Sietős lépteimet lassabbra vettem, miután már messziről megláttam a buszváróban ülve őt. Beesett szemeivel nézte a füstöt maga körül, cigarettacsikket tartó ujjaival simított végig hosszúra nőtt, ősz szakállán. Amikor a közelébe értem, egyre bizonyosabbá vált, hogy Tolsztoj az. Az asztapovói vasútállomáson látták utoljára, még 1910-ben. Én meg most láttam újra egy debreceni buszmegállóban: puritán ruháján élete gyűrődései, magas homlokát mély barázdák szántották végig. Lomhán pislogott maga elé, aztán egy fél pillanatra rám emelte tekintetét. A hajléktalanok bizalmatlanságával nézett a szemembe. A júliusi kánikulában is fekete, ujjvég nélküli kesztyűt hordott és túrabakancsot. A Jasznaja Poljana-i nyarakra gondolt talán. Amikor ülve a háza verandáján, nyíló virágainak szépségén elmélkedett, magas esztétikai alapokra emelve állapította meg: a természet elpusztíthatatlan. Vagy egy számára kedves személyre gondolt. Amikor az ember képzeletében egy szeretett lény vonásait igyekszik fölidézni, a múlt annyi emléke merül fel, hogy ezeken az emlékeken, mint könnyön át, csak homályosan látja őket. És ő csupa nőket látott maga előtt: az anyját, Mariját, a feleségét, Szofját, és lányait, Tányát, Iljusát, Mását és Alekszandrát…

Tolsztoj keresztbe tett lábaival fészkelődött, poros bakancsán megigazította a fűzőt, s végig dőlt a buszmegálló padján. Koszos-kesztyűs kezéből kihullott a csikk, nem volt már azon mit szívni, legfeljebb rágni. Mire megérkezett a busz, már javában horkolt, s úgy szívta be az alföldi port és a kipufogógáz szagot, mint más a páradús hegyi levegőt. Hogy miről álmodhatott, ha ugyan a hajléktalanoknak vannak még álmaik, nem tudom, csak azt, hogy amikor visszafelé leszálltam a buszváróban, még ott feküdt. Akkor láttam, hogy egy könyv lapul ormótlan nagy kabátzsebében. Próbáltam elolvasni a címét, de nem látszott. Kialudhatta magát, vagy mert észrevett, felkelt a padról, de ülve maradt. Vézna testén úgy lógott a ruhája, mint Ivan Iljicsén. Fájhatott a jobb csuklója, mert azt szorongatta bal kezével. Aztán komótos mozdulattal elővette a könyvét, lapozgatta előre, majd visszafelé, végül megállt egy lapnál, s elmélyülten olvasni kezdett. Lassan lapozott tovább. A távolból szemléltem őt. Nagyon érdekelt, mit olvas, ezért, habár erős, ápolatlan szag vette körül, mellé bátorkodtam ülni a padra. Ügyet sem vetetett rám. Krákogott egyet, majd nagyot nyelt, akkorát, hogy hallani lehetett. Valami feltűnő nyugodtság uralkodott rajta, és én egyszerre szerettem volna nyomorultul és jómódúan ilyen békés lenni.  Uram! segélj, taníts meg engem, jer és szállj belém, és tisztíts meg engem minden mocsoktól! – akadt meg a tekintetem könyvének lapján. Talán nagyobb hatással kellett volna lennie rám e sornak, de én csak azt láttam, hogy Tolsztoj elhagyatott, Tolsztoj kisemmizett, s hogy azért ül a váróban, mert várja a Jasznaja Poljana-i járatot, amely visszavinné őt gyermek-és ifjúkora idilli miliőjébe. Ahol a felhők is más utakon járnak, ahol a madarak Isten kottájából énekelnek, s ahol a szamovár is szebben gőzölög, mint máshol…

Hazaérve még sokáig előttem volt az a fájó-könyörgő szempár, amivel először és utoljára a szemembe nézett. Leültem a gép elé, és – felidézve magamban az olvasott sort – rákerestem az interneten. „Megállt, összetette két kezét, mint kicsi korában, fölemelte tekintetét és megszólalt, egy ismeretlen valakihez intézve szavait: – Uram! segélj, taníts meg engem, jer és szállj belém, és tisztíts meg engem minden mocsoktól!” Nyehljudov szavai voltak ezek. A Feltámadás sorai, amely regény így ér véget: „Hogy mivel végződik életének ez az új korszaka, azt a jövő fogja megmutatni.”

Avarodik a táj. Ha jól tudom, nincs ilyen szavunk, de miért ne lehetne. Az őszbe csavarodó természet képét mindenki ismeri a Költőtől. S mert itt van az ősz, itt van újra, a hulló levelek tánca, násza felidézik a jelent, mert szép az, amit látok: a sárguló évszak pillanatfelvételei. Vivaldi fájón melankolikus hegedűszólója hasít belém, a lassú tétel elégiája, majd a virtuóz-dallamkergető, szélforgó Allegrettója, míg csak le nem csendesedik a dallam, s ki nem fut az őszi éjszakába. Olykor zizegő falevelekben gázolok az itt-ott bokáig érő avarban, máskor ázott földszagot érzek, és ez jó. Most ősz van, és csend, és avarszag és szilvaíz. Egy szőlőszembe befúrja magát egy lopódarázs. Talán nem is egy, több is. Édes nedűt szívnak magukba, s velük együtt mi is. A természet tenyerén ülni olyan, mint Isten tenyerére dőlni. Hanyatt fekve, arccal a végtelennek, felhők ráncolt homlokát látni olykor, amint később kisimulva tovább vonulnak. Képzeletben lefestem magamnak a tájat: kék lesz az ég és zöld lesz a fű, az őszirózsák színpompás fejeikkel nyújtózkodnak felém, azokat is felviszem a vászonra, hogy akkor is megmaradjon a látvány, ha az egyszer tovaszökken a télbe. De egyelőre az ősz hintázik a játszótéren is, látom, amint fel-le repül, akár a gyerekkorom. Minden olyan természetesen harmonikus: az őszi táj csendessége, ahogyan lelassulnak a dolgok, amint vállamra ül az egyre gyengülő fénysugár, vagy miként elválunk egymástól, mint ágtól az őszi levél. 

Lassan eljön a bekuckózás ideje. Illatgyertyákat veszek, azok fényénél írok, ha eljön az alkony. Citromfű és fahéj illata keveredik a szobában. A pléddel előbb letakarom az ágyat, később magam is alábújok, mint az avarban megbújó gombafejek, úgy kandikálok ki alóla. Mert közben gombaszedő délután is van, már aki ismeri jól a gombafajtákat. S amikor szél suhan el az alföldi táj felett, vagy táncot rop egy varjúpár, még hiszünk az őszben. Hiányoznak a gólyák, a mosolygó almák, a megpirult napraforgótáblák, a nyári madárkórus, a felhőtlen égbolt, a tikkasztó delek. Nyirkosak a hajnalok: néha talán fagy is éjjelenként. Hangya cipel hátán egy morzsaszemet. Majdnem eltaposom, de észreveszem. Így indul a reggel. Biztatóan. Hogy nem tapostam el, hogy talán eljut oda, ahová tart. És hogy én is eljutok az őszi nagytakarításig, a nyári holmik elspájzolásához, az ősziek elővételéig. Meleg pulóverekbe költözik az ősz hirtelen, s ott lakozik egészen tavaszig. 

Lassan lépdelek a sétányon, az ázott falevél csúszós lehet, nem ildomos rálépni. Az októberi vértanúkra emlékezünk, majd a forradalom lyukas lobogója leng bele a térbe és a történelmi időbe egyaránt. Mindenszentekkor kivirágzik a temető, az éjszakában világító-pislákoló mécsesek hirdetik a lelkek fénylő, de láthatatlan arcait. Szeretem a novembert: akkor ömlött nyakamba a Tejút, Isten gondolt egy nagyot, s nekem adta a legfényesebb csillagot.

Talán őszi sziromkabát lennék, ha most meghalnék hirtelen, gomblyukaim fekete kottafejek, zsebeimbe rejteném el a szünetjeleket, s akkor venném elő őket, ha már minden hang halkan hazaillan, s marad utánuk síri csönd és mollba hajló emlékezet. Életem, úgy érzem, egy nagy, őszi felhőbe karcolt cisz-moll keringő. Hullámzó dallamtenger vagyok, a partok ütemvonalai elsodródnak a térben. S Isten eljátssza az utolsó Andante tételt. Szépen, lágyan, cantabile módon: énekelve, a dallamot kidomborítva. Háromnegyedes lüktetésben tűnik el az ősz a november végi ködben. S én hallgatom, szívembe fészkel egy kicsit a fájás, hogy az újabb őszre még egy évet várni kell.  

Dr. Lajtos Nóra (1977, Püspökladány) irodalomtörténész, költő, író, kritikus, szerkesztő. Legutóbbi kötetei: Cserbóka, gyermekversek (Hungarovox Kiadó, 2022), A tölcsérjázmin éneke, Istenes versek (Cédrus Művészeti Alapítvány, 2021), Példázat és etika, Sánta Ferenc rövidprózájáról (Magyar Napló Kiadó, 2019). Debrecenben él.