Gyakran hallunk, olvasunk olyat, hogy a vallás és a tudomány nem fér meg egymás mellett. Hogy a kettő egymásnak ellentéte, hogy kizárják egymást. Vajon így van-e? Mitől függhet, hogy ezt tapasztaljuk, gondoljuk? Egyáltalán hogyan gondolkodik erről egy gyakorló pap, aki tudományt is művel, és egy paplány, aki szintén kutató.

(Pálfi József)

Izgalmas kérdésfelvetés ez így, melyet akár egy-két sommás mondattal meg is válaszolhatnánk. Ám az ilyetén gyakran együtt felvetett két kulcsszó, némileg zavareloszlató és pontosításra szoruló magyarázatot követel meg.

Először is a vallás szó talán az egyik legősibb és legkomplexebb értelmű kifejezésünk, melynek teljeskörű és értékű magyarázatát aligha lehet egyszerűen és röviden összefoglalva megfogalmazni, visszaadni. Az talán kétségtelen, hogy a vallás szó hallatán az emberek többsége nagyobbrészt Istenre, egyházra, templomra, túlvilágra stb. gondol. Ám e fogalom mögött, emberemlékezet óta ott húzódik meg a vallás/ok legtágabb értelemben értelmezhető gazdag és színes világa. A vallás/ok fogalmi jelentését, értelmét, lényegét és meghatározását sokan, sokféleképpen próbálták már évezredek óta megfogalmazni. Ám még a legjobb szándék vagy legnagyobb tudás mellett sem beszélhetünk teljességről, csak részlegességről, töredékességről, mert maradéktalanul még senkinek sem sikerült ez. Egy biztos, hogy mögötte az Isten, a numinózum, a természetfeletti fel- és/vagy elismerése, és az Örökkévaló, Mindenható Szenttel való valamilyen típusú kapcsolat fenntartása, gyakorlása lehetséges. Kedves magyarázó etimológiai szótáram (Czuczor–Fogarasi) szerint „a vallás gyökér-szava a vall, mely bizonyítást, állítást, azaz valamiről azon nyilvánítást jelent, hogy bizonyos tekintetben van, létezik”. A vallás szó pedig „nyilatkozás, mely által állítjuk, bizonyítjuk, hogy valami így vagy úgy van, vagy ellenkezőleg: tagadjuk. Szóbeli és tettlegesség kijelentés, hogy bizonyos hitágazatokat hiszünk és követünk. A lelki üdvösségre vonatkozó hitágazatok összessége, amennyiben azoknak hívői és követői vagyunk”. 

Másodszor a tudomány kapcsán viszonylag egyszerűbbnek és egyértelműbbnek tűnik a válasz, de valójában mégsem az. Nem, mert közismert és -használatos terminológiánkban a különböző tudományok spektruma nagyon széles. Az egyes tudományterületek is már évezredek óta folyamatosan differenciálódnak, az utóbbi évszázadokban egyre gyorsabb és bővülő, tágabb spektrumban. Az tény, hogy a tudomány az ember abszolút szellemi tevékenységi köréhez tartozik, mégis az idők folyamán egyre differenciáltabb szétágazódása és tagozódása okán, aligha lehet eléggé precíz és tökéletes meghatározását adni. Talán Gaál Botond akadémikus (teológus és matematikus) professzor definícióját lenne érdemes idézni, aki szerint „a tudomány az embernek olyan intellektuális tevékenysége, mellyel a teremtett mindenség megismerésére törekszik és az őt körülvevő valóságot igyekszik feltárni annak tárgya szerint, meghatározott módszer segítségével és az ellenőrizhetőség vagy alkalmazhatóság visszacsatolási lehetőségeivel”. A már említett szótár szerint pedig „szélesebb értelemben minden, amit tudunk, amiről bizonyos ismereteink vannak, és különféle tárgyú tudományokban jártasnak lenni. Szűkebb értelemben meghatározott elveken alapuló, egymással összefüggő, és egymásból következő ismeretek, illetőleg igazságok rendszere. Gyökere a tud, mely bizonyos tárgyak léte, mi volt a felül öntudatos eszméje, illetőleg ismerete van. Ön-eszének belátása, vagy akaratának határozata szerint valami felül bizonyos. Tanulás, okulás, gyakorlás következtében szerzett képessége, ügyessége van tenni, csinálni valamit”.

Mielőtt az alapkérdésre adhatnánk meg a magunk válaszát, előtte azt kell még tisztáznunk, tudomány-e a vallás? A különböző akadémiai besorolások és értelmezések szerint egyértelműen az. Igaz, nem ebben az egyszerű formájában, hogy vallás, hanem ilyen megnevezésekkel is találkozunk, hogy vallástudományok, hittudományok vagy éppen teológia-tudományok. Akár egyik, akár másik megnevezést is külön-külön meg kellene magyaráznunk ahhoz, hogy tisztább képet kapjunk. Ám keresztyén gondolkodókként mást értünk, gondolunk vallásról, mert számunkra a mindenséget teremtő, fenntartó és a teremtményt gondviselő Istenről szóló teológia a lényeges és fontos, aki Krisztus Jézusban jelentette ki önmagát és váltotta meg a világot. 

Keresztyén gondolkodó teológusként vagy lelkipásztorként (papként), a vallást nem tudom nem „felemelve leegyszerűsíteni csak” a keresztyén szintre, mert vallás csak lehet, amely Jézus Krisztusról vall, beszél, képviseli és éli. A keresztyén teológia lényege, origója, alfája és omegája tehát Krisztus Jézus, ezért abban az értelemben mint tudomány nem beszélhetünk róla, de még mint vallásról sem, mert nem egy a vallások sorában. A teológia, keresztyén gondolkodásunk „tudománya” csak az egy örök és igaz Istenről beszélhet, aki Jézus Krisztusban kijelentette magát és Szentlelke által örök létközösségébe kapcsolta az embert. Ezért jelentette be Pál apostol egykor az athéni Áreopágusz nagy katedrájánál, hogy Krisztus Jézus után vége a tudatlanság korának.

Az pedig, hogy mitől függhet az, hogy ezt úgy látjuk és gondoljuk, hogy a kettő egymásnak ellentéte, vagy hogy kizárják egymást? Úgy vélem, hogy ez az Isten-idegen vagy Istent elutasító átideologizált tudományok képviselőinek az oldaláról érkező paradigma. Alan Wattsal együtt úgy vélem én is, hogy az elmúlt két-háromszáz esztendő „során szinte magától értetődően vette át a tudomány a vallás tekintélyének helyét a közgondolkodásban, a kételkedés pedig, legalábbis szellemi dolgokban, általánosabbá vált a hitnél”. Ám amennyiben józanul gondolkodik valamely tudományterület képviselője, akkor velem együtt egyértelműen fogalmazhatja meg azt, hogy a kettő egymásnak sem nem ellentétei, sem nem zárják ki egymást. Persze ehhez helyes, egészséges és normális világképe, szemlélete és értelmezése kell legyen az egyes tudományok emberének, mert amennyiben az ember teremtményként tekint a Teremtőre, akkor a teremtett mindenséget és annak minden dolgát ennek szemüvegén keresztül kell néznie, értenie és megélnie. Ezért is gondolom azt, hogy bármennyire is differenciált legyen a tudományok világa, valójában minden Istenre tekint, mert nála nélkül semmi sem lett, ami lett, és nélküle semmi sem állna fenn, maradna meg. Amennyiben így tekintek a tudományokra, akkor bármely tudományterület, bármely diszciplínáját úgy tekintem, mint amelyik annak józan szolgálatára tekint, akié a teremtett mindenség, mindenestül.

(Magyari Sára)

Vallom, hogy így van. Nem hiszem, hogy így lenne. Hallom gyakran a mindennapi nyelvhasználatban és a tudományos beszédmódban is. Vallást és hitet gyakran a keresztény értelemben vett vallásossághoz kötjük, pedig az csak az egyik irány. Tágabb értelmezésben a két szó jelentése nem kapcsolható csak az istenhithez – legyen az bármilyen vallású. Gondolkodási sémáink alapja például a hit. Gyakran, mindenféle valós alap nélkül hiszünk, vagy nem hiszünk dolgokban, jelenségekben. Nem ritkán hallom vissza mindennapi kommunikációnkban, amikor valaki valamit félreért, hogy: „De én azt hittem, hogy…” Azaz hozzáképzelünk, beleképzelünk a dolgokba még valamit. Valami olyasmit, ami számunkra egyértelműbb, otthonosabb, ismertebb. Valójában ez a valóság egyfajta torzítása, elegánsabban mondva: értelmezése. 

A tudományos gondolkodás is hitalapú gyakran. Bevallom, igen kevés olyan kutatót ismerek, aki képes kilépni a saját tudományos hiedelmeiből. Hadd nevezem most így a – hiszékenységet! Ha nagyon egyszerűen kellene a hit és hiedelem fogalmakat magyaráznom, akkor azt mondanám, hogy az első kanonizált, elfogadja a közösségi norma, ilyen például a vallásos hit. A másikat pedig nem fogadja el a közösségi norma, azaz nem kanonizált. A hiedelmet gyakran kapcsoljuk össze a babonával. A néprajzban, antropológiában, de általában véve a viselkedéstudományokban mindkét szó fontos, értékes, és egymás szinonimái, avval az apró különbséggel, hogy a hiedelem tudományos szakszó, így semleges jelentésű(nek gondolnánk), míg a babonát inkább pejoratív értelemben használjuk.

Néprajzi alapkijelentés, hogy az ember hiedelemhordozó közeg. Azaz hitalapú a működésünk. Hiszünk ezt-azt az emberről, a világról, a transzcendensről. Vagy nem hiszünk. De az érdekes az, hogy a nem hivés is hit. Valaminek a hiányában.

Én magam mindig nehezen élem meg, amikor egy hitrendszerem megdől a saját kutatásaim alapján. Mert én is hiszek egy s mást a világról, az emberről, bármiről. És bevallom, képes vagyok napokig hitetlenkedni, és újraellenőrizni az eredményeket, amelyek megdöntik az igen szilárdnak hit elképzeléseimet. Persze mára legalább annyit megtanultam a világ működéséről, így magamról is, hogy nincs objektíven, racionálisan működő ember. Így én sem vagyok az. Vagyis szubjektív vagyok és irracionális, mint mindenki más. Avval a különbséggel, hogy hajlandó vagyok hátra lépni, és elfogadni egy-egy kutatás eredményét. Amelyik a valóságot mutatja. 

Szűkített jelentésben a vallás valamilyen istenben való hitet jelent. A tudomány így akár ellentéte is lehetne. Most nem definiálnám a tudományt, hiszen ezt már megtettük pár évvel ezelőtt ebben a rovatban (l. Nagy-György Tamás – Magyari Sára 2020. Tudomány? – Tudom, ám!). A lényeg, hogy a tudományos gondolkodás objektív és racionális – kellene legyen. De mivel az emberi tényező közrejátszik, azaz maga a kutató, a tudós is ember, ez nem mindig sikerül. És az külön izgalmas kérdés, hogy mekkora kalamajkát okozhat, ha egy-egy tudományos eredmény nem validálható.

Ha még inkább szűkítem és közelítem a két fogalmat, akkor eszembe jut jó néhány reáltudományt művelő kutató, aki előbb-utóbb bevallja, hogy ő Istenben hívő ember. Sőt olyan is, aki egyszerre műveli az evolucionista tudományt és hisz Istenben – is. Mert a kettő nem zárja ki egymást, főleg, ha mértéktartóak vagyunk, és tudunk disztingválni. Talán az egyik legizgalmasabb könyv és érvelés John C. Lennox: Isten és Stephen Hawking, melyből kiderül, vallás és tudomány között nincs áthidalhatatlan ellentét. 

Ettől függetlenül szeretjük a kettőt ellentétként felfogni. Ennek a mechanizmusnak az egyik lehetséges oka az, hogy az emberi gondolkodás, az észlelés az úgynevezett bináris oppozíciók mentén működik. Erről a jelenségről is többször írtunk már e rovatban, most csak annyi, hogy egy tengely mentén értelmezzük a valóságot, melynek egyik végén egy negatív tartomány, a másikon egy pozitív tartomány van, ezekbe helyezzük el – önkéntelenül – a minket körülvevő valóságot. A kultúrtörténeti okokat is ismerjük, ahol egyház és tudomány kerül egymással szembe, de ennek oka is a fenti észlelési módban gyökerezik, mely aztán különböző érdekeket is mozgathat. 

Pedig a lényeg, hogy szükség van tudományra. És szükség van vallásra is, hitre is. Az egyik általában az anyagi világunkat mozdítja előre, a másik a lelki világunkat. Persze mindkettő lehet ártalmas is, ha például túlzásokba esünk. Az ember test és lélek – meg szellem és erkölcs is. Igaz, az első két fogalmat sem tudjuk ma már értelmezni és érvényesíteni, nemhogy az utolsó kettőt!

Dr. Pálfi József (1967, Székelyhíd), lelkész, vallástörténész egyetemi tanár. A Partiumi Keresztény Egyetem rektora, a Csillagocska Alapítvány elnöke