Címke: kultúra

november 19, 2025 | Furus Zsolt | Kultúra | Rovatok
MEGOSZTOM

A dolgozó nő percepciójától az Erdély-élményig

Erdélyi Ágnes Kovácsék című regényéről

Erdélyi Ágnes Kovácsék című műve egy „lecsúszott, talaját vesztett erdélyi magyar család életét vetíti…, melynek gyúpontjában az Életnek nekiinduló és annak milliónyi akadályaitól megtorpanó fiatal lány áll.”[1]Ezen akadályok elsősorban a trianoni döntést követő határmódosulások, a kisebbségi etnikummá válás, a globálisan tomboló gazdasági válság, és a társadalmi megítélések egyenlőtlenségteremtő hatása révén tárulnak fel. Ebben az összefüggésben válik bizonytalanná a Kovács család anyagi, létfenntartó állapota, hiszen a családfő szerepében bemutatott apa munkanélkülivé válik, melynek körülményei rámutatnak arra, hogyan válhat egy egyszerű, kispolgári családból származó egyén a hatalom áldozatává, az uralkodó többségi nemzet kiszolgáltatottjává. Mindemellett a regény nagyon érzékenyen viszonyul a nők helyzetéhez is, különösen annak ábrázolásában, hogy milyen szereplehetőségek közül választhatnak, hogyan válnak – vagy kényszerülnek válni – a családi élet egzisztenciatermelő erőivé, illetve milyen edukációs és karrierépítési esélyek kínálkozhatnak számukra. Ezenfelül szembe kell nézniük a társadalmi elvárások által keretezett normarendszerrel is, amelyben – a regény tanúsága szerint – rendkívül szűk mozgásterük van. Az ebből a keretből való kitörési kísérletek a megszokott, hagyományos morális kitétektől való eltávolodásban nyilvánulnak meg. Az aktuális politikai és gazdasági helyzetben kérdésessé válnak az udvarlási folyamatok kötöttségekre alapuló körülményei, valamint a házasság intézményének élhetősége is az adott életkörülmények közt. Az erkölcsi szabályszerűségek, illetve az önmegtartóztatás igényének fellazítása Erdélyi radikalizmusának szembetűnő bizonyítékai.

Korábban Major Gergely megvizsgálta a regény Erdélyről és erdélyiségtudatról szóló nézeteit, feltárva azokat a mechanizmusokat, amelyek által a szerző kifejezésre juttatja az erdélyi identitásérzet jegyeit[2]. Ahogyan Major, úgy én sem arra vállalkozom jelen szövegemben, hogy az erdélyiség fogalmának minden lehetséges irányból való megközelítését felsorakoztassam, hanem csupán kiragadva egy szeletet a szerző sajátos erdélyiség-képéből, a megelevenített terek egzotizáló, néhol mitizáló jellegére reflektálok. Úgy vélem, hogy a mű erőteljes társadalmi víziója és a női karakterek progresszív konstrukciója kiegészül vagy ráépül ezekre terekre, amelyek rávilágítanak a korabeli Erdély problematikus helyzeteire, megoldandó feladataira, mindazonáltal empátiára is késztetik az olvasót. Ezen olvasat által, a korábbi recepció téziseinek továbbgondolásával, kínálhat innovatív megközelítést az írásom, hiszen mind a nőiség és erkölcstudat, mind pedig az egzotikus-mitikus erdélyi terek korképszerű és problémaérzékeny szimptómáit igyekszem megvizsgálni. Tehát, a továbbiakban egyfajta hármas tagoltság, szempontrendszer követésével elemzem a művet, mely a női szereplehetőségek vizsgálatára, a hagyományos erkölcsi normák követésére – avagy kikerülésére – és a szerző erdélyiség-képének konstellációjára irányul.

1.     Női szereplehetőségek

Hámori Péter tanulmányában szociálpolitikai szempontból veszi górcső alá a két világháború közötti időszak női szerepeit. A reorganizált családokban és a helyi társadalmakban a nő hagyományos, középosztálybeli szerepet tölt be, a háztartás vezetőjeként és a gyermekek nevelőjeként, míg a férfi az egyedüli családfenntartó szerepében tűnik fel.[3] Ennek a klasszikus családfenntartói modellnek a szerepeltetésével szakít Erdélyi Ágnes, aki női karaktereit olyan helyzetbe hozza, amely révén képesekké válnak kilépni a hagyományosan női munkaként titulált tevékenységekből, és a modern dolgozó nő szerepvállalásait öltik magukra. A korszak magyarországi reformprogramjaiban a dolgozó nő viszonylag kevés figyelmet kapott, a szociálpolitikusok éthoszába sem igen fért bele ez a típusú női jelenlét[4], ezzel szemben a Kovácsék világában pont a dolgozó nő családon belüli, munkahelyi és társadalmi percepciója tematizálódik, és ez válik a történet egyik leghangsúlyosabb reformjelenségévé.

A cselekmény legelején találkozhatunk a klasszikus női szerepeket érvényesítő szemlélettel: „– Kislányom, ne lustálkodj, teríteni kell. Egész nap úszol, csavarogsz, nem is látlak. Ott a zongora, rád költöttük a sok drága pénzt, és soha nem gyakorolsz. Még csak nem is kézimunkálsz. Mikor én fiatal lány voltam, mindent segítettem anyámnak. Én jártam a piacra, az egész kelengyémet egyedül varrtam meg. Komolyabban kellene gondolkozzál. Mit lehet tudni – hogyan leszünk? Hátha nem tudunk mindig így eltartani… Ezzel a fiúval is nem tudom, mi lesz? Csak bámul rád a kék szemeivel, csak kereng körülötted, a vak is látja, hogy szeret, de nem beszél házasságról. Most már nem vagy gyerek, hogy csak udvaroltass magadnak vele, a jövődre is kell gondolni.” [5]Kovácsné a dolgos, házimunkáit szem előtt tartó, kispolgári lány képét festi le előttünk, akinek edukációjához hozzátartozik a zongorán való gyakorlás is, amely az eladósorba levő fiatal lányok számára műveltségük egyik fontos fokmérőjeként mutatkozik meg. A 19. században a városi középrétegek körében a „jó nevelés” attribútumaként tekintettek rá, valóságos társadalmi presztízsként[6], amely szemlélet mintegy átívelődni látszik a századforduló kispolgári viszonyaiba is. Ahogyan a kézimunkázás hagyománya is a 19. századból öröklődött át, melynek – ahogyan a zongoraoktatásnak is – pontos metódusa, a nők intézményes oktatási rendszerében különálló diszciplínája volt, amely hozzájárult az úri szokások fenntartásához, az otthon díszítéséhez, az egyéni ruhadarabok elkészítéséhez.[7] A kelengyekészítés, -összeállítás szükségszerűsége többször megjelenik a regényben, a fentebbi passzus alapján mint kiváltság, fáradságosan összegyűjtött hozomány, mintegy a női szubjektumhoz hozzákapcsolt érdem jelenik meg, a kispolgári nők (és családjaik) feladatkörének elmaradhatatlan része. A későbbiekben is ez mutatkozik meg, hiszen kelengye nélkül nem köttethető meg a házasság Kata és Béla között. Az elbeszélő rámutat továbbá arra is, hogy a Kovács család szűkös pénzügyi helyzete, kilátástalan jövője ellenére is a kelengye készítésének terhe – és ezáltal Kata kiházasításának biztosítása – kizárólag a nő (Kata) és családja feladatkörét képezi. A zongoraleckék és kézműves tevékenységek is az előnyös férjhezmenetel esélyét szolgálják, hiszen a kulturált, meleg családi fészek megteremtésére képes nő benyomását keltik, amely igazodik a korszakban uralkodó ideális polgári feleség képéhez. A házasság időszerűségének pressziója is ránehezedik Katára, amely édesanyja hozzá intézett intelmeiből is kirajzolódik.

Kata születésnapján pedig meg is történik a várva várt lánykérés. Eddig a pontig lineárisan, és a társadalmi elvárásoknak megfelelően következtek egymás után az események, radikális változást pedig Kovács elbocsátása hozott, mely munkába állásra készteti Katát: „– Ne sírj, kis szívem! Majd gondolkozunk rajta, mit tudnál tényleg tenni. Nem egyetlen leány lennél, aki ma kenyeret keres. Csak az a kár, hogy már előbb nem gondoltunk arra, hogy foglalkozást tanulj.”[8] Úgy vélem ez a passzus két nagyon fontos dologra világít rá a harmincas évekbeli romániai magyarok helyzetéről: egyrészt a hatalmi elnyomás, valamint a pénzügyi válság kisebbségre gyakorolt destruktív hatása abba a kényszerhelyzetbe sodorja a családokat, hogy minden tagjuk igyekezzen munkát vállalni, és ezáltal hozzájárulni a létfenntartásukhoz. Ez a rendszerszintű kényszerhelyzet, általános dekonjunktúra Major tanulmányában a két világháború közötti kisebbségi lét részletes bemutatásán keresztül válik hangsúlyossá, ennek fényében már nem a trianoni döntés feldolgozása kerül előtérbe, hanem sokkal inkább a jelen égető problémáira adott reflexió.[9] Ez a jelenség egyébként egész Európában érvényesült; és ennek következtében a főként alsó középosztályból származó nők egyre nagyobb számban léptek kenyérkereső pályára, ami megállíthatatlan folyamatként haladt előre. Munkaerőpiacon való szereplésük természetesen számos konfliktushoz vezetett, ugyanakkor a társadalom részéről továbbra is a legerőteljesebb szerepelvárás övezte őket, amely az otthonteremtésre, a magánélet intim szférájának formálására irányult.[10] A másik lényeges szempont, amire a részlet felhívja a figyelmet, a nők foglalkozásvállalási lehetőségeinek korlátozottsága, mivel a hagyományos családi nevelés eszmerendszerében nem az válik hangsúlyossá, hogy ők is, a férfiakhoz hasonlóan, mesterséget sajátítsanak el felnőttkorukig. Az egyetlen élhető megoldásnak a gépírás mutatkozik: „Beszélni fogok az öregekkel, taníttassanak gyors- és gépírásra… Még ha majd apja keresni fog is, vagy ha anyjának jól menne a kosztadás, akkor is jól jönne az a pénz, összegyűlne a kelengyéje, meg ruházkodnék. Addig pedig segítené őket. Kovács nem szólt az ötlet ellen, de a lelke mélyén megalázottnak érezte magát, hogy a szerettei már nem érzik az életüket biztosítottnak mellette, és ami a legfájóbb – jogosan.[11] Ebben a felállásban a család mindegyik tagjai dolgozóként hozzájárul az életük biztosításához, amely Kovács számára megalázó helyzeteket teremt, hiszen már nem (csak) rajta múlik, hogy anyagilag fenntartsa a szeretteit. Ezáltal a nők számára egy teljesen újszerű szereplehetőség nyílik meg, amely bár kezdetben csupán a kelengye előteremtését és a közös kasszába való hozzájárulást szolgálná, a későbbiekben azonban jól látható, hogy a család női tagjai kizárólagos pénzkeresőkké válnak.

Nagyon izgalmas továbbá annak bemutatása a regényben, hogy milyen munkakörök közül válogathatnak az egyébként szakmai képesítéssel avagy tapasztalattal ritkán rendelkező nők a munkaerőpiacon. Felmerül a kérdés, hogy ez miként befolyásolja esélyeiket az adott pozíció betöltésére, ugyanakkor a munkaadók milyen szelekciós szempontok alapján választják ki őket. „Kata mellett csúnya, fiús arcú szemüveges szőke lány állott… – Engem a múlt hónapban építettek le egy bankból, ahol három évig voltam… aztán a szemüveges következett…– Nos? – Semmi. Előjegyezte a címemet. Ismerem már az ilyesmit. No, sok szerencsét! Még egyszer rámosolygott Katára, aztán kicsit letörve elment. A következő feltűnően csinos nő volt. Önhitten nézett maga elé, mint aki tudatában van annak a hatásnak, amit megjelenésével kelt. Jóval tovább maradt a többinél, aztán vele együtt az igazgató is megjelent az ajtóban és kiszólt: – Hölgyeim, az állás be van töltve!”[12] Egy újabb társadalmi igazságtalanság körvonalazódik, amely a munkáltatók részéről érvényesül: olyan jelöltektől tagadják meg a lehetőséget, akik bár leépítés áldozataivá váltak, de kiforrott szakmai tapasztalattal, kiemelkedő szaktudással rendelkeznek, noha fizikai adottságaik kevésbé feltűnő. A munkaadók professzionális magatartásának hiánya mutatkozik meg, amely értelmében inkább választanak egy csinos jelöltet, aki szakmai szempontból talán alkalmatlanabb lenne a munkakör betöltésére, ennek ellenére előnyben részesül a többiekkel szemben, megjelenésének köszönhetően. Mindez érzékelteti, hogy a diszkrimináció, az egyenlőtlenségek nemcsak társadalmi szinten érvényesülnek, és nem is csupán különböző nemek között, hanem a nők körében is. A továbbiakban Kata állásinterjúról állásinterjúra jár, végül pedig egy ügyvédi irodában helyezkedik el, ahol „Rendelkeznek vele, nem törődnek a hangulataival, nem érdekli őket, mit gondol, gépnek veszik, akit megvásároltak. Otthon nem is igen mert ezekkel a dolgokkal előhozakodni, annyira örültek az ezer lejnek.”[13]Ez a részlet mutat rá leginkább arra, mennyire kiszolgáltatottá válik az egyén a pénzszerzésnek. Ennek oltárán mintegy megfosztva érzi magát a személyes szabadságától, sőt, a gép-metafora behozatala érzékelteti, hogy emberi mivoltában is kiüresedettnek mutatkozik. Kata folyamatosan alárendelt pozícióba kerül, arra kényszerül, hogy a munkaadója és munkatársa kénye-kedvére cselekedjen. Tehát az aktuális gazdasági és politikai helyzet a hatalom által – legyen szó az államhatalomról, vagy egy felsőbbrendű munkaadóról – mintegy megvásárolhatóvá teszi a szubjektumot, kihasználva szorult egzisztenciális és kisebbségi helyzetét.

A regény felvillantja Lili karakterén keresztül az alkotó, irodalommal foglalkozó, intellektuális nő szerepkörét. „Egészen komolyan gondolok arra, hogy a kulimunkán kívül abbahagyjam az írást. Hát szabad nekem írni akkor, amikor egy Barbusse, egy Wassermann, egy Kästner, egy Dosztojevszkij, egy Márai Sándor és óh, hányan még, kitűnő emberek írnak? Hát szabad?! Mondd? Kata próbálta megnyugtatni: – Egyszer azok is kezdték valahol, nem szabad túl sokat kívánnod magadtól.”[14]Lili az önmaga tudását, irodalmi tevékenységének relevanciáját megkérdőjelező íróként mutatkozik meg, aki a korszak világ- és magyar irodalmi íróóriásaihoz méri önmagát, amely feltételezi azt is, hogy ismeri és olvassa életművüket. Úgy vélem, ez egy innovatív elmozdulást jelent a női szerepkörökben, hiszen a szerző az intellektuális munkát végző nők horizontját villantja fel, akik szakmai önismerettel rendelkeznek, ugyanakkor feltörekvő, emancipatorikus elképzeléseik vannak. Kata pedig a maga házaséletre készülő ambícióival félreismerhetetlenül belecsöppen a körösparti város zsidó kis és közép-polgárságának intellektuális fiataljai közé, akik sajátos radikalizmussal, és kapkodó műveltséggel rendelkeznek.[15] Kata egy merően új típusú világszemlélettel ismerkedik meg, amely nagy hatást gyakorol rá. Szivacsként szívja magába a művész-irodalmi beállítottságú társai elképzeléseit a jövőről és társadalomról, érdeklődési köreik Kata számára új világokat nyitnak meg, új ismeretek szerzésének lehetőségét. Életkörülményei – azaz családfenntartó szerepe – kötelességének és felelősségvállalásának szolgálatára szólítják, és ezek mint akadályozó tényezők, sokszor visszahúzó erők mutatkoznak meg szellemi és érzelmi kibontakozásában: „Megértette, hogy rajta a felelősség, hogy ő a családfenntartó és elhatározta: ha törik-szakad, kiverekszik magának egy új állást.”[16] Az intellektuális szerepvállalásokkal még kevésbé garantált az egyén anyagi jóléte; ezt igazolja Lili munkája is, aki bár aktívan közöl szövegeket a Korunkban, mégsem részesül olyan mértékű honoráriumban, amely megélhetését biztosítaná.

2.     Erkölcsi határ(elmozdulás)ok

Az érzékiség és vágyak szerepeltetése nagy hangsúlyt kap a női-férfi személyközi viszonyokban. Ezen érzelmek kiteljesedésének csupán a korszak erkölcsi normarendszerének való megfelelés igénye szabhat határt. A regény első fejezeteiben egyszerre van jelen a testi vonzalom erős kölcsönhatása és a tartózkodó, közeli kontaktust kerülő magatartások leírása: „Maguk sem tudták, miért szótlanok, valahogy egész testük személytelen anyaggá vált. Vérükben érezték a suhogva, kotyogva folyó vizet, a füvek nyers szagát, a vízszagot, az érőfélben lévő gyümölcsfák szépségét s a napot, ahogy felforralta fiatalságukat és névtelen vágyakat szitált beléjük.”[17] A természeti képek intimitást kifejező gesztusai, a hangok, szagok, impressziók mint vágyébresztő elemek vannak jelen, ugyanakkor ebben a térben a kommunikáció ellehetetlenüléséhez vezetnek a két szereplő között. Egy későbbi jelenetben: „A fiú pedig kezet csókolt a mamának, férfiasan megrázta Kata kezét és elköszönt esténként. Utána mindig valami kielégítetlenség maradt a levegőben. De a fú nem is mert gondolni arra, egy fiatal, jó családból való leánnyal csak úgy céltalanul csókolózzék, attól félt, hogy ez már kötelezi valamire és bár nem idegenkedett attól, hogy esetleg egyszer, valamikor, feleségül vegye a lányt, úgy gondolta – valami álromantikával, – szebb így, ilyen tisztán és lelki alapon a viszonyuk”[18] Béla a polgári erkölcsi normákhoz igazodó fiatalemberként mutatkozik meg, aki ebben az összefüggésben igyekszik megtartani az udvarlás során a távolságot Katától. A testi érintkezés egy jó családból származó lánnyal arra kötelezné az udvarlót, hogy eleget tegyen kötelességének és feleségül vegye. A szerelem tiszta, lelki alapokra nyugvó jellege érvényesül a két karakter viszonyában, amely mentesül a „bűnös” szenvedélyektől. A regény reflexíven viszonyul ahhoz a korabeli nézethez, mely szerint a női méltóság megőrzése az önmegtartóztatás által valósulhat meg. Ennek problematikusságára világít rá az elbeszélő azáltal, hogy szabadelvűbb erkölcsi nézeteket és radikális gondolkodásmódokat emel be a történetszövésbe. Ezek természetesen oppozícióba kerülnek az archaikus világszemlélettel rendelkező szereplőkkel, mint például Kovács, aki bár nem mond expliciten véleményt arról az újfajta szabadszelleműségről, amely mintegy „megengedi” a fiatal lányok számára a gardedám nélküli tartózkodást a fiúkkal. 

A regény talán legszembetűnőbb radikális sajátossága éppen a polgári erkölcs kritikai nézeteiben nyilvánul meg, amelynek révén fellazult morális képzetek, gyakran átlépett határok és megkérdőjelezett normák kerülnek felszínre. „Ahogy tudnám, hogy valaki hozzám van láncolva, már nem tudnám szeretni. Tudod jól, hogy téged szeretlek, fontosabb is vagy mindegyiknél most, de lásd be, végre is én férfi vagyok, akinek szüksége van nőkre. Elvégre, mert te ilyen kis nyárspolgár vagy és ilyen szigorú fogalmaid vannak az erkölcsről, én mégsem fogadhatok szintén szüzességet. Ezt, remélem, nem kívánod?”[19] Pali szabadelvűséget és poligámiát népszerűsítő elvei kontrasztba kerülnek azzal az erkölcs-képpel, amely Kata neveltetésének alapját jelentette. Pali perspektívájában a nők mintegy instrumentalizálódnak, hiszen csupán vágyai kielégítését szolgálják, amely egyértelműen alárendelt pozícióba helyezi őket. Kata „nyárspolgár erkölcsisége” nem összeegyeztethető ezzel a szemlélettel, amely választás elé kényszeríti őt: megmarad elvei mellett, megszabva a határokat – még annak árán is, hogy elveszítheti Palit –, vagy átlépi őket. Korvin Sándor meglátása szerint ebben a radikális környezetben a hősnő megszokásai és erkölcsi fogalmai szétolvadnak, mint pirított kenyéren a vaj.[20] Hogyha nem is a pirított kenyér olvadásával, de valóban észlelhetünk Kata részéről egyfajta belső vívódást, részben értékrendbeli megingást, amely a polgári erkölcstől való eltávolodás lehetőségében nyert teret magának: „…valahogy meg kell alkudni – vagy azon kell túltenned magad mindig, hogy a fiúknak, akiket szeretni fogsz, azon az életükön kívül, amelyet te ismersz, van még egy másik életük is, vagy túlteszed magad a polgári erkölcsön.”[21] A regény utolsó részében azonban azt láthatjuk, hogy a kezdeti határmozdítások, és -átlépések ellenére, mégis felülkerekedettek hagyományos morális meggyőződései.

A regény ezek mellett házasság intézményének megingását is tematizálja a korabeli társadalmi és politikai helyzetben. A házasság ezáltal a biztos anyagi helyzettől válik függővé, amely az általános munkanélküliség folytán nem adott tényezőként van jelen a kispolgári családok körében. „Azért, hogy élettársuk legyen, értsd már meg végre, nem kell házasodniuk. Ránk, akik nagyon vagyonosak nem vagyunk, nincsen szükségük. Udvarolnak nekünk, szeretnek is minket, csókolóznak velünk és minden egyebet, amit engedünk, próbálják megmagyarázni, hogy a házasság elavult marhaság és kinevetnek, hogy gátlásaink vannak a szabad szerelemmel szemben.”[22] A fellazult erkölcsi normák a házasságkötések megrendülését, sőt szükségtelenségének lehetőségét vonják maguk után. A gátlások feloldása teszi lehetővé Lili számára azt, amely szabaderkölcsig Katának nem sikerül eljutnia. Lilit tetteiért becsülik a környezetében, főként bátor kiállásáért, hiszen nem azt választja, hogy pénzért, személyes érdekektől vezérelten férjhez menjen, hanem a házasság keretei közé szorítás nélkül éli meg a szerelmet. Az elbeszélő Lili szólamán keresztül ugyanakkor érzékelteti, hogy erről még nyíltan és becsülettel nem lehet beszélni, az általános társadalmi diszkurzus elveti, sőt elítéli a nők szabadelvű eszméken alapuló szerelmi koncepcióit.

3.     Erdélyi egzotikumok: a bányászat misztikuma

Major hosszasan tárgyalja a turisták kulturális pozícióját és Erdélyhez való viszonyulását, majd felvillantja azt is, hogy a Kovácsékban mely attitűd érvényesülése figyelhető meg, azaz az urbanizált Magyarországgal szemben egzotikumnak, természetközelinek és hagyományos értékekkel felruházottnak ábrázolt tér.[23] Ezekre az életképszerű leírásokra pedig azokban a jelenetekben kerül sor, amikor a fiatalok túrázni indulnak. Kata egyik kulcsélményeként mutatkozik meg ez a kirándulás, amelynek során mintegy felfedezi belső-Erdélyt, melynek állomásai: Királyhágó, Kolozsvár, Marosvásárhely, Szováta és Medve-tó és a parajdi sóbánya.[24] Ezen térségek meglátogatása egyszerre jelent értékes adalékot a korszak erdélyiség-képének felfedezéséhez, ugyanakkor mutat rá számos kulturális egzotikumra, társadalmi helyzetre. „Rövid megálló Kolozsváron, csak futó benyomások. Opera, Mátyás-templom, modern kontrasztként ható egyenes vonalú épület; mozi. Az emberek megálltak, mosolyogva nézték a poros-bakancsos turistákat. Ismeretlen jóérzés fogta el Katát. Milyen pompás. Senki nem ismeri őket, azt csinálhatnak, ami jól esik.”[25] A turistalét mintegy hozzájárul kötöttségeiktől és gátlásaiktól való felszabaduláshoz, ugyanakkor valóban olyan csomópontjai rajzolódnak ki ezeknek a településeknek, amelyek legjellegzetesebb motívumaiknak, épületeiknek tekinthetőek.

Az Erdély-élmény mintegy összekapcsolódik a természet közelségével, mely a hegyi levegőben, a szalmán alvásban vagy a Medve-tóban fürdésben érvényesül.[26] Úgy vélem, érdemes kitágítani a természethez való viszonyulásról, illetve a kirándulás jelentésrétegeiről alkotott perspektívánkat, és ezáltal mintegy részekre bontani azokat a szempontokat, amelyeket korábban Major már felvetett. Főként abból kiindulva, hogy a kirándulás során a legnagyobb hangsúly a bányalátogatásra vetül, amelynek hosszú évtizedekre visszanyúló szövegi hagyománya van. Miklós Alpár részletező monográfiájában vizsgálja a bányaleírások hagyományát, a hosszú 19. századi bányalátogatás-beszámolók felkutatásával, amelyek a bányaélmény meghatározó jellegéről, misztikus, szakrális sajátosságairól árulkodnak.[27] A bánya egzotizáló, titokzatos jellege Erdélyi Ágnes leírásaiból is visszaköszönni látszanak: „Az első forduló után szuroksötét lett. Óvatosan haladtak lefelé, sáros, lucskos és csúszós volt a lépcső. Földalatti folyosókon haladtak, megvilágították a falat, nedvességtől csöpögő szürkés fehér kőzet – só.”[28] A látványelemek, megvilágítások, hanghatások teremtik meg a bányamély jellegzetes világát, amelyben a látogatók felfedezőkként mélyülhetnek el. Az auditív képek kapcsán leírások említést tesznek a bányamélyben egyszerre uralkodó irtóztató csöndről és dübörgő visszhangról is, mely mint kuriózum, ugyanakkor rémisztő elem része a hely atmoszférájának. Hiányos falépcsőkön át ereszkednek a mélybe, s közben megborzadnak a nyirkos, sóborította felületek, hosszan kiépített járatok és folyósok egymásutániságától.

Egy másik lényegi szempont, amelyet felvillant a szöveg a bányalátogatás kapcsán, az a bányászok viszontagságos helyzetére tereli a figyelmet: „Kata arra gondolt, hogyha a bányászok semmi egyebet nem tennének, csak napjában egyszer le- és fölmennének, akkor is megérdemelnék a fizetésük háromszorosát. Aztán mondta valaki, hogy felvonó is van, csak most nincs üzemben.”[29] A bányászok fizikailag megterhelő munkát végeznek, miközben fontos szerepet vállalnak az ország ipari, turisztikai és gazdasági fejlődésének a biztosításában is, amely – ahogyan Kata észrevételéből kiderül – megfizetetlenül történik. Mindez rávilágít arra az éles kontrasztra, amely a bányászok befektetett munkája, és anyagi megtérülései között feszül. „Akkor vágott bele a gondolat: milyen rémes lehet a bányászoknak! Nap-nap után reggel lejönnek ide, ebbe a sírba és estig vájnak, targoncáznak, cipelnek, este fáradtan kerülnek fel, már újra nem látják a napot, fáradtan ágyba dőlnek és reggel újra a föld alá bújnak. – Jobban nyomorognak minden más munkásnál. De a vidék más munkát nem ad. Vagy éhen halni, vagy le a bányába.”[30] A bányászok munkakörének leírása érzékenyíti az olvasót, amely számos más 19. századi és századfordulós szépirodalmi szövegben is megfogalmazódik.[31] Az elbeszélő ugyanakkor hangsúlyozza, hogy a munkásosztályon belül a bányászok helyzete a legnyomorúságosabb, hiszen számukra nincs más alternatíva, minthogy a föld alatt, a sótermelés révén teremtsék meg egzisztenciájukat. Ezáltal a regény nemcsak a polgári családok és a nők hatalomnak való kiszolgáltatott helyzetére fókuszál, hanem bányászok kilátástalanságaira, nehézmunkára való kényszerülésére is reflektál. Ennek köszönhetően az Erdélyi-regény a bányászmunka társadalmi pozícióját, a parajdi sóbánya kulturális örökségét és több évszázados múltját is feltárja.

Összegzés

Ezen hármas szempontrendszer vizsgálatát követően, úgy vélem, könnyen megragadhatóvá váltak Erdélyi Ágnes művének legérzékletesebb aspektusai. A női szereplehetőségek diverzitása mutatkozik meg a regényben, bemutatva Kata karakterén keresztül a családfenntartó és dolgozó nő képét, aki alulképzettsége ellenére is igyekszik érvényesülni a munkaerőpiacon. Az intellektuális munkát végző nő típusát pillanthatjuk meg Liliben, aki a szabadelvűbb erkölcsi normák népszerűsítőjeként is megmutatkozik. A társadalmi egyenlőtlenségek mind a női-férfi viszonyokban, mind a különböző rétegek szintjén – polgárok és a hatalom képviselői között –, mind pedig a bányászok viszontagságos munkájában megnyilvánul. Az eltérő erkölcsképzetek egymásnak feszülése járul hozzá Kata belső, lelki vívódásaihoz, ezek során a hagyományos morális képzetei és vágyai között őrlődik. Az erdélyi egzotikumok közül pedig a parajdi sóbánya tere és a bányászmunka kizsigerelő és megfizetetlen jellege is kiemelt szerepet kap a történetben.

Bibliográfia

  • Balázs Imre József, Erdélyi Ágnes kapcsolathálója és a romániai kultúra. In: Lajos Katalin ‒ Pieldner Judit (szerk.): Zsuzsa könyve. Erdélyi Múzeum-Egyesület, Kolozsvár, 2021.
  • Brassói Lapok, 1935. feb. 10. 4.
  • Erdélyi Ágnes, Kovácsék, In. Uő: Arckép szavakból. Jaffa, Bp., 2020.
  • Fónagy Zoltán, „A klavir mellett ülnek és ábrándoznak” – Polgár és zongorája a XIX. században, https://litera.hu/irodalom/publicisztika/fonagy-zoltan-a-klavir-mellett-ulnek-es-abrandoznak-polgar-es-zongoraja-a-xix-szazadban.html (2025.06.03.)
  • Hámori Péter, Női szerepek és szociálpolitika Magyarországon 1920–1944, Korall 13., 2003.
  • Korvin Sándor, Néhány fiatal erdélyi prózaíró. Korunk 1935/11.
  • Major Gergely, „Átélt” erdélyiség Erdélyi Ágnes Kovácsék című regényében. In: Erdélyi magyar nőírók (szerk. Balázs Imre József) Korunk-Komp-Press, Kolozsvár, 2022.
  • Miklós Alpár, Parajd-képek a hosszú 19. században: (1780-1918), Erdélyi Múzeum Egyesület, Kolozsvár, 2022.
  • Pukánszky Béla, A nőnevelés története, Gondolat Kiadó, Budapest, 2013.
  • Sedlmayr Krisztina, Kiállítás a kézimunka tanításáról, Könyv és Nevelés 2006/2, https://epa.oszk.hu/01200/01245/00030/sk_0602.htm(2025.06.03.)

[1] Brassói Lapok, 1935. feb. 10. 4.

[2] Major Gergely, „Átélt” erdélyiség Erdélyi Ágnes Kovácsék című regényében. In: Erdélyi magyar nőírók (szerk. Balázs Imre József) Korunk-Komp-Press, Kolozsvár, 2022., 67.

[3] Hámori Péter, Női szerepek és szociálpolitika Magyarországon 1920–1944, Korall 13., 2003., 31.

[4] Uo.

[5] Erdélyi Ágnes, Kovácsék. In. Uő: Arckép szavakból. Jaffa, Bp., 2020. 46-47.

[6] Fónagy Zoltán, „A klavir mellett ülnek és ábrándoznak” – Polgár és zongorája a XIX. században, https://litera.hu/irodalom/publicisztika/fonagy-zoltan-a-klavir-mellett-ulnek-es-abrandoznak-polgar-es-zongoraja-a-xix-szazadban.html(2025.06.03.)

[7] Sedlmayr Krisztina, Kiállítás a kézimunka tanításáról, Könyv és Nevelés 2006/2, https://epa.oszk.hu/01200/01245/00030/sk_0602.htm(2025.06.03.)

[8] Erdélyi, i. m., 63.

[9] Major, i. m., 69.

[10] Pukánszky Béla, A nőnevelés története, Gondolat Kiadó, Budapest, 2013., 156-166.

[11] Erdélyi, i. m. 64.

[12] I. m., 70-71.

[13] I. m., 80.

[14] I. m., 75.

[15] Korvin Sándor, Néhány fiatal erdélyi prózaíró. Korunk 1935/11.

[16] Erdélyi, i. m., 134.

[17] I. m., 43.

[18] I. m., 44.

[19] I. m., 123.

[20] Korvin, i. m.

[21] Erdélyi, i. m., 124.

[22] I. m., 141.

[23] Major, i. m., 73.

[24] Balázs Imre József, Erdélyi Ágnes kapcsolathálója és a romániai kultúra. In: Lajos Katalin ‒ Pieldner Judit (szerk.): Zsuzsa könyve. Erdélyi Múzeum-Egyesület, Kolozsvár, 2021. 83‒89.

[25] Erdélyi, i. m., 114.

[26] Balázs, i. m.

[27] Miklós Alpár, Parajd-képek a hosszú 19. században: (1780-1918), Erdélyi Múzeum Egyesület, Kolozsvár, 2022.

[28] Erdélyi, i. m., 116.

[29] I. m. 117.

[30] I. m. 118.

[31] Különösen Jókai Mór regényeiben válik visszatérő témává a bányászok munkája, illetve erőfeszítéseik fontosságára való felhívás gazdasági, kulturális és emberi szempontból is.

november 17, 2025 | Boka László | Kultúra | Rovatok
MEGOSZTOM

Tévhitek, rosszul-tudások, első benyomások?

Balítélet-végrehajtók és egyéb teremtmények

Tavaly tavasszal, eddigi utolsó könyvem kolozsvári bemutatóján fölolvastam első, több mint harminc éve megjelent kötetem Wesselényi Miklós könyvéből, a Balítéletekből származó mottóját. Nem terveztem így eleve, azonban az útnak indulás előtti éjszaka jó részét fel-alá rohangálva töltöttem. Aznap délelőtt egyik nagyra becsült tanult kollégám úgy fölidegesített (az egyik szerzőnk kéziratának sztereotípiákra épülő minősítésével), hogy éjjel vesegörcsöt szimuláltam, s ilyenkor az ember köztudottan (más, vesekőfájdalom miatt éjszakánként a falat kaparó ismerőseimmel pertraktálva sem tettem szert ennek ellentmondó ismeretekre) nem tud sem feküdni, sem ülni, sem állni. Mit tehet hát hajnali, pár négyzetméteren végzett ámokfutása közepette? A könyvespolcot nézi, könyvek százai, ezrei futnak visszafelé a szeme előtt. Megláttam ott éppen ezt a régi könyvemet is (főcíme, Az ellenállás vize idézet IV. Béla királyunk IV. Ince pápának írt leveléből), s rögtön appercipiáltam, nem árt, ha magammal viszem. A kolozsvári beszélgetés aztán éppen úgy alakult, hogy az egyik kérdésre érdemes volt ezzel a citátummal válaszolni. Nem írom ide az egészet, csak a legfontosabb mondatait:

Az előítélet számtalan: minden kor és helyzet különfélével bír.

S az a baj, hogy az életben amazoknak különböző időszakin s pontin átmenvén az ember, ritkán cseréli fel az újabb bal- s előítéleteket az előbbeniekkel, hanem az újakat a régihez fűzi.  […] Nekem korántsem célom itt minden előítéletet felkeresni s megtámadni. Erre sem időm, sem erőm. Csak néhányat szándékom felvilágosítani, s több oldalról megvizsgálni. Bizonyos az, hogy akárki is többet vagy kevesebbet már ezek közül is magában vagy talált, vagy fog találni, vagy találhatna. Igyekezzünk azért magunkat meglesni, rajtakapni, mert nagyon el van némelykor az előítélet bennünk rejtve, vagy igen helyes okoskodás leple rejti, fedezi.

1992-ben és 2024-ben is kapóra jött tehát nekem ez a passzus. S közben mindvégig eszerint dolgoztam, akkor is, ha nem gondoltam rá. 

Én persze előítéleten alapulónak tartom a történelem megítélésében gyakorta szembeötlő hibás-téves ítéleteket is – a nem tudáson alapulókon kívül a rosszul tudáson, az „igen helyes okoskodáson” alapulókat is. Szerencsére már gyerekkoromban észrevettem magamon, hogy a valamely tárgyban elsőként megszerzett ismeret épül be a gondolkodásomba megingathatatlan bizonyosságként – ezért utóbb igyekeztem egy-egy téma minél több vonásának utánajárni, az adott kérdés minél több árnyalatát megismerni. (Bizonyára ez a beállítódás is tartogat veszélyeket. Füst Milán például elítélte, talán meg is vetette azt, „aki mindent megért, mindent megbocsát”. Erről esetleg majd máskor.)    

Ártatlan példát hozok most elsőként arra, ami a zárójel előtt szerepel. Kilencéves koromban kurucnak készültem, egymás után olvastam a Rákóczi-szabadságharcról szóló regényeket. Közülük nem egyben szerepel az a jelenet, amikor a vezérlő fejedelem első bujdosásából 1703 tavaszán Vereckéhez érkezik, ahol fegyvert fogott magyar és ruszin jobbágyai várják; kibontják a zászlót, s elindulnak, hogy elsőként a munkácsi várat próbálják meg elfoglalni (ami úgyis uruk tulajdona). A fejedelmét köszöntő maroknyi nép talán ötven lovasból és ötszáz gyalogosból áll… Az első felkelők számát azonban a könyvek nem hajszálpontosan, hanem kisebb eltérésekkel adták meg. (Az általam föntebb megadott szám fiktív, most nem tudom fellapozni ezeket a régi könyveket, de itt nincs is szükség erre.) A harmadik vagy a negyedik kuruc tárgyú könyvnek e fejezetéhez érve diadalittasan állapítottam meg, hogy a szerző felületes, gondatlan, sarlatán – hiszen én már korábban megismertem a „pontos” létszámot. Miért nem nézett utána jobban?! Magyarán, az első megszerzett ismeret vált számomra megkérdőjelezhetetlenné: a korábban olvasott szerző bizonyára jól, jobban tudja. Föl sem merülhetett bennem akkor még, hogy a regényírók nem a történelemben való jártassággal, nem a pontos adatokkal fejükben születnek, hanem a szakirodalom és a források tanulmányozása, például Rákóczi emlékiratainak olvasása után ülnek neki munkájuknak, adataikat azokból veszik, csak nem betű szerint s nem egyformán építik be őket a műbe.

Ezekből a gyerek- és ifjúkorban olvasott történelmi, különösen a függetlenségi harcainkat feldolgozó regényekből az ember számos téves adatot, hivatkozást merít és visz tovább, s ezek összeépülnek az új ismeretekkel. Korosztályom történelmi tudatában –nem előzménytelenül: lehet, hogy ez több nemzedéken át öröklődött – így vált fontos elemmé a bűnbakképzés. Eszerint Károlyi Sándor és Görgei Artúr „árulása” nélkül azokat a zászlókat diadalra lehetett volna vinni.   

Nem azt akarom mondani ezzel, hogy magát a történelmet nem ugyanúgy „csinálják” – vagy (gyakran) nem ugyanúgy „csinálódik” –, mint egy jó vagy – inkább – rossz regény, sőt! Kemény Zsigmond a nemzeti önszemlélet, magatartás, „attitűd” számos problémáját bíráló, épp ezért sokat támadott 1850-es röpiratában, a Forradalom utánban (nem tudom, nem volt-e ennek szerepe abban, hogy utóbb azok, akik az ő politikai álláspontját nem helyeslik, árukapcsolással elterjesztették róla, hogy a regényei is olvashatatlanok) többször visszatér az előítélet történelmet befolyásoló – történelemalakító – szerepére. Az 1848 márciusához vezető útról írja: „Az apró önzések egyesülének az előítéletekkel, az előítéletek a nemzet homályos előérzeteivel”. Később szinte mellékesnek álcázva ezt jegyzi meg: „a históriai emlék erős cement, és sokáig összetartja az egybe nem illő részeket is, míg lehet, az óvatosság indokainál, s ha ez a támasz már lehullott, a szív előítéleteinél fogva”. Kossuth Lajos szónoki képességeiről többek között ezeket írta: „Beszédei, melyek félig készültek, félig rögtönzöttek valának, soha az unalmasságig hosszak, vagy a figyelem fárasztásaig tartalmasok nem voltak. Ezért is kellett hatniok. S hatottak, mert bennök emelkedettség és csillám vala, mélység és sötétség nélkül; bennök, gyakran egy fölkiáltásban vagy egy mellékeszmében a szenvedélyeknek egész fergetege tört ki. Kossuth beszédei a többi magyar tekintélyek beszédeinél sokkal inkább tetszettek, mert rajta kívül senki magát úgy nem mívelte ki, hogy a tömeg minden előítéleteit és előszereteteit a polgárisodásba átvigye”. Zárójelben: sokan éppen Kemény Kossuth-képét tekintik előítéletesnek. Teljesen tárgyilagos a véres dráma után valóban nem lehetett. De ami azt illeti, a bűnbakképzést a volt kormányzó kezdte meg a nevezetes Viddini levélben. 

Visszatérve a történelmi regények lehetséges olvasatára: számtalanszor megtapasztaltam (régente magamon is), hogy e művek ideológiai vonatkozásait sokan úgy fogadják be, mint bizonyított dolgokat, az úgynevezett „történelmi igazság”-ot. Azt hiszem, az irodalomelméletnek az a vonulata, amely azt feltételezi, hogy az olvasó a fikciót annak veszi, ami – némileg álszent. Az olvasó ugyanis többnyire elhiszi, amit olvas – vagy ha nem hiszi, az sokszor nem a szépirodalom sajátszerűségének felfogásából származik, hanem abból, hogy az ütközik részben szintén a szépirodalomból (de nem csak onnan) vett előzetes tudásával.   

Azokban a rendszerekben, amelyekben a tudományt az ideológia alá rendelik, ez persze még erősebb torzulásokat okoz. Tartok tőle, ezt Nyugat-Európában nem pontosan így tudják. Azt hiszem, Magyarországon ma az 1948-ban megszilárduló diktatúra emlékezetpolitikájáról az a kép él, hogy tiltotta a nemzeti függetlenségi hagyomány ápolását. Az igazság sokkal brutálisabb ennél: a marxista történetírás a szabadságharcok forradalminak minősíthető, radikális áramlatait „haladó” hagyománynak tekintette, besorolta őket a kommunista világmegváltás még sikertelen, de ünneplendő előzményei közé, s a történelem tudorait e világszemlélet kiszolgálóivá igyekezett nyomorítani. 

Gyakran ezt a torzképet éltetjük tovább akkor is, ha az ideológiát, amelyből született, elítéljük. Az általunk megvetett diktatúra tézisei tudtunkon kívül alakíthatják a szemléletünket. 

Itt újabb zárójelet kell nyitnom. Sokszor megtapasztaltam már, hogy az ember könnyen elhiszi azt, amit el akar hinni, ami egybevág a világról alkotott elképzeléseivel és elveivel. Azonban tudok olyan ellenpéldát is, ami szintén nem szolgálja a hitelesebb kép kialakítását. 1945 után Magyarországon évtizedeken át kultuszt szőttek a szovjet hadsereg azon hadiköveteinek halála köré, akik 1944. december 29-én Budapest német parancsnokához vitték az ultimátumot, hogy adja föl a várost. A hivatalos álláspont szerint a németek e fehér zászlóval érkező parlamentereket a hadijogot fölrúgva gépfegyvertűzzel fogadták, agyonlőtték. Sokan emlékeznek a két monumentálisnak szánt szoborra, amelyek e kapitányokról készültek: a magyar származású Steinmetz Miklósé Vecsés határában állt, Ilja Osztapenkóé a Budaörsről a városba vezető és az M1–M7-es utak találkozásánál. Egyikük holttestét festmény is ábrázolja, történetük szerepelt a Magyar Televízióban sűrűn vetített filmben, a Karinthy Ferenc regényéből készült Budapesti tavaszban. Nyilván az általános iskolai tankönyvben is volt róluk szó – az bizonyos, hogy tízévesen már mindannyian ismertük a történetüket.

Úgy emlékszem, én Gosztonyi Péter nyolcvanas évek elején megjelent s Nyugatról Magyarországra csempészett könyvéből tudtam meg, hogy a parlamentereket nem gyilkolták meg. Steinmetz autója aknára futott, Osztapenko már alakulatához visszatérőben (orosz) gépfegyvertűzbe került. Rögtön elújságoltam ezt egyik született reakciós barátomnak. Ő hitetlenkedve csóválta fejét: parlamenterek meggyilkolása azoknál is kivágta a biztosítékot, akik egyébként a szovjet hadsereget nem tekintették felszabadítónak. S amit Gosztonyi állított, más ismeretek birtokában hihetetlennek tűnt föl. 

Hasonló kérdésekben folytatott vitákkal kapcsolatban tapasztalataim alapján két kínos megjegyzésem, észrevételem van:

– Nem fejeződnek be közös álláspont elfogadásával, legfeljebb az eltérőek nem konfrontálódnak. Béke pedig akkor lesz, amikor az adott probléma érdektelenné válik.

– Ha van vita, nem a tények számítanak benne. (Mert nem igaz, hogy csak narratívák vannak. Vannak faktumok is. Erről máshol, máskor.) 

Szándékosan nem a politikai meg gyakran a sajtóközpontokban futószalagon gyártott hazugságok keletkezési mechanizmusa foglalkoztat most, bár amit mondok, ezekkel is összefüggésben áll. Hanem például az, hogy az ember gyakran direkt akarja elhinni a hamis adatokat. Húszegynéhány évvel ezelőtt Magyarországon az országgyűlési választások előtti napon, úgy emlékszem, kampánycsendben az egyik párt (korábbi) minisztere dobott be a köztudatba egy az akkori kormányt diszkvalifikáló blöfföt. Gondolom, ilyesmi mindenütt előfordul. Nem tudható, volt-e ennek hatása a választás kimenetelére, s ez most nem is érdekes, ám az igen, hogy az emberek a legképtelenebb állításoknak is fölülnek, ha az kedvenc pártjuktól származik, és az ellenfélén csattan az ostor. Akkoriban egyik tudós barátomnak kénytelen voltam megjegyezni, hogy kedvenc ideológusai Moszkvában hivatalosan, illetve áttételesen egyéb diktatúráktól, inkluzíve Goebbels doktortól tanulták a dezinformációt. Olyan őszintén tiltakozott, mintha élete első felét nem a most öntudatlan eufemizmussal államszocializmusnak nevezett diktatúrában élte volna le. 

Lehetnek olyan mítoszok, amelyekre, úgy látszik, a közösségnek szüksége van. Mint a bűnbakokra a bukás után, amíg az „önösszeszedés” meg nem valósul – Görgei megértette ezt. Időben kellene leszámolni velük.  

Október közelít, az 1849-es megtorlások évfordulója, a vértanúünnep. A magyarok nehezményezni szokták, hogy Nyugat-Európa nem segítette szabadságharcainkat; némi vigasz, hogy ha mást nem, a tiszteletet megadták. E féligazság így szerepel Szilágyi Domokos Apokrif Vörösmarty-kézirat 1850-ből. Palimpszeszt című nagy versében:

Európa látta. 
És fejet hajtott. 
És aztán mást nem is tett: 
lehajtotta fejét.      

Efféle rokonszenvek mögött azonban sokszor vagy inkább konkrét politikai érdekek állnak.  

Vannak sokak vagy éppen mindenki által ismert, konkrét személyekhez kapcsolódó történelmi mondások, szállóigék, bon mot-k, amelyek akkor és úgy, ahogy idézik, sosem hangzottak el. Nem feltétlenül légből kapottak; lehetnek egy históriai helyzetet viszonylagos pontossággal jellemző absztrakciók is. Egy másik írásomban idéztem azt, amit Móricz Zsigmond regényalakja is elmesél (a Légy jó mindhaláligban) a császári pátens ellen a debreceni Kistemplomban 1860. január 11-én tartott tiltakozó gyűlésről, amelyet a kormánybiztos „őfelsége, a Császár nevében” betiltott, s amelyet Balogh Péter helyettes szuperintendens „őfelsége, az Isten nevében” mégis megnyitott. Balogh a neki tulajdonított híres mondatot ugyan nem ejtette ki a száján, de azt, ami utána történt a templomban, mégis ez tükrözi. 

Az anekdota sokszor jelképeket közvetít. Mindaddig, míg egy kimagasló történész, Hermann Róbert nem idézte, azt gondoltam, a Palmerston lordtól, az 1848–1849-es angol külügyértől idézett híres mondat is – egyik változata: „Talán igazuk van [a magyaroknak], de végezzenek velük gyorsan” – efféle absztrahálás terméke, de ezek szerint mégis elhangzott. Palmerstont azonban közvéleményünk mégsem reálpolitikusnak (vagy más nézőpontból cinikusnak) tartotta, hanem humanistának, aki 1849-ben szót emelt a magyarokat sújtó megtorlások ellen. Ezt is alá lehet persze okmányokkal támasztani. Egyik legfontosabb s egykor legtöbbet használt lexikonunk, a Pallas például ezt írja róla: „a szokott lendülettel és harci kedvvel vezette Anglia külügyét és nagy érdemeket szerzett azon európai népek körül, akik a reakció igája alatt görnyedtek és 1848–49-ben láncaikat lerázni iparkodtak. Pártfogásába vette nevezetesen a nápolyi, a szárd, sziciliai és a magyar felkelőket és a magyar szabadságharc leveretése után hathatósan támogatta a Törökország földjére menekült honvédeket Ausztria és Oroszország üldözése ellen.”

A két világháború közötti korszak nagy, 1948 után meghurcolt, Rákosi Mátyás bukása után csak részben rehabilitált (s pár év múlva elhunyt) történésze, Hajnal István 1957-ben fontos munkát jelentetett meg az 1848-as magyar külpolitikáról (A Batthyány-kormány külpolitikája). Batthyány 1848 tavaszán, bár nem akarta az országot elszakítani Ausztriától, tartva attól, hogy a Birodalom osztrák fele, az „örökös tartományok” nem fognak csatlakozni a tervezett (majd meghiúsult) német egységhez, hanem a napirenden lévő alaptörvény-adományozások folytán elsöprő szláv többségű – pánszláv, a cárizmus elveit és gyakorlatát utóbb a térségbe átplántáló – nagyhatalommá alakulnak át, amelyben magyar érdekeket érvényesíteni nem lehet, igyekezett szövetségeseket találni. Az egyik első lépése az Angliával való kapcsolatok kiépítésének kísérlete volt. Kezdetnek egy angol konzulátus fölállítását tervezte Pesten. Joseph Andrew Blackwell, a magyarok iránt nagy rokonszenvet tápláló s a magyar politikusokkal szoros kapcsolatot tartó angol ügynök ezt lelkesen támogatta, s ennek érdekében gyakran küldött jelentéseket Ponsonby bécsi brit nagykövetnek, majd annak rosszindulatát megtapasztalva – nem tudom, nem a szigorú szolgálati út megkerülésével-e – Palmerstonnak is. Csakhogy a nagykövet tudatosan a jól fölfogott angol érdekekkel ellentétes és a magyar kormány szándékait eltorzító jelentéseket továbbított Londonba, a külügyminiszter pedig, akinek a Birodalomtól elszakadni szándékozó olasz tartományok szabadsága volt fontos, minthogy ez szolgálta állama kereskedelmi érdekeit, mondjuk úgy, rosszindulatú közömbösséggel, gyakorlatilag elutasította a magyar ajánlatot. Ha nem ezt teszi, abból hazája számára is származhattak volna előnyök, nem beszélve arról, hogy az együttműködés olyan európai külpolitikai rendszer kialakításának első fontos lépése lehetett volna (ne felejtsük el: 1848 tavaszán-nyarán a kontinensen minden bizonytalan), ami szükségtelenné tette volna a magyarok vérbe fojtását. Palmerston későn jött rá, hogy álláspontjából belső feszültségek (is) származhatnak. „A magyar győzelmek szenzációja viharosan fellázította az angol közvéleményt, és ebből Palmerston sem akart kimaradni” – írja az angol forrásokra és szakirodalomra is támaszkodó Hajnal a monográfiájában. A külügyminiszter aztán igyekezett politikai hasznot húzni a kivégzések miatt Európa-szerte föltámadó osztrák-, illetve Habsburg-ellenes hangulatból. „Késhegyre menő írásos harcba bocsátkozott Ausztria sátáni vezetőjével, Schwarzenberggel. […] Most Palmerston egyre küldözgette felháborodott felszólalásait Bécsbe a kivégzések, brutalitások ellen, holott […] előtte voltak az angol kolóniákról szóló helyzetjelentések, ezeroldalas beszámolók olyan embertelenségekről, »amelyekre Radetzky szíve is megreszketett volna és Schwarzenberg arca is könnyben ázott volna«.” 

Mint a sportban: sírni csak a győztesnek szabad.

Filep Tamás Gusztáv

Rögzült félismeretek, velünk élő tévhitek

Alighanem axiómaszerűen elfogadott tény, hogy a gyermekkor legizgatóbb foglalatosságainak egyike a felnőttek világának megismerése, titkaik kifürkészése, melybe óhatatlanul beletartozik a saját környezet és közösség rejtelmeinek a megismerése is. E rejtelmek számtalan esetben a múltba vezetnek, amely múlt elsődlegesen történetek révén tárul fel. A hallott, mesélt, továbbított történetek nem egyszerűen saját identitásunk (egyéni, családi, közösségi, nemzeti stb.) fokozatainak a kialakításában, megszilárdításában segítenek, hanem a világban való benne létünk, eligazodásunk, szocializációnk legfőbb útjelzői is. Egyik (irodalomesztétikai) egyetemi stúdiumom bevezető előadásán, afféle vitaindítóként gyakorta szorgalmazom megfontolásra Szerdahelyi István mondatait: 

A közvetlen környezetünkön túli valóságról szerzett legelső, világnézetünket mélyen formáló ismeretanyagból, a felnőttektől hallott mesékből úgy tudjuk, hogy az állatok, növények, szelek és csillagok emberként viselkednek. S ha ezt a hitet később a – szintén a felnőttektől kapott – okos magyarázatok ki is verik fejünkből, azért fogékonyak maradunk a természet antropomorf értelmezései iránt. Nem okoz gondot számunkra, hogy átvegyük az – újabb ellentmondásként – ugyancsak a felnőttek által belénk nevelt esztétikai értékrendet, amely azt írja elő, hogy jóllehet az állat és a szél nem ember, de a párduc szép, a víziló rút és a vihar fenséges, vagyis ezeket esztétikai szemszögből mégis emberszerű mértékekkel kell megítélnünk.

Kétségtelen, hogy esztétikai ítéleteink alapja legtöbb esetben a társadalmi közmegegyezés, a konvenció – és persze az otthoni neveltetés. Nemcsak abban számít ez utóbbi kardinálisnak, hogy mi szép, jó, netán hasznos, hanem abban is, hogy mi igaz, valós és hiteles, s mi nem. A szülők és felnőttek szerepe itt óhatatlanul kiemelt, de az iskolai oktatás mellett (főként a gyermekkor évei végén, a kamaszkorban) ez számtalan esetben ötvöződik, problémássá válik. Otthonról hozott családi, netán szűkebb-tágabb baráti környezettől hallott történetek, olvasmányok, filmek, saját maga által felfedezett dolgok szétszálazhatatlanul kavarognak egy kamaszban. A mód azonban, ahogyan a világot megismeri, többnyire mindig történetekre épül. Ezek révén sajátítjuk el környező világunkról és abban önmagunkról a legfőbb ismereteket, fogalmazzuk újra és újra hitvilágunk kérdéseit, ismerjük fel a transzcendenst, illetve képezünk olyan – múltba is nyúló – narratívákat, amelyek segítségével helyi és egyetemes emberi szinten is stabilnak tudhatjuk (legalább egy ideig) kulturális emlékezetünk identitáskonstrukcióit. A mára igen problematikus műfaji besorolású „történelmi regények” szerepköre is ekkor, ezekben az években válik lényegessé. (Amit manapság már döntően filmek, videók, világhálós tartalmak is kiegészítenek). A történelmi(nek mondható) regények, históriák, mondák nemzeti és helyi szinten is ötvözik a fiktív és a valós elemeket, zárt, teljes világot építenek a múlt egyes eseményeiből, de ezek ritkán hivatottak történelmi „éppígylétük” ábrázolására. Vagyis jó esetben is valóság, tények és fikció minőségi keveredését adják.

Egy fiatal persze ritkán tud magabiztosan disztingválni valós és hamis történelmi ismeretek között, akkor is, ha felnőttkora tájékára épp ez lenne a társadalmilag eszközölt tanulási folyamat egyik legfontosabb kitűzött célja: korábbi ismeretei bővítése, azok folyamatos kitétele ellenőrzési mechanizmusoknak, összevetése és elemzése tehát, s ezek következtében a korábbiak fölülírása, újabb ismeretelsajátítási és feldolgozási fázisok kezdeményezése. Anélkül, hogy különösebb pedagógiai mélységekbe vagy örvényekbe hajóznánk, e ponton egy nagyobb zárójelet is szükséges nyitnunk. 

A gyermekkor spontaneitása, kreativitása és kiszámíthatatlansága fokozatosan rutinokból felépülő létnek adja át a helyét, amit már Kosztolányi is elpanaszolt. Ez az oktatási folyamatokban is megmutatkozik, ahol értelemszerűen nem lehet mindent ma sem „élményszerűvé” változtatni, ha tetszik, a kisgyermeki rácsodálkozás szintjeire visszaszínesíteni. A tudományos megismerésnek (mint minden más megismerésnek, tanulási formának) ugyanis az átfogó ismeretszerzés a célja. A gyermeki vagy fiatalkori felfedezés spontaneitásával szemben ez jó esetben tudatosan, szervezetten és szisztematikus módon valósul meg. Mondhatni, a megismerő tevékenység az egyén felnőttkorára (sokszor szakmai képzése, képzettsége függvényében) az elméletek és a rendelkezésre álló bizonyítékok összevetését igényli, amit a szakirodalom leginkább elmélet-bizonyíték koordinációnak nevez. Ehhez azonban szükséges belátnunk, hogy a meglévő (korábban megszerzett) tudásunk sok esetben hiányos, esetleg téves, így új bizonyítékok keresésére van szükség. Ha az új bizonyítékok összhangban vannak a korábbi elképzeléseinkkel, akkor nem teszünk szert új megértésre, viszont megerősödik a vizsgált elmélet érvényességének a valószínűsége, tudásunk elmélyül. Ellentmondó bizonyítékok esetén azonban megkérdőjeleződnek az elképzeléseink, kikezdhetőkké válnak elméleteink, ami mentális diszkomfortérzettel vagy kognitív konfliktussal is járhat, amit mindenképp szeretnénk feloldani. Ennek egyik módja az ellentmondó bizonyítékok torzítása vagy figyelmen kívül hagyása, az árnyaló tényezők hárítása. Ez nem is csak fiatal(abb) korban gyakori, hiszen látszólag egyszerű megoldást kínál: elkerülhetők vele a tévedés belátásából fakadó negatív érzések. Ragaszkodunk inkább balítéleteinkhez, rosszul rögzült félismereteinkhez. Mindazonáltal tény, hogy ezek rámutat(hat)nak arra, hogy valamikor, valahol felületes ismeretet sajátítottunk el, amit érdemes (lenne) kiegészíteni újabbakkal.

Csakhogy a nem tudományos énünk összetett okokból ragaszkodhat az első elképzeléseinkhez (is), mint a gyermekkor féltve őrzött, bensőséges emlékeihez, akár tudat alatt is. A könnyű referencialitást, vagyis minden megtörtént életesemény fölelevenítését műveiben látványosan kerülő Bodor Ádám is azt nyilatkozta interjúkötetében, hogy: „a gyermekkor színei, hangjai, illatai, kísérő zöngéi, az eszmélés egész gyönyörűséges tárháza igenis beleköltözik a művekbe, mivelhogy kitörölhetetlenül él az emlékezés legmeghittebb rejtekeiben, hiszen mai fogékonyságaink mind-mind a gyermekkor élményvilágában gyökereznek.” Ebbe az egykori élményvilágba tartoznak a már említett, kamaszkorban olvasott regények is. Mert valóban történetek révén sajátítjuk el a világról szóló ismereteinket, találunk egyes szereplőkben mintákat, azonosulási lehetőségeket, sőt az ezekben leírtakat – ha csak absztraháltan is – valóságként kezeljük. Olvasmánylistáinkon a mesék világa, majd a kalandregények/lányregények után a múlt rejtelmeibe kalauzoló mozgalmas (tan)történetek következnek. Ezek ráadásul Európa-szerte generációkat és azok történelmi tudatát határozták meg az utóbbi két évszázadban. Walter Scott (még névtelenül publikált) 1814-es Waverleyje egy sor történelmi tárgyú regényt indított útjára, hiszen az európai klasszicizmus és főként a romantika kedvezett az önállósuló műfajnak: a történelmi regények saját jelenüket szinte kivétel nélkül megelőző korok gondolat- és érzésvilágához viszonyították, s azt úgy ábrázolták, hogy hőseik sorsában a népélet, majd a nemzet nagy hőstettei, sorskérdései is tükröződjenek.

Újabb problémakört jelent, hogy míg a természettudományos gondolkodás fejlesztése fontos célként jelenik meg ma is a tantervekben, a társadalomtudományi ismereteink sok esetben esetlegesnek vagy szubjektív megítélés alá esőnek tűnnek. A két, valójában szétválaszthatatlan területre sokáig komoly hatást gyakoroltak olyan szerzők munkái, mint Jean Piaget kognitív fejlődésre vagy fejlődéslélektanra vonatkozó elméletei. (Eszerint a természettudományos gondolkodás alapjai serdülőkorban, a formális műveleti szakaszba lépve sajátíthatók el. Az újabb kutatások már cáfolják ezt, s egy részük azt állítja, már az óvodáskorú gyermekek is rendelkeznek a természettudományos gondolkodás bizonyos összetevőivel). Mindeközben azt tapasztaljuk, hogy mennyi tényismeretre vonatkozó hiányossággal rendelkeznek a középiskolások és az egyetemisták is. Ha rá szeretnénk jönni, hol siklik ki a folyamat (mind a természettudományos, mind a humántudományos ismeretelsajátítás terén), érdemes visszatérni időről időre az alapvető kérdésekhez. Ahhoz például, hogy a gondolatok az elme alkotásai, ennélfogva a fizikai valóságtól külön léteznek, s ezek lehetnek hiányosak vagy akár tévesek is. Az ún. tudatelmélet részeként ez a képesség már négy-öt éves kor táján is kialakulhat, s ennek segítségével belátható, hogy ugyanarról a dologról többféle vélekedés is alkotható. Az életkor előrehaladtával felmerülhet tehát az igény arra, hogy az alternatív elképzelések közül kiderítsük, melyik a helytálló. Minél több ismerettel rendelkezik ugyanis valaki egy témáról, annál hatékonyabban tudja majd megítélni a régi és az új információk relevanciáját.

Bár lehetne, most nem nyitok újabb zárójelet ezen „információk” felnőttkori, tudatos, érdekvezérelt (hatalmi, ideológiai vagy piaci stb.) torzítási gyakorlatairól. A 20. században számtalanszor előfordult (autoriter politikai konstrukciók és propagandájuk, vallási megfontolások vagy gazdasági érdekszférák és médiamanipulációik miatt), hogy egy-egy esemény megítélését befolyásolták, más színben tálalták, másként közvetítették, interpretálták és kívánták továbbhagyományozni, mint ahogyan az megtörtént. Ez sajnos evidencia. Fontosabbnak érzem témánk felől azt az aspektust hangsúlyozni most, ami kevéssé nyilvánvaló. Hogy tudásunk, világról alkotott képünk, benne történeti ismereteink is (és így téves vagy félismereteink is) – a természettudományos elméletektől eltérően – nemcsak bizonyítékokon alapulnak, melyek segítségével elképzeléseink könnyen megerősíthetők vagy cáfolhatók, hanem egy sor egyéb kritérium is közrejátszik tényként való elfogadásukban. Alapvetően ilyen a pszichológiai aspektus vagy az érzelmi hatvány. Amikor eleve nem is a „valóság” érdekel, hanem az, amit szüleink, nagyszüleink annak akartak hinni, látni és velem is láttatni. Ami segített nekik egykoron túlélni, tovább lépni vagy csak okosan boldogulni, akkor is, ha mi, felnőttkorban már nem egészen ezt tapasztaltuk, nem is ezt tanultuk, de aminek (ha jobban belegondolunk, épp ezért is) racionálisan belátható, kézzelfogható történeti okai vannak. Hogy Erdély mindenkoron magyar föld volt, hogy a Magyar Királyság határait több tenger mosta, hogy Zrínyit nem vadkan ölte meg, hanem összeesküvés áldozata lett, hogy egy sor történelmi igazságtalanság esett meg velünk – és azokban nem sok saját szerepünk, felelősségünk volt. Görgei így lett „árulóvá”, Mohácsról is azt gondoljuk, amit, mert az egyszerű magyarázatok általában fölszabadítják a kognitív disszonanciák terheit. A 20. században jellemzően már nem (csak) belső, sokkalta inkább külső ellenfelekre, árulásokra hárítottuk a történelmi felelősséget. Volt persze, amikor jogosan. A tévhitek maguk viszont épp azért tévhitek, mert a tények feltárása helyett a kollektív meggyőződés dolgozik bennük: érvek helyett csoportos meggyőződések működtetik. A történelmi források ilyenkor rendszerint nem kerülnek elő vagy eleve feltáratlanok, az eseményeknek azonban jellemzően van történelmi valóságmagjuk, a képzetek és félismeretek így könnyűszerrel befészkelhetik magukat a köztudatba.

Annak idején a Széchényi Könyvtárban magam is segítettem azt a 46 részes ismeretterjesztő filmsorozatot, amelyet az ismert tévés műsorvezető, Nagy György álmodott meg a köztévében, s ami Magyarország történelmét (alcíme szerint is Történelmi tények, tévhitek és legendák hármasában) igyekezett bemutatni. Ma már tudjuk – például Ablonczy Balázs remek könyveiből –, hogy milyen szívósak a Trianon-legendák, köztük az például, hogy Mária, a román királyné számos vezető politikusnál kijárta, sőt „kihálta” a számunkra elfogadhatatlan diktátumot, vagy az, hogy a francia miniszterelnök Clemenceau magyarok iránti ellenszenvét az táplálta volna, hogy magyar származású menye volt, aki megcsalta a fiát, utóbb el is váltak. Ha valami sérti az erkölcsi világképünket, igazságtalannak érezzük a megtörtént eseményeket.

Tormay Cecile Bujdosó könyvét nagyon sokan történeti forrásként fogadják el. Egy naplóból természetesen tudható, hogy annak szerzője 1919. április 13-án mit csinált, hol s miért „bujdosott”, de azt, hogy a Szovjet házban Budapesten Kun Béla mit csinált, s miért mondta, hogy föl kell akasztani minden reakcióst, azt az írónő legfeljebb vizionálhatta, vagy utólag konstruálta bele fiktív művébe.

A hibás ismeretek, érvek szívóssága látványosan fennmarad történelmi vitahelyzeteken kívül is, vagyis ezek érvényesek jobb szándékú, nem politikai legendáriumokra is, mint amilyenek az irodalmi tévhitek. Tudjuk, hogy Petőfi a Nemzeti dalt nem szavalta el 1848. március 15-én a Nemzeti Múzeum lépcsőjén. Elszavalta másutt és máskor ott is talán, de 15-én bizonyosan nem. A nemzeti emlékezet bearanyozta helyszín és a költő-forradalmár kultusza ugyanakkor máig szétválaszthatatlan. Széchenyi ugyan soha nem találkozott Petőfivel, de Széchenyi (már tébolya közelében) azt írta: „Petőfi az én fiam” – s a színvonaltalanabb Petőfi-irodalom több életrajzi szólama ezt az állítást szó szerint értette, készpénznek vette, legalábbis elképzelhetőnek gondolta. Diákjaimnak ma is el kell mondanom, hogy Arany és Petőfi között alig hat esztendő volt csupán a korkülönbség, s az irodalmi életben kettejük közül Petőfi volt a járatosabb, rutinosabb: úgy látszik, a gimnáziumok többségében még mindig az „idős, megfontolt Arany” és a „fiatal, lánglelkű Petőfi” képe hagyományozódik tovább.

Madách ismert remekművéből számtalanszor idézik az ismert sorokat („Be van fejezve a nagy mű, igen. / A mű forog, az alkotó pihen. / Évmilliókig eljár tengelyén, / Míg egy kerékfogát ujitni kell.”) de aligha tudják, hogy ezek javarészt Arany János betoldásai, javításai, aki a szöveget átírta, mondván, az eredeti sorok (többek közt az Úr megszólalásaiban az olyan szófordulatok, mint az „azt hiszem”) egyszerűen blaszfémikusan hatottak volna.

Azt magam is sokáig rosszul tudtam, hogy a Kossuthtól származtatott jelmondat (mely a magyar ifjakat tengerészi pályára buzdító felhívásként vált ismertté) eredetileg „Tengerhez magyar, el a tengerhez!” formában hangzott el, s nem a mindmáig hangoztatott és tévesen idézett „Tengerre magyar!” változata a hiteles.

Hogy helyi legendákról, felületes „tényekről” is szót ejtsek: Krúdy Gyula a 19. század végi Nagyváradra érkezéséről szólva Nagy Endre az Egy város regényében azt a „Pece-parti Párizst” emlegeti, ahol a szerkesztőségekben Adyt is ismerik, ami nyilvánvalóan történetietlen és téves. Krúdy és Ady sohasem éltek egy időben Nagyváradon. Mindmáig több helyütt olvasom azt is, hogy Ady Endre, Biró Lajos és Nagy Endre triumvirátusa milyen meghatározó volt az új század első éveiben a város publicisztikai és irodalmi életére. A valóságban ők hárman alig másfél hónapig tartózkodtak csak együtt Nagyváradon: Ady 1899 decemberében érkezett, Biró 1900 tavaszán (ők ketten együtt albérletet is kivettek), de Nagy már sok éve a városban dolgozott, ott végezte tanulmányait a jogakadémia hallgatójaként, viszont épp a fiatalabbak érkezésekor, az új évszázad legelső hónapjaiban költözött el Váradról. 

A városi legendáriumok persze nem a cizellált történeti ismereteikről híresek, s ezeket sajnálatosan bölcsészpalánták és fiatal kutatók is olykor készpénznek veszik. Ugyanígy lehetne emlegetni Ady helyi „kalandjait” ecsetelő írások pontatlanságait, vagy azt, hogy A fekete zongora ősképét – bár szép a keretezés, s elvben lehetséges lenne, még Dutka szép visszaemlékezésébe (A Holnap városába) is bekerült – nem egy váradi bordélyház vak zongoristája ihlette. A híres vers nem is ott született, hanem már Pesten, s persze sokkal univerzálisabb, mintsem ilyen konkrét, referenciális jegyekkel bírna.

Nem balítélet, csak egyszerű felületesség rejlik A Holnapos költőket mint modern „váradi” poétákat említő forrásokban. Az 1908-as hetesfogat költői döntő többségben fogadott fiak: közülük egyedül Dutka Ákos volt helyi születésű: Ady Endre Érmindszenten, Babits Mihály Szekszárdon, Balázs Béla Szegeden, Emőd Tamás Berekböszörményben, Juhász Gyula Szegeden, Miklós Jutka Berettyóújfaluban született. Természetesen ez nem zárja ki, hogy többüknek Várad jelentette a korabeli modern, lüktető nagyvárost.

A néphit persze ritkán törődik a tényekkel. Az egyik helyi legenda úgy tartja (én is ebben a képzetben nőttem föl!), hogy a nagyváradi püspöki palota 365 ablaka az év napjaira emlékeztet, az esztendő minden egyes napján más-más ablak nyitható ki: a valóságban a Patachich Ádám püspök megbízásából Franz Anton Hillebrandt által épített palotaépület ablakainak száma a 290-et sem éri el. Ugyanezt a tévhitet az említett Nagy Endre-könyv is megismétli. Dutka említett könyvében (ami alcíme szerint helyesen „legendás korrajz”) a grandiózus épülettel kapcsolatban azt az anekdotát is felemlegeti, miszerint az épülő palota méretei és az elhúzódó építkezések költségei magasabb fórumokon, a bécsi udvarban is megütközést keltettek, s ekkor az uralkodó Mária Terézia azt mondta volna: „Nagy ól ez egy disznónak, Excellenciás uram!” A szájhagyomány szerint Patachich válasza sem maradt el: „Ketten is elférünk benne, Felség!” – ami vagy így volt, vagy nem, de az emlékezet gyorsan összekötötte azzal a ténnyel, hogy a püspök áthelyezésre került, s végül csak egy éjszakát alhatott az 1776-ban elkészült palotaremekben.

A romantikus tévedésekhez képest egészen más a helyzet, amikor a történeti forrásokhoz való hozzáférés eleve korlátozott vagy hatalmilag tiltott. Például amikor egy kisebbségi közösség azzal szembesül, hogy történelmét, kultúráját, identitását tudatosan torzítják, fedik el vagy kísérlik meg átírni. Ez jellemzően autoriter, diktatórikus rezsimek sajátja. Az 1980-as évek legvégén egyik kedves gimnáziumi történelemtanárom (elég, ha Feri bácsit írok most, sokan ráismerhetnek) úgymond felmondta a román kommunista idők kötelezően tanítandó világtörténelmét s lediktálta (akkor már kötelezően románul) a leckét, aztán arra kért bennünket, csukjuk be a füzeteket. A hátralévő 10-15 percben viszont elmondta azt, ami valóban történt, amit valóban tanítani akart volna nekünk, amit úgy ítélt meg, fontos tudnunk. Nem volt kockázatmentes vállalkozás, mondanom sem kell, úgy tudom, hosszú éveken át más évfolyamokkal is így tett, s csodás módon mindenki megértette, hogy mi zajlik: felmérte a helyzetet s hallgatott is a dologról, közben hétről hétre ittuk a tanár úr szavait.

A szóbeli, pláne a tiltott, bújtatott, repressziós állapotokban történő közlések (utóbb) sokszorosan ellenőrzendő történelmi vagy kultúrtörténeti adathalmazt is jelentenek. Más kérdés, hogy a belénk nevelt ízlésítéletek és meggyőződések sokáig kikapcsolhatatlanoknak mutatkoznak még a szakmabeliekben is. Olykor akkor is, ha belátjuk ezek kezdetlegességét, töredékes vagy felszínes voltát. Egy irodalom- vagy társadalomtörténész esetében – aki Jan Assmann szép hasonlatával élve olyan, mint a töredékes adatokat egymás mellé helyező levéltáros, vagy az a régész, aki egymás fölött egyszerre látja és átlátja a különböző korok lerakódásait – is automatikusan működni kezdhet a „régi ismeret”, mely érzelmileg egykoron átszínezte primer élményét. A folyamatos ellenőrzés azonban jó esetben lehetővé teszi, hogy elfogultságainkon úrrá legyünk, s mint a bevezetőben idézett Szerdahelyi István írta: „az értelmileg belátott igazságok személyes meggyőződésünkké válva új érzelmeket támasztanak bennünk”.

Ma már a történeti elékezet hiteles megőrzésének számos tényezője, forrása, szintje és lehetősége van, s ezek között csak az egyik a tudományos igényű történetírás maga. Az ismeretek közvetítésében ennél nyilvánvalóan szélesebb hatóköre van az iskolai oktatásnak, egyes múzeumok, könyvtárak programjainak, kiállításainak, a hagyományos média és az online ismeretterjesztés különböző fórumainak, s a történelmi hagyományőrzés számos formájának is, ideértve a történelmi regényeket és azok színpadi, filmes változatait. Lényegében minden (formális és nem formális) közvetítő csatornát fel szokás itt sorolni, amelyek a kánoni „értelemgondozás” összetett eljárásait levezényelni hivatottak. Megmutatva azt is, mi téves/hamis bennük, s mi nem. E felsorolásból ugyanakkor legtöbbször látványosan kimarad az egyik legfontosabb kategória: az otthonról hozott tudás- és véleményanyag. Márpedig abban, mi igaz, s mi nem, mit fogadunk el annak, s mit nem, nagyon sokáig az „otthoni” évek számítanak. A mai X generáció (s az előttünk járók) számára ez még – a korszak történelmi sajátosságainál fogva is – evidencia.

A 20. századi nemzeti tragédiák és a különböző elnyomó rezsimek – épp a dolgok kimondhatatlansága, megvitatásának hiányos- vagy egyenesen tabu volta miatt – fokozták tehát a tényszerű feldolgozás és a tárgyszerű értékelés, a valós szembenézés vagy éppen a szembesítés esélyeit. Mindez ma egészen más okokból vet baljós árnyakat a közeljövőre, hiszen a statisztikák azt mutatják, számosan felnőttként, az iskolapad után már nem vesznek könyvet a kezükbe. A „többség” irodalmi vagy történelemi ködképei, pontatlan ismeretei így ritkán módosulnak, ritkán íródnak fölül s lesznek értelmileg belátott igazságok, hisz eleve csekély a racionális hátterük. 

Az ezredforduló óta sokat hangoztatott „life-long learning” (az életen át tartó tanulás) még mindig nem vált kellő gyakorlattá, vagy ami rosszabb, helyette sok esetben a tendencia átcsapott a totális relativizálás szféráiba. Amikor a biztosnak vélt (korábbi, történeti) tudást is könnyűszerrel fölülírják a közösségi média oldalain vagy egyéb platformokon szembejövő hangzatos és harsány állítások, a szakmai szűrőkön át nem esett, teljesen kontrollálatlan megállapítások, valós ismeretanyag szerepében tetszelgő vélemények. Ne legyenek kétségeink: az álhírek, fake news-ok a múltat is kikezdik, átírják. Ilyenkor az egyének többsége – bár sejti ugyan, hogy az általa valamikor tanultakkal e „kapott” információk teljesen szembemennek, akár meredeken ellent is mondanak azoknak – divatból vagy egyszerű lustaságból nem olvas utána a közösségi platformokon kapott információknak: nem kezd alapszintű kutatásba sem, nem mélyül el a témában, nem végzi el az ellenőrzés elengedhetetlen, a tudományos igényességhez hozzátartozó lépéseit. Mára a középiskolások között is egyre jobban elharapóznak a különböző történelmi összeesküvés-elméletek, amelyek rohamosan terjednek a világhálón és a különböző videómegosztó (streaming) oldalakon. „Nem tudom megítélni, csak továbbítom” – olvasom számtalanszor a felületes és kártékony hírek/posztok alatt idősebb, nyugdíjas ismerőseim által is a kiírt, önfelmentő sorokat. De minek töltjük meg szeméttel egymás (és a magunk) virtuális postaládáját? Pláne azt, aminek digitális nyoma is maradhat, hiszen egy későbbi időpontban a keresőmotorok mennyiségi mutatói alapján ezek több „találatot” adhatnak majd ki, mint a valós, ellenőrzött, szűrt, validált tételek! Az pedig, hogy a mesterséges intelligencia milyen fokon lesz képes szűrni egy történelmi esemény megítéléséről szóló (valid és nem valid) véleményeket, az ma még nagyon is nyitott kérdés, ami viszont – túl a manipulált, érdekvezérelt tényezőkön – a kollektív felelősségünk kérdéskörét is felveti. Akkor már minden szempontból jobb lenne megmaradni a történelmi regényeknél…

Boka László

október 23, 2025 | Fábián Sándor | Kultúra | Rovatok
MEGOSZTOM

Lakóim voltak 3. – Páskándi Géza, gyümölcs és gyökér között a törzs

Október 23-án, 18 órától a Léda-ház kultúrtérben emlékezünk az 56-os forradalom kitörésének évfordulójáén a 30 éve elhunyt Páskándi Géza íróra. Az alábbiakban Fábián Sándor költő memoár-sorozatának egy részletét olvashatják, amelyben a Páskándi-házaspár hetvenes évekbeli nagyváradi látogatásának állított emléket.

Milyen is ez a költő „változatlan emberi lebegésében, örökkön gyümölcs és gyökér közt”? A tű foka, a kiváló verseskötet 1973-ban (amikor telefonon megkérdezték tőlem, lenne-e szobám-ágyam Páskándi Gézának és feleségének) már járt a kezemben, s bele-belelapoztam. Hogy – az ő gondolatmenete szerint fogalmazva – hadd keressen meg egy-egy verse… Tudtam, hogy Géza az 1956-os magyar forradalomnak egyik börtönre, Duna-deltai kényszermunkára ítélt áldozata volt, és megdöbbentettek bizonyos sorai: „Kakas voltam // Kukorékoltam / A Kés előtt / A Kés színe előtt // A golyót idegessé tette a sikoly / …Tedd idegessé az ölőt!”

1957. március 19-én tartóztatták le, tudtam meg sokkal később a Megvallások című posztumusz könyvéből, amit a 73-as év sudár, eleven, szép vendég Anikója, Páskándiné Sebők Anna már mint özvegy adott ki 1999-ben (Nap Kiadó). Tudtam meg sokkal később… Mert amíg nálam laktak, az igaztalan politikai ítélet meg a hat hosszú év börtönélet nem volt téma! Én jóérzésű vendéglátóként nem kérdezősködtem róla, ő pedig nem beszélt nagy megpróbáltatásáról.

Tehát 1973 nyarán – illendő bejelentkezés után (azt hiszem, Varga Vilmos színművész barátom volt a kapcsolatteremtő) – becsengetett negyedik emeleti lakásomra Páskándi Géza és felesége, Sebők Anikó. Csinos, ízlésesen öltözött, karcsú fiatalasszony s mellette Géza, gondosan vasalt szürke öltönyben, fiatalosan, mosolygós-jókedvűen. És közvetlenül.

– Szervusz, Sándor, megmászattak a lépcsőid! – fogott kezet velem.

És bemutatta Anikót, aki mosolygós barátságossággal fogadott rokonszenvébe. Anna, leendő feleségem is megjelent, s a két hölgy bájossága, no meg a Géza természetessége (mi tagadás, én bizony féltem valamiféle költői allűröktől `a la „Tű foka”-versek) egyből otthonosabbá, családiasabbá tette legénylakásomat.

– A fiam, Mandi szobája a tietek – tessékeltem be őket. – Az ágy bizony egyszemélyes… – tártam szét karjaimat, és (a szó fizikai értelmében is) felnéztem rájuk.

Géza megérezte a szorongásomat.

– Bizonyára magasabbak vagyunk a fiadnál, de szélességünk még nincs! Jól elférünk majd. Megmondanád a napi időbeosztásodat: mikor mehetünk, jöhetünk?

– Éjjel-nappal, hiszen kulcsotok van! – nyújtottam át a lakáskulcsot.

– Te orvos vagy! (Szavamra, ritkán mondták ki ilyen tiszteletteljes hangsúllyal az orvos szót!) Dolgozol, én meg Anikóval csak itt lebegek Nagyváradon. Ne udvariaskodj, segíts, hogy ne zavarjunk!

Szelíden parancsoló utasítás volt… Elmondtam hát a heti munkabeosztásomat. („És az én lebegésem, változatlan emberi lebegésem – örökkön // gyümölcs és gyökér közt…” – villant belém megint a néhány verssor.)

Nos – sajnos, mondom ma már –, valóban nem zavartak. Ami azt is jelentette, hogy nemigen futottunk össze egy-egy hosszabb beszélgetésre. És azt is jelentette, hogy – engem kímélendő? – nem adtak alkalmat történésekre, amit most de szívesen elmesélnék!

Az először elismerő hangsúllyal kimondott „orvos vagy” kijelentést aztán még hallhattam egyszer, amikor valami kis vers-zsengémet mutattam meg Gézának. Finom megfogalmazása volt annak ekkor már, hogy: nem igazán költő. Õszintén kijelentem – tőle (bár nyilván nem fogadtam el) nem esett rosszul. Tanítani próbált, valahogy így:

– Ne keresd a verset, a vers találjon rád… Ne hajts tovább egy ötletet a saját lendületénél…

Fejből nem tudnám idézni mindazt, amit akkor – alkalmi Tanítóként úgy félórányi időben, hanyagul a konyhaasztalra támaszkodva, néha saját verseiből is pár soros példákat szavalva – előadott. Ám szerencsére szövege „megkeresett”: egyszer csak (későbbi időkben) rálapoztam A tű foka című kötetében. Íme (kivonatosan idézve):

– …A szó választ ki minket, ahogy már mondtam neked… Leírjuk az ezer szót… és aztán az ezret válogatjuk… S az ezerből valami néhánynak, melyen már érzik a megűzött szó szaga, maradásra megkegyelmezünk. És… ahol a vers megáll, ott befejezem… Ha függőben marad is így, egészebb, mintha indulaton és lendületen kívüli formába terelném a kerek befejezésért. Töredékes líra, melynek egésze – egész képet ad. S aztán ebben a fűtengerben felpiroslik egy-egy szamóca, egy-egy kék vagy lila virág, amely kerek… Mondok neked néhány példát: „Orrot, orrot egy szegény szagnak, / Egy szegény világtalan szagnak orrot // Kolduló szagom / Kolduló szagom kitárult tenyerekkel / Ó, a szagom kíséri még sokáig.” Mármint a járókelőt, Sándor. A költő a járókelő, az olvasó koldusa. Megalázott helyzetben van? Nem. Ez a mások tudatáig eljutás egyik módozata. Szerencse is kell, hogy orr találtasson – nevetett.

– Persze, kerek versek egyből is születhetnek. Gondolj csak egy záróra utáni vendéglői képre, takarítás előtt: „A székek ülepe égnek áll / Föntről ülepet várnak // Mikor a székek lába / Egeknek áll // Mélyen / Lakoma van”.

– Kedvenc költőid? – kockáztattam meg a kérdést. És – válaszolt a szokványos álriporteri „fordulatra”:

– A szűz-szó, miután feküdt Ady és Kosztolányi, és József Attila és Majakovszkij, és Szabó Lőrinc és Illyés Gyula, és Balassi és Berzsenyi, és Erdélyi József és Sinka, és Kassák és Weöres és az ifjabb népiek ágyában, választhatott: vagy örökre tehetetlen lesz ennyi csontigszívó, nagy élmény után, vagy kitalál valami új és szép perverziót. Ezt vélem én kitalálni…

– Két nagyszalontai költőt – Erdélyit és Sinka Istvánt – említettél. Arany János…?

– Költő-géniusz, ez a véleményem róla. Meghaladhatatlan. Útját mintegy megvásárolta… Esetleg csak kerülő ösvényeken előzhető…

– Isten-hited? Vagy másként: véleményed a Teremtőről?

– „Maga az élet, maga az élőlény a teremtés többágú koronája. Növény, állat, ember. Darwin szakbarbár módjára egyszerűsített. Egyébként: a világ egy egész, ez igaz, de két döntő része van: szellem és anyag. Egyik sem előzte meg a másikat. Isten csakis teremtése által lehet Isten. Teremtése véle születik s ő – Isten – teremtése okából. Isten tehát a teremtéssel egyidejű lét. A Szentírás a Teremtő Istennel kezdődik, s nem előéletével.”

Nincs mit tagadnom: az 1999-es Megvallás című kötetet lapozgatva (kiadta a Nap Kiadó és Páskándiné Sebők Anna) is írogatok, hiszen a Könyvben Géza szavait, odavetett okos, briliáns gondolatait vélem hallani az akkoriban szűkszavú költőtől, írótól. Elveinek, gondolatainak valamelyes hányada mégiscsak elhangzott „birtokomon belül” is, csak hát a romló memória… Szóval: köszönet e vallomások, emlékiratok megjelentetéséért, Anikó!

Már csak bizonyos, számomra ismeretlen adatokért is. Például, hogy 1957-ben ítélték el állam és közrend elleni izgatás vádjával; 1963-ban szabadul, 1967-ben rehabilitálják. Itt. Írószövetségi díjat kap, még itt. Hogy 1977-ben József Attila-díjat kapjon már ott, Budapesten.

Egyébként nálam végleges magyarországi honosítása előtt (ez 1974 február hónapja), az előző év nyarán lakott-laktak. Mint már említettem, csendes eleganciával, zavarni-nem szándékozással.

Anna (leendő feleségem még akkor) többet beszélgetett velük. S nem csupán Anikóval, Gézával is. Vele egyeztek meg a „vakáció-végi” búcsúvacsorában is. Ami jóízű sörözgetés és dús asztal mellett le is zajlott, nyárvégi kellemes estén, a Dacia szálló vendéglőjének teraszán. Ekkor kaptuk a meghívást is majdani otthonukba, amit persze még ők sem sejtettek, hol lesz.

…És 1988-ban sor került egy budapesti kiruccanásra. A budai ház címét Anna – akkor már tízéves leányom, Judit anyja – lelevelezte-telefonálta. Géza a lakóm volt – és én lakója lettem! Mintegy hét napig. Remek sörök fogyasztása, felszabadult beszélgetések, Anikó kiváló vendéglátása… Nem lehet elfelejteni.

– Nem villa, de összkomfortos, kertes ház! – dicsekedett Géza. Joggal dicsekedett: nem az államtól „utalták ki” számára – ő írógépelte össze. Egyébként hadd írjam ide: a vendégszobába, ahol én aludtam, hajnalonta már gépfegyver-ropogásnál szaporább ütemben hallatszott tevékenysége. Ha jól tudom, éppen királydrámáin dolgozott. No meg a Kortárs felelős szerkesztőjeként sok minden egyében.

Kéziratot sohasem mutatott vagy olvasott fel. Hát… A jó, immár baráti hangulat volt a fontos.

Mi naponta kijártunk pesti barangolásokra, s ilyenkor gyakran bementünk a Kortárs szerkesztőségébe. Géza ilyenkor velünk együtt sétált, majd utazott haza. (Mindig taxival járt, asztmája kényszerítette.) No de a Tulipánig, a törzs-bárig gyalog mentünk. Ott kezdődött a jó sörök fogyasztása. Számomra ez akkor a mennyországot jelentette, hiszen azok a külföldi márkás sörök nálunk akkor még nem léteztek… Mondanom se kell, hogy feleségem, Anna mindettől kevésbé volt elragadtatva, de Géza „szelídítette”: hagyd, hiszen itt vagytok!

Gézán egyébként sohasem látszott meg, hogy ivott. Csupán jovialitása fokozódott ilyenkor. Aminek akkor már, mint „befutott” művész, józanul sem volt híján.

Velünk szemben!

Ez úgy tudatosodott bennünk, hogy egyszer, amint a Lánchídon sétáltunk, „Zebi” jött velünk szembe. A hegedű-oktató, Váradról áttelepedett tanár, akinek – restelkedve vallom be – e pillanatban nem jut eszembe a becsületes családi neve. Kitörő öröm részéről, részünkről, aztán a Zebi nőies kíváncsisága:

– Hol laktok itt Pesten? Mióta?

Mondtuk, hogy hol.

– Az nem lehet! – hitetlenkedett Zebi. – Páskándi Géza senkit nem fogad vendégségbe! Ne haragudjatok, nem hiszem!

Olyannyira nem hitte, hogy – miután kávéra hívott meg bennünket – felajánlotta:

– Ha jól értettem, holnapután mentek vissza Váradra? Elviszlek benneteket a kocsimmal, úgyis dolgom van arrafelé…

Szaván fogtuk s meséltük a dolgot Gézáéknak is.

– Tudjátok róla, hogy… – Szünet. – Szóval tudjátok. De rendes fiú. Miért ne segítene a hazamenetelben?

És jött az utolsó nap a budai Páskándi-házban, jöttek az utolsó beszélgetések. „Fényképezkedésre” is rábírtuk Gézát. Ami nem ment könnyen, de végül is kötélnek állt. Hogy pizsamában? Ez csak a képek családias hangulatát növelte.

Egy előző napi téma kapcsán egyszer csak odafordult hozzám:

– Te Sándor, tudd meg, hogy nemcsak szép, de okos feleséged is van!

A bókot Anikó is hallotta, és nagyvonalúan egyetértett vele. Talán ekkor tudatta velünk – férj-feleség egymáshoz viszonyulása kapcsán – a bizalmas titkot:

– Tudjátok, hogy a lányunk hány éves? No, számoljatok csak! Bizony ott fogant, a Sanyi oldalszobájában!

…Aztán megjelent Zebi hámlott zománcú Daciájával. Vásárolt cuccok, meg az Anikóék ajándékai – alig fértünk a kocsiba.

Búcsúzkodás. A vidám „jó utat kívánás”, a lelkes integetések közepette ki gondolta akkor, hogy Gézát utoljára öleljük át?

Ui.

Nem állom meg, hogy papírra ne vessek néhány gondolatot, amelyeknek „csíráit” emlékezetem szerint már „lakómként” elmondta, de olyan tömören, hogy most a Megvallásból kiszemelgetve idézném fel őket. (Kiszemelgetve? Ezek a gondolatok látókörömbe furakodtak, „megkerestek”…)

A Balkánról írja (miután hosszan vall Bukarest-szeretetéről): A Balkán? Török-görög-szláv és latin, neolatin elemek sajátos vegyüléke. Átitatja a levantei szellem… Mivel sok idegen nép uralta e táj népét, szinte dicsőség a törvényt kijátszani. Itt minden „csiszlikség” – burkolt szabadságharc. „Õket csapjuk be, nem magunkat.” Kiket? A török basát, a fanarióta görögöt, a szláv bojárt, a római patrícius-utódot… a magyar grófot, nyugati püspököt… Ebben tehetség és életerő van.

„Az én nacionalizmusom”, fejtegeti másutt. Jóravaló nacionalizmus, mely a közömbösöknél, a semlegeseknél jobban szereti a többi nemzetet… Bolsevik rasszisták, világhódító fasiszták, fasisztoidok próbálják azonosítani a sovinizmussal… Sok minden belefér az én nacionalizmusomba. A Glóbusz-patriotizmus is. A tízparancsolatnál aligha van időtállóbb törvény… Egy igazi nacionalista, aki a független, szabad nemzetek ökumenizmusára törekszik, nem csupán azt vállalja: Tiszteld apádat és anyádat, hanem hozzáteszi, hogy mások apját és anyját is méltán tisztelhessed! Ez az én nacionalizmusom veleje!

A szelekcióról így ír: Noé a vízözön előtti sietségben csak a keze ügyébe eső állatpárokat viszi bárkájába. Nincs ideje mintapéldányok kiválogatására. A katasztrófa maga válogat… Dehogyis a legerősebb példányok győznek mindig, dehogyis a legjobbak… Katasztrófák idején épp a félénkebbek menekülnek meg inkább…! Az igénytelenség a megmaradás záloga…

(Megjegyzés: nemigen használtam idézőjelet, mert sok helyen tömörítettem. Elnézést remélek ezért a Kiadótól. F. S.)

Forrás: Epa.oszk.hu

A borítóképen balról Páskándi Géza, jobbról Fábián Sándor, ezen szöveg szerzője létható.

szeptember 27, 2025 | Nagy Angéla | Kultúra | Rovatok
MEGOSZTOM

Nagy Angéla: Egy Adynak köszönhető barátság

Szakmám szerint közgazdász, adótanácsadó, könyvelő vagyok, így felmerülhet a kérdés, ugyan hol és hogyan ismerkedtem meg Péter I Zoltánnal, hogy kerültem vele baráti kapcsolatba. Ez bizony nem szokványos történet. Zoltánt életének utolsó négy évében volt szerencsém ismerni, pontosabban 2016 decembere óta. Ezt a barátságot kinek másnak, mint Ady Endrének köszönhetem.  

Középiskolás korom óra kedvenc költőm Ady, ezt főként nagyszerű irodalomtanárnőmnek, Pécsi Ágnesnek köszönhetem. 2016-ban a fejembe vettem, hogy ideje lenne ellátogatni Nagyváradra, mégiscsak milyen dolog, hogy még nem láttam a Pece-parti Párizst, ahol a fiatal Ady életének oly meghatározó éveit töltötte.  Elszántságomat az is erősítette, hogy nem sokkal előtte, tulajdonomba került egy régi, antikvár könyv, a Tavasz Váradon című kötet, amit 1937-ben Nagy Andor, a szerző Emőd Tamásnak dedikált. A könyv Ady Endre nagyváradi regényes életrajzát tartalmazza, s e dedikált példány lapjain ceruzával írt széljegyzetek is voltak. Mondanom sem kell, elolvasása után még jobban kíváncsi lettem a városra. 

Addig keresgéltem nagyváradi Facebook csoportokban érdeklődve, hogy végül találtam valakit, aki vállalta, hogy végigkalauzol Váradon úgy, hogy Ady nyomában járjunk, tehát minden Adyhoz köthető helyet megmutat. Farkas László volt a kalauzom, azóta jó barátom, aki egy esztendeje ugyancsak elhunyt.

Felejthetetlen volt először látni Nagyváradot, mindezt Ady Endre emlékére felfűzve, valóságos időutazásban volt részem. Laci később megemlítette, hogy él itt a városban egy újságíró, Ady-kutató, aki sokkal jobban ismeri Ady Endre életét, mint Ő. Megígérte, megpróbál összehozni egy találkozót. Zoltán a meghívást nagy örömömre elfogadta, bár úgy gondolom, jelentős befolyásoló tényező volt, hogy vittem a találkozóra ezt a régi könyvet, a Tavasz Váradont. Fel is csillant a szeme, amikor a ceruzával írt bejegyzéseket meglátta a lapszéleken. Mint később bizonyosságot nyert, tényleg maga Emőd Tamás írogatott bele, kiegészítésként, véleményként a neki dedikált példányba. A kötetet Zoltán irodalomtörténeti jelentőségűnek érezte, és nagy lendülettel vágtunk bele a rejtélyes jegyzetek megfejtésébe, értelmezésébe. Rendszeres levelezés alakult ki közöttünk. Zoltán a könyv újrakiadását indítványozta, nagyon hamar meg is írta a leeendő újrakiadás előszavát, engem pedig felkért egy bevezető megírására. Ő ekkor már megirta a háromkötetes Ady életrajzot, de még nem volt véglegesitve, pár finomítás, és utómunka még hátra volt.

Ady Endre iránti nagy lelkesedésem miatt, Zoltán lassanként megosztotta velem a már elkészült Ady életrajz egyes fejezeteit, és megbeszéltük az esetlegesen még „billegő” érveket, véleményeket, történéseket. Ez egy erősen motivált Ady-rajongónak maga a „flow” állapot, szóval egy munkás gyönyörűség volt ez a folyamat, sokszor éjszakába nyúlóan. 

Szerencsésnek érzem magam, hogy ily módon a könyv utómunkálataiba, a még néhány hiányzó kép és adat összegyűjtésébe ily módon bekapcsolódhattam. Ez a rendszeres levelezés, a telefonos beszélgetések, majd az évente többszöri személyes találkozásaink vezettek oda, hogy kezdeti ismeretségünk baratsággá mélyült. 

Az életrajz megjelenése után vettem csak észre, hogy több helyütt meg is említett a könyvekben, képek alatt, adatközlőként is egyszer. Amikor 2019 őszén dedikálta nekem a köteteket, akkor is azt írta bele, köszönet az adatgyűjtésben való segítségért. Megható, hogy Zoltán szerénysége, nagyvonalúsága még ezekben a dolgokban is mennyire megmutatkozott. Ugyan mi volt az én kis nüansznyi közreműködésem az ő éveket átívelő fáradságos kutatómunkájához képest? 

Együttműködésünk, barátságunk rám vonatkozó pozitív hatása abban is megnyilvánult, hogy magam is „kutatni” kezdtem. Fejembe vettem, hogy kiderítem, vajon ki lehet az Ady Endrét kisgyerekként ábrázoló képen? Hogy nem Ady, abban teljesen biztos voltam, bár akkor még az Ady Endre összes képét tartalmazó könyv ezt állította. Kutatásomat siker koronázta, 2018 júniusában az Irodalmi Jelen közölte az erről szóló az írásomat. Azóta ez a kép le is került Érmindszenten az Ady szülőágya fölötti falról, és ma már a Léda-házban is úgy van feliratozva a kép, hogy az Léda első gyerekkori képe. Zoltán is örült ennek az eredménynek, ő „lektorálta” a cikkemet, s úgy hiszem, lendületem neki is erőt adott.

2017 elején hoztam létre a Facebookon az Ady Endre költészetét kedvelők csoportot és oldalt, aminek taglétszáma évről évre nőtt. (Jelenleg több mint 23.000 tagja van) Zoltán gyakran kérdezte, hol tart a létszám, örült a gyarapodásnak.

Irodalmi esteket is többször rendeztem és rendezek azóta is Budapesten az Adyhoz köthető évfordulókon. Előzőleg mindig beszéltünk, műsorrendet küldtem neki, véleményt mondott, együtt izgult velem a sikerért. Nagyon jól esett a figyelme. Többször előfordult, hogy egy-egy Ady évforduló kapcsán behívtak a tévébe, élő műsorban kellett nyilatkozzak. Ilyenkor feleségével, Emikével alig várták a műsort, szorítottak, s alighogy hazaértem, már ott volt a gratuláló emailje, véleménye a szereplésemről. 

Zoltán, hihetetlen nagy tudása ellenére, végtelenül szerény volt. Sosem beszélt kioktatóan, sőt, bátorított évekig, hogy írjam meg azt, ami az ő életrajzi könyveiből kimaradt, és amit együtt felgöngyölítettünk, átbeszéltünk. Bevallom, ez máig nagy restanciám, de talán egyszer elkészül a könyv. Már csak azért is, mert ő minden évben finoman, de számon is kérte rajtam; hol tart a könyv? 

2020 tavaszán, Zoltán hirtelen halála olyan mellbevágó volt, hogy nagyon sok idő kellett ahhoz, hogy feldolgozzam. Emiliával továbbra is megmaradt a barátságunk, sokat beszéltünk telefonon is, de sajnos a pandémia határzárral járó hullámai miatt nem tudtam hozzá elmenni. Mire összejött volna az újabb személyes találkozó, hirtelen ő is elment. 

Péter I Zoltán közírói, műemlékvédői, helytörténészi, s kutatói tevékenységével sokat adott Váradnak, a Partiumnak, nem túlzás azt állítani, hogy az egész magyarságnak. Példakép volt, olyan ember, aki barátai, ismerősei szívébe is kitörölhetlenül beleírta magát. Korai halála még most is fájó számomra. Számtalan könyve és dedikációja féltve őrzött kincseim azóta is.

A szerző az Intés az Őrzőkhöz Kulturális és Művészeti Egyesület elnöke

szeptember 25, 2025 | Kormányos László | Kultúra | Rovatok
MEGOSZTOM

Kormányos László: Helytörténetírás csillogó szemmel

John Lukacs neves magyar származású amerikai történész, Budapest 1900, a város és kultúrája című, a múlt századfordulón világvárossá fejlődött magyar fővárosáról írt könyvében Nagyváradra is kitér: „Nagyvárad bizonyos értelemben afféle kis Budapest volt akkoriban…. Magyar (és olykor magyar zsidó) tehetségek innen keltek szárnyra és repültek ki a nagyvilágba, Budapestre és Párizsba… (A) nagyváradi kávéházakban Baudelaire-hívők és folkloristák folytattak éjszakába nyúló vitákat és ivászatokat. Azokon az éjszakákon, amikor a kávéházi füst szétoszlott a tiszta sötét levegőben, a szűk girbegurga kis utcák … földszintes házsorai között …egy-egy villamoskocsi magányosan imbolygó fénye fénylett a macsaköveken.”

John Lukacs könyveit mindig nagyon szerettem olvasni, erősen hatottak rám, ezt a munkáját pedig különösen érdekesnek tartottam. Lukacs, ahogy teszi ebben a könyvében is, mögé látva a számoknak, a mégoly fontos – vagy annak tűnő – statisztikák száraz adatainak, nem csak eseményeket sorol, régmúlt történések mikéntjét tárja elénk, de látja, beleéli magát mindebbe, s mintha csak egy regény lapjait forgatnánk, kézenfogva az olvasót, színes életképein keresztül végig vezeti egy letűnt kor világán. John Lukácsot olvasva, s főleg ezt a könyvét a kezembe véve, mindig az jutott eszembe, csak egyetlen olyan szerzőt ismerek Nagyváradon, aki így, pontosan így, ezzel a leplezetlen rajongással közelítette meg és mutatta be saját szülővárosának múltját, és aki így, pontosan így szerette, és meg is értette szellemiségét, látta színeit, a mindennapok sokarcú világát: Péter I. Zoltán. Ő maga is, ebből a szerteágazó rálátásból, tehetségből fakadó irodalmi igényességgel, olyan utakra vezette olvasóit, ami számomra csaknem felért egy időutazással.

Péter I. Zoltán könyvei, írásai épp úgy, mint John Lukacs művei mindig erősen hatottak rám, és azt is megértettem, mi köti össze bennem ezt a két embert. Egyformán ott van a törekvés arra, hogy egy adott téma feldolgozásakor mindig és mindenkor azt ragadják meg, ami igazán fontos, és lényegretörő, azt, ami a legjellegzetesebb. De a stílus, az írás módja, a szöveg hangulata is legalább ennyire fontos, és az, hogy a téma bemutatáskor, a város kulturális, irodalmi vagy épített örökségéről, egykor volt életéről, mindennapjairól minél teljesebb, színesebb portrét fessenek. Maga Péter I. Zoltán 2015 körül így fogalmazott történetírói munkájának mikéntjéről: „Néha sokat töprengek bizonyos dolgokon, eseményeken, eseteken. Van, hogy az ablak előtt állva, kitekintve. Mikor már mondatokká állnak össze töprengéseim, leülök, és akkor kezdek írni.” S tette ezt, nem tisztes távolságot tartva, felkészültsége, alapossága iránti „hódolatot” várva, hanem alkotásain, történeti munkáin, életképein keresztül bevonva választott korába vagy témájába azt, aki számára a legfontosabb partner, szinte közeli jóbarát: az olvasót.

Péter I. Zoltán nagyváradi helytörténész, író, újságíró, közíró 72 évesen, 2020 áprilisában tragikus hirtelenséggel távozott közülünk. Hatalmas életművet és Nagyvárad kulturális életében, közéletében pótolhatatlan űrt hagyott maga után. Pályája során Nagyvárad múltjáról, elsősorban is újkori, leginkább 19. század végi és 20. század eleji építészetéről, kultúrtörténetéről, a város lakóinak korabeli életéről, s nem utolsó sorban a kor legmeghatározóbb egyéniségéről, Ady Endréről, közel 60 kötete jelent meg, amelyből 40 alkotást önálló szerzőként jegyzett, valamint több száz tanulmánya. 

Alkotói munkássága, önálló köteteinek publikálása 1992-ben Nagyvárad római-katolikus templomainak bemutatásával kezdődött. A város templomainak, építéstörténetüknek a feldolgozása a következő közel három évtizedben lényegében folyamatos. Nagyvárad református templomairól 1996-ban, székesegyházainak történetéről 2004-ban, történelmi templomairól és zsinagógáiról pedig 2017-ben jelent meg önálló kötete. Ezek a városkép, a városfejlődés, a közösségi élet szempontjából talán legmeghatározóbb épületek mindig kiemelt szerepet kaptak azokban a monográfiákban is, amelyek időről-időre összegezték és kiegészítették az addigi kutatásokat. Ilyen az 1994-ben megjelent Nagyvárad építészeti emlékei a barokktól a szecesszióig című munkája, illetve ennek a kötetnek az 1998-ban megjelent második, bővített kiadása, valamint a 2005-ben kiadott Nagyvárad 900 éves múltja és épített öröksége, ami a legteljesebb összegzése lett addigi várostörténeti kutatásainak és történetírói szemléletének.  

Monografikus feldolgozásaiban már széles teret kaptak Nagyvárad világi épületei is, a középkori vártól, a 20. század elején emelt impozáns középületeken át (Nagyvárad városháza, 2011), ugyanezen kor pazar szecessziós építészetéig. Ez utóbbinak, pontosan felismerve, hogy Nagyvárad városképi korszerűsödésének és egyben korabeli fejlődésének épp a szecesszió virágzása volt az egyik legfontosabb bizonyítéka, külön figyelmet is szentelt 2011-ben megjelent Szecessziós építészet Nagyváradon címmel megjelent kötetében. Lényegében munkásságának ehhez a köréhez tartozik a kor két legmeghatározóbb nagyváradi építésze, idősebb és ifjabb Rimanóczy Kálmán munkásságának a bemutatása is. (A két Rimanóczy. A nagyváradi városkép alkotói, 2013) 

Nagyvárad történelmi múltjának, épített örökségének feltárása, népszerűsítése számos további, változatos témájú munka megírásához is elvezetett. Ilyen a 2012-ben megjelent A jelenkori Nagyvárad megalapítása című munkája, amelyben feltárja a középkori város teljes pusztulásából fakadó városfejlődési, városépítészeti folyamatokat. Önállóan, vagy társszerzőként foglalkozott a középkor századaitól kezdve Nagyvárad történetéhez, sorsához ezer szállal kapcsolódó városközeli fürdők múltjával is (Félixfürdő, 1998, Püspökfürdő, 1999.). Társszerzőként 2019-ben jelent meg a Rulikowski temetőt bemutató munkája. A város értékeinek népszerűsítése szempontjából szintén fontosak azok a városismertetők, amelyek kifejezetten a Nagyváradot vagy a szűkebb-tágabb régiót felkereső turisták, idelátogató vendégek számára kívánta bemutatni értékeinket. Ilyenek, a 2002-ben három, magyar, román és német nyelven is megjelent Nagyvárad (Városnéző séta) című kis kötetei, amelyek közül Nagyvárad-városismertető címmel 2006-ban egy átdolgozott, bővített kiadás is megjelent. E téren fontos a társszerzőként 2004-ben jegyzett Bihar megye útikönyve – Nagyvárad, Érmellék, Berettyó völgye, Hegyköz címmel megjelent munka is. 

Péter I. Zoltán mindig arra törekedett, hogy ne csak leírja, de minél szemléletesebbé is tegye, és ezzel minél közelebb hozza olvasójához a múlt századforduló nagyváradi világát, mindennapi életét, annak vidéken szokatlanul élénk gazdagságát, vibrálását. (Lám John Lukacs mennyire jól felismerte ennek kiemelkedő fontosságát!) Hogy ebben volt nosztalagia is? Kétségtelen, de nem csak az, egyben jogos érzés is volt ez részéről, hiszen benne is, ahogy bennünk, váradiakban is, ott él ez a szemlélet, az a tudat, hogy ennek a zaklatott történelmű városnak, osztozva mindig a magyarság egészének sorsában, ha mégoly rövid, de ritka szerencsés és termékeny korszakát jelentették az 1900 körüli esztendők. 

Történetírói, helytörténészi felfogásának ezen része, az ezredforduló után, több formában is új, a korábbiaktól némileg eltérő munkák születéséhez vezettek. Péter I. Zoltán már a rendszerváltás előtt szenvedélyes gyűjtője volt a 19. század végétől egyre sokrétűbb, színesebb, önmagukban is történelmi forrásnak tekinthető nagyváradi képeslapoknak. E téren Nagyvárad gazdag hagyatékkal rendelkezik, hiszen bő egy évszázaddal ezelőtt, a városa haladására büszke nagyváradi polgár, szívesen élt a kor széles körben elterjedt divatjával, és képeslapok ezrein tette ezt közhírré a korabeli Magyarországon. E képeslapok Péter I. Zoltán köteteinek egy másik körét hívták életre, azokat, amelyek e mind változatosabb anzikszok alapján engednek betekintést a korabeli város mindennapjaiba. Ilyen a 2002-ben megjelent Mesélő képeslapok. Nagyvárad 1885-1915, a két évvel később kiadott Nagyváradi emlékképek, valamint a Régi képeslapok, régi történetek című könyvsorozata, amelynek harmadik kötete 2021-ben már csak posztumusz jelenhetett meg. 

A mindennapi élet sajátosságainak, gazdagságának, kiemelkedő helyszíneinek színes, életteli képekben való bemutatása több további könyvében is vezérfonalként jelenik meg. Ilyen a város kávéházainak világát és egyben kultúrtörténeti jelentőségét bemutató Főúr fizetek! Kávéházi élet Nagyváradon a Monarchia idején 2013-ban megjelent kötete, majd ennek folytatásaként a Zöldfától a Kékmacskáig, nagyváradi vendéglők a Monarchia idején, a következő évben született munkája. Az ugyancsak 2014-ben kiadott Azt írja az újság… Nagyváradi életképek a 19. század utolsó harmadából, pedig már kifejezetten a mindennapok világának részletgazdag bemutatásának igényével született. 

Péter I. Zoltán valamennyi város- és építészettörténeti munkáját áthatotta annak a küldetéstudata is, hogy Nagyvárad értékeit nem csak felmutatni kell, ugyanakkor védeni is szükséges. Ebből a meggyőződésből született városvédő tevékenysége és láttak napvilágot a műemlékvédelemmel foglalkozó írásai. A város értékeinek védelméért való szót emelés, az ő esetében pont úgy jelentkezett és maradt meghatározó jelentőségű, ahogy a történelem, az épített örökség iránt érdeklődő budapestiek számára, azt haláláig megmutatta Ráday Mihály ismert televíziós műsorában, az Unokáink sem fogják látni adásaiban. E két, saját szülővárosa iránt mélyen elkötelezett szakember ismerte egymást és dolgoztak is együtt. A legfontosabb Ráday Mihály 2004-ben forgatott A Tegnap városa című, a 20. század eleji Nagyváradról szóló két részes dokumentumfilmjében való közreműködése volt. Ez a megközelítés írásainak egy újabb körét is jelentette azonban. Ilyen a még 2003-ban megjelent Városvédő írások című könyve, valamint a 2012-ben kiadott Újabb városvédő írások című gyűjteményes kötete. 

Péter I. Zoltán munkásságának külön szeletét jelenti a Nagyváradi négyes honvédek a Nagy Háborúban, című, 2014-ben megjelent munkája. A kötettel, kissé kilépve addigi történetírói kerékvágásából, ezúttal nem kifejezetten várostörténeti alkotás született, hanem Nagyvárad házi ezredének, vagyis a 4. honvéd gyalogezred első világháborús küzdelmeit mutatja be. A szerző a 2010-es évek elején került kapcsolatba a világháborús magyar részvételt feldolgozó, a harcokban elesettek emlékét őrző internetes blog szerkesztőivel, amelynek utóbb maga is állandó szerzője lett. Érdemes a csoport egyik tagjának, Pintér Tamásnak a szavait idézni, mivel sokat elárulnak Péter I. Zoltán gondolkodásáról, emberi hozzáállásáról: „Péter I. Zoltánnal 2009. december 9-én Nagyváradon, a városházán ismerkedtünk meg a Magyar ezredek a Doberdó-i fennsík védelmében című kötet bemutatóján. Mindhármunkra – a kötet szerzőire – nagy hatással volt ez a találkozás és Zoli személyisége. (…) A vezetésével a városban tett sétánk során egyértelművé vált, hogy egy különleges emberrel ismerkedtünk meg. Csendes, nyugalmat árasztó, de lelkes szavaiból Ady Endre és a századforduló évtizedeinek virágzó gazdagságú, színes kultúrájú városa ragyogott fel. A szemei is csillogni kezdtek, mint mindig amikor számára kedves dologról beszélt. Óriási tudással, s közvetlen stílusával elbűvölt mindannyiunkat. Az ismeretségünket fél évvel később, 2010 nyarán a Doberdón tett közös székesfehérvári-nagyváradi kutatóutunk alakította barátsággá. (A nagyváradi 4. honvédgyalogezred az olasz fronton együtt harcolt a debreceni 3. és a székesfehérvári 17. honvéd gyalogezred alakulataival. K.L. megj.) Nagy hatással volt rá, amit ott és akkor látott, s hallott tőlünk, ránk pedig különösen inspirálóan hatott az ő lelkes kíváncsisága. A nagyváradi 4-es honvédek látványa, s a helyszínen megismert háborús történetük oly mértékben felébresztette a téma iránti érdeklődését, hogy komoly helytörténeti kutatásokba kezdett. (…) Munkájának eredményeként egy könyv született.” Péter I. Zoltán maga is felismerte, hogy ez a könyv igazi hiánypótló munka lehet, értékmentés, még ha a szónak más értelmében is, mint a várostörténeti, vagy városvédő írásai. Nagyvárad hadi érdemeinek, mint közösségi értéknek a megmutatása fontos cél lett számára, hiszen ma is és akkor is Nagyvárad helytörténetében, szerencsésebb városoktól eltérően a település 20. századi hadtörténetéről valójában nagyon keveset tudunk és a téma nagyrészt feldolgozatlan. E téren is ő tette meg az első nagyobb lépéseket. 

Helytörténeti, irodalmi érdeklődése, helytörténészi, írói vénája leginkább Ady Endre személyében, költészetének, és legfőképpen nagyváradi éveinek kutatásában találkozott. Az Ady életmű, ennek nagyváradi állomásai feldolgozásakor lényegében ugyanazt a folyamatot figyelhetjük meg, mint a város épített örökségének bemutatásakor. Péter I. Zoltán elsőként e téren is az alapokat rakta le, vagyis 1993-ban „Hogy látva lássanak… Ady Endre Nagyváradon” címmel a költő itt töltött éveit dolgozta fel. A téma számára kiemelt jelentőségét jól mutatja, hogy ez volt a szerző második önálló kötete. Tíz évvel később a téma már tágabb összefüggést kap (Ady Erdélyben, 2003), majd a 2000-es években folyamatosan és egyre szerteágazóbb, gazdagabb megközelítésben foglalkozik Ady Endre és Nagyvárad kapcsolatával (Ady és Léda – Egy szerelem története, 2006, Ady Endre regényes életrajza Nagyváradon, 2007, Ady és Csinszka – Egy másik szerelem története, 2008, Magam szeretem, ha szeretlek. Ady Endre szerelmei, 2010). Az Ady kötetek között 2004-ben jelenik meg egy különlegesebb megközelítésű munka: Nagyvárad száz éve és ma. Nagyváradi barangolás Ady nyomában című könyve, majd 2011-ben ismét egy Ady kötet: Képzelt beszélgetések a fiatal Ady Endrével. A több évtizedes kutatómunka, amely fokozatosan felölelte a költő életének teljes rendelkezésünkre álló forrásanyagát, végül 2019-ben Ady. Az Értől az Óceánig címmel egy három kötetes kivételes munkában csúcsosodott ki. Napjainkig ez az első és egyetlen olyan alkotás, mely születésétől 1919-ben bekövetkezett halálig teljes egészében bemutatja Ady Endre teljes életútját. 

Péter I. Zoltán valóban hatalmas életművet hagyott maga után, de nem csak azt, kiemelkedően fontosat is, amit ebben az esetben is akkor tudunk jobban megérteni, ha a számok, a kötet- és tanulmány címek mögé pillantunk. Péter I. Zoltán kétségtelenül Nagyvárad helytörténeti irodalmának egyik legtermékenyebb alkotója volt, írásai pedig szinte kivétel nélkül hiánypótlóak. Benne van ebben a Várad-szerelem, de benne van a közelmúlt, a rendszerváltást követő Nagyvárad magyarságának, értelmiségének, tanár társadalmának akkor olthatatlan igénye, hogy megismerje, újra megismerje és felfedezze saját városának múltját, értékeit. Az 1990-es évek elejétől, ahogy újjászerveztük közösségi életünket, egyházainkat, egyházi iskoláinkat, megkezdtük végeláthatatlannak tűnő küzdelmeinket elkobzott közösségi épületeink, javaink visszaszerzéséért, épp úgy fontosnak éreztük szellemi téren, hogy helyi szinten is múltunk eseményeit, épített örökségünk értékeit, nagyjaink tevékenységét, vagyis történelmi jussunkat visszaépítsük tudatunkba. Mindez természetes folyamat volt, hiszen a kommunista rendszer közel fél évszázada alatt két nemzedék nőtt úgy fel, hogy a lokálpatrióta gondolkodás és az ehhez ezer szállal kötődő helytörténeti kutatások és tudományos munkák kispolgári csökevénynek, ha nem rendszer- vagy államellenes cselekedetnek minősültek. 

Eltelve ezzel a mélyen jogos igénnyel, hova nyúlhatott, mit vehetett kezébe az érdeklődő olvasó? A Bunyitay könyvtár, amely épp 2020-ban ünnepelte fennállásának 30 éves évfordulóját, kezdetben egyáltalán nem tudott ennek a kihívásnak megfelelni. Az első kiadvány, legalábbis olyan, amit a könyvtár Nagyvárad történelme és műemlék épületeinek bemutatása kapcsán olvasói számára biztosítani tudott, 1992-ben jelent meg. Szánthó János kis füzetszerű tanulmánya Szent László városa Várad címmel, a Castrum kiadó gondozásában látta meg a napvilágot Sepsiszentgyörgyön. A szerző, aki maga is csak helytörténeti vázlatként határozta meg munkáját, mintegy 20 oldalon keresztül mutatta be röviden Nagyvárad történetét. A kis kötet lényegében szintézise volt az 1945-ig született nagyváradi helytörténeti kutatásoknak, új ismeretekkel nem gazdagította, és nem is gazdagíthatta tudásunkat. Ugyanekkor látott napvilágot Budapesten a Boldog Várad címet viselő jóval vaskosabb kötet, amely azonban nem önálló történeti munka, hanem a város múltját felelevenítő, ahhoz kapcsolódó történelmi szöveggyűjtemény. S talán még ide sorolható az ugyancsak 1992-ben megjelent Erdélyi egyházaink évszádai címmel megjelent kis könyvecske, ami tömören kitért a város egyházainak történelmére. 

Mi sem mutatja jobban Péter I. Zoltán munkásságának jelentőségét, hogy első kötete: Nagyvárad római-katolikus templomai épp ugyanebben az évben jelenhetett meg. Az új kötet elfoglalhatta méltó helyét a könyvtár polcán, s az évek múlásával szép katonás rendben sorakoztak már egymás mellett az újabb és újabb alkotások. Előkelő helyet kaptak a könyvtár rendszerében, de nem sokat pihentek, porosodtak a polcokon. Folyamatosan használták, forgatták azokat Nagyvárad könyvszerető olvasói, diákjai. 

De nem csak Péter I. Zoltán könyveit. Az 1990-es évektől, főleg annak második felétől már dinamikusan nőtt a Nagyvárad múltját, történelmét, kultúrtörténetét, mind változatosabb tartalommal feldolgozó, sok újdonságot, friss kutatási eredményeket is már beépítő kötetek, tanulmányok, cikkek, publikációk száma. A helytörténeti írások, könyvek, cikkek iránt láthatóan nagy volt az érdeklődés, az olvasói igény. Péter I. Zoltán mellett ekkortól bontakozott ki, vagy kapott új lendületet többek között Szilágyi Aladár, Fleisz János, Kupán Árpád, Dukrét Géza, Nagy Béla, Indig Ottó, Mózes Teréz, Emődi András és sokan mások munkássága. Többen közülük mára már nincsenek közöttünk, Indig Ottó 2005-ben, Péter I. Zoltán és Szilágyi Aladár 2020-ban, Kupán Árpád és Mózes Teréz 2023-ban, Dukrét Géza pedig idén januárban távozott. Ma még nem áll rendelkezésünkre olyan tanulmány, amely átfogóan értékelné és rámutatna arra, hogy ez alatt a bő három évtized alatt az általuk és sokan mások által publikált kötetek, tanulmányok és egyéb írások a helytörténet feltárása terén pontosan milyen értékeket teremtettek. Talán nincs is még itt az ideje az effajta számvetésnek, de aligha tévedünk nagyot, ha azt gondoljuk, a rendszerválást követő évtizedekben Nagyvárad helytörténeti irodalma, akár a megjelent művek számát, akár azok értékét, tudományos színvonalát nézzük, aranykorát élte. 

Péter I. Zoltánnak mindebben kiemelkedő, sőt központi szerep jutott, amit nem csak könyvei, de több száz, különböző lapokban megjelenő várostörténeti írásai is mutatnak. Ezt a kiemelkedő helyet azonban nemcsak írói, de közéleti tevékenységével is kiérdemelte. Újságíróként 1994 és 2009 között a Bihari Napló napilap szerkesztőségében dolgozott, majd a Várad folyóirat főmunkatársa lett, közben rendszeresn publikált A Várad kulturális folyóirat kiadásában megjelenő másik havilapban, a Biharország hasábjain is. Széleskörű tevékenységet fejtett ki a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság, a nagyváradi Ady Endre Társaság, illetve a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete tagjaként is. 

Nem véletlen, hogy történetírói teljesítménye, emberi magatartása, közéleti szerepvállalása, nem csak tiszteletet, megbecsültséget és népszerűséget, de komoly szakmai elismerést is kiváltott olvasói, munkatársai és Nagyvárad polgárai szemében. Péter I. Zoltán munkásságát 2001-ben Pro Partium-díjjal, 2004-ben Podmaniczky-díjjal, valamint Fényes Elek-díjjal, 2005-ben Magyar Kultúráért Díjjal, 2014-ben Rimanóczy-díjjal 2017-ben a Szent László Jubileumi Év aranyozott emlékérmével, 2020-ban pedig Magyar Kultúráért Életműdíjjal ismerték el. 2010-ben pedig megkapta a Román Kulturális Minisztérium Kiválósági Oklevelét is.

Péter I. Zoltán és nemzedéke maradandót alkotott, zárógondolatként talán kifejezhetjük abbéli reményünket, hogy e nagyszerű alkotók távoztával a kutatások, publikációk lendülete nem törik meg, vannak, lesznek olyanok, akik folytatják a munkát. Mert azt, amit Péter I. Zoltán és társai letettek a váradi magyarság és a váradi tudományosság asztalára, az mindenképpen példamutató és méltó a követésre. 

A szerző történész, tanár

szeptember 24, 2025 | Kemenes Henriette | Kultúra | Rovatok
MEGOSZTOM

Kemenes Henriette: Hogy becézett engem Ali bácsi?

Szilágyi Aladárt mintha mindig ismertem volna. Mozgatórugója, tartóoszlopa vagy nevezzük bárhogyan is, de az biztos, hogy mindig élő és aktív része volt a nagyváradi kulturális életnek, nemcsak újságírói és írói berkekben. Megkerülhetetlen személyiség, rendkívül gazdag életműve is erről tanúskodik, egyszerűen nem volt ember Váradon, aki ne tudta volna, kicsoda Szilágyi Aladár, a száguldó riporter.

Nekem 2016-2017-ben volt szerencsém közelebbről is megismerni, amikor az Élő Várados társaimmal közösen részesülhettünk az első Kinde Annamária-díjban. A 8. Könyvmaraton ekkor a Szigligeti Stúdióban kapott helyet, Aladár a stúdió fekete termében olvasta fel az Élő Várad kis csapatának laudációját. Szerette és támogatta a fiatalokat, nemcsak bennünket, hanem mindenkit, akit arra érdemesnek talált, akiben látott valami szikrát.

De vajon hogy is hívott?

Nem sokkal később lettünk kollégák Ali bácsival, amikor az akkori Várad folyóirat szerekesztőségi titkára lettem és a Holnap Kulturális Egyesületnél is besegítettem. „Nehogy magázd, mi, újságírók magunk közt mindenkit tegezünk” – mondta Szűcs Laci lazán, én meg örültem neki, hogy nem kellett odafigyelni a sokszor felesleges illedelmességre, amit néha összetévesztünk a tisztelettel. Bekerültem egyszerre két szerkesztőségbe, és amikor épp a Holnapnál volt dolgom, a reggeleimet egy szia, Ali bácsival vagy egy jó reggelt, Ali bácsival kezdtem. Ugyanis mindig ő volt az első az irodában, hajnali 6-kor, de legkésőbb 7-kor már az íróasztalánál ült, öreg számítógépe előtt, az első kávéját szürcsölte és elszívott pár cigit. Idős kora ellenére, a központban lévő otthonától minden reggel gyalog sétált el a Léda-házhoz. A szerkesztőségi élet, a riportutak, az írás, az olvasás éltette igazán, ilyenkor volt teljesen elemében. Meg akkor, ha mesélhetett.

Vannak emberek, akik olyan jóízűen dohányoznak, hogy egyszerűen megkívánod tőlük akkor is, ha nem akarod, ilyen Marlon Brando, Kevin Costner, Mickey Rourke vagy Szilágyi Aladár. Két ujja közt tartva a félig elszívott cigarettát, intett, gyere csak ide. Én meg mentem, és ő mesélt. Mesélt, csak mesélt az Ady-körről, a Várad folyóirat kezdeteiről, az Erdélyi Riportról, külföldi és belföldi kalandosabbnál-kalandosabb riportutakról, egy-egy máramarosi templomról, a Duna-deltáról, a két Világháború közti időkről vagy a kommunizmusról, a Securitatéről, vagy épp a családjáról, és mindenről, ami épp eszébe jutott. Sokszor olyan hosszan, hogy aznap az irodai meló kicsit háttérbe szorult, mert csak ültem a szerkesztőség kis falépcsőjén és onnan hallgattam. Imádtam, amikor sztorizott, sokat kérdeztem, és láttam, jól esik neki az érdeklődés, valószínűleg azért, mert ő is nyughatatlanul kíváncsi természet volt egész életében. Könyveket ajánlott nekem vagy épp ő adta kölcsön őket, vigyem csak haza, olvassam el.

De milyen nevet is adott nekem, nem emlékszem.

Történészekkel készített interjúit néha a szerkesztőség lenti irodájában vette fel diktafonra, hallgattam a beszélgetéseket, gyakran még maguk a történészek is meg-megtorpantak Ali bácsi hatalmas tudása és felkészültésége láttán. Olyankor engem is büszkeség töltött el – az én kollégám is, micsoda profival dolgozhatok együtt, micsoda embertől tanulhatok.

Utolsó könyve, a 2020 márciusában megjelent Kortárs, magyar című kétkötetetes, írókkal, költőkkel készített interjúsorozat bemutatóján már csak videón keresztül, otthonából volt jelen. A száguldó riporter zakóban, maximális komolysággal és irigylésre méltó testi-lelki erővel vett részt az eseményen, szívesen és jókedvűen válaszolt a feltett kérdésekre. Emlékszem, egyszer a debreceni Alföld folyóirat szerkesztői látogattak el Váradra, és Ali bácsi bemutatott nekik. Meg is dicsért mindenki előtt, hogy milyen tehetséges lány vagyok, ügyes, úgy tudok fénymásolni, mint senki más. Nagyot nevettünk aztán, sokat viccelt, incselkedett, mindig volt kivel. Hamisítatlan humora sosem hagyta el, jóízű, mélyről feltörő nevetése és nehéz baritonja mindenki fülében ott cseng, aki ismerte.

Nálunk, a Holnapnál mindig van egy vagy több szerkesztőségi macska. De lenyúljuk a szomszéd macskákat is, nem probléma. Vagyis nem nyúljuk le, maguktól jönnek, szeretnek itt lenni. Kosztos macskák. Teljesen természetes volt hát, hogy a kövér narancssárgának nemrég az Alika nevet adtuk. Kicsiben és nagyban, de velünk vannak a régi kollégák, barátok.

Nekem is volt egy nevem, most már tudom. Emerencia. Ali bácsi mindig Emerenciának becézett.

Mesélve törnek felszínre az emlékek, akkor jönnek elő, ha beszélünk róluk. És az emlékek által maradnak velünk azok, akik már nem lehetnek itt.

A szerző költő, az Újvárad folyóirat felelős szerkesztője

szeptember 23, 2025 | Jakobovits Márta | Kultúra | Rovatok
MEGOSZTOM

Jakobovits Márta: Egy jól működő belső iránytűt követett

Aladárt elképesztő erővel mozgatta az a vágy, amely tulajdonképpen, gyengébben vagy erősebben, tudatosan vagy tudatlanul minden emberben benne élő vágy, hogy megértse, értelmezze ezt a megismerhetőkkel és megismerhetetlenekkel teli közeget, amit létezésnek hívunk.

Ezért következetes terepjárása, szinte megszállott kutatása közvetlen és tágabb környezetünknek, csodavárók és csodateremtők faggatása. Zsobok, Erdőd, Nagybánya, Máramaros, Magyarremete, Duna-delta, stb… ismert, vagy teljesen eldugott helyszíneken. Olyan emberek, sorsok bemutatása, akiknek életvitele, az állandóan, újra és újra felbukkanó akadályokkal való megküzdése példaadó lehet mindannyiunk számára.

A kíváncsiság, az értékek felmutatásának szándéka vezette… és az értékek begyűjtése.

A hatvanas évek vége felé fiatal, csillogó szemű házaspárként ismertük meg Alit és Mártát. Már az első találkozás pillanatában éreztük, hogy egy különleges barátsággal gazdagodtunk. Biztos pont lett számunkra a Szilágyi-porta.

Ha mosolyra, emberi szóra, megértő tekintetre volt szükségünk, bármikor bejelentkezés nélkül be lehetett toppanni hozzájuk.

Széles baráti köre volt a családnak. Sokan szerették, becsülték Aladárt széleskörű tudásáért, segítő szándékáért, emberi tartásáért. 

Elképesztő árnyalataiban, mélyrétegeiben ismerte és használta a magyar nyelvet.

Fordítási bizonytalanságaimmal gyakran beszaladtam hozzá egy-egy elakadt mondattal s ő időt nem sajnálva terítette elém s bontogatta, dédelgette egy-egy kifejezés árnyalati változatait, hogy majd egy szó szinoníma-halmazából mérlegelve, problematizálva válassza ki a leginkább odaillőt.

Nagy emberekkel készített interjúi féltett kincsei kultúránknak. Interjút készített Eszterházy Péterrel, Fejtő Ferenccel és sok más olyan szellemi nagysággal, mint: László Gyula, Hubay Miklós, Visky András és hosszan lehet sorolni, nem érnénk egykönnyen a végére. A történész László Gyula utolsó interjúját itt Nagyváradon készítette 1998 júniusában.

A magyaroknak szükségük van pozitív önképük megerősítésére, hangsúlyozza László Gyula ebben az interjúban. Hát igen, szükség van erre, hogy ne az önsajnálat, a siránkozás, hanem a tenniakarás legyen a vezérfonal.

Ez a mostani 2025-ös romániai elnökválasztás erre is jó volt! Egy darabig erőtadó az egységnek ez a megtapasztalása.

Szilágyi Aladár belső hajtóereje egyfajta kiteljesedési igény. Építi emberi, szellemi, lelki környezetét, s építi saját magát. Hatalmas életművet hagyott hátra. S ebben egy jól működő belső iránytűt követett, mint aki meg van győződve, hogy vannak olyan általános , morális törvények, amelyek nem függnek időtől és tértől. Állandóak.

Szophoklesz Antigonéjában van az a sokunk által ismer, s a mindennapok nyomorúsága fölé emelő mondat, hogy sok van mi csodálatos e földön, de az embernél csodálatosabb nincsen. Igen, ez az egyik véglet, de tudjuk, hogy az ellentéte is erősen valós, kegyetlenül igaz.

A létezésben ezek között az ellentétek között kifeszítve van igazán szükségünk Aladár szellemiségére, csodaváró, de méginkább csodateremtő példázataira.

Köszönjük, Aladár!

A szerző képzőművész, keramikus

szeptember 22, 2025 | Csernák Béla | Kultúra | Rovatok
MEGOSZTOM

Csernák Béla: Mindig a szeretet és türelem oldaláról közeledett

Amikor megkaptam a felkérést e rövid megemlékezésre, elgondolkodtam: nem vagyok irodalmár, kritikus, műszaki értelmiségi – akkor hogyan is közelítsem meg Szilágyi Aladárt, a mindnyájunk által ismert és becsült, közéletünk által értékelt szereplőt? 

Az első talán a kimondatlan közös vonal, a származás és fiatal kor. Egy elismert lelkipásztornak két fia volt: az egyik értelemszerűen a lelkészi pályát választotta, a másik végigkínlódta az osztályharc agresszív, kényszerpályát engedélyező kínálatát. Szilágyi Aladár életében valóban vízválasztó az 1989-es rendszerváltás: végre elindulhatott azon a pályán, melyről érezte, hogy ez a neki rendelt keskeny út, melyen valódi pálmakoszorú jelzi fáradozásait, buzgólkodásait. A sajtó területén nem csupán a közélet hullámain evezett, de rejtőző érzelmek is talajra találtak: a református egyházban szunnyadó kéziratot publikált s a katolikus egyház hajdani kincs-darabját, Bunyitay Vince históriája reprint megjelenését rendezte. Hogy a sajtó terén milyen széles pályát járt végig s mennyi szakértelemről, érték-látásról és érzékenységről tett bizonyságot, azt nem az én feladatom megítélni. 

Én életének arról a szakaszáról szeretnék néhány szót szólni, mely az 1991-1998-as éveket öleli fel. A szög csak kibújt a zsákból s rejtőző egyházszeretetét megkoronázta a református egyházkerületi főgondnoki tisztség. Az otthonról hozott vallási és egyházi orientáció itt találkozott a hétköznapokba ágyazott vallásos élettel. Hűséggel végezte a reprezentációt s közben figyelte az apró mechanizmusok működését. Lelkipásztorok és családjuk életét, gyülekezetek közösségi hullámzását. A fárasztó 10-12 órás gyűléseken társelnökként kellett figyelje, adott esetben megítélje az egyes helyzet vagy személy felelősségét. Ez személyiségének egy olyan aspektusát tárja elénk, ami jelzi bölcsességét és tapintatát, amivel kezelte vagy igény szerint, irányította a követendő utat. Jellemző volt rá, hogy feladatköréből soha nem csinált pletyka témát. Hol volt, mit látott, hogy érzékelte az adott helyzetet – még baráti körében sem volt beszédtéma. Lelkipásztorra jellemző tapintattal tudta a helyzeteket és kényes problémákat kezelni. Egyik jellemző adottsága volt, hogy tudott hallgatni. Türelmesen tudott meghallgatni mindenkit s ha a helyzet úgy követelte, utána ment az utolsó apró részletecskének is – de mindezt az ügy szolgálatába állította s mindenről hallgatott. Nem hiszem, hogy lenne köztünk valaki, aki azt mondhatná, hogy vele erről vagy arról beszélt volna. Akkor sem, azt követően sem. Biztos, hogy nem tolakodott, hogy főgondokká váljon – miként az is bizonyos, hogy nem kényelemből tette le a szolgálatot. Nem volt meghátráló típus, miként kényszer-eszköz sem. Amit csinált –bármi lett légyen az –, azt lelkesen, teljes belső meggyőződéssel végezte. Ez minden leírt során érzik – vagy más esetben, kiérzik fájdalma, keserű szájíze, anélkül, hogy vádaskodna vagy rágalmazna. Mélyen keresztyén lelkület volt, aki tisztában volt a bármilyen jellegű cselekedet súlyával. Soha nem kívánt bántani, sérteni. Mindig a szeretet és türelem oldaláról közeledett. Lelkipásztoroknak, gondnokoknak és híveknek mindig nyitott lelkű segítője volt, nem fölényes hatalmi felettese. Érdekes: a közíró nem a szavak embere volt, hanem az azonnali cselekvésé. Amit rábízott Krisztusra s melyről ő tovább már csak hallgatott. 

Utolsó találkozásunk jelképes volt: 2020. március 3-án, kedden délután a Posticumban volt kétkötetes íróportréinak (Kortárs, magyar) bemutatója. Tisztelői szeretettel vártuk. Betegsége már nem engedte útra kelni – a modern technika révén, virtuális, videós találkozás volt. Képernyőn üdvözölhettük és tehettük fel kérdéseinket, melyekre türelemmel válaszolt. Pizsamáját levetve, inget-nyakkendőt és zakót vett – a tisztelet a betegséget és halálközelséget is felülírta. 

Ő így búcsúzott barátaitól, olvasóitól. Néhány nap múlva már nekrológját olvashattuk. Áldott legyen emlékezete!

A szerző református lelkipásztor, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület korábbi főjegyzője

szeptember 20, 2025 | Papistván | Kultúra | Rovatok
MEGOSZTOM

Nagyvárad fejlődésének kalmárja: Sas Ede

Az utókort hálásnak vagy hálátlannak szokták mondani annak függvényében, hogy megfeledkezik-e vagy sem az előtte járókról. Vannak személyiségek, akiket azért nem őriz meg emlékezetében az utókor, mert sokkal jelentősebb kortársaik voltak, akik elhomályosították emléküket. És vannak olyanok is, akiknek bár voltak érdemeik a közösség életében, de tevékenységük összességében mégsem érdemli meg a feltétlen tiszteletet. Ha Nagyvárad múltjából keresünk ilyen személyiséget, akkor Sas Edére tökéletesen illenek a fenti megállapítások: az ő munkásságát nem lehet kihagyni egyetlen nagyváradi sajtótörténetből sem, de mégsem ejtik ki diccsel sohasem az ő nevét, legalábbis Nagyváradon, mert újságírói érdemei szinte kizárólag egyéni érdekekkel párosultak. Mindazonáltal érdemes megismerkedni ezzel a különös, emberi gyarlóságaival együtt is érdekes személyiséggel.

A modern nagyváradi újságírást Iványi Ödön teremtette meg, aki 1891-ben Aradról tért vissza szülővárosába, hogy átvegye a Nagyvárad napilap irányítását. Ő csábította Váradra azt a két későbbi szerkesztőt, Fehér Dezsőt és Sas Edét, akik a huszadik század fordulójától az első világháborúig tartó korszakban a sajtóélet meghatározó szereplőivé váltak. Indig Ottó a váradi újságírásról szóló Váradi parnasszus című könyvében írja, „Ők már hivatásos írók, professzionista publicisták voltak, ellentétben azzal az országos gyakorlattal, mely a szerkesztői székekbe politikai ambícióktól mozgatott jogászokat, teológusokat, tanárokat ültetett. Ezzel magyarázható hozzáértésük, lapjaik iránt érzett elkötelezettségük. (…) Ők formálták a váradi irodalmi ízlést, ők alakították az irodalmi közvéleményt”.

Az Iványival együtt Váradra érkező Sas Ede 1869. december 23-án, Pesten látta meg a napvilágot Hille Ede néven, apja csehországi német katonatiszt volt, édesanyját Szurmák Jozefának hívták. A sors nem volt kegyes hozzá: gyerekkori betegsége, sántasága egész életében elkísérte, de ezt a testi fogyatékosságot hihetetlen akaraterővel és munkabírással kompenzálta. Írásai már 1886-tól kezdtek megjelenni a Szegedi Híradóban és a Szegedi Naplóban, utóbbi lapnak 1889-ben munkatársa is lett, majd az aradi Alföld is belső munkatársként foglalkoztatta.

Fehér Dezső és Sas Ede tehát együtt kerültek a Nagyváradhoz, közösen dolgoztak a szerkesztőségben, sőt, közösen írtak színdarabot is Ínségesek címmel, amelyet 1893-ban be is mutattak. Egyébként később még két Sas Ede darabot játszottak Nagyváradon: a Légyott előtt című jelenetet 1900. decemberében, a Mihály pópa lányát 1907 januárjában mutatták be, ez utóbbit felújításként 1914-ben is előadták. De ne szaladjunk ennyire előre az időben. Iványi Ödön 1893. októberében meghalt, helyét Sas Ede vette át, és az elkövetkező másfél évben, míg a lapot irányította, elődjéhez méltó színvonalon tartotta. Indig Ottó kiemelte már említett könyvében, hogy Sas Ede hívta Váradra Marton Manót, aki szintén a helyi újságírás jeles személyiségévé nőtte ki magát. Csakhogy az említett másfél évet, míg Sas Ede először állt a Nagyvárad élén, beárnyékolta az az erőszakos románellenes tüntetés, melyet a lap szított. 

Az eset előzménye az, hogy a Nagyvárad 1893. augusztus 6-iki számában vezércikk jelent meg Súlyos vádak Pável püspök ellen címmel. Ebből idézünk: „Pituk Béla nagyváradi gör. kath. plébános egy röpiratot adott ki, melyben az excellenciás püspökről, Pável Mihályról és a gör. kath. klérus több előkelő tagjáról néhány tényekre hivatkozva azt állítja, hogy honárulók; idéz rendeletet, mely szerint a püspök utasította tagjait, hogy a magyar nyelvet igyekezzenek onnét is kiirtani, hol az már tért foglalt; fejtegeti a belényesi főgimnázium üzelmeit, felsorolja névszerint azon községeket, melyekben a kétszínű törekvés a magyarokat eloláhosította; elmondja, hogy a püspök és környezete a dáko-román eszmék rajongó táborába tereli a hívőket.” Az újság részletesen ismertette Pituk Béla röpiratát, az elkövetkező napokban szinte egész lapszámok ezeket a vádakat taglalják, ami felkorbácsolta a kedélyeket a városban. Augusztus 9-én este azután robbanásig nőtt a feszültség: a feltüzelt magyarok erőszakos tüntetést szerveztek a városban. Erről így számolt be a Nagyvárad: „A tüntetést már délután mindenki tudta. Ezért a Szent László téren volt az egész város. Müller cukrászdája zsúfolva elegáns hölgyközönséggel. A téren pedig gyűlt, gyülekezett a tüntető tömeg. Lassan-lassan tömörültek a román püspöki palota előtt. 9 óra felé elkiáltotta magát egy harsány torok: 

– Le a hazaáruló gazemberrel!

Iszonyú zsivaj támadt erre. Megeredt a kőzápor, mint a veszedelem. Csörömpölve hullottak alá a palota ablakai. Közben siketítő fütyülés, macskazene, abcúg hasította a levegőt. A tömeg nőttön-nőtt. A kőzápor egyre erősödött.

Alig van már ép ablak a püspöki aulán, mikor rohamléptekben megérkezett a rendőrség, élén Rimler Károly főkapitánnyal s valamennyi rendőrbiztossal. A rendőrök lehetőleg szép szóval iparkodtak a népre hatni; hátraszorították őket és nagy szabad tért tisztítottak meg a palota előtt. Hanem a sokaság még a kordonon keresztül is röpítette a köveket.

Több rendőr megsérült a kőzáporban. A főkapitány, aki emberfeletti buzgalommal iparkodott volna a nép ezreit ösmertetni: Két súlyos dobás találta a nyakán. (…) 

Közben egyre terjedt a riadó jelszó:

– Föl a kanonokokhoz!

Mint a vízáradás tajtékzó hullámai, rohant a sokaság a nagy Teleki utcán a Magyar-utcára. Azon az úton folyvást szedték a köveket. Kőváry prépost háza előtt rémséges zaj reszkettette meg a levegőt. Abcúg az oláhokkal!

A következő percben nem volt a házon egyetlen ép ablak; de még ablakfa sem. Az óriás kövek a lakásokba repültek, iszonyú rombolást, halálos ijedelmet okozva a lakók között. (…) 

Azután vissza a Szent László-térre! Ott szájról szájra szállott a suttogás; végül már égreszkedtető riadó lett belőle:

– Föl az oláh szemináriumba!

Azt hitték, leszakad a vad iramodás alatt a vendéghíd. Recsegtek a karfái is: oly megzsúfolt tömeggel tódultak rá és futottak bomlottul át Olasziba. A Bémer-téri hídépítés kőrakása volt az arzenál. Az éjszaka serege átözönlött a Bazárszoroson, egyre sokasodva. Borzalmas abcúgolással tört ki az ostrom az épület ellen. Néhány rendőr állt ott: az megpróbálta a lehetetlent. Egyikük kihúzott oldalfegyverével akarta szétkardlapozni a túlnyomó tömeget. Azt majd agyonverték. Hullott a kő özönnel. (…)

A román papnevelde ablakainak teljes szétrongálása és agyonkövezése után egészen nekiszilajult már a néptömeg és leszedve az ablaktáblákat és zsalukat, ezekkel a hosszú fehér lécekkel felfegyverkezve rohantak végig az úton kínos lármával: 

– Le a hazaárulókkal! Abcúg Pavel! Visszafelé jövet még egyszer kőzáporral támadták meg azokat a Széchenyi-utcai házakat, hol oláhok laknak, sőt nem egy tiszta magyar család ablakát is érték véletlenül a repülő kövek. (…)

Mikor itt útközben minden oláh ablakát teljesen összezúzták, akkor vadul ordítozva rohantak a Fő utcára. A színházból éppen akkor tódult ki a közönség és bámulva nézték a ritka látványt. Aztán átment a tömeg a vendéghídon egyre dübörögve és abcúgolva. A gyönge alkotmány minden pillanatban leszakadással fenyegetett. 

A kispiacon rengeteg népség csatlakozott a visszaérkezett tüntetőkhöz. Mint a lavina úgy nőtt hirtelen a sokaság. Fülsiketítő kurjantásoktól visszhangzott az éjjeli órákban máskor csendes kispiac.  (…) 

Fél tizenegy lehetett, mikor a püspöki palotán elpusztított a tömeg minden elpusztíthatót: azután visszavonultak a Szent László térre és énekelni kezdettek.

A rendőrség tehetetlenül nézte végig a kínos rombolást. (…)

A püspöki palota dörgetésébe beleunt tömeg nagy részének éppen akkor jutott eszébe, hogy jó volna a Várad velencei gör. kel. plébánia és az avval kapcsolatos oláh iskola felé is egy kirándulást tenni s egy kiadott jelszóra hirtelen megindultak óriási lárma és danolás közepette végig a Zöldfa utcán és a nagy töltésen. 

Már a töltés végére értek, amikor egyszerre csak szemben találták magukat a katonák szuronyaival, mire mintegy varázsszóra megfordult a tömeg s hanyatt-homlok rohant vissza a Szent László térre s itt tömören állást foglalt. A katonaság csakhamar utolérte a menekülőket, de egyelőre megelégedett azzal, hogy elfoglalja a vezénylő százados által részére kijelölt pozíciókat. (…) Egyidejűleg egy eskadron huszárság is állást foglalt a Szt. László téren (…) komolyabb összeütközésre nép és katonaság között nem került sor s utóbbi mintegy éjjeli 2 óra felé bevonulhatott a laktanyába.”

Azért idéztük hosszabban az akkor történteket, mert az ügyből évekig tartó per lett, melynek több mint harminc vádlottja, és két fővádlottja volt, utóbbiak közül az egyik maga Sas Ede, aki a vád szerint izgató beszédeket intézett a tüntetésre összegyűlt néphez. A Nagyváradi Törvényszék mind a két fővádlottat hat-hat hónapi börtönnel sújtotta magánszemélyek elleni erőszak bűntette miatt, a többi vádlottat pedig kisebb-nagyobb fogházbüntetésre ítélte. A Nagyváradi Ítélőtábla azonban mindkét fővádlottat fölmentette, a többi vádlottra nézve pedig részben megváltoztatta az elsőfokú bíróság ítéletét. A Magyar Királyi Kúria 1898. január 20-iki tárgyalásán egész terjedelmében helybenhagyta az ítélőtábla ítéletét. Mindazonáltal a helyiek közül sokan mindvégig a tüntetés értelmi szerzőjeként, és a fő felelőseként tekintettek Sas Edére, aki 1895-ben Budapestre költözött. Csak feltételezni lehet, hogy az elköltözésben közrejátszott ez az ügy és a rá nézve kedvezőtlen elsőfokú ítélet is. Budapesten a Fővárosi Lapok és a Pesti Napló munkatársaként dolgozott. Rengeteget írt, szerzőként közkedveltségre tett szert, 1895 májusában a szegedi Dugonics-társaság tagjává választották. 1897 májusában megnősült, 1898 márciusában családnevét hivatalosan is Sasra változtatta. Ugyanebben az évben, immár a teljes felmentés után ismét tisztává vált számára a váradi levegő, így könnyebben elfogadhatta Láng József laptulajdonos felkérését, hogy vegye át ismét a Nagyvárad szerkesztését. Az akkorra már több kötetes szerzőként ismertté vált Sas Ede visszatérése késztette Fehér Dezsőt arra, hogy kilépjen a Nagyvárad szerkesztőségéből és új napilapot alapítson, ez lett a Nagyváradi Napló. Sas Ede Váradra való visszatérésétől, és a Nagyváradi Napló beindításától kezdve az első világháború kitöréséig számítható a nagyváradi újságírás aranykora, amikor négy színvonalas napilap: a Nagyvárad, a Nagyváradi Napló, a Szabadság és a római katolikus egyházmegye lapja, a Tiszántúl hadakoztak egymással az olvasók és nem utolsó sorban a különféle hatalmasságok kegyeiért. 

Ennek a küzdelemnek a megvívásához Sas Ede nem válogatott az eszközökben. Bár ő anyagilag ettől egyre csak gyarapodott, a korban ő volt az egyetlen váradi újságíró, aki a szerkesztői munkából meg tudott gazdagodni, de a pénzhajhászásnak és az intrikáknak megvolt a hátulütője is. Alig fél éve volt Nagyváradon, amikor helyi kollégái bojkottot hirdettek ellene. Erről így számol be a Nagyváradi Napló 1899. május 20. száma: „A vidéki hírlapírók szövetségének nagyváradi bizottsága tegnap este 7 órától 11 óráig a zsurnalisztika történetében ritkán előforduló esettel foglalkozott. (…) Az ülésen elhatározták, hogy Sas Ede hírlapírót boycottálják a helyi bizottságból és ez iránt javaslatot tesznek a V. H. O. Sz. (Vidéki Hírlapírók Országos Szövetsége – szerk. megj.) központjánál is. Sas Ede ellen az incollegiálitás vádjai hangzottak fel lépten-nyomon és ennek következménye lett a tegnapi határozat. (…) Az ülésen Szathmáry Zoltán a következő inditványt terjesztette elő: Tisztelt választmány! Tekintettel arra, hogy Sas Ede hírlapiró eddigi itteni működésével nap-nap után annak adta bizonyítékát, — hogy önző érdekeinek képes feláldozni az egész nagyváradi hirlapirói kar existencziáját és reputáczióját, tekintettel arra, hogy viselkedésével csak a hirlapirók tekintélyét rontja meg a nagyváradi közönség előtt, melynek jóakaratát és jóindulatát annyiszor tapasztaltuk, tekintettel arra, hogy egész múltja az itt nem kodifikálható cselekedetei miatt csak ártalmára volt ezen testületnek, indítványozom, hogy Sas Edét, mint aki (…) hírlapíró társaink ellen egyik intrikát a másik után követi el, mert aki minden kollegáját, ahol csak teheti, megmarja és kisebbíti úgy az ő, éppen modora miatt szűk körű társaságában, mint különösen a kénye-kedvére bocsájtott »Nagyvárad« czímű lapban, ismételten indítványozom: miszerint őt a V. H. O. Sz. nagyváradi bizottságából egyszersmindenkorra kizárjuk, vele minden társadalmi és hivatalos érintkezést megszakítunk (…)”. A bojkottra való felhívást végül hat az egyhez arányban megszavazták, és egyben kijelentették azt is, hogy amennyiben Sas Ede tagja marad a szövetségnek, akkor ők maguk lépnek ki belőle. De végül nem lett következménye az ügynek, Sas Edét nem zárták ki a Vidéki Újságírók Országos Szervezetéből.

Kultúrtörténeti emlék

Ezek a torzsalkodások azonban nem fordították el az újságírók figyelmét a Nagyváradot érintő legfontosabb ügyektől. Itt kell megjegyezni azt, hogy a Nagyvárad főszerkesztőjeként Sas Ede is a haladást képviselte és támogatta a város fejlődését. Felemelte szavát, hogy Nagyvárad a királyi tábla megyei székhelye legyen, kardoskodott a Kereskedelmi Kamara Nagyváradra költöztetése érdekében. Az új városháza és a kőszínház építésének az ügye, a közvilágítás bevezetése is fontos volt számára. Sas Ede közkedvelt író volt, köszönhetően könnyed, humoros stílusának, amivel a komoly témáknak is egyfajta joviális, kellemes hangulatot tudott kölcsönözni. Nagyváradnak már régóta szüksége volt egy új városházára, Sas Ede erről a súlyos hiányosságról is könnyed hangnemben tudott írni 1900 februárjában: „… a városháza urainak rettenetesen fő a fejük, hogy hova helyezzék hát el a városi hivatalokat, ha a királyi tábla részére át kell engedni a mostani bagolyvárat, amelynek oduiban nem laknék el egy réti csikasz fenevad sem – hisz ma már a farkasnak is modernebb igényei vannak. Először tudvalevően az a terv merült föl, hogy a városházát a Zöldfa szállóban kell elhelyezni. Igen, de az ötlet ellen súlyos aggodalmak merültek föl. A városatyák, akik mindig sanda szemmel ellenőrzik a városi tisztviselők működését: úgy okoskodtak, hogy az alkalom tolvajt, azaz örökké villásreggeliző, lakmározó és ozsonnázó tisztviselőket fog szülni. Közel lesz a szálloda étterme s ezért a tanács egy-egy kis pörkölt mellett fogja tárgyalni a fontos ügydarabokat; a bizottságok kávézva üléseznek és a közgyűlést pedig fölterített asztal mellett fogják megtartani (…) Ez a félelem aztán, hogy a városháza egy nagy lakomázó kompániává alakul át, megingatta a Zöldfa híveit. Pedig milyen érdekes lett volna fölírni a vendéglő ajtaja felé: Vendéglő a városházához. A városháza fölé pedig ezt: Városháza a vendéglőhöz.

Abban minden nagy és kisebb kaliberű elme egyetért Nagyváradon, hogy legcélszerűbb lenne új, fényes, pompás és drága városházát építeni. Ennek a nagyszerű tervnek nincs is, csak egyetlen akadálya, de ez az egy akadály aztán olyan hatalmas, hogy lehetetlenné teszi azt a fényes álmot, mikép nálunk a városi tisztviselők bűzös, sötét, nyirkos kazamaták helyett emberhez és hivatalnokokhoz méltó szobákban dolgozzanak. Nagyvárad tudvalevőleg igen messze áll anyagiak dolgában a régi Velencétől, ahol a paloták falait vékony aranylemezekkel vonták be. A város anyagi helyzeténél csak polgárainak anyagi helyzete rosszabb, akik között már vagyonos embernek kiáltják ki azt, aki nincs fülig az adóssággal.” 

A villamos bevezetésének az ügyét is felkarolja a Nagyvárad, erről is sziporkázó gondolatokat oszt meg Sas Ede olvasóival a fentebb idézett cikk keretében: „Szóval mindenki örül a villamos vasútnak, csak a bérkocsisok vannak kétségbeesve, hogy ha az átkozott elektromos masina fog utcáinkon keresztül-kasul robogni: ők tormával és paprikás lével mérhetik ki a paripáikat. Pedig hát a bérkocsisok aggodalma merőben alaptalan. Éspedig azért, mert a villamos vasút nagyon olcsó és ezért nagyon demokratikus közlekedési eszköz. Márpedig a mai demokratikus korban ki akarna a nép közlekedési eszközéhez folyamodni? Legyenek nyugodtak a bérkocsisok, különösen pedig a kétfogatúak: Nagyváradon a villamos vasút idején is bérkocsin fognak járni azok, akik voltaképpen – nem igen tehetik. Mert Nagyváradon igen kevés ám a pénz; de annál több az úr!”

A Nagyvárad igyekezett úgy szorgalmazni a város fejlődését elősegítő befektetéseket, hogy mindez Sas Edének konkrét előnyöket is hozzon. Az újságcsinálás alapvetően üzleti vállalkozás volt számára, de az irodalmi sikereket sem a megteremtett művészi értékkel, hanem az anyagi haszonnal, illetve az ehhez kapcsolódó, avagy ezzel is járó társadalmi elismertséggel mérte. Természetes tehát, hogy ott volt a helye az egyébként jószándékú, de dilettáns írókat tömörítő Szigligeti Társaságban, és az itteni kapcsolatainak, illetve befolyásának köszönhetően az a megtiszteltetés érte, vagy elintézte, hogy a kőszínház hivatalos megnyitó ünnepségén, 1900. október 15-én az ő prológusát olvasták fel. A Szigligeti háza című költemény bár művészi szempontból nem kiemelkedő alkotás, de fontos helytörténeti adalék, ezért idézünk belőle. Az első szakasza így hangzik: 

Te legcsodásabb háza a világnak!
Rajongva nézem bűvös falaid.
A földi mámor, földöntúli vágyak
Az örök dicsőség, mind itt lakik!
Festett tündérkert! A panasz, a vád
Zúgó viharként támadnak ma rád.
S én e viharban megrendülve kérdem:
Mi most a színpad – s mi volt régen?

Majd a színház múltjának korszakait idézi meg egy-egy strófával. A történelmi számbavétel után magát Szigligeti Edét szólítja meg egy hét strófás betéttel, arra kérve, hogy legyen mintegy égi védnöke e földi művészi hajléknak. Majd a jókívánság következik:

Hogy mi körül zúg a zavaros ár,
Hogy minden szépet, jót örvénybe zárjon:
Álljon e ház, miként a sziklavár,
Mint hegytetőre épült templom álljon!
S ha szennyes árvíz zúdul a világra
Legyen az ideálok Ararátja!
Mert jaj a népnek – sorsa rút halál,
Ahol nem divat – az Ideál!
Támadjon itt igaz magyar világ,
A költészet bűbájos virulása:
Magyar földből fakadó virág
Legyen sasfészek, melyből az eszmék
Magasra törve a napot keressék,
Fehér legyen a szárnyuk – de szabad!
Fehér sas legyen itt a gondolat!

A prológus utolsó előtti versszaka:

S amit a törpe kor ma csak nevet:
Itt prófétája szóljon ihletetten.
Lobbanjon föl a hazaszeretet
Tűzoszlopa a sivatag jelenben!
Támadjon költő, kinek dörgő hangja
Hazafiságnak legyen ércharangja.
És hirdessen a jóknak víg esztendőt:
Hisz megbűnhődtünk múltat s jövendőt!….

Majd miközben a zenekar halkan a Himnuszt kezdi játszani, felhangzik az utolsó versszak:

…Ti, kik itt vagytok – halljátok szavunk?
S visszhangja kél-e, lázasan remegve?
Hisz minden vágyunk, égő óhajunk,
Hogy utat leljünk mindig szívetekbe!
Ti, kik itt vagytok – imádkozzatok:
Teremtsünk mi is egy nagy korszakot!
Az ideálnak! Mi küzdő hazánknak!
Magyarok Istene! Úgy áldd meg ezt a hazát. 

Sas Ede irodalmi tehetségénél sokkal nagyobb volt üzleti rátermettsége. A váradi sajtó konkurenciaharcában ő mutatkozott a legagilisabbnak. Hegedűs Nándor újságíró, aki személyesen ismerte őt, azt írja, hogy a Magyar Távirati Iroda, a Pester Lloyd, a Pesti Hirlap és a Budapesti Hirlap tartott Nagyváradon sorfizetés ellenében tudósítót, és ez mind a négy lapnál Sas Ede volt. Ez volt az egyik oka annak, hogy az újságírók nem szerették őt, aki még ezeket a kis jövedelemforrásokat is elorozta tőlük. Hegedűs ezt is írja róla: „sánta is volt, béna is volt, de fürgeségben és agilitásban vetélkedett öt ép emberrel és csakhamar mint a dagály harapott le egy-egy darabot Láng József lapvagyonából.” A manőverezések eredményeként a Nagyvárad 1901. augusztus 3-án egy hírlapkiadó részvénytársaság tulajdonába kerül, melynek sokak meglepetésére Sas Ede lett a főrészvényese. Másik pályatársa, az őt szintén személyesen ismerő Tóth Sándor egy 1921-ben írt, egyébként rendkívül rosszindulatú, sőt, dehonesztáló cikkben emlékezik vissza arra, miképpen kaparintotta meg Sas Ede Láng József lapját: „Bebeszéli Láng Józsefnek, kiadójának, aki e kampányban (az 1899-es bojkottról van szó – P. I.) fedezte, tartotta az ellenszenv dacára is, amely Sas Edével szemben megnyilatkozott, hogy alakítsa át a nyomdát és a lapot részvénytársasággá. Ez meg is történt. Az elhelyezett részvényeket Sas Ede visszakunyorálta (…). Mikor a részvények többsége a markában volt, Sas Ede közgyűlést hívott össze, amelyen az ő strohmannjai, nagyrészt a vállalat vele cimborázó alkalmazottai és kávéházi csellengők jelentek meg s kimondták, hogy a lapot és a nyomdát Sas Edének adják át. Láng máról holnapra szegény ember lett s kénytelen volt kivonulni az üzletből, amelyet ő teremtett meg.” A cikk durva hangneme miatt fenntartásokkal kell kezelni az abban foglalt állítások hitelességét, viszont tökéletesen érzékelteti azt, hogy egyes kollégáiban milyen erős ellenszenvet volt képes kelteni Sas Ede, aki miután teljesen átvette az uralmat a Nagyvárad fölött, kérlelhetetlenül a saját üzleti érdekeinek a szolgálatába állította azt.

Ady és Sas

Ellenszenvről szólván és az eddigiek után talán nem lesz meglepő, hogy Sas Edének a Nagyváradra kerülő Ady Endrével is meggyűlt a baja, bár kapcsolatuk igen kedvezően indult. Sas Ede jó újságírói, szerkesztői szimatának bizonyítéka, hogy ő közölt Nagyváradon először Ady-írást, méghozzá még egy Debrecenben írt kritikáját. Ady hálás is volt neki ezért, és miután Nagyváradra került, az első itteni hónapjaiban kedvező kritikát írt Sas Edének a Mesék a valóságról című verses kötetéről. Később azonban kiismerte a befolyásos szerkesztőt, és valósággal ellenségekké váltak. Az első nyílt csörtére azt követően került sor közöttük, hogy a Debreceni Friss Újságban támadó cikk jelent meg Nagyvárad ellen, mely már egy sor közintézményt elorzott Debrecen elől, és most a közigazgatási tanfolyamot is el akarta volna venni. Ady Endre a Nagyváradi Naplóban fűzött megjegyzést ehhez cikkhez: „Ezt a debreceni lapot Sas Ede nagyváradi hírlapíró szerkeszti. Újabb adat arra, hogy bizonyos egyéniségek sem erkölcsi, sem semmiféle inkompatibilitást nem ismernek”. Sas Ede helyett Harsányi Sándor, a debreceni lap szerkesztője válaszolt s vádakra. Leírta, hogy Sas Ede ugyan főszerkesztője az újságnak, de annak tartalmába a politikai irányításon kívül nem szól bele. Ha hinni is lehet ennek az állításnak, ez a helyzet önmagában véve megkérdőjelezte Sas Ede álláspontjának hitelességét és őszinteségét. 1901 decemberében lovagias ügy is kerekedett a Sas Ede és Ady közötti ellenszenvből. Sas Ede írt egy verset a Nagyváradi Magyar Színpadba, illetve a Nagyváradba. Másnap Ady Endre a Színházi Újságban parodizálta a verset. Ennek az Ady kötetekben nem szereplő gúnyversnek az utolsó részét idézzük, már csak azért is, mert jól leírja azt, milyen embernek látta Sas Edét sok kortársa:

Szólnak sokan, változik fű, fa is,
De némely ember állandóan hamis.
Másnak mégis van őszinte sora,
De ez őszintén nem írt még soha.
Kedve, könnye, sírása tettetett,
Gyűlölt mindig, sohasem szeretett.
Írása, lelke, mindene sottis,
Kamatoztatja – még a lantot is.

Az afférnak következménye lett: Karácsonyi Aladár, a Nagyvárad munkatársa provokálta Kaczér Vilmost, a Színházi Újság szerkesztőjét, amiért Kaczér lovagias elégtételt kért. A pisztolypárbaj a volffi erdőben zajlott le, Karácsonyi huszonöt méterről lőtt, de nem talált, Kaczér nem élt a lövés jogával, a párbajnak így nem volt sérültje. 

Ady és Sas Ede utolsó nyilvános kakaskodása 1903 tavaszán zajlott le, amikor Ady Endre a helyi napilapok előzetes megegyezése ellenére leközölte a Nagyváradi Naplóban azt, hogy dr. Somló Bódog nagyváradi jogakadémiai tanár ellen a tanári kar több tagja állásfoglalást fogalmazott meg, mert antimonarchistának, ateistának és anarchistának minősítették nézeteit. Ady írása országos felzúdulást keltett, váradi kollégái azonban, köztük természetesen Sas Ede is szószegéssel vádolták meg őt. Ezekre válaszul írta Ady szerkesztői üzenetét a Nagyváradi Napló 1903. május 31-i számában, többek között ezt: „A „Nagyváradi Napló” ellen ízléstelen és oktalan kirohanást intézett tegnap két nagyváradi lap, a „Szabadság” és a „Nagyvárad”. (…) Ők tudniillik azért haragusznak, mert a nagyváradi jogakadémia szenzációs, fölháborító botrányát mi tártuk legelőször a nyilvánosság elé, s hogy újságíró nyelven szóljunk: zsurnalisztikailag mi vezettük be az ügyet.(…) – A szószegés vádja hát nem való és komikus is. Sas Edéhez, a kollegialitás híres apostolához külön szavunk van, mert durva kirohanását ő is megtoldta egy szóval. Mi nem irigyeltük az ő sikereit a tejgazdaság, biztosítás-kötés és hirdetés-akvirálás terén stb., mért irigyli ő tőlünk azt a zsurnaliszta-sikert, mely pláne nekünk nem hozott anyagi hasznot sem.” Sas Ede nem maradt adósa Adynak és a Nagyváradi Naplónak, ezt írja a Nagyvárad június 3-i számában Szerkesztői üzenetként: „Ami egyébként a Nagyváradi Naplónak e lap szerkesztőjére tett megjegyzését illeti, arra mi viszont azt jegyezhetjük meg, hogy igénytelen nézetünk szerint a közönség valószínűleg többre becsüli azt az újságírót, aki teheneit feji, mint azt, aki a publikumot feji meg.” Június 5-én még egyszer odaszúr Adynak: „A Nagyvárad szerkesztője igenis büszke rá, hogy a portája körül látszik a tevékenység nyoma. Akinek ez nem tetszik, pukkadjon meg az irigységről. De aki azt meri állítani, hogy amit a Nagyvárad szerkesztője szerzett, azt nem a legszigorúbb tisztesség útján szerezte, az közönséges, rágalmazó gazember”.

Ady Endre 1903 októberében elhagyta Nagyváradot, de Sas Edének maradt így is bőven ellenfele a városban. Folyamatosan párbajozik, szinte nincs olyan év, ami eltelne úgy, hogy ne keveredne bele valamilyen becsületbeli ügybe, és a párbajok megvívásában testi fogyatékossága sem gátolja. Még Kun Bélával is összerúgta a patkót, aki akkoriban nagyváradi újságíró volt. Mindemellett, ha érdekei megkívánták, akkor a párbajellenes mozgalmat támogatta. A Nagyvárad az új évszázad első évtizedében hű krónikása, sőt, esetenként előmozdítója volt a város páratlan fejlődésének, melynek egyik jelentős lépcsőfoka volt a városháza felépítése, majd felavatása 1904. január 10-én, a villamosforgalom beindítása 1906. március 1-jén, stb. Az évek során Sas Ede nemcsak helyi, de országos befolyásra is szert tett, amit szintén személyes érdekeinek megfelelően igyekezett kamatoztatni. A már említett VHOSZ igazgatósági tagjaként 1905-ben felvetette azt, hogy a szervezet tagjai lépjenek be a szociáldemokrata-párt szakszervezetébe. Sas Ede hivatalos indoklása szerint erre azért lenne szükség, hogy rendezzék a hírlapírók anyagi helyzetét, továbbá az újságírók és a kiadók közötti jogviszonyt. Úgy állította be saját javaslatát, mint a proletár sorban tengődő újságírók életkörülményeit javító eszközt, valójában az volt a szándéka, hogy megnehezítse az új lapok létesítését, mert azok konkurenciát jelentettek a már meglévő lapoknak, tehát a Nagyváradnak is. Terve valamiért nem sikerült, és egy év múlva, 1906-ban már kárhoztatta azokat, akik a választásokon a szociáldemokrata pártra szavaztak. 1907-ben a Petőfi Társaság rendes tagjává választották. 1909-ben a nagyváradi újságírók szövetségének megalkotásában ügyködött, mely szervezetnek elnöke is lett.

Újságíró sztrájk

Sas Edét a felsoroltakon kívül megválasztották több más közhasznú egyesület, bizottság, egylet tagjává. Társadalmi beágyazottsága egyre mélyebb és biztosabb lett, ami fontos biztonsági hálót jelentett számára 1912-ben, amikor belefutott nagyváradi pályafutásának egyik legnagyobb konfliktusába, amiből a magyar sajtótörténet első vidéki újságíró sztrájkja kerekedett. 

Az akkoriban ellenzéki lapnak számító Nagyvárad megírta, hogy gróf Tisza István gazdaságában az egyik kútnak a vize fertőzött, és mindazok a cselédek, akik ittak a kút vizéből, megbetegedtek. Marton Manó szerkesztő az értesülést Tisza István cáfolata ellenére fönntartotta. Sas Ede szerint emiatt történt az, hogy a Nagyvárad nyomdája abban az évben a posta nyomtatványszállításából jóval kevesebbet kapott, mint a kormánypárti lapok nyomdái, ami természetesen kevesebb bevételt jelentett a Nagyvárad tulajdonosának. Ez rendkívül felbőszítette Sas Edét, aki emiatt Marton Manó szerkesztő szerződését tizenöt évi kifogástalan munka után azonnali hatállyal fölbontotta, nevét tudta nélkül levétette a lapról. Az ügy pikantériája, hogy a kútmérgezésről szóló esetet maga Sas Ede telefonálta meg a budapesti lapoknak, amiért ő fel is vette a tudósítói díjakat. Vagyis úgy próbált lavírozni, hogy a kormánytól és az ellenzéktől is pénzt tudjon szerezni. Amikor a Nagyvárad másik három belső munkatársának a tudomására jutott, hogyan bánt el Sas Ede Marton Manóval, szolidaritást vállaltak szerkesztőjükkel és sztrájkba léptek. Dutka Ákos, Nagy Andor és Hajnal Jenő memorandumot fogalmaztak meg, melyben követelték, hogy Marton Manó kapjon teljes elégtételt, a maguk részére pedig 30 százalékos béremelést, tisztességes bánásmódot és egészséges munkahelyiséget követeltek. Szinte a teljes nagyváradi sajtó szolidaritást vállalt a sztrájkolókkal. A váradi újságírók 1912. április 6-án nyilatkozatot adtak ki, melyben azt írják: „Kollegiális közösséget teljesítünk, amikor ezennel kijelentjük, hogy a Nagyvárad munkatársainak férfias és önérzetes állásfoglalását helyeseljük, hogy a Marton Manót ért méltatlan inzultust kari sérelemnek tekintjük, hogy a Sas Edénél tovább nem dolgozó kollégákkal minden irányban szolidárisak vagyunk és maradunk, hogy az újságírói kar ellenségének tartjuk mindazokat, akik e mozgalom után a Nagyvárad-ot akár munkájukkal, akár csak hírszolgáltatással is támogatják, hogy kötelességünknek ismerjük azokat minden téren bojkottálni s egyben fogadjuk, hogy mi magunk minden rendelkezésünkre álló eszközzel dolgozunk önérzetes kollégáink küzdelmének sikere érdekében.” A nyilatkozatot tizenkét újságíró írta alá, köztük Pásztor Ede, Emőd Tamás és Hegedűs Nándor. A szélesebb váradi társadalom is a tiltakozó újságírók mellé állt: a Royal kávéházban gyülekező sztrájkolókat sokan keresték fel. „Az üdvözlők között volt Rimler Károly polgármester is, aki kitartásra buzdította az újságírókat. (…) Az éj folyamán több fővárosi újság szerkesztősége küldött szívélyes üdvözlést a sztrájkolóknak” – olvasható a Nagyváradi Napló 1912. április 7-i számában. Fehér Dezső lapja április 10-én arról számolt be, hogy a magántisztviselők bojkottot hirdettek Sas Ede és a Nagyvárad ellen, az általuk április 7-én elfogadott határozati javaslat leszögezi, hogy a Nagyváradi Magántisztviselők Egyesülete mélyen elítéli Sas Ede felháborító eljárását, azonosítja magát a hírlapírókkal és bojkottálja a Nagyváradot. Olyan kávéházba vagy fodrászterembe, ahova Sas Ede lapja jár, nem teszik be a lábukat. Felhívják főnökeiket és a kereskedőket, hogy a Nagyváradban ne hirdessenek. Április 8-án a Kereskedelmi és Iparkamarában a polgárság és a munkásság részvételével népgyűlést tartottak, ahol szintén bojkottra szólítottak fel a Nagyvárad ellen. Április 9-én este már színes röpcédulák jelentek meg a városban ezzel a felirattal: „Önérzetes ember nem olvassa, nem hirdet benne, nem fizet elő a Nagyváradra”. Mindez azonban nem roppantotta össze Sas Edét, a sztrájktörés ódiuma ellenére talált új kollégákat, akikkel tovább tudta vinni a lapot, és még azt is elérte, hogy az új munkatársakat felvegyék a VHOSZ-ba. A történteket mégis megsínylette a Nagyvárad, mert legtehetségesebb újságírói hagyták faképnél, sőt, Marton Manó és Dutka Ákos új lapot alapítottak Új Nagyvárad címmel. De nemcsak a csodák, hanem a botrányok is három napig tartanak, Sas Ede alig fél évvel a botrányos ügy után máris egy újabb megtisztelő közösségi kulturális megnyilvánulás egyik főszereplőjévé vált. A Szigligeti Társulatnak régóta dédelgetett vágya volt, hogy névadó írójának egész alakos szobrot állítson Nagyváradon. Az összegyűlt adományokból Margó Ede neves szobrász készített mellszobrot, amit 1912. december 15-én nagy ünnepség keretében avattak fel a szintén a Szigligeti nevét viselő színház előtt. Itt olvasták fel Sas Ede Szigligeti szobránál című versét. A helytörténeti kuriózumnak számító tízszakaszos költemény első és utolsó strófáját idézzük: 

Elődbe nem büszke koturnusba lépünk,
Hivalgó nagy zajjal nem ünnepelünk;
Csak egy pár szál virág, mit számodra tépünk,
Késő legényeid, ős Céhmesterünk!
Csak egy pár szál virág: magyar föld virága,
Aminő volt lelked, költészeted is…
Mellyel megtelt vala színpadunk világa,
Mely kicsendült édes, bűbájos nótákba,
S délibábos álmok országába visz…
Ezt a dalt, e helyen, színfalaink között
Ő pendítette meg, tűz ujjaival;
Jaj ha en-magából lelkünk kivetkőzött,
Hogy el ne ringatja többé ez dal!…
Szivünk dobogása rezdül minden hangba,
Erre az ütemre lejt bennünk a vér;
Csitt, hallgassuk! Ez a kis falunk harangja
Ez a tiszaparti füzesek galamja: –
Ebben a nótában lelke s a mi lelkünk
Mindörökre él!…

Világháború, búcsúzó

Amikor ez a szoboravatás megtörtént, addigra már a háború előszelét lehetett érzékelni, hamarosan be is következett a katasztrófa: 1914-ben kirobbant a világháború. Sas Ede karrierje azonban úgy tűnt, hogy töretlenül halad felfelé. 1917-ben, Rádl Ödön halála után a Szigligeti Társaság elnökévé választották. A háborús időszakban fedezte fel Sas Ede az új művészi kifejezési eszközt, a filmet. Kapcsolatba került a magyar filmgyártás úttörőjével, Janovics Jenővel, megírta a Méltóságos rabasszony című forgatókönyvét, az ebből forgatott film 1916-ban készült el, később további három Janovics filmet forgattak Sas Ede írásai alapján. 

1918. januárjában Nagyváradon még megünnepelték harminc éves írói és hírlapírói jubileumát, hogy aztán ugyanannak az évnek a májusában bejelentse búcsúzását a várostól. Sas Ede megérezte, hogy a háborút Magyarország elveszíti, és ezzel együtt elveszhet Várad is, ezért még időben felszámolt mindent, ami anyagilag a városhoz kötötte: újságját átadta annak a Hegedűs Nándornak, aki a néhány évvel korábbi újságíró sztrájk során ellene megfogalmazott nyilatkozat egyik aláírója volt. A Nagyvárad 1918. május 31-iki számának Búcsúzó című vezércikkében így vall: „Mikor idekerültem, néhai való mesteremnek, Iványi Ödönnek az oldalán, mi volt akkor Nagyvárad? Egy igazi vidéki kisváros vett körül bennünket, a maga kezdetlegességével és elmaradottságával. (…) Friedrichstrassei elevenségű és párisias kacérságú korzónk helyén még ott kígyózott a szűk Bazár-szoros; s a város közepén bizony könnyen megszámlálhattuk az emeletes házakat. Én még részt vettem a gyűléseken, amelyeket derék Mezey Mihállyal tartottunk, hogy csináljuk meg végre a közúti vasutat; s haj, mennyi csatát vívtunk, szóval, tintával, az öreg, csökönyös Sal Ferenc apánkkal azért, hogy legyen-e hát Nagyváradnak, a nyári fabódé helyett, kőszínháza? Az én szavam volt az első, amely a Bémer-téri szép hajlékban megcsendült; a pályám első – legkedvesebb – koszorúját Nagyvárad várostól kaptam a gyönyörű színházavató estén. Elsők között hallóztam bele a nagyváradi telefonba, amivel Róth János bácsi kultur-vágya, modern vállalkozó szelleme bennünket megajándékozott; és láttam az első villamos lámpák kigyulladását – láttam kikelni, sudárba szökkenni mindazt a sok nemes magot, amelyet a jövő Nagyvárad rajongó, immár nagyrészt porladó álmodói elvetettek; láttam megvalósulni, diadalmaskodni azt a nagyszerű, hatalmas, minden akadályt leküzdő Akaratot, ami ennek a városnak a lelkét mindenkor eltöltötte, fűtötte és feszítette. Ez a lendület, ez az akarat magával ragadott engem is – s bizony jóleső öntudattal gondolok arra, hogy hű és becsületes napszámosa voltam a nagy munkámnak, ami a régi Nagyvárad lerombolásában, az újnak megteremtésében itt mindenha oly lázas és fölemelő igyekezettel folyt. (…) 

Láttam e város büszke és dicsőséges nagyratörését, – tanúja és részese voltam küzdelmeinek, viszontagságainak, mikor bekövetkezett a nagy földindulás, a rettentő világkatasztrófa előestéje, amikor még csak rátette lábát a földre a vassarkú kolosszus, a Háború, – s már erre az első toppantásra összeomlott minden, ami nem volt elég erős és szilárd. S láttam a világégés idején nagyszerű erényei kivirágzását, a könyörület, a haza és emberszeretet csodálatos működését. (…) És örvendezve láttam és látom azt is, hogy e város, minden megpróbáltatása után, kifogyhatatlan őstermő talaja a regeneráló magyar erőnek. Látom a pusztulás romjainak eltakarítását. A romokon felpezsdülő új és gazdagabb életet. Új tervek kirajzását látom, új akaratok harsogó indulóját hallom – az alkotás vágya, mint a jóvérű mén, türelmetlenül harapja zaboláját. Egész Magyarország az újjászületés processzusát éli – sehol ez a törekvés nem oly heves s nem hordja magában annyira a siker föltételeit, mint Nagyváradon. Egy nagyszerű, ízig-vérig modern város van itt kialakulóban, amely minden tekintetben szebb, jobb és tökéletesebb lesz, mint a régi volt, amelynek köveit én is segítettem, tőlem telhetőleg, összehordani.

Tisztában volt azzal is, milyen szerepet játszott Nagyvárad sajtóéletében: „Mikor Nagyváradra hozott a sorsunk, Iványi Ödönt és engem, közismert dolog, hogy az újságírás itt ugyancsak gyerekcipőt viselte. (…) Ma már büszke lehet sajtójára Nagyvárad – s a modern élet haladásának keretében nagyszerű kilátások nyílnak meg újságaink jövő fejlődésére nézve is.”

Az életút vége

1918 júniusában Sas Ede már a budapesti Uher Filmgyár dramaturgiai igazgatója volt, több film is fűződik a nevéhez ebből a korszakból: az Eötvös József báró egyik költeményéből készült adaptáció, A megfagyott gyermek (1921) című némafilm az 1920-as évek egyik meghatározó magyar filmje. Két, Petőfivel kapcsolatos film elkészítésében is részt vett, a Bolond Istókban, és a Hevesi Sándorral közösen írt, magának a költőnek az életútját felidéző Petőfi című némafilmben. Mindkét alkotás 1921-ben készült el. 1922-től a Pesti Hírlap munkatársa volt. Ebben az időszakban is folyamatosan alkotott, különösen gyermekkönyvei és az ifjúságnak szóló írásai voltak közkedveltek. Sas Ede 1928-ban hunyt el, a Kerepesi temetőben nyugszik. A Pesti Hírlap szerkesztősége nevében Kosztolányi Dezső mondta a búcsúztatót: „Először látom pihenni. Mindig sietett, jött valahonnan, vagy ment valahová. Most megállott. Mindig mozgott, lüktetett, lángolt. Most mozdulatlan. Mindig serénykedett, percegett, zümmögött a tolla. Most hallgat. A hangyához hasonlított. Kétszer, háromszor akkora terhet emelt vállára, mint a teste és birta-állta. A munka hőse volt. Csak a munkát szerette és a munkában az életet és az életben bennünket. Azon a napon halt meg, mikor orvosai hivatalosan kimondották, hogy többé nem szabad dolgoznia. Ezt nem tudta, de megérezte és a szívét megállította. Azon a napon adjuk át drága hamvait a földnek, mikor a gyermekeket, az ő kis barátjait, akiket annyi ötlettel és szívből fakadó melegséggel mulattatott, elbocsátják az iskolából és megkezdődik a hosszú, nagy vakáció. Életében, halálában a munkát dicsőíti. Áldott legyen ” 

Sas temestése (Képes vasárnap)

Ez a munkás élet nem teremtett kiemelkedőt, de Nagyváradon ösztönzőleg hatott arra, hogy nagy dolgok történjenek. Sas Ede legnagyobb érdeme talán az, állapította meg Indig Ottó, hogy meghonosította Nagyváradon a kapitalista versenyszellemet, és ezzel hozzájárult az irodalmi-művészeti élet fellendüléséhez is. Az utókort tehát nem hálásnak vagy hálátlannak, hanem sokkal inkább igazságosnak kell mondanunk, amiért nem vezette be Sas Edét a közös emlékezet panteonjába. És emiatt valószínűleg maga Sas Ede lepődne meg a legkevésbé, erre enged következtetni a sírján olvasható saját sírverse, amivel összegezte az utána jövők számára szorgalommal leélt életének eredményét: 

„Fáradtam, küszködtem,
semmit el nem értem –
s voltaképpen élni
soha rá nem értem.”

Felhasznált irodalom:

Indig Ottó: A nagyváradi színészet másfél évszázada (1798-1944), Kriterion, 1991
Indig Ottó: Várdi parnasszus, irodalmi és sajtóélet a századfordulón, Literátor, 1994
Indig Ottó: A nagyváradi újságírás története, Bihari Napló Kiadóvállalat, 1999
Hegedűs Nándor: Ady Endre nagyváradi napjai, Akadémiai kiadó. 1957
A korabeli sajtó kollekciói

június 17, 2025 | Hegyi Réka | Kultúra | Rovatok
MEGOSZTOM

Tiffológia 2025, 1. rész

Vállaltam, hogy 2-3 naponta beszámolok a TIFF – Transilvania International Film Festival – 2025. évi, 24. kiadásáról. Valamikor szerettem a fesztiválnapló műfaját. Azóta kicsit kevésbé vagyok lelkes, mert az alvásidőt kell rövidítsem, vagy kevesebb idő jut maximálisan kihasználni az egyre nehezebben megpályázható TIFF-es belépőkártya előnyeit. Közben non-kompatibilis munkahelyem és három kamasz gyerekkel nehezített magánéletem is van (prioritás, érthető). A húsz kategóriában vetített több mint 200 film mellett a TIFF a fiatal alkotóknak, a szakmabelieknek, a és a filmművészet iránt érdeklődő nagyközönségnek is sokféle kísérőprogramot kínál. Hegyi Réka TIFF-beszámolója. Első rész.

TIFF-generáció

Apropó, kamaszok: az idei TIFF kiemelt figyelmet szentel az úgynevezett Z generáció tagjainak, akik a fesztivállal egyidősek: külön válogatást vetítenek nekik, továbbá kamaszokból, fiatal felnőttekből álló zsűri is elbírálja majd a filmeket. 

Az ünnepi megnyitót követően máris olyan filmet vetítettek Kolozsvár főterén, amely erről a generációról (is) szól. Anélkül, hogy ítélkezne felettük, a Cristy című Brendan Canty-mozi bemutatja az ír Cork városka lakóit – egy árvaházban nevelkedett, gyermekkori közösségébe közel 18 évesen visszatérő srác történetén keresztül. Nehéz sorsok, drog, agresszivitás jellemzi azt a mikortársadalmat, de a közösség minden gyermekét megilleti a szeretet, elfogadás, gondoskodás és sorsáért való aggódás.

A megnyitó-gálára visszatérve: kerülöm az ilyen ünnepi eseményeket, mert a reflektorfény ilyenkor a sok díszvendégre, elöljáróra, nevezetességre vonuló tömegre irányul, kevésbé a film(ek)re. Persze a szervezők nagy odafigyeléssel választják ki a szabadtéri vetítések műsorát: népszerű színészek, nagy nevű alkotók, sok esetben jeles fesztiválokon díjazott, közönségsikerre aspiráló filmek. 

A „vörös szőnyeges” megnyitóra és Florin Piersic fellépésére elkelt az összes emeltáras jegy: a kolozsvári színész Kiválóság-díjat kapott. Sokak kedvence, tekintélyes hazai karrierje van, szülővárosában még életében róla neveztek el egy mozit – szóval igen nagy sztár. De úgy tűnt, nem tisztelte meg rajongóit azzal, hogy készül erre az eseményre. Megszólította az első sorokban ülő meghívottakat, jópofáskodott, majd egy véget nem érő, összefüggéstelen anekdotázásba kezdett. Sajnos, az elhúzódó díjátadó miatt a nyitófilmet és az azt követő beszélgetést a közönség negyede (vagy kevesebb) nézte végig. 

Első nap: izlandi, olasz és észt filmek

Rúnar Rúnarsson ismert név a TIFF-en: a Vulkán, majd a Madárkák című nagyjátékfilmjét díjazták is a fesztiválon. Idén két új alkotását láthattuk: egy alkoholista apa küszködését és kudarcát, hogy józanul jelenjen meg a lánya esküvőjén, és méltósággal legyen örömapa – egy napig (címe: 0), és a Ljósbrot című, gyászról szóló drámát. (Hajnalhasadás, vagy talán találó lenne az Alagút végén a fény fordítás is), amelyben hajnaltól hajnalig követjük egy fiatal nő napját, amikor balesetben elveszíti szerelmét, és nem gyászolhatja nyíltan, mert kapcsolatuk titok volt barátaik előtt.

Az Il complotto di Tirana (Tirannai összeesküvés) dokumentumfilmben Manfredi Lucibello rendező egy botrányos akcióművészeti biennálé történetét tárja fel a mögötte álló Marco Lavagetto portréján keresztül, aki 25 év távlatából idézi fel, hogyan hívott életre négy művészt, akik ezen a nagy port kavaró képzőművészeti eseményen „mutatkoztak be”. Szinte irreális, hogy mindenki bekapta a csalit, sőt, Lavagettoról most sem tudjuk eldönteni, hogy zseniális alkotó vagy egy zavarodott elme.

Az idei TIFF Észtország filmművészetére fókuszál. A válogatásból két szaunás témájú alkotást szemeltem ki: Anna Hints a Smoke Sauna Sisterhood című, sok díjjal elismert dokumentumfilmjébe beleszerettem két éve. Míg a dokumentumfilm egy női szauna-szertartásnak élő közösséget mutatott be, az idei fesztiválon a rendező rövidfilmjében a férfiak szaunás napját leshetjük meg, Arvo Kruusement 1979-ben forgatott (szovjet) játékfilmjében pedig a „helyi hagyományt” külföldi vendégek szórakoztatására elevenítik fel – ennek kapcsán az elvált, lányát egyedül nevelő Anu történetét ismerjük meg. 

Második nap: brit, osztrák és kolumbiai filmek

Szombaton máris választanom kellett a barátnős program és a fesztiválfilmek „nagykanállal zabálása” között. Közös nevezőre jutottunk és együtt néztük meg Hard Truths-t (Keserű igazságok), majd szülinapoztunk.

Mike Leigh brit rendező és forgatókönyvíró, valamint a főszerepet alakító Marianne Jean-Baptiste teljesítményét számtalan díjjal ismerték el az elmúlt évben, jogosan. A mindenkivel kötekedő, sokszor kibírhatatlan Pansy ezer arcát látjuk a mozivászonra kinagyítva, és lassan megértjük, hogy boldogtalan házassága, felnőtt, ám még mindig otthon, a mama-hotelben tengődő fiával szembeni tehetetlenség, a mindennapi házimunka, a nemrég elhunyt édesanyjához fűződő ambivalens érzései, a meg nem élt gyász és persze impulzív természete együtt teszik őt azzá, aki.

A versenyfilmek vetítése is elkezdődött szombaton: a Pfau – Bin ich echt? (Páva) című osztrák-német koprodukciót Bernhard Wenger jegyzi rendezőként és íróként. Egy jól menő, különleges vállalkozás „élmunkásának” tündöklését és bukását látjuk: Matthias (Albrecht Schuch) bármilyen társasági eseményen eljátssza azt a szerepet, amire felkéri az ügyfél (társ, távol lévő apa vagy fiú, stb.), miközben lakberendezési magazinokba illő otthona és magánélete van. Volt. Mert egyre több hibát követ el, élete káoszba torkollik minden vonatkozásban. Jós nem vagyok, a szakmai zsűri ízlését sem ismerem, de ez a film szerintem nem megy haza díj nélkül Kolozsvárról…

Gala del Sol Llueve sobre Babel (Bábel felett zuhog az eső)

Sokkal ellentmondásosabb, az elsőfilmesek minden hibáját és báját felvonultató alkotás a kolumbiai Gala del Sol Llueve sobre Babel (Bábel felett zuhog az eső) című filmje. Van itt minden: tabuk, túlvilági lények, ezotéria, dekadencia, steam-punk, őrült salsa-partyk, queer-parádék és még sorolhatnánk. Amiért mindenképp figyelemreméltó: egy diákprojektből nőtte ki magát, minimális költségvetéssel készült, mégis látványos film és a dél-amerikai bigott társadalomban nagyon bátor művészi tett mozikban vetíteni.

Harmadik nap: horvát-bosnyák-szlovén-szerb-román, amerikai, belga és olasz-francia-görög-brit koprodukciók

Vasárnap két filmet is megengedtem magamnak a „szabadtéri válogatásból”, azaz a könnyed, nagyközönségnek szánt fesztiválfilmekből: Danis Tanovic Nakon ljeta (Utolsó nyaram) rendezését moziteremben, Uberto Pasolini The Return (Hazatérés) című legújabb alkotását pedig a szabad ég alatt, fogvacogva sikerült megnézni. Mindkettőt ajánlom a vájtfülű nézőknek is, hiszen a kasszasikerre törekvő alkotások is lehetnek igényesek. 

Danis Tanovic (a No Man’s Land óta ismert rendező) My Late Summer (Nyárutó) horvát-bosnyák-szlovén-szerb -román koprodukcióban forgatott filmje egy horvát szigetre kalauzol, ahol a nyári turistaszezon végén már csak a helybéliek bájos kis közössége éli hétköznapi életét, s mint minden, magára valamit is adó kis faluban, itt is a kocsmában (bár/terasz) futnak össze a történetszálak. 

Uberto Pasolini legújabb filmje, The Return (A visszatérés) egy Homérosz-feldolgozás Ralph Fiennes (Odüsszeusz) és Juliette Binoche (Penelopé) főszereplésével. Lehet, erről nem is kellene többet írni, hiszen már csak a szereposztás miatt érdemes befizetni rá. Mégis megteszem, mert húsbavágóan fontos üzenete van: a háború nem lehet jó. Senkinek. Még a győzteseknek sem. Aki gyilkol a harctéren, az otthon nem tud többé a felesége és a gyereke szemébe nézni. Aki hazatér a háborúból, azt már másnak látják. Nincsenek hősök, csak áldozatok. Látványos, nagyon szépen filmezett, az én ízlésemnek túl véres, túl brutális, néha az érzelgősség határát súroló nagy film.

The Return (A visszatérés)

A versenyfilmek közül a Debut sajnos elég rossz választás volt: sok szöveg, fényképek, telefonnal/ webkamerával forgatott képsorok váltakozásával „elmesélt” zavaros történet. Egy adott ponton elhangzik, mennyire abszurd helyzetbe kerülnek az elsőfilmesek, amikor producereket és támogatókat keresnek játékfilmhez, akik nem támogatják őket, mert nem ismerik őket, hiszen „még nem tettek le semmit az asztalra” – például egy játékfilmet… Ez a dilemma menti fel valamelyest ezt a… kísérleti projektet, amit Julian Castronovo rendező első játékfilmmé tudott duzzasztani. 

A Waarom Wettelen (Miért Wettelen/ angol fordítás szerint The Weeping Walk / Gyászmenet) viszont az abszolút kedvencem a TIFF-trófeáért versenyző alkotások közül. Egy abszurd, humoros, néha mégis torokszorító road-movie, azaz többnapos, országhatárokon átívelő, eseménydús gyászmenet – Dimitri Verhulst belga író első játékfilmje, amit rendezőként jegyez. Ezt a nevet megjegyzem, és felkutatom magyarul vagy angolul megjelent regényeit. Nagyon kíváncsi vagyok, mennyire jön át olvasás közben az, amit filmben ilyen jó érzékkel tudott adagolni. És még egy megjegyzés, csak a különös egybeesések miatt: örök TIFF-kedvencem a 2004-ben Közönségdíjas Aaltra című film – szintén belga, szintén az abszurd humor iskolapéldája és szintén roadmovie. 

Waarom Wettelen (The Weeping Walk / Gyászmenet)

Jut eszembe: ha nem késő, leadom szavazataim az eddigi filmekre! Két vetítés között fontosabb váltani két szót a rég nem látott ismerősökkel, akikkel jóformán csak a TIFF-en találkozom, vagy a megbízható ízlésű fesztiválozóktól megtudni, mi tetszett nekik, hiszen fontos lehet, amikor több jónak ígérkező vetítés közül kell választani…

Nyitóképünkön pillanatkép a My Late Summer című, egy horvát szigeten játszódó balkáni koprodukcióból

(Folytatjuk)