Címke: kritika

december 9, 2022 | Szűcs László | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

Háború és béke kontrasztja Kárpátaljáról

Manapság önmagában hírértékű lehet, ha Ukrajnával kapcsolatban nem a háború pusztításairól, hanem kulturális jellegű hírről olvasunk, ennél is érdekesebb és örvendetesebb volt nemrég, amikor ukrajnai fotóművészek nagyváradi kiállítására szólt a meghívó. A várbéli FIAP fotókiállítási központban a Kárpátaljai Fotóművészek egyesületének közös megmutatkozása azonban több mint egyszerű gesztus…

Már akkor szembetűnt az anyag erőssége és változatossága, amikor az EuroFotoart Egyesület internetes oldalán (eurofotoart.ro) még a megnyitó előtt végigpörgettem az anyagot, persze a több mint ötven fekete-fehér és színes mű együtt, a galéria termében érvényesül igazán. Az első fotográfiákat látva el is bizonytalanodik a szemlélő, vajon tévedésből nem egy grafikai anyagot kínáló fájlt nyitott-e meg? Legalábbis ilyen hatású Volodimir Norba padokon megpihenő napfénye, árnyékot vető kerítése, vörös faágak hullámzó sötét víz előtt, vagy a domboldalra vetődő felhőárny. Hasonló érzeteket keltenek Tatiana Butina, s Tetiana Liuta üvegtárgyakat használó csendéletei, illetve előbbi fiatal férfiportréja. Ennek akár párja is lehetne hangulatában Anatolij Volokh női arcképe, mely a nevezetes afgán lány 1984-es portréjára hajaz, illetve óhatatlanul eszünkbe juttathatja – hogy közelebbi hasonlatot keressünk – Kerekes István több mint hatszáz díjat kiérdelmő alkotását, a 2009-ben készült Yelenát, ami nem mellékesen egy máramarosi ukrán lányt örökít meg.

A kárpátaljai anyag egynéhány táj- és életképe is egyféle elveszített illúzió érzetét kelti, aminek a magyarázata, hogy a válogatásba került fotográfiák egy része még az orosz invázió előtti évben készült. Többek között erről is beszélt a megnyitón a Zoom-alkalmazás segítségével az egyesület vezetője érzelmes köszöntőjében, melynek végén Volodimir Norba magyarul is összefoglalta mondandóját.

Már szó sincs illúzióról, békés tájról Nelli Spirina képeit szemlélve. Az egyiken egy katonát látunk, háttal nekünk, kezében napraforgó csokorral, az áldozatok portréinak fala előtt. Ám elegendő utalás a háborúra egy törött ablaküveg mögött száradó virágcsokor elhagyatottsága (Stepan Kuchiansky), vagy az előzőhöz hasonló helyzet, síró nő katonák rajzolt arcképei előtt. A háború, az ukrán emberek szenvedésének képzetét valósággal felerősítik a béke pillanatai: a hatalmas kék-sárga lobogó mögött valahol a hegyekben mosolygó, integető emberek akár kirándulók is lehetnek (Andriac Sochka), a havas tájban lóvontatta szánon szénát szállító (Mikhajlo Petskovich) vagy a sárban elakadt autót kiszabadító férfiak (Mikala Timkoliuk) közül ma már aligha vannak életben valamennyien… Utóbbi művész számos gyermek képét örökítette meg különböző helyzetekben, akikre a háború értelmetlenségének és embertelenségének szimbólumaiként tekinthetünk.

Azt is igazolja ez a kiállítás, nem kell rakétákat vagy bombatölcséreket látnunk ahhoz, hogy a háború lélekpusztító hatásait érzékeljük. Így, a béke és a békétlenség pillanatainak egymásmellettisége, kontrasztja ad erős érzelmi töltetet ennek a kiállításnak. Bízom benne, hogy a kárpátaljai fotográfusok a nem oly távoli jövőben személyesen is elhozhatják újabb munkáikat a galériának otthont adó várba, amely – szerencsénkre – sok éve már nem hadi, hanem kulturális célokat szolgál.

A borítóképen Andriana Sochka fotója látható.

november 9, 2022 | Beretvás Gábor | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

A ripacs és a pojáca

Kritika az Út a díjesőig című filmről 

Talán nem a legszerencsésebb magyar cím jutott Gastón Duprat és Mariano Cohn közös rendezésének, az Official Competition című spanyol–argentin filmnek. Ám ezen túldöccenve bátran állíthatom, hogy Antonio Banderas, Penélope Cruz és az argentin Oscar Martinez olyan alakításokat tettek le a vágóasztalra, amilyeneket csak nagy színészek képesek.

És ebben is állt a feladat nehézsége. Hiszen Banderas és Martinez színészt alakít a filmben. Ez pedig nem könnyű, hacsak nem akarja a színész elnagyolni az általa megragadott szerepet. A filmbeli karaktereknek itt olyanoknak kell lenniük, akiknek a manírjai alól kilátszik a magánember is, emiatt némiképp realisztikus ábrázolást kell kapjanak, amellett, hogy – vígjátékról lévén szó – némi karikírozás belefér azért a játékba. Vagyis Banderasnak és Martineznek nem csak két olyan színész-tehetséget kell megteremtenie a vásznon, akiknek valamelyest a civil oldala is felvillan, hanem arra is ügyelniük kell, hogy figuráik jó arányérzékkel legyenek eltalálva, ugyanakkor ne legyenek túlságosan martinezesek, illetve banderasosak. 

A történetről talán annyi elárulható: az alapkoncepció az, hogy a nyolcvanadik évét betöltő milliárdos (az egykori cannes-i nyertes, José Luis Gómez jutalomjátéka) elgondolkodik addigi életén, és arra jön rá, hogy a kérges lelkében éhező becsvágy sosem lett igazán kielégítve. És mivel pénzember, egy pénzember fejével is gondolkodik saját maradandóságának megalkotását illetően. Két ötlete támad csupán, az egyik egy híd kivitelezése, amit egy darabig elvet, a másik pedig, hogy a pénz nem számít alapon tető alá hozza a legjobb filmet, ami valaha csak létezett. Ezért lesz szüksége a két legnagyobb színészre, és persze egy extravagáns rendezőre (Penélope Cruz), hogy a Nobel-díjas könyvet ne is nagyon említsem, elvégre az csak kiindulópont lesz ahhoz, hogy a művészek szabadon kibontakoztassák a tehetségüket.

A két színész azonban tűz és víz. Művészi hitvallásuk, munkamódszerük, kinézetük és habitusuk nyugodtan definiálható ellenpárként. Míg a Martinez által megformált idősebb színész, Iván a szakma elkötelezett oktatójaként tartja számon magát, a nagy öregként, aki ha csak a felszínen is, de ódzkodik a kitüntetésektől, és megveti Hollywoodot, addig a Banderas által alakított Félix mintha Spencer Tracy ikonikus mondatával azonosulna, miszerint a színésznek annyi a dolga, hogy tudja a szöveget, és ne botoljon meg a bútorokban. Kettejük ellentéte és rivalizálása lesz a filmbeli humor legfőbb forrása, erre építi rá a két rendező, Duprat és Cohn az egész filmes szakma elé görbe tükröt tartó, egyedi hangvételű filmjét. Martinez és Banderas kettőse pedig jól működik a figurák közötti feszültség humoros, de nem elbagatellizált módon való bemutatása közben. Igaz, meg kell hagyni, hogy kettejük közül, úgy tűnik, Banderas bír szélesebb eszköztárral a színész-szerep megteremtését illetően. Mint ahogy az is igaz, hogy sajátos mimikáját, spanyolos gesztusrendszerét sokan tudják társítani egyéb szerepeihez, illetve jól passzol karrierjének néhány eleme az általa alakított Félixéhez.

Az Ivánt és Félixet összefogó Penélope Cruz által megformált Lola az építmény harmadik oszlopa. Lola az az önmegvalósító rendező, aki szabadon éli meg a szexualitását, aki úgy tartja, egy művésznek ne legyen gyereke, mert az csak gátló tényezője a kiteljesedésnek. Cruz figurája az alkotás szabadságában hisz, és minden konzervativizmust igyekszik kizárni. A két férfi színészt sajátos művészi és pszichológiai módszereivel, mi több, még szexualitásával is manipulálja. Ugyanakkor figurája árnyalt. Látjuk bizonytalanságában, látjuk magányosan, és látjuk tanácstalannak is. Ám mindezek nem veszik el a film humorát. Ezen állapotok ábrázolása úgy van a humor köntösébe öltöztetve, hogy a mély jelenetek megélése közben mosolyogjon is az ember.

A film tere a stúdió: az olykor lejelzett díszlet laboratóriumi környezetet sugall. Elvégre a próbafolyamatot követjük végig leginkább, tehát kamarakereteket teremt Cohn és Duprat. Nem látunk különösebben stábot vagy egyéb háttérmunkást. Nincs nyüzsgés. Ezért is követhetjük végig könnyedén a három ember egymásra gyakorolt hatását. Ezt néha felnagyítva is látjuk. Az olyan filmbeli megoldások, mint hogy egy hatalmas képernyőn megjelenő arcon látjuk az érzelmek skáláját, szintén a film erényének tekinthető.

Ami nem sikerült annyira, az a film lezárása. Mert ahhoz képest, hogy milyen szépen bomlanak ki a filmbeli karakterek a számos finomra hangolt konfliktusnak köszönhetően, a film végi dramaturgiai fordulat, illetve a film befejezése mintha túlságosan kapkodónak tűnne. Ennek ellenére az alapötlet, a filmbeli humor és a karakterek megformálásai egyedi hangvételű filmet és kellemes nézői élményt eredményeznek.

Út a díjesőig (Official Competition)

Spanyol-argentin film 

Rendező: Mariano Cohn, Gastón Duprat

Forgatókönyv: Andrés Duprat, Gastón Duprat, Mariano Cohn

Operatőr: Arnau Valls Colomer

Vágó: Alberto del Campo

szeptember 1, 2022 | Bozsódi-Nagy Orsolya | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

Átvilágítás szeretettel

Cristian Mungiu: R.M.N.

R.M.N. – jelentheti simán azt, hogy RoMáNia, ugyanakkor ez a betűszó a mágneses rezonanciára alapuló orvosi képalkotási módszer, magyarul MRI román megnevezése is. A külföldi közönség előtt rejtve maradó kettős jelentés nagyjából össze is foglalja a film esszenciáját: egyfajta metszetét felmutatni kicsi, de annál sokszínűbb erdélyi társadalmunknak, feltárva összetettségét, de hiányosságait is, nem rejtve véka alá az általános mentális állapotunkat állandóan romboló, pusztító kórokat.

A román újhullám egyik legnagyobb alakja, a 4 hónap, 3 hét és 2 nap Cannes-i nagydíjas rendezője, Cristian Mungiu látszólag a gyergyóditrói illetőségű Sri Lanka-i vendégmunkásokról forgatott filmet, akiknek az esete bejárta a sajtót két évvel ezelőtt. Az elszigetelt székely település pékségébe 2020-ban három új munkást alkalmaztak, akiknek egyetlen megbocsáthatatlan jellemhibájuk az volt, hogy egy jobb élet reményében érkező ázsiai bevándorlók voltak. A néhány évvel korábbi migrációs válság, de még inkább az azt körülvevő dehumanizáló politikai diskurzus pedig még elevenen élt a fejekben, így a becsületes helybeliek munkahelyeit orvul elvevő „migráncsok” érkezése közfelháborodást és az országos sajtót is bejáró botrányt váltott ki. Mungiu azonban ennél sokkal többről szeretne beszélni átvilágító erejűnek szánt filmjében, abban pedig, ahogyan az idegenekkel szembeni gyanakvással, rasszizmussal és kétségbeeséssel átitatott történetet, ugyanakkor minket, erdélyieket lát és láttat a jászvásári születésű filmes, kezdettől egyértelmű, hogy a R.M.N. nemcsak film, hanem misszió.

Hogy mi a misszió célja? Első pillantásra az, hogy rávilágítson kisszerűségünkre, idegengyűlöletünk abszurditására – nekünk szabad Nyugatra menni, dolgozni, de ide ne jöjjön senki. Mégis, az etnikai-nyelvi mozaikként úgy-ahogy, de mégis működő mikrotársadalom bemutatása valamilyen szinten idealizált. Románok, magyarok és német etnikumúak élnek a meg nem nevezett faluban, békében, egymás nyelvét értve, ugyanazokkal a nehézségekkel küzdve – valahogy úgy tehát, ahogy sokszor mi magunk szeretnénk látni magunkat. A néhol kifejezetten „székelycsabás” helyzetismertetés, a kilátástalansággal terhelt kicsi erdélyi valóság mindannyiunk számára ismerős, az öngyilkosság motívum, a bánya bezárása és az utána maradt szennyezett, mérgező föld szimbolikája, a krónikus munkahely- és munkaerőhiány, az állandó medveveszély jelentette fenyegetés felülírja nyelvi-nemzetiségi különbségeinket – legalábbis Mungiu filmjében. A rendező a tőle megszokott, a felszín alatt bugyogó feszültségeket érzékeltető hosszú beállításokkal és a román és magyar színészek elképesztően természetes játékával valóban azt az illúziót kelti, hogy így élünk, így is élhetnénk mi. Nem véletlen, hogy a Cannes-i bemutatkozást követően a rendező romániai turnéra vitte filmjét, amelynek második állomása – Bukarest után – épp Gyergyóditró volt, és minden vetítést beszélgetés, közönségtalálkozó követett. Mungiu párbeszédet akart kezdeményezni, fájdalmainkat, problémáinkat hozva felszínre és véve górcső alá, és inkább hasonlóságainkat, mint untig ismert különbözőségeinket hangsúlyozva. Talán véletlen, talán szándékos, hogy a női főszerepet alakító Judith State magyar anyanyelvű, románul nagyon jól beszélő figurát játszik, ő maga azonban hallhatóan román anyanyelvű, magyarul nagyon jól beszélő színésznő. Ezt a nyelvi átjárhatóságot, felcserélhetőséget és fluiditást több ponton is szépen használja a film mind párbeszédben, mind az alkotás szerves részét képező folyamatos, többször színkódolt román és magyar felirat szintjén.

A párbeszédre való felhívást pedig anélkül teszi meg Mungiu, hogy ő maga az erkölcsi bíró szerepében próbálna tetszelegni. A falubeliek kis híján lincselésig elfajuló dühét nemcsak exponálja, de bizonyos értelemben meg is magyarázza a film egyik drámai csúcspontjának számító 17 perces, egysnittes, egybeállításos falugyűlés-jelenetben. A párbeszédek és a színészi játék hitelessége is itt éri el csúcspontját: aki valaha részt vett hasonló rendezvényen, tudja, hogy mintha minden faluban, városban, kultúrotthonban és községházán ugyanezek a karakterek lennének jelen. Mindenki a maga baját fújja, egyre hangosabban és egyre mérgesebben, még akkor is, ha annak kicsi a relevanciája a témát tekintve. Mégis összeáll a kirakós: nincs munkaerő, mert mindenki elvándorolt, azért vándorolt el mindenki, mert itthon éhbért ajánlanak, azért ajánlanak éhbért, mert többet nem tudnak adni, azért nem tudnak többet adni, mert nem lehet az árut drágábban értékesíteni, kenyeret viszont sütni kell, enni kell, pékekre pedig örökké szükség van. Kivéve, ha külföldiek, ráadásul feketék. Akkor már nincs is rájuk szükség, a falu közössége inkább teljes egészében bojkottálja a helyi pékséget, a kenyér megszárad, csak prézlinek jó. Mungiu párbeszédei briliánsak, mikor már az is felmerül, hogy a vendégmunkások csak kesztyűben nyúlnak majd a kenyértésztához, a helyzet komikuma az elszabaduló indulatok kínosságát is felülmúlja. Az állandó, univerzális veszélyek, a súlyos létbizonytalanság, a falu kiürülése, a kontrollálatlan erőszak ugyanakkor itt-ott a mágikus realizmus eszköztárát használva bukkan fel a filmben, a talányos kezdőjelenettől egészen a többértelmű, meghökkentő, elgondolkodtató és nehezen felejthető befejezésig.

R.M.N.

Románia, Franciaország, Belgium 2022.

A forgatókönyvet írta és a filmet rendezte: Cristian Mungiu

Fényképezte: Tudor Vladimir Panduru

Szereplők: Marin Grigore, Judith State, Macrina Bârlădeanu, Moldován Orsolya, Andrei Finți

augusztus 22, 2022 | Szlopp Bernadette | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

A valóság kincsesláda

Fellinger Károly Zebra az autómosóban című kötetéről

A felvidéki költő rendhagyó versei az első perctől megragadják a figyelmet, s míg a könyvet forgattam, két dolog jutott eszembe. Az egyik az volt, hogy hol a rím, a másik pedig az, hogy ezek a gyermekmonológok a felnőttek számára is nagyszerű szemléltető eszközök, ha szeretnének közelebb kerülni a kicsik gondolkodásmódjához. 

A gyermekversek kapcsán furcsa beidegződésünk, hogy belülről kiabál ki belőlünk a gyermeki énünk, aki rímet követel, és kutatja a szöveg sorvégi dallamosságát. Ez az én az elringató, a tartalomra először nem is fókuszáló, a hangokból és nyelvből adódó játékosságot előtérbe helyező versformán nevelkedett. Azok a gyermekversek örökre a mieink maradnak, de Fellinger Károly szabadabb szerkezetű versei ugyanúgy megragadóak és bájosak, legfeljebb másfajta odafordulást igényelnek.

A hagyományos gyermekversek „nagytestvérének” lenni igencsak nehéz feladat. A viszonylag egyszerű szószerkezetek és az elemibb szókincs helyett szembetaláljuk magunkat egy kötetlenebb, rímtelenségéből adódóan is áradóbb gondolatfolyammal, melynek során a gyermek belekapaszkodik minden összefüggésbe. Az egyes költeményekben a helyzetszerűség dominál. A valóság kizárása helyett megjelenik egy, a hétköznapokat megélő, a realitásba alámerülő és azt humorral megszelídítő tekintet, amely párosul a találékonysággal és annak vágyával, hogy legyünk szeretve, de legalábbis elfogadva. („Ezután mindig a kockás ingemben fogok járni suliba, mert az tetszik Tamarának.”)

A kötetből a felnőttek világára reflektáló gondolatok egész tömkelege bújik elő, s míg egyik versben szószerinti értelmezéssel közelítünk bizonyos szituációkhoz, és ezekhez fűződve megjelennek sajátos fordulatok is, a másikban „rendeltetésének megfelelően” lép be a sorok közé például egy sokat használt szólás-mondás, annak tényleges, „felnőttes” jelentésével. A jelentéssel történő nyelvi játékok során így is kiragyog a könyvből (és a mondanivalóból) fakadó humor és a világot kapisgáló gyermek. Így történik meg az, hogy azért eszik mézessütit a tálca jobb oldaláról, mert édesanyja szerint „mindig a dolgok jó oldalát kell nézni” vagy bal lábas papucsokat húz a szék lábaira, mert „a jobb lábasok jobb időkre kellenek”, ugyanakkor másutt adekvátan jelenik meg a „messziről jött ember azt mond, amit akar” fordulat. 

A lapokból kikandikáló perspektívára nem jellemző a világ méretre igazítása, nincsen kicsinyítve, „előértelmezve”, de felértékelődnek a társas kapcsolatok, melyekben cselekvőként, értelmezőként van jelen a „lírai én”. 

A kötetben a monologizáló(k) köré gyűjtött, egyéb szereplőkről rengeteg információt tudunk meg. Kirajzolódnak olyan, a gyermek számára fontos személyek, mint a dohányzásról leszokni próbáló, babonás nagypapa, a fogatlan nagymama, a magát szomszédban felejtő, de gondoskodó édesanya vagy a gyermekkori csínytevésekről mesélő, nagyhasú édesapa, a szomszéd, a barátok, a testvér, a szerelem. 

Gyakori a keresztnevek használata, ami személyesebbé teszi a versek hangvételét. Vannak darabok, ahol úgy jelennek meg a figurák, hogy nem történik semmilyen pontosítás hovatartozásukat illetően, egyszer csak ott vannak a sorok között, mintha egy közös ismerősről volna szó. Így vonódik be az olvasó is a versek világába. 

Az idealizált mesevilág a könyvön kívül marad, mégis a hétköznapokhoz kapcsolódó idill jellemzi a sorokat. Életszagú minden, közvetlen és szerethető. A költemények arra mutatnak rá, hogy a hibáknak helyük van az életben, és lehet rájuk úgy tekinteni, mint olyan sajátosságokra, melyek különlegessé teszik viselőjüket. Itt ragadom meg a lehetőséget, hogy szóljak pár szót Bálint Mariann csodálatos rajzairól, amelyektől még elevenebbé válik a kötet. A színek és formák lágyságával dolgozó rajzokban a dolgok lényege finom asszimetriával keveredik.

Az emberi kapcsolatok fontossága mellett megjelennek olyan általános értékek is, mint az állatvédelem (melyet úgy ünneplünk, hogy a macskának nem fogunk ünnepi vacsorára egeret, hanem ementáli sajtot szerzünk, hiszen az egér is állat, a sajtot pedig mind a ketten szeretik) vagy a tapintat, a jóság. Ez utóbbiakhoz köthető a kedvenc versem, amely a karácsonyhoz kapcsolódik, és a benne gondolkodó hősünk arra keres megoldást, hogyan tudná szüleivel megértetni, hogy ne használják ki a Jézuskát, és ne vele hozassanak ajándékot, mert elég neki a szegényebb sorsú gyermekekről gondoskodni. 

Az olvasóvá nevelés folyamatában segítség lehet a rímet nélkülöző, játékos lamentálás az élet dolgai fölött. A kötet arra is rámutat, hogy nem szükséges kerülni az elvont gondolatiságot. A mesén és varázslaton felnövekvő gyermekeket a Zebra az autómosóban a valóság dolgai közé saját emberi kapcsolataikba vezeti. Általa az olvasó keresi a helyét a felnőttek világában. A versekben megszólaló „kicsik” valóságot forgató, töprengő attitűdjéből adódóan különös hangulatiság öleli körül az egész könyvet, felsorakoztatva olyan meghökkentő ötleteket is mint a kötet címadó versében az a gondolat, hogyha zebránk volna, miután pocsolyában hancúrozott, autómosóban kellene fürdenie.

A kötetről leginkább a nyitottság és a jelenlét szavai juthatnak eszünkbe. Nyitottság, mert fellelhető benne a receptivitás, amely a szülőktől, nevelőktől tanult alapigazságokat próbálja alkalmazni, és jelenlét, mert végig hangsúlyos marad a mindennapisággal való állandó kapcsolódás igénye. A másokkal viszonyban történő önmeghatározásra tett kísérletek során olyan izgalmas kérdések merülnek fel, mint: hol ér véget az „én” és hol kezdődik a másik, hol kezdődik a világ? 

A hangzásbeli csengés-bongás biztonságából kiemelkedő szabadversek, a formaiság háttérbe szorulása új lehetőségeket nyit, és a tartalmi elemek felértékelődésével újszerű játékba vonja be a versfogyasztót, legyen az akár gyermek, akár felnőtt. Játék ez, de nem az egymásra rímelő hangokkal, hanem a tartalommal, a valósággal, a szövegértés szintjén.

augusztus 13, 2022 | Mayer Ágota | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

Lábrakelt história, avagy újabb Trianon-legendák nyomában

Ablonczy Balázs: Száz év múlva lejár? Újabb Trianon-legendák, Jaffa Kiadó, Budapest, 2022

Tizenkét évvel azután, hogy megjelent a Trianon-legendákat feltáró első műve, újabb legendákról rántja le a leplet Ablonczy Balázs történész, a Trianon 100 Kutatócsoport vezetője a Száz év múlva lejár? Újabb Trianon-legendák című könyvében, mely kisebb tanulmányoknak és hosszabb cikkeknek beillő írások gyűjteménye. A Trianon-problematika beégett a magyar köztudatba, és ez többek között abban is megnyilvánul, hogy az idő múltával, az Abloncy Balázs, valamint más történészek által elvégzett tisztázó munka ellenére nemhogy csökkenne, de még szaporodik is a Trianon-legendák száma, és ez a legendagyártás a békeszerződés aláírásának száz éves évfordulója környékén csak újabb lendületet kapott. De ne csodálkozzunk ezen: Trianon traumája akkora, hogy a magyarság ennyi idő után sem tud szabadulni tőle, ráadásul főként a határon túliak életében Trianon következményei a jelenben is generálnak negatív élettapasztalatokat. A legendák ennek a traumának a feldolgozását is szolgálják: vannak közöttük olyanok, amelyek megszépítik a múltat, hogy az általános katasztrófában apróbb dicsőségek segítsenek az önbecsülés fenntartásában, vagy éppen még sötétebbnek mutatják a múltat a valóságosnál, hogy az áldozati szerep még könnyebben átélhető, illetve eljátszható lehessen. Vagyis a legendák a jelenben való felhasználására születnek.

A szerző vallja, hogy „az önismeret eltagadhatatlan és szükséges eleme egy nemzet identitásának” (9. o.), és a könyvét is ebben a szellemben érdemes olvasni, mert nem egy tabudöngető, a magyarság fájdalmán gúnyolódni akaró vagy azt közömbösen szemlélő munka ez, hanem a jó értelemben vett népnevelői szándék mellett a történészi szakmai tisztességnek és a történelmi igazsághoz való ragaszkodás igényének a terméke. Abloncy Balázs Németh Lászlótól kölcsönzött kifejezéssel élve lábrakelt históriának nevezi ezeket a mendemondákat, amelyekről fontosnak tartotta elmondani, „hogy egyes események meg sem történtek, vagy nem úgy és nem azért történtek, ahogy mesélik őket.” (10. o)

A szerző kilenc legendát gyűjt össze, ezek között vannak Trianonhoz kapcsolódó helyi történetek, például a sikeres balassagyarmati honvédelmi akció körül keringő elképzelések, vagy a vasúti vágányok sorsa a határmegállapítás után, illetve vannak személyekhez köthető legendák is. Ez utóbbiak közül kettő nagyon elterjedt. Megtudhatjuk a könyvből azt, hogy légből kapott az az elképzelés, miszerint a német Mackensen tábornagy Romániából kivonuló seregével meg akarta vagy meg tudta volna védeni Erdélyt 1918 őszén. Nagyon érdekes a keletkezéstörténete az Apponyi Albertnek tulajdonított „Önök megásták Magyarország sírját…” kezdetű idézetnek, melyről a történész bebizonyítja, hogy egyszerű koholmány: sem az 1920. január 16-án, Párizsban, a békekonferencia legfelsőbb döntéshozó szerve, a Legfelsőbb Tanács előtt elmondott nagy hatású beszédében, sem a Nemzetgyűlésben vagy a választókerületében tartott felszólalásaiban nem mondott ilyet, de a korabeli sajtóban, kiadott leveleiben, emlékezéseiben sem találni hasonlót. Ez az álidézet a sajtóból szivárgott be a köztudatba a Trianoni Békeszerződés száz éves évfordulójának az időszakában, és olyannyira elterjedt, hogy azóta is sokan hiteles Apponyi-idézetnek hiszik. Ez a történet már az internet-korszak terméke, csakúgy mint az, amelyikre a kötet címe is utal, és amely szerint a Trianoni Békeszerződés tulajdonképpen csak száz évre köttetett, és ennek letelte után mindent vissza kell adni Magyarországnak. Ez az eset is jó példája annak, hogy a közösségi média milyen hatékony közvetítő közege a leghajmeresztőbb koholmányoknak is. Első olvasatra meghökkentő, hogy egy történész Facebook-kommentekkel vitatkozik, mint ahogy teszi azt Abloncy Balázs ebben a könyvében, de hamar rá kell döbbennünk arra, hogy egy-egy az interneten terjedő mémnek, vagy akár egy kommentnek milyen elképesztő tudatformáló hatása van vagy lehet, amit aztán egy szakembernek egész tudásarzenálját bevetve kell lebontania, és egyáltalán nem is biztos, hogy küzdelme eredménnyel jár.

A végére hagytam a kötetet indító, leghosszabb írást, mely az egyébként nem vaskos kötetnek mintegy egyharmadát teszi ki, és amelyik a szabadkőművesség szerepét taglalja Magyarország első világháborús korszakában. Nem véletlen, hogy ez a leghosszabb szöveg, hiszen aprólékos és szerteágazó kutatásokat kell elvégezni ahhoz, hogy egy történész lebontsa az ebben a kérdéskörben hosszú évtizedek alatt felépült legendahalmazt. A fokozottabb odafigyelést indokolja, hogy az ellentábor is népes: történészek, vagy magukat történésznek tituláló sarlatánok sokasága terjeszti előszeretettel azt a teóriát, hogy Magyarországot valójában a szabadkőművesek vitték a vágóhídra az első világháború végén, és valójában a magyarországi szabadkőművesek miatt szabdalták fel az országot Trianonban. Ennek az elképzelésnek a legismertebb szószólója Raffay Ernő történész, aki mindig eldicsekszik azzal, hogy a szabadon kutatható magyarországi szabadkőműves iratok közül több tízezer dokumentumot áttanulmányozva jutott erre a megállapításra. Nos, Ablonczy Balázs vette magának a fáradságot és a párizsi Grand Orient szabadkőműves páholy iratai között kutakodott, és tárt fel a magyar közönség előtt mindeddig ismeretlen levéltári forrásokat. Sok érdekességet talált, különösen a román politikusok tevékenységével kapcsolatban, annak azonban nyoma sincs, hogy a szabadkőművesek szervezett háttér aknamunkával bontották volna fel a Monarchiát, ezzel szemben a történelmi valóság az, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia felszámolását nem a szabadkőműves szervezetek, hanem a nagyhatalmak stratégiai érdeke diktálta. Ablonczy igazságot szolgáltat a magyarországi szabadkőműveseknek, amikor leszögezi, egyetlen páholy, a legradikálisabbak sem tervezték „Magyarország felosztását, és nem örültek a történelmi Magyarország szétverésének. És amikor az összeomlás az országra szakadt, a maguk eszközeivel megpróbáltak küzdeni a végzet ellen”. (60. o.) A történész írását frappánsan Raffay Ernő gondolatával zárja, aki mintegy tíz évvel ezelőtt még ezt válaszolta arra az újságírói kérdésre, hogy milyen érdeke fűződött a szabadkőműveseknek Magyarország feldarabolásához: „Több tízezer levéltári forrás elolvasása nyomán felelősséggel ki merem jelenteni, hogy a hazai szabadkőművességnek, a legradikálisabb páholyokat is ideértve, nem fűződött érdeke ehhez.” (uo.).

A Száz év múlva lejár? utószavában a szerző néhány oldalban sok fontos kérdést tisztáz a legendákkal, és konkrétan a Trianonhoz köthető mendemondákkal kapcsolatban. Az első, alaptézisnek is tekinthető megállapítása az, hogy a legendáknak mindig van valamilyen valóságalapjuk, ebben a tényben rejlik hihetőségük és meggyőzőerejük. Csakhogy „a valóban megtörtént események körül olyan magyarázatok kezdtek el burjánzani, amelyek alapvetően változtatják vagy hamisítják meg az adott esemény teljes kontextusát, és ez által félreviszik az abból levonható következtetéseket.” (200. o.). Magyarországon a történelmi kontextus sajátosságai miatt nem végezte el a történelemtudomány azt az alapos tisztázó munkát, amellyel egyértelművé válhatott volna a közvélemény számára, hogy mik a történelmi tények, és mik az azokat körüllengő mesék. Tény, a történelmi legendák mindig is léteztek és létezni fognak, gondoljunk csak az álruhás Mátyás királyra vagy a sörrel koccintás legendájára, a probléma az, hívja fel a figyelmet a szerző, amikor közéleti szereplők közlik ilyen típusú magyarázatokon keresztül politikai mondanivalójukat „és egyúttal azt az elvárást támasztják a történészekkel szemben, hogy egyes kérdésekről hasonlóképpen gondolkodjanak.” (201. o.) Hasonló probléma, ha a legendák bekerülnek a közoktatásba és valamiféle kanonizált társadalmi tudat épül rájuk. A könyv néhány releváns példán keresztül mutatja meg, hogyan zajlik ez a beépülés, hogyan válnak a köztudatban történelmi tényként kezelt ismeretekké valójában legendáknak minősülő elképzelések. 

A Száz év múlva lejár? komoly szakmai igényességgel megírt ismeretterjesztő könyv, egy szórakoztató antikonteó gyűjtemény, mely világos okfejtéssel szálazza ki a különböző legendákat, leplezi le azok eredetét, és ezáltal nem szándékolt nyereségként támpontokat is nyújt a 21. század egyik legfontosabbá váló társadalmi kihívásához, ahhoz, hogyan kezeljük információkat, hogyan lehet, kell, érdemes utána menni egy-egy adatnak, állításnak annak érdekében, hogy kiderüljön, mi az igazság, és mi az álhír.

július 14, 2022 | Bíró Árpád Levente | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

Arról, hogy miért lehet(ne) kényelmetlen a színház

Boros Kinga: Kényelmetlen színház. A politikai tartalomtól az észlelés politikáig | UArtPress, Pesa Universitară Clujeană, 2021

Boros Kinga Kényelmetlen színház. A politikai tartalomtól az észlelés politikáig című kötetét az elmúlt néhány hónapban Marosvásárhelyen, Sepsiszentgyörgyön és Nagyváradon is bemutatták. Ez utóbbi két helyszínen a hagyományos értelemben vett könyvbemutatók keretein túlmutató formátumban gondolkodtak a szervezők. 

A Szent György Napokon a Tamási Áron Színház Afrim-előadásaiból kilépő, önálló életet kezdő Székely Claribella életmódtanácsadó-influenszer „moderálta” az eseményt, Nagyváradon, a HolnapUtán Fesztiválon pedig egy közös szotyizás formáját öltötte a beszélgetés, utalva a borítótervező grafikus-képzőművész Benedek Levente nemrég Kolozsváron is bemutatott installációjára. 

Mindkét esemény egyfajta „színrevitel”, amelynek lényege a bevonás-bevonódás szándéka mentén teremtődik meg, s mint ilyen, egyszersmind a kényelmetlen színház egy lehetséges definícióját adják. 

Boros Kinga kötete a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem doktori dolgozatainak szentelt kötetsorozatának részeként jelent meg. A kötet gerincét tehát a szerző – marosvásárhelyi egyetemi oktató – doktori kutatómunkája adja, amely jelen kiadványban további gyakorlati példákkal bővült. 

A szerző a kortárs színháztudomány felől határozza meg a kényelmetlen színház fogalmát. Az elméleti alapozásban, Boros Kinga, Erika Fischer-Lichte, Hans-Thies Lehmann és Jacques Rancière munkáira támaszkodva a társadalmilag érzékeny művészeti megnyilvánulások hatásmechanizmusát vizsgálja, és Kiss Gabriella színházteoretikus magyarítását használva, a politikus színház lényegéről beszél, amely „ahelyett, hogy hangszórójává válna valamely, bármely mégoly nemes politikai eszmének, felfüggeszti, megszakítja a politikai diskurzust” (Lehmann, 2022, 17). Mint ilyen, a kényelmetlen színház – állítja Gadamer nyomán Boros Kinga – a színész és néző folyamatos kölcsönhatásában, az alkotó és befogadó közösségében realizálódik. 

A továbbiakban a szerző a politikus színház történetiségét vázolja, Erwin Piscator és Bertolt Brecht munkásságának hatástörténeti elemzésén keresztül. 

Az elméleti felvezetést követően, a szerző esettanulmányokon keresztül világít rá arra, mi mindent tekint kényelmetlen színháznak. Okfejtését mindenekelőtt történeti kontextusba helyezi, és arra kérdez rá, létezhetett-e politikus színház Romániában 1989 előtt. Kérdésfelvetése annál inkább fontos, mert a sepsiszentgyörgyi színház cenzori jelentései és a Vigu-ügy vizsgálatával lényegében az ideológiai felügyelet rendszerváltást követő hatásait is megérthetjük. Boros Kinga e tekintetben így fogalmaz: „Mondhatjuk a fentiek alapján, hogy a mai romániai színjátszás fősodrának „közéleti fásultsága” (Sennett, 1998, 13) a kommunista cenzúra és a születőben lévő román rendezői színház törekvéseinek egymásnak feszülésével, illetve ennek hosszú távú hatásaival magyarázható? Hogy az évtizedekig fennálló kényszerű ideológiai beágyazottságától és a kritikai realizmus hazug valóságigényétől egyenes út vezetett a művészszínház elefántcsonttornyához? A feltételezést megerősíteni látszik, hogy míg az intézményesült művészszínház a rendszerváltás óta leginkább eltakarja a néző elől a jelen társadalmát, addig az elmúlt másfél évtizedben számos feltörekvő, jobbára független színházi rendező jelent meg, aki hangsúlyosan mint társadalmi lényt szólítja meg a nézőt”. 

A klasszikus értelemben vett, a szerző által közéleti szempontból fásultnak tartott, rendezői színház ellenében megjelenő, társadalmilag érzékeny színházról, Boros Kinga saját dramaturgi praxisából hoz példákat, amelyek közül a legrészletesebben a Gianina Cărbunariu által írt és rendezett 20/20 című előadásról ír. A marosvásárhelyi fekete márciusról szóló produkció keletkezéstörténete a színház demokráciagyakorlat-jellegét helyezi előtérbe: a történelem elbeszélhetősége, a traumák feldolgozhatósága kapcsán a színház rítus- és fórumszerűségének fontosságára hívja fel a figyelmet a szerző, továbbá arra, hogy a társadalmi témák beemelésével a színház alkalmassá válik a tabuk, kényelmetlenségek felfejtésére, az ehhez szükséges részvétel által pedig felszámolhatja a társadalmi egyenlőtlenségeket. Boros Kinga Kényelmetlen színház. A politikai tartalomtól az észlelés politikáig című kötete több tekintetben is hiánypótló munkának tekinthető: egyrészt – ahogyan azt a szerző maga is kifejti a kötet előszavában – az alkotói tapasztalat és elméleti reflexió kötetben tetten érhető magától értetődő összekapcsolódása miatt, másrészt, mert történeti szempontból vizsgálja, hogy a romániai (magyar) színházi gyakorlat miért tartja magát távol a közéleti témáktól, és hogy a társadalmi felelősségvállalás intézményes struktúrába, valamint esztétikai programba való beemelése milyen változásokat idézne elő alkotó és befogadó kapcsolatában.

június 9, 2022 | Simon Judit | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

Woyczek magánya

Ül ez a Woyczek nevű ember (Nagy Csongor Zsolt) késsel a kezében és meredten néz a semmibe, azaz a nézőtérre, ránk, a közönségre. Bennem megfagy a vér. Nem „csinál” semmit, „csak” néz. És ebben a mozdulatlanságban, merev tekintetben benne van minden kérdés és válasz, minden megaláztatás, egykori remény, szerelem, csalódottság, magány, reménytelenség, mindennek a feladása. Ez az igazi színházi pillanat megérteti ennek a férfinak a tettét, noha morálisan nem ad rá felmentést. 

A szatmárnémeti Harag György Társulat előadás-beharangozójában röviden ismerteti a darab születésének a történetét: „Az 1820-as években Lipcsében nagy port kavart az a bűnügyi eset, amelyben egy fiatalember, Johann Christian Woyzeck féltékenységi felindulásból brutálisan meggyilkolta barátnőjét. Az ügy sajtóvisszhangja és a nyilvánosságra hozott rendőrségi dokumentáció ihlette Georg Büchner harmadik és egyben utolsó darabját, a Woyzecket, amely azonban – a szerző 23 évesen bekövetkezett halála miatt – befejezetlenül, töredékes formában maradt az utókorra”.

Az utolsó mondatrész teszi képlékennyé Büchner drámáját és jelent hatalmas kihívást a színházi alkotóknak. A rendező, Albu István ipari környezetbe helyezett, német indusztriális rockkal megzenésített, bőrruhás kortárs előadást állított színpadra. Talán zenés dráma lehetne a meghatározása, de ez is nagyon hozzávetőleges, és nem teljesen igaz. Tény, hogy a zene az előadás főszereplője (nagy elismerés a hangszereken játszó és éneklő színészeknek), a dalszövegek német nyelven szólnak, a metál dübörög, igaz, tűrhető decibelekkel. Olvasni kell hát a színpad felső részére vetített szövegeket, pedig látnivaló is van bőven a koncertszerű jelenetekben, mert színészek adják elő, játék is van. Történnek ott közben a magándrámák, mutatkoznak a motivációk, hogy miért is jut el odáig ez a férfi, hogy megölje a szerelmét. Mert a nő, Marie (Budizsa Evelyn) nagyon szeret szórakozni, kirúgni a hámból, élvezi a dübörgést, a férfikezeket, tekinteteket és a többit is. Ennek a magányos, megalázott férfinak ő lenne az egyetlen menedéke, hozzá hordaná minden nyomorúságát, tőle és a gyermektől remél feloldozást. A nőtől, aki a városi dzsungelbe menekül a nyomorúsága elől. 

Kár, hogy a fiatal színésznő nem tudja megmutatni Marie mélységeit és megmarad a ledér nőcske felszínes ábrázolásánál. 

Nagy Csongor Zsolt viszont még azt is tudja, hogy ne az amúgy gyönyörű kutyára figyeljek, aki Andreas, Woyczek egyetlen barátját „helyettesíti” az előadásban. Értem Albu István szándékát: a magány hangsúlyozása. Ez a férfi kilóg a külvárosi macsók közül, az állandó zsivajban alig hallatszik a hangja. A külsőségek társadalmában ő befelé él. Elrejti az érzelmeit, mígnem egyszer kirobban. Beáll a zenekarba, nyomja a nótát, de a többiek nem tekintik magukénak. S ahogy az érzelmeit, úgy a dühét is Marie-n éli meg. 

Az előadásban az első dal a hazáról szól. A haza mindenekfelett, Deutschland über alles. Ebben a mindenekfeletti hazában, egy külvárosban élnek a kisemberek, akiknek lehet, hogy fontos a haza, de a haza aligha törődik velük. Tengetik az életüket, hangoskodnak, mert félnek, vagánykodnak, úgy tesznek, mintha fontosak lennének. Bűnbakot keresnek, hogy ne kellejen szembenézni önmagukkal, megverik a gyengét, hogy elhiggyék, erősek. A létminimum jutott neki, de lehet az sem, a megalázás és megalázkodás a főnöktől, a Kapitánytól, hát tapossák ők is, akit lehet. A gyengébbet. A kisebbet.  

Ott ez a Woyzeck, aki lemondott mindenről, ül, és közben szedik darabokra az addig csecsemőként szereplő babát, lassan nem marad belőle semmi. Nincs jövő, hiába a külvárosi angyal. 

Albu István kemény, sötét előadást állított színpadra, amely az egyént helyezi középpontba, a kisembert és kisembereket, akik azt remélik, hogy a közösség erőssé teszi őket. Holott esendők és vétkesek. Ebben az előadásban kérdések vannak, felmentés nincs. Mindenki önmagért felelős. 

Függöny le. Érdekes előadás, jó színészekkel. Nézzék meg akkor is, ha nincs hepiend. 

Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulat 

Georg Büchner: Woyzeck

Rendező: Albu István

Díszlet- és jelmeztervező: Szőke Zsuzsi

Zenei vezető: Moldován Blanka, Nagy Csongor Zsolt

Light design: Albu István, Erőss László 

Szereplők: Nagy Csongor Zsolt (Woyzeck), Budizsa Evelyn (Marie), Orbán Zsolt (Tamburmajor), Rappert-Vencz Gábor (Doktor), Dioszegi Attila (Kapitány), Bodea Gál Tibor (Bolond), Rappert – Vencz Stella (Margret), Szabó János Szilárd (Altiszt), Péter Attila Zsolt (Kikiáltó), valamint Andreas szerepében: Paco a németjuhász

Fotó: Czinzel László

május 30, 2022 | Fehér Imola | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

Játszótársak (avagy dupla vagy semmi)

Az előadás címe játékosnak tűnhet, de a színpadon a „játék” pillanatok alatt láthatóan, hallhatóan és érzékelhetően komollyá válik. Életre, vagyis halálra megy. Egyre inkább tudatosul bennünk, hogy az élet – az a nagybetűs – nem játék. A szerelem nem játék. Egy szív nem játékszer. S vajon végignézve a szemünk előtt folyamatosan pörgő jeleneteket, megértve a miérteket és a hogyanokat, akarnánk-e Kosztolányi Dezső játszótársa lenni s mindig, mindig játszani? Lennénk-e Kosztolányiné Harmos Ilona? Akarva-akaratlan mindkét szereplő bőrébe belebújtam a szombat délutáni előadás alatt az Iparosotthonban Szatmárnémetiben. 

Két fantasztikusan tehetséges színművész, Némethy Zsuzsa és Bilibók Attila, a Borostyán Produkció Iroda által szervezett turnén Szatmárra látogattak és költőnk s költőnéje (egyben költőnője) házasságának belső, sokszor zárt ajtók mögött játszódó momentumait tárták elénk, versekből, novellákból, naplóbejegyzésekből és levelekből idézve – egy sorba fűzve őket.

Értettem vagy érteni véltem Kosztolányi játékos, kicsapongó, könnyed, elvont, költői énjét, de nőként átéreztem Ilona zsigeri fájdalmát, szenvedését, csonkig égő gyertyájának halovány, pislákoló fényét, a megcsalt fél dühét és értetlenkedését. 

Feladás, elhervadás, harag, idegi összeroppanás Ilona sorsa Kosztolányi mellett. Közben oly tisztán látta, mi folyik (nem csak a háta mögött), hogy levelet is írt a másik félnek, „A” Máriának (A – adultery, bevillan a  skarlát betű, a megbélyegzés; közben maga a Mária az egyik legtisztább magyar női név – a sors kegyetlen fintora talán). Mint ez az előadást követő beszélgetésünkből is kiderült, fontos mozzanat a levél felolvasása, amelyben Kosztolányiné harcias hangnemben rendreutasítja férje szeretőjét. A levél kezdő soraira mind felkaptuk a fejünk:

„Maga szerencsétlen, tájékozatlan lúd, ha én magát még egyszer meglátom az erkélyén szenvelegni, ha maga még egyszer csak egyetlen izenetet, levelet, apróhirdetést vagy csak jelt is ad vagy jelet elfogad az én szerencsétlen, haláltól és öregségtől – sajnos joggal – rettegő, gyönge jellemű uramtól, akkor én magát a nyílt utcán, a fia szeme láttára összeverem, mint egy haszontalan, rossz és ostoba dögöt, de az is lehet, hogy lelövöm, mint valami veszett kutyát… ” Nem semmi… Nem tudtam, mosolyogjak vagy inkább sápadjak el. Maradt a köztes érzés. Így kell ezt? De vajon tényleg így kell ezt? Micsoda harcias amazon volt ez a Kosztolányiné! Éreztem a késztetést, hogy erről a nőről többet is megtudjak. Egy könyvét, a Burokban születtem – Memoár, novellák, portrék címűt mindenképpen el fogom olvasni.

(tovább…)
április 24, 2022 | Simon Judit | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

Színházi varázs Váradon, Brechttel, románul

Többször nézek, mint írok román nyelvű előadásokról, noha kellene. Nemcsak azért, mert magyar anyanyelvű közönség is látogatja ezeket, hanem mert rendkívül érdekes az, ahogy ezek a produkciók reflektálnak a valóságunkra. Bevallom, az is közrejátszott abban, hogy a nagyváradi román színház előadásáról írok, hogy Brechtnek ritkán tudok ellenállni, a Koldusoperának még kevésbé.

Brecht talán leghíresebb művét Victor Ioan Frunză állította színpadra, a díszleteket, a jelmezeket és kellékeket Adriana Grand tervezte. Ők ketten képesek totális előadásokat létrehozni, teljes összhangba hozni a látványt a szöveggel és a játékkal, valamint az élő zenével. A szerző kívánsága szerint a világ minden színpadán kötelező élő zenével, látható helyen elhelyezett zenekarral és a jeleneteket bemutató szöveggel kell játszani a darabot. Erre mondják, hogy mintha egyenesen a Frunză–Grand párosnak találták volna ki az elidegenítő színház effektusait. A rendező ugyanis más előadásaiban is előszeretettel ülteti ki a színpadra az zenészeket, és tudomásom szerint minden előadásában nagy szerepet játszik az élő zene.

A függöny, a díszletek java része, a kellékek kartonpapírból készültek, amik közé bekerül pár elegáns bútordarab, na meg bádoghordó, a jelmezek bőrből készültek, némi tüllel. Peachum székhelyén a koldulás kellékei mellett szellemes és ugyanakkor a politikai szlogenekre hajazó szólások virítanak a kartonpapír táblákon. 

Frunză előadását akár művészi protesztnek is felfoghatjuk, ami nem csak a szerző szándékával, de a közhangulattal is összevág. Talmi szegénység és rejtett gazdagság, semmi kultúra, harácsolás, korrupció, képmutatás, szélhámosság. A látszatra sem kell ügyelni. Koldulni kell, abból lesz pénz, aminél semmi sem fontosabb, az élet sem, a becsület pláne nem. Az előadás ezeket mutatja meg játékosan, szellemesen, úgy helyezve át a hangsúlyokat, hogy magára ismerjen a romániai társadalom. 

A szöveg nem módosult, egyetlen szó sem utal a mára, nem aktualizál, csak a játék, a karakterek, az elidegenítő színház adta lehetőségek frappáns kihasználása teszi maivá az előadást. No meg a játék, a dalok előadásmódja, a dalok utáni meghajlás. 

Daniel Vulcu Peachum szerepében briliánsan érzékelteti a koldusmaffia fejének képmutatását, szempillantás alatt vált siránkozó „becsületes, szegény” emberből, főnökké, papucsférjjé, a songokat előadó színésszé. A pénz a mindene, az üzlet, a biznisz, rekcumozza a koldusnépet, tanítja, a sikeres kolduláshoz szükséges a hitelesség. 

Ioana Dragoș Gajdo egyszerűen ellenállhatatlan. Celia Peachumje állandóan kapatos, sőt részeg, elveszettnek tűnik, pedig nagyon is eszénél van, amikor az „alkalmazottakat” kell kioktatni, ha anyai trükköket kell alkalmazni, ha az üzletet kell védeni. A színésznő minden mozdulata, tekintete, megszólalása, éneke tűpontosan kidolgozott, a játéka könnyed és szellemes. 

Richard Balint újszerűen közelíti Macheath-t: halk, kedves, nagyvonalú, furcsa is, hogy félnek tőle. Aztán a második részben kiderül, hogy miért, nem cáfol rá rablógyilkos hírére, bármennyire is próbálja megtartani úriemberi arcát. Balint nem a szokásos keményfiú Macheath. Sokkal összetettebb karaktert mutat, mint a glaszékesztyűs rablógyilkos. A kesztyű lukas és ez bizony sokat elárul a hírhedt figuráról.

Răzvan Vicoveanu Brown, vagy ahogy szólítják Tigris Brownja sokkal inkább házi kedvenc, mint nagyvad. A gyáva, korrupt, zsarolható rendőr, vagy, ha úgy tetszik, maga a hatalom. A koldusmaffia kezében van, a rablógyilkos komája. Peachumtól fél, Macheath-t szereti és sajnálja. Nem meglepő hát, hogy az embereit is simán lehet lefizetni. 

Adela Lazăr Pollyja nem szende kislány, kemény, öntudatos, szabadulni vágyik a koldusbirodalomból. Lazăr pontosan érzi az arányokat, remekül építi be a szerepbe a dalokat, amelyekből a kiderül keménysége, elszántsága és reménytelensége.

Anda Tămășanu Jennyje a bordély úrnője, meghurcolta az élet, nem jó vele ujjat húzni. Szemrebbenés nélkül adja fel a szeretőjét, mert ő ezt is meg kell ússza, mert álmokból, szerelemből nem lehet megélni.

A rendező remekül tud tömegjeleneteket komponálni, de úgy alkotja meg, hogy minden szereplő külön erős karakter. Úgy tűnik, a legkisebb részlet sem kerüli el a figyelmét, minden alakítás kidolgozott, markáns. Persze ez a színészek érdeme is, mindegyik kabinetalakítás külön dicséretet érdemel, és csak a helyhiány akadályozza, hogy ezt megtegyem.

Mindent összevetve, megragadó az előadás könnyedsége, játékossága, ahogy szinte észrevétlenül váltakoznak a drámai és komédiai helyzetek, a természetesség, ahogy a színészek ki- és belépnek szerepeikbe, tényleg a színház varázsát teremti meg. 

Nagyváradi Regina Mária Színház Iosif Vulcan Társulat

Bertolt Brecht: Opera de trei parale (Koldusopera)

Rendező: Victor Ioan Frunză

Díszlet-, jelmez-, kelléktervező: Adriana Grand

Koreográfus: Victoria Bucun

Zenei vezető: Ovidiu Iloc

Szereplők: Richard Balint (Macheath), Daniel Vulcu (J.J. Peachum), Ioana Dragoș Gajdo (Celia Peachum), Adela Lazăr (Polly Peachum), Răzvan Vicoveanu (Brown), Alina Leonte (Lucy), Anda Tămășanu (Jenny), Petre Ghimbășan (Smith), Pavel Sîrghi (Filch), Emil Sauciuc (Kimball), Eugen Neag (Matthias), Dometi George (Jakob), Alexandru Rusu (Ede), Alin Stanciu (Jimmy), David Constantinescu (Robert), Carina Bunea (Wixen), Giorgiana Coman (Dolly), Anca Sigmirean (Betty), Sorin Ionescu, Șerban Borda, Alin Stanciu, Andrian Locovei (Rendőrök)

Zenekar: Ovidiu Iloc (karmester), Cătălin Chirilă, Székely István, György Martyin, Gerhard Bekes, Székely Cristian Robert, Kása Tamás, Várady Henrietta

április 13, 2022 | Szilágyi Szilvia | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

Megint idő van

Szénási Miklós – Heller Zsolt, Állítsuk meg az időt, Debreceni történetek, Rexpo Nyomda, Debrecen, 2021.

Az idő nagy úr, s a debreceni Szénási Miklós–Heller Zsolt páros igazán jól bánik vele. Éppen decemberben volt egy éve, hogy megjelent első közös, Erre jöttünk című verseskötetük, s 2021-ben ugyanebben az időszakban jelentkeztek egy újabbal, ezúttal egy karcolatokból és novellákból álló prózagyűjteménnyel, amely az Állítsuk meg az időt címet kapta. Átmentették előző könyvük koncepcióját és kompozícióját is: ezúttal is az ismerőséggel átitatott debreceni macskaköveket tapossuk, és ismét szegődött melléjük egy harmadik alkotó.  

Míg a sűrített, enigmatikusabb líranyelvhez Gólya György figuratív jellegű fotóit mellékelték, addig a prózáikhoz az elvonatkoztatásnak nagyobb értelmezési keretet megnyitó Láng Eszter munkáit csatolták be kontrasztként. Visszaköszönnek ezek közül az ablakok, amelyek értelmezhetőek a két prózavilág közötti átjárásként, s egyúttal utalhatnak az emlékezés, a nosztalgiázás mechanizmusára és az olvasás aktusára, azaz a kint-bent kettősségére, a befogadó hármójuk intim terébe való behatolására is. 

Nem véletlenül indítottunk az idővel, minthogy ez a dimenzió mindkét szerző életművében meghatározó, Szénási Sugárhajtású nosztalgiájában, Heller Az idő türelmében és az Erre jöttünk című közös kötetükben is az idő múlása problémaként jelentkezik. Erre adott válaszuk egyrészt a visszarévedés, oda, ahol egykor „otthon”, egységben voltak (gyermekkor), másrészt pedig – ami a legújabb kötetben még markánsabban jelentkezik –, a rezisztencia, állítsuk meg! – szólítják fel önmagukat, és ez a kötet a megmondhatója, hogy kísérletet tettek rá.  

A múltban való elidőzés szimbolikus karaktere, Szindbád is felbukkan hétköznapi köntösben Szénási novellájában (Szindbád nagy utazása a reggeli buszon), ami azért is érdekes kapcsolódás, mert Heller Zsolt első kötetében hasonló megfontolásból nyúl vissza Kosztolányi utazó karakteréhez, Esti Kornélhoz. 

Megejtő Szénási kötetindító, Ennyin nem múlhat semmi című novellájának narrátori kiszólása: 

„Haj, égiek, mondhatnám ma, oly sok évvel később, állítsuk meg az időt abban a pillanatban és ne hagyjuk azt a vékonyka gyerekembert tovább tépelődni. Mondjuk azt, csak semmi pánik, fiú, ennél nagyobb gondod, nyűgöd soha ne legyen az életben. Mit számít az, hogy egy magadfajta srác késik-e az iskolából, kap-e dorgálást, feddést, nevetnek-e rajta a többiek… Nem vonatról, nem létfontosságú eseményekről maradsz le, aligha vesz váratlan fordulatot az emberiség sorsa, mert nem leszel ott, amikor a hetes jelent.” (8. old.)

Az énelbeszélő a jelen, a mindentudás pozíciójából megnyugvást talál a múltban, s ebből szeretne átadni valamit az iskolából elkéső, megrémült fiúcskának, s talán a kiközösített diáklánynak is egy másik írásában (Menjünk, mindjárt becsengetnek), vagy éppenséggel ugyanazt szeretné újból átélni, csak másként. 

Nem tulajdonítani túl nagy jelentőséget a dolgoknak – mintha ez lenne a vezérfonala ezeknek az elbeszéléseknek, ezt a belenyugvást közvetíti a jelen pozíciójából az egyes szám első személyben elbeszélt zárónovella is egy keretes szerkezetet felrajzolva: „Mindenki csak a maga életét élheti. Azt, amit kapott.” 

Szénási karcolatainak lényegi aspektusát az képezi, hogy tulajdonképpen nem történik bennük semmi különös, vagy inkább maga a „semmi” történik, tétjük a pillanatnyi hangulatiság befogása. Ezt a lebegést erősíti a nyitott szerkezet, az olvasó majd’ minden novella esetében azzal szembesül, hogy magára marad, faképnél hagyja az emlékkép, a szereplők elmennek dolgukra, a történetszál nem fut ki valamilyen mélyebb értelem felé vagy egyszerűen önmagába záródik. Hiába érezni a pulzálást, az olvasó képtelen kitapintani a trükkös textus ütőerét. 

Ez még akkor is igaznak bizonyul, amikor a narrátor eltartva magától az eseményeket, de a nyelvhasználat által a bennfentesség érzetét keltve, a kívülálló pozícióját ölti fel. Ezeknek a lebegtető novelláknak a sorát bontják meg a „hirtelen katapultáló” elbeszéléstípusok, a csattanóra építkező karcolatok.  

Az emlékezés az, ami Heller Zsolt műveit szervezi, a madeleine helyett beszédes módon a könyv illata az, ami elindítja az akaratlan emlékezés folyamatát. 

Bár eddig a két prózavilág kapcsolódási pontjait hangsúlyoztuk, s valóban felbukkannak az említetteken túl olyan közös motívumok, amelyek még nagyobb teret nyitnak az előző kötet esetében is sokat emlegetett dialogizálásnak, a két szerző műveit tulajdonképpen sokkal több választja el, mint ami összeköti.  

Míg Szénási karcolatainak nagy része leginkább impresszionisztikus esetlegességgel jellemezhetőek, Heller novellái gondosan komponáltak, a felrajzolt események, ha el is ágaznak, mind egy irányba tartanak, rendre a zsidó identitás problematikáját feszegetik. 

Jellemző rájuk a párhuzamos szerkesztés: nem csupán a vallási hagyományok örökítődnek, de az életszituációk is átjárnak, a szignifikáns külső jegyek is apáról fiúra szállnak. Ami Stern Mórral megtörténik, azt átéli a fia, megtörténik velem és az én fiammal is, minden folytatódik, akkor is, ha a csomó valahol megbomlik, ha a gyökérzet elhal. 

Ilyen módon lesz kulcsnovella a Fűzfa: „Apa, ha nincs gyökere, hogyan lehet új hajtása a gyökértelen ágnak?” (45.) – teszi fel a kérdést az énelbeszélő. S a végén válasz(ok)ra is lel, hiszen a novelláiban jellemzően minden mozaik a helyére kerül. 

Heller novelláit csak látszólag a csip-csup szervezi, még ha hétköznapi eseményekről is van szó, minden valaminek a megértésére szolgál, egyszersmind túlmutat önmagán. Innen érthető meg a gondos, szinte monomániás dokumentálás, az ahogy a szerző mindössze hat novellából felrajzol egy határokon átívelő, laza családtörténetet. Míg Szénási felidéz, addig Heller Zsolt a megértés szándékával kutat.

S persze, ahogyan azt az alcím is ígéri, ismét nyakig gázolunk Debrecenben. Az olvasási élményhez sokat hozzá tesz, ha ismerjük a kötetben említett csaknem ötven helyszínt, ha nekünk is van valami közünk hozzájuk, de a könyv személyes történetei egyúttal túl is mutatnak a lokalitáson. 

Szilágyi Szilvia 1993-ban született Székelyhídon. A Debreceni Egyetem Irodalom- és Kultúratudományok Doktori Iskola hallgatója, a Dehir.hu újságírója. Kritikái, tudósításai és tanulmányai a KULTer.hu-n, a Szépirodalmi Figyelőn, a SZIFONline-on és a Szkholionban jelentek meg.