Címke: magyari sára

május 10, 2025 | Magyari Sára | Rovatok | Társadalom
MEGOSZTOM

Szakmai, munkahelyi újrakezdések

Manapság kevesen vannak, akik egy életen át ugyanazon a településen, ugyanabban a szakmában élik le, dolgozzák le az egész életüket. Milyen is az, amikor szakmát váltunk? Mi visz rá, hogy a régit lecseréljük valami újra? S ha település-, netalántán országcsere is jár a váltással, azt hogyan éljük meg?

(Nagy Emőke)

A változásnak sokféle oka lehet, a személyes okoktól (költözés, élethelyzet-változás), a szakmaiakig (kiégés, plafonizálódás, netán kudarc). Ebben a rövid írásban nem vállalkozom arra, hogy mindegyikre kitérjek, már csak azért sem, mert tapasztalatom sincs mindegyikben, de néhány szempontot szeretnék felvetni.

Alapvetően néprajzosnak készültem, aztán az élet mégsem ezt hozta. 2006-ban egy személyes élethelyzet-változás miatt várost és országot váltottam, Nagyváradról Budapestre költöztem. A szakmai utat itt is lehetett volna folytatni, sőt, de az akkori feltételek között nem találtam meg az utamat. Az akkori helyzetben még kihalásos alapon lehetett bekerülni egy-egy szakmai műhelybe, múzeumi osztályra, kutatóintézetbe, és nekem nem volt időm kivárni azt, míg kiépülnek a szakmai kapcsolatok, amik ehhez hozzásegíthetnek. Egyszerűen azért nem, mert valamiből addig is élni kellett. Hagytam hát a szakmát, és elkezdtem valami egészen mást. Itt a váltás oka tehát tisztán pragmatikus volt, nem a szakmából lett elegem (nehéz is lett volna, 23 éves voltam), csupán nem láttam utat magam előtt. 

Az elmúlt 18 évben a tudományos közeg helyett a céges világban dolgoztam, mint kompetenciafejlesztő tréner. Az indulásnál, a költözés után sokszor találtam szembe magam azzal a helyzettel, hogy míg a munkatársaimnak voltak személyes kapcsolataik, akiket adott esetben mozgósítani tudtak, én teljesen egyedül, szinte gyökértelenül álltam a nagy budapesti munkaerőpiacon. A költözéssel nemcsak a szakmámat veszítettem el, hanem a barátaimat, osztálytársaimat, szomszédjaimat, tanáraimat, közelebbi és távolabbi ismerőseimet, azokat a kapcsolatokat, melyeket a szociológiai szakirodalom Mark Granovetter nyomán laza kapcsolatoknak hív. Ezeknek a laza kapcsolatoknak a hiánya akkoriban komoly hátránynak tűnt nekem.

Hogy mi visz rá valakit, hogy szakmát váltson? Az én személyes történetemben a kényszer volt az ok, de ha kilépek a saját történetemből, akkor több okot is látok magam körül. Az én környezetemben a kiégés a vezető ok: megcsömörlött igazgató, aki asztalosnak áll; a szakmájában mindent elért értékesítési vezető, aki már a tudása továbbadását tekinti életcéljának. De ilyen lehet az élethelyzet-változás: sikeres, multiban dolgozó munkavállaló, aki a gyereknevelési szabadság alatt jön rá, hogy jobban érdekli a szappankészítés, kézművesség, mint a céges világ. De van olyan ismerősöm is, akinek elavult a szakmája, beszűkült a piaca, ezért kénytelen váltani. És van, aki egyszerűen megunta azt, amivel addig foglalkozott.

Aztán vannak azok, akik az úgynevezett életközépi válság kellős közepén jönnek rá, hogy már máshol vannak a hangsúlyok, nem azt az értéket teremtik nap, mint nap, amit szeretnének, egyszerűen elvesztik a hitüket abban, amit csinálnak. 

Ezekben a váltásokban egyvalami biztosan közös: ismét a startvonalra kerülünk – és ez nem is olyan egyszerű. Ha a váltásig a szakmám elismert képviselője voltam, és kellően hosszú ideig dolgoztam benne, akkor megszoktam ezt az érzést. Kikérik a véleményemet, figyelnek a szavamra, magabiztosan mozgok a területemen. Ha ez egyik napról a másikra változik meg, és mától kezdő vagyok a választott új szakmámban, akkor az az identitásomra is hat. Ez az, amit nehezebb megélni, feldolgozni: hogy újra próbálkozni kell, újra lesznek kisebb vagy nagyobb hibák, sokat kell újra tanulni, olvasni, gyakorolni. Ebben legalább annyi izgalom és kihívás van, mint amilyen félelmetesnek hathat első végiggondolásra. Pont ez az izgalom lehet a váltás egyik oka. 

Nekem szerencsém van: trénerként dolgozom for-profit környezetben, és most, 18 évvel a néprajzos szakma elhagyása után visszatér az életembe a néprajz: nemrég szervezeti antropológiával kezdtem foglalkozni. Nem igazi váltás ez, de meg tudja adni ugyanazt az izgalmat, mint egy igazi újrakezdés. 

Kétféle sikeres stratégiát látok magam körül a váltásra. Az egyik egy fokozatos átmenet, ahol rövidebb-hosszabb ideig egymás mellett él a két szakma. Az egyikben még, a másikban már benne van az ember. Kétségtelen, hogy ez egy nehéz időszak, összehangolni a két területet, időben, energiában, logisztikában, de működhet. A másik az éles váltás: mától nem foglalkozom a régi szakmámmal, minden erőmmel az újra koncentrálok. Ennek nyilván lehetnek egzisztenciális kihívásai, meg tudok-e élni az újból, vannak-e tartalékaim addig, míg elfogadható szintre kerülök benne (és amíg kiépítem a laza kapcsolatokat), csak magamról kell-e gondoskodnom, vagy egy család megélhetéséről. Kellő előrelátással és tervezéssel azonban ez is működőképes.

Váltani sohasem könnyű, de történjen ez saját akaratból vagy kényszerből, mindig lehetőséget jelent arra, hogy valami nagyszerűvel foglalkozzunk, újat tanuljunk –, hogy újra kitaláljuk magunkat és azt, hol van a helyünk a világban, és mi végre vagyunk benne.

(Magyari Sára)

Anno, azt tanultam, hogy a szakmai életünk során 4–5 évente váltani szükséges: akár munkahelyet, akár beosztást, akár profilt. Így hosszútávon elkerülhető a kiégés. A körülöttem lévők viszont általában arra vágytak, hogy egy ember – egy munkahely kb. nyugdíjas korig. Fiatalon nem tulajdonítottam túl nagy jelentőséget a tanultaknak, de aztán el kezdtem magamon is észrevenni és a korombélieken is, hogy biza-biza vágyunk másra, többre, másfajta megmutatkozásra. Így lettem tanítóból magyartanár, közte egy kicsit újságíró napilapnál, irodalmi titkár a magyar színházban, személyiségfejlesztő tréner egy egyesületnél, végül pedig egyetemi oktató, kutató. Közben négy településen éltem és dolgoztam: Újszentes–Temesvár–Arad–Nagyvárad vonalon. 

A váltás legtöbbször szándékos volt, hiszen én akartam továbbtanulni, fejlődni és kipróbálni magam több doméniumban is. Talán csak két olyan helyzet volt, amit valódi kényszerszült. Az egyik, mikor megszűnt a magyar tagozat abban az általános iskolában, ahol dolgoztam, a másik, amikor elszegődtem irodalmi titkárnak, mivel egyetemista voltam, és mellette dolgoznom is kellett. Mindkét váltás rövid életű volt, nem találtam a helyem ezekben az intézményekben. Ekkor éreztem meg igazán, milyen az, mikor nem a vágyaimat követem. Félreértés ne essék, a munkámat becsülettel el tudtam végezni, de a lelkem nem volt szabad. A kreativitásomból, a lelkesedésemből nagyon visszavett a kényszerhelyzet. Ilyen háttérből indultam neki a nagyobbik váltásnak: nemcsak szintet léptem az oktatás terén – középiskolából felsőfokú intézménybe, hanem várost is váltottam. Temesvárról Nagyváradra ingázom hetente, kéthetente, olyan 180 km-ert háztól házig. 

A régi, az itthoni lecserélése kettős motivációjú volt: egyrészt úgy éreztem, nem vagyok a helyemen, nem becsülnek meg, nem bontakoztathatom ki a tudásom úgy, ahogyan én szeretném, és folyamatosan szerintem igazságtalan konfliktushelyzetekbe kerültem. Másrészt valahogyan azt éreztem, képes vagyok többre is, másra is. S ekkor jött a lehetőség, hogy Váradra menjek a Partiumi Keresztény Egyetemre. Nehéz szívvel váltam meg Temesvártól, nekem ez az otthonom, ennek a városnak a lüktetése van bennem. A terek, az utcák, a kicsi folyó partja otthonosak számomra, a város nyüzsgése erőt ad. Várad sem volt teljesen idegen számomra, hiszen ott végeztem a tanítóképzőt, édesapám odavalósi volt, de más jellegű a város: nem érzem a nyüzsgését, a lüktetését.

Néha fáj a váltás, néha fáraszt. Hiszen sokat vagyok úton, autót vezetek, pakolok, cipelek – mindig van csomagom. Néha elmélázom azon, milyen lehetett volna az életem, ha többségi vagyok: helyben végzem az iskoláimat, az egyetemet, itt dolgozhatnék ebben a városban, de mivel én kisebbséginek születtem, mást dobott az élet, vagy legalábbis más keretekben kellett kibontakoznom, ha már szórványbeli magyar nyelvész lettem. Mert mondjuk lehettem volna informatikus is, és akkor elég lett volna jól beszélni angolul, és helyben élhetnék, dolgozhatnék. Vagy lehettem volna építész, és akkor még gazdagabb is lehetnék. Vagy mondjuk ügyvéd: ehhez pedig éppen elég lett volna a román nyelvtudásom. De máshoz volt affinitásom. A nyelven keresztüli megmutatkozások, az értékrendek egymásnak feszülése, az ember működése, a viselkedésmintázatok és ezzel együtt a tanítás sokkal jobban vonzott, ráadásul mindez az anyanyelvemen keresztül. Ezekkel a vágyakkal, érdeklődési körrel és ambícióval rendelkezve nem lehetett volna itthon maradni. S az igazság az, hogy hálás vagyok a sorsnak, hogy mégis van lehetőségem avval foglalkozni, ami számomra fontos. És hálás vagyok a tanultaknak is: mert korán megtanultam, hogy a komfortzónából ki kell lépni, hogy a kényelmességet és a félelmeinket le kell vetkőzni, azaz önmagunkat kell legyőznünk, ha teljesebb, boldogabb életet szeretnénk. Mert a szakmai életünk, a hivatásunk a boldogságunk és boldogulásunk egyik nagyon fontos pillére.

Hazudnék, ha azt írnám, hogy könnyű ez az életforma, hogy nem fáradok el egyre jobban, hiszen az embernek teste is van, kora is – és vannak az útviszonyok. De van energiacirkuláció is: az adok és kapok egyensúlya. Váradon, a PKE-n, a hivatásomtól kapom meg azt, ami az értelmes élethez számomra szükséges. A kutatásaim által tudok sokaknak a segítségére lenni, néha csak megmutatni a valóság egy-egy szeletét több vagy legalábbis más szempontból. A hallgatókkal való munka során érzem azt, hogy több szálon kapcsolódom az élethez, az ő fiatal nézőpontjukon keresztül látom a világ változását és az emberi természet változatlanságát. Az utazásaim révén tapasztalon a különböző értékrendek megmutatkozását, ilyenkor élem meg a változékonyságban lakó állandóságomat. Az enyémet személyesen, de a környezetemét is – a maga nagyságában.

Nagy Emőke 1983, Nagyvárad. Néprajz – magyar nyelv és irodalom szakot végzett a kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetemen. Jelenleg Budapesten él, ahol kompetenciafejlesztő trénerként dolgozik.

május 4, 2025 | Magyari Sára | Esszé | Rovatok
MEGOSZTOM

Búcsú a kék paripámtól

„… az emberek nem hisznek a csodákban, a kék lovakban meg még kevésbé.” (Lázár Ervin: A négyszögletű kerek erdő)

Én hiszek. És tapasztaltam is, hogy van kék paripa. Legalábbis lóerőben biztosan. Mint ahogyan azt is, hogy a gépek is igen hozzánk nőhetnek, hogy van valami meghatározhatatlan együttműködés ember és gép, azaz autó között. 

A Golf első autóm volt. Egyedül vettem: nemcsak anyagi értelemben, hanem úgy igazán. Senki nem jött velem megnézni, felmérni, véleményezni. Jó embertől vettem, bíztam is benne, és nem is kellett csalódnom, hisz 14 évig kiszolgált ez a masina. Közben sok mindent megtanultam az emberi működésekről: önmagamról, másokról – férfiakról és nőkről.

Amikor jó tíz éve felborultam vele – mármint úgy igazán, bukfencelve –, rájöttem, nem olyan könnyen halunk meg. Megértettem, mennyi minden múlik rajtunk, hogyha nem veszítjük el a fejünket. Azt is, hogy mennyire le tud lassulni az idő, miközben minden oly gyorsan történik. Ekkor tanultam meg azt is, nagyon könnyen ér minket baj, szinte a semmiből. Persze, a semminek mindig van oka, esetleg mi nem látjuk.

Az évek során megtapasztaltam, bárhol bajba kerülök, előbb-utóbb lesz segítség. Pont tíz éve történt, hogy Szlovákiába kellett mennem. Még a magyarországi Komáromban elfolyt a szervóolaj. Persze, akkor ezt még nem tudtam, csak azt, hogy annyira nehezen fordul a kormány, hogy nem tudok továbbmenni. Este volt, mikor hazatelefonáltam, hogy van valami baj. A telefon másik végén zene szólt, emberek hangját hallottam, és dühösen szólt bele az ismerős hang: – És én most mi a faszt csináljak?! Egy életen át emlékezni fogok erre a mondatra. Talán ott éreztem meg először az árulás szelét. Emlékszem, bementem egy-két üzletbe, hogy tudnak-e segíteni szerelőt hívni, de szombat este lévén nem volt igenlő a válasz. Majd mikor már nagyon eltört a mécses, és a parkolóban sírtam az autóm mellett, odajött egy ismeretlen férfi, hogy miben segíthet. Ő volt az ottani lelkész, aki romániai származású. Azonnal intézkedett, és másnap reggel tízkor már meg volt javítva az autókám.

Aztán jöttek az apró kis megpróbáltatások. Nem zárultak az ajtók. Hetekig nyitva állt a ház előtt a kovid idején, mert vesztegzár volt. Senki nem vitt el semmit belőle. Miután megjavítottuk, úgy döntött, ismét megviccel: akkor nem nyílt ki. Leblokkoltak a zárak. Volt úgy, hogy én benne ültem, és nem tudtam kiszállni. Akkoriban tanultam meg segítséget kérni – őszintén. Mert bajban voltam. 

Megtanultam rizikó vállalni: útnak indulni úgy, hogy tudtam, bármikor baj lehet, de azt is, hogy 50 km-enként van ismerős, aki tud segíteni, nem maradok az utcán. Van, hogy csak úgy leálltak a nagy esőben az ablaktörlők, volt, mikor útközben, éjjel, a lámpám aludt ki. De soha nem történt nagy baj! A hajam szála sem görbült. 

Jó érzéssel tölt el az a történet, amikor egy kolozsi kamion kísért Aradtól Váradig. Végig a nyomomban, segítve, mikor előzzek, mikor lassítsak. Akkor tanultam meg, mennyi jelzést használunk vezetés közben, milyen könnyen értjük egymást, ha meg akarjuk egymást érteni. Hogy nem kellenek szavak ahhoz, hogy segíteni tudjunk egymásnak. Emlékszem, mikor Várad határában leelőzött, jelezve, hogy ennyi volt. Arra is emlékszem, elismerően nézett rám, hogy evvel a kis autóval így „engedtem”, hogy ő vezessen. 

Arra is emlékszem, mikor karácsony előtt pár nappal naranccsal dobáltam meg egy másik kamionost, aki Arad határában olyan gyorsan és nagy ívben kanyarodott ki a főútra, hogy majdnem összeütköztünk. Pár centire álltunk meg egymástól – egymással szemben. Akkor tapasztaltam meg, mennyivel nagyobb az az autó, mint az enyém. És azt is, hogy mérgemben mire vagyok képes. Akkor éppen arra, hogy a kezembe akadt 4 narancsot szétlapítottam a szélvédőjén. Tiszta erőmből dobáltam meg a nagy vaskígyót. A sofőr meg csak nevetett rajtam. Aztán visszaültem az autómba, hátratolattam, és hagytam, hogy elmenjen mellettem.

Azt is a kék paripámnak köszönhetem, hogy megtanultam káromkodni – magyarul igen jól, románul pedig kreatívan. Emlékszem, mikor egy szőke szabálytalankodott, elébem húzott, és majdnem ütköztünk, de ő csak vezetett tovább. Az első jelzőlámpánál mellé húztam, letekertem az ablakot és fel voltam készülve, hogy most valami rettentően csúnyát fogok neki kiabálni – románul. Aztán csak annyit üvöltöttem neki: – Du-te înapoi în pod! (Menj vissza a padlásra!). Ma sem értem, hogy miért. De teljesen megrökönyödve nézett rám.

Most pedig eljött az idő, hogy megváljunk egymástól. Ő is, én is még jó állapotban vagyunk, sok mindenre használhatóak. Keveset fogyasztunk, de még megfelelő sebességgel gyorsulunk. Megbízható társak vagyunk, bár vannak helyzetek, mikor nem indulunk be. És amikor valakivel összeszokunk, akkor lehet ránk számítani a legnehezebb időkben is. Ilyen az, mikor már túl vagyunk a 25-ön, de még nem vagyunk teljesen berozsdásodva. 

Javasolták, hirdessem meg, pár száz eurót kapok érte, ha meg nem, menjen ócskavasnak. De ennél jobb sorsot érdemel, engem pedig nem boldogít a pénz. Szerettem volna odaajándékozni valakiknek, akiknek még jó lehet, s akik közel állnak hozzám. Akik nagyon egyszerű emberek, de igen emberségesek. Megbeszéltem Ghiță bácsival és Ilonka nénivel a dolgot. Azt mondták, elfogadják. A közjegyzőm csóválta a fejét, hogy hát nem is tudja, mit csináljon, mert ő még ilyesmit nem csinált. Móni viszont azonnal segített. Mondta, mit hogyan lehet intézni. Megoldja.

Szombaton pedig elindultunk az utolsó közös utunkra. Délelőtt szépítkeztünk: mosatás, tankolás, egy kis kozmetika – csak a búcsú kedvéért. A benzinkutasnak meséltem, hogy ez az utolsó közös nap. Kérdezte, mennyiért adtam el. Mondtam, hogy ajándékba megy. Végigmért. Tette a dolgát. Mintha egy kicsit többet suvickolta volna. Mintha egy kicsit jobban fényezte volna. Aztán akartam adni neki borravalót, de nem fogadta el. Azt mondta: – Ajándék. Mintha egy kicsit könnyes lett volna a szemünk.

Mikor kiértünk, betolattam a garázsba. Még sosem volt garázsban az én kékem. Nehezen ment hátrafelé az utolsó pár méter. Nem láttam jól. Nem az irányok miatt, hanem a könnyeim miatt. Tudom, sehol máshol nem lenne jobb helye, mint ahova került!

Lezárult egy korszak. Szép volt. Gyönyörűszép sötét kék volt. Most egy világosabb kék kezdődik. Kicsit magasabban, kicsit modernebbül. Mert hiszek a kék paripákban. A kék csodákban.

január 28, 2025 | Magyari Sára | Rovatok | Társadalom
MEGOSZTOM

Re-Loaded

Újratöltve – lehetne magyarul. De ez az új rovatcím, ahogy a Tandem – ismét sok mindent jelent. Most abban a jelentésben használom, hogy újrakezdés. Néha fejbe kólint az élet. Például megbetegszünk nagyon. Hogyan lehet ezt kezelni? Hogyan lehet meggyógyulni? Amikor a test elfárad, honnan merítünk erőt a töltődéshez, a felépüléshez, és hogyan hat ez a munkánkra, a mindennapi életünkre? Ha már az új év első hónapjában indítjuk a rovatot, az újrakezdés ilyetén megközelítése legyen a téma.

(Mészáros Ildikó)

Ízlelgetem az újra előtagú divatszavainkat: újragondol, újratölt, újratervez, újrakezd. Az újragondol nem a kedvencem, mert érzek benne valami erőltetett, kierőszakolt kreativitást és nagyképűséget, a hagyomány megvetését, azt a felszínes, fiatalos elbizakodottságot, hogy az új csak jobb lehet a réginél. A másik három szorosabban kapcsolódik egymáshoz, nem jelentésükben csupán, inkább abban, hogy ugyanannak a folyamatnak részei, az újrakezdés előkészítői. Az újrakezdés a túlélők esélye, kiváltsága, és ennek ellenére nem egyértelműen pozitív fogalom, mert a megtorpanás, a megroppanás, az összeomlás, a bukás, a kudarc nyomot hagy rajta. Ha a szerencsések közé tartozunk, sok mindent élhetünk túl: magzatkort, születést, gyerekbetegségeket, s öröklött traumáinkhoz gyűjthetünk újabbakat, személyeseket és közösségieket, széles a kínálat. 

Az a személyes tapasztalatom, hogy a komoly betegség a beteget kevésbé gyötri meg, mint a szeretteit, akiknek el kell viselniük a tehetetlenséget. 2008-ban két lapnak és két rádiónak dolgoztam, megszületett az első unokám, boldogabb és sikeresebb nem is lehettem volna, azt éreztem, jó helyen, Isten tenyerében vagyok. Igaz, hogy néha iszonyúan elfáradtam, előfordult, hogy belázasodtam, a háziorvos megnyugtatott, ez a változókor. Aztán egyre gyakrabban jött a láz, s fogyni kezdtem, aminek még örültem is. Az egészségügyi minisztérium abban az évben ingyenes laborvizsgálatra kötelezett minden egészségbiztosítottat, megígértem a háziorvosnak, hogy a születésnapom után kivizsgáltatom magam. Amikor a leletekért mentem, aggódva kérdezték, hogy jól vagyok-e, mert meg kellene a vérvizsgálatokat ismételni: vagy tévedés történt, vagy baj van. A leleteimet látva, azt kérdeztem a háziorvostól: leukémia? Á, nem, csak vérszegénység, de menjen el a hematológiára. Még ma is neheztelek rá ezért az ártatlan hazugságért. A kórházban hamar kiderült, krónikus mieloid leukémia. Ez az ún. fehérvérűség, amely a múlt század ismert filmjében, a Love storyban végzett a főhősnővel. A lehető legjobb, mert nem gyógyítható, de célzott terápiával ma már jól kezelhető. Így lettem én CML-es, pontosabban a hematológusok szerint egy CML, mert ők a diagnózissal azonosítják, és így is emlegetik a beteget. A sikeres kezelés alapja az együttműködés, vallják, de hamar rájöttem, nehezen érthetjük meg egymást, mert én az egészségesekhez viszonyítom az állapotomat, ők meg a haldoklókéhoz. Pedig szerencsésnek mondhatom magam, az osztályvezető professzorasszony máig odaadóan és kedvesen törődik velem. Tisztelem, becsülöm a tudását, az emberségét és a humorát. Az orvostanhallgatóknak úgy mutatott be: „Íme a drága, szó szerint, nagyon drága betegünk”, s ebben igaza is volt, hiszen a gyógyszer, amely életben tart, valóban nem olcsó, s ehhez hozzáadódik a kötelező vizsgálatok ára. Kezdetben nem hittem, hogy jóra fordulhatnak a dolgok, s a halálra készültem. Örültem, hogy még a betegség előtt megtértem, így ez nem esett nehezemre. Aztán kiderült, kaptam még egy esélyt, hogy helyrehozzam, amit elrontottam. Ma már a túlélők közé sorolom be magam, s megrökönyödés helyett elégedetten látom az orvosok arcán a meglepettséget, amikor elmondom, hogy 16 éve vagyok CML-es. Van ebben újratöltés, erőgyűjtögetés, újratervezés, helyzetfelmérés, átértékelés, s ha minden jól megy, jöhet az újrakezdés. Van ebben makacsság, görcsös ragaszkodás, az elengedés képtelensége, gyengeség, újabb tévedéstől és kudarctól való félelem, szűkölő veszélyérzet. És mégis az újrakezdés kegyelem. 

A szavaknak önálló életük van: az újratölt előhívott bennem egy idézetet, s mint egy véletlenül meghallott dallam, amelytől nem szabadulhatsz, Kertész Imre esszékötetének címe cseng a fülemben: A gondolatnyi csend, amíg a kivégzőosztag újratölt. Az író, aki mindannyiunkat túlélőknek tekint, az évszázadot „szakadatlan szolgálatot teljesítő kivégzőosztagnak” nevezi. A gondolatnyi csend megfejthetetlen tartamú idő, talán az (utolsó) újrakezdés ideje. De nem szomorkodom, inkább reménykedem, mert karácsonykor megnyílt Rómában a Szent Kapu, s ezzel a 21. század 25. jubileumi éve is, a kegyelem és a zarándoklat szent éve, és a pápai bulla szerint „A remény nem okoz csalódást.”   

(Magyari Sára)

Sokszor gondolok arra a mondásra, hogy a kudarc a siker része, vagy inkább a sikerhez vezető út egyik állomása. Az a természetes, hogy időnként kudarcot vallunk. Többféle kudarc érhet minket életünk során, talán az egyik legnehezebb, amikor a testünk szenved vereséget. A betegség az élet velejárója. Hiszem, hogy időnként egy-egy betegség révén kerülünk közelebb az élet valódi értékeinek felfedezéséhez, a nehéz időszak által irányulhat a figyelmünk a testünk működésére. Amikor 2016-ban egyszercsak rosszul lettem, szerintem csak úgy ni, a semmiből, az orvos szerint más okok miatt, akkor legelőször haragudtam: magamra, pontosabban a testemre. Hogyan is képzeli?! Ez a szép, erős, egészséges test most ezt mégis hogyan gondolja?! – álltam a tükör előtt és nézegettem a nagy piros kiütéseket, a felismerhetetlenségig dagadt arcomat. És mi az, hogy nem kapok levegőt?! Emlékszem az érzésre: a dühre, a haragra, a hitetlenségre. Eszméletlenül sajnáltam magam! Sőt, duplán sajnáltam magam, mert mások szinte észre sem vették, hogy bajban vagyok, vagy legalábbis nem törődtek vele(m). Hiszen megint másoknak még nagyobb bajuk volt, olyan „igazi” betegségük és „még igazibb” tragédiáik. Engem meg mindenki erősnek látott, és szinte azt éreztem, hogy nekem kötelességem egészségesnek maradni. Közben az életösztön valahogyan tette a maga dolgát, ahogy az orvosok is. Örökké hálás leszek az immunológusnak, aki szigorúan közölte: ha nem változtatok az életmódomon, nagyobb lesz a baj. Mintha nem lettem volna már így is beijedve eléggé?! 

Szerencsés voltam, mert életmódváltással rendezni lehetett a dolgot, és egészen jól lehet úgy is élni, hogy az ember nagyon figyel az étkezésére. Igaz, azt nehéz elfogadni, hogy egy-egy konfliktushelyzet, egy-egy nehezebb időszak lelkileg, a stresszhelyzet azonnal meglátszik – szó szerint – az ember fején is, esetleg a levegőhöz jutásban, nemcsak a vérnyomásán vagy a szóhasználatán. De végső soron inkább hálás vagyok ennek a helyzetnek. Idővel elmúlt a dühöm, az önsajnálat átalakult az így leszek erősebb magatartássá. 

Ma már humorosnak tartom az akkori történéseket. Például a legelején, mikor még nem tudtuk, mi a baj, csak a tünetek voltak meg, egyszer a háziorvosom elküldött maslura. Ez egy olyan ortodox szertartás, ahol a betegekért imádkoznak, bűneink megbocsátásáért kell könyörögni, miközben szentelt olajjal kenik meg a testet. Szép szokás. De én református pap gyereke vagyok, és ráadásul inkább orvosra bíztam volna magam. Igaz, be kellett látnom így az idők során, hogy van az az orvos, akit érdemes lecserélni egy sámánra. A minap is orvosi ellenőrzésen voltam immár egy új doktornál, mert a régi más helyen dolgozik. Az új orvos, mikor megkérdezte, hogy mi a foglalkozásom, a végzettségem, és mondtam, hogy néprajz–antropológia, fejcsóválva közölte velem, ez számára olyan sci fi meló. Na, ekkor jutottak eszembe a maslu és a varázslók, a boszorkányok és a táltosok. Még szerencse, hogy a leleteim jók lettek, mert ilyen doktorra nem szívesen bízom sem a testem, sem a lelkem.

Nyolcvan feletti nagynéném jut ilyenkor eszembe: a test néha elfárad, mert a benne lakó léleknek is szüksége van olykor pihenésre. Ilyenkor kell valami, ami feltölt, ami újraindít. Annyi mindent tudunk már az ember működéséről: a testi, lelki, szellemi kiégésről, de a test, a lélek és a szellem újratöltéséről is. Az egészséges életmódról, a mozgás és táplálkozás varázserejéről, a természetjárás és az ima csodatévő hatásáról, a szeretet, a szerelem, a barátság felemelő szerepéről, a böjtölésről és az önmegtartóztatás pozitív hatásairól. Annyi mindent tudunk! De gyakran tapasztalom, hogy teljesen felesleges ez a tudás, mert a gyakorlatba ültetés mindig az egy emberen múlik. Az ember pedig mostanában kényelmes és kicsit gyáva is. Két olyan jellemvonásunk, amely meggátol abban, hogy jobb életet teremtsünk magunknak. Helyette inkább a felelősséghárítás és a kifogáskeresés vesz körül. 

Kilenc évvel a váratlan diagnózis után úgy érzem, hálás vagyok a sorsnak, hogy két vállra fektetett. Másképp mérem azóta az időt. Más lett a súlya az emberi kapcsolataimnak, másként állok a hivatásomhoz. Megtapasztaltam az erőm, és elfogadóbb lettem az esendőségemmel szemben. Újragondoltam sok mindent. Ez az új rovat ezekről az újragondolásokról és újrakezdésekről fog szólni – új emberekkel, de állandó helyen: az Újváradban.

július 23, 2024 | Magyari Sára | Rovatok | Tandem | Társadalom
MEGOSZTOM

Az ötvenedik Tandem

Az utolsó tandemezés a mostani. Az ötvenedik. Arról írunk, hogy mire jó a tandemezés a szerkesztőnek, és mire a rovatvezetőnek. Hova jutott el ez a kezdeményezés, mit hoztunk létre általa? Miért indult el egyáltalán? Miben mások ezek a szövegek, mint az interjúk? S egyáltalán, mi a haszna egy ilyen játéknak?

(Szűcs László)

Mindaz, amit a Tandem rovat kínált az olvasónak – tudománynépszerűsítés és közírás határterületén –, az pontosan illeszkedett azoknak a folyóiratoknak a koncepciójába, amelyek felületet biztosítottak e páros szövegek megjelenéséhez, különösen az Újvárad esetében. Egy hagyományos folyóirati lapstruktúrán belül olvasóbarát módon értelmezni, bemutatni egy adott szakterület, meghatározott tematika időszerű kérdéseit. Méghozzá egyszerre két alternatívát kínálva, ami nem feltétlenül jelentett vitát, eltérő nézetet, inkább egy más pályaíven haladva megérkezni ugyanoda, más szemszöget, szemléletet, s nyilván az eltérő tapasztalatok, közegek különbözőségét. Vagy éppen hasonlóságát, azonosságát. 

Maga a sorozat illeszkedik abba a formálódó képbe, amit a kulturális újságírásról gondolunk, márpedig a zsurnalisztikának erre a szakterületére az utóbbi időben elég sok figyelem irányult, akár úgy fogalmazni sem túlzás, hogy bizonyos tekintetben felértékelődött. Akár azért is, mert a politikai újságírással szemben ezen a területen könnyebb találni olyan tényezőt, ami nem csak elválaszt, hanem inkább összeköt. Miért is ne értékelődne fel, amikor azt látjuk, hogy a romániai magyar nyilvánosságban ma több a kulturális folyóirat, mint a napilap. Nyilván e kétféle periodikát nehéz összevetni, ugyanakkor utóbbiak is fontos terepei (lehetnek) a kulturális újságírásnak. Ebben a helyzetben úgy gondolom, érdemes kitérni arra is, mit értünk pontosan e (gyűjtő)fogalom alatt. Alighanem több tartozik ide, mint a hasonló témájú művészi, közművelődési írott, hangzó, képi, mozgóképi tartalmak előállítása, valamint az ezekkel foglalkozó, jellemzően az átlagosnál bővebb szakismerettel rendelkező kollégák összessége. 

Annak fényében, hogy az online és offline médiában, ideértve a közösségi oldalak tartalomáradatát, milyen mennyiségű silány anyag keletkezik nap mint nap, úgy gondolom, önmagában a nyelvi, műfaji szempontok alapján bármilyen minőségi médiatartalom eleve a kulturális (kulturált) újságírás része. A megközelítés részben műfaji természetű, hisz sajátos műfajai teszik egyedivé ezt a fajta médiamunkát, érdemes is tudatosan tervezni, hogy az adott kulturális vonatkozású témát milyen sajtóműfajt alkalmazva dolgozunk fel (hír, tudósítás, interjú, kritika stb.) 

Az újságíró (kulturális újságíró) tudatosan vállalt szerepe alapján is érdemes foglalkoznunk ezzel a tárgykörrel, gondolok itt arra, nem mindegy, miképpen foglalunk állást az általunk képviselt médiumban az elitkultúra vs. populáris kultúra megítélésében, bírálatában, dilemmájában. Mondjuk, a Tandem esetében a nyelvhasználati, nyelvhelyességi, nyelvvédelmi jellegű közlemények jó példák erre az értékelvű szerepvállalásra. 

Ugyancsak sajátos megközelítést érdemel a kulturális újságírás, mint az anyanyelvi kultúra része, mert ez kizárólag az adott közösség nyelvén képes működni, hatni. Csak így van értelme, létjoga. Politikai üzenetet célba juttatni, sportról informálni, gazdasági folyamatokról szólni hatékonyan, lehet a többségi nyelven is, ám a kulturális témájú médiatartalmak szinte kizárólag az adott nyelven szólva hitelesek. Ami nem jelenti azt, hogy a kisebbségi kulturális, művészi értékekről nem érdemes a többségi kultúrafogyasztók felé nyitni, hírt adni. Közvetve függ össze a fentiekkel, hogy miközben tapasztaljuk, mind fenyegetőbb kihívást jelent a sajtó számára a mesterséges intelligencia megjelenése olcsó médiamunkásként, ez a versenyhelyzet a kulturális újságírás számára, annak összetett műfajaiban, szubjektívebb jellegében, ma még kevésbé fenyegető. Aligha reális, hogy az AI (MI) nívós portréinterjút készítsen egy festőművésszel, avagy alapos műkritikát egy színházi előadásról. Bár, ki tudja…

Hangsúlyoznám, épp a kötetté összeállt Tandem példája igazolja, az adott téma többirányú, emberi megközelítése, párbeszédet folytató szerzőtársai érdekesebb, izgalmasabb szellemi élményt kínálnak ma még minden gépi megközelítésnél. Utóbbiak már lehetnek okosabbak, szellemesebbek aligha.

(Magyari Sára)

Öt éve, 2019 nyarán hívott fel Simon Jutka az akkori Várad folyóirattól, indítsunk egy rovatot náluk is. Elsőre legszívesebben nemet mondtam volna, mert úgy éreztem, túl sok helyre írok, túl sok mindennel foglalkozom. Kértem egy kis haladékot. Mikor jött a telefonhívás, kint voltam Nagybodófalván, a szülőfalumban. A beszélgetéskor éppen a Bega partjára bandukoltam. Kimentem a gáthoz. Gyermekkorom egyik kedvenc helyére. Sétáltam a parton, megmártóztam az augusztusi folyóban, fotóztam a szitakötőket. Ahogy táncoltak. Párban és csoportban. Volt két kék és sok zöld. A kékek kergetőztek. Felröppentek együtt, majd vissza a vízre. Sokat sírtam aznap. Nagyon sok minden fájt. Elmondhatatlanul. Ott a vízben eszembe jutottak Borika szavai: mint egy anyarepülő. Mely a magasba emel, s ott szabadon szállni hagy. Akkor döntöttem el, lesz rovat, de nem egyedül írom, hanem mindig egy párral. Ugyanaz a téma, ugyanazok a problematizáló kérdések. Nagyjából ugyanaz a terjedelem, de szabadon – a másiktól függetlenül írjuk. Jegyzet vagy esszé a műfaj. Lássuk, mi lesz! Megvolt az első három személy és a téma, még akkor, ott a Begában. Három téma, az három hónap. Az már sorozat. 

A tandem szó jelentése többrétű: egymás mellé fogott ló, kétüléses bicikli, egymás melletti elrendezés; kettős. Ez utóbbi jelentésben lett a rovat címe: ketten írjuk. Legalább két nézőpontot érvényesítve. Kutatói, oktatói, de újságírói munkámban is fontosnak tartom a minél több szempontú megközelítési módok működtetését kutatások, eredményközlések terén is. Ezért gondoltam arra, legyen egy olyan rovat, amelyet ketten írunk. A témát vagy a hónap valamelyik jeles napjához kapcsoljuk (januárban a magyar kultúra napjához, februárban a házasság hete programhoz stb.), vagy valamilyen aktuális társadalmi probléma ihlet meg (beiskolázási problémák, nyelvhasználat stb.)

A rovat célja elsődlegesen a tudománynépszerűsítés közérthető formában, ugyanakkor fontosnak tartom összekötni a különböző régiókat, intézményeket, közösségeket, illetve a Partiumi Keresztény Egyetem akadémiai közösségének, kutatási területeinek, volt diákjaink az eredményeit bemutatni. Így a megmutatkozás egyik fontos lehetősége is volt ez a rovat.

Szintén a többszempontúság ihlette a címadást is: tandem, azaz kettős. Igaz, gyakran a tandembiciklizést kapcsolják sokan a szóhoz, de a lényeg a kettős munka, a kettős erőfeszítés, illetve a tandemrepülés és a repülőtáncosok metaforikussága is kódolt a címben. A repülés motívumában a felemelés, felemelkedés az irányadó, és az, hogy ilyenkor van egy úgynevezett anyarepülő, amely emeli, rögzíti a másikat, s majd fent, a magaslatokban engedi szabadjára. A repülőtáncosok működése talán a legdinamikusabb és leglégiesebb művészeti formákhoz tartozik, benne van a biztonság, az egymásrautaltság, az egymásra figyelés, a könnyedség, de a vezetés is. Így a cím egyszerre lesz témajelölő, hiszen jelzi, hogy ketten írjuk, és metaforikus is, előrevetíti a szándékot, a működési formát, talán a rovat stílusát is.

A Várad folyóiratban 16 alkalommal jelentkezett a rovat 2019 szeptembere és 2020 decembere között, havi rendszerességgel. Ez idő alatt tíz egyetemi oktató volt a szerzőtársam, öt a Partiumi Keresztény Egyetem munkatársa, a többi Temesváron, Csíkszeredában és Budapesten dolgozik. Volt diákjaink közül három hallgatót sikerült bevonnunk, akik vagy magyartanárként dolgoznak, vagy doktorálnak, de együtt írtunk színésszel, plébánossal, műfordítóval is.

Az Újváradban 34 Tandem jelent meg. Új elem a működésben, hogy évente hat nő és hat férfi szerzőt választottam, figyelve az egyenlő arányú nemi megoszlásra is. Ezt azért fontos hangsúlyozni, mert egyre többet beszélünk arról, hogy az észlelésben vagy a kommunikációs módban igen nagy eltérések mutatkoznak a két nemet illetően. Ezt az eltérést előnyként használhatjuk a tandemezéshez, hiszen a többszempontúságot hangsúlyozhatjuk vele.

Az új folyóiratban 21 kutatóval dolgoztam Temesvártól Szegedig, Nyíregyházától Egerig és Budapestig, Kolozsvártól Csíkszeredáig, Beregszásztól Eszéken át Komáromig stb. Az egyetemi oktatók mellett volt hallgatóink (3), református lelkészek (3), újságírók (4), rendezvényszervezők (2) és színész is tandemezett velem. Tematikáját tekintve változatosságra és aktualitásra törekedett, ugyanakkor fontos volt az is, hogy minél több olyan foglalkozású szerzőtárssal dolgozzunk, akik dominánsan az értelmiségi magatartást gyakorolják, nemcsak tudományművelők, hanem a helyi közösségek fontos mozgatói is. 

2022 őszén útjára indítottuk az Élő Tandemet, mely kerekasztal-beszélgetésként működött egy-egy városban, ahol több szerzőtárs is él. Fontos eleme ennek a programnak, hogy valamilyen nagyobb kulturális rendezvény keretében jöjjön létre, például a Temesvári Magyar Napok egyik részrendezvénye volt az első ilyen találkozó. Egyrészt fontos a rovat és a folyóirat népszerűsítése egybekötve a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemen működő magyar és tanárképző népszerűsítésével, a kollégák összefogása, közös gondolkodásra való ihletése, de ezek a nyilvános beszélgetések arra is használtak, hogy közelebb vigyük az átlagemberhez a tudományos gondolkodást. Valahogyan átláthatóbbá tegyük, merre is halad a világ mindamellett, hogy az interdiszciplináris kutatások, együttműködések fontosságát így hangsúlyozzuk.

A Tandem könnyed kis rovat nagy és nehéz témákról, mely ihletni szeretne, összekötni és összetartani. Mert fontos lenne közösen gondolkodni, majd közösen cselekedni. Valamint megmutatkozni: bátran és őszintén!

június 30, 2024 | Magyari Sára | Rovatok | Tandem | Társadalom
MEGOSZTOM

Női vezetők a cukorkavaráson túl

Milyen vezetőnek lenni nőként, ma Romániában? Érzékelünk-e valamilyen előnyt vagy hátrányt? Vajon hogyan fogadják az ismerősök, családok, barátok, amikor kiderül rólunk, hogy kisebb-nagyobb intézmények élén állunk? Kikkel könnyebb-nehezebb együttdolgozni: a férfiakkal vagy a nőkkel? Vajon mi lehet ennek az oka? 

(Maior Enikő)

Véleményem szerint jó női vezetőnek lenni Romániában, persze azt már a karrierem legelején is érzékeltem, hogy nekem nőként többet kellett „odatennem”, mint a férfikollégáimnak. Ehhez az idők során gyakorlatilag hozzá is szoktam. Amikor elkezdtem a felsőoktatásban dolgozni, nagyon sok olyan gondolatom volt, hogy nekem is olyannak kell lennem, mint a férfikollégáimnak. Azután, ahogyan teltek az évek és egyre jobban foglalkoztatott, hogy milyen is a jó vezető, ez teljesen megváltozott bennem. Ma már sokkal nagyobb előnyt látok abban, hogy nő vagyok, mint évekkel ezelőtt. Nőnek lenni jó, és számomra fontos, hogy megmaradjak nőnek. Az évek során részt vettem olyan megbeszélésen, amikor megkértek, hogy egy illetőnek, aki valamikor híres volt, kavarjam meg a cukrot a kávéjában. Akkor és ott egy kicsit megütköztem ezen, hiszen már dékánként dolgoztam, de az igazat megvallva ilyenkor mindig arra gondolok, hogy a hasonló megnyilvánulások nem engem, hanem azokat minősítik, akik ilyen helyzeteket teremtenek. Szerencsésnek tartom magam, mert dolgoztam svájci és amerikai egyetemeken is, és nagyon sokat tanultam tőlük. Számomra a vezetés elsősorban szolgálat és felelősség. A nap nem kel fel másképpen a számomra, mert vezető vagyok, de van lehetőségem azon dolgozni, hogy a dolgok jobban és hatékonyabban menjenek.

Szerintem a családom nagyon jól kezeli azt, hogy vezető vagyok. Időnként a testvérem szokott viccelődni velem a pozícióm kapcsán, de igazán ez nem kérdés a családi ebédeken. Ahogyan a testvérem szokott fogalmazni, én továbbra is a bugyiban szaladgáló kistestvére vagyok, ami abszolút igaz. Ha nem a munkám révén kerülök kapcsolatba emberekkel, akkor a legtöbb esetben csak annyit szoktam mondani, hogy angoltanár vagyok, a többi fokozatot nem szoktam felsorolni. A baráti kapcsolatokban nem hiszem, hogy számítana vagy legalábbis számomra nem fontos, hogy ki milyen pozíciót tölt be a munkahelyén. Számomra az ember nemtől, rangtól, bőrszíntől függetlenül lehet jó vagy rossz. A barátaimat nem a munkahelyükön betöltött szerepük alapján szoktam megítélni. Nem egy esetben előfordult már, hogy igazán azt sem tudtam, kinek mi a feladata a munkahelyén, és csak a későbbiek során derült ki, hogy az illető vezető. Azt persze szoktam tapasztalni, hogy az emberekben van egy nem túl vonzó kép a női vezetőkről, és valami parancsolgató, még a kákán is csomót kereső személyt várnak, aztán idővel látják, hogy ez nem igaz. 

Számomra nincs különbség a női és a férfi munkatársaim között, nagyon sok férfi pont annyira hisztis vagy „drámakirálynő”, mint a nők. Én magam nem tartozom igazán ebbe a kategóriába, nem szoktam siránkozni, inkább arra törekszem, hogyha érzem, hogy fáradt vagyok, akkor igyekszem kipihenni magam, és nem másokra kiönteni a saját problémáimat. 

A férfiakat amúgy elkényeztette a társadalom, és tényleg sokszor azt gondolják, hogy nekik alapból járnak dolgok. A jó csapathoz szerintem kell a női és a férfi energia egyaránt. Amint már fentebb is elmondtam, nőnek lenni jó, de vezetőként nem mindig egyszerű annak maradni. Számomra nagy kihívást jelent az, hogy ne engedjem magam olyan irányba elmenni, ahol már csak az eredmények és nem az emberi tényező a fontos. Szeretek eredményes lenni, de ha választanom kellene az eredmények és az emberség között, akkor mindenképpen az utóbbit választanám. Ez számomra egy nagyon tudatos döntés, amelyet a jövőben is szeretnék megtartani és aszerint tevékenykedni.

(Magyari Sára)

Már nagyon fiatalon, alig húsz évesen a Temesvári Magyar Ifjúsági Szervet alelnökévé választottak. Egy férfi elnök és egy másik férfi alelnök mellé. Soha nem éreztem, hogy bármilyen probléma adódna abból, hogy nő vagyok. Vagy, hogy ők férfiak. Jól dolgoztunk együtt. És jókat veszekedtünk. De nem hinném, hogy nemi jellegű viták voltak, inkább csak értékrendbeliek. Aztán olyan 25 évesen szerettem volna politikai útra indulni (de jó, hogy nem sikerült!), és egy nagyobb gyűlésen, ahol nem is ismerték a képességeimet, elhangzott egy öregúr szájából: maradjak csak az asszonyi kötelességeim mellett! Amelyeket – szerencsére – nem részletezett. Akkor nagyon rosszul esett. 

Pár évvel később létrehoztuk a Start Tanácsadó és Továbbképző Irodát, amely nonprofit szerveződésként működik, s annak immár húsz éve én vagyok a vezetője. Ugyan nem tapasztaltam nyilvánosan, hogy nőként félreállítanának, azért egyre inkább éreztem, hogy a férfiakkal nem olyan egyszerű.

Különböző munkahelyeim voltak, ahol kisebb-nagyobb vezetői pozíciókat töltöttem be. Létrehoztam intézményeket, fenntartottam őket, és volt, ahol, amikor nem éreztem nemi megkülönböztetést, volt, ahol igen. Egyre többet tanultam arról, hogyan lehet férfiakat motiválni és hogyan nőket. Hogyan lehet egyikkel, hogyan a másikkal csapatban dolgozni? Voltak férfiak, akik elfogadták az alárendelt szerepet, mert képesek voltak inkább szakmai szempontokat érvényesíteni, és volt az a mondat pár éve, amely elindított egy másfajta kutatási téma irányába: – Nem gondolod tán, hogy egy férfi hallgatni fog egy nő szavára! Mondta egy férfi. 

Addigra már megéltem hideget-meleget, bár letettem egy s mást az asztalra, de ez a mondat valahogyan fejbe kólintott. Márpedig a mi szűkebb-tágabb pátriánkban vannak rózsaszín és kék diplomák. És ez nemcsak férfioldalról van így, hanem nőiről is.

Csoportos kutatási projektek vezetésekor ismét találkoztam a jelenséggel: a határidőt, a feladatot a női kollégák jobban teljesítették, mint a férfiak. Pedig olyankor nincs pardon, hiszen online felületekkel dolgozunk, amelyek adott időben működnek, aztán leállnak. Nem nagyon lehet napokat késni egy-egy dokumentum feltöltésével, mert leáll a rendszer. És ez így van jól. Hiszen nem vagyunk időtolvajok.

Mikor egy nagyobb intézményrésznek voltam a vezetője magánemberként érzékeltem, a nők egy része felnézett rám. Az idősebb családtagok, rokonok többször jelezték, örülnek neki, és gyakran mesélték, ők nem juthattak ilyen pozícióba, mert akkor még nőként nem lehetett. Érdekes módon a férfirokonság inkább rosszallását fejezte ki, de nőktől is megkaptam: akkor ki főz, ki takarít otthon? Én. Mert jó időbeosztással és egyenlő munkamegosztással ez megvalósítható. De inkább csúnyán néztek rám, mint elismerően.

Annyira szeretném azt írni, hogy emberi minőség kérdése, hogy kivel könnyebb-nehezebb dolgoznom. De én nem ezt tapasztaltam. Az én esetemben sokkal könnyebb volt nőkkel együtt dolgoznom. Valahogy húzósabbak, pontosabbak voltak. És itt most nem is beszélhetünk régiós különbségekről. 

Aztán jött a Tandem rovat. Ahol nem intézményvezető voltam ugyan, de rovatvezető. Azaz valamiféle vezetői magatartást csak gyakorolnom kellett, hogy megszülessenek ezek az írások. Ebben az esetben soha, semmilyen különbséget nem észleltem férfiak és nők között. Sőt, a tandemező urak munkaetikája halványította bennem azokat a kudarcélményeket, amelyeket régebben nemi alapon tapasztaltam. Talán az egyik legszebb példája ennek, hogy amikor az egyik igen magas beosztású, sokat dolgozó férfikolléga határidőre elküldte írását, és én megköszöntem neki, kiemelve, mennyire örülök, hogy tartotta a határidőt, jött tőle a válasz: – Sára, veled nem lehet packázni.

Sok kutatás bizonyítja, még mindig kevés környezetünkben a női vezető annak ellenére, hogy jól végzik munkájukat, megbízhatóak, jól motiválják az alkalmazottakat. Ennek ellenére egyre több helyre hívnak – nők is, férfiak is – beszéljek nekik a női vezetésről. Mert érzékelik, érzékeljük, hogy az valamiben más. Talán leginkább abban, hogy a férfi vezet, a nő irányít. És ez másfajta viselkedés. Nőként inkább az inspirálás, az összekötés, a kapcsolatteremtés a motiváló, az elismerés visz előre, és a csalódottság őszinte kifejezése, ha valaki elbaltázza. De ezt női módon kell(ene) működtetni. Mert előbbre visz, sőt: határ a csillagos ég…

Maior Enikő (1974, Nagykároly) angoltanár, kutató, a Partiumi Keresztény Egyetem rektorhelyettese.

A borítóképen Sandro Bottivócelli: Vénusz születése c. festménye

május 27, 2024 | Magyari Sára | Rovatok | Tandem | Társadalom
MEGOSZTOM

Kisebbségi lét – a mindennapokban

Gyakran tapasztalom mostanság, hogy a kisebbségi lét egy életérzés, lelkiállapot és viselkedésmód is. A többségiek viszonylatában mi valahogyan mások vagyunk. Hogyan érződik ez Szlovákiában, és miként Romániában? Valóban kevesebbnek, kisebbnek érzik magukat a mi közösségeink tagjai? Mit mutatnak a nyelvi és viselkedést vizsgáló kutatások? Van-e arra oktatási, kutatási stratégiánk, hogy ezeket a különbségeket csökkentsük? Vagy ebbe bele kell törődni? Vagy egyáltalán, hogyan is van ez?

(Simon Szabolcs) 

Fiatalkoromban gyakran játszottunk arra az unokatestvéreimmel, hogy milyen nemzetiségűek lennénk, milyen mást választanánk, ha nem lehetnénk magyarok. Erre a kérdésre sokáig az volt a válaszom, hogy német szeretnék lenni. Bizonyára imponált a németek közismert precizitása, fociban elért sikerei. Gyermekkoromban, ha valamelyik nemzeti válogatott játszott a németekkel, a vége mindig az lett, hogy nyertek a németek. 

Ma, ha arra a kérdésre kellene válaszolnom, milyen nemzetiségű lennék szívesen, ha nem lehetnék magyar, azt a választ adnám, hogy szlovák. Gyermekkorom óta jó néhány év eltelt. Azóta már nem mindig nyernek a fociban a németek, s egyéb dolgok is történtek. Ezenkívül rájöttem arra, szakmám gyakorlása közben, hogy a kisebbségi szemmel többségi szlovák nemzet nagyon hasonlít a kisebbségi szlovákiai magyarokra, vagyis ránk. Ez a hasonlóság tetten érhető a mentalitásban, hellyel-közzel a vérmérsékletben, ünnepeink megtartásában, szokásainkban, vallásosságunkban, étrendünkben, értékrendünkben, természetesen gyarlóságainkban, egyáltalán az életvitelünkben. A többségi szlovák nyelvű környezetben eltöltött évek tapasztalatai minderre rádöbbentettek. Nem szólva a közös történelmi múltunkról. A többségi nemzethez tartozó munkatársakkal is eltöltött évtized alatt előfordult, hogy például nekem kedveztek a feletteseim, a többségi nemzethez tartozó munkatársammal szemben. Ő ezt akkor nehezen viselte. Személyes jelenlétemben tette szóvá, hogy hogyan kedvezhetnek nekem, a „kisebbséginek”, egy magyarnak. Később még néhány nap sem kellett, bocsánatot kért a megjegyzéséért. Én azonban nem csináltam ebből problémát. Kisebbségiként „benne van a pakliban” az ilyesmi. Nem ingatott meg. Utána barátok lettünk. 

S a nevem. Hányszor, de hányszor felróttam lélekben szüleimnek, hogy adhattak ennyire sajátosan magyar nevet nekem, olyat, aminek nincs szlovák megfelelője. Nevem miatt sosem tudtam elvegyülni a sokaságban, nem lehettem egy a sok közül; mert szinte világított, ki vagyok. Egy alkalommal azt is megkaptam egy többségi nemzethez tartozó hivatalnoktól, hogyan adhattak ilyen csúnya nevet a szüleim. De ez már nem ért váratlanul, igazából csak mosolyogtam rajta. Később azonban, érdekes módon azt tapasztaltam, hogy a többségi nemzet tagjai elsajátították nevem írásképét és ejtésformáját egyaránt. Elkönyveltek másnak, mint ők. De nem származott ebből hátrányom. Sőt, talán még jól is esett, hogy nem kell magyarázkodnom, mert a nevem mindenről árulkodott. Ekkor gondoltam arra először, milyen jól választottak számomra nevet a szüleim, épp amiatt, hogy nem kell magyarázkodnom. S így is elfogadtak. Igaz, ehhez az is kellett, hogy jól bírjam a többségi szlovák nyelvet.

József Attila mondta, hogy a többnyelvűség áldás és átok egyszerre. Valóban így van, vannak árny- és fényoldalai egyaránt. Ha nehéz is vállalni, mindenképpen megéri. A homokóra nyakában, két kultúra között, sajátos az élet, a nyelvi létmód is. Egyszerre áldás és átok is. Mégis, azt gondolom, jóval nagyobb részben áldás. 

Anyaországi barátaimmal beszélgetve, többször hallottam a véleményüket, „lerí rólatok, hogy kisebbségiek vagytok”, olyan mindent elfogadók, beletörődők, fejlehajtósak, talán rejtett félelem is bujkál a viselkedésetekben… Igaz, hozzájuk, az anyaországiakhoz képest valóban más a kisebbségi magyar. Hiába az édestestvéri viszony, életérzésünk, gondolkodásunk némileg más. Tükröződik benne kisebbségi sorsunk, ha akarjuk, ha nem. 

Nemrég egy felmérést végeztünk, néhány nemzetiségileg és nyelvileg vegyes dél-szlovákiai városban. A felmérésben rákérdeztünk a szlovákiai magyar és szlovák nemzetiségű adatközlők általános emberi értékekről vallott nézeteire is. Ebből az derült ki, amit fentebb megállapítottam, hogy szlovákiai magyarok és szlovákok nagyon hasonlóak vagyunk értékítéleteinkben is. Azok az eltolódások, amik tapasztalhatók, magyarázhatók a kisebbségi léthelyzettel; ti. a nyelv, a nemzetiség „kategóriáknak” tulajdonított nagyobb jelentőség a kisebbségiek részéről, mint a többségi társadalom részéről. Több más dologról vallott vélekedés, szabadság, egészség, anyanyelv, demokrácia, foglalkozás, család, nemzetiség, vagyon, vallás stb. egészen hasonló. Felméréseink alapján a magyarok számára a legnagyobb érték az egészség (80%), ezt követi a család (72,5%), a nemzetiség (55%) és nem utolsó sorban az anyanyelv (52%). A magyar adatközlők szerint a legkevésbé fontos a vagyon megléte. A szlovák adatközlők számára a legnagyobb érték az egészség (85%), ezt követi a család (80%), majd a szabadság (75%), az anyanyelv (72,5%) és a foglalkozás (72,5%). Számukra a legjelentéktelenebb érték a vallás, illetve a vagyon megléte.

Ezért, a bevezetőben felvetett kérdéshez visszatérve, ma már, ha azt kérdeznék tőlem, hogy ha nem lehetnék magyar, mi szeretnék lenni, azt válaszolnám, hogy szlovák szeretnék lenni. Ez a nemzet áll hozzánk, magyarokhoz a legközelebb. Vele van közös történelmünk, s ezt ismerem, tisztelem és becsülöm is. Ma már inkább élvezem a kétnyelvűségemből, kétféle kultúrában való viszonylagos konformérzetemből adódó helyzetemet, semmint szégyellem a fogyatékos többségi nyelvtudásomat. Inkább helyzetem áldásait tapasztalom.   

(Magyari Sára)

Alig voltam húsz éves, amikor először hallottam, hogy mi itt, a szórványban haldoklunk, fogyunk. Én ezen igen csodálkoztam, mert akkoriban tanítónő voltam: 27 kiskölök ugrabugrált az osztályban, éppen a Temesvári Magyar Ifjúsági Szervezetnek voltam az egyik alelnöke, és itt voltak fiatalok, bulik, programok. Azaz nem nagyon éreztem sem magamon, sem a közvetlen környezetemen a haldoklást. Elég gyakran és igen nagyképűen mondtam akkoriban, én nem vagyok kisebbségben sem tudásom, sem életerőm révén. Mondjuk, ezt ma is így gondolom, csak már nem olyan nagyképűen hangoztatom, mert azóta rá kellett jönnöm: van valami a kisebbségi létben. Valahogyan másképpen működünk. 

Gyakran járom a falvakat, régiókat váltakoztatok a mindennapjaimban, így alkalmam van hús-vér emberekkel beszélgetni. Igen gyakran hallom, hogy ők már nem beszélnek szépen, helyesen magyarul. Mondják ők. Pedig szerintem szépen és helyénvalóan beszélnek. Csak éppen másképpen, mint én, vagy mint egy magyarországi. Azt is hallom és látom, hogy a kiüresedő, elöregedő falvak lakóinak életkedve fogytán van. Olyan kis megtörtek. Céltalanok. Sok faluban nincs pap, nincs iskola. Nincs közösségi vezető.

Aztán tapasztalom azt is, hogy igen jó képességű, jól felkészített hallgatókkal eljutunk egy-egy kárpát-medencei versenyre, és „megijednek” a többségi kollégáiktól. Hangoztatják, hogy ők nem tudnak annyit, mint amazok. Pedig dehogynem! Sőt! Csak szerényebbek. És szerintem önbizalomhiányosabbak. Talán ez a legjobb szó. És ezt évek óta tapasztalom.

Saját kutatásaim, amelyben a kétnyelvűséget, a vegyes házasságot vizsgálom, gyakran mutatják, valami nincs rendben a kisebbségben élő önértékelésével. Ennek gyakori oka, hogy nem beszélik jól az államnyelvet, így nem tudnak kellőképpen boldogulni, ügyet intézni. 

Munkám során szintén gyakran beszélgetek papokkal, pedagógusokkal, magyar intézmények vezetőivel, és sokat panaszkodnak. Hiábavalónak érzik a befektetett munkát, ne beszélve arról, hogy többszörösen túlterheltek a többségiekhez képest. Például egy óvónőtől kisebbségi helyzetben a tanításon, nevelésen túl, elvárjuk, hogy képes legyen magyar tannyelvű óvodába vonzani a gyereket, megtartani ott 3-4 éven keresztül, majd a magyar tannyelvű iskola felé irányítani őt, pontosabban a szüleit. Ehhez többet kell nyújtania, mint egy román óvodában dolgozó kollégájának, például (át)látható eredményeket kell felmutatnia szinte állandó jelleggel (pl. közösségi oldalakon), folyamatosan közösségépítéssel is foglalkoznia kell (szülői kirándulások, bálok szervezése stb.). Működtetnie kell egyfajta interkulturalitást is, hiszen hídnak kell lennie két nyelv, két etnikum között. És ez csak a jéghegy csúcsa.

Egy kisebbségi közösség, de valójában bármilyen közösség fennmaradásának alapja a minőségi munka és a minőségi oktatás. Ennek egyik feltétele az igényorientált képzési struktúrák kidolgozása, melynek figyelmbe kell vennie a megváltozott nyelvi környezetet és a megváltozott kommunikációs szokásokat is (melyeknek technológiai, kulturális, antropológiai okaira itt nem térek ki), valamint a változóban levő értékrendszereket. Ez utóbbiakhoz érdemes figyelembe vennünk a kultúrakonfliktus-elméleteket: különböző csoportok együttélése eleve ütközési felületeket generál, ha e fölé még egy uralkodó kultúra normái is boltozódnak, akkor igen viszonylagossá válnak egyrészt a személyközi kapcsolatok, másrészt a csoportos interakciók is. Evvel a helyzettel számolva a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége 2017-ben kezdeményezte annak a továbbképzésnek az elindítását, amely a kétnyelvű környezetben tanuló diákok kommunikációs kompetenciájának differenciált óvodai nevelését tűzte ki célul a szociális környezet kontextusában. A program tananyagát a Partiumi Keresztény Egyetem Neveléstudományi Intézete készítette el, és az országos szintű képzésben is részt vállaltunk. A kurzus egyik altémája a családokkal való kommunikáció az óvodai nevelésben. Ennek keretén belül tudtunk foglalkozni a kommunikációs kompetenciák óvodai fejlesztésével kétnyelvű környezetben és a (kétnyelvű) családokkal való kommunikációval az óvodai nevelésben. Próbáltuk felvértezni a kollégákat.

Külön képzési programokat, nyílt előadásokat tartunk különböző intézmények meghívására, amely segíti a kisebbségi emberek szakmai fejlődését. Például 2021-ben a temesvári Gerhardinum Római Katolikus Teológiai Líceum meghívására beszéltem szülőknek arról, hogy milyen előnyei vannak a kétnyelvűségnek. Általában jobban teljesítenek az egzekutív funkciók bizonyos területein, ilyen pl. a kezdeményezés, a döntéshozatal, a jelenségek fontosságának felismerése, a cselekvés következményeinek felmérése, jobb a figyelmük, komplexebb feladatok tervezésére képesek stb. Ráadásul kevesebb esetben mutatható ki: autizmus, hiperaktivitás, diszlexia kétnyelvűek esetében, vagy a demencia később jelentkezik. Sőt, a kétnyelvűek kommunikációs érzékenysége fejlettebb az egynyelvűekénél. És még nagyon sok előnye lehet a kétnyelvűségnek.

Ugyanakkor a kisebbségi létre lehet többletként is tekinteni: két nyelv és két kultúra elsajátításának lehetősége rejlik benne. Kérdés: akarunk-e élni is az előnyökkel vagy csak a negatívumokra koncentrálunk?!

április 22, 2024 | Molnár Mónika | Hírek | Rovatok
MEGOSZTOM

Tandemben a Tandemmel Eszéken

Kisvárosban élek. Annak minden szépségével és árnyoldalával együtt. Hogy szeretem-e? Nézőpont kérdése. Szeretem, hogy a szüleim, sőt, a nagyszüleim is csak pár utcára laknak tőlem. Szeretem, hogy ha kimegyek a piacra, már jól ismerem a zöldséges bácsit, a sajtos nénit és azt is tudom, mikor lesz kapható friss házi tojás. Hogy a munkahelyemre pár perc alatt beérek a kis kék biciklimmel és azt is szeretem, hogy ha ezután úgy tartja kedvem, eltekerhetek a város melletti kis szőlősbe. Ott 100 éves viskók, fák, bokrok, madarak várnak, vagyis maga a természet csupán egy karnyújtásnyira. 

Na, de mi az, ami a kisvárosi lét ellen szól? Hogy a zárt helyeken sokszor észrevétlenül szűkülni kezd a tudat is. Egyre kisebbek a parkok, egyre rövidebbek az utcák, már nincs új arc a tereken. Mindent és mindenkit ismerek, nincs új élmény, kevés az, ami itt van. Elégedetlenül nézem az életterem, elvágyódom a hétköznapokból. Ha ezeket a jeleket veszem észre magamon, akkor tudatosan tenni kezdek ellene. Nincs mese, újra kell indítani, fel kell töltődni. Azt hiszem, ez többünknek ismerős. Ami viszont megmosolyogtat, hogy ilyenkor fura mód az élet is veszi a jeleket, és ha figyelmesek vagyunk, megragadhatjuk a felkínált lehetőségeket. 

Snitt. Pittyeg a telefon. Sára az. Mindig örülök, ha ír. Jön a kérdés: lenne-e kedvem vele tartani egy következő Tandem könyvbemutatóra, Eszékre? Gondolkodás nélkül mondok igent, mintha csak erre vártam volna napok óta. Hétfőn indulunk, felvesz. Mosolygok, hiszen minő véletlen… egy harmadszorra is elhalasztott képzés miatt én azon a hétvégén épp Szegeden leszek. Vagyis félúton Eszék felé. 

Hétfőn kapkodva pakolok be a már ismerős autóba, és útnak indulunk. Olyan rég utaztam már, pedig úgy szeretek. Ahogy távolodunk az ismerőstől, egyre jobban érzem magam. Aztán megérkeztünk a Horvátországi Magyar Oktatási és Művelődési Központ diákotthonába. A szállás új, modern, mindennel felszerelt. A folyosón diákok színes jegyzetei, bátorító üzenetei, amelyek egymásnak szólnak: ügyes vagy, bízz magadban, nem vagy egyedül, veled vagyok! Bárcsak otthon is ez lenne a példa. Csak egy óránk van a könyvbemutatóig, úgyhogy sietnem kell. Anna visz el minket az eszéki Népkör Magyar Kultúregyesület székhelyére. Alig rendezzük el a magunkkal hozott könyveket, máris megérkezik a helyi tévé és rádió. Sárával készítenek interjút, én pedig csak ámulok, mennyire világosan és érthetően fogalmaz meg egy-egy hosszabb és összetettebb gondolatot a feltett kérdésekre. Mindezt spontán és teljes természetességgel. Én kamera előtt mindig rettenetesen izgulok. Anna közben könnyedén fordítja a szót horvátra, s észrevehetően csak úgy áramlanak a női energiák, valami mély tudás. 

Érkezik a hallgatóság, nénik, bácsik jönnek és foglalják el a helyüket. Magyarok, de feltűnik, hogy a folyosón horvátul szólnak egymáshoz. Pontosan kezdünk, mint mindig. Kezdetben hárman beszélgetünk a Tandemről, az életről, halálról, majd részleteket olvasunk a szövegekből, és én is egyre komfortosabban érzem magam. Jönnek a kérdések és a saját történetek. Látom az örömöt az idősek szemében, mennyire klassz dolog, hogy itt vagyunk és beszélgetünk! Magyarul. Az ember tényleg társas lény, jól esik az együtt töltött idő, s elégedetten azt érzem, hogy jól sikerült a bemutató is. Mielőtt úgy gondolhatnám, hogy ezzel véget is értek az aznapi teendőink, és elérkeztünk a nap lezárásához, a magyar konzul vacsorára invitál bennünket. Eszéken is kisebbség a magyar, nálunk is, így hamar szóba jön Nagyszalonta lakossága. Hányan vagyunk? Pár mondat után egyre hevesebben magyarázom, hogy az én időmben még 32 vagy 28 fős létszámú volt egy magyar osztály. Legalább négy első és három ötödik indult. Sokan voltunk. S mára már… Kevés a gyerek, kevés az osztály, csak a töredéke maradt a régi nagy számoknak. Összeszorul a szívem, s arra gondolok, mi lesz így velünk? 

Másnap Anna iskolalátogatásra invitál bennünket. Az egyetem mellett a Horvátországi Magyar Oktatási és Művelődési Központban, vagyis a helyi magyar iskolában is tanít. A környékbeli gyerekeknek lehetőségük van itt elvégezni az általános iskolát, középiskolát és a líceumot is – mindezt magyar nyelven. Miközben várjuk Annát, kicsengetnek. Gyerekek lepik el a folyosókat. Vannak itt kicsik, vannak nagyok és vannak még nagyobbak. Szaladgáló gyerekek és olyan kamaszok is, akiket a társaik segítenek a közlekedésben, hiszen kerekesszékben ülnek. Huncutul kacarászók és illedelmesen köszönők. Minden gyermek más és más, viszont egy dolog közös bennük. Mindannyian horvátul szólnak egymáshoz. Az Arany János Elméleti Líceumra gondolok, az Adyra, a Szent Lacira Váradon, és az jut eszembe, mekkora kincs a magyar szó. Megjön a kalauzunk, kezdődik a vezetés. Ahova nézek, kokárda, magyar motívumok, költők, írók, történelmi alakok portréi. Az osztályok mindennel felszereltek, a tanárok és az igazgató is kedvesen fogadnak minket. Elindulunk Anna osztályába, hogy kiossza az órai feladatokat, s amikor benyitunk, megtorpanok. Két lányka ül a teremben. Az osztály kétharmada, mert a fiúcska hiányzik. Megdöbbenve hallgatom, hogy bizony náluk arra is volt már példa, hogy egyetlen gyerekkel indítottak évfolyamot. Kevesen vannak. Elszégyellem magam, és eszembe jut, hogy én tegnap este még a harminc fős évfolyamról panaszkodtam. 

Délben indulnom kell, mivel hosszú út vár rám Eszékről Nagyszalontára. Sára még marad, hiszen az Erasmus+ program, amellyel érkezett, egész héten tart. Megkérem, vigyen át a határon, onnan könnyebb lesz visszavonatozni Békéscsabáig. Szeretek vonattal utazni. Egyre jobban. Ekkor van időm gondolkodni, elemezni, tervezni és érezni. Ismerős érzés bukkan fel, a honvágyam. Hiányozni kezdenek a parkok, az utcák és az emberek is. Az ismerősök és a barátok. A néni, akit már ezerszer láttam, bár a nevét még nem tudom. Az iskola és a Csonkatorony. Arra gondolok, hogy jó itthon. Aztán arra is, én mivel tehetném ezt még jobbá…


A horvátországi Új Magyar Képes Újság tudósítását, Molnár Mónika írását az eszéki estről itt olvashatják.

március 26, 2024 | Ujvarad Admin | Hírek | Rovatok
MEGOSZTOM

Tandemben tudományos témákról

Ötven társszerzővel jelent meg Magyari Sára Tandem című új könyve, melynek elsődleges célja a tudománynépszerűsítés olvasmányos formában, továbbá a közös gondolkodásra való serkentés. A Holnap Könyvek Kiadó gondozásában megjelent könyvet szerdán, március 27-én 19 órától mutatják be Nagyváradon, a Bunyitay Könyvtárban (Kanonok sor 11.), partnerségben a Partiumi Keresztény Egyetemen működő Alkalmazott Kutatások Központjával. A nagyváradi szerzőtársak: dr. Bartha Krisztina, dr. Borbély Julianna, dr. Horváth Gizella, dr. Gál Katalin, dr. Szabó Roland, Pikó Stefánia, dr. Szilágyi Ferenc, dr. Pásztor Rita, dr. Bökös Borbála, Visky István, dr. Pálfi József és dr. Maior Enikő elsősorban humán tudományos témákban publikáltak a kötetben, változatosságra és aktualitásra is törekedve. Magyari Sára egyetemi docenssel, a Tandem kezdeményezőjével, valamint a jelenlévő szerzőkkel Szűcs László, a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének elnöke, az Újvárad folyóirat főszerkesztője beszélget. A kötet kiadó áron megvásárolható, a szerzők dedikálnak.

március 22, 2024 | Magyari Sára | Kultúra | Rovatok | Tandem
MEGOSZTOM

Nyelvi tájkép

A cím egy olyan nyelvészeti szakszó, amely a látható nyelvhasználattal foglalkozik. Ebben a hónapban arról tandemezünk, hogy mit mutat meg egy nyelvközösség erejéről, életképességéről a településen, intézményeken található kiírások, táblák, hirdetések stb. összessége. Vajon a nyelvi tájkép kutatása hoz-e változást a közösség nyelvhasználatában? Hogyan érezzük mi, kutatók magunkat az ilyen eredmények láttán? S vajon van-e elég ráhatásunk a dolgok pozitív változtatására?

(Szoták Szilvia) 

Mindig szerettem fotózni: főképp a természetet, portrékat, s a különleges életképeket. Egyszer kezembe került a kanadai szerzőpáros (Landry&Bourhis) tanulmánya, majd Jan Blommaerté, amelyekből megtudtam, hogy a nyelvi tájképkutatás egyre nagyobb népszerűségnek örvend, s ennek az egyik magyarázata a technika gyors fejlődése, hiszen „a szociolingvisták ma már nemcsak jegyzetfüzettel és diktafonnal járják a világot, hanem fényképezőgéppel rögzítik a pillanatképeket arról, ami időközben nyelvi tájképként vált ismertté.” (Blommaert 2012) Azóta nyelvi tájképet is fotózok. De mi is az a nyelvi tájkép (Linguistic Landscape, rövidítve LL)?

Úgy emlékszem, 2015-öt írtunk, amikor a Partiumi Keresztény Egyetemre igyekeztem Magyari Sára meghívására, hogy a nyelvi tájképről adjak elő. Előzetesen megnéztem, hogy Szent László városában, a Pece-parti Párizsban milyen népcsoportok milyen arányban élnek együtt. Arra voltam kíváncsi, hogy a nyelvi sokszínűséget – különösen a magyar nyelv megjelenését – látom-e majd a térben. Tudatosan figyeltem a határt átlépve a magyar feliratokat: a helységnévtáblákat, majd séta közben az utcatáblákat, a kereskedelmi feliratokat az üzletek kirakatában, ajtaján vagy bent. Persze azt is, hogy hallok-e a románon kívül magyar vagy német szót. Definíció szerint a külső és belső térben megjelenő feliratokat, de az osztálytermekben vagy bármilyen nyelvi színtéren (hivatal, orvos, média) elhangzó nyelv használatát/jelenlétét is nyelvi tájképnek tekintjük.

Örömmel tudatosult bennem az a változás, amit az elmúlt években a határt átlépve Kolozsvár felé autózva tapasztaltam. De ha Váradon maradunk, akkor láthatóbbá vált a magyar népcsoport azáltal, hogy a Szent László hídon sétáltunk át, hogy a Fő utcán háromnyelvű eligazító táblák láthatók, az Ady Endre Líceum előtt ott áll a Holnapos szoborcsoport, de a közlekedési eszközök figyelmeztető feliratai is háromnyelvűek. Tudjuk, minden ilyen kezdeményezés mögött áll egy ember, aki kitartóan küzd azért, hogy e projektek megvalósuljanak.

A nyelvitájkép-kutatás Kanadából indult, s a táblák nyelve olyan területeken keltette fel a kutatók érdeklődését, ahol többség és kisebbség élt együtt, vagy ahol nyelvi konfliktusok voltak. A feliratok rögzítése megmutatja, hogy az adott pillanatban milyen a táblák nyelve, s ebből levonhatunk következtetéseket: a nyelvi és oktatási jogok érvényesülését vagy éppen a hiányát, ha a vizsgált népcsoport az adott település terében „láthatatlan”. 

A nyelvi tájképet vizsgálhatjuk egy adott pillanatban egy adott helyen (pl. Temesvár sétálóutcáját 2023. június 15–20. között, ezt nevezzük szinkron vizsgálatnak), vagy a feliratokat megragadhatjuk történetiségükben is. Így minden táblának története van: például a Klapka György emléktábla magyar–román kétnyelvű, hasonlóan a színházi feliratokhoz, amely német–román–magyar háromnyelvű, az újonnan felavatott Mühle Vilmos rózsakertész táblája román, német, angol és francia négynyelvű, az 1989. december 15-ei forradalom emléktáblája magyar–német kétnyelvű.

Az elmúlt századokban a nyilvános térben fennmaradt táblák és egyéb kordokumentumok felkutatásával rekonstruálni lehet a nyelv változásait és a különböző korszakokban bekövetkező nyelvpolitikai dominanciaváltást. Ha áttanulmányoznánk a Temesvár elmúlt századokban regnáló városbíráinak és polgármestereinek önéletrajzát, akkor vezetők nemzetisége és nyelvisége is igazolná a nyelvi sokszínűséget, a nyelvpolitikai változásokat – hasonlóan az épületek, templomok vagy a képeslapok felirataihoz. A 21. század elején az ausztriai Grazban egy kutatás keretében annak jártak utána, hogy a városban hány nyelven találnak feliratokat: közel másfélszáz nyelvet gyűjtöttek össze. Vajon Temesváron hány nyelv volt, van, lesz jelen a térben?

(Magyari Sára)

Ebben a rovatban többször írtunk már a nyelvi tájkép fogalmáról. Most azért is vettem elő ismét, mert pár hete zárult Temesvár kulturális fővárossága. E rendezvénysorozat egyik kulcsfogalma volt a multikulturalitás, amit sajátosan értelmeztek a szervezők. Mindentől függetlenül Temesvárhoz és a kulturális főváros programhoz szorosan kapcsolódik a nyelvhasználat hallható és látható változata is. 

A múlt év végén zártunk egy kutatást, amelynek központi kérdése az volt, hogy a kulturális főváros programsorozat milyen nyelvek használatával jelzi, Temesvár multikulturális város – volt. Valamikor legalább. Feltérképeztük a város külső és belső nyelvi tájképelemeit (feliratok, plakátok, hirdetők, reklámok, szórólapok), s vizsgáltuk az online térben megjelenő nyelvi tájképelemeket is (közösségi média, weboldalak). A vizsgálódás eredményei azt mutatták, az Európa kulturális főváros rendezvényei dominánsan egynyelvűek, azaz románul jelennek meg, helyenként angolra is fordítanak, voltak például kétnyelvű (román és angol) plakátok, tájékoztatók, ám a temesvári nemzeti kisebbségek nyelvét alig vagy egyáltalán nem érzékeltük. 

Innen indítanám a kérdések körbejárását. Hét éve, 2017-ben, volt egy előkutatásunk, amely azt vizsgálta, hogy Temesvár valóban multikulturális város-e, vagy ez már csak egy mítosz. Akkor a teljes város nyelvi képét dokumentáltuk: iskolák, egyházak, sajtó, színház, utcanevek, temetők, műemlékek, üzletek, vendéglátó egységek, sőt, fogorvosi rendelők is, különös tekintettel a kisebbségi intézményekre, nyelvhasználatra. Akkor kiderült, hogy a város kétnyelvű: dominánsan román és szórványosan magyar. És a kettő közt nincs valóságos átjárás. Bár a látható nyelvhasználat terén jól teljesített a város, hiszen a 20%-os küszöböt egyik temesvári nemzetiség sem érte el, ettől függetlenül a kiírásokban felülteljesített a város. A magánintézmények esetében volt kettős a dolog, mert magyar tulajdonú üzletek, rendelők például csak román feliratokkal dolgoztak. Megkeresésünkre elmondták, nem tudtak róla, hogy magyarul is kitehetnek feliratokat, illetve gazdasági okokkal magyarázták még a magyar nyelvű feliratok hiányát. Ettől függetlenül, kutatásunk eredményeként volt olyan intézmény, amely önerőből kiírta magyarul is a különböző információkat.

A teljes közösség nyelvhasználatára nem volt hatással a kutatásunk, de azok a rádióműsorok (Kívánj a szónak nyílt utat! – Temesvári Rádió), amelyek feldolgozták az eredményeket, több helyen is változásokat hoztak. Így részleges sikernek könyvelem el ezt. Főként azért, mert a hasznos tudományművelésben hiszek. Gyakran vezetek diagnosztizáló kutatásokat, majd ezek eredményeit feldolgozva megoldási módszereket dolgozunk ki egy-egy probléma esetében, illetve mi magunk is megpróbáljuk orvosolni a helyzetet. Például a magyar nyelv fakultatív oktatásával kapcsolatos problémák feltérképezése után tankönyveket, módszertanokat írtunk, továbbképzéseket és módszertani képzéseket szerveztünk, hogy hatékonyabb legyen ez az oktatási forma.

Azért csak részlegesnek ítélem meg a sikert a nyelvi tájképkutatásunk során, mert többször kerültünk olyan körülmények közé is, amikor kellemetlen helyzetet, sőt, konfliktust szült az, hogy szembesítettünk. Például a temetők esetében fordult elő, hogy csúnyán néztek rám, mikor elmondtam, hogy Romániában az egyházi nyelvhasználatot az eklézsia választja meg. A jelenlegi törvények bármilyen nyelv használatát lehetővé teszik, csak a könyvelést kell román nyelven is elkészíteni. Így a felekezeti temetőkben nyugodtan ki lehet írni mindenféle információt magyarul is. Sőt.De mi lehet az elégséges ráhatás? Főleg, ha az ember kutató. A legtöbbször a tudományos munkában a leíró és értelmező magatartásnál megállunk, mert nagyjából ez az elvárható. A kutató leírja, értelmezi a világ dolgait. A hasznos tudományművelésben picit továbblépünk: megoldásokat is keresünk, ajánlunk. Jó, ha tudjuk, a siker nem csak a módszeren múlik. Hiába vannak jó gyakorlataink egy-egy közösségi probléma megoldására, valahogy ritkán fordul elő, hogy azok meg is oldódnak. Talán az emberitényező, az egy ember akarata, magatartása az, ami közbeszól. Ha valaki elég nyitott, és van benne akarat, akkor tesz az ügyért, ha nincs, akkor hiába a megoldási lehetőség. Egyre többször gondolom, hogy talán nem is akarunk megoldani megoldható problémákat. Ki tudja?! Pedig alapelvem: segíts magadon, s az Isten is megsegít. Ebben a sorrendben!

Szoták Szilvia (1971, Ricse, Magyarország) nyelvész, a Termini Magyar Nyelvi Kutatóhálózat elnöke, a Budapesti Metropolitan Egyetem docense.

február 5, 2024 | Ujvarad Admin | Hírek
MEGOSZTOM

Magyari Sára Tandem című kötetének bemutatója Aradon

A temesvári Start Tanácsadó és Továbbképző Iroda közös programja a nagyváradi Holnap Kulturális Egyesülettel és a Nyugati Jelen napilappal a Tandem című könyv bemutatója. Szűcs László, a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének elnöke, költő, újságíró, az Újvárad folyóirat főszerkesztője beszélget Magyari Sárával, a kötet szerzőjével, valamint az aradi szerzőtárssal, Jámbor Ilonával. Helyszín a Jelen Ház kávézója. (Arad, Eminescu utca 55–57. sz.). Időpont: 2024. február 7., szerda, 18 óra.

Sok szeretettel várunk mindenkit!