Ráijesztett Romániára az ország miniszterelnöke, amikor ismertette az állami költségek csökkentését és a költségvetési hiány ledolgozását célzó sürgősségi kormányhatározat tervezét. Marcel Ciolacu aggódik amiatt, hogy túlságosan nagy a költségvetési hiány, gondolta, aggódjon most már a társadalom is. A kormányfő azért is dobhatta be váratlanul a köztudatba ezt a tervezetet az érintettekkel való előzetes egyeztetés nélkül, hogy ezzel tesztelje a társadalom ellenálló erejét, mert alig két hónappal korábban a pedagógusok megmutatták, hajlandók akár a végsőkig is elmenni érdekeik érvényesítése érdekében. A kormány végül engedett a sztrájkoló tanároknak, mert érzékelte, hogy különben nagy lenne a politikai veszteség, amit el kellett volna szenvednie, de a megegyezés következményeként most az amúgy is gyenge lábakon álló költségvetésből kell pótolni a megnövekedett tanügyi kiadásokat.
Ha a jogszabály-tervezetet nemcsak hangulatkeltésre használják, hanem valóban be is vezetik a meghirdetett formában, akkor az ijedelmet felváltja a teljes társadalmi elzsibbadás, kezdve az önkormányzatoktól az igazságszolgáltatáson át a kulturális intézményekig. Az önkormányzatok bizonyos beruházásait blokkolná a máris híres-hírhedt jogszabály-tervezet, az igazságügyi szektorban a betöltetlen állások megszüntetése hosszú távra állandósítaná azt a helyzetet, amit már most is tapasztalni lehet: nincs elég ügyész, bíró, aki a pereket végigvigye, ezért a bíróságok rendre kifutnak az időből és sok ügy zárul azzal, hogy a bűncselekmények elévülnek. A tervezetből úgy tűnik, leginkább a kultúra áll a célkeresztjében. Nem elég az, hogy a betöltetlen állásokat itt is eltörölné, és az ötven fősnél kisebb önálló jogi személyiségű intézményeket megszüntetné, illetve be- vagy összeolvasztaná nagyobb struktúrákba, de még azt is megszabná a fenntartó intézményeknek, hogy saját költségvetésüknek legtöbb 7,5 százalékát költsék kultúrára, sportra, valamint egyházi, vallási jellegű kiadásokra, melyek így együtt képeznek egy különálló fejezetet az önkormányzatok költségvetésében.
7,5 százalék
Csak jelzés szintjén néhány adat: Neamt megye idei évi költségvetéséből 67 millió lej megy kultúrára, sportra és vallási célokra. Konstanca város 1,8 milliárd lejes idei évi költségvetéséből 139 millió lejt költ a már említett kulturális vallási, szabadidős célokra, Sepsiszentgyörgyön 35,3 millió lejt irányoztak elő a szóban forgó költségvetési tételre a város 136 millió lejes saját bevételeiből. A Maros megyei önkormányzat az általa fenntartott kulturális intézmények működtetésére az idei költségvetésben közel 49 millió lejt irányzott elő. Bihar megyében a kultúrára fordított összeg 2022-ben 48 millió lej volt, ez a megye saját bevételeinek a 15 százalékát tette ki. Szatmár megyében a 2023. évi költségvetésében több mint hatvan millió lej szerepel kulturális célú kiadásként. Kolozs megye 2023-ban 96 millió lejt költ el kulturális intézmények fenntartására, de ebben nincsenek benne a kolozsvári színházak és az opera, mert azok nemzeti intézmények, tehát közvetlenül a kulturális minisztériumtól kapják a pénzt. Továbbá a megye költségvetésében van egy külön 25 millió lejes tétel vallási célú kiadásokra, szabadidős célra pedig 2,8 millió lej. Szeben megye ebben az évben 545 millió lejből gazdálkodik, amiből kultúrára, egyházakra és rekreációra 78 millió lejt költ. Hargita megye 496,9 millió lejes idei költségvetéséből ugyanerre a célra 39,3 millió lejt különített el. Hasonló adatokat lehetne felsorolni az ország mind a negyvenkét megyéjéről és megannyi városáról, de ezekből a találomra összeszedett és felsorolt adatokból is érzékelhető, hogy Romániában valóban sok közpénzt fordítanak kultúrára, ami persze távolról sem elég, csak a most megnyilvánuló politikai szándék sugallja azt, mintha az ország saját teljesítő képességéhez viszonyítva sok lenne.
Azzal, hogy a kormány csak a kultúrára szánt költségvetés limitálását írja elő, tulajdonképpen jelzi, hogy számára ez a legkevésbé fontos terület, amelyre áldozni kell. Emellett a kabinet a jól ismert stratégiát követve onnan próbál elvonni, ahonnan a legkevesebb vagy a legerőtlenebb ellenállásra számít, és a leggyengébb szál a román társadalom szövetében általában és hagyományosan a kultúra világa szokott lenni. Az különösen visszás, hogy a helyi autonómia jegyében az állam az önkormányzatokra bízta a kulturális intézmények fenntartását annak minden anyagi terhével együtt, most pedig a kormány megsérti az önkormányzatok autonómiáját és lényegében azt üzeni nekik, hogy nem végezték jól a dolgukat, mert túl sokat költenek arra, amit fenntartani egyébként törvény adta kötelességük. A kulturális költségvetés fűnyíró elv szerinti csökkentése, illetve limitálása viszont több kárt fog okozni, mint hasznot, mert egy ilyen merev alapelv nem engedi figyelembe venni a helyi sajátosságokat és igényeket.
Létszám
Szintén drasztikus következményekkel fog járni a kevesebb mint ötven fős intézmények megszüntetése, illetve beolvasztása. Különösen a kis népességű megyékben – mint amilyenek a székelyföldi Hargita és Kovászna megyék – fogja atombombaként elsöpörni a kulturális intézményeket a rendelet. A magyar lakosságú megyéket különösen hátrányosan érintené ez az intézkedés, mert ott külön magyar és román színházak működnek, amelyeket most az összevonás veszélye fenyeget. A fűnyíró elv a létszám vonatkozásban is merő adminisztrációs és területpolitikai restség, mert a megyei intézmények száma és azok létszáma szoros összefüggésben áll az adott megyék méretével és lakosságszámával. A kulturális igények és a kultúra szervezés is egészen más például Temes megyében, ahol csak a megyeszékhelynek több lakosa van, mint Kovászna, Szilágy vagy Tulcea megyének, mely utóbbiaknak nyilván a bevételeik is sokkal kisebbek, ezért lehetőségeik is egészen mások, mint az ország egyik legfejlettebb megyéjének.
A Nemzeti Kulturális Kutatási és Képzési Intézet (INCFC) elemzésében azt írja, hogy a létszámra vonatkozó javasolt intézkedések nyomán közel 300 közművelődési intézmény szűnne meg, ez az ország közművelődési rendszerének mintegy 61 százaléka. És nem tudni, mi lesz ezeknek az intézményeknek az infrastruktúrájával és a rájuk bízott kulturális vagyonnal. A számadatok jól érzékeltetik ennek a folyamatnak a nagyságrendjét és következményeit. A közművelődési infrastruktúra hálózat a rendszerváltás óta folyamatosan csökken. 1990-ben még 4.458 közkönyvtár volt Romániában, 2021-ben már csak 1.962. Hasonlóképpen a vidéki kulturális intézmények száma is csökkent: 1990-ben 7.110 kulturális otthonként működő épület volt Romániában, amelyekből 2020-ra már csak 4.984 maradt. Az INCFC azt is kiemeli, hogy a kulturális rendszer átalakításának negatív hatásai a magánszektor kulturális szereplőit is meg fogják viselni: a könyvkiadókat, az audiovizuális, vizuális művészeti szervezeteket, a kézműves műhelyeket, stb.
Fontos intézmények
A legtöbb szó a színházakról, a komolyzenei együttesekről, a múzeumokról, a könyvtárakról, valamint a művelődési központokról esik, mert ezek az intézmények nyújtanak konkrét kulturális szolgáltatásokat, illetve termékeket a polgároknak, de nem kevésbé fontosak a kultúra adminisztrálásával, a kulturális értékek megőrzésével megbízott intézmények is, melyek sorsa szintén bizonytalanná válik. Az INCFC szerint a negyvenkét megyei kulturális igazgatóság kezdetben helyi önkormányzatok alárendeltségbe kerül, majd a tervezett átszervezések révén meg is szűnik. Ezeknek az igazgatóságoknak a feladata az örökségvédelem felügyelete, de ezt a feladatukat nem fogják tudni ellátni, ha azoknak az intézményeknek rendelődnek alá, amelyeket ellenőrizniük kellene, mert az önkormányzatok hajlamosak arra, hogy az infrastrukturális beruházások felgyorsítása érdekében fittyet hányjanak az örökségvédelmi előírásokra. Nem tudni, mi lesz magával az INCFC-vel, ahogy kérdéses az Országos Filmközpont, a Nemzeti Kulturális Alap Igazgatóság, az Országos Filmarchívum, a George Enescu Fesztivál megszervezését lebonyolító Artexim és a Román Szerzői Jogvédelmi Hivatal sorsa is. Ez a felsorolás is azt jelzi, hogy túl nagy az az ár, amit Románia fizetni fog a pénzmegtakarítás jegyében.
Objektív tényezők
A kulturális tér beszűkülésének objektív okai is vannak. 1990 óta az ország lakossága több millió fővel csökkent, amivel szükségszerűen együtt jár a kulturális infrastruktúra kiaknázatlansága. Időközben lezajlott egy világtörténeti korszakváltás is, beléptünk a kommunikációs hálózatok és a globalizáció világába, ami a kulturális szokások radikális megváltoztatását is maga után vonta. A kulturális intézmények – a színházak, múzeumok, könyvtárak – igyekeznek alkalmazkodni ezekhez a változásokhoz, ettől függetlenül elkerülhetetlen, hogy a lakosság egy része elforduljon ezektől az intézményektől, mert kulturális igényeiket tökéletesen lefedik az internet nyújtotta lehetőségek. Közülük sokan vannak olyanok, akiket korábban azért el lehetett érni néhány kulturális rendezvénnyel, szolgáltatással. Mindezekkel a folyamatokkal számolni kell, és ennek is a következménye az, hogy a kormány most csökkenteni akarja a kulturális kínálatot és hálózatot. De ennek a folyamatnak a keresleti és nem a kínálati oldalról kell kiindulnia, ugyanakkor előzetes kutatások, adatok szükségeltetnek egy megalapozott reform megvalósításához. Tehát ha valamit megszüntet a kormány, azt azért tegye, mert láthatóan nincs már rá igény, ne pedig azért, mert nem akar rá költeni. Azt nem lehet állítani, hogy a romániai kulturális intézményrendszer tökéletes, hogy hatékonysága kifogástalan, de ha az észszerű és célszerű reform pusztán a pénzspórolás szempontjában merül ki, az borítékolhatóan káoszhoz fog vezetni.
A politikumot a kultúra kapcsán legfőképpen az szokta zavarni, hogy olyannak tűnik, mint egy feneketlen zsák, amibe csak szórják a pénzt, de aminek semmi konkrét látszata nincs. Ezt a hamis percepciót támasztják alá az ingyenes kulturális események, amelyeket az önkormányzatok zömében politikai okokból, az alkotók pedig bizonyos pályázati lehetőségekkel élve rendeznek. Az igaz, hogy minél több a fogyasztók számára ingyenes rendezvény és szolgáltatás, annál kevesebb bevételt generál összességében a kultúra, mindenesetre ezeknek a rendezvényeknek a pozitív hozadéka megkérdőjelezhetetlen, mert esélyt nyújtanak arra, hogy az emberek olyan, szerencsés esetben igényes kulturális értékekkel is találkozzanak, amelyekkel amúgy talán nem ismerkednének meg. Mindezek mellett sajnos az ingyenes kulturális rendezvények, szolgáltatások egyrészt azt a benyomást keltik, hogy a kultúra csak viszi a pénzt, de nem származik bevétel belőle, másrészt pedig azt a szemléletet terjeszti el az emberek körében, hogy a kultúra tényleg ingyen van, amiért nekik nem is kell fizetniük. Márpedig, ha a közösség nem hajlandó önszántából pénzt költeni a kultúrára, akkor az kiszolgáltatottjává (és kiszolgálójává) válik a politikai akaratnak. A mostani romániai fejlemények mutatják meg azt, hova is vezethet ez.
Akkor miért harcolunk?
Elég ismert az anekdota, mely szerint a második világháború idején azt javasolták Winston Churchill brit miniszterelnöknek, hogy zárassa be a színházakat, mert ezzel pénzt lehet felszabadítani a háborúra. Churchill a felvetésre azt válaszolta: „ha bezárjuk a színházakat, akkor miért harcolunk?” Ez így a valóságban valószínűleg sosem hangzott el, de hogy Churchill számára mégis fontos volt a kultúra, az igazolható azzal a gondolattal, amit nem sokkal a második világháború kitörése előtt mondott: „a művészetek nélkülözhetetlenek bármely nemzet teljes életéhez. Az állam tartozik magának azzal, hogy fenntartsa és ösztönözze őket…. Rosszul jár az a nép, amelyik nem tiszteli a művészeteket azzal a tisztelettel és örömmel, ami megilleti őket”. És hogy ez nem csak üres szólam volt, arra bizonyíték az a tény, hogy a második világháború idején a brit kormány csak néhány hétre záratta be a londoni színházakat, de nem a költségcsökkentés miatt, hanem mert attól félt, hogy a színházakat bombatámadás éri. Végül a brit kormány mégis inkább vállalta a színházak működtetésével járó kockázatot, semmint, hogy kultúra nélkül hagyja a társadalmat.
Mert egy közösség önszerveződésének legmagasabb rendű civilizációs, anyagi és szellemi megnyilvánulása a kultúra, ami nem pusztán valami másnak a szolgálatában álló eszköz vagy módszer, hanem végcél. Minél több pénzt tud egy közösség a kultúrára fordítani, annál fejlettebb és földi mércével mérve annál kiegyensúlyozottabb és boldogabb. Ezt tudták az angolok, ezért nem voltak hajlandók a kultúráról lemondani még háborús helyzetben sem. Románia viszont drasztikusan visszanyesné a kulturális kiadásokat, de nem valamiféle élet-halál harc miatt, sem pedig az átgondolt, a társadalom érdekeit, a kultúra fejlődését szolgáló reform keretében, hanem kiadáscsökkentés céljából. A sok tiltakozó érvelésével szemben nem igaz, hogy a kultúrára szánt költségek lefaragásával a kormány nem spórolna szinte semmit. De igen, spórolna. A kérdés csak az, hogy mit ér a sok élére állított garas, ha nem tudjuk a választ a kérdésre: végül is miért harcolunk?