A Working Title 3, a MAGMA kortárs művészeti tér fiatal művészek számára szervezett felhívásos, zsűrizett kiállítása. A médiaművészetet előnyben részesítő, valójában sok különböző műfajt felvonultató kiállítás április 26-án nyílt a MAGMA földszinti és alagsori tereiben; a tárlaton 25 művész/kollektíva képviselteti magát a világ különböző részeiről, videók, animációk, installációk, objektek, fotók, rajzok, grafikai munkák által.
Közös pontokat keresek a kiállító alkotók között – nem azért, mert nincsenek, de nem is azért, mert a kiállítók olyan nyilvánvalóan összetartoznának. Nyílt felhívásra jelentkeztek, és, akár a valóság – a kép, melyet a jelentkezőkből alkotott válogatás nyújt, bár mediatizált, mégis kellőképpen összetettnek bizonyul.
A minták keresése mindenféle értelmezési folyamat gyökere és alapja. Ha ezekből minél többet felfedünk, az közelebb vihet a legbonyolultabb jelenségekhez is… Kik tehát a kiállítók?
A legnyilvánvalóbb közös pont, hogy akik erre a kiállításra jelentkeztek, valamennyien 35 éven aluliak. Ha a fogalmat lekerekítjük, nevezhetjük egy generációnak őket, bár akkor csak az időbeliség szempontjainak felelünk meg… A nyugati világ terminusaiban ez az Y generációt jelenti, de ha helyi viszonyokat veszünk alapul, akkor lehet ez a generáció a kommunizmus és kapitalizmus közötti átmeneté, a digitalizálódásé, a „normalizálódásé”, és hasonlóképpen folytathatnánk a sort vagy mélyíthetnénk a képet, kiterjesztve azt a generációhoz kapcsolódó külföldi helyspecifikus társadalmi-politikai összefüggésekre is. A csapat összetételét tekintve meg lehet még jegyezni, hogy a nők száma (talán az életkorból is kifolyólag – még?) feltűnően magas, és hogy az egyéni szerzők mellett több alkotópáros vagy kollektíva is képviselteti magát.
Földrajzi szempontból szintén sokszínűek: azon túl, hogy kilenc különböző országban élnek, ők azok, akik kivándoroltak, hazajöttek vagy nem jöttek haza, tartják a kapcsolatot az itthonnal vagy tartják a kapcsolatot az ottal; ők azok, akik nem mentek ki, csak kilátogattak… Ők itthon vannak és otthon vannak, ismerik vagy nem ismerik az ittenieket, kitekintenek. Látták a MAGMA felhívását. Hozzá szeretnének tenni ehhez, itt és most. Meg szeretnék mutatni, mivel foglalkoznak.
És akkor: mi is a téma?
I.
A művészet ma is önreflexív terep. A modernista irányzatok által meghonosított önmeghatározó tendenciák, melyek a forma, a médium vagy maga a művészet státusát boncolgatják, folyamatosan újraaktualizálódnak. A Working Title 3. munkáin is felvetődtek hasonló kérdések: láthatunk kísérleteket a jel dekonstrukciójára. Mitől lesz egy szöveg képi elem? Czirják Adorján munkájában szavakkal kísérletezik: a vizuális formát elvont, potenciálisan jelentésalakító játéknak veti alá. Sor kerül a kép és néző pozíciója, a képmező, a forma vagy a médiumok vizsgálatára is: Sarah Muscalu mennyezetre vetített videója a nézőpont elszemélytelenedését vonzza maga után – nem vagyunk nyilvánvalóan a kép terében; a művész átvitt, de konkrét értelemben is a szemlélői pozíció biztonságával játszik. A képmezőt dekonstruálja Kusztos Júlia munkája (a vetített kép egységét megbontja az azt bekebelező papírlapok jelenléte – a vetítés melletti nyolc lap esetében pedig világosan látható a rajtuk levő finom, elvont rajz is, így még tovább rétegződik a látvány), míg Aleksei Martyniuk a művel együtt nézésének folyamatát is tematizálja, a spektákulum bűvöletébe helyezve a szemlélőt. A médiumok sokféle vizsgálatnak vannak alávetve: előfordul, hogy a realisztikus szénrajz, amely műfajként még mindig kissé idealizált, nosztalgikus töltetet hordoz, disztopikus tartalmat kap és más, digitális képformákkal elegyedik (Matei Toșa), de van olyan is, ahol a vászon – politikai játékszabályok, cenzúra hatására – megtisztul festékétől (Lau Man Pan).
Tágabb értelemben a művészeti játék szabályait, illetve a vizuális konvenciókat is tematizálják az alkotók. A videóban bemutatott, felhívó jellegű, mintegy felállító intelmek sorozata videójáték-szerűvé válik Silvia Amancei és Bogdan Armanu munkájában, amely tipikus művészeti életpályamodelleket ironizál. Ami pedig a konvenciókat illeti, Mălina Moncea a képkeret státust kölcsönző funkcióját használja, ezúttal kanonizálva a nyomort, míg Alexandra Mereuți és Sebastian Danciu a kulturális reprezentáció megszokott dokumentarista jellegét cseréli le egy olyanra, amely kellő expresszivitással tud hangot adni intézménykritikájuknak (a sokszor formákat követő, dokumentumfilmekre jellemző kameramozgás itt elvész a részletekben, a látvány pedig nem áll össze – akárcsak egy adott kor képe a merev struktúrájú múzeumi keretben)
II.
Az önreflexivitás után a következő jellemző minta, amely megjelenik, az a társadalomkritika és a szociális ügyek képviselete. Említettük Lau Man Pan cenzúra ellen tiltakozó gesztusát, melyben kilúgozza a műalkotást a tartalomtól, de az alkotók rávilágítanak olyan témákra is, mint a perifériák mélyszegénysége (Moncea panoramikus, aranykeretes fotója), a mindennapok (akár vizuális) propagandája (Martyniuk), a nők helyzete a társadalomban és társadalmakban (Miron-Vilidár Vivien fotósorozata), a velük szemben elkövetett erőszak (Csala Hermina szuggesztíven szintetizált elemekkel építkező grafikai munkái, melyek potenciálisan mozgósító hatásúak is) vagy az agresszió elburjánzása a digitális világban (Toșa számítógépes játékokból helyi utcaképekbe beemelt destruktív jelenetei). Boér Sebestyén munkájában megjelenik a szimbólumok elkoptatása és inflációja is: a felelőtlenül használt címerek, zászlók elhétköznapiasodása, amely kimondottan helyi kontextusban (házikenyér, tipikus teríték és hidegtál) valósul meg, de a társadalmi kommentárhoz sorolható a kulturális intézményrendszer és a társadalmi emlékezet, vagy a művészeti szcéna hibás működési módjainak kritikája is: Mereuți-Danciu, Amancei-Armanu.
III.
Vannak témák, melyek korábban is jelen voltak a művészetben – de a pandémia felerősítette őket. Ilyen például a mindennapokban még dominánsabb szerephez jutó digitális valóság. A kiállítás tekintetében: előfordul, hogy a digitális eszközökkel olykor a valóságot is gyógyítanánk… Bartus Csilla kiállítótérbe történő intervenciója a részvételi digitális kultúrából kiemelt eszközzel – a „healing” retusáló ecset nyomaival próbál javítani a helyzeten. Ugyanide tartoznak Toșa hétköznapi környezetbe illesztett internetes játék-jelenetei (Grand Theft Auto), melyek az agresszió realitására hívják fel a figyelmet, és Roxana Bloju különböző társadalmi üzeneteket hordozó fotósorozata, melynek logikája szerint ha valami nem tetszik a valóságból, akkor ma már Ctrl-X-el szeretnénk megszüntetni… Az Ethics of Joy animációjában pedig egyenesen megszűnik az élőlény és az absztrakt vagy digitális tér közti határ.
IV.
A másik pandémia által felerősített tematika az emberi kapcsolódás és a mentális egészség területe. Rengeteg munkában jelennek meg a lelki folyamatok vagy az intraperszonális (belső, lelki) bölcsesség. Alexandra Mocan erősen expresszív akciófotói a tudatos testre figyelés és a környezet által támasztott korlátok közti feszültséget élezi ki: a jógagyakorlatok (Elárasztott hajó, Elárasztott híd) kifejezik azt az állapotot, amikor a végletes helyzet közepette az ember próbál belső erőforrásaira támaszkodni, hogy megtartsa stabilitását. Dumitrița Gurău célbadobós folyamata szintén az akadályoztatott állapot, a bizonytalan helyzet kifejeződése; hangulata lírai, a mentális rend és rendszer szétesését fogalmazza meg. A Thomas Bachot videójában alakuló formák sorozata szintén introspektív hatású (kicsit olyan, mint amikor az ember a szemhéja belsejét nézi, vagy takaró alatt a saját testét), és Miron-Vilidár Vivien összeállítása is belső lelki folyamatokat dolgoz fel.
Jelen vannak a gyász, a gondoskodás, vagy a gyógyítás és öngyógyítás motívumai is. Isabel Val Sánchez erős videója (Az ellopott nyár) rendkívül kifinomult médiumhasználattal fogalmazza meg azt az állapotot, melyet az ember a gyász bizonyos folyamataiban él át: a szívszorító, vákuum-szerű érzés hirtelen és váratlanul sújt le az emberre. Benedito Ferreira Nagymamám galaxisa című videójában az album lapjain kivitelezett diszkrét intervenció a gondoskodás gesztusával történik, ugyanakkor a pirulák-festményreprodukciók kombinációja szürrealisztikus, de zárt és ismétlődő valóságélményt hoz. Bartus Csilla gyógyító Healing-objektje, de Alexandra Mocan jógagyakorlatai is tartalmazzák az öngyógyításra való törekvést.
Elszigetelődések, egészségügyi fenyegetettség és az egész társadalomra kiterjedő, széleskörű lezárások alkalmával az ember akarva-akaratlan is számot vet személyes kapcsolataival, újraértékeli vagy egyszerűen csak újra értékeli azokat a viszonyokat és kapcsolódási mechanizmusokat, melyek az ember-léthez szervesen hozzátartoznak. Roxi Pop otthonról kapott küldeményének kicsomagolása a csomag tartalmán kívül feltárja azokat a történeteket, kapcsolatokat, érzéseket és emóciókat is, amelyek a család imagináriumában születnek. Lucia Ghegu képeslap formátumú rajz-sorozatában inkább a nem családi kapcsolatokra fókuszál, melyekben emberek találkoznak, interakcionálnak és kapcsolatokat létesítenek, akár érzelmi, akár testi szinten. Az emberek közti ritmus – amely a kapcsolatok dinamikáját is meghatározza – üdítően tág értelemben jelen van Gabriela Piwar videóinstallációjában is. A két szereplő, akik gesztusaikban az összhang ritmikus változásai révén néha közelednek, néha pedig távolodnak egymástól, az emberi kapcsolatok, társadalmi viszonyok szövevényes hálóját olyan jelenségekig vezethetik vissza, mint a különbség és hasonlóság.
V.
A járványhelyzet egyik további hozadéka, hogy az elszigeteltség és a biológiai veszélyeztetettség hatására az ember sokkal inkább észleli belső folyamatait vagy éppen testbeli élményeit is… (pl. Mocan vagy Ghegu munkáiban) Emil Cristian Ghiță installációja pedig sajátos helyzetet teremt – mivel kicsit viseleti tárgyra hasonlít, tárgyösszetételei potenciálisan akár a köpölyözésre is utalhatnak – és ez az asszociáció aktiválja a test érzetét.
Mindezeket a motívumokat összefoglalva talán kijelenthetjük, hogy a pandémia nagyobb fokú tudatosságot hozott az embernek.
VI.
Utolsóként a természeti környezet tematikáját venném sorra, amely az utóbbi évtizedekben ugyan konstans jelenlét volt mindennapjainkban, a pandémia azonban ezt is további dimenziókba terjesztette ki és méginkább megsürgette a közbelépés imperatívuszát. Dorian Bolca és Roxana Bloju konkrét ökológiai üzenetet is közvetítenek munkáikban: a videóinstallációban a hirtelen felburrogó láncfűrész hangjával egyrészt elsötétedik a vetített természeti kép, másrészt pedig egy fogazott vonalat kirajzoló ledsor kezd vörösen vibrálni; a fotó esetében pedig a természetben található szeméthalmokra Ctrl+X-es keretet vetít a művész.
Jelen van tehát az ökológiai üzenet drámaian szuggeszív alkotásokban, de van valami új is: a természet már nem mindig választható le a civilizáció képeitől és hangjaitól… Tomas Bachot videója mintha egy disztópikus tájon sétáltatná meg tekintetünket, míg a hang egyértelműen (autós)forgalom zaját hozza – a természethez való hozzáférés igen korlátozott. Ha nem is a természet, de a hibriditás megjelenik Emil Cristian Ghiță esetében is – a hibrid tárgy egyszerre élő és halott, természetes és preparált, emberileg fejlesztett szerkezet és ösztönösen zsigeri jelenlét is. Az Ethics of Joy kísérleti videója pedig a testetlen, hibridnek is mondható létet festi le, költői eszközökkel bontva szét a látványt, szétterítve a formákat, érzéseket, hangokat, a szervetlen és az emberi keveredésében.
A téma tehát mindig friss, ütős és releváns, helyi hatások és globális igazságok vonzásában valósul meg.
A szerzők pedig? A Working Title 3 alkotói erős mezőnyt képeznek: gondolkodó, kritikus, kereső, érzékeny alkatú, rendkívül ígéretes művészekről van szó; elhozzák Szentgyörgyre azt a frissességet, energiát, és azokat a telített, hiteles és emberi rezgéseket, melyek segítségével mindannyian könnyebben értelmezhetjük valóságunkat.
Kiállító művészek: Silvia AMANCEI & Bogdan ARMANU (RO), Tomas BACHOT (BE), BARTUS Csilla (RO/HU), Roxana BLOJU (RO), BOÉR Sebestyén (RO), Dorian BOLCA (RO), CSALA Hermina (RO), CZIRJÁK Adorján (RO), ETHICS OF JOY (RO), Benedito FERREIRA (BR), Lucia GHEGU (RO), Emil Cristian GHIŢĂ (RO), Dumitriţa GURĂU (RO), KUSZTOS Júlia (RO/HU), Aleksei MARTYNIUK (RU), Alexandra MEREUŢI & Sebastian DANCIU (RO), MIRON-VILIDÁR Vivien (RO), Alexandra MOCAN (RO), Mălina MONCEA (RO), Sarah MUSCALU (RO), Lau Man PAN (HK/NL), Gabriela PIWAR (PL), Roxi POP (RO/BE), Isabel VAL SÁNCHEZ (ES), Matei TOŞA (RO)
A zsűri tagjai: Kispál Ágnes-Evelin, Ungvári-Zrínyi Kata, Váncsa Domokos.
Az esemény része volt a 30. Szent György Napok rendezvény sorozatnak és Sepsiszentgyörgy Megyei Jogú Város Tanácsa támogatásával jött létre.
A borítóképen Kusztos Júlia: Objektív valahogy sérült (2023) munkájának részlete látható.