Dobos Erzsébet nu mi-e clar/nekem nem tiszta című kiállításának vernisszázsa június 8-án volt a nagyváradi Lokál kávézó belső terében. Fekete Tiberiu képzőművész, egyetemi docens ajánlójában úgy fogalmaz: ,,Dobos Erzsébet jelenlegi kiállításának címe őszinte vallomásként hat, de az egész világban jelen levő és a teljes életünket beárnyékoló létbizonytalanság állapotában mindannyian magunkra ismerhetünk.” És ez valóban így van, bár a kávézó magas belterébe lépve a látogató számára a saját körvonalai sem felismerhetőek. Rögtön a bejáratnál egy homályos tükörben köszön vissza elmosódott reflexiónk, és egy Google helymeghatározó nyilacska, ami azt jelzi, „itt vagyok”. De hol az az itt?
A Lokál befejezetlen tere tökéletes környezetet teremt Dobos installációs és multimediális alkotásainak, amelyek több fő téma körül levitálnak, melyek közül legfontosabb a létbizonytalanság én ennek továbbgondolása. Konkrétabban a lelki, társadalmi, intellektuális és megélhetési bizonytalanságra gondolok. Dobos, ahogy ezt már tőle megszokhattuk, nemkonvencionális formák és anyagok használatával tesz utalást az alkotót gyötrő örök kettősségre. Hogyan találhatjuk meg egyensúlyi állapotunkat egy olyan világban, ahol az alkotási vágy és folyamat, illetve a hétköznapok társadalmi elvárásai is egész embert követelnek? Talán a felvetés és a gondolatmenet nem annyira újkeletűek, viszont a látásmód és ennek formai és vizuális kivitelezése annál inkább.
Korábban a Nagyváradi Várban is kiállított nagyformátumú installáció foglalja el a tér központi részét. Lent magmás kőzethez hasonlító, egyenetlen fekete domborulatok. E fölött az élettelen, disztópikus ,,táj” fölött áttetsző damilon függve kémcsövek ,,lebegnek”. Az eprubetták papírtekercseket tartalmaznak kortárs költők (Andrei Dósa, Kemenes Henriette, Mihók Tamás, Ozsváth Zsuzsa és Andrei Zbârnea) versrészleteivel, amiket a látogatók kivehetnek és elolvashatnak. A váradi képzőművésztől egyáltalán nem áll távol a líraiság, gyakran inspirálódik az irodalomból, több munkájában is jelen van, szembetűnően vagy csupán utalás szintjén, egy-egy irodalmi alkotásból kiragadott részlet. Konkrét, nyers és kíméletlen egyszerűséggel mutat rá univerzális társadalmi próblémákra. Művészetének kiemelkedően fontos eleme a kenyér, amit alkotásaiban erős szimbolisztikával ruház fel. A kenyér, mint ősi, bibliai szimbólum, maga a túlélést biztosító legegyszerűbb emberi táplálék, alapvetően pozitív konnotációban jelenik meg a művészetben, Dobos alkotásaiban a szükséges rosszat jelenti. A napi betevő megteremtésébe befektetett munka egy kényszerkötelék kenyér és ember között. Jelen esetben kompromisszumként vagy akadályként értelmezhető, ami elrabol időt és energiát az alkotó munka általi művészi beteljesülésétől.
A kiállítás egyik meghatározó eleme a kisfilm, mely egy sötét szobában megy folyamatosan. A fehérre meszelt, durva falon lévő tévéképernyőn egy hatalmas kenyér puszta kézzel való nehézkes széttépését látjuk, aztán a belsejéből póráz és nyakörv kerül elő, ami elég durván szemlélteti, hogy mennyire hozzá vagyunk láncolva a fizikai táplálékhoz, ezen felül pedig ahhoz, a sok esetben lelket felemésztő hétköznapi munkához, amivel saját megélhetésünket teremtjük meg. Egy másik, drótból készült installáció emberalakokat formál meg, eltorzult, kontúrszerű kivitelezésben, ahol az anatómiai felépítés csak sejtetve van, összegyűrt, fekete papírlapokkal az átlátszó fejekben. Szédelgő, elmosódott alakok, önmagunk árnyékai, fejünkben sötét gondolatokkal, mégis nap mint nap igyekszünk megállni a helyünket az elvárásokkal teli társadalomban. Egy pult mögött hosszú, ragacsos kartonsávok csüngenek, különféle cetlikkel, olyan kulcsszavakkal, ideákkal vagy fókuszpontoknak tekinthető hangzatos kifejezésekkel, amiket az emberek, mint célt, maguk elé tűznek életük során. Vagy azt várják el tőlük, hogy ezek legyenek a mérvadó dolgok, amikre tapadni kell, mint a légypapírra (európai, művészi, pozitív gondolkodás, sikeres, egészséges stb.). Nem mellesleg, valódi légytetemek is vannak a papírsávokon, amiket, ha belegondolunk, nem is annyira könnyű beszerezni. Minden esetre, úgy tűnik, Dobos Erzsébet nem ismer lehetetlent. A legkülönfélébb anyagok, tárgyak és eszközök nem rendeltetésszerű használatából létrejövő alkotások számomra a művész csendes lázadásának legemelkedettebb formáját jelentik. A rutinnal, a monotóniával és a hétköznapok lélekőrlő munkájával való szembeszállás egy soha véget nem érő szélmalomharc, mégis a művész számára az egyetlen járható utat jelentik.
A kiállítás a művésszel és a Lokál kávézóval való egyeztetés után még néhány hétig látogatható.
Fotók: Fekete Tiberiu
