Mint már annyiszor

Mögötte valaki olyan lágy akcentussal 
ejtette ki egy sziget fővárosának nevét,
hogy közel állt ahhoz,
hogy útirányt változtasson.
Párára cserélni a beígért szelet,
igazi sírást könnyezés helyett.
Aztán mégsem: ahogy landoláskor
szegecselt lemezeit görbíti a szárny,
fékezte magát.
Felhők fölött issza a kávét, 
mégsem tud eltávolodni.
Benne a mondatok.
A mondottak.
De jó volna megérteni,
mi fölös és mi érdemi.
A papírpoharat akkurátus körültekintéssel
szalvétába csavarták, ne égessen.
Elbizakodott helyzeturalás
egy lebegő vashengerben.
Mellette összerándul egy alvó,
talán lőttek benne, de az nem hallatszott ki.
Van elmélet, amely szerint
álombeli zuhanás nem érhet földet,
mert az valós halállal járna.
Az emberrobotok mozgása szekvenciákra hull,
karjaikban szimbólummá válnak az eszközök.
Tudatos rendet és egyensúlyt képviselnek
a valóság bonyodalmaival szemben, 
de életmentő jelbeszédükre senki nem figyel.
Alkalomadtán úgyis eltapossák egymást 
a menekülési útvonalakon, ő legalábbis 
biztosan alulmarad. Hacsak 
a peremre való kisodródással nem lesz 
szerencséje, mint már annyiszor. 


Miniatúra egy etikai kódexből

Aki a vizeskancsót az asztalra tette, ismeri
a száraz torok kaptatóit. Befele terel:
a szomjúságérzet, amit a víz helyileg hivatott
enyhíteni, nem vonja vissza követeléseit.
A másik fotelban ül, és bár hallgat,
onnantól fogva ismerős, hogy megmutatkozott
szemtől-szemben és leplezetlenül.
A maszkviselés idejéből származó 
időtálló emberi arc. Nem eltakarható.
Bármilyen keveset mutat magából, 
összetétele vegytiszta: egy csepp víz 
ugyanúgy H2O, mint egy kancsónyi H2O.
Megpróbál ráruházott felelősségéhez híven 
ellenállni, nyílt érzelmektől nem mozgósítva lenni,
mintha a nyúl, a vadász jövőbeni érdekeit
szem előtt tartva, nem ugrana ki:
legalább ne miatta legyen gyilkos.
Személytelenségre törekszik, az ingujja alól 
kivillanó sebtapaszok mégis
aggodalommal töltik el azt, akit a közelségtől óv.
Érdekes, ami nem érdekes.
Ahogyan a sétányról letérő ösvények sem
halványulnak el idővel, hanem a maguk 
létjogosultságát igazolva, elmélyülve mutatják 
a járókelők igény szerinti mozgásirányait.


Kéne egy tó
szöveges feladat

Meleg van. Nem kéne annyiszor bocsánatot kérni. Nem kéne mindig valamilyennek lenni. Meg kéne mártózni valahol, gondolja, amikor az egyirányú utcán suhan a forgalommal szembe. Épp nem jön semmi. Jobbra néz, a rácsos ablak mögött ott tudja az üres lakást. Vasárnap van. Nem véletlenül jött éppen erre. Egy távoli kerületben lomtalanítanak. Jó ürügy arra, hogy kimozduljon. Nem mintha szüksége lenne bármire. Abban reménykedik, hogy nem talál semmit. Jó ürügy arra, hogy elhaladjon a rácsos ablak előtt. Bár a lakás most üres. És amikor nem üres, akkor sem lakás. Időpontra érkezők adják egymásnak a kilincsét. Mióta ide jár, gyakran jár erre, az előre megbeszélt időpontokon kívül is. Ahogy bekanyarodik a sarkon, és balra néz, látja, amint a férfi és a nő egymás mellett érkeznek a park felől. A nő kékben, a férfi pirosban. Valahova mennek, vagy valahonnan jönnek. A nő beszél. Nem hallja, mit, elsuhan előttük. Nem tudja, hogy észrevették-e. Illetve észrevette-e a nő, hiszen csak ő ismeri. Hátulról megvilágítja őket a nap. Délután, június közepén. Átvilágít a nő haján. A férfi lehajtott fejjel hallgat. Sokszor elképzelte már, milyen lesz, ha találkoznak, most mégis azt mondja maga elé: ezt nem hiszem el. Begyorsít, mert meg akar állni. Nem köszön, mert köszönni akar. Továbbhajt a kereszteződésig, nem néz hátra. Nem tudja, hogy kiértek-e a sarokra, és ha igen, ugyanabba az irányba tartanak-e, amerre ő. És ha mögötte jönnek, látják-e. És ha látják, felismeri-e hátból a nő. És ha felismeri, tesz-e róla említést legközelebb. És ha említést tesz, ő arra mit felel. Csak váltson már a lámpa. A sárgánál rááll a pedálra, és nyeregből kiállva hajtja magát a másik parkig. A kavicsos sétányon majdnem elcsúszik, észreveszi, hogy folyik a könnye.
Ki a történet főszereplője?
És kik a többiek?
Hogyan határozná meg hármójuk viszonyát?
(A megfejtések nem visznek közelebb a megoldáshoz.)

Damiel és Cassiel 

Itt maradtam két kalapos férfival, 
akikre ráhagytál. Akiket rámhagytál? 
Önkéntelen gondoskodás a menekülő részéről. 
Alá volt már aknázva itt minden. 
Az egyik azóta elkezdett verseket írni. 
A másik már nem akar meghalni. 
Néha megsimogatom a fejüket, 
mert szomorkodnak. 
Voltaképpen jól elvagyunk. 
Közben kitört a háború, 
és ez már nem csak egy idióma. 
Rakéták és menekülő civilek. 
A felelős férfiak rebbenetlen szemmel 
szavatolnak a békéért, miközben 
csorog a szemükből a könny. 
Dehát ezt óvóhelyedről te is láthatod. 
Remélem, erősödsz.


A jel

Rövid időn belül már másodszor
szólítják ugyanúgy másképp. 
Mintha összetévesztenék valakivel.
Pedig sem az a narkós, aki egy
maga után vonszolt foteltől várt
gyors anyagi segítséget,
sem a szálloda portása nem tudhatta
a magában ismételt nevet.
És mégis.
„Nem, nem én vagyok.”
„Nem, nem én vagyok.”
A harmadiknál vajon megszólal a kakas?
Legyőzheti valami, amiben hisz?
Pénzt ad drogra, ottfelejti
a pulton a szobakulcsot.
Felismeri, hogy egy név hordozza,
amelynek betűiből kirakható a szó:
szeret. Elfogadja, hogy ez
átírja addigi körvonalait.


A hangyáknak

Emberek, nem hangyák vagyunk. 
Életünket nem bolygatja meg egy 
nyitva hagyott mézesbödön. Nem a 
mértékletesség és nem a mohóság hiánya, 
nem a józanság szava az, ami megóv. 
Ebben nem különbözünk az aprók rajától: 
mohóvá tesz a jóbakóstolás. 
Csakhogy nincs egyszerre annyi jó köröttünk, 
hogy partot vesztve belevesszünk végül. 
Az ízetlenség szigetei itt-ott 
rendelkezésünkre állnak megpihenni, 
kifújhatjuk magunk, és új erőre 
kaphatunk e színtelen szirteken. 
Ha belefeledkezéseinknek volna sűrűsége, 
szűrhetné szemcséink undorodva másnap 
egy nagy élősdi, ki tiszta mézre vágyik.


Megfejtések

Beúszni a három toronyig azt jelenti: 
eltávolodni a parttól annyira, 
hogy visszatekintve előtűnjön 
a domb fölött a csillag, a kakas és a kereszt. 
Gyönyörködünk az arányokban, 
kis örvényeket képezve testünk körül 
a jelek együttállásában gyönyörködünk, 
mintha vízszinttel együtt emelkedő 
bólyák volnánk, és egyszerre egy 
háromszögelést végző teodolit, 
és ha nem háton úszunk visszafelé, 
mert gerincünk bírja még az ívet, 
láthatjuk elmerülni is 
a falu egét tartó cölöpöket.

Maradni még egy napot azt jelenti: 
értelmet adni a formátlannak. 
Lapát hátával döngölni falat, 
északi és déli bástyák sarkait, 
metszeni kaput, ablakréseket. 
A mozdulat beépül, kötőanyagba 
néhány bogár. A kéz alá dolgozó kéz
önfeledt. Hátunk mögött a tó hadsereg,
félreérthető délibáb, csillámlik,
mindenképp valami nálunk erősebb. 
Elárasztjuk a vizesárkot, pillanatig higgye:
védelmünkre lesz. Erődöt építeni
azt jelenti: maradni még.
A távolról hideg közelről meleg.


Virágok 

Fel-felkapják izgatott fejük. 
Különben ki se látszanak. 
Ahogy a csüggedés rajtuk üt, 
kipergetik magvaik. 
Dehát a mag: folytatás! 

Csillog – hiába tapasztja le – 
csillog. A másik pedig 
egyre ügyesebb: már nem 
sodródik ki, még lendületből 
visszakapaszkodik. 

De szépek, 
nézd. Nézd:
hogy kínlódnak!