Címke: kultúra

június 17, 2025 | Hegyi Réka | Kultúra | Rovatok
MEGOSZTOM

Tiffológia 2025, 1. rész

Vállaltam, hogy 2-3 naponta beszámolok a TIFF – Transilvania International Film Festival – 2025. évi, 24. kiadásáról. Valamikor szerettem a fesztiválnapló műfaját. Azóta kicsit kevésbé vagyok lelkes, mert az alvásidőt kell rövidítsem, vagy kevesebb idő jut maximálisan kihasználni az egyre nehezebben megpályázható TIFF-es belépőkártya előnyeit. Közben non-kompatibilis munkahelyem és három kamasz gyerekkel nehezített magánéletem is van (prioritás, érthető). A húsz kategóriában vetített több mint 200 film mellett a TIFF a fiatal alkotóknak, a szakmabelieknek, a és a filmművészet iránt érdeklődő nagyközönségnek is sokféle kísérőprogramot kínál. Hegyi Réka TIFF-beszámolója. Első rész.

TIFF-generáció

Apropó, kamaszok: az idei TIFF kiemelt figyelmet szentel az úgynevezett Z generáció tagjainak, akik a fesztivállal egyidősek: külön válogatást vetítenek nekik, továbbá kamaszokból, fiatal felnőttekből álló zsűri is elbírálja majd a filmeket. 

Az ünnepi megnyitót követően máris olyan filmet vetítettek Kolozsvár főterén, amely erről a generációról (is) szól. Anélkül, hogy ítélkezne felettük, a Cristy című Brendan Canty-mozi bemutatja az ír Cork városka lakóit – egy árvaházban nevelkedett, gyermekkori közösségébe közel 18 évesen visszatérő srác történetén keresztül. Nehéz sorsok, drog, agresszivitás jellemzi azt a mikortársadalmat, de a közösség minden gyermekét megilleti a szeretet, elfogadás, gondoskodás és sorsáért való aggódás.

A megnyitó-gálára visszatérve: kerülöm az ilyen ünnepi eseményeket, mert a reflektorfény ilyenkor a sok díszvendégre, elöljáróra, nevezetességre vonuló tömegre irányul, kevésbé a film(ek)re. Persze a szervezők nagy odafigyeléssel választják ki a szabadtéri vetítések műsorát: népszerű színészek, nagy nevű alkotók, sok esetben jeles fesztiválokon díjazott, közönségsikerre aspiráló filmek. 

A „vörös szőnyeges” megnyitóra és Florin Piersic fellépésére elkelt az összes emeltáras jegy: a kolozsvári színész Kiválóság-díjat kapott. Sokak kedvence, tekintélyes hazai karrierje van, szülővárosában még életében róla neveztek el egy mozit – szóval igen nagy sztár. De úgy tűnt, nem tisztelte meg rajongóit azzal, hogy készül erre az eseményre. Megszólította az első sorokban ülő meghívottakat, jópofáskodott, majd egy véget nem érő, összefüggéstelen anekdotázásba kezdett. Sajnos, az elhúzódó díjátadó miatt a nyitófilmet és az azt követő beszélgetést a közönség negyede (vagy kevesebb) nézte végig. 

Első nap: izlandi, olasz és észt filmek

Rúnar Rúnarsson ismert név a TIFF-en: a Vulkán, majd a Madárkák című nagyjátékfilmjét díjazták is a fesztiválon. Idén két új alkotását láthattuk: egy alkoholista apa küszködését és kudarcát, hogy józanul jelenjen meg a lánya esküvőjén, és méltósággal legyen örömapa – egy napig (címe: 0), és a Ljósbrot című, gyászról szóló drámát. (Hajnalhasadás, vagy talán találó lenne az Alagút végén a fény fordítás is), amelyben hajnaltól hajnalig követjük egy fiatal nő napját, amikor balesetben elveszíti szerelmét, és nem gyászolhatja nyíltan, mert kapcsolatuk titok volt barátaik előtt.

Az Il complotto di Tirana (Tirannai összeesküvés) dokumentumfilmben Manfredi Lucibello rendező egy botrányos akcióművészeti biennálé történetét tárja fel a mögötte álló Marco Lavagetto portréján keresztül, aki 25 év távlatából idézi fel, hogyan hívott életre négy művészt, akik ezen a nagy port kavaró képzőművészeti eseményen „mutatkoztak be”. Szinte irreális, hogy mindenki bekapta a csalit, sőt, Lavagettoról most sem tudjuk eldönteni, hogy zseniális alkotó vagy egy zavarodott elme.

Az idei TIFF Észtország filmművészetére fókuszál. A válogatásból két szaunás témájú alkotást szemeltem ki: Anna Hints a Smoke Sauna Sisterhood című, sok díjjal elismert dokumentumfilmjébe beleszerettem két éve. Míg a dokumentumfilm egy női szauna-szertartásnak élő közösséget mutatott be, az idei fesztiválon a rendező rövidfilmjében a férfiak szaunás napját leshetjük meg, Arvo Kruusement 1979-ben forgatott (szovjet) játékfilmjében pedig a „helyi hagyományt” külföldi vendégek szórakoztatására elevenítik fel – ennek kapcsán az elvált, lányát egyedül nevelő Anu történetét ismerjük meg. 

Második nap: brit, osztrák és kolumbiai filmek

Szombaton máris választanom kellett a barátnős program és a fesztiválfilmek „nagykanállal zabálása” között. Közös nevezőre jutottunk és együtt néztük meg Hard Truths-t (Keserű igazságok), majd szülinapoztunk.

Mike Leigh brit rendező és forgatókönyvíró, valamint a főszerepet alakító Marianne Jean-Baptiste teljesítményét számtalan díjjal ismerték el az elmúlt évben, jogosan. A mindenkivel kötekedő, sokszor kibírhatatlan Pansy ezer arcát látjuk a mozivászonra kinagyítva, és lassan megértjük, hogy boldogtalan házassága, felnőtt, ám még mindig otthon, a mama-hotelben tengődő fiával szembeni tehetetlenség, a mindennapi házimunka, a nemrég elhunyt édesanyjához fűződő ambivalens érzései, a meg nem élt gyász és persze impulzív természete együtt teszik őt azzá, aki.

A versenyfilmek vetítése is elkezdődött szombaton: a Pfau – Bin ich echt? (Páva) című osztrák-német koprodukciót Bernhard Wenger jegyzi rendezőként és íróként. Egy jól menő, különleges vállalkozás „élmunkásának” tündöklését és bukását látjuk: Matthias (Albrecht Schuch) bármilyen társasági eseményen eljátssza azt a szerepet, amire felkéri az ügyfél (társ, távol lévő apa vagy fiú, stb.), miközben lakberendezési magazinokba illő otthona és magánélete van. Volt. Mert egyre több hibát követ el, élete káoszba torkollik minden vonatkozásban. Jós nem vagyok, a szakmai zsűri ízlését sem ismerem, de ez a film szerintem nem megy haza díj nélkül Kolozsvárról…

Gala del Sol Llueve sobre Babel (Bábel felett zuhog az eső)

Sokkal ellentmondásosabb, az elsőfilmesek minden hibáját és báját felvonultató alkotás a kolumbiai Gala del Sol Llueve sobre Babel (Bábel felett zuhog az eső) című filmje. Van itt minden: tabuk, túlvilági lények, ezotéria, dekadencia, steam-punk, őrült salsa-partyk, queer-parádék és még sorolhatnánk. Amiért mindenképp figyelemreméltó: egy diákprojektből nőtte ki magát, minimális költségvetéssel készült, mégis látványos film és a dél-amerikai bigott társadalomban nagyon bátor művészi tett mozikban vetíteni.

Harmadik nap: horvát-bosnyák-szlovén-szerb-román, amerikai, belga és olasz-francia-görög-brit koprodukciók

Vasárnap két filmet is megengedtem magamnak a „szabadtéri válogatásból”, azaz a könnyed, nagyközönségnek szánt fesztiválfilmekből: Danis Tanovic Nakon ljeta (Utolsó nyaram) rendezését moziteremben, Uberto Pasolini The Return (Hazatérés) című legújabb alkotását pedig a szabad ég alatt, fogvacogva sikerült megnézni. Mindkettőt ajánlom a vájtfülű nézőknek is, hiszen a kasszasikerre törekvő alkotások is lehetnek igényesek. 

Danis Tanovic (a No Man’s Land óta ismert rendező) My Late Summer (Nyárutó) horvát-bosnyák-szlovén-szerb -román koprodukcióban forgatott filmje egy horvát szigetre kalauzol, ahol a nyári turistaszezon végén már csak a helybéliek bájos kis közössége éli hétköznapi életét, s mint minden, magára valamit is adó kis faluban, itt is a kocsmában (bár/terasz) futnak össze a történetszálak. 

Uberto Pasolini legújabb filmje, The Return (A visszatérés) egy Homérosz-feldolgozás Ralph Fiennes (Odüsszeusz) és Juliette Binoche (Penelopé) főszereplésével. Lehet, erről nem is kellene többet írni, hiszen már csak a szereposztás miatt érdemes befizetni rá. Mégis megteszem, mert húsbavágóan fontos üzenete van: a háború nem lehet jó. Senkinek. Még a győzteseknek sem. Aki gyilkol a harctéren, az otthon nem tud többé a felesége és a gyereke szemébe nézni. Aki hazatér a háborúból, azt már másnak látják. Nincsenek hősök, csak áldozatok. Látványos, nagyon szépen filmezett, az én ízlésemnek túl véres, túl brutális, néha az érzelgősség határát súroló nagy film.

The Return (A visszatérés)

A versenyfilmek közül a Debut sajnos elég rossz választás volt: sok szöveg, fényképek, telefonnal/ webkamerával forgatott képsorok váltakozásával „elmesélt” zavaros történet. Egy adott ponton elhangzik, mennyire abszurd helyzetbe kerülnek az elsőfilmesek, amikor producereket és támogatókat keresnek játékfilmhez, akik nem támogatják őket, mert nem ismerik őket, hiszen „még nem tettek le semmit az asztalra” – például egy játékfilmet… Ez a dilemma menti fel valamelyest ezt a… kísérleti projektet, amit Julian Castronovo rendező első játékfilmmé tudott duzzasztani. 

A Waarom Wettelen (Miért Wettelen/ angol fordítás szerint The Weeping Walk / Gyászmenet) viszont az abszolút kedvencem a TIFF-trófeáért versenyző alkotások közül. Egy abszurd, humoros, néha mégis torokszorító road-movie, azaz többnapos, országhatárokon átívelő, eseménydús gyászmenet – Dimitri Verhulst belga író első játékfilmje, amit rendezőként jegyez. Ezt a nevet megjegyzem, és felkutatom magyarul vagy angolul megjelent regényeit. Nagyon kíváncsi vagyok, mennyire jön át olvasás közben az, amit filmben ilyen jó érzékkel tudott adagolni. És még egy megjegyzés, csak a különös egybeesések miatt: örök TIFF-kedvencem a 2004-ben Közönségdíjas Aaltra című film – szintén belga, szintén az abszurd humor iskolapéldája és szintén roadmovie. 

Waarom Wettelen (The Weeping Walk / Gyászmenet)

Jut eszembe: ha nem késő, leadom szavazataim az eddigi filmekre! Két vetítés között fontosabb váltani két szót a rég nem látott ismerősökkel, akikkel jóformán csak a TIFF-en találkozom, vagy a megbízható ízlésű fesztiválozóktól megtudni, mi tetszett nekik, hiszen fontos lehet, amikor több jónak ígérkező vetítés közül kell választani…

Nyitóképünkön pillanatkép a My Late Summer című, egy horvát szigeten játszódó balkáni koprodukcióból

(Folytatjuk)

április 28, 2025 | Lakatos-Fleisz Katalin | Kultúra | Rovatok
MEGOSZTOM

Történelmi hősök 

Nemzeti sztereotípiák Krúdy Gyula két regényében  

 Ha egy magyar szerző életművében a nemzeti történelem témavilágát kutatjuk, a nemzet önszemléletén belül hagyományozódott szimbólumok, képek gazdag tárházával találkozunk. Ez áll Krúdy életművére is, amelyben a történelmi témavilág a kor iránti érzékenységgel fonódik össze.  Ez a belülről élő történelemszemlélet különösen a feszültségekre, törésekre fókuszál. (Ennek ellentmondani látszik a “boldog békeidők” támája, amelyben viszont a nosztalgikus hang a jelen tragikus megéléséből adódik.)

 Esszémben a Krúdy-regényeknek arra a nemzeti önszemléletére figyelek, amely a ’48-49-es forradalom és szabadságharc témájában, a magyar nemzeti jelképtár eseményeiben, kultikus személyiségeiben mutatja meg magát. Ez a szemlélet azért lehet jelentős, mert a regények nemzeti történelmet tükröző szubjektív látásmódja egy olyan olvasatot közvetít, amely – Krúdy jelentős irodalomtörténeti szerepét tekintve is – a magyarságnak saját nemzeti karakterét értelmező erő lehet. (Gondoljunk csak a befogadásban élő Krúdyt jellemző „magyar” minősítésekre, amelyek azt az előfeltevést is sejtetik, hogy mit jelent magyarnak lenni.)[1]

A ’48-as forradalom és szabadságharc egyszerre talált és kitalált témavilág Krúdynál. A magyar történelemnek egy olyan identitásadó jelenségéről van itt szó, amely Krúdy számára már csak családi gyökerei folytán is lényeges. A hagyományozódott ’48-as témavilág azonban maga is olvasattá válva a hagyomány zárt-rögzített nézőpontjától eltérően szövegszerű mozgásban formálódik Krúdynál, ahol is a mitizáló, kultuszalkotó jelenségekben ott bujkál az irónia is. Ezért Krúdy ’48-as víziója kapcsán nem elégedhetünk meg azzal, hogy a mitikus, vagy szűkebben a kultikus jelenségeket[2] feltérképezzük, hiszen ez az esemény a magyar történelem talán leginkább kultikusra színezett jelensége. Krúdy is rengeteg kész elemet vesz át ebből a nemzeti jelképtárból. Krúdy kultikus konstrukcióit inkább adottnak kell vennünk annak megmutatkozásához, hogy a történelem mint olvasat hogyan válik maga is szöveggé. A ’48-as témájú Krúdy-írásokat nem vezethetjük vissza valamiféle egységes, változatlan szerzői világlátásra, mivel az mindig az egyes szövegek saját szándékán belül formálódik.

1848 mint hanyatlás és illúzióvesztés

Krúdy ’48-at felvillantó szövegiben a függetlenségi eszme a történelmi esemény utáni korokból látható. Egyfajta hanyatlást, illúzióvesztést tükröz ez a látásmód, mivel az azt követő időszak a szabadságharc kudarcát teherként hordozza. A reménytelen történelmi korokat kísérő passzivitás, álmodozó csodavárás légköréből a ’48-as eszme csak nyomokként fedezhető fel az álom, az emlék vagy a vágy szövegeiben. Mert az ötvenes évekből ’48 valóban szöveggé, regénnyé válik – visszatérően nevezi vagy láttatja így Krúdy akár kultikusan, akár ironikusan.[3] A szabadságharcra való emlékezés szöveggé válásának iróniája talán Gracza György ’48-as füzetes regényei kapcsán a legtalálóbb.[4] Ezen sorozatos írásokban a jelen úgy írja a múltat, hogy minduntalan beleszól az ál- vagy valós honvédek részéről, akik regényhősökként szeretnék magukat viszontlátni a szabadságharc történeteiben. A Kossuth fia című regényben a tragikum pátoszába oltja bele a reménytelenül vallott eszméket, s a vágy elfojtásából eredezteti a szabadságharc „gyönyörű regényeit.”[5] A hazáért való szenvedés nem eszköz, hanem életcél. Ebben a jelentéskörben már csak szenvedni lehet, cselekvő tettek nélkül.

Ebből a „visszafelé íródó” történelmi látásmódból hiányoznak az eszmei vezetők, ha mégis jelen vannak, alakító aktivitásuktól megfosztottan, a kultusz és a kegyeleti emlékezés közegében. A szabadságharc utáni megállt idő képzete, (az ötvenes években) mint egy tehetetlen, romantikus andalgásba merült időszak, szépen látszik Görgey felesleg-létét kifejező írásában, amelyben az „áruló”–nak kikiáltott vezér önnön sorsát túlélt fantomként tengődik visegrádi birtokán.[6] Vagy hasonlóan Krúdy Kálmán úribetyár alakjában, aki egy új szabadságharc kirobbantása helyett már csak annak regényességét tudja felkelteni.[7] Az irónia forrása itt az a kettősség, amely a titokteljes légkör vonzó romantikájában egy passzív cselekvésre képtelen kort vázol fel úgy, hogy egyidejűleg mindkét jelentést felvillantja. E kettős kor „vezérlelkének”, Krúdy Kálmánnak (a róla szóló szövegben) léte ugyanolyan rejtőzködő, fantomszerű, hanyatlást jelző, mint az egész időszak. A lényegét kifejező metaforák vágyalapúak, mivel az „éjféli kopogtatás”, „titok,” „remény,” „álruhás üzenethozó,” „láthatatlan vendég” sejtelmes, de erőtlenséget sugalló képeiben kapnak szót.

Ál-Petőfi – Kossuth fia

 Mindkét regény a magyar szabadságeszményt elfojtó korokból villantja fel a ’48-49-es események kultikusan rögzült nyomait, előbbi az ötvenes évek megtorló-legendaképző közegéből, utóbbi a Monarchia idejének, Kossuth Ferenc politikai fellépéséhez fűzött elvárásaiban. Mindkét regényben a nemzet egy fordulatszerű történelmi időszak tükrében mutatja meg magát. Innen a regények minduntalan a nemzetet kifejezni akaró, továbbá ’48-ra vonatkozó zárt, kultikus hangneme, amely azonban elkülönül a regények „történéseitől”, és egymásra vonatkoztatva ironikusnak is hatnak. Az Ál-Petőfibena magyar XIX. század kultuszát megteremtő dikción belül kap ironikus hatást a regény eseményvilága: a szereplők vágyait betöltendő véget nem érő Petőfi-keresés, amely azonban csak kisszerű, szélhámos álköltőkkel szembesül. A Kossuth fiában a magyarság és történelem pátoszát megteremtő XIX. századi retorikájú nyelv ellenpontja annak a zűrzavaros kornak, ahol a politikai pártok, széthúzásaik mellett még egy magyaroktól idegen hatalom, a Habsburg-uralkodó „vigyázó szemét” is állandóan magukon érzik. 

A ’48-as eszmék hiányával, meghiúsulásával együtt az eszmei vezetők degradációja is együtt jár. Az Ál-Petőfiben az “igazi Petőfi” keresése csak annak hiányát képes kidomborítani. A Kossuth fia úgy formálja kultikusan a két különböző kor vezérlelkének Kossuth Lajosnak és fiának alakját, hogy az apa-fiú leszármazásban a jellegzetesen XIX századi, emberfeletti, népek vezetője hőstípust egy dekadens, kissé spleen-es, rezignált hősformává stilizálja. Ez az elcsúszás már az öreg Kossuth alakjában megtörténik, hiszen az emigráció utolsó éveiben cselekvőképessége már csakis zarándokok fogadására korlátozódik. A szövegközpontúság mint hanyatlás, pótlék itt már az ő életében is jelen van, hiszen cselekvő tettek helyett a beszéd, az írás, tollbamondás eszközeit használja az önkifejezésre.

 „– Meghaltam 1867–ban – mondta sokszor I. Ferenc József megkoronáztatása után.”[8] A kossuthi eszme folytatójának az őt kultusszal fogadó nép képzelete a főhős Ferencet képzeli, mivel a fiúi leszármazás az őt ünneplő nép tudatában az eszmények vágyott egységét jelenti. Lénye viszont kissé idegenszerű európaiságában, szónoki kimértségében egyezkedő politikájában elcsúszást mutat az apai eszményektől. A Kossuth fia rövidebb változatában a nép héroszalkotó képzeletét nem tudja kielégíteni a debreceni szónoklatakor: „Az öreg debreceni polgárok sehogy sem tudják az apafiús hasonlatosságot felismerni az utódban ama lelketrázó magyar fantommal, aki a kocsmához közeleső Nagytemplomban a Habsburg-házat trónjavesztettnek nyilvánítja.”[9]

Mindkét regényben megjelenik a szabadságharc egy-egy döntő eseménye: A Kossuth fiábana győzelemmel kecsegtető kezdet, az Ál-Petőfibena vesztes vég – de megidézettségükben mindenütt szövegszerűen. Utóbbi regényben a segesvári csatát egyik szereplő idézi meg. Lisznyai, az egykori költő-barát úgy akarja megérteni Petőfi utolsó napjának rejtélyét, ha pontos, minden részletre kiterjedő tudósítást kreál a csata lefolyásáról. Ám ez a jelenlét illúzióját keltő pontosság épp ezáltal árulja el képzeleti, vagyis hiányban fogant jellegét, hogy olyan patetikus dikciót használ, amely regényességbe torkolltatja a megidézést. Ezért az elbeszélés igazi célját: Petőfi sorsát a végső ütközetben, a szöveg nem tudja beteljesíteni, a kérdés megválaszolatlan marad. A szabadságharcról szóló elbeszélésben csak a tényeket helyettesíteni akaró szöveg lepleződik le, nem a tény, amit az elbeszélés megcéloz.

 A Kossuth fiában a ’48-as pesti események 1904-es megünneplése mint egy újrajátszott forgatókönyv kap ironikus jelentést. Itt Kossuth Ferenc fáradt, beteg, kissé dekadens úriemberként viselkedik, mikor is az elé járuló nemzeti érzéstől fűtött résztvevők műsora felé nem mutat érdeklődést. Ez az ünneplés csakis az egykori márciushoz való hasonlóságban (zászlók, szavalatok, magyar ruha, Petőfi-képű szervező) tud csak tükröződni, de a szövegben épp a hasonlóság mentén való jelentés, a tükröző-funkció bizonytalanodik el. A tömeget hiába lelkesíti a spontánul kitörő Pilvaxba való zarándoklat, mintha új március készülődne, a tettvágyban kitörő nemzeti érzés célját nem találva, esztelen rongálásban talál kielégülést. A forradalom mint rongálás ironikus jelentése mellett annak szabadság jelentését is kikezdi a Kossuth-fiúnak amiatti aggódásában, hogy Ferenc József őt fogja felelőssé tenni a történtekért.

A magyarság szimbólumai

 Az Ál-Petőfi és a Kossuth fia regények szemszögéből formálódó szabadságharc-eszme, annak kulcsfigurái maguk is egy központibb, általánosabb metaforikának a részei. A szövegekben végigvonul ugyanis egy olyan nemzetkarakterológiai elképzelés, amely a magyarságot mint központi metaforát a magyar történelemben, hagyományban rögzült képek, események, személyek eszközeivel narrativizálja. Krúdy nemzetélményét a különböző nemzetkonstrukciók közé sorolva, ahhoz a fenomenológiai típusú nemzetfelfogáshoz lehetne közelíteni, amely a közös szimbolikus értelemvilágban teremti meg a nemzet valóságát.[10] Ál-Petőfibene sajátos nemzeti elképzelés metaforikus képei irodalmi, történelmi vagy tájjellegű allúziókban bukkannak fel. Az előszóban Petőfi alakja a magyar történelem nagy rejtélyeivel (például a honfoglalás), vagy a jellegzetes magyar táj metaforáival írható le. Egység és távolság egyidejűségéről van itt szó: a kép totalitásában a jelölt alak távolságáról. „Természeti csoda volt ő is, mint a Kárpátok hegylánca vagy a Tisza folyása. Lélekmegállító, mint a csillagos égboltozat, amely a magyar Alföldre borul, és csodálkozásba ejtő, mint Magyarország, amelyet az ősmagyar vezér a hegyek csúcsáról először megpillantott.”(…) Valamely nemzeti babona, ősi mítoszainkból, pogány vallásunkból maradott csodatevés gondoskodott arról, hogy sohase tudjuk feltalálni őt, mikor azt hittük, hogy már a közelébe értünk, ahol a szívverése van, levegőt fogott kezünk, eltűnik kutató lelkünk elől, mint kürtszó az erdőn, mint lélek a halottból, amint Árpád királyaink eltűntek, hogy soha többé nem találkozhatunk velük.”[11] A regény előszava Petőfi alakját úgy alkotja meg, hogy rejtélyének távolságát a sajátosan magyar lényeg metaforáival mutatja meg. Ennek a szabad levegőjű regénynek visszatérő motívuma a dunántúli táj mint a XIX. századi magyarságélményének mitikus színhelye. A Dunántúl karakteres vidékei: Veszprém, a Balaton környéke, a Bakony magyar költők, (Kisfaludy, Ányos Pál) illetve a magyar betyárvilág szellemiségét, de akár elvont történelmi bánatot (Krúdy visszatérő képe) idéznek fel. A magyar mitológia a XIX. század irodalmi formáiban is megjelenik, a fenti költők akár kultikusan (mint Csokonai) vagy ironikusan (mint a Petőfi-epigonok idézeteiben). Utóbbi ironikus eljárásban még hangsúlyosabb a kimondás és a távolság feszültsége, hiszen ezek a versek nem megjelenítik, csak utalnak az eredetre, hasonlítanak hozzá. A „petőfiséget” nem az eredeti mű, csakis az ahhoz való hasonlóság tükrözheti.   

 A Kossuth fia című regényben a ki és milyen a magyar látens kérdése a nagy történelmi időkre emlékezve tehető fel, ahol is a történelem egyfajta magyar lényegiség kifejezője, hordozója. A “legtörténelmibb” személy apja után maga a Kossuth-fiú, akinek bemutatása egy öltözködésben, termetben, beszédben kifejezhető magyar lényegiség szempontjából történik, ahonnan a Kossuth-fiú épp a magyar lényeg hiányát domborítja ki. Kossuth Ferenc európaisága a magyarossághoz képest másnak, eltérőnek mutatkozik. A látszatban megmutatkozni nem tudó magyar lényegiséghez, s a személyében való hithez csak a történelmi származása köti. Az „álruha” metafora ehhez a történelmi magyarságképhez húzó vágyat mondja ki: II. Rákóczi Ferenc borkereskedőként való utazásait.[12]

Ez a történelembe ágyazott magyarságtudat mindkét regényben olyan vezető figurákban összpontosul, akik más történelmi alakokkal való párhuzamukban nyerik jelentőségüket, így a már fent idézett, a korban eléggé megterhelt Rákóczi-Kossuth párhuzamban. Viszont ezt a visszatérő mitikus szemléletet is ironizálja Krúdy Kossuth Ferenchez fűzött elvárások meghiúsulásával. A Hunyadi János-Mátyás – Kossuth apa-fiú párhuzam[13] az események nézőpontjából, a történelmet író vezér és a reális viszonyokkal megalkuvó politikus feszültségében válik érvénytelenné.

[1] Lásd Kosztolányi szavait: „Krúdy Gyula (…) sohasem anekdotáz, hanem mesél (…) és magyarsága ősi, vérségi, a legjobb fajtából való szilaj és mégis európai magyarság.”Idézi KELEMEN Zoltán: Történelmi emlékezet és mitikus történet Krúdy Gyula műveiben. Argumentum, Budapest, 2005, 118.

[2] A ’48-as események továbbá a XIX. század Krúdy-víziói kapcsán különbséget tehetünk mitikus és kultikus jelenségek között. A mitikus írásmód inkább időtlenné, az archetípusokban általánossá stilizálja a történelem jelenségeit. Míg a kultikust itt Dávidházi Péter nyomán magasztaló, dicsérő beszédmódként értem, amely alávetett, egy értéket elismerő pozícióból fakad. Lásd: DÁVIDHÁZI Péter: „Isten másodszülötte”A magyar Shakespeare-kultusz természetrajza. Gondolat Kiadó, Budapest, 1989.

[3] A Krúdy-szakirodalomban jelen levő irány miszerint a 1948-49-as program illuzórikusságából, és az abból való kiábrándulásból eredezteti a szabadságharc regényessé válását. Lásd Szauder József szavait: „Ő 1848-49 hőseinek – mindjárt a szabadságharc utáni helyzetekben – azokat a nagy gyarlóságait tapintja ki, melyek a szabadságharcos illúziók talaján nőhettek fel a egyénben is, és később annyi volt szabadsághőst vittek méltatlan helyzetbe. (…) Íróink illúzióvesztése olyan fokú, hogy már-már legendát  – gyönyörűt, de kevés alappal bírót – lát 1848-49-ben. SZAUDER József: Tavaszi és őszi utazások. Szépirodalmi Kiadó, Budapest, 1980, 73.

[4] Gracza György, a történetírás mártírja. In: A XIX. század vizitkártyái. Szépirodalmi Kiadó, Budapest, 1986, 256-260.

[5] „De ez a reménytelenség édes volt, mint a vértanúság, magasztos, mint a szenvedés a hazáért, elzsongító, mint a honfibú. A „reménytelenül” vallott függetlenségi eszmék mellett a magyar ember megtalálhatta az életcélját: szenvedni a hazáért. (…) Soha annyi gyönyörű regény, mint a múlt század második felében a „szabadság hőseiről.” Még itt jártak közöttünk a hősök maradékai, az öreg honvédek, de már életükben szentté válottak.” Kossuth fia, Magvető Kiadó, Budapest, 1976. 263.

[6] Görgey, a visegrádi remete. In: i.m. 110-114.

[7] A Kandúr. In: uo. 375-379.

[8] I. m 38.

[9] Kossuth fia. In: A tegnapok ködlovagjai. Eri Kiadó, Budapest, 2004. 74.

[10] DEBRECZENI Attila: Nemzet-  és nacionalizmus diskurzusok .In: Jankovics József, Nyerges Lajos (szerk.) Hatalom és kultúra II. Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság, Budapest, 2004, 1183-1193.

[11] Ál-Petőfi. In: Aranyidő, Szépirodalmi Kiadó, Budapest, 1978, 193.

[12] „Sehol sem látjuk meg rajta magyar származását, nemzeti elhivatottságát, történelmi küldetését és a ritka magyar mitológiából való származását. Egy történelmi álom, aki álruhában járja a világot. Egy II. Rákóczi Ferenc, aki a maga korában gyékényes lengyel szekéren utazik, mint egy borkereskedő, aki a hegyaljai borait akarja eladni külföldön.” Kossuth fia, 1976. 6.

[13] „Az ácsolt emelvényt ezer és ezer visszafojtott lélegzet veszi körül, amikor Kossuth Ferenc megszólal, és arról beszél, hogy revízió alá kell venni a 67-es kiegyezést. Bátor szó, de még bátrabb, amit a télszakállú Madarász József a népnek mond. Hunyadi János fiához hasonlítja Kossuth Ferencet, ahhoz a Hunyadi fiúhoz, akit Mátyás-királynak választottak. Trónra kell emelni a Kossuth-fiút.” Uo.162.

április 16, 2025 | Ujvarad Admin | Kultúra | Rovatok
MEGOSZTOM

Lapok Tabéry Géza hagyatékából

Néhány hónapja Nagy Mihály Zoltán barátunk közreműködésével érdekes, Tabéry Gézától származó anyagokat fedezhettünk fel a Bihar Megyei Levéltárban. Hogy a különböző korszakokból származó, eltérő jellegű kéziratok, levelek hogyan jutottak az adott irattartóba, ez bizonytalan. Az anyag egy kisebb részét, köztük egy Adyról szóló Tabéry-tanulmány kéziratát 1974-ben adományozta egy bizonyos Lenghel Ioan a Körösvidéki Múzeumnak. Ezen iratok és fényképek egy része valószínűleg ma is a közgyűjteményben van, ezek viszont nem kapcsolódnak Tabéry személyéhez. A többi dokumentumról is csak annyit lehet megállapítani, hogy ugyancsak 1974-ben kerültek e levéltárba. A fond alapján, amelybe kerültek, nem kizárt, hogy egy korabeli házkutatás során vitték el a hatóság emberei, s később, mivel nem volt ezekre szükségük, a levéltárban helyezték el. 

Az anyag nagyobb részének a feldolgozása, hátterének kutatása még folyamatban van (például Pálffyné Gulácsy Irén kapsán, illetve a Constantin Costa-Foru újságíróval való levelezés). Ezúttal egy Juhász Gyulához írott költeményt és egy ugyancsak Juhásznak küldött, többek által aláírt táviratot publikálunk, utóbbi feltehetően 1923-ból való, ekkor ünnepelték Szegeden a költő negyedszázados írói jubileumát. A táviratnak egy negatív fotója található a levéltárban, a hátoldalán szerepel egy géppel írott mondat, mely szerint az eredetije a költő mellett önkéntes titkárként dolgozó Kilényi Irma írónő, tanárnő szegedi gyűjteményében található.

március 17, 2025 | Babeți Adriana | Kultúra | Rovatok
MEGOSZTOM

Valahol Közép-Európában

Szemelvények A 20. századi közép-európai regény szótárából

Adriana Babeți monumentális műve, A 20. századi közép-európai regény szótára (románul Dicționarul romanului central-european din secolul XX címen jelent meg 2022-ben a Iași-i Polirom Kiadónál, azóta számos díjat elnyert, többek közt 2024-ben a Román Tudományos Akadémia Titu Maiorescu Díját) közel 25 éves munkafolyamat eredménye. A temesvári Nyugati Egyetemen zajló komplex (erős lengyel, magyar, szerb, francia stb. kapcsolatrendszerre alapozó) irodalomtörténeti, komparatisztikai műhelymunka során létrejött kötet 197 szerző 14 különböző nyelven írott 256 regényét mutatja be több mint 50 szócikkszerző megközelítésében. Az egyes művek szócikkei összefoglalják a regény cselekményét, kontextusát, stiláris és motivikus sajátosságait. A magyar irodalmi vonatkozásokra nézve Adriana Babeți munkatársai Balázs Imre József és Vallasek Júlia voltak, akiknek a Korunk 2022/3. számában megjelent bemutató tanulmánya ehhez a rövid bevezetőhöz is alapul szolgált.

A regényszótárba felvett 256 regény jó része olvasható magyar fordításban, ebben nem elhanyagolható szerepe van a rendszerváltás előtti Kriterion kiadáspolitikájának. A Román Írók sorozatban ugyanis megjelent a 20. századi román szépirodalom színe-java; emellett a Horizont sorozat révén is fontos világirodalmi művek jutottak el az erdélyi olvasókhoz, nem utolsósorban az Európa Kiadóval való könyvkiadási együttműködés jóvoltából. Ugyanilyen fontos része volt a 20. századi közép-európai regénykorpusz tolmácsolásában a rendszerváltás utáni könyvkiadóknak, mint a Jelenkor és a Park.

A 20. századi közép-európai regény szótára a közeljövőben magyarul is megjelenik. Az alábbiakban szemelvényt közlünk a fordításból; mindkét szócikk szerzője Adriana Babeți. 

Zeno tudata

Italo Svevo (1861. XII. 19, Trieszt – 1928. IX.13, Motta di Livenza)

Röviddel a regény megjelenése után, mivel zavarta a hallgatás avagy visszafogottság, amellyel Olaszországban fogadták, a híres trieszti prózaíró a következőt jegyzi meg önéletrajzában, melyet szándékos iróniával egyes szám harmadik személyben ír: „Svevo bevallotta, hogy hosszas tapasztalata ellenére ez a kudarc oly mélyen megdöbbentette és bántotta, hogy belebetegedett. Hatvanhárom éves volt, és rájött, hogy az irodalom mindig ártalmas, de ebben a korban egyenesen veszélyes.” De 1923-ra, amikor megjelent a könyv, Italo Svevo már irodalmi hírnévre tett szert Triesztben két előzőleg kiadott színvonalas regényének (Egy élet, 1892 és A vénülés évei, 1898) és gazdag publicisztikai munkásságának köszönhetően. Évekkel később a jóvátétel megkésett aktusaként Svevót már egyöntetűen az egyik legnagyobb huszadik századi prózaírónak tartották, a Zeno tudatát pedig a modern regény remekének. 1988-ban az olasz televízió a regényből filmet készített.

Azt mondják, a Zeno tudatával jelenik meg a modern prózában a pszichoanalitikus módszer, s hogy különleges éleslátással, éberen, de ugyanakkor érzékenyen rögzíti a belső válságát az egyénnek, aki nemcsak két évszázad, hanem saját korának feszültségei közé is rekedt. A nyolc fejezet (melyek méretüket és jelentőségüket tekintve egyenlőtlenül oszlanak meg a kötetben) vallomás formájában örökíti meg Zeno Cosini, egy nagy trieszti kereskedőcsalád sarjának fordulatoktól sem mentes fejlődését. A rövid előszóból (amelyet S., Zeno pszichoterapeutája jegyez) meg a bevezetőből megismerjük az előzményeket, amelyekre a regény alapszik. Mivel meg akar szabadulni egy különös betegség (valójában hisztériában megnyilvánuló neurózis) okozta testi-lelki szenvedéstől, Zeno Cosini beleegyezik abba, hogy pszichoanalízisre járjon. Dr. S. javaslatára elkezdi írásban felidézni az életét, kora gyermekkorától kezdve egészen az érett felnőttkorig, stilizált önéletrajz vagy – az utolsó fejezetben – napló formájában.

Miután (teljesen gyógyultnak tekintve magát) a beteg egyszer csak félbehagyja a terápiát, Dr. S. úgy dönt, hogy közzéteszi a kéziratot. A több mint 400 oldalon a szerző rendkívül aprólékos önvizsgálat útján rekonstruálja egy, kívülről nézve kiszámítható és koherens sors legfontosabb pillanatait. Az ember, aki kiteszi magát ennek az önismereti gyakorlatnak, több mint ötvenéves, amikor elkezd írni. Zeno Cosini, a látszólag tisztességes, vagyonos trieszti kereskedő, férj és apa számára a gyermek-, ifjú- és érett kor felidézése nemcsak terápiás módszer, hanem egyúttal lehetőség is leszállni a tudatalatti legbelsőbb redőibe, hogy kiderítse kóros kiegyensúlyozatlansága titkos okát. „A betegség meggyőződés, s én ezzel a meggyőződéssel születtem” – vallja be őszintén Zeno, amikor nekivág, hogy gyógyírt keressen bajára.

Az első emlékezésgyakorlat, amelyet az orvos ajánl, a „dohányzás iránti hajlandóságának a történeti elemzése”. Bár ironikusan fogalmaz, s gesztusai, gondolatai vagy szavai pszichoanalitikus értelmezését már-már paródiaszámba menő távolságtartással fogadja, Zeno végigcsinálja ezt a terápiát, méghozzá lelkiismeretesen. A túlzásba vitt dohányzás, valamint a majdhogynem kóros, kielégíthetetlen szerelmi étvágy teszi emlékezetessé ezt a figurát. A függőség eme két formájának eredete a mélyen gyökerező, erős szeretet- és biztonságvágy, amely gyermekkora óta nyilvánvaló Zenóban. Jellegzetes polgári miliőben nevelkedett, egy olyan apa mellett, aki túlságosan kemény és életerős volt, de közömbösen szemlélte a fia törekvéseit az egyensúly és az erő saját ideáljának megvalósítására. A fiú anyja halálát valóságos Paradicsomból való száműzetésként éli meg. Harmincéves koráig él az öreg Cosinivel, kapcsolatukat a kölcsönös elfogadó közöny jellemzi egészen addig a pillanatig, amikor az apát agyvérzés éri. Gyötrelmei, a halála előtti gesztusa (a fiának kiosztott pofon mint tekintélyének utolsó fitogtatása) kitörölhetetlen nyomot hagynak Zenóban. Elönti a szánalom, a bűntudat, a tehetetlenség, a felháborodás, az érzés, hogy nem ápolta a kapcsolatot a hozzá egyik legközelebbi lénnyel, ugyanakkor megkönnyebbül, hogy megszabadult az árnyékától. Svevo hőse követi előreláthatatlan sorsának hívását.

Noha jelentős vagyon örököse, azt Cosini végrendelete értelmében egy szakértő kezeli; Zeno emiatt akadályoztatva érzi magát azon törekvésében, hogy Napóleon nyomdokaiba lépjen, akit még mindig követendő példának tart a 20. század eleji fiatalok többsége. Sem az anyagi kényelem, sem a két (jogi és vegytani) diploma, sem a saját vállalkozásai nem tudják megóvni attól, hogy életét lehangolónak, monotonnak érezze. Trieszt, ez az egészen a legapróbb részletekig polgári város kisszerűvé és szabványossá teszi az életét. Egyetlen szórakozása, amelynek felszínességével tökéletesen tisztában van, de kompenzációs megoldásként kínálja magát: a futó szerelmi viszonyok, amelyeket diszkréten és középszerűen intéz. Semmi nem valósul meg tehát az eredetiség eszményéből, amire mindig is törekedett, s amit felnőtt korában ekként fogalmaz meg tömören: „Az élet nem szép és nem is csúnya, hanem eredeti.”

A pillanat, amely egész életének fordulópontja, és egy jó időre abszolút újdonságot jelent számára, megismerkedése Trieszt nagy kereskedője, Giovanni Malfenti családjával. Négy lánya közül az idősebbek, Ada és Augusta bájos, ártatlan és szédítő szerelmi játszmába fognak vele. Bár Adába szerelmes, akinek szépségéért és életvidámságáért majd’ megőrül, Zeno végül – beletörődését nem palástolva – a kevésbé sikerült Augustát kénytelen megkérni; ez utóbbi az egyetlen, aki feltétel nélkül szereti őt, és kitart mellette. Kudarcának két oka van: Ada közönye és, ami a legfontosabb, a csábító Guido Speier megjelenése. Egy piperkőcről van szó, aki Triesztbe érkezett, hogy üzletet alapítson; művelt fiatalember, jó ismerője Weiningernek, hegedűvirtuóz. Leveszi a lábáról Malfenti kisasszonyt, és megkéri a kezét.

Zeno le van győzve és meg van alázva, inkább a túlzott hiúsága, mint mások reakciói folytán. Mint oly gyakran, most is szomatizálja a lelki feszültséget, és hisztériás rohamtól sújtva, sántítani kezd a csípő- és vádliizmaiban érzett kínzó fájdalomtól. Ezt az epizódot tekinti Cosini önnön megbélyegzése kezdetének: „legyőzött embernek” mondja magát. Ez nyomja rá az egyensúlyvesztés, a betegség stigmáját, innen indul a gyógykezelések végenincs sora.

Minden, ami ezután következik, az Augustával kötött házassága évein át egészen a háború kitöréséig, csak felerősíti szokatlan betegségét, de különösen az egyensúly iránti vágyát. A házasélet biztonságos békéjében, a megvalósult jólétben, a két gyermek születésében nem talál rá a vágyott megnyugvásra, mint ahogy a Guidóval való baráti és üzleti kapcsolata sem segít rajta. Az élet ismét unalmasnak és középszerűnek tűnik. Az egyhangúságból menekülve s már-már mániákus szexuális étvágya csillapítására Zeno kínszenvedésekkel teli szerelmi viszonyba kezd a nagyon szegény és fiatal Carla Gercóval, a lány védelmezőjének állítva be magát. Ám a kapcsolat szenvedélye, melyet fokoz a birtoklás tudata, sem hozza egyensúlyba őt. Másrészt az üzleti életben tapasztalatlan Guidóval való társulása, az intenzív munka, a kereskedelmi spekulációk, amelyek átmenetileg megszabadítják őt az unalomtól és a monotonitástól – mindez hosszú távon sehová sem vezet. Speierék családi katasztrófája (Ada betegsége az ikrek születése után, szenvedése férje hűtlensége miatt, az anyagi csőd és végül Guido öngyilkossága) csak fokozza Zeno erkölcsi válságát.

A gyötrő kérdést, melyet gyermekkorában anyjához intézett – „Jó vagyok én? Rossz vagyok? Milyen vagyok?” – minden korábbinál intenzívebben éleszti újjá a belső fény visszaszerzésének erős szüksége. Zeno célja igazából az, hogy orvosok segítségével vagy anélkül, de áthatoljon a belsejét kitöltő sötétségen, ám mindennek nincs misztikus összetevője, nem vallási alapú, spirituális vállalkozás. A betegségtől való megszabadulás, a rég áhított egyensúly helyreállása csak azután következik be, hogy az első világháborúban a politikai helyzet brutálisan elválasztja őt feleségétől és gyermekeitől. Ekkor ismeri fel az értékét mindannak, ami adatott neki: család, vagyon, egészség (még ha az gyenge is).

Egyedül, segítség nélkül sikeres lesz az üzleti életben. Gyarapszik, visszanyeri az önbizalmát, és gyógyultnak tekintve magát, felhagy a pszichoanalitikus terápiával. A tucatnyi papírlapot, amelyekre lejegyezte múltját, a hitelesség és a szándékos kitaláció elegyével örökítve meg történetét, elküldi Dr. S-nek (a kezdőbetű bevallottan I.S.-ra utal), aki úgy dönt, hogy nyilvánosságra hozza azokat. Zeno utolsó feljegyzései, életfilozófiájának ironikus-patetikus konklúziójaként, látnokiak: az emberiséget üdvét elhozó végleges megoldás, minden betegség eltűnésének a biztosítéka a bolygóméretű kataklizma.

Csakúgy, mint I. S. másik két regényének főszereplője: az Egy élet Alfonso Nittije és A vénülés évei Emilio Brentanija, de mint Az öregember elbeszélője is (ez egy befejezetlen regény, amely a Zeno tudata folytatása lett volna), Zeno Cosini a modern próza egyik legdilemmatikusabb karaktere. Határozatlan, elgyötört, unott, látszólag életkedv nélküli, de felfokozott vitalitástól hajtott, görcsösen éber, mindig tétova, de képes hirtelen döntésekre is, az egoizmus, az önzés, a nárcizmus és a legmelegebb nagylelkűség, lemondás és vágyakozás, a tisztánlátás és az önámítás elegye, mindez a köztiség fájdalmas állapotába felfüggesztve – Zeno a modern ember által drámaian megtapasztalt polaritást sűríti egybe egy olyan térben, amelyen a történelem összetéveszthetetlenül rajta hagyta lenyomatát: az 1900-as évek Triesztjében. 

Bár sok irodalmár „olasz Proustnak” nevezte, s bár mindig hangsúlyozzák a hasonlóságokat Joyce-szal, I.S. hűséges barátjával és munkássága fáradhatatlan népszerűsítőjével, Zeno kétségtelenül Musil, Broch, Kafka, Zweig vagy Joseph Roth hőseinek rokona. A közép-európai kontextusba helyezés akkor működik optimálisan, ha elemezzük az elbeszélői és emlékezési módokat, amelyekhez S. folyamodik, a főhős tudatának furcsa ösvényeit követve.

Italo Svevo, La coscienza di Zeno, Bologna, Licinio Cappelli, 1923

Italo Svevo, Zeno tudata, ford. Telegdi Polgár István, Budapest, Európa, 1967; 2. kiadás: Zeno tudata, ford. T.P.I, szerk. Barna Imre, Budapest, Európa, 2008.

Áradat

Alexandru Ivasiuc (1933. VII. 12., Máramarossziget – 1977. III. 4., Bukarest)

Az Áradat, amelyet Alexandru Ivasiuc érett alkotóként írt, azon közép-európai prózaművek egyike, amelyek közvetlenül a második világháborút lezáró fegyverszünetet követő feszült és zaklatott átmeneti időszakban játszódnak. Mint a tektonikus lemezek, amelyek egyre erősebben kezdenek mozogni, kataklizmát jelezve előre, a háború utáni új világok nemcsak a saját múltjukkal ütköznek, felfedve sebeiket, hanem a még bizonytalan jövővel is. Míg Jerzy Andrzejewski regénye, a Hamu és gyémánt (amely 1948-ban jelent meg) vagy Josef Škvorecký Gyávák című műve (1948-1949-ben íródott, és 1958-ban jelent meg, de a cenzúra azonnal letiltotta) 1945 májusának első felében játszódik, az Áradatban A.I. 1946 telére összpontosít, amikor egy észak-erdélyi kisváros lakosainak élete drámai módon tótágast áll.

„A német és a horthysta megszállás alól felszabadult” várost (mely Máramarosszigetre, I. szülővárosára emlékeztet) a szerző az emberi kapcsolatoknak abban a feszültségében és összetettségében örökíti meg, amely a politikai és közigazgatási ideiglenességben gyökerezik. A határmenti kis mezőváros, amely Új Bábel és Babilon egyszerre, kicsinyített mása a háború pusztította Közép-Európának, valahogy úgy, ahogy Primo Levi híres regényes emlékiratában, a Fegyvernyugvásban is él. Az utcákon egymásba botlanak az orosz és a román katonák, német, francia és olasz foglyok, a koncentrációs táborok hazafelé tartó túlélői, spekulánsok, tolvajok, na meg az elszegényedett és elbizonytalanodott helyi lakosok százai. „Európa és Ázsia összes nyelvét beszélték ekkor itt” – jegyzi meg a narrátor a helyszín kartográfiájának rövid bemutatását követően. 

Ennek a toldott-foldott világegyetemnek a középpontjában, mint egy pók, leselkedik az erkölcstelen, gátlástalan, alvilági Ion Lumei, becenevén a Törpe. Bandájával együtt terrorizálja az éhező és eltájolódott lakosságot, és általuk úrrá lesz a városon az önkény és az erőszak. A politikai és jogi zűrzavar, a régi városvezetés működésképtelensége, de a folyamatban levő hatalomátvétel során a kommunisták határozatlankodása is mind-mind kedvező feltételeket teremtenek a banda bűntetteihez ennek a hadigazdagnak az irányítása alatt. Miközben groteszk módon pöffeszkedik a Grödl-Marmorosch bárók pazar rezidenciájában, a Törpe, „zavaros időnk géniusza”, ahogyan őt jellemzik, kisebbrendűség és egy régi félelem indíttatására cselekszik, amit csak az az érzés enyhíthet, hogy övé a hatalom, ő irányítja a körülötte lévőket. A spekuláció, az áru- és embercsempészet, a rablás, a megvesztegetés ördögi rendszere, a zsarolás, sőt még a gyilkosság is mind-mind szerepel e mocskos csapat fegyvertárában, amely hamarosan uralma alá hajtja a várost, és a nagyrészt korrupt hatóságoknak nincs bátorságuk visszavágni.

Paul Dunca, egy nagynevű, tekintélyes erdélyi család sarja a Törpe cinkosa (bár vannak fenntartásai), barátja, társa és tanácsadója, ügyvédje. A regény működésében közvetítő szerepet játszik a világok között, amelyek drámai módon keresztezik egymást 1946 februárjának azon a három napján. Már a kezdet kezdetén, az édesanyjánál tett meglepetésszerű látogatásával közvetlen konfliktusba kerül az egész múlttal, amelyet az „idős Dunca asszony” képvisel, méltósággal őrizve a letűnt birodalmi hagyományt és egy felbomlóban lévő értékrendet, melynek építőkövei a tisztesség, becsület, rend, tekintély. Unokája, Grigore Dunca, egy melankolikus, történelem- és kultúrarajongó kamasz a bizalmasa és támasza, ellenben kedvenc fia, az ügyvéd kihívóan és ellenségesen viselkedik vele, felzaklatja anarchikus életstílusával, fittyet hányva a törvényre és erkölcsre vad beszédével. „Igen, szabad vagyok és tele életerővel. Tele vagyok életerővel, s azt csinálok, amit akarok” – hirdeti nietzschei elveit.

Kétféle esemény járul hozzá Dunca megtéréséhez. Valójában két határhelyzetről van szó. Az első magánéleti természetű, a borzongató szenvedély hozza el, a másik a város társadalmi és politikai zavarai okozzák az ügyvédben, a halál kegyetlen tapasztalatával megtetézve. A Herminával való találkozás, aki Grödl báró családjának egyetlen túlélőjeként tér haza a koncentrációs táborba való deportálásának tragikus élménye után, teljesen elbizonytalanítja Duncát. A Törpe kéri fel arra, hogy tárgyaljon a fiatal bárónővel az impozáns villa megvásárlásáról, de Dunca beleszeret, és a kapcsolatuk késztetésére egyrészt felbontja langyos házasságát, másrészt az együttérzés erejétől hajtva legyőzi önzőségét. A másik szenvedésének felvállalása, a Hermina oly törékeny és traumatizált testével és lelkével való egybeolvadás végül segít neki erkölcsileg megtérni. 

Az események második csoportja, amely hatással van Dunca lelkiismeretére, de egyben az egész közösségre is, a Törpe és csatlósai által elkövetett gyilkosságok sorozatához kapcsolódik, amelyeknek az ügyvéd kétszer is szemtanúja. Amikor egyik éjjel a vasútállomáson a Törpe emberei meggyilkolnak egy Ion Leordean nevű őrt (miután a vasutas rajtakapja őket, amint gabonát lopnak a vagonokból), lázadást robban ki. Kezdetben csak néhány vasutas tiltakozik, ám hamarosan csatlakozik hozzájuk a lakosság nagy része; mindannyian a banditák elfogását és megbüntetését követelik. A tömeges lázadást a Kommunista Párt megbízottjai gyorsan és hatékonyan irányítják. Bár más-más indíttatásból és módon, de részt vesznek a banda felszámolásában a történelmi pártok képviselői, az ügyészség, a prefektúra, a hadsereg és végül a rendőrség is. 

A fokozatosan felgyűlő feszültség egy újabb gyilkosságban tör ki: magának a Törpének a felbujtására Meseșan főfelügyelő megöl egy ártatlan embert, Stroblea asztalost, hogy rákenhesse a vasutas lelövését. Miután szemtanúja volt Stroblea meggyilkolásának és a felesége megkínzásának, Paul Dunca úgy dönt, hogy „megbünteti a vétkeseket és az igazságtalanságot, felszabadul azáltal, hogy szétrombolja a brutalitást, az erőszakot, melyben utóbbi évét leélte”. Ezért az új kommunista hatalom szolgálatába áll, és lerántja a leplet a Lumei irányította egész hálózatról. De sem ő, sem Dăncuș párttitkár, sem a fiatal ügyész, aki vádat emel, nem sejti, milyen embertelen az önkényesen bevezetett új politikai mechanizmus.

A regény Törpe bandájának a letartóztatásával ér véget, akiket ostrom alá vetnek a Grödl-villában. A Törpe, aki hónapokon át terrorizálta a várost, öngyilkosságot követ el: groteszk módon felakasztja magát, kétoldalt Hermina nagyszüleinek meggyalázott arcképeivel. Paul Dunca pedig, aki mindig ellentétes világok között lebeg, akit folyékony, amorf energiák mozgatnak (mint ahogyan a regény címe is utal rá a kritikusok találó észrevétele szerint), erkölcsi dilemmáit azzal a döntéssel oldja meg, hogy végleg Herminával marad, akit az anyja házába visz, s miután visszautasítja egy híres amerikai újságíró ajánlatát (aki rövid riportútra érkezik a városba), hogy kimenti az országból, feladja magát a hatóságoknak, és (valójában haszontalan, mert megkésett) tanúvallomást tesz a Törpe ellen.

A regényben elég sok a túlzottan retorikus monológ, melyeket gyakran a narrátor deklaratív, kinyilatkoztatás-szerű megjegyzései kísérnek, Paul Dunca azonban hihetően felépített karakter (mint egyébként szinte az egész szereplőgárda is, akik a barikád két oldalán találkoznak a vidéki kisvárosban). A.I. érdeme, hogy ellensúlyozni tudja az Áradat társadalmi és politikai regény jellegét, amelyet, feltűnően aprólékos elemzői attitűdtől indíttatva, sokkal gazdagabb és élettelibb elbeszélői ritmussal támaszt alá, mint a többi prózájában. Hogy azok az oldalak, amelyek a kommunista pártaktivisták vagy a két világháború közötti polgárság attitűdjeit és lélektanát ragadják meg, olykor nehezen elfogadható tézisesség jegyeit viselik magukon, a korszak kontextusában kell vizsgálni, amikor a könyvet írták, emellett szerzőjének drámai életrajzával is összefüggésben áll. A.I. Áradat című regényén, melyet 1976-ban filmre vitt Dinu Tănase (Trei zile și trei nopţi / Három éjjel, három nap címmel), érződik a cenzúra és a hivatalos ideológiai kontroll nyomása (a kommunizmus korában írt sok más közép- és kelet-európai prózához hasonlóan), ám kordokumentum értéke ettől függetlenül megmarad.

Alexandru Ivasiuc, Apa, Bukarest, Eminescu, 1973, 1975; előszó: Ion Bogdan Lefter, Bukarest, Editura Militară, 1987

Alexandru Ivasiuc, Áradat, ford. Csiki László, Bukarest, Kriterion Könyvkiadó, 1976

Gálfalvi Ágnes fordítása

január 13, 2025 | Gáspárik Attila | Kultúra | Rovatok
MEGOSZTOM

Érzékeny maradtam a kisebbségre és a gyökerekre

Gyermekkora Nagyváradjáról, a pályakezdésről, készülő új filmjéről, magyarságról, váradiságról beszélgetett Bereczki Csaba Balázs Béla-díjas filmrendezővel Gáspárik Attila.

Margittán születtem, de nincsenek gyerekkori élményeim, mert egyéves koromban beköltöztünk Nagyváradra, apámat oda helyezték. Pontosabban a Rogériuszra, a legnagyobb lakónegyedbe, ami számomra meghatározó volt. Ott folyt a Körös a tömbház elött, és az mindig adott egy szabad érzést. Akkor volt ez, mikor folyton áramszünet volt és ez annyira összekovácsolt minket. Folyton a humoros oldalát néztük a dolgoknak. Kártyáztunk a petróleumlápánál, aztán megjött az áram. Az egyik srácnak remek lapjai voltak és felkiáltott, na tessék elvették az áramszünetet. Meg olyan szövegek jártak, de jó, hogy nincs semmi a mélyhűtőben, így nincs mi megromoljon. Nagyanyám hajnali négykor ment le sorbaállni tejért, hatkor nyitott a bolt, de nem biztos, hogy mindig kapott…

Váradon emlékszel az első filmre, ami benned megragadt? 

Nem hiszem, hogy az első volt, de ami nagyon megragadt, nyolc vagy kilenc évesen, az a Zorro volt Alain Delonnal. Moziban. Egy hét alatt tizenhatszor láttam, volt olyan nap, hogy többször egymás után, mert vetítés után nem mentem ki a teremből. Anyám már eltiltott. Oradea mozi. Vettem jegyet négytől, hattól, nyolctól. Olcsó volt a jegy, három lej. Mondták, ne vegyek annyi jegyet, csak maradjak bent. Négytől tízig. Teljesen belebolondultam. Otthon anyám kellett varrjon maszkot, és el akartam menni vívni. Volt is minőségi vívóklub a városban. Sajnos nem vittek el. Anyámék nem tudták, féltek, hogy még leszúr ott engem valaki. De könyörögtem, hogy vívni akarok. Lehet ment volna, mert hosszú kezeim voltak. Az nem jött össze, de karácsony után a lefaragott karácsonyfával a tömbházak között, a Rogériuszon, gyakoroltam a vívást. 

Olaszul beszéltek benne és román volt a felirat. Mit értettél belőle nyolc évesen?

Lassan megtanultam belőle olaszul. Most nem olyan rég egy olasz kollégámmal beszélgettem, kérdezte, hol tanultam meg, olaszul? Mondom neki, nem tudok olaszul, az olasz filmek dialógusait mondom fel. Lehet, hogy nincs sok értelme, de sokszor jól tudom használni. Például, Io voglio la justitia, én igazságot akarok, ez a Zorróból van. Csak néztek rám… A Zorró nem csak egy kalandfilm volt és Delon nagyon jó volt benne, meg a történet. A film egy igazi klasszikus, gyerekek által is megérthető igazságszolgáltatás. Mint egy népmese.

Delonnal talalkoztál valaha?

Kétszer. Egyszer Párizsban, egyszer pedig Kolozsváron, a Transilvania Film Fesztiválon. Egyszer kérdezték Woody Allen-t, mikor már híres volt, hogy szerinte ki a legnagyobb színész? Mondta, Brando. Miért nem forgattál vele? Egyáltalán ismered? Dehogy ismerem, annyira felnézek rá, hogy ha megismerném, lehet csalódnék benne. Nem is akarom megismerni. Így voltam én is Delonnal. Féltem a csalódástól. Elmesélek el egy másik esetet. Az első filmemet Nagyváradon forgattam, a Bolondok énekét. Volt egy olyan forgatókönyv változat, hogy egy öreg francia apáca ápolja Horváth Imrét. A Rocco és fivérei volt a másik film, ami engem erre a pályára lökött. A Zorró egy gyerekkori élmény volt. De „a Film” az életembe a Roccoval lépett be. Delon, Annie Girardot… Mondtam, szeretném, ha ezt a szerepet Annie Girrardot játszaná el. Próbáltuk elérni, de azok, akik ígérték a kapcsolatot, kértek egy kis szívességet, amit nem vállaltam. Nem pénz, vagy ilyesmi, de adjak munkát másnak is. Első filmem volt, én akartam eldönteni, ki dolgozzon velem. Párizsban voltam és kinéztem, hogy Annie-nak bemutatója van egy kis színházban. Egy kis stúdiószínház. Odamentem, mondtam, kérek egy jegyet. Furcsán néztek rám. Megbolondultam? Harminc férőhelyes, de mivel a protokoll jegyekre nem mindig jönnek el, próbálkozzak előadás előtt, ha esetleg marad üres hely… A premier estéjén odamentem. Mondták, ketten nem jöttek el. Első sor. Fél méterre tőlem Annie Girardot… Nagyszerű volt az előadás, zseniális a darab, teljesen el voltam ájulva. Na de hogyan ismerkedem meg vele? Körbenéztem, ott volt egy színész, aki forgatott Budapesten, Depardieuval 1989-ben a Cyrano-ban. Az volt az első film, amiben rendezőasszisztens voltam. Integettem neki, megismert, pedig már sok év telt el a forgatás után. Mondom neki, segítsen. Itt vagyok ösztöndíjjal, itt fogok dolgozni, valószínűleg itt maradok… Nagyon megörült nekem. Mondom, ne nagyon örülj, mert kérni akarok valamit. Meg kellene ismerkednem Annie Girardot-val. Semmi gond, jó barátom, miatta vagyok itt, gyere, beviszlek az öltözőbe. Bementünk. Forgott velem a világ. Elmondtam, hogy Rocco és fivérei, és én csak vele akarok forgatni. Meghatódott. Érdekes, túl vannak mindenen és még mindig meg tudnak hatódni. Mondta, menjek be vele az Art-Media ügynökséghez. Ismerjem meg az ügynökét, de ő látatlanban is elvállalja, tesz rá, hogy mit mond az ügynök. Elmentem a címre. Csengettem, kinyílt az ajtó. Volt egy kerek recepció, ott állt profilban Belmondo. Megálltam, vártam, hogy befejezze. Érezte, hogy valaki bejött, megfordult, köszönt. Teljesen kész voltam. Mire beértem Annie Girardot-hoz, a nevemet sem tudtam. Egy rogériuszi filmrajongó egyszercsak ott van, a dolgok sűrűjében. Elmeséltem, miről lenne szó és, hogy igyekszem franciául elküldeni minél hamarabb a könyvet. Mondták, rendben, de ne izguljak, ha kicsi lesz a költségvetés, akkor is vállalja. Sajnos a francia produceremmel nem értettünk szót. Folyton átvert, két évig húzta az időt és közben Annie Girardot beteg lett, elmaradt a nagyváradi forgatása. 

Szóval Delon? 

Vele is két fesztiválon találkoztam. Többek között Kolozsváron a TIFF-en. A mellettem lévő asztalnál ült az étteremben. A havereim mind noszogattak, hogy menjek már oda. Tudsz franciául, szólítsd meg… megint eszembe jutott Woody Allen: de mi van, ha fasz? Különben is, mit mondhattam volna neki? Ő a mítosz, a legenda, ott valahol fent. Nem kell zavarni.

Nagyváradon sokat jártál moziba? 

Sokat. A Roccót 16 évesen néztem meg. Azért néztem meg, mert csak fenőtteknek ajánlották. Azt hittük, lesz benne szex. Elmentünk sokan, barátok. Emlékszem, mikor jöttünk ki, a többiek mondták, micsoda tömény unalom. Hát szex nem volt benne, az egy epikus dráma. Én meg el voltam zsibbadva. Teljesen fejbe vágott. Igaza van Proustnak: minden, ami fontos, az, ami kamaszkorodban történik meg veled. Kamaszkorodban dől el minden. Nos, akkor láttam először komoly filmet. A többiek kérdezték, neked tetszett? Mondtam, igen. Akkor jöttem rá, hogy a képekkel, a filmmel mindent el lehet mesélni, mint az irodalommal. Addig azt hittem, a film az valami szórakoztató dolog, meg kaland. Akkor megnéztem vagy tízszer a Roccót, majd a Biciklitolvajokat és a Nyolc és félt a magyar tévében. Ott a szocializmus alatt is, főleg szombat este, remek filmeket is adtak. Tarkovszkij-sorozat, Bergman-sorozat, Fellini, Antonioni… Mikor átjöttem Magyarországra, volt egy nézett filmkultúrám. Senki nem tanított, mindent magamtól szedtem fel. 

Akkoriban, még otthon, nem gondoltál a filmrendezésre?

Á, dehogy. 

Színház? 

Voltam egy párszor, de untam a magyar színházat. Az akkori nagyváradi román színházban voltak jó előadások. Az Amadeus szinte jobb volt, mint a film… Alexandru Darie rendezte és Cristian Sofron és Ion Mainea játszották a főszerepet. Az nagyon nagy előadás volt. De nem láttam magam a színházban. Elmentem a Kortárs Színpad 71-be is. Próbáltam vagy két hétig Tamásitól az Énekes madarat, de nem éreztem jól magam a színpadon. Temesvárra jártam egyetemre, építészet szakra. 

Miért akartál építész lenni? 

Dehogy akartam, de valahova kellett mennem. Francia-filozófia szakra nem volt esélyem, színészetre sem mertem menni. Mondták, hogy ide csak matek kell, meg fizika. Valahogy belém verték és bejutottam, érettségi után. Katonának sem mentem el, mert a szüleim elváltak és anyám, akivel éltem, leszázalékolt nyugdíjas volt. A sorozáson mondtam, hogy családfenntartó vagyok, elengedtek. Ellenben mikor anyám átjött Magyarországra, 1986-ban, rögtön el akartak vinni. Két évet elvégeztem a temesvári egyetemen. Mivel beadtam az útlevélkérelmemet a kitelepedéshez, nem engedtek harmadévre. Visszamentem Váradra, vártam az okmányokat. Akkoriban sok időbe telt ez. Közben jött a behívó, most menjek katonának. Mivel el akartam hagyni végleg az országot, fegyvert nem foghattam volna, csak munkára vittek volna el, munkaszolgálatra. Ez akkoriban a Duna-csatornát jelentette. Borzalmas munkakörülményeket. Akkor anyám elintézte Magyarországról, hogy fektessenek be az elmegyógyászatra. A bolondokházába, ahogy akkor ott, Váradon mondták. Ott voltam másfél hónapot. Onnan jön a Bolondok éneke filmem tapasztalati anyaga. Az egy külön világ volt. Ott váltam felnőtté. Kaptam a végén egy olyan papírt, hogy nem vihetnek sehova. Persze, ez azt is jelentette, hogy nem vezethetek autót és semmilyen felelős funkcióba nem kerülhetek. 

Az orvosok tudták, hogy „normális” vagy?

Tudták. Az olyan világ volt, hogy a háromnegyede a „bolondoknak” alibi beteg volt. Mindenki tudott mindent, csak nem mondta. Nem beszélgettünk erről. A legtöbb ember valamilyen módon üldözött volt. Az orvosok többsége utálta a rendszert, szolidaritást vállalt a betegekkel. Volt egy Tătaru nevű orvosnő. Nem volt váradi, az egyik moldvai vidékről került oda. Nagyon meg volt keseredve. Olyan mélyen gyűlölte Ceausescuéket, hogy azt mondta anyámnak, nyugodjon meg, addig leszek bent, ameddig kell. Képes volt meghamisítani tízéves koromig visszamenőleg az egészségügyi papírjaimat. Beírták, hogy mindig depressziós voltam, hajlamos az öngyilkosságra. Így megúsztam a katonaságot. Átjöttem, de nem akartam az építészetet folytatni. Bölcsészakarra akartam menni, előtte beiratkoztam a MÚOSZ újságíró iskolájába. Gondoltam, utána elmegyek a bölcsészetre és újságíró leszek. 1987-et írunk. Magyarországon izgalmas kezdett lenni az élet. Az újságok érdekesek lettek. Elvégeztem a tanfolyamot. Lettek barátaim az újságírótanoncok között. 1988 februárjában volt egy buli, ott elkezdtem sztorizgatni. Össze-vissza, ami eszembe jutott. Mindenki jól szórakozott. A végén megszólított az egyik csávó, idősebb nálam: hallod, te miért nem mész el filmrendezői szakra, remekül mesélsz. Azt sem tudtam, hogy van ilyen szak. Egy nap volt a beiratkozásig. Másnap térképen megkerestem a Vas utcát, elmentem, mondták, milyen papírok kellenek. Még román állampolgár voltam, de elfogadták az állandó letelepedési igazolványomat, beiratkoztam. Közben a Váci Hírlapnál voltam külsős. Május hetedikén volt az első felvételi. Írásbeli. Egy hetven kérdéses teszt. Jól ment, csak egyet nem tudtam, mi az a bauhaus. Én, a volt építészhallgató. Mintsem hülyeséget írjak, nem írtam semmit. Hetven kérdésből jól válaszoltam hatvanötre. Kijöttem, ott volt Bergendy Péter ismert filmrendező. Kérdeztem tőle, mi az a bauhaus? Nézett rám undorral… Elmagyarázta, hogy Walter Gropius. Elmentem könyvtárba, utánaolvastam, hátha még egyszer megkérdezik. Tudtuk, hogy az osztályt Koltai Lajos és Szabó István fogja vezetni. A szóbelin vártuk, de nem ő jött, éppen Cannesban volt. Makk Károly vezette a szóbelit. Bementem. Kezébe vette a tesztemet. Nézegette, hümmögött, majd letette a papírokat: ide figyeljen, az, hogy maga tud írni meg olvasni, az alapelvárás. Engem az érdekel, mi az istenért akar maga filmrendező lenni? Elmondtam, neki, hogy mikor láttam az első nagy filmeket, azt hittem addig, hogy a film csak egy vásári mulatság, de aztán rájöttem, hogy a filmmel ugyanúgy lehet mesélni, mint az írással. Képekben akarok mesélni. Kérdezte, melyik volt az első ilyen film, ami hatott önre. Mondtam, hogy a Rocco és fivérei. Jó, akkor mondja el nekem, mikor látjuk először a filmben Alain Delont? Mondtam, akkor, amikor Milánóba megérkezik a család a vonattal. Mondja, nem. Ha ez a kedvenc filmje, akkor hogy nem tudja ezt? Mikor megérkezik a vonat, Delon letörli a párát az ablakról és kinéz. Akkor látjuk először, mondja Makk. Nem, tanár úr. Megérkezik a család a vonattal Milánoba, leszállnak, felülnek a villamosra, és Delon ott törli le a párás ablakot. Azt mondja Makk, kis szünet után, igaz. Na, így jutottam tovább a selejtezőn. Második fordulóban jött Szabó, az Isten… Persze néha jobb nem megismerni személyesen az Istent. Bejött. Egyből belevágott: A Hamu és gyémántot fogjuk vetíteni, és abból kell írni egy recenziót. Felhívom a figyelmet, aki nem látta, jobb, ha most kimegy, mert ez egy bonyolult mozi, egy remekmű. Egyszeri megnézéssel nem fog menni. Izzadtam. Én nem láttam azt a filmet. Maradtam. Megnéztem, valóban remekmű, írtam róla hét oldalt. Gondoltam, ennyi oldalból nem fog rájönni, hogy először néztem meg. Jött a szóbeli, ugyanebből. Itt álljunk meg egy pillanatra. 1988-at írunk, akkor Magyarországon előtérben volt az erdélyi kérdés. A csapból is az folyt. 1985-ben még szinte semmit sem tudtak, 1992-ben meg már el is felejtették, de akkor, mikor felvételiztem, „divatban” voltunk. Szabó kezdett érdeklődni, hogy Erdélyből honnan? Mondtam, nem igazán Erdély, mi Partiumnak mondjuk, csak Trianon után lettünk erdélyiek. Kérdezte: már otthon filmredező akart lenni? Hazudtam, hogy igen, a Rocco és fivérei után csak filmrendező akartam lenni. Kérdezte, most mit csinálok? Megint hazudtam, mondtam, építészetire járok. Mondta, az nagyon jó. Kérdezte, hol láttam először a Hamu és gyémántot? Mondtam, a magyar tévében, mert mi csak azt néztük. Na, annyi igaz volt, hogy láttam ott pár Wajda filmet, de pont ezt nem. Mondta, jó az esszé, örülök, hogy jól ír, de ez nem minden. Meséljen nekem a groteszkről. Na, mondom magamban… lassan mehetek. Megemlítettem Becketet, meg Ionescot, ezekből valamit tudtam. Mondtam neki, nézze, tanár őr, azt a társadalmat, ahol mi nőttünk fel, ami megfelel a magyarországi ötvenes éveknek, mi nem tudtuk volna elviselni groteszk nélkül. Szóval elkezdtem a „váradi-dumát.” Erre azt mondja, igen, értem, mit mond. Ennek nagyon örültem, mert én nem nagyon tudtam, mit is akarok mondani. Akkor elővette a tesztet. Ott volt vagy húsz film, be kellett írni a rendezőt, vagy húsz rendezőhöz be kellett írni két-két filmcímet. Nekem nem jutott eszembe a Hannibál tanár úr rendezője. Üresen hagytam. Erre mondja, maga sok mindent tud, de nem tudja, ki rendezte a Hannibál tanár urat? Mondtam, rövidzárlat volt, persze, hogy tudom, Fábri Zoltán. Utólag néztem utána. Na jó, mondta, most filmcímeket mondok, maga mondjon a filmekből egy-egy képet, ami megragadta. A felvételizők között járt a szöveg, hogy két vesszőparipája van Szabónak, Bergman és Máriássy Félix. Igyekeztem felkészülni. Próbáltam bemagolni. Többek között volt egy filmje, a Csempészek. A román-magyar határon játszódik, Agárdy Gábor és Bara Margit főszereplésével. Persze, a filmet nem láttam… Szabó kezdi: Bergman, Persona, mondtam Liv Ullmann közeli… Jó, Máriássy Félix, Csempészek… megint jött a „váradi-duma”: erre a filmre különosen emlékszem, mert ez ott játszodik, ahol felnőttem. Erre mondja, jó, elég. Na, ezt is megúsztam, mert ha még valamit kérdez…

Azóta láttad a filmet? 

Persze. Jó unalmas. 

Másodjára mondod, hogy „váradi-duma”, ez valami sepciális? 

Nos, mindenhol vannak csavargók, de a váradi az egy kicsit más. Irigyeltek minket, mert néztük a magyar tévét. Mintha mi tehettünk volna róla. De ezért (is) utáltak. Hogy mennyire volt a tévé az életünk része? 1976. június 4-én halt meg Latinovits, én aznap voltam tíz éves. Volt buli otthon, olyan babazsúr. Mikor vége lett, már este későn, bementem anyámékhoz, a tévé előtt ültek, anyám még szipogott, apám is komor arccal ült. Kérdeztem, mi a baj? Mondta apám, meghalt egy magyar színész. Váradon akkor őt sokan meggyászolták. Ezt egy székelyföldi akkor nem értette meg. Szóval, utáltak bennünket. Annak idején, ha apám autóval ment Kolozs megyébe, mikor meglátták a rendszámát, mindig megbüntették. Persze, volt bennünk is egy suttyó arisztokratizmus: Ady, Pece-parti Párizs… menjen mindenki a sunyiba, sehol nem vagytok hozzánk képest. Később szembesültem ezzel, mikor már őszintén lehetett, felnőtt fejjel erről beszélni. Akkor mondták, bennetek mindig volt valami beképzeltség. Én meg mondtam, nézd, én éltem Párizsban, az nincs messze a valóságtól, hogy Várad… de ez igazából a szellemiségében jelentett nekünk sokat. Nyitottságot, a modernre, a vitát mindennel és mindenkivel.

Magyarországon is érezted, ezt a „váradiságot”? 

Á, dehogy, itt román voltam, sokszor még mindig. Megkapom most is. Főleg, mikor vehemensebben reagálok valamire. Persze, ha kontextusba tesszük, pont olyan mint a zsidózás. Kizársz egy népréteget a nemzetből. Egyébként lehetnék félig román, vagy tán egészen az, az még nem jelenti azt, hogy feltétlenül bunkóság. Trianont is ennek köszönhetjük, az iszonyú lenézésnek.

Ezt a váradi vagányságot még érzed a városban? 

Nem, mert nem élek ott életszerűen, meg azóta fenőtt egy új generáció. Bennem még él ez a váradiság… De vissza a felvételire. Jött a harmadik forduló. Szabó kiadott két feladatot. Kellett készíteni egy tévé-etűdöt, ami 5-7 percet tart. Mindenki ugyanazt a szituációt kapta. Egy lány és egy fiú a presszóban, persze kisebb megjelenéskre jöhetnek más szereplők is. A másik gyakorlat egy háromkamerás riport, bárkivel, kivéve a tanárokkal, akik felvételiztetnek. Az alany lehet anyád, vagy híres ember. Három hetet kaptunk rá. Egy hét a forgatókönyv, két hét a megvalósítás. Mit csináljak, én nem ismerek senkit Budapesten egy-két régi, Váradról ismert emberen kívül. Riportot készítettünk az újságíró iskolában, de kamerákkal? Mondták, kapunk két végzős diákot segítségül a technikai részhez. Sorsot húztunk, hogy ki lesz a két segítség. Húztam: Káel Csaba (jelenleg kormányügyi filmbiztos, a Müpa igazgatója, Kossuth- és Balázs Béla-díjas filmrendező), Wermer András (mindenki kampánygurunak szólította, több száz reklámot, kampányt készített, ő volt az Országimázs Központ kitalálója és vezetője, a Fidesz 1994., 1998., 2002. választási kampányának) Mindketten idősebbek. Mondták, ne izgulj, holnap az Erzsike presszóban megbeszéljük. Keress egy jó interjúalanyt. Legyen benne politika, közélet, most az a menő. 1988-at írtunk. Sétáltam a Blahán, ki legyen, ki legyen. Elmentem a New York palota elött, mint újságíró tanonc tudtam, hogy ott vannak a szerkesztőségek Eszedmbe jutott Diurnus, vagyis Bodor Pál. Nem ismertem, de felmentem a szerkesztőségbe. Látod, mit jelent a fiataság és nem utolsó sorban a váradiság. Bementem, fel a lifttel, ma már nem merném megtenni… Magyar Nemzet, bekopogtattam. Bemutatkoztam, mondtam Erdélyből keresem. Mondták, várjak. Pár perc és már jött is. Bemutatkozott. Szigorú, de emberséges volt. Mondom, hogy felvételizek és kellene egy beszélgetés… Felkapta a fejét, a harmadik rostáig jutott Szabó Istvánnál? Gratulálok. Mondtam, ne gratuláljon, mert még van ez. Előadtam a „lopott holmit”. Erre azt mondta, jó, de engedje meg, hogy én állítsam össze a kérdéseket, magamnak. Én tudom, hogy „ezeknek” mi kell. Pár napra rá megkaptam a kérdéseket. Nagyon meredek dolgok voltak. 1988-ban ilyeneket írt: a magyar közélet halott… ez akkoriban nagyon durva volt. Nem tudtam a választ. Mondta, tanuljam meg a kérdéseket. Eljött a felvételre. Annyira izgultam, hogy folyton bakiztam. Szabó nyugtatgatott, hogy semmi feszültség, mi nem riporternek akarjuk felvenni. Aztán belejöttem. Bodor szólózott. Bírálta a magyar közéletet. Olyanokat mondott, hogy évekig észre sem vették az erdélyieket, most, hogy falurombolás van, egyszercsak divatba jöttünk, évtizedek után felfedeztek, pár éve még a románok is különbül bántak velünk… Közben, magamban: azok fogják a riportot elbíráni, akiket Bodor kritizál, mi lesz ebből? Utolső kérdés Bodorhoz: hogy van? Bodor: egy ketyegő bomba van bennem, májrákot állapítottak meg. Minden soromat úgy írom, hogy utolsó. Szerencsére még élt majdnem harminc évet. Na, vége a munkának, jön Szabó István. Nem ismerték egymást személyesen. Kezet fogtak és Szabó megszólalt: örülök, hogy megismertem, örülök, hogy ennyi mindent megtudhattam, mert én is azok közé tartozom, akik az erdélyi dolgokat ignorálták. Szépen, egyszerűen mondta. Nekem is gratulált. Éreztem, hogy ez sikerült. Jött a játékfilm. Tévéjáték. Mit írjak? Volt egy szerelmem, Váradon, akivel, mikor átjöttem, szakítottam. Mit lehetett csinálni. Akkor az átjövetel végleges volt. Nem jött-ment az ember. Majdnem beledöglöttem. Mondjuk, ez huszonévesen alap. Film a presszóban. Nézzük egymást egy asztalnál. Jön egy pincérnő. Mit hozzak? Hozzon valami süteményt. Nincs. Akkor hozzon valami sósat. Nincs. Ásványvíz? Nincs. Kávé? Nincs. Akkor teát. Nincs. Csészéjük van? Az van. Elmegy a pincérnő és a fiatalok szakítanak. Közben semmi nincs. Nincs, nincs, nincs. Mondta Wermer, jó, menjek színészekért a Vas utcába, a főiskolára. Kiválasztottam, Bertalan Ágit, Széles Lászlót és Tóth Ildikót. Másnap próba. Nekem kellett beállítanom a szögeket. Mondom, hogy szeretném, hogy a pincérnőnek ne legyen feje. Megcsináltuk. Borzasztóan csúnya volt a kép. Kérdezi Werner, hogy tetszik. Mondom, fura. Mondja, nem fura, ez marhaság. Miért akarod így? Azért, hogy a pincér személytelen legyen. Mondja: ide figyelj, ismerem Szabót. Holnap bejön a felvételre, így hagyjuk, ahogy te mondtad. Nem lesz feje Tóth Ildinek. Szabó meg fogja kérdezni, amit én is kérdeztem. te megismétled neki is, amit nekem. Erre ő azt mondja, mert te felvételiző vagy: igen, Csaba, de én a személytelenséget a színész arcán akarom látni. Erre te azt mondod, hogy igaza van. Igazítunk és úgy vesszük fel. Mondta, jó. Így lett minden pontosan. Mind elvégeztük a munkát. Szabó mondta, hogy minden rendben van, de csak ötöt tudunk felvenni. Jött a nagy bizottság. Jancsótól kezdve, Szinetár, Makk, Fehér György… mindenki bent volt. Megnézték a riportot, majd a tévéjátékot. Levetítették és akkor bárki feltehetett kérdéseket. Mondja Jancsó: magának mi köze Erdélyhez, miért foglalkozik ezzel a témával? Makk mondta neki, hogy honnan jöttem. Jancsó megszólalt: – Unde te-ai născut? Mondom, la Marghita, și am copilărit la Oradea. Nos, a magyar szellemi élet krémje hallgatta, ahogy románul beszélgetünk. Jancsó mindenki előtt elmondta, most már érti az egészet, mert ez túl jó interjú ahhoz, hogy valaki kívülről megértse. Jött a tévéjáték. Az én megfilmesített drámám. A bent lévők elkezdtek gurulni a nevetéstől. Semmit sem értettem. Erre azt mondta Kazimir Károly, hogy ha nem ismerném Ionescot, azt hinném, ő írta, de ezt maga írta. Mondtam, igen, saját tapasztalatból, és bevallom, megijedtem, mert ezt én tragikusnak fogalmaztam. Erre még jobban kezdtek nevetni. Mondta Makk, ne rezeljen be, nagyon jó groteszket csinált. Nem tudtam. Bejutottam. Együtt Röhrig Gézával, Bollok Csabával. Rohonyi Gáborral… Szabó mondta, menjünk ünnepelni, holnap a Filmgyárban találka. Az nem úgy volt, hogy most június, és ősszel kezdődik az egyetem. Majd csak jövőre, 1989 szeptemberében. Addig mindnyájan befejezik az egyetemet, amit elkezdtek, és párhuzamosan a Filmgyárban rendezőasszisztensként dolgoznak. Aki tud nyelveket, az külföldi produkciókba megy. Tudtam franciául, ki is osztottak a Cyrano de Bergerac filmbe, Gérard Depardieu-vel, gyakornoknak. Napi 14 óra munka volt. Mindent meg lehetett benne tanulni. Sajnos, mikor elkezdtük az egyetemet Szabó István leadott minket, mert elment Amerikába, egy új filmet forgatni… de az egy másik történet. Nagyon felgyorsultak velem az események. Rámszakdt Magyarország, Budapest, az egyetem, majd Franciaország, Párizs. Filmeket rendezek és film körüli bürökráciát intézem. Alkotó vagyok és adminisztrátor.  2011 óta a Magyar Nemzeti Filmalap nemzetközi igazgatója is vagyok. Az Európa Tanács filmes koprodukciós szervezetében, az Eurimages-ban, Magyarország képviselője, 2010 óta. 2014-től a szervezet igazgatótanácsának állandó tagja. De mindvégig váradi, s maradtam rogériuszi. 

Most is a Rogériusz érdekel, azon dolgozom. Fim lesz a városról, a gyerekkorunkról

.

Koprodukció lesz? 

Remélem, szeretném, hogy egy magyar-román film legyen. Nem lesz drága, nem a pénz miatt kell a román partner. De ez egy olyan korszak és téma, ami nem nagyon volt filmesen feldolgozva. Mit jelent kamaszként egy diktatúrában felnőni, úgy hogy az életed leboldogabb periódusa. Közben végig tudod, hogy ez egy diktatúra. Szeretném azonban, hogy máshol is megértsék, és együtt menjenek a filmmel. Az mindenhol fontos, hogy hogyan viselkedik egy kamasz, egy politikailag extrém szituációban.

Azt hiszem, hogy te sokat nem változtál azzal, hogy Nagyváradról elköltöztél Budapestre. 

Nem. Érzékeny maradtam a kisebbségre és a gyökerekre. Forgattam már Váradon filmet, foglalkoztam a két Bolyaival, az Exodus filmemben is az identitást akartam megfogalmazni. Rám nem volt és most sem jellemző a magyarkodás. Van az emberben egy egészséges nacionalizmus, amit a futballpályán érez, meg amikor bántják, a nemzetisége miatt. Arra, amiről nem tehetsz, nem kell büszkének lenni és szégyellni sem kell. 191 cm vagyok és arra sem vagyok büszke, mert ez egy velem született adottság. Semmit nem tettem érte. Ha 160 lennék akkor is elfogadnám. Ha valaki ezért bántana, lehet, nekimennék. Ugyanígy van ez a magyarságommal, ez egy adottság. Ez van, nem kell büszkének lenni rá és nem szabad szégyellni. Valami ilyesmit akarok megfogalmazni a filmmel is. Mi egy kölcsönös tiszteletben nőttünk fel. Volt, akit utáltunk, volt akivel összevesztünk, de a nemzetiség emlegetése volt az utolsó érv. Mikor elkezdődött az oláhozás, meg a bozgorozás, már rég túl voltunk egymás anyja nemi szervének az emlegetésén. Nem azért veszekedtünk, mert ez román, vagy az magyar. Ez volt Nagyvárad nekem, és ez lesz a filmben is.

november 28, 2024 | Boka László | Kultúra | Rovatok
MEGOSZTOM

Ketten egy páston – A fordításról ma

Boka László: Változatok fordításra

Könyvtárnyi irodalom és számos definíció létezik a fordításról: ezekben mindig valamiféle helyettesítésről, átalakításról, újrafogalmazásról, reprodukálásról vagy átkódolásról esik szó. A fordítás viszont elsődlegesen maga is mindig értelmezés. Interpretare – ahogyan a latin is mondja –, ami tolmácsolást és értelmezést egyaránt jelent. Magyarázást és magyarítást tehát, ahogyan ékes anyanyelvünk is (azonos szótőből kiindulva) igazít el bennünket e téren. Általános értelemben két nyelvi szöveganyag, két információtartalom, két jelrendszer, két kód, két reprezentáció köré épülő világ találkozása ez, amely szépirodalmi szövegek esetében hasonló értékű művészi szintet és minőséget feltételez.

A fordítás mindig egy hosszú közös utazás a nyelv(ek) mélyrétegeibe, gyakorlatát tekintve pedig kipróbálás és meggondolás, melyet mindaddig végeznek, amíg a forrásnyelvi szöveget minőségi célnyelvi szöveggé nem sikerül átfogalmazni. Mindez persze nem fordítási szabályok és törvények összességét jelenti elsődlegesen, nem is a hűségelvhez való ragaszkodást, hanem ezen szabályok sikeres gyakorlatba ültetését, s bár ez meglehetősen szubjektívnek is tetszhet, nagyon is professzionális keretekben kell történnie. Kardos László évtizedekkel ezelőtt már épp ezt az alkotó mozzanatot tekintette a műfordító munkája tulajdonképpeni lényegének. „A műfordítás ott kezdődik, ahol a szótár, a grammatika, a nyelvi invenció mintegy föladja irányító szerepét, s szóhoz jut a válogatás és árnyalás, a stiláris ízeket és zenei effektusokat latoló nyelvi fantázia” – írta –, vagyis ott „ahol a fordítónak valami személyes pluszt, valami egyéni ízlést, szubjektív művészi erőt is érvényesítenie kell a feladat megoldásában.” Megoldás pedig elvben annyi létezhet, ahányszor csak nekifutunk. A fordításra ezért egy végtelen folyamatként is lehet akár tekinteni. Egy idegen nyelvű versnek több tucat magyar fordítása, magyarítása létezhet, azokon belül pedig számos fordításkísérlet előz(het)i meg őket. Dsida saját bevallása szerint is mintegy bő tíz éven át küzdött Eminescu Glosszájának szép szövegével, amíg elégedett lett vele, vagyis három nekifutás, három verzió után egy számára is tetsző és elfogadható, az eredetivel egyenrangú magyar fordítást tudott letenni az asztalra. 

Eközben a jó fordító, a „tradutore” – ahogyan az olasz szójátékkal többen érzékeltették – óhatatlanul „traditore”, vagyis áruló, csaló is lesz: ügyes interpretátor, aki az átültetés folyamatának labirintusában komoly, mondhatni ontológiai játékot űz, de aki belátja azt is, hogy mindig több úton is célba lehet érni. Ezért fordítása érdekében óhatatlanul és szükségszerűen ferdít is – ahogyan Kosztolányi hangoztatta. Valamit elhagy, másutt viszont többletet ad. Kardos a Nyugat nagy versfordító nemzedéke különleges ismertető jegyének épp a „szép hűtlenség”-et tartotta, amelynek árán az idegen költői szövegből hasonlóan költői, ma úgy mondanánk, esztétikailag telített magyar szöveg születik. Rába György ezek alapján írhatta jogosan népszerű monográfiájában, hogy „nálunk magyaroknál a fordítás nem pusztán »fordítás«, adott idegen szöveg értelmileg hű és pontos visszaadása nyelvünkön, hanem ennél sokkal több: rangos művészet, melyet legjobb költőink műveltek és fejlesztettek úgyszólván tökéletessé”. 

Mindez számos kétséget, kínt, álmatlan éjszakát, nekibuzdulást és csalódást, áldozatot is kíván. Ahogyan Dsida írta: „csaknem szakadatlan bíbelődést”, „átvirrasztott éjszakák küzdését, a mázsányi papírt, közben elszívott sok ezer cigarettát s a sikertelenség tengernyi bosszúságát” is.

Kosztolányi híressé lett kérdésére (lehet-e verset fordítani?) maga adta meg a sommás választ. „Nem lehet. Miért nem? Egyszerűen ezért: désir például azt jelenti magyarul, hogy vágy, a francia szó öt betűs és magas hangú, a magyar szó négy betűs és mély hangú. Ha pontosan fordítok, úgy, hogy egyetlen árnyalat se sikkadjon el, akkor a fordított szöveg majdnem azokat a fogalmakat kelti föl ugyan az olvasóban, mint az eredetié, de a fogalmak színe más lesz, merőben más, minthogy a szavak a versben nemcsak a fogalmak jegyei, de zenei értékek hangjegyei is.” Vagyis az olvasót a fordító, főként, ha ő maga is költő nem egyszerűen csak tartalommal, gondolattal óhajtja megragadni, de legalább ilyen mértékben hangulatokkal is, sőt, „érzékien is, hangokkal, összecsengésekkel.” „Désir helyes értelmi fordítása tehát: vágy, de zenei fordítása inkább ez lehetne, például: vezír” – összegezte Kosztolányi, hozzátéve, hogy legalább e két nehézség közt tétovázik az, ki idegen verset akar anyanyelvére átültetni. Az ő műfordításról vallott nézetei, akárcsak Walter Benjamin elvei megegyeztek abban, hogy a fordítás mindig újraírás, újraalkotás is tehát. Sokszor azért is, mert a minuciózus tartalmi hűségre törekvés éppen a mellékjelentések sokaságának kiiktatásával, az átvitt értelem elsikkadásával járhat. 

Vannak olyan sikeres magyar fordításaink, amelyek mára nyelvi kultúránk szerves részeivé váltak. Goethe Über allen gipfeln-je, pontosabban a Wanderers Nachtlied második része, Poe The Raven-je, Verlaine Chanson d’automne-ja is ilyen, hogy csak pár példát említsek. Ezeket már magyar versekként (A vándor éji dala, A holló, Őszi chanson) ismerjük, tanuljuk, szavaljuk, fejből idézzük őket, minthogy kultúránk, kulturális emlékezetünk részeivé váltak. Babits bon mot-ja szerint a legszebb magyar vers ezért lehet Shelley Óda a nyugati szélhez című verse – Tóth Árpád fordításában. Tóth sokszor alkalmazta pályája során az „alkotó fordítás” gyakorlatát, ami bizonyos fokú szubjektivizálással, teremtő szabadsággal járt, akárcsak Kosztolányi fordításai. A vándor éji dala magyarítása esetében a békére intő fontos záró sorban a „ne félj”-t nem találjuk meg az eredeti német szövegben vagy a vers más magyar tolmácsolásai között. Ez olyan többlet, amit Tóth Árpád alkalmazott, tett hozzá, egészített ki, gondolt szükségesnek, ahogyan arra Poszler György is felhívta a figyelmet.

A „szép hűtlenek”-nek nevezett nyugatos nagy triászról, Babitsról, Szabó Lőrincről s Tóth Árpádról (akik 1923-ban jelentették meg az első teljes fordítását a Les Fleurs du Mal-nak), no meg a szubjektivizálásban leginkább renitens Kosztolányiról, s az ő képletes utódaikról (Weöresről, Jékelyről, Radnótiról, Dsidáról, Vas Istvánról, Somlyó Györgyről) bátran elmondható, hogy folytatták azt, amit elődeik kezdtek a 19. században. A közvetítést, a kulturális transzfert, az átalakítást, a tolmácsolást, a nyelvi gazdaggá tételt tehát, amit többek között Petőfi, Vörösmarty s főképp Arany vitt sikerre például a Shakespeare-életmű magyarra ültetésével. Nem feledhető ugyanis, hogy mindezen folyamatok mögött nyelvi, kulturális vagy éppen történelmi sajátosságok húzódnak: a magyar eleve több idegen nyelvből fordít, mint ahányra őt fordítják, s ez nem csak az úgynevezett világnyelveken született irodalmi művek hazai átültetései miatt van így, hanem a környező országok irodalmi termésének tolmácsolásai okán is, aminek szükségességét épp irodalmi legjobbjaink ismerték fel legkorábban. 

Manapság ezért is a művészi értékű fordítások esetén a nyelvi vendégszeretetről is szó esik. A fordítónak nincs ugyan teljeskörű értelmezői szabadsága, de saját elvei és erudíciója (nyelvi, ritmikai, hangzásbeli tapasztalatai és eszközei) révén általában az idegen lehető legpontosabb megismertetése a célja. Az egyidejűleg több kultúrában való jártasságnak, készségnek, kreativitásnak döntő szerepe van itt, ahogyan a történeti kontextusok meghatározó mivoltát is rendre kiemelhetjük, a fordítói gyakorlat során mindazonáltal az idegen és saját párbeszéd-lehetőségeit kell elsődlegesen hangsúlyoznunk! Ezekben a föltételezett egyenértékűségre törekvés mint vágyott cél nem egyszerűen az azonos és a más fogalmaival dolgozik, s nem is csupán azok kulturális antropológiai hátterét érinti. A fordító „cselekszik”, vagyis tettet hajt végre, aminek nem „csupán” esztétikai, hanem fajsúlyos etikai aspektusai is lehetnek, ahogyan a nemrég elhunyt erdélyi értekező, Jeney Éva is állította Paul Ricoeur-re hivatkozva, aki szerint a fordítói gyakorlat sohasem a szavak felől építkezik, hanem épp fordítva: tágabb összefüggésből (kultúrából), s a fordítandó nyelv világszemléletéből kiindulva jut el magukig a szavakig. 

A fordító intenciói ezért is kiemelten fontosak, miközben az sem mellékes, amit Radnóti Miklós fordítóként hangsúlyozott, miszerint nem csak az egyén választ, hanem részben a mű választja (fogja, ragadja meg) a fordítóját magát. „Nem lehet »fordítani«, csak újra megírni egy idegen verset” vallotta, ezért „minden műfordítás, kísérlet.” Amihez a felkészültség és alázat mellett szerencse is kell, akárcsak az orpheusi varázslathoz, hogy az aranygyapjat őrző sárkányt elaltassuk. Fordításkötetének ezért is választotta az Orpheus nyomában címet.

A fordítás a fordító nyelvi gazdagodásának is fontos eszköze (Babits Pávatollakja, Kosztolányi Modern költőkje, Szabó Lőrinc Örök barátaink kötetei igazolták ezt), a külföldi nagyoktól tolmácsoló, nemritkán kezdő, ifjú költők egyénileg, és akár nemzedéki fellépésük szerint is „segítséget, igazolást, bátorítást” kaphattak. „Amikor a modern líra még bitang jószág volt magyar földön, fémjelzett idegen verseket sorakoztattunk fel – érvként –, hogy az utunkat egyengesse”, írta Kosztolányi 1914-ben.

A fordítás mint rangos művészet persze kitűzött, vágyott cél s megengedő modalitás leginkább, ami idegen és saját ötvözetében születik. A napi gyakorlatban ugyanakkor számos fordítás lehet bűnrossz is, vagyis félrefordítás, égbekiáltó bakikkal, de lehet akár bizonyos értelemben jobb is (több vagy más) mint az eredeti. A „leiterjakabok” esete ma már nem is annyira kirívó, mint a 19. században volt, annak ellenére, hogy összehasonlíthatatlanul több eszköz áll egy fordító rendelkezésére, mint akár csak egy-két évtizede. A fordító rossz, kevés vagy hiányos nyelvtudása, s leginkább a szövegkörnyezet fel nem ismerése látványos bakikat generálhat, ebből fakadóan egy-egy idegen kifejezést ma több fordítóprogram is szó szerint, tehát rosszul fordít (még) le. Más a művészi „ferdítés”, mely tudatában van az abszolút fordítás lehetetlenségének, legalábbis paradoxonának, s megint más a „jobb, mint az eredeti” ritka esete. A fordítás mint kulturális transzfer egyik legérdekesebb (és talán legritkább) válfaja az, amikor a fordító a teljes műre kiterjeszti a „teremtő áttétel” stratégiáját. Ahogyan a kérdésről több szemléletes példával élő Kappanyos András írta, Faludy György nevezetes Villon-átköltései például elkápráztatták ugyan a „kortárs rajongókat és a hűséges utókort”, akik rácsodálkoztak, hogy „a későközépkori költő mennyire az ő nyelvükön szól”, hogy „a százéves háború káoszba fordult Európája mennyire hasonlít a saját élettapasztalatukra, hogy Villon huszadik századi dilemmákkal küszködik és olykor – legalábbis a kedély szintjén – megoldást is kínál rájuk.” Ez a reveláció azonban illuzórikusnak is bizonyulhat vagy akár visszaélésnek is, ha a kor politikai aktivizmusa vagy Brecht színházi nyelve felől szemléljük a lefordított szövegeket. Egy kevéssé kanonikus példával élve, az eredetit „felülmúló”-ként szokták emlegetni a The Flintstones-t, vagyis a „két kőkorszaki szaki” amerikai rajzfilmsorozatának magyar változatát (Frédi és Béni), hiszen az eredeti prózakomédiából Romhányi József páratlan magyar verses komédiát alkotott.

Sokszor szükség mutatkozik újrafordításra is. Szembe jön a mindig élénknek, elevennek mutatkozó, olvasataiban megújulni kész eredeti, s a sokszor magyar nyelvezetét tekintve már idejét múlt, zárt, avíttas korábbi fordítás. E ponton a rögzültségekről is lehetne nyitni egy külön fejezetet: az Arany-fordította Shakespeare ikonikussá, már-már kultikussá is vált, sokáig ezért nem is mertek hozzányúlni a túlzottan „bearanyozott” Shakespeare-drámákhoz, ami azonban a színházi működés alap-létmódjába ütközött. A hetvenes évek úgynevezett rendezői színháza felismerte, hogy száz éves magyar szövegek mellett lehetetlen új kontextusokba állítani régebbi korok idegen nyelven született szövegeit, a hermeneutikai párbeszédhez új szövegfordításokra is szükség mutatkozik. Eörsi, Mészöly, Nádasdy, Varró s mások ezt a szükségszerűséget követve kezdtek új fordításokba. A fordítás tehát jó értelemben vett aktualizálás is, vagy akár sikeres adaptációként is felfogható, a jelen időnek megfeleltetendő nyelvi „kor-szerűsítés” egyik formájának. Ami sértheti is egy pontig a konvencionálisan rögzült műveket, sorokat, az egyes értelmezésekhez kötött (generációs vagy történeti értékű) olvasatokat, elvárásokat. Pár éve kisebb botrányt okozott, amiért a Zabhegyező (The Catcher in the Rye) újrafordításakor az eredetihez sokkal közelebb álló címet (Rozsban a fogó) sikerült találni az ikonikus Salinger-műnek.

A legfontosabb mégis talán az, hogy a fordítás mindig közvetítés: újraalkotás és értelmezés egyszerre, képletesen egy olyan folyó, amelynek a medre ugyan látszólag kikövezett, az áramlatok, a hullámok és az örvények benne viszont gyakorta változhatnak, s amely mindig világokat köt össze. Nem szavakat, hanem világokat fordít ugyanis minden hiteles fordító, aki nyelvek és kultúrák, korok és eszmék, formák és rímek, elmélet és gyakorlat, próza és líra között mozog, ugyanakkor kényszerű nyelvi-földrajzi határok fölött is jár, s sohasem egyes darabokkal, hanem egész világokkal, kultúrákkal, életterekkel ismerteti meg, szembesíti olvasóit. E feladat szépségén túl annak kínjairól, terheiről és felelősségéről is elfeledkezni látszanak azok, akik manapság a fordítók munkáját oly kevéssé becsülik, vagy akik azt gondolják, a mesterséges fordítóprogramok majd elhozzák a Kánaánt, gyorsabbá és olcsóbbá teszik e műveletsort, vagy legalább feloldják a babeli átkot…

Vallasek Júlia: Aprópénz vagy mogyoró?

Nemrég egy polcrendezés közben jöttem rá, hogy immár több mint 30 éve foglalkozom műfordítással. Középiskolás diáklányként publikáltam a legelső fordítást, hol máshol, mint az iskola évkönyvében. A magyar származású francia író, Christine Arnothy debütregényéből (J’ai quinze ans et je ne veux pas mourir / Tizenöt éves vagyok, és nem akarok meghalni, 1955) fordítottam le egy nyúlfarknyi részletet, bizonyára tanári felkérésre. 

E fordítói debüthöz egyetlen segédeszköz állt rendelkezésemre, Eckhardt Sándor még az ötvenes évekből származó Francia-magyar kéziszótára, amit (az amúgy Jules Verne-fordító) nagyapámtól kaptam. Egyetemi éveim végére érve aztán román és angol nyelvből kezdtem fordítani, és ehhez a munkához már komoly eszközöket sikerült beszereznem: a DEX (Dicționar Explicativ al Limbii Române) egy velem éppen egyidős kiadását, illetve Országh László–Magay Tamás 1998-as Angol-Magyar Nagyszótárát. Ha valamilyen kifejezésre nem adott megnyugtató megoldást a szótár, keresgélni kellett, szakkönyvekben utánaolvasni, kérdezősködni. 

Ma a munkaeszközök jelentős része online elérhető, bonyolult kifejezéseknek lehet utánajárni néhány kattintással, azt hihetnénk, a munkafolyamat jelentősen egyszerűsödött. Különféle fordítóprogramok, ha nem is profi műfordítói színvonalon, de többnyire érthető, értékelhető szövegváltozatokat produkálva másodpercek alatt végzik el azt a munkát, amire korábban rengeteg idő elment. Persze a tévedéseik, a melléfogásaik is látványosak, de ehhez „belül kell lenni a szövegen”, ismerni kell az adott kontextust, hogy az ember temperamentumától függően derüljön, kétségbeessen vagy felháborodjon a fordítóprogram által kidobott szöveg hibáin. Felületes olvasónak lehet, hogy fel sem tűnik. És felületes olvasók sokan vannak. 

A fentiek alapján bárki joggal hiheti, hogy a műfordítás könnyed, kellemes és szórakoztató munka lett az elmúlt évek technikai haladásának köszönhetően. Afféle nyári hobbi. És valóban egyre inkább hobbitevékenység, csakhogy ennek sem műfordítóként, sem olvasóként nem tudok örülni.

A könnyen létrehozható szövegvariánsok elterelik ugyanis a figyelmet arról, ami a műfordításban a legfontosabb: hogy itt nem csupán egy szöveg szemantikai értelme fordítódik át egyik nyelvről a másikra, hanem gyakorlatilag egy szöveg újraíródik egy másik nyelven. Egy műfordító, amikor egy adott kifejezés lehetséges szinonimái közt válogat, nem mindig arra figyel, hogy a jelentésben a kontextusba leginkább találót válassza ki, hanem arra is, hogy az hogyan fog illeszkedni az adott mondatba, szövegrészbe, és ennek függvényében élesít vagy tompít a hangnemen, itt elvesz valamit, amott hozzátesz. Megteremti egy adott szereplő jellegzetes nyelvét, szófordulatait egy másik nyelven, rímhelyzetbe emel olyan szavakat, amelyek az eredetiben nem csengtek össze. A műfordítói munka akkor lesz igazán sikeres, ha mondhatni atomi szintről kiindulva építi újra az eredeti szöveget. 

Nem tudom nem alkotói munkának látni a műfordítást. Miközben ennek az alkotásnak ma szinte semmilyen művészi-társadalmi presztízse nincs. Magyar kiadói gyakorlatban ritkaságszámba megy a fordító nevének kiemelése a könyv borítójára, és azért azt sem állíthatjuk, hogy ebben a magyar gyakorlat a nemzetközi trendek mögött kullogna. Egyelőre inkább csak azt lehet mondani: vannak kiadók, akik nagyobb figyelmet biztosítanak a műfordító munkájának, és ezt a borítón is jelzik. 

Bár a szerző neve mellé kiemelt fordítói név a munka láthatósága szempontjából fontos, mégiscsak szimbolikus gesztus, amely önmagában még nem tudja megteremteni egy szakma társadalmi presztízsét. Vagy inkább újrateremteni. 

Periférikus, kevesek által beszélt nyelv kultúrájaként ugyanis a magyar kultúrában hagyományosan jelentős szerepe volt a fordításnak és így a fordítóknak is, gondoljunk csak a felvilágosodás, nyelvújítás, romantika korának irodalmára. A huszadik századra a fordítás már háttérbe szorult az eredeti alkotás mögött, de azért a legismertebb szerzők egyúttal ismert műfordítók is voltak, elég, ha ezzel kapcsolatban arra gondolunk, hogy a modern költészet jelentős része a Nyugat költőinek (az eredeti verziótól gyakran jelentősen elszakadó) fordításain keresztül ismert a magyar olvasó számára. A kommunista korszak szerzőbetiltásai idején a fordítás a gyerekirodalomhoz hasonlóan mentsvár lehetett éppen indexen levő alkotók számára, ennek köszönhetünk számos remek fordítást, jelentős szerzők tollából. Bár a hatalom megválogatta a fordításra kerülő műveket, a rendszerváltásig a műfordítás tisztességgel megfizetett munkának számított, a fordított művek pedig jellemzően alapos professzionális szöveggondozási folyamaton estek át. A fordító után nemcsak kiadói szerkesztő nézte át őket, hanem gyakran kontrollfordító is, ezáltal biztosítva, hogy komoly művészi értékű és az eredetihez illő szöveg kerül az olvasó kezébe.

Mindez a rendszerváltás után gyökerestől megváltozott. A könyvpiaci szabályok, folyamatok a műfordítások megjelentetésére is hatottak, és ezek nagy része nem kedvez az időigényes, „szöszölős” minőségi műfordításnak. Vannak népszerű és kevésbé ismert nyelvek, kultúrák, alkotások, egy közismert, netán megfilmesített művet nagy eséllyel könnyebben adnak ki, mint egy kis, kevésbé ismert nyelven író szerző akár zseniális alkotását. Vannak sikersorozatok, netán valamilyen közösségi hálón (Instagram vagy újabban a Tik-tok) felkapott könyvek, amelyeket szinte futószalagon érdemes megjelentetni, ameddig nem csökken irántuk az érdeklődés. A határidők által diktált felgyorsult munkatempó mellett a szöveggondozás folyamatából lassan teljesen kikopott a kontrollfordító, esetenként maga a szerkesztés is lerövidült. Nem csoda tehát, hogy ha belepillantunk olyan közösségi oldalak, mint a Goodreads vagy a Moly.hu értékeléseibe, gyakran találkozunk elégedetlen olvasói véleményekkel, amelyek egy-egy fordítás minőségét kifogásolják. És ha hinni lehet a megadott példáknak, előfordul, hogy nem valamilyen ízlésbeli eltérésről van szó, hanem vaskos félrefordítást jelez a cseppet sem nyájas, hanem jogosan felháborodott olvasó. 

Mi az oka annak, hogy miközben a fordítások száma nő, és immár nincs korlátozva az, hogy mi jelenhet meg magyar nyelven, a fordítások minősége csökken? (Nyilván jelennek meg komoly művészi színvonalú fordítások is, de itt most nem ezekről van szó.) Sohár Anikó 2023-as, Parallèles-ben megjelent angol nyelvű tanulmányában (Working for Peanuts. The Economic Situation of Hungarian Literary Translators) többek közt erre is keresi a választ. A 2008-ban, 2012-ben és 2020-ban műfordítókkal végzett három kérdőíves kutatás betekintést enged mind a műfordítói munka körülményeibe, mind ennek anyagi vonzataiba. Amint a cím is jelzi, ma a műfordító, legyen bár akármilyen jól képzett, aprópénzért dolgozik. (A „working for peanuts” kifejezést egyébként mind a Deepl, mind a Google Translate úgy magyarítja, hogy (földi)mogyoróért dolgozik. Ennyit arról, hogy nincs is már szükség fordítókra.) 

Egyszerűen összefoglalva: a műfordítás nem a műfordítók választása okán, hanem gazdasági kényszerből manapság egyre inkább hobbi, amiből megélni nem lehet, csupán élvezetből, szellemi önkiteljesedés okán végzi az ember. Ami azt is jelenti, hogy valami másból él meg, tart el családot, fizet villanyszámlát, így várhatóan azon a másik területen igyekszik majd kiteljesedni, tovább tanulni, egyre jobbá válni. Az, hogy a műfordítók többsége voltaképpen hobbiból dolgozik, még nem jelenti azt, hogy szükségszerűen gyeng(ébb) minőségű szövegek kerülnek ki a kezük alól. Hobbit is lehet nagy szakértelemmel, odaadással, mesteri szinten művelni. Tudjuk, a lelkesedés csodákra képes. De nem kellene erre alapozni.

„Mivel a műfordítás meglehetősen nagy kihívással járó foglalkozás, amely rengeteg időt és erőfeszítést igényel a művelőitől, nyilvánvaló, hogy ha a társadalmi-gazdasági körülmények nem javulnak, a közeljövőben kevés főállású műfordító marad Magyarországon.” – hangzik a fentebb említett tanulmány végkövetkeztetése. Hogy ez ellen lehet-e tenni? Ha lehet, akkor leginkább azzal, ha megpróbáljuk láthatóvá tenni a közönség számára azt, hogy konkrétan mit is jelent a műfordítói munka, hiszen erről a legtöbb olvasó mit se sejt. Talán így az is körvonalazódik majd számára, hogy mit veszít(het) azzal, ha újra és újra azt tapasztalja, hogy nem egy újraalkotott, atomi szintről felépített szöveget olvas. Ha csupán korrekt (vagy akár hajmeresztő) változatokkal találkozik. Ha olvasás közben gyakran motoszkál benne az érzés: az eredetiben ez biztos jobb volt. Elárulom: az élményt. Azt, amiért érdemes lett volna elolvasni azt a könyvet. Vagyis mindent…    

június 20, 2024 | Bakó Endre | Kultúra | Rovatok
MEGOSZTOM

Jókai napjai Nagyváradon

Az író halálának 120. évfordulójára

Jókai 1853-ban járt életében először Nagyváradon, átutazóban Kolozsvárra. Erről Úti levelei tanúskodnak: „Végre megérkeztünk Váradra. Itt már épen egy napja, hogy várakozunk a váltott lovakra, ami meglehetős fogalmat adhat a gyorsútazási rendről. Quoniam deus nobis haec otia fecit, meglátogattam az itteni színházát, melyben Havi és Gózs dalszíntársasága működik s melyben különösen a férfitagok között több igen jeles fiatal ‘művészt volt szerencsém megismerhetni, bár az előadott mű (Lumpaci) nem volt is egészen alkalmas tehetségeik kellő kitüntetésére. A női szereplőket a dalművekben mondják erősebbeknek. Ezúttal búcsút kell tőled vennem, kedves Sajóm, mert lovaink be vannak fogva. Isten veled. Vigyázz magadra, hogy mikor hazaérkezem, jó egészségben találjalak. Őszinte barátod J. M.[1]

Személyes kapcsolat a várossal ekkor nem jött létre. Hogy Várad érintésével tért-e haza, arról nincs adat. Rávonatkozó dokumentummal legközelebb az 1870-ben alapított Nagyvárad c. lap szolgál: az egyre híresebb írótól megjelentette Nem vagytok halva, ti hősök c. ódáját, melyet az aradi vértanúk 25 évfordulójára küldött Aradra. „E gyönyörű költeményt jónak láttuk a ’Hon’ után lenyomatni.” – olvassuk csillag alatt.[2] Hogy ez Jókai tudtával, vagy anélkül esett meg, nem tudjuk. Nem sokkal később Csepreghy Ferenc köszöntötte 50. születásnapján az „írókirályt.”[3] Ezután gyakrabban – noha nem sűrűn – találkozunk Jókai versekkel a váradi lapokban. (Első Lendvay Márton emlékére, Szeged feltámadása, Üdv Fiuménak, Mátyás király stb.) Megjelent egy részlet a Kőszívű ember fiai drámai feldolgozásából Keresd a szíved címmel.[4]

Jókai második látogatására 1878. március 8-án került sor, amikor Szigligeti Ede Nagyfüzes utcai szülőházán felavatták a színműíró emléktábláját. Jókai a Magyar Tudományos Akadémiát képviselte.[5] Fehér Dezsőnek, akivel 1902. október 10-én Kolozsvárra tartva Nagyváradig egy fülkében utazott, azt mondta, még dikciózott is a Fekete Sas erkélyéről.[6]

Amikor az író működésének 50 éves jubileumát ünnepelte, Bihar vármegye és Nagyvárad egyaránt kitett magáért, kifejezte nagyrabecsülését, bensőséges ragaszkodását, az akkori újságnyelvén szólva: lerakta lábaihoz hódolatát. Bihar vármegye közgyűlése tett egy szép gesztust: a közgyűlésen Szunyogh Péter főjegyző  indítványozta „hogy a jubileumi ünnepélyen a törvényhatóság képviseletében leendő megjelenére, az ünnepelt üdvözlésére egy Bölöny Sándor, Hegyesi Márton és Lovassy Andor tagokból három tagú küldöttséget kiküldeni, egyúttal pedig a Jókai összes műveinek díszkiadását a vármegye közkórházának könyvtára számára megrendelni, s engem megbízni méltóztassék, hogy ennek ára fejében a közszükségleti alapból 200 frt-ot fizethessek ki. Nagyvárad, 1893. évi deczember 6-án. Alispán helyett Szunyogh Péter főjegyző. (Az alispán írta alá!) amelyet a falvak követtek.[7] Jókai levélben mondott köszönetet Szunyogh Péternek és a megye közönségének: „Irodalmi munkásságom legszebb jutalmát találom e megtiszteltetésben, s életemnek hátralévő napjait arra szentelem, hogy azt megérdemeljem.”[8]

Nagyvárad városa díszes levélben intézett feliratot az ünnepelthez:

Nagyságos Úr! Mélyen tisztelt nagy hazafi! Nagyvárad törvényhatósági joggal felruházott város közönsége  mai alulírott napon tartott rendes közgyűlésén egyhangú lelkesedéssel határozta el, hogy ötvenéves irodalmi működésének ünnepélye alakalmából, midőn a magyar nemzet az őszinte hála  s az osztatlan elismerés koszorújával ékesíti   föl a magyar írók fejedelmének fenséges homlokát: ő is leróvja  igaz tiszteletét s kinyilatkoztatja  határtalan szeretetét azon  férfiú iránt, ki félszázadon keresztül folytatott bámulatos munkásságával a magyar nemzeti szellem oly alkotásait hozta létre, amelyek míg egyrészről  a nemzeti öntudatot erősítették, másrészről a mívelt világ tiszteletét és becsületét szerezték meg a magyar nemzet javára és büszkeségére. számára.

Keressük a szavakat és nem találjuk, hogy érzelmeinket méltóképpen fejezzük ki a nagy íróval szemben, akit a mindenható akkor adott nekünk, midőn reá a legnagyobb szükség volt; akkor tanított Hazát lángolóan szeretni, feltámadásában kitartóan hinni, midőn a haza szeretete bűn volt; midőn a feltámadásban való hitről a nagy és nehéz időket átélt legjobbjaink már-már kétségbeesve lemondottak.

A nemzedék, amelynek lelkébe te öntötted hitedet, melyeknek akaraterőit Te acéloztad, melyeknek szívébe a honszerelem szikráját Te élesztgetted lobogó lánggá: íme hódolnak neked; nemes büszkeséggel számlálva benned a magyar faj kiváló erényeit, a magyar talentum magas szárnyalását. 

A messze terülő Alföld egyik végpontjáról, Szent László városából, mely viszontagságos történelmének egyes epizódjaival oly sokszor szerepel halhatatlan műveidben: megosztjuk a magyar nemzet örömét, kivesszük a hódolatból a magunk részét, kérve a Mindenható Gondviselést, hogy téged, hazánk nagy fiát még sokáig tartson meg ép testi és szellemi erőben a magyar nemzet javára. (Kelt Nagyvárad törvényhatósági bizottságának 1893. évi november 9-én tartott üléséből Sal Ferenc, királyi tanácsos, polgármester)

Az újság azt is elárulta, hogy a szöveget Rácz Mihály főjegyző (egyébként többkötetes költő) szövegezte, az üdvözlő iratot Fiedler Károly nagyváradi műintézete állította elő, „igen csinosan, mely az ismert cégnek dicséretére válik.”[9]

A váradi lapok helyi és vendégszerzők (Mikszáth, Endrődi Sándor stb.) tollával oldalakon keresztül méltatásokkal, emlékezésekkel, sztorikkal ünnepelték a nagy regényírót és hazafit. Minden egyesület, iskola – felekezeti különbség nélkül – lerótta háláját a nagy író iránt. „Csak egyben maradtunk el a többi városok mögött. Aradon, Debrecenben, Temesvárt és Szegeden Jókai- díszelőadások vannak ma a színházakban, ünnepi ódákat szavalnak és egy Jókai-színművet adnak elő. Hát minekünk ilyen gyönyörűségekben nem lehet részünk, (…).”[10]

„Meg akarta a Társaság ünnepelni legnagyobb élő írónk, Jókai Mór 50 éves írói működését, még 1892-ben. Lelkes levélben felkérte, hogy a tiszteletére rendezendő ünnepélyre eljöjjön. Jókai késznek nyilatkozott az eljövetelre, csak az volt a kérése, hogy a tervbe vett irodalmi ünnepet az országos ünnepély után rendezzük. Az országos ünnep Budapesten 1894 január 6-án volt, azon a társaság képviselője is részt vett.”[11]

2.

1902 októberébe végre a kolozsvári Mátyás-szobor avatása után visszatérőben két napot időzött feleségével a városban, de már 1901-ben várták a házaspárt, ifjú felesége színházi fellépése ígéretében. A megözvegyült, 76 éves író ugyanis újraházasodott, feleségül vett egy Nagy Bella nevezetű 20 éves színésznőt, akinek néhány hónap múlva Pozsonyban lett volna fellépése, amit azonban a pozsonyi Jogakadémia antiszemita hallgatói megzavartak. Novemberben fogadott lánya, Feszty Árpádné letépte az író koszorúját Laborfalvy Róza sírjáról. „Mint az országban igen sokfelé, úgy Nagyváradon is a történtek megdöbbenést keltettek. Ez a város elégtételt akart szolgáltatni a legbensőbb érzéseiben megsértett írófejedelemnek. Elégtételt azzal, hogy feleségét meghívták a nagyváradi Szigligeti Színházba, vendégszereplésre. A meghívást a Szigligeti Társaság megbízásából Sipos Orbán és Dr. Bodor Károly főttkár írták Jókai Mórhoz Az ünneplés prelúdiumaképpen pedig Ady Endre irt Jókait glorifikáló vezércikket a Nagyváradi Napló 1901. november 7-iki számában: „A poéta király és felesége” címen, amelyben ő is Jókaiék meghívását sürgeti. Cikkét Ady Endre így fejezi be: „A Jókai pár vagy Jókainé jövetelénél országra szóló tüntetést csináljon Nagyvárad. Minden szeretetünk, rajongásunk és — elkeseredésünk egyesüljön egy impozáns, nagyhullámú ünnepben, mely elfojtja teljesen a hitvány obskúrusok aljas lármáját. Hangos nagy tüntetésben egyesüljünk, melynek melegségét, belsőségét teljes erejében érezzék meg a szent öregember és az ő Seherezádéja, ki áldott legyen, hogy ifjúvá és boldoggá tette a mi nagy öregünket…! Várjuk, nagy ünneplő kedvvel várjuk a királyt és királynőt, kikről tündérmesék fognak majd tündérien zengeni sok száz esztendő múlva is.”[12] Ady rövidesen egy tárcában francia és német példák segítségével foglalt állást amellett, hogy Jókai nem követett el bűnt. Jókai megköszönte a Szigligeti Társaság meghívását, de „közbejött akadályok miatt ez a vendégszereplés és a Jókai ünnep elmaradt.[13]

1902. október 13-án a Jókai-házaspár megérkezett Váradra, és két napot időzett a városban.[14] Kristóf György szerint ez volt tizedik erdélyi útjának végállomása.[15] E látogatásnak bőséges egykori sajtó- és tanulmány forrása áll rendelkezésükre. A Nagyváradi Napló már október 10-én közli, hogy a Jókai-pár átutazott Nagyváradon és hétfőn (13-án) fognak visszatérni. Ady Endre üdvözlő cikkben fogadta a házaspárt, többek között ezekkel a szavakkal: „(…) Nyolc milliós embertömegből sohsem ragyogott ki még fej olyan ragyogással, mint a Jókai feje és kevesebb hálát az ő nagy kiválóságáért még nem tapasztalt ember Jókainál. Sienkiewitz kis dadogó gyermek. Nevét egy napon sem volna szabad a Jókaiéval emlegetni… (..) Mert Jókainál nem produkált még nagyobb magyart a török-tatárokkal vagy finn-ugorokkal rokonkodó fajta. A degenerált turáni, – mint az ellenségek mondják. És kérdés, fog-e még teremteni hozzá hasonlíthatót. Élt és munkált Jókai. Ennek a munkálásnak értéke kiszámíthatatlan. (…) Ma már hallik a becsületes hang, hogy a nagy poéta több a nagy tudósnál s a katona-nagyság, a társadalmi nagyság a poéta-nagyság mellett semmi. Alig több mint a bujálkodó nagyság vagy betörő kiválóság. Jókai a legnagyobb s legkülönb magyar. (…) Az ő! A sors választott örege. Asszonya pedig a legszentebb. Imádjuk őket s aki hisz az imádságban – imádkozik értük. – A mi legnagyobbunkkal, legkülönbünkkel folytassa a sors az ő csodáit. Jókai Mór és Jókai Mórné pedig érezzék itt Nagyváradon lelki csókjait a nagy szeretetnek, mely lehetne ezerszerte nagyobb is. Őirántuk az is kevés volna.”[16] A lapok nagy terjedelemben, a Nagyvárad és a Nagyváradi Napló egyaránt két teljes oldalon számolt be a házaspár érkezésről és első napi programjáról, majd egy oldalon a második nap eseményeiről és az elutazásról.

Az író fogadására a pályaudvaron (amelyet rövidesen le kellett zárni, mert a vegyes összetételű sokaság ellepte a vasúti síneket is, veszélyeztetve a közlekedés biztonságát) óriási tömeg gyűlt össze jóval a vonat érkezése előtt. Jelen volt a város közönségének színe-java, a Szigligeti Társaság tagsága, a hírlapírók és a színtársulat stb. Jókaival és feleségével délután 4 óra 9 perckor futott be a vonat. Amikor az elsőosztályú kocsi ablakában feltűnt Jókai feje, hatalmas éljenzés tört ki, a várakozók egymást tiporva igyekeztek az író közelébe jutni. A leszálló írót az újságírók fogták karon. Jókait Nagyvárad nevében Rimler Károly polgármester üdvözölte, amit az író meleg ovációtól kísérve röviden megköszönt. Hegyesi Márton tízéves kislánya is köszöntötte az írót, majd a házaspár és kísérete iskolás lányok sorfala között jutott el a város díszfogatáig, amely eleinte a tömeg miatt csak lépésben tudott haladni. Impozáns hosszú, kb. kétszáz kocsiból álló konvoj kísérte az ünnepelteket a Rimanóczy-fogadóba, ahol a Körös partjára néző, erkélyes két szobát kaptak. Búcsúzás előtt Somogyi Károly színigazgató még egyszer köszönetet mondott, hogy a meghívást elfogadták, Jókai meghatva válaszolt a lelkes fogadtatásra. Majd amikor a több ezer főnyi tömeg viharosan éljenezte, és követelte megjelenését, Jókai kilépett az erkélyre és rövid beszédében többek között ezt mondotta: „…tudom, hogy ez (a fogadtatás) nem annyira az én személyemnek szól, hanem a magyar irodalom ünnepeltetése ez, amelynek én is lelkes munkása voltam.”

Délután fél 6 órakor a Szigligeti Társaság tagjai tisztelegtek az írónál Rádl Ödön vezetésével. Jókai válaszában a költészet, a kultúra vezető szellemeihez intézte szavait, a várost a kutúra metropoliszának nevezte, Jókainé pedig megkösztönte a városnak, hogy olyan jó volt hozzá. (Nyilvánvalóan Ady Endre fentebb idézett cikkére gondolt.) Este 7 órakor zsúfolt ház előtt diszelőadást rendeztek a színházban, maga Somogyi Károly igazgató vezette fel a vendégeket a városi páholyba, majd Hoványi Géza dr., a színügyi bizottság nevében köszöntötte az írót. A Szigetvári vértanúk és a Cigánybáró első felvonását vitte színre a társulat. Színház után a Fekete Sas vendéglőben, a nagyváradi elit részvételével fényes lakomát rendeztek az író tiszteletére. Itt Rádl Ödön mondta az első, hosszú felköszöntőt, amelyben az irodalom feladatát abban határozta meg, hogy felemelje az ember lelkét, és ne a vigasztalan meztelen igazságot tárja fel. Válaszában Jókai kifejezte egyetértését, megvédte idealizmusát, romantikus szemléletét, elhatárolta magát az úgynevezett veristáktól, tagadja, „hogy, ami szép, ami lélekemelő, az ne volna igaz, tagadja, hogy ne volna női erény, férfibecsület.” „De ehhez kell egy Nagyvárad. Sok évtized óta ismerem a város lelkesülő közönségét, mely mindig legnemesebb célokra törekedett.” Dési Ödön szellemes beszéd kíséretében Jókainéra ürítette poharát. Az éjfélig tartó vacsorán több pohárköszöntő hangzott el, beszélt Fehér Dezső és Iustin Ardelean román újságíró. Jókai válaszában „utalt arra, hogy a nagy időkben románok is küzdöttek a nemzeti hadseregben. Kívánja, hogy magyarok és románok nemes versenyben egyesüljenek a haza közös javára.”[17] A Napló a rengeteg név felsorolása mellett még azt is fontosnak tartotta megörökíteni, hogy a házaspárt a szállóban forró teával várták, és közli Pintér Imre üdvözlő versét, aminek nincs irodalmi értéke.[18]

Másnap a Jókai-pár a város díszkocsiján sétát tett a városban, a Rhédey-kerti sétaúton is végighajtottak, majd (előzetes programon kívül) a Hadapródiskolába látogattak, ahol a 400 növendék viharos éljenzéssel fogadta őket. Bordé Ferenc főjegyző vezetésével felkeresték a Püspök-és a Félix-fürdőt, ahol rövid sétát tettek, majd a kúr-szalonban 15 terítékes bankett volt a pár tiszteletére, melyen a főjegyző mondott pohárköszöntőt. Jókai válaszában minden magyar emberre ürítette poharát. Váratlan epizódja volt a bankettnek, hogy egy parasztgazda és felesége is „alázatos hódolattal köszönte meg az író gyönyörű regényeit.” Három órakor a társaság visszahajtatott Nagyváradra. Míg Jókaiék odavoltak, szállásukon a város számos előkelősége adta be névjegyét. A 4 órakor induló gyorsvonatot a vasúti vendéglőben várták be néhány váradi személyiség társaságában. (Adyt a lap nem említi.) Felszálláskor egy kis probléma adódott: a vonat elsőosztályú kocsija túlzsúfolt volt a kolozsvári szoboravatásról hazatérő utasok miatt, így Jókaiék kénytelenek voltak másodosztályon utazni. Jókai búcsúszavai ezek voltak: „Nagyon kedves napok voltak azok, amelyeket itt töltöttem, sohasem fogom elfelejteni az önök szíves vendégszeretetét.”

Tabéry Géza így fejezi be idézett dolgozatát: „Rengetegen kísérték ki elutazáskor a magyar írófejedelmet, aki a búcsúzáskor átölelte, megcsókolta Ady Endrét, így köszönte meg a felejthetetlen ünneplést: ’Amiket rólam írtál, a mélyen érző igazi költő írása volt. Meg fogom őrizni írásodat s az emlékedet is halálomig.’[19] E sorokat szó szerint reprodukálja Vita Zsigmond.[20] Ez olyan kiemelkedő gesztus lett volna, amit a lapok nem hagytak volna említés nélkül, hiszen a legapróbb részletekig reprodukálták az eseményeket. Még azt is nyilvánosságra hozták, hogy a Fekete Sas-ban a vacsorát Friedlander Sámuel fizette.[21] De sem a Nagyváradi Friss Újság,[22] sem Nagyváradi Napló nem tud erről a megható jelenetről, bár utóbbi Adyt is említi a búcsúztatók között.[23] Alighanem irodalomtörténeti legendával állunk szemben.

A Szabadság egy kedves Jókai levelet közölt, melyet az író Liszaky Györgynek, egykori munkatársának írt, de eltévesztette a címzett nevét. „Ha az arcképre is Lisznyay van írva, akkor dobd el, majd küldök másikat, igazi dedicatióval. Tudasd velem. J. M.”[24] (Itt jegyezzük meg, Laszky Ármin (Jókai Kakas Márton c. élclapjának egykori korrektora) szerint a Szabadság közölt egy eredeti Jókai-regényt, ami azonban kételyt ébreszt bennünk, a Jókai-bibliográfiban nem találtunk erre vonatkozó utalást. (Laszky sem a regény címét, sem a folytatásos közlés időpontját nem jelzi.)[25]

3.

Az író halála gyászba borította Nagyvárad népét is. A lapok már aggódva adtak hírt Jókai Mór betegségéről is: „Budapest, máj. 4. (Saját tudósítónktól.) Jókai Mór megrongált egészségének helyreállítása végett a Riviérára utazott, ahol a téli hónapokat akarja tölteni. Jókai Nizzában telepedett meg, ahol csendes visszavonultságban tölti napjait a Promenade des Anglais-n levő Villa Perrotban.[26]

Somogyi Károly színigazgató az előzetes aggasztó hírek ismeretében a május 5-ei előadás megkezdése előtt talpig fekete ruhában lépett a lámpák elé és megható szavakkal emlékezett meg a haldokló költőről. A halál este 9 óra után húsz perccel valóban bekövetkezett. A magyar Géniusznak emlegetett író halálát a váradi lapok katasztrófaként tudatosították. A Nagyvárad saját tudósítójának távirat-jelentése alapján szinte óráról órára ismertette az író utolsó napjának történéseit, és már másnap gyűjtést indított egy Jókai-szoborra, továbbá sürgette a gyászlobogókat a házakra, mert „Nagyvárad tán az egyedüli város, mely ezúttal nagyon is lemaradt. Mindössze egy-két középületen lengenek a fekete lobogók…”[27], Értesíti az olvasókat, hogy a Szigligeti Színház igazgatósága a megrendítő gyászesetre tekintettel levette műsoráról a mára kitűzött Suhancot (…) ehelyett kitűzte Jókai legpoétikusabb művét, az Aranyembert. A színművet nagy tabló előzi meg, amelyben a költőkirály életét és működésének legkimagaslóbb jeleneteit allegóriálják. Vasárnap este megismétlik a Cigánybárót a ma esti tablóval együtt. Tudósítanak továbbá a Szigligeti Társaság választmányi ülésérő, ahol Rádl Ödön elnökletével Jókai Mór emlékének hódoltak. A következő napon újabb információkkal szolgáltak az újságok, többek között a család gyászjelentésével, a temetési előkészületekkel (a ravatalt a Nemzeti Múzeum előcsarnokában építik fel), a király, a kormány, Tisza István stb. az özvegynek szóló részvét-nyilvánításával. Jókai holttestét bebalzsamozták.  

A város törvényhatósági tanácsa rendkívül tanácsülést tartott. Rimler Károly polgármester a következő szavakkal nyitotta meg az ülést. „Mélyen megrendülve emelek szót a tanácsülésünkben, hogy az egész magyar nemzetet ért kimondhatatlan csapásban Nagyvárad város és tanácsa nevében kifejezzem részvétemet ama óriási veszteség felett, mely Jókai Mór a koszorús költőkirály halálával mindnyájunkat ért.” A tanács úgy határozott, hogy a részvétének kifejezést ad, elrendelte a középületekre és az iskolákra a gyászlobogó kitűzését, a temetésen koszorúzó küldöttség fogja képviselni a várost.[28] A koszorút négytagú deputáció viszi a fővárosba: Rádl Ödön, Mezey Mihály, Szokoly Tamás és Lukács Ödön. „A hatalmas babérkoszorú szalagján ez a fölirat áll: „A nemzet nagy halottjának – Nagyvárad város közönsége.”[29]

Bihar vármegye Miskolczy alispán aláírással részvéttáviratot küldött Jókai özvegyének, a Szigligeti-Társaság is résztvevő és vigasztaló írást intézett Jókainé Nagy Bellához: „Méltóságos asszony! Még világit és melegít közöttünk sugara, fénye ama látogatásnak, mellyel az elhunyt költő-király Méltóságod kíséretében Társaságunkat megtisztelte. És ma már, olyan rövid idő múlva, a kérlelhetetlen halál kiragadta őt, a nemzet és a magyar irodalom pótolhatatlan veszteségére az élők sorából. A nemzettel, az irodalommal együtt gyászol a mi szerény társaságunk is, melynek igaz, meleg részvétét tolmácsoljuk ma Méltógod előtt, kifejezve egyben soha el nem múló hálánkat ama szeretetért és gondosságért, mellyel drága életét körülvette. Isten áldja érette Méltóságodat! Dr. Bodor Károly, Rádl Ödön, főtitkár, elnök.

A másik üzenet a Petőfi-társasághoz szól: „Mélyen tisztelt Társaság! A Szigligeti Társaság fájdalommal teli mély részvétét tolmácsolja a Petőfi Társaságnak’ Jókai Mór elhunyta fölött! A pótolhatatlan veszteséget, mely a magyar irodalmat az ő elhalálozásával érte, kétszeresen kell, hogy érezze a „Petőfi Társaság”, melynek a megdicsőült megalakulása óta elnöke, éltető lelke volt. Két név fénye ragyog immár vezető csillagként a „Petőfi Társaság” működésére: a Petőfi Sándoré és Jókai Móré. Vezesse a nemzeti irodalom és művelődés hasznára, míg magyar él! Dr. Bodor Károly, Rádl Ödön, főtitkár, elnök.[30] A váradi lapokban a temetés előkészületei és lebonyolítása az ünnepi beszédek kivonataival együtt ugyanúgy megtalálhatók, mint a fővárosi lapokban.

Nagyvárad fejedelmet megillető tisztességgel fogadta és búcsúztatta Jókai Mórt, annak ellenére, hogy nem avatta díszpolgárai közé. Emlékének ápolását egy másik dolgozat feladata bemutatni.

[1] Délibáb 1853. évf. 898-899. 4. Jókai Kolozsvárt; Jókai Mór Úti levelek

[2] Nagyvárad, 1874. okt. 8. 1. Segítséget adott dolgozatunkhoz Indig Ottó négykötetes bibliográfiája (A nagyváradi sajtó 1870-1914 közötti irodalmi anyagának bibliográfiája), de nem hallgathatjuk el, hogy helyenként hiányos

[3] Jókai Mórhoz, Nagyvárad, 1875.  febr. 23. 1.

[4] Mutatvány Jókai drámájából. Nagyvárad, 1886. nov. 26. 1-2.

[5] Vasárnapi Újság, 1878.  160.

[6] Fehér Dezső: Emlékezés Jókai Mórra. Nagyváradi Napló, 1904. május 7. 1-2-3.

[7] Hajdú-Bihar megyei nemzeti levéltár IV. S  62/1894

[8] u. o. IV. B. 404/a 50.

[9] Nagyvárad város Jókaihoz. Nagyvárad, 1904. január 3. 2-3. A díszes üdvözlő irat megtalálható a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Jókai-hagyaték, JJ 91. o., HSZ 81., JM1 147., Régi It. sz. 4151., PIM R.62.295.4. 66

[10] Alba: A hétről. Nagyvárad, 1894. jan. 6. 4-5. Itt jegyezzük meg, hogy egy-két írásmű Jókait Nagyvárad díszpolgáraként emlegeti, ami azonban nem felel meg a valóságnak.

[11] Láng József: A Szigligeti Társaság első tíz éve. Nagyvárad, Láng József kiadása. 34.

[12] Jókai Erdélyben. A legnagyobb magyar regényíró születésének 100. évfordulóján összeállította Tabéry Géza és Incze Ernő M-V-C- C-c-X-X-V.  Oradea, 1925, Sonnnenfeld Adolf  R. T. 179.

[13] Láng 35.

[14] Tabéry Géza és Vita Zsigmond egyaránt tévesen október 14-re, 15-re datálja a látogatást!

[15] Jókai napjai Erdélyben. Pásztortűz kiadás, Cluj-Kolozsvár, 1925.

[16] Jókai és Jókainé. Nagyváradi Napló 1902. október 14. 1.

[17] Jókai Mór Nagyváradon. Nagyvárad, 1902. október 14. 3-4.

[18] Jókai Mór és neje, Nagyváradi Napló, 1902. okt. 14. 3-4.

[19] Tabéry Géza i. m. 186.

[20] Vita Zsigmond: Jókai Erdélyben. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1975.269.

[21] Jókai Mór és neje Nagyváradon. Nagyváradi napló, 1902.okt. 14. 3-4.

[22] Jókaiék elutazása- A tegnapi program.1902. okt. 15.

[23] A Jókai-pár Nagyváradon, okt. 15. 1-2.

[24] Ismeretlen szerző: Jókai Mór levele, Szabadság, 1903. dec. 29. 3.

[25] Jókai Mór és a Szabadság. In.: A Szabadság negyven éves jubileumi albuma. 1874-1914. Laszky Ármin Könyvnyomdája. 144.

[26] Szabadság, 1903. dec. 5. 6. 1904. 

[27] Nagyvárad, 1904. május 7. 4.

[28] A város részvéte. Nagyvárad, 1904. május 7. 3.

[29] Nagyvárad Jókai temetésén. Nagyvárad, 1904, május 8. 4.

[30] Szabadság, 1904. május 21. 4.

december 14, 2021 | Ujvarad Admin | Kultúra | Rovatok
MEGOSZTOM

A kultúra hídja

Minden jócselekedet elnyeri méltó jutalmát, valahol egy dél-bihari falu határában elkészült egy kisebb híd, amit állítólag a Bihar Megyei Tanács és intézményei elbocsátott személyzetének megtakarított bérköltségéből építettek. Ily módon teljesült hát Ilie Bolojan tanácselnök álma, hogy az általa fölöslegesnek tartott alkalmazottak és tevékenységek után felszabaduló anyagi forrásokat hasznosabb célra fordíthassa. Akár büszkék is lehetünk rá, hogy jópár színházi, múzeumi, filharmóniai dolgozó mellett az önálló intézményként felszámolt Várad folyóirat megspórolt kiadásai is beépültek valamely hídelem vagy fémkorlát formájában az átkelőbe, megkönnyítve a tenkehosszúaszói polgárok mindennapjait. 

Igen, így működik a populizmus, voltak az ingyenélők, lett a híd, a körte az almával hasznosan összemérve, a baráti média tapsikol. Örüljön mindenki annak, amit mégsem vágott le, amit mégsem szüntetett meg, akit mégsem küldött el. Azt persze nem számolja senki, hány ilyen híd jönne ki abból a veszteségből, ami ebben az országban rossz politikai döntések nyomán született, lásd mondjuk a meg nem épült sztrádákat, a 90-től mostanáig hamvába holt ígéreteket. Másfelől, nem tudjuk, mikor változik már az a szemlélet, ami csupán azt tekinti értéknek, ami kiöntött beton köbméterekben, leterített aszfaltszőnyeg méterekben mérhető, s nem legalább annyira ültetett, és meg is maradó fák számában. És nem csak a pénzről van szó, sokszor mondtuk, leírtuk, de nem elégszer, mert nem kellően tudatosult: egy éve a fent nevezett úrtól utolsó próbálkozásunk alkalmával már csak egyetlen dolgot kértünk: az intézményi önállóság meghagyását, annyi finanszírozással, amennyit jónak lát. A kompromisszumot gondolkodás nélkül elvetette. Mert az ő célja nem az építés volt, nem összekötni akart, hanem a hatalmát megmutatni, bosszút állni, példát statuálni. Legyen boldog ezekkel.

A szerk.

október 28, 2021 | Jakó Julianna | Kultúra | Rovatok
MEGOSZTOM

Pártbürokraták, alkudozások, cenzúrák a kulturális intézményeknél

Hogyan élték meg a nyolcvanas éveket a nagyváradi kulturális intézmények vezetői? Volt-e jó és rossz cenzor? Kegyetlen volt az ellenőrzés, vagy csupán egy munkát végeztek? Milyen a nézői emlékezet? Plainer Zsuzsa kulturális antropológus, a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet munkatársa Az ideológiai éberségről. Fejezetek a nagyváradi (magyar) kulturális intézmények cenzúrájának történetéből: sajtó, filharmónia, színház című szakkönyvét július elején mutatták be a nagyváradi Léda-házban. A kutatás mibenlétéről, a cenzúra kutathatóságáról is beszélgettünk a szerzővel.

Mi irányította a szociológia, majd a kultúrantropológia felé?

Kanyargós út volt ez. Előbb bölcsésznek készültem, mert nagyon szerettem az irodalmat, valamennyire volt nyelvérzékem, kizártnak tartottam, hogy ne bölcsész legyek. Annál klasszabb dolgot, mint hogy az ember egész nap olvashat, és írhat is arról, amit olvasott, tizenévesen el sem tudtam volna képzelni. ’92-ben érettségiztem, és még abban az évben felvételiztem a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem magyar-angol szakára. De nem találtam a helyem a bölcsészkaron. Csetlettem-botlottam ott, és egy ponton felismertem, én nem ezt szeretném. Az egyik akkori lakótársnőm szociológiára járt, sokat mesélt arról, mi a szociológia és a kulturális antropológia, úgyhogy arra gondoltam, ez talán jó lesz: emberekkel foglalkozik, lehet jönni-menni, konkrétabb is, mint az irodalom. Így ’96-ban elvégeztem a magyar-angol szakot, és beiratkoztam szociológiára. Abban az évben indítottak először másoddiplomás képzést a BBTE-en. Ez azt jelentette, hogy aki ott végzett, annak másodjára nem „klasszikus” felvételije volt, hanem CV-t és mai szóval (akkor ezt még nem ismertük) motivációs levelet kellett írnunk, ezek alapján egy interjún kérdezgettek minket. Nagy merészenösszeszedtemmindenféletémát, amivelazegyetemalattfoglalkoztamvolna, maiszemmelezperszevicces, fogalmamsem volt akkor, mi a társadalomtudomány. A szociológia más volt, mint a bölcsészkar, nagyon szerettem odajárni. Például mert az egész intézmény kábé negyven diákból állt, azt hiszem, tízen egy évfolyamon, és volt öt tanárunk. Jó hangulatú, otthonos hely, az oktatók mindenkinek tudták a nevét, nem az a nagyüzem, mint a bölcsészkaron, ahol harminc-negyven-ötven ember járt ugyanarra az évre. Egyébként az otthonosság ellenére nehezen szoktam meg a társadalomtudományos gondolkodást. Világosan emlékszem rá: elsőévesként egy általános szociológia szemináriumon az ún. nemzetépítés volt a téma. Petőfi is szóba került, az, hogy ő milyen fontos a magyar nemzeti kultúra szempontjából. Én erre megszólaltam: de miért kellene nekünk Petőfivel foglalkozni, akinek annyi rossz verse van? Erre a szemináriumvezető azt válaszolta, meg kell értenem, hogy a szociológia nem dolgozik értékítéletekkel, teljesen mindegy, hogy valaki tehetséges vagy nem, az irodalom dolga ezt eldönteni, nem a társadalomtudományé. Szóval más világba kerültem, amit először nem értettem, aztán beleszoktam.

Hogyan született meg a kulturális cenzúráról szóló könyv ötlete?

A könyv a doktori témám kivonata, mondhatni párlata. 2003-ban kezdtem el a doktori képzést a Babeş-Bolyain. Mivel bölcsészdoktorandusz voltam, a hivatalos elvárások értelmében a témámnak kapcsolódnia kellett a bölcsészettudományhoz is. Ez egyébként szükségszerű volt, hiszen abban az időben nem, vagy alig volt olyan professzor, aki társadalomtudományi doktorátust irányíthatott volna. Így nekem, elsősorban intézményi kényszerűségből, össze kellett kapcsolnom a társadalom- és a bölcsészettudományt.

Ösztönözte valaki arra, hogy a kulturális intézmények cenzúráját válassza témaként?

A hivatalos elvárás a két diszciplína összekapcsolására vonatkozott, a témaválasztásra nem, abban szabadon dönthettem. Az ötletet D. Lőrincz József egyik könyve adta, Az átmenet közéleti értékei a mindennapi életben, amiben volt egy fejezet a sepsiszentgyörgyi színház cenzúrájáról a nyolcvanas években. Amikor elolvastam, azt mondtam: rendben, akkor a színház ellenőrzése lesz az a keresztmetszet, ahol a társadalomtudomány és a bölcsészet találkozik majd a doktori dolgozatomban. Adódott, hogy a helyszín Várad legyen, és a nyolcvanas évekkel foglalkozzam, mert antropológiai munkát szerettem volna írni, és ehhez szükségem volt a saját emlékeimre is. A Ceaușescu -rendszer utolsó éveiben már rendszeresen jártam színházba, emlékeztem a darabokra, és az emlékeimre támaszkodva könnyebb volt beszélgetni az egykori színházi emberekkel vagy a nézőkkel. A cenzúrakutatáshoz fontos ismerni az adott korszak „kódjait” is, azt a kettős beszédet, ami egyszerre volt a hatalom nyelve, és egyszerre jelentett valami teljesen mást egy közösség számára, ehhez pedig ún. „helyi tudás” kell. Meg persze Váradon könnyebb volt elérni a színházi embereket, vagy éppen a cenzorokat, hiszen ismertem őket, vagy ismertem olyanokat, akik ismerték őket, nem kellett mindent az alapoktól kezdeni.

Milyen kategóriákba sorolható emberekkel készített interjút?

Három csoporttal készítettem interjút. Az egyik az egykori színházvezetők, a váradi színház román és magyar tagozatában meghatározó szerepet játszó emberek csoportja (igazgató, tagozatvezető, irodalmi titkár). A másik kategóriába az egykori cenzorok tartoznak, vagy a városi, illetve megyei pártbizottság emberei, a harmadik csoportot a színház egykori magyar nézői jelentik. MirceaBradu, a színház akkori igazgatója nagyon nagy segítségemre volt. Sajnálom, hogy nem érte meg a könyv bemutatóját, de eljutott hozzá a kötet, olvasta, és úgy érzékeltem a visszajelzéseiből, hogy szerette és egyetértett vele. Rajta kívül Kiss Törék Ildikó egykori tagozatvezető, valamint Vetuța Pop és Nagy Bélaegykori irodalmi titkárok segítették a munkámat. Mindannyian készségesek voltak, ismereteik pedig nélkülözhetetlenek. A Nagyváradi Állami Filharmónia esetében az akkori művészeti vezetővel találkoztam, Sándor Dénessel, őhosszú éveken át dolgozott az intézménynél, ugyancsak fontos, hihetetlenül értékes dolgokat mesélt. Nyilván próbáltam a cenzorokkal is interjúkat készíteni, több-kevesebb sikerrel. 

Az egykori nézőket nemritkán a szüleim egykori környezetéből választottam, de sokat segítettek a barátaim is, akik összehoztak a saját családjukkal, szüleikkel, akiket korábban nem ismertem.

Mi volt a helyzet az egykori cenzorokkal?

A közhiedelemmel ellentétben a személyük sosem volt titok, így felkutatni, beazonosítani nem kellett őket. Sokan már nem élnek közülük, illetve 2006-ban sem éltek, amikor elkezdtem a terepmunkát. Azért még voltak néhányan, ők viszont, egyetlen kivétellel, nem vállalták a személyes találkozást. Azzal utasították el a felkérést, hogy nem emlékeznek. Volt Váradon egy nagyon rosszemlékű cenzor, akit próbáltam megkörnyékezni, ő azt üzente,nincs mondandója a nyolcvanas évekről, nem történt akkor semmi említésre méltó, ne beszéljünk róla, zárjuk le. Egyvalaki mégis vállalta a beszélgetést. Nem rögzíthettem a vele készített interjúkat, csak jegyzeteltem, de sok mindenre felhívta a figyelmemet, amit később jól tudtam használni. A cenzorok visszautasítása nem törvényszerű. Egyik kolléganőm, Kiss Ágnes, aki szintén erről a témáról írt egy nagyon jó doktorit, ismeretlenül keresett meg ilyen pártbürokratákat, igaz, nem Bihar megyeieket, mert Biharban senkit nem talált, aki vállalta volna a beszélgetést, de az Arad és Temes megyei cenzorok igen. Szóval nem aranyszabály az elzárkózás.

Egyébként a cenzúra nem volt annyira titkos, mint amennyire a kommunizmus emlékezete megőrizte. A mindennapi ember valóban nem látott bele egy intézmény vezetésébe, nem volt honnan tudnia, mi a háttere annak, ami a színházban előadásként megjelenik. Megkockáztatom, még a színházi emberek közül is csak kevesen ismerték a pártbürokratákkal való alkudozásokat. Erről azok tudtak igazán, akik vezető pozícióban voltak, nekik volt rendszeres kapcsolatuk a cenzorokkal. Tehát nem volt ez széles körben ismert dolog, de titkosnaksem nevezhető. 1977-ig a cenzúra külön intézmény volt, ismerni lehetett a szerkezetét, a személyi összetételét. ’77 után beolvasztották a Szocialista Művelődés és Nevelés Tanácsába, az ott dolgozók közül került ki a cenzorok egy része. Szóval ezek az emberek nem titokban dolgoztak, mint a Securitate.

(tovább…)
június 21, 2021 | Ujvarad Admin | Kultúra
MEGOSZTOM

Egy köbméter kultúra

Ismeretlen szerző(k) művei jelentek meg május utolsó hetében a nagyváradi Fő utca és a Bémer (Ferdinand) tér találkozásánál, ahol befejezéséhez közeledik a nagy belvárosi átalakítás, turistacsalogató térkövezés. A talált tárgy néhány szabályos halomban álló, lerakásra előkészített térburkoló kő, a művészi gesztus pedig abból állt, hogy ezekre egyenként az „egy négyzetméter kultúra” (1 m3 de cultură) feliratot helyezték el. Nyilván közvetlen utalásként arra, hogy a város és a megye jelenlegi vezetői a kulturális intézmények fenntartásánál jelenlegi formájukban előbbre valónak tekintik a térrendezési beruházásokat, lélekformáló aszfalt, beton, kő terítését, lerakását minél több felületen.

Egy héttel korábban a Sebes-Körös túlpartján, a Szent László tér nevű kőplaccon gyűltek össze villámcsődületre azok – úgy egy teltházas színházi estre bőven elég, 7-800 ember –, akik jelenlétükkel tiltakoztak a kulturális intézmények, román színház, magyar színház, filharmónia tervezett (bejelentett?, kiszivárgott?) összevonása, s ezen túlmenően az ott dolgozók hatalmi vegzálása, folyamatos fenyegetettségben tartása ellen. Félő, hogy a román és magyar művészek közös éneklése, muzsikája, a nemtetszés kulturált, elegáns, szolid kifejezése nem lépi át a helyi döntéshozók ingerküszöbét. Miközben egy olyan könnyen dekódolható üzenet, mint a térkövek megcímkézése még azok számára is érthető, értelmezhető, akik e témára kívülállóként, akár idegenkedve is tekintenek.

Ha a város művészetét, a város művészeit meg akarjuk védeni, ha meg akarják magukat védeni, hatásosabb ilyen egyszerű, pontos, határozott üzeneteket, követeléseket megfogalmazni. Ha kell, akkor kint az utcán. Ha kell, akkor hangosan.

A szerk.

Fotó: Facebook