterület: amerikanisztika, intermedialitás, imagológia, PhD a Debreceni Egyetemen amerikai irodalom és intermedialitás területén.

szeptember 27, 2022 | Szűcs László | Hírek
MEGOSZTOM

Tudomány és bor a Gerhardinumban

Élő Tandem címmel szervezett az Újvárad folyóirat és a temesvári Start Iroda beszélgetős délutánt szeptember 24-én, szombaton a Temesvári Magyar Napokon a Gerhardinum Római Katolikus Teológiai Líceumban. A szavak mellé érmelléki ízeket is kínáltak a szervezők az iskola éttermében, hiszen a résztvevők Mados Attila bihardiószegi borász kiváló merlot-jával, királyleánykájával, s nem utolsó sorban száraz bakatorjával koccinthattak.

A 2019-ben még a Várad folyóiratban indult Tandem, Magyari Sára rovata ma már több mint harminc megjelenésnél tart, a múlt év márciusától – a folytatás és az újrakezdés jegyében – immár az Újvárad hasábjain. A rovatnak több célja is van: egyrészt a különböző tudományterületeken és intézményekben zajló, a Partiummal is kapcsolatos kutatások bemutatása, minden alkalommal egy-egy, az adott témában jártas vendégszerző írásával kiegészülve, másrészt intézmények, foglalkozásterületek, régiók összekapcsolása, illetve a tudománynépszerűsítés, a közérthetőség jegyében zajló tudományos eredmények megmutatása.

Az eddigi tematikák többsége ugyan a nyelvészethez – a rovatgazda szakterületéhez – kapcsolódott, ezek mellett születtek anyagok a pedagóguslétről, a tehetségről, a tanyavilág jelenéről, a hatalom városi jeleiről, a sajtószabadságról vagy a fesztiválszervezés kihívásairól.

A rovat első élő bemutatkozásán a temesvári szerzők vettek részt: Kocsik Zoltán plébános, a Gerhardinum igazgató-hittantanára házigazdai minőségében is, Gábos-Foarță Ildikó műfordító, Nagy-György Tamás építőmérnök, egyetemi tanár, Kovács-Pap Ibolya református lelkipásztor, Somogyi Attila fesztiválszervező és Albert Dénes újságíró részvételével. Szűcs László felvezetése és kérdései nyomán sorra felidézték a maguk témáját, a közös munkát, illetve szóltak a számukra olykor szokatlan műfaji kihívásról.

Az Élő Tandem a következő hetekben Aradon és Nagyváradon folytatódik. És persze megy tovább a maga útján, újabb vendégszerzőkkel tovább haladva, tandemben a sorozat is, amely reményeink szerint a jövőben kötetté is összeáll.

Fotó: Albert Dénes

szeptember 19, 2022 | Ujvarad Admin | Hírek | Rovatok
MEGOSZTOM

Élő Tandem a Gerhardinumban

Még 2019-ben a Várad folyóiratban indított Tandem címmel rovatot Magyari Sára, aki hónapról hónapra választott egy-egy közérdeklődésre számító kulturális, társadalmi témát, hozzá pedig a szakterületen jártas szerzőtársat. A két szöveg olykor kiegészítette egymást, olykor vitát kínált, vagy „csak” kommunikált, ám mindenképpen különböző megközelítéseket kínált a rovatgazdától, illetve a terület avatott szakemberétől. A sorozat 2021 márciusától immár az Újvárad hasábjain folytatódott.

Az idei Temesvári Magyar Napokon, 2022. szeptember 24-én, szombaton 17 órától a Gerhardinum Római Katolikus Teológiai Líceumban kínálnak Élő Tandem címmel hangulatos beszélgetést. Szűcs László faggatja a rovat indítóját, Magyari Sára nyelvészt, újságírót, a Partiumi Keresztény Egyetem docensét, illetve a szerzők közül Albert Dénes újságírót, Kovács Pap Ibolya református lelkipásztort, Gábos-Foarță Ildikó műfordítót, Kocsik Zoltán plébánost, Mátray László színművészt, Nagy-György Tamás építőmérnököt, Somogyi Attila programfelelőst.

A temesvári Start Iroda és a Holnap Kulturális Egyesület közös rendezvénye koccintással zárul, Mados Attila bihardiószegi borász jóvoltából. A Gerhardinum éttermében zajló interaktív találkozóra minden érdeklődőt szeretettel várunk.