Címke: kritika

május 30, 2022 | Fehér Imola | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

Játszótársak (avagy dupla vagy semmi)

Az előadás címe játékosnak tűnhet, de a színpadon a „játék” pillanatok alatt láthatóan, hallhatóan és érzékelhetően komollyá válik. Életre, vagyis halálra megy. Egyre inkább tudatosul bennünk, hogy az élet – az a nagybetűs – nem játék. A szerelem nem játék. Egy szív nem játékszer. S vajon végignézve a szemünk előtt folyamatosan pörgő jeleneteket, megértve a miérteket és a hogyanokat, akarnánk-e Kosztolányi Dezső játszótársa lenni s mindig, mindig játszani? Lennénk-e Kosztolányiné Harmos Ilona? Akarva-akaratlan mindkét szereplő bőrébe belebújtam a szombat délutáni előadás alatt az Iparosotthonban Szatmárnémetiben. 

Két fantasztikusan tehetséges színművész, Némethy Zsuzsa és Bilibók Attila, a Borostyán Produkció Iroda által szervezett turnén Szatmárra látogattak és költőnk s költőnéje (egyben költőnője) házasságának belső, sokszor zárt ajtók mögött játszódó momentumait tárták elénk, versekből, novellákból, naplóbejegyzésekből és levelekből idézve – egy sorba fűzve őket.

Értettem vagy érteni véltem Kosztolányi játékos, kicsapongó, könnyed, elvont, költői énjét, de nőként átéreztem Ilona zsigeri fájdalmát, szenvedését, csonkig égő gyertyájának halovány, pislákoló fényét, a megcsalt fél dühét és értetlenkedését. 

Feladás, elhervadás, harag, idegi összeroppanás Ilona sorsa Kosztolányi mellett. Közben oly tisztán látta, mi folyik (nem csak a háta mögött), hogy levelet is írt a másik félnek, „A” Máriának (A – adultery, bevillan a  skarlát betű, a megbélyegzés; közben maga a Mária az egyik legtisztább magyar női név – a sors kegyetlen fintora talán). Mint ez az előadást követő beszélgetésünkből is kiderült, fontos mozzanat a levél felolvasása, amelyben Kosztolányiné harcias hangnemben rendreutasítja férje szeretőjét. A levél kezdő soraira mind felkaptuk a fejünk:

„Maga szerencsétlen, tájékozatlan lúd, ha én magát még egyszer meglátom az erkélyén szenvelegni, ha maga még egyszer csak egyetlen izenetet, levelet, apróhirdetést vagy csak jelt is ad vagy jelet elfogad az én szerencsétlen, haláltól és öregségtől – sajnos joggal – rettegő, gyönge jellemű uramtól, akkor én magát a nyílt utcán, a fia szeme láttára összeverem, mint egy haszontalan, rossz és ostoba dögöt, de az is lehet, hogy lelövöm, mint valami veszett kutyát… ” Nem semmi… Nem tudtam, mosolyogjak vagy inkább sápadjak el. Maradt a köztes érzés. Így kell ezt? De vajon tényleg így kell ezt? Micsoda harcias amazon volt ez a Kosztolányiné! Éreztem a késztetést, hogy erről a nőről többet is megtudjak. Egy könyvét, a Burokban születtem – Memoár, novellák, portrék címűt mindenképpen el fogom olvasni.

(tovább…)
április 24, 2022 | Simon Judit | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

Színházi varázs Váradon, Brechttel, románul

Többször nézek, mint írok román nyelvű előadásokról, noha kellene. Nemcsak azért, mert magyar anyanyelvű közönség is látogatja ezeket, hanem mert rendkívül érdekes az, ahogy ezek a produkciók reflektálnak a valóságunkra. Bevallom, az is közrejátszott abban, hogy a nagyváradi román színház előadásáról írok, hogy Brechtnek ritkán tudok ellenállni, a Koldusoperának még kevésbé.

Brecht talán leghíresebb művét Victor Ioan Frunză állította színpadra, a díszleteket, a jelmezeket és kellékeket Adriana Grand tervezte. Ők ketten képesek totális előadásokat létrehozni, teljes összhangba hozni a látványt a szöveggel és a játékkal, valamint az élő zenével. A szerző kívánsága szerint a világ minden színpadán kötelező élő zenével, látható helyen elhelyezett zenekarral és a jeleneteket bemutató szöveggel kell játszani a darabot. Erre mondják, hogy mintha egyenesen a Frunză–Grand párosnak találták volna ki az elidegenítő színház effektusait. A rendező ugyanis más előadásaiban is előszeretettel ülteti ki a színpadra az zenészeket, és tudomásom szerint minden előadásában nagy szerepet játszik az élő zene.

A függöny, a díszletek java része, a kellékek kartonpapírból készültek, amik közé bekerül pár elegáns bútordarab, na meg bádoghordó, a jelmezek bőrből készültek, némi tüllel. Peachum székhelyén a koldulás kellékei mellett szellemes és ugyanakkor a politikai szlogenekre hajazó szólások virítanak a kartonpapír táblákon. 

Frunză előadását akár művészi protesztnek is felfoghatjuk, ami nem csak a szerző szándékával, de a közhangulattal is összevág. Talmi szegénység és rejtett gazdagság, semmi kultúra, harácsolás, korrupció, képmutatás, szélhámosság. A látszatra sem kell ügyelni. Koldulni kell, abból lesz pénz, aminél semmi sem fontosabb, az élet sem, a becsület pláne nem. Az előadás ezeket mutatja meg játékosan, szellemesen, úgy helyezve át a hangsúlyokat, hogy magára ismerjen a romániai társadalom. 

A szöveg nem módosult, egyetlen szó sem utal a mára, nem aktualizál, csak a játék, a karakterek, az elidegenítő színház adta lehetőségek frappáns kihasználása teszi maivá az előadást. No meg a játék, a dalok előadásmódja, a dalok utáni meghajlás. 

Daniel Vulcu Peachum szerepében briliánsan érzékelteti a koldusmaffia fejének képmutatását, szempillantás alatt vált siránkozó „becsületes, szegény” emberből, főnökké, papucsférjjé, a songokat előadó színésszé. A pénz a mindene, az üzlet, a biznisz, rekcumozza a koldusnépet, tanítja, a sikeres kolduláshoz szükséges a hitelesség. 

Ioana Dragoș Gajdo egyszerűen ellenállhatatlan. Celia Peachumje állandóan kapatos, sőt részeg, elveszettnek tűnik, pedig nagyon is eszénél van, amikor az „alkalmazottakat” kell kioktatni, ha anyai trükköket kell alkalmazni, ha az üzletet kell védeni. A színésznő minden mozdulata, tekintete, megszólalása, éneke tűpontosan kidolgozott, a játéka könnyed és szellemes. 

Richard Balint újszerűen közelíti Macheath-t: halk, kedves, nagyvonalú, furcsa is, hogy félnek tőle. Aztán a második részben kiderül, hogy miért, nem cáfol rá rablógyilkos hírére, bármennyire is próbálja megtartani úriemberi arcát. Balint nem a szokásos keményfiú Macheath. Sokkal összetettebb karaktert mutat, mint a glaszékesztyűs rablógyilkos. A kesztyű lukas és ez bizony sokat elárul a hírhedt figuráról.

Răzvan Vicoveanu Brown, vagy ahogy szólítják Tigris Brownja sokkal inkább házi kedvenc, mint nagyvad. A gyáva, korrupt, zsarolható rendőr, vagy, ha úgy tetszik, maga a hatalom. A koldusmaffia kezében van, a rablógyilkos komája. Peachumtól fél, Macheath-t szereti és sajnálja. Nem meglepő hát, hogy az embereit is simán lehet lefizetni. 

Adela Lazăr Pollyja nem szende kislány, kemény, öntudatos, szabadulni vágyik a koldusbirodalomból. Lazăr pontosan érzi az arányokat, remekül építi be a szerepbe a dalokat, amelyekből a kiderül keménysége, elszántsága és reménytelensége.

Anda Tămășanu Jennyje a bordély úrnője, meghurcolta az élet, nem jó vele ujjat húzni. Szemrebbenés nélkül adja fel a szeretőjét, mert ő ezt is meg kell ússza, mert álmokból, szerelemből nem lehet megélni.

A rendező remekül tud tömegjeleneteket komponálni, de úgy alkotja meg, hogy minden szereplő külön erős karakter. Úgy tűnik, a legkisebb részlet sem kerüli el a figyelmét, minden alakítás kidolgozott, markáns. Persze ez a színészek érdeme is, mindegyik kabinetalakítás külön dicséretet érdemel, és csak a helyhiány akadályozza, hogy ezt megtegyem.

Mindent összevetve, megragadó az előadás könnyedsége, játékossága, ahogy szinte észrevétlenül váltakoznak a drámai és komédiai helyzetek, a természetesség, ahogy a színészek ki- és belépnek szerepeikbe, tényleg a színház varázsát teremti meg. 

Nagyváradi Regina Mária Színház Iosif Vulcan Társulat

Bertolt Brecht: Opera de trei parale (Koldusopera)

Rendező: Victor Ioan Frunză

Díszlet-, jelmez-, kelléktervező: Adriana Grand

Koreográfus: Victoria Bucun

Zenei vezető: Ovidiu Iloc

Szereplők: Richard Balint (Macheath), Daniel Vulcu (J.J. Peachum), Ioana Dragoș Gajdo (Celia Peachum), Adela Lazăr (Polly Peachum), Răzvan Vicoveanu (Brown), Alina Leonte (Lucy), Anda Tămășanu (Jenny), Petre Ghimbășan (Smith), Pavel Sîrghi (Filch), Emil Sauciuc (Kimball), Eugen Neag (Matthias), Dometi George (Jakob), Alexandru Rusu (Ede), Alin Stanciu (Jimmy), David Constantinescu (Robert), Carina Bunea (Wixen), Giorgiana Coman (Dolly), Anca Sigmirean (Betty), Sorin Ionescu, Șerban Borda, Alin Stanciu, Andrian Locovei (Rendőrök)

Zenekar: Ovidiu Iloc (karmester), Cătălin Chirilă, Székely István, György Martyin, Gerhard Bekes, Székely Cristian Robert, Kása Tamás, Várady Henrietta

április 13, 2022 | Szilágyi Szilvia | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

Megint idő van

Szénási Miklós – Heller Zsolt, Állítsuk meg az időt, Debreceni történetek, Rexpo Nyomda, Debrecen, 2021.

Az idő nagy úr, s a debreceni Szénási Miklós–Heller Zsolt páros igazán jól bánik vele. Éppen decemberben volt egy éve, hogy megjelent első közös, Erre jöttünk című verseskötetük, s 2021-ben ugyanebben az időszakban jelentkeztek egy újabbal, ezúttal egy karcolatokból és novellákból álló prózagyűjteménnyel, amely az Állítsuk meg az időt címet kapta. Átmentették előző könyvük koncepcióját és kompozícióját is: ezúttal is az ismerőséggel átitatott debreceni macskaköveket tapossuk, és ismét szegődött melléjük egy harmadik alkotó.  

Míg a sűrített, enigmatikusabb líranyelvhez Gólya György figuratív jellegű fotóit mellékelték, addig a prózáikhoz az elvonatkoztatásnak nagyobb értelmezési keretet megnyitó Láng Eszter munkáit csatolták be kontrasztként. Visszaköszönnek ezek közül az ablakok, amelyek értelmezhetőek a két prózavilág közötti átjárásként, s egyúttal utalhatnak az emlékezés, a nosztalgiázás mechanizmusára és az olvasás aktusára, azaz a kint-bent kettősségére, a befogadó hármójuk intim terébe való behatolására is. 

Nem véletlenül indítottunk az idővel, minthogy ez a dimenzió mindkét szerző életművében meghatározó, Szénási Sugárhajtású nosztalgiájában, Heller Az idő türelmében és az Erre jöttünk című közös kötetükben is az idő múlása problémaként jelentkezik. Erre adott válaszuk egyrészt a visszarévedés, oda, ahol egykor „otthon”, egységben voltak (gyermekkor), másrészt pedig – ami a legújabb kötetben még markánsabban jelentkezik –, a rezisztencia, állítsuk meg! – szólítják fel önmagukat, és ez a kötet a megmondhatója, hogy kísérletet tettek rá.  

A múltban való elidőzés szimbolikus karaktere, Szindbád is felbukkan hétköznapi köntösben Szénási novellájában (Szindbád nagy utazása a reggeli buszon), ami azért is érdekes kapcsolódás, mert Heller Zsolt első kötetében hasonló megfontolásból nyúl vissza Kosztolányi utazó karakteréhez, Esti Kornélhoz. 

Megejtő Szénási kötetindító, Ennyin nem múlhat semmi című novellájának narrátori kiszólása: 

„Haj, égiek, mondhatnám ma, oly sok évvel később, állítsuk meg az időt abban a pillanatban és ne hagyjuk azt a vékonyka gyerekembert tovább tépelődni. Mondjuk azt, csak semmi pánik, fiú, ennél nagyobb gondod, nyűgöd soha ne legyen az életben. Mit számít az, hogy egy magadfajta srác késik-e az iskolából, kap-e dorgálást, feddést, nevetnek-e rajta a többiek… Nem vonatról, nem létfontosságú eseményekről maradsz le, aligha vesz váratlan fordulatot az emberiség sorsa, mert nem leszel ott, amikor a hetes jelent.” (8. old.)

Az énelbeszélő a jelen, a mindentudás pozíciójából megnyugvást talál a múltban, s ebből szeretne átadni valamit az iskolából elkéső, megrémült fiúcskának, s talán a kiközösített diáklánynak is egy másik írásában (Menjünk, mindjárt becsengetnek), vagy éppenséggel ugyanazt szeretné újból átélni, csak másként. 

Nem tulajdonítani túl nagy jelentőséget a dolgoknak – mintha ez lenne a vezérfonala ezeknek az elbeszéléseknek, ezt a belenyugvást közvetíti a jelen pozíciójából az egyes szám első személyben elbeszélt zárónovella is egy keretes szerkezetet felrajzolva: „Mindenki csak a maga életét élheti. Azt, amit kapott.” 

Szénási karcolatainak lényegi aspektusát az képezi, hogy tulajdonképpen nem történik bennük semmi különös, vagy inkább maga a „semmi” történik, tétjük a pillanatnyi hangulatiság befogása. Ezt a lebegést erősíti a nyitott szerkezet, az olvasó majd’ minden novella esetében azzal szembesül, hogy magára marad, faképnél hagyja az emlékkép, a szereplők elmennek dolgukra, a történetszál nem fut ki valamilyen mélyebb értelem felé vagy egyszerűen önmagába záródik. Hiába érezni a pulzálást, az olvasó képtelen kitapintani a trükkös textus ütőerét. 

Ez még akkor is igaznak bizonyul, amikor a narrátor eltartva magától az eseményeket, de a nyelvhasználat által a bennfentesség érzetét keltve, a kívülálló pozícióját ölti fel. Ezeknek a lebegtető novelláknak a sorát bontják meg a „hirtelen katapultáló” elbeszéléstípusok, a csattanóra építkező karcolatok.  

Az emlékezés az, ami Heller Zsolt műveit szervezi, a madeleine helyett beszédes módon a könyv illata az, ami elindítja az akaratlan emlékezés folyamatát. 

Bár eddig a két prózavilág kapcsolódási pontjait hangsúlyoztuk, s valóban felbukkannak az említetteken túl olyan közös motívumok, amelyek még nagyobb teret nyitnak az előző kötet esetében is sokat emlegetett dialogizálásnak, a két szerző műveit tulajdonképpen sokkal több választja el, mint ami összeköti.  

Míg Szénási karcolatainak nagy része leginkább impresszionisztikus esetlegességgel jellemezhetőek, Heller novellái gondosan komponáltak, a felrajzolt események, ha el is ágaznak, mind egy irányba tartanak, rendre a zsidó identitás problematikáját feszegetik. 

Jellemző rájuk a párhuzamos szerkesztés: nem csupán a vallási hagyományok örökítődnek, de az életszituációk is átjárnak, a szignifikáns külső jegyek is apáról fiúra szállnak. Ami Stern Mórral megtörténik, azt átéli a fia, megtörténik velem és az én fiammal is, minden folytatódik, akkor is, ha a csomó valahol megbomlik, ha a gyökérzet elhal. 

Ilyen módon lesz kulcsnovella a Fűzfa: „Apa, ha nincs gyökere, hogyan lehet új hajtása a gyökértelen ágnak?” (45.) – teszi fel a kérdést az énelbeszélő. S a végén válasz(ok)ra is lel, hiszen a novelláiban jellemzően minden mozaik a helyére kerül. 

Heller novelláit csak látszólag a csip-csup szervezi, még ha hétköznapi eseményekről is van szó, minden valaminek a megértésére szolgál, egyszersmind túlmutat önmagán. Innen érthető meg a gondos, szinte monomániás dokumentálás, az ahogy a szerző mindössze hat novellából felrajzol egy határokon átívelő, laza családtörténetet. Míg Szénási felidéz, addig Heller Zsolt a megértés szándékával kutat.

S persze, ahogyan azt az alcím is ígéri, ismét nyakig gázolunk Debrecenben. Az olvasási élményhez sokat hozzá tesz, ha ismerjük a kötetben említett csaknem ötven helyszínt, ha nekünk is van valami közünk hozzájuk, de a könyv személyes történetei egyúttal túl is mutatnak a lokalitáson. 

Szilágyi Szilvia 1993-ban született Székelyhídon. A Debreceni Egyetem Irodalom- és Kultúratudományok Doktori Iskola hallgatója, a Dehir.hu újságírója. Kritikái, tudósításai és tanulmányai a KULTer.hu-n, a Szépirodalmi Figyelőn, a SZIFONline-on és a Szkholionban jelentek meg.

március 28, 2022 | Codău Annamária | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

Irányok a kortárs realizmushoz

Antal Balázs: Súly és könnyűség. Regionalitás és átjárhatóság az újabb magyar irodalomban. Műút-könyvek, Miskolc, 2020.

Antal Balázs legutóbbi tanulmány- és kritikakötete érdekes egybefogási kísérlete a kortárs és a jó néhány évtizeddel korábbi magyar próza egy szeletének (a könyv alcíme e tekintetben kissé félrevezető lehet), hangsúlyosan törekedik az irodalmi érdeklődés, a különféle prózapoétikák és ideológiák kölcsönhatásának folyamat jellegét érzékeltetni és feltérképezni. Sok fontos hívószó köré szerveződnek az elemzései, mint a realizmus, az identitásirodalom, a lokalitás/regionalitás, az abszurd, a prózafordulat, egyúttal arra is keresve a választ, hogy milyen, a kánon fő vonulata számára kevésbé látható művek készítenek elő vagy alkotnak termékeny közeget a korábbi írásmódoktól való elmozdulások számára. 

Elsőre talán forszírozottnak tűnhet az a szál, amelyre a kötet felfűzni látszik nagyon eltérő habitusú alkotók műveit is a tanulmányokban, illetve a kötet második felét kitevő kritikákban. A Súly és könnyűségtől azonban távol áll az erőltetés, a felfedeztetett párhuzamok és kapcsolódási pontok sokkal inkább lazaságuk révén tudnak érdekes új dimenziókat nyitni egy egybenlátási kísérlet számára. A párhuzamok a művek több szintjét érintik: egyrészt például tematikában, mint az identitás kérdése és az Erdély-kép Tompa Andrea Fejtől s lábtól és Vida Gábor Ahol az ő lelke című regényében; az idegenség és az elidegenedettség tapasztalata az ún. erdélyi „abszurd generáció” (25) tagjainak műveiben, de a hasonló tapasztalat színrevitele okán kapcsolódik a kötet fókuszaihoz pl. Potozky László Élesének vagy Papp Sándor Zsigmond A Jóisten megvakuljának a kritikája. Az Antal által vizsgált művek gyakori középpontja a hatalom és az egyén viszonya, amelyet az abszurd beszédmód révén rokonítható művek járnak körül. A közösségi emlékezet és az egyén viszonyát firtató regények esetében Antal a világalakítás módjaira, illetve az olyan műfaji hagyományok újraértésére tett kísérletekre érzékeny, mint a szociográfia, a család-, a falu-, valamint a történelmi regény (Láng Zsolt: A föld állatai/Bestiárium Transylvaniae, Tompa Andrea, Vida Gábor regénye, Szilágyi István: Messze túl a láthatáron, Kováts Judit: Elszakítva stb.). A Súly és könnyűségben vizsgált művek további metszéspontja, hogy gyakran a zsánerek keverése és a műfaji határok feszegetése bizonyul fontos jelentésteremtő tényezőnek, mint Sigmond István Egy panaszgyűjtő panaszai, Csabai László Száraz évszak vagy Szabó Róbert Csaba Fekete Dacia c. könyvében. 

A kötet sajátosan egyszerre szinkrón és diakrón metszet: a tanulmányok két-három nagyobb ugrással jutnak el a 20. század első felétől, Karácsony Benőnek mint a domináns transzilvanista hangtól eltérő erdélyi írónak a novelláitól; állomásoznak a 60-70-es évek sajátos közép-kelet-európai abszurdjának az erdélyi magyar irodalomban még sajátosabb vegyületének tárgyalásánál (Páskándi Géza, Sigmond István, Bálint Tibor, Bodor Ádám, Vári Attila művei kapcsán); hogy aztán főként a prózafordulat után született nagyobb ívű, a posztmodern kérdésfelvetéseit tanulságként beépítő, de a realizmus valamilyen módon újraértett formájához (vissza)térő, a valóságábrázolásra, a valóságra, az elbeszélhetőségre és ezzel együtt az identitásra és a térre irányuló kérdéseket más fénytörésben felvonultató művekig jusson el (Láng, Tompa, Vida, Oravecz). Ennek a logikai láncolatnak a megvilágításához most csak egyet idézek Antal fő állításai vagy inkább ajánlatai közül: „Páskándi és a különböző generációkhoz tartozó, a Forrás-sorozatban indult alkotók prózaírásának ez a nagy, kollektív tapasztalata már előre mutat és megelőlegezi a prózafordulat egyes eseményeit: az implikált jelentés helyét átvevő nyitott alkotásmódot és az ebből eredő jelentésfelsokszorozódást, az értékrelevanciát, a nyelv önreflexív jellegét, az elszemélytelenítést és a sajátos távolságtartás igényét elbeszélő s elbeszélés között, miáltal az auktoriális narrátori pozíció helyét külső fokalizáltságú nézőpont veszi át, valamint a körülményeskedő leírásokban megmutatkozó túlrészletezettséget. Sajátos módon a magyar próza kánonja számára ezek a művek javarészt láthatatlanok, így előfordulhat az is, hogy a vele kapcsolatos körből kiemelkedő művek, mint például Bodor Ádámé, jobb híján magányos, társtalan pályákként könyvelődnek el.” (39)

Sajnos muszáj megjegyeznem, hogy a kötet szövegeire – főként az első részben – ráfért volna az alaposabb szerkesztés és szöveggondozás: nemcsak bosszantóan gyakori elütésekről van szó, hanem olykor egy-egy többszörösen összetett mondat nehézkessége akasztja meg a gondolatmenet kibontakozását, és emiatt néhány komplexebb terminus helyi értéke is homályos marad („utóesztétikai értékrelevancia”, 27). Ami a könyv struktúráját illeti azonban, nagyon szépen kapcsolódnak egymásba az eredetileg vélhetően külön-külön elgondolt tanulmányok és kritikák észrevételei. (Talán hasznos lett volna egy jegyzék is a szövegek eredeti megjelenési helyéről, amelyből kirajzolódna a szerző kronológiai „haladása” az anyaggal, de itt csak a filológus beszél belőlem.)

Azzal az érdeklődéssel, amelyet a kortárs realizmus eredői és az azt alakító dialektikák felé fordít, Antal bekapcsolódik a kortárs irodalomtudomány és -kritika egy különösen izgalmas kérdésének tárgyalásába (érdemes mondjuk együtt olvasni a Helikon irodalom- és kultúratudományi szemle 2021/2-es, Realizmusok c. számával, hogy csak egyetlen friss, összegző teoretikai vállalkozást említsek most). A jelenleg zajló, szerteágazó definiálási kísérletek (hogy vajon amiben most vagyunk, az poszt-poszt-, meta-, új- stb. -realizmus, -modern stb. vagy…?) zavarbaejtő sűrűségében különösen jól le tud horgonyozni egy ilyen ajánlat, amely egyszerre a műértelmezés közelségével és a tágabb, történeti perspektíva belátásával fordul az elméleti kérdések és elhelyezési kísérletek felé.

március 24, 2022 | Ozsváth Zsuzsa | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

Szavak, darabokban

Szkárosi Endre: Égzsák – Szkár Channel. AmbrooBook, 2020

A kötet szerzője költő, performanszművész, irodalomtörténész. Szeret kísérletezni. Hangokkal, szavakkal. Keveri a műfajokat, csűri-csavarja a betűket, hangokat, hangzásokat. Az Égzsák hangköltészeti válogatás Szkárosi eddigi munkásságából, maga a könyv pedig képzőművészeti alkotás is: a hangköltemények vizuális megjelenését a szerző archív fotóinak felhasználásával Arany Imre tervezte. És nagyon fontos, hogy a könyv nem csak képi és nyelvi olvasatot enged az olvasónak, hanem tartozik hozzá CD-melléklet is: a kötetben szereplő szövegek auditív rekonstrukciója, kibővítése, előadott változata. 

A kötetet mindenképp az avantgárd felől szükséges nézni, eleve csak úgy lehetséges értelmezni is a szövegeket – már ahol az értelmezés lehetőségnek számít. Hagyományos értelemben vett versekre ne számítson az olvasó, bár kétségtelen, hogy van egy adag szöveg, amely valóban hasonlít a versre formailag. Viszont a funkciója túlmutat a vers zárt világán. Ezek a szövegek mondásra ítélt szövegek, nyelvezetükben, hangzásukban élnek igazán – nem hiába a CD-melléklet), olvasni értelemszerűen nehézkesebb őket. Az Égzsák szövegvilága olyan, mint egy égzsák: a víz/szöveg mindenféle formátuma megtalálható benne és ezek a formátumok olykor keverednek, széttartják egymást, egymásra épülnek – és ezáltal olvasódnak; kiiktatják egymást, megszüntetik az értelmezhető jelentést, vagy plusz jelentéseket csúsztatnak egymásra. Vagy épp nem jelentenek semmit. És nem is kell mindig jelenteni valamit. 

A szövegek alapvetően ironikusak, szarkasztikusak, olykor cinikusak, mindenképp kritikusak, de mindenekfelett játékosak, kísérletezők, néhol kifejezetten obszcének. Jól megfér egymás szomszédságában az egészen könnyeden súlyos jelmondatszerűség, hogy „Hajszál híján megváltoztunk/de bele nem halhatunk”, illetve az elszállt-vergődős változat: „Tele faszom, tele faszom! Belebaszom, belebaszom.” Egyes szövegek mellé angol változat is került, ezek általában sokkal dalszövegszerűbbek.

Jó pár izmussal rendelkezik ez a kötet, mert vizualitásában a konstruktivista elemek sűrűn rendezik a szövegeket; bekacsint a dadaizmus képileg-nyelvileg egyaránt. Tipográfiailag elképesztően sokféle a kiadvány, számos betűtípust használt a tervező; a betűtípusok verseken (szövegeken) belül is változik, és a betűtípust nagyjából meghatározza a szöveg hangulata. Tekintve a kortárs tipográfiai trendeket, van néhány kifejezetten ódivatú betűtípus a könyv lapjain, és a magam grafikusi ízléséből kiindulva egyszerűen idegesített, mert egy nem túl jól megválasztott betű ugyanúgy, mint sok más tényező félreviheti az üzenetet. A megjelentetett képanyag fotóválogatás, ezek fekete-fehérek, és amely fotók nem érik be a deszaturációval, azokat módosítja valamilyen grafikai beavatkozás, mondjuk áttűnés, vagy roncsolás, vagy valamilyen új, kollázsszerűen ráaplikált képi elem. A költészet tér, anyag és mozgás – olvashatjuk a hátsó borítón mintegy felkínált értelmezési lehetőségként. Előtte pedig egy skiccszerű elemzését a majdani látványnak/olvasatnak, amolyan ars poeticát. Azt írja: A kezdet és a jelen között végig ott a hang -> akusztikus költészet; a mozdulat, mely a hang kiterjesztése a térbe; a járulékos látvány. / A költői jelenlét -> performatív költészet, a szubkulturális tapasztalatokkal átitatott irodalom megjelenése a térben – > irodalmi koncertszínház. 

Az Égzsákot lapozva, hallgatva egy egzaltált, széttartó, széthullásban lévő világ képe rajzolódik előttem, amely nem követ konzekvensen ok-okozati összefüggéseket, a forma és a tartalom azonban igyekszik dokumentálni azt a fragmentumokból össze-összeálló anyagot, amelyből megszületnek ezek a szavak, betűk, betűhalmok, szóhalmozások, szójátékok. Mondatok. A rendszerkritika kétirányú: befelé és kifelé is hat, illetve bentről és kintről inspirálódik, és az egyéni közhangulatot a szociális-politikai viszonyok is meghatározzák, vagyis hát nem tudják megkerülni. 

Olyan ez a gyűjtemény, mint egy szelep: az egyénben megtelepedő és burjánzó frusztrációk ilyen szétcsavart, dadaista és dadogós formában kerülnek ki a köztérbe. Az ábrázolt világ elmondhatatlan, csak benyomásszerűen megsejthető, a szavak és betűk gáncsok, amiket legföljebb arrébb rúgni lehet, és a puffanások hangját lejegyezni, lekottázni, dokumentálni. Szkárosi olyanfajta formában alkot, ami nagyon jellemző szubkulturális befogadói attitűdöt igényel, nagyon jellemző világérzékelést felmutatva. Ezek a művek a fonák művei, a felhasznált műfajok nem szuverének, hanem állandó mozgásban oldódnak egymásba, válnak ki egymásból. A könyv anyagának kiszámíthatatlan rendszeréhez képest meglepően konzervatív a könyvborító, és maga a formátum: szívesen megnéztem volna egy külsőségében is bátrabb változatot. 

Ami a hanganyagot illeti, az effektelés és a hangi konstrukció és dekonstrukció analóg módon van megoldva, azaz a szerző saját hangját stilizálja, digitális belenyúlás nélkül. Muszáj stilizálni, különben megoldhatatlan a szórengeteg megjelenítése, hiszen a hang önmagában nem jelent semmit, viszont a hangutánzás egyértelmű jel: a rá-tá-tá-tá egyszerűen felolvasva értelmezhetetlen, viszont bizonyos hangi deformitás után már egyértelmű, hogy géppuska-ropogást juttat eszünkbe. Az első lemez 25 track-et tartalmaz, a második 28+5 bónusz anyagot. Ezek mind írásos-képi formában megtalálhatók a könyvben. 

Az Égzsák egy idézettel ajánlja önmagát, Henri Chopin tollából: „Dobjátok már el ezeket a jegyzetlapokat, fecniket, hajtott füzetkéket! Az emberi test a költészet, és az utca.” Szkárosi Endre is eképpen keresi önmagában, önnön magán kívül a költészetet. Ám eldobás előtt még megnéz minden elhajított jegyzetlapot, fecnit, hajtott füzetkét, hátha van még szó szétszedetlen. 

Szkárosi Endre A másik egy című „épüléstörténeti emlékiratából” részletet közölt az Újvárad tavaly áprilisi számában, amely a következő linken érhető el: https://www.ujvarad.ro/irodalom/koztes-idill/

március 1, 2022 | Tisza Eleonóra Márta | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

Líra-bédekker nemcsak laikusoknak

Fenyő D. György: Útikalauz a vershez. Pagony kiadó, 2021

Fenyő D. György Útikalauz a vershez című hiánypótló kötete a Pagony kiadó gondozásában jelent meg 2021-ben. Céljául tűzi ki, hogy útikönyvhöz méltóan kalauzolja végig olvasóját 25 magyar, klasszikus és kortárs vers ismertetésén, ily módon nyújtva betekintést a líraolvasás sokszínűségébe és annak módszertanába is. Ahogy a szerző fogalmaz a kötet bevezetésében: „Szerepet játszott az is, hogy a költészet sok arcát meg tudjuk mutatni a kiválasztott szövegekkel. Azt akartam/szerettem volna, hogy legyen köztük szerelmes, politikai, legyen szó halálról, fájdalomról, de gyerekkorról vagy ifjúkorról is, hogy legyenek inkább férfias és inkább nőies szövegek.” Tovább lapozva is azt tapasztaljuk, hogy a diverzitás és a sokféle magyar szerző szerepeltetése erőteljesebb szervezőelv, így kánonhoz tartozó szövegek kevésbé kapnak helyet a kötetben. Akadnak klasszikusok, amelyekkel futólag már középiskolában is találkozhattunk (Kosztolányi Dezső: Őszi reggeli, Ady Endre: Sem utódja, sem boldog őse…), de helyet kapnak többek között Rakovszky Zsuzsa (Öregasszony), Tóth Krisztina (Zivatar) vagy Varró Dániel (ha szívemen a félelem) versei is. A válogatás további különlegessége, hogy a kötet „útvonalterve” önmagában a szóval, vagyis egyszavas verssel kezdődik (Weöres Sándor: Tojáséj), majd a néhány szavas versektől eljut az egyre hosszabb verssorokig, később a versszakokig és a versekig, így az utazás toposza egyértelműen megjelenik a kötet címében és a versek válogatásában, egymásutániságában is. Fenyő D. György sok éves tanári tapasztalatával tökéletesen szemlélteti, mennyi mindent mondhatunk el egy néhány soros versről is. Kommentárjaiban a szerző leginkább eszköztárat kínál az érdeklődő olvasónak, megmutatja, hogyan érdemes dekódolni a lírai szövegeket úgy, hogy közelebb kerüljünk a vers jelentéséhez, belső világához.

A könyvterv, a borító és az illusztrációk Gráf Dóra munkái, aki remekül oldotta meg a feladatot, szinte minden oldalon újabb meglepetés várja az olvasót. A megszokottnál kisebb formátumú kötetet nemcsak gazdag illusztráltságában, de méretét tekintve is az útikönyvekre emlékeztet. A versek és a kommentárok körül hasonlóan színes, izgalmas képeket és szórakoztató illusztrációkat láthatunk, főleg a sárga, fekete, szürke színek kombinációja dominál a lapokon. Az oldalak felső sávjában válogatott kulcsszavakat olvashatunk, ezek amellett, hogy megjelölik a témát, támpontot is adnak a versekhez. Segíthetik az olvasót, hiszen irányíthatják a köteten belüli mozgást, kulcsszavak alapján dönthetünk, hogy elolvasunk-e egy verset, vagy tovább lapozunk a következőhöz (például Rakovszky Zsuzsa Öregasszony című verséhez a következő címkék tartoznak: öregedés, a versbeli beszélő, emlékek, a szavak felidéző ereje). Egy másik lehetséges olvasási módszer az, hogy a kötet elejétől a végéig haladunk, engedve az útikönyves stílus csábításának, de a szövegek arra is alkalmasak, hogy sorrend nélkül haladva, kedvünk szerint válasszunk verset közülük és önmagában értelmezzük azt. Azonban úgy hiszem, a felépítés és a szervezőelvek szempontjából mégis jövedelmezőbb lehet a kötet végigolvasása, hiszen így egymás után láthatjuk, olvashatjuk a válogatott verseket, hasonlóságokat, különbségeket fedezhetünk fel bennük.

A költemények után következő jegyzeteinek Fenyő D. György következetesen a „gondolatok és magyarázatok” címet adja, ezekben kérdéseket tesz fel, társalgási hangnemre törekszik, s bár tagadhatatlanul a magyartanár hangját halljuk ki a sorok közül, ez egy olyan beszélő pozíciója és beszédmódja, akihez mindannyian szívesen csatlakozunk. Gyakorlott oktatóként írásai beszélgetésre ösztönöznek, gondolatébresztőek, nem teljesértékű, megkérdőjelezhetetlen értelmezéseket akar átadni olvasóinak, sokkal inkább saját gondolatait, asszociációit közli, olyannyira, hogy olvasónaplóként is közelíthetünk a kötethez. A megválasztott beszédmód az irodalomoktatásban is alkalmazhatóvá teszi a könyvet, szövegei könnyen elősegíthetik az osztálytermi diskurzus kialakítását is az egyéni olvasás, értelmezés mellett. Fenyő D. György 1997-ben megjelent Poétai iskola című könyvében már kísérletet tett arra, hogy új megközelítésbe helyezze a verselemzést, a líra fogalomtárát és a költői nyelvet, és mindezt a közoktatás kontextusába helyezve diákoknak szánt feladatokkal, valamint egy rövid, oktatóknak készült útmutatóval egészítette ki. A Poétai iskola törekszik a teljességre és az osztálytermi alkalmazhatóságra, míg az Útikalauz a vershez is potenciálisan izgalmas lehet irodalomórán, de sokkal inkább gondolatébresztő érdekességként szolgálhat, hogy megmutassa a diákoknak, milyen sokféle módja van a lírai szövegek értelmezésének. Azonban kevésbé használható arra, hogy konkrétumokat, évszámokat, adatokat, neveket adjon a diákoknak, amelyekkel aztán közelebb kerülhetnek egy sikeres magyar érettségihez. 

Nem szükségszerűen csak diákok és oktatók alkotják a célközönséget (bár lehet a kötetből tanári segédkönyv, diákok tanulmányait kiegészítő olvasmány, de a költészetet kedvelők kedvence is), talán inkább azokhoz a laikusokhoz szól, akik idegenkednek a lírától vagy a középiskola végével felhagytak a versolvasással. Hiszen ahhoz kevés a 25 vers, hogy mélyen elmerüljünk a magyar költészet kortárs és klasszikus darabjai között, s teljesen megismerjük őket, ahhoz azonban elég lehet, hogy valaki közelebb érezze magához a versolvasás aktusát. Fenyő D. György nem terheli olvasóit száraz, tanagyagszagú szövegekkel, törekszik a barátságos hangnemre, így a kötet egyértelműen tekinthető népszerűsítő szándékúnak is. Az olvasásnépszerűsítést célzó kezdeményezések között pedig kifejezetten egyedi, hiszen legtöbbször az epika vagy a dráma területén találkozhatunk ilyen kötetekkel.

Fenyő D. György könyve a szerző szakmai szenvedélyéből kifolyólag is megkérdőjelezhetetlenül közvetíti olvasóinak a versolvasás szépségeit, mélységeit. A vállalkozás egyik legnagyobb erénye, hogy új perspektívákat, személyes érzéseket, gondolatokat von be a verselemzés folyamatába, így nemcsak laikusoknak, hanem szakmabelieknek és hozzáértőknek is képes újat mutatni.

Tisza Eleonóra (1998, Fehérgyarmat) a Debreceni Egyetem anglisztika szakán diplomázott, jelenleg a kommunikáció- és médiatudományi tanszék mesterszakos hallgatója. A Bán Imre Kultúratudományi Szakkolégium diákelnöke. Kutatási területe a web 2.0 hatása az olvasási szokásokra.



Az Innovációs és Technológiai Minisztérium ÚNKP-21-2 kódszámú Új Nemzeti Kiválóság Programjának a nemzeti kutatási, fejlesztési és innovációs alapból finanszírozott szakmai támogatásával készült.

február 24, 2022 | Szamos Mariann | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

„Ha valami nem tetszik, elmondom…”

Halász Rita Mély levegő című regényéről

Halász Ritának, aki a Szépművészeti Múzeumban dolgozik, 2017-től jelennek meg írásai irodalmi lapokban. Mély levegő című, a Jelenkor Kiadónál 2020-ban napvilágot látott regénye 2021 májusában szerepelt a Libri tízes listáján, októberben pedig elnyerte a Margó-díjat ‒ az év legjobb első prózakötete lett. Népszerűségét mutatja, hogy a jelen kötet már a harmadik kiadás, és hamarosan sorozat is készül belőle.

A mindössze 196 oldalon kibontott történet kiindulópontjaként szolgáló élethelyzetben ‒ párkapcsolati válság ‒ nincs semmi kivételes, azt mondhatnánk, hogy sőt: a harmincas évei elején járó Vera rossz házasságban él, boldogtalan, magányos, férje, Péter, lelkileg és fizikailag is bántalmazza. Szó szerint fuldokol a házasságában, ezért úgy dönt, ideje egy mély levegőt venni, és változtatni. Azzal az elhatározással, hogy megpróbál a mélyvízből a felszínre úszni, átgondolni mindent, és végül akár egy válás árán, de rendbe tenni az életét, ideiglenesen elhagyja a férjét, és két óvodáskorú gyerekével hazaköltözik a szülői házba. Egy évet ölel fel a cselekmény, téltől télig követjük Vera jelenét és múltját ‒ a főszereplő elbeszélésében ‒, gondolatai, családi, baráti és szerelmi kapcsolatai, múltbeli és jelen idejű tettei személyes, kizárólagos filterén keresztül. A megoldásra váró házassági problémák és a „hogyan tovább?” kérdésének felvetése által Vera eddigi és elkövetkező élete vár átértékelésre és továbbgondolásra, az olvasó pedig a hogyan is valósulhat meg mindez egy meggyőző, tartalmas és szerethető verzióját kapja.  

A hogyan kérdésére a kötetben megfogalmazott és lépésről lépésre kibontott lehetséges válaszokban és módokban rejlik Halász Rita regényének sikere: „A traumatikus élményeket mesékkel, a valóságost irreálissal, álomszerűvel, súlyos témáit humorral, a feketét fehérrel keveri” ‒ amint arról a kötet fülszövege is árulkodik. Összességében megnyert a stílusa, nem is emlékszem, hogy olvastam volna hasonlót ebben a témában, különösen nem ilyen remek felépítésben. Az egyetlen, ami csökkentette a jellemzően pozitív élményt, egy hiányosság volt Vera sorsának alakulását illetően: a nagy fordulópont hiánya ‒ a végkifejlethez közelítve, azzal a nagy fordulattal kapcsolatban, amelytől kezdve megváltoznak a dolgok, jó vagy rossz irányt vesznek. Éreztem, hogy a könyv közepén egyre gyorsulnak az események, egyértelmű, hogy valami készül, aztán nem történik semmi jelentős, illetve úgy történik meg a változás, hogy fel se tűnik, Verával együtt csak úgy átesünk a másik oldalra. 

A hogyan kérdéséhez visszatérve, a leginkább azzal ragadott meg a kötet ‒ és ez a legnagyobb erőssége is ‒, hogy Halász Rita egy olyan életutat teremtett Vera számára, amellyel rögtön azonosulni tudtam: közel éreztem magamhoz a jeleneteket, ismerősnek tűntek a helyszínek, a tárgyak, a kellékek, az emberek, még a szereplők mondatai is ‒ minden megszokott, hétköznapian ismerős, de ebben a szokványosságban nincs semmi a szürkeségből. Ellenkezőleg, változatosságot, árnyalatnyi, ám fontos különbözőségeket, színes, helyenként szórakoztató álláspontokat találtam, nem esett nehezemre megérteni vagy megkedvelni a karaktereket. 

(tovább…)
február 22, 2022 | Simon Judit | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

A színház csodája Hamlet kuckójában

Tompa Gábor újabb Hamlet-rendezése Kolozsváron

Abból is tudni, hogy valamerre fordul a világ, hogy Tompa Gábor Hamletet rendez. Negyedszer állítja színpadra a dán királyfi történetét, Kolozsváron másodszor. Először 1987-ben, másodszor 2021-ben, december 3-án volt a bemutató, másnap a második előadás. Fogalmazhatnék úgy is, hogy amikor kizökkenni tűnik az idő, Hamlet-bemutatót tartanak Kolozsváron, de bizonyára a világ számos más városában is. 

A filmszerű, mintegy snittekből építkező előadás nem fest túl vidám képet arról, amiben éppen vagyunk és még kevésbé nem arról, ami vár ránk. 

Bevallom, kihasználtam, hogy a színház showcase-t tartott a múlt év utolsó hónapjában, ezért kétszer nézhettem meg Shakespeare talán legismertebb, a legtöbbet és a legkülönbözőbb formákban értelmezett művének legújabb interpretációját.  

A végtelenbe nyúló égszínkék hátterű (szépséges látvány) világban akár boldogok is lehetnénk, ha előtte, az emelvényen nem egy üvegkoporsóba zárt halottat tolna át fiatal lány. Ha nem futnánk folyamatosan fölösleges köreinket (a színpadba beépített futószalagra szinte mindenki rááll). Ha a redőnyös könyvesbódét (Hamlet menedéke) nem zárnák le piros-fehér szalaggal, szóval, ha béke honolna a lelkekben. Továbbá, ha nem a félelem, a gyűlölet, a képmutatás zökkentene ki az időből, hogy stílusosan fogalmazzak. 

Hamlet és barátai, a wittembergi csoportként jelölt társaság az igazságot keresik – ezt nyilatkozta a rendező és a címszerepet alakító, budapesti, nagyon tehetséges Vecsei H. Miklós. Az előadásban a dán királyfi könyvei közé elvonuló halkszavú értelmiségi, nem kimondottan a tettek embere. Az én olvasatomban a fiatal férfi keresi önmagát, helyét a kusza világban (az egyetem, a saját körei buborékából érkezett haza, ahol már semmi sem olyan, amilyen volt), a szerelmet, birkózik apja szellemével, férfiküzdelmet vív anyja férjével, az új királlyal. Claudius (Szűcs Ervin parádés alakítása) igazi macsó, érzéki, harsány, magabiztos, birtokolja az asszonyát és a hatalmat. Mindez jár neki, s nagyon részegen ébred fel benne valamiféle bűntudat. (Claudius ittasan imádkozik, józan állapotában nem jut eszébe az égi hatalom). Gertrud (nagyon jó Kézdi Imola), a volt és jelenlegi királyné, feleség, ebben az előadásban, mintha nem tudná, hogy jelenlegi férje tette özveggyé. Talán a szerelemtől nem látta, mi történt valójában, de a lángolás multával mintegy meghasonult. A futópad nem visz sehová, Gertrud boldogtalan. Nem tudom, milyen férj lehetett a jó királyként emlegetett első férje, a Hamlet által csodált apa, de Kézdi játékából ítélve, az asszonynak mellette sem volt valami szabad, vidám élete. 

Ophelia (Tőszegi Zsuzsa szép alakítása) ebben az előadásban nem szende szűz. Szerelemes nő, aki apja és Hamlet között őrlődik, s úgy tűnik, a szerelmet választja. Az előadás végén várandósan jelenik meg, ami érthetővé teszi a jelenetet, amikor megölik. Talán ő mozgatja a szálakat, hozza szerelme tudomására, mi történt a távollétében, Ophelia tolja az üvegkoporsót, az ő hangján szólal meg Hamlet atyjának szelleme, majd cipeli az apja csontvázát. Erős nő, aki mindent elviselne, talpon maradna, ha hagynák.

Polonius (a most is nagyszerű Bíró József), katonai viseletben, szolgálja az éppen aktuális uralkodókat. Elengedi külföldre a fiát, fájó szívvel ugyan, de feláldozná a lányát, Opheliát. Lavírozni próbál, túlélni ezt is, mint mindent, ha lehet a hatalom közelében. Időnként fertőtlenítővel keni be a kezeit, nem tudom eldönteni, hogy a bibliai értelemben mossa a kezeit vagy betegségtől fél. Lehet mindkettő. Emlékezetes pillanat, ahogy hallgatózik, ahogyan Bíró arcán tükröződnek az érzelmek és az indulatok. Ő már mindennel leszámolt, de azért még élne egy kicsit. 

Rosencrantz és Guildenstern szerepeit nők játszák. Imre Éva és Pethő Anikó neonszínű parókájukban diszkó-lányok és harcos amazonok. Majd ugyanők rádióriporterek, akik a Sírásók szövegével hozzák a világ tudomására Ophelia halálát. Érdekes, ahogy Arany János fordítása bulváros stílusban hangzik. Ebben a rendezői elgondolásban érhető, sőt értelmezhetőbb kettőjük szoros kapcsolata a dán királyfival, az árulásuk pedig simán írható a féltékenység, a nagyravágyás rovására. 

Ebben a környezetben a könyvek menedéke mögül nem lehet a világ tudomására hozni az igazságot. Erre a színház való, talán az egyetlen művészet, amely mindenkoron a valósággal szembesít. Hamlet kiszórja könyveit, előadást rendez a kuckójában. Tompa mélyen hisz a színházban és az előadásában, a legerősebb és felkavaróbb az Egérfogó címmel ismert jelenet. A főhős nem komédiásokat hív eljátszani a színházba a jelenetet, hanem (briliáns dramaturgi megoldással) Claudiusra, Gertrudra és önmagára osztja a szerepeket. Szűcs, Kézdi és Vecsei H. bravúrosan váltanak egyik szerepből a másikba. A színház csodáját tárják elénk. Ebben a kizökkent időben nincsenek színészek, pojácák vannak, ők uralkodnak konkrét és átvitt értelemben. 

Laertes (Kiss Tamás dinamikus játéka) a dán királyfi ellenéte. Semmi gondolkodás, csak tettrekészség. Kinyilvánított bosszúvágy. 

Hamlet elfogadja a kihívást, beleáll a ketrecharcba. Felhorgad benne is a férfi – fél mondattal elárulja: edzett ő is. A wittemberi fiúk egyike, Bernardo (Buzási András) vállalja a bírói szerepet, Ostrick (Balla Szabolcs) a buméker, Laertesre fogad. A király és királyné Hamletre, aki akár győzhetne is. Ügyes koreográfia, szépek a harcoló fiatal férfiak. A terv viszont másképpen szólt. A hercegnek halnia kell. Ostrick odacsúsztatja a sniccert Laertesnek, de egyikük sem győzhet. Így van megírva. Gertrud tudatosan issza ki a mérget, Claudius sem élheti túl. Horatio és a fiúk értetlenül állnak. Feladatuk elmesélni a rémdrámát. Megérkezik A hírnök (Kicsid Gizella erős színpadi jelenlét), pontosabban visszatér. A kezdő jelenetben is bejött, átölelte Hamletet. Olyan, mint egy zombi. Élő halott, félelmetes a kinézete. Jelenléte nem túl biztató jövőt jósol. Fortimbras nem jön be, oda az erkölcsi igazság. Valami reménysugár azért mégiscsak van – állítja előadásával a rendező. A gyermek Hamlet (Lőrincz-Szabó Vencel) hangján szólal meg részlet Nehru indiai miniszterelnök 1948-ban, Mahatma Gandhi meggyilkolása után elhangzott rádióbeszédéből („…a fény kialudt az életünkből és minden sötétségbe borul…”) és II. János Pál 1978-ban elhangzott Ne féljetek című székfoglaló homíliájából, közben pedig a gyermek Ophelia (Viola Sára) hegedül. És felnőttként várandósan tér vissza. Talán a Megváltót viseli a szíve alatt. 

A Hamlet manierista darab, amit Tompa Gábor manierista stílusban állított színpadra. A zárójelenet az ő képe a világról, amiben élünk. A többi szövegi aktualitást Shakespeare szolgáltatja. No meg az egész előadás.

Kolozsvári Állami Magyar Színház

W. Shakespeare: Hamlet

Arany János fordítása nyomán

Rendező: Tompa Gábor

Dramaturg: Visky András 

Díszlettervező: Both András

Jelmeztervező: Bianca Imelda Jeremia

Zene: Vasile Șirli

Koreográfus: Jakab Melinda

Videó: Rancz András 

A rendező munkatársa: Veres Emőke

Szereplők: Szűcs Ervin (Claudius), Kézdi Imola (Gertrud), Vecsei H. Miklós (Hamlet), Bodolai Balázs (Horatio), Gedő Zsolt (Marcellus), Buzási András (Bernardo), Sinkó Ferenc (Francisco), Tőtszegi Zsuzsa (Ophelia), Bíró József (Polonius), Kiss Tamás (Laertes), Imre Éva (Rosencrantz), Pethő Anikó (Guildenstern), Balla Szabolcs (Osrick), Tőtszegi Zsuzsa, Lucian Chirila (Hamlet apjának szelleme), Kicsid Gizella (A hírnök), valamint Lőrincz-Szabó Venczel, Viola Sára

Fotók: Bíró István

február 18, 2022 | Pataki-Péter Andrea | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

Párbeszéd-szimfóniák telefonra

Fám Erika Halló, Juli című regényéről (Holnap Könyvek Kiadó, Nagyvárad 2021)

 Fám Erika könyve nem sorolható be egy konkrét műfaji meghatározásba, leginkább egy kísérleti, lélekelemző párbeszédregény. Rendhagyó módon jeleníti meg két negyvenes éveiben járó nő élethelyzeteit, vergődéseit, kiútkereséseit. 

Juli és Anna telefonon beszélik meg mindennapi gondjaikat, életérzéseiket, egymásra és saját magukra vonatkozó reflexióikban társadalomfilozófiai, lélektani eszmefuttatások is felvillannak. A könyv hiteles és őszinte vallomás a női lélekről, gazdag jelentésrétegekkel, egy olyan mélypszichológiai “„gejzír”, ”, melyben feltörnek az eddig elhallgatott, elrejtett érzelmek, be nem teljesült álmok és elfojtott vágyak. A szereplők mindennapjaira rányomja a bélyegét a fásultság, magánéletük rutinja, egyhangúsága, kiüresedése. A közel fél évet felölelő telefonbeszélgetések ritmusát egymás terheinek, problémáinak le- és felvétele, állapotaiknak állandó kiegyenlítődése határozza meg. A regény alaptémái: két lélek láncreakciója, rejtett kincseinek, erőtartalékainak az előcsalogatása, érzéseik ide-oda rendezgetése, a testi-lelki nyavalyáik feletti fanyalgás finom iróniájaval átszőve. A humor végig oldja a feszült, drámai helyzeteket. A rendrakás, a takarítás, a káosz megszüntetését célzó kísérletek képezik a könyv egy másik alapmotívumát. Több beszélgetés fonalát a fölösleges, szükségtelen dolgoktól való megszabadulás vágya hatja át. Élénk párbeszéd folyik arról, hogy milyen módon lehet rendszerezni, szelektálni, átszűrni a szülőktől, nagyszülőktől átöröklött mintákat. 

Hogyan tudunk reagálni a bennünk örvénylő, fájó érzésekre, feldolgozatlan traumákra? Milyen megoldási lehetőségek, módszerek lehetnek elérhetőek és eredményesek számunkra? A feldolgozatlan múlt, a transzgenerációs örökségek egyre csak növekvő csomagokként terhelik személyiségüket. Ahhoz, hogy életük kiegyensúlyozottabbá, élhetőbbé váljon, meg kell szabaduljanak szorongásaiktól, félelmeiktől. Ezért van szükség az átöröklött traumák azonosítására és az önmagukkal való szembenézésre. El kellene varrni az elvarratlan szálakat, hogy azok ne adódjanak tovább gyerekeiknek és a velük való kapcsolat is feszültségmentessé váljon. Ehhez viszont segítség kell, amelyet egymás személyében találnak meg. Egymástól kapnak erőt, biztatást, megértést. Telefonbeszélgetéseik során tudatosítják és kimondják, hogy mi az, ami hiányzik az életükből, mi az amin változtatni kellene, hogyan oldhatnák fel magányukat és mi által nyerhetnének önbizalmat. Egymás gyógyító erejére támaszkodnak. Kiderül, hogy mindketten mélyponton vannak, egyikük sem érzi jól magát a bőrében, semmi nem alakul az elképzelésük szerint. Nem érzik magukat kiteljesedve semmilyen téren, de túl vannak a negyvenen és jó volna partot érni. Az otthontalanság érzése Julinál erőteljesebb, mivel 14 éve emigrációban él Amerikában (tipikus amerikai férjjel és két gyerekkel). Egyre jobban nyomasztja az érzés, hogy képtelen beilleszkedni az ottani társadalmi szerepkörökbe, idegennek és magányosnak érzi magát. Nem tudja levetkőzni kelet-európaiságát, hiányzik az anyanyelv és a szülőföld adta biztonság (ezért is érzi jobban magát olyankor, amikor Annával anyanyelvén beszélhet). Minduntalan kicsúszik a lába alól a talaj, emigránsként, nőként és újságíróként is keresi a helyét abban az országban, ahol nem értik meg, nem fogadják el, nem érdekel senkit (a férjét sem) magával hozott múltja, személyisége. 

„„Most elveszítettem a fonalat, amibe kapaszkodtam 14 éven át. Te jó ég, én már 14 éve itt vagyok Amerikában, a nagy jólétben, a szerencsében, egy idegen nyelvű férjjel, aki csak 2 szót tanult meg ezalatt az idő alatt magyarul. “Szia” és “köszi”. Na, ezekkel a szavakkal kell, azt hiszem, elbúcsúzzak tőle,  ezekkel a szavakkal kell elbúcsúzzak ettől a helytől, ettől a világtól, ettől az életérzéstől és szembenézzek  a hazugságaimmal és valóban, csak ennyit kell mondjak: köszi! Szia! Ennyi volt. Nem fogadott be ez a világ, mert én sem voltam képes befogadni ezt a világot. Na, de miket beszélek, haza nem tudnék menni és itt maradni sem tudok. Egy légüres tér ez az egész.” .” (40. oldal)

Mindezek ellenére keresi az elfogadást, önelfogadást, az önmegvalósítás lehetőségeit és a boldogság röpke illúzióit. 

Anna viszont otthon van, Kelet-Európában él, megvan számára a nyelv és a szülőföld biztonsága, de mindezek ellenére idegennek és otthontalannak érzi azt a világot, amelyben él. Élete kiüresedett, házassága közönnyé csupaszodott. Kétségbeesetten próbál helytállni nőként, feleségként, anyaként, de egyre inkább elidegenedik önmagától, férjétől és gyerekeitől. Nem érzi jól magát, belefulladni látszik a mindennapi rutin unalmába, kényszerébe. Elkeseredetté válik. De menekülésképpen ott van egy oázis, a barátnőjével való telefonbeszélgetés békés szférája. A közös sziget, a közös tér biztonsága. Egy hangnyira, egy gombnyomásnyira vannak egymástól, a bármikori elérhetőség lehetőségének a gondolata mindkettőjüket megnyugtatja. Az életük egyre inkább egy lélekkeringővé, baráti összefonódássá válik. Hangjukkal ölelik át egymást, szavaikkal képeznek közös erőteret. Nem ítélkeznek, nem fogalmaznak meg egymással szemben elvárásokat, nem követelőznek, hanem élet-kapaszkodókat, megoldásokat nyújtanak egymás számára. Próbálnak kikaparni valami fontosat mindennapjaikból, megtalálni magukban a még elviselhetőt, elfogadhatót, számba venni, hogy mit tudnak még adni környezetüknek. Megfogalmazzák, hogy mi az,  amitől boldogabbak lehetnének, finom iróniával reflektálnak arra a kérdésre, hogy milyen lehetőségei vannak egy negyvenes éveiben járó nőnek a lelki kiüresedés és a hiány feloldására, valamint az önmaguk és a társadalom által felépített falak lebontására.

„„Mert csak a pozitív, a szép és a jó kell mindenkinek. A negatív emberek elől mindenki menekül, és senki nem akar negatív lenni. Te miért nem szereted magad amikor le vagy pukkanva, miért nem vagy hálás az életnek, hogy megadta neked ezt  vagy azt a lehetőséget? Ha a jó dolgokra figyelnél, akkor sokkal jobban élveznéd a kicsi jót is, és nem vágyakoznál valami iszonytató nagy dologra. Miért nem tudjuk így látni a világot? Mert így tanítottak, ez a séma, ezt diktálja a közvélemény, a hagyomány, ez a trendi és akkor neked is úgy kell csinálni? És akkor megszabadultunk megint minden felelősségtől, mert mindent rányomtunk az őseinkre, a körülményeinkre és már-már sorszerűen látunk mindent. Gyere próbáljuk meg egy kicsit élvezni ezt a nagy semmit, amiben benne vagyunk, te is  és én is és ne akarjunk mindig kimászni.”(.”(71. oldal)

(tovább…)
február 1, 2022 | Ozsváth Zsuzsa | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

Hétköznapi csalódások

Gianina Cărbunariu: Hétköznapi emberek. UArtPress, 2020

Bevallom, jó ideje azon töprengek, hogyan kezdjek neki ennek a szövegnek. Gianina Cărbunariu: Hétköznapi emberek. Kiadja az UatPress, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Kiadója. A DramArt sorozat első megjelent drámakötete, 2020-ban. Célja a mai dráma népszerűsítése a fordítás segítségével. A kötetben olvasható öt drámát Csűrös Réka és Patkó Éva fordította Boros Kinga szerkesztésével. Kétszázvalahány oldal. Hát így kezdek neki e szövegnek. Kicsit szorongok, mert Boros Kinga előszavát egy az egyben ide is másolhattam volna, hiszen majdnem minden fontos tudnivalót, kísérő információt leír a szerzőről, a szerző munkásságáról, a drámák keletkezési körülményeiről. 

Na de ebből még az olvasó, aki sosem tartotta kezében a kiadványt, nem fogja tudni, miről van szó. Gianina Cărbunariu 1977-ben született Piatra Neamț-on. Bölcsészetet, színházi rendezést és drámaírást tanult. 2017 óta szülővárosa színházának igazgatója. Ezek az alapok. Cărbunariu színházi munkáiról számos, magyar nyelvű print és online publikációs felületen (például Korunk, revizoronline.hu, Színház, Magyar Narancs, Játéktér, stb) megjelentek írások, ezek jegyzékét megtaláljuk a kötet végén is. Azonban nehézkesen lelhetünk fel publikált Cărbunariu szövegkönyveket, hiszen alkotói folyamatára jellemző a próbafolyamat során kialakuló, formálódó, és nem az előzetesen készre írt anyaggal való munka. Úgy is mondhatnánk, nem a szöveg hat a majdani előadásra, hanem az egész színházi közeg van hatással a témára, a szövegszilánkokra; a színpadi szöveg a színpadon éri el felnőtt – és mindig változó formáját. Ahogy Boros Kinga írja előszavában: [a szerző] azért ír, mert rendez. 

És ahogy hat rá a játéktér, úgy hat témáira a szociális, politkai közeg, amelyben él. Mert ezek a drámák korlenyomatai annak a világnak, amelyben élünk, annak az egészen, nyomasztóan közeli romániai társadalmi légkörnek. És amely oly zavaró, mint belenézni egy megrepedt tükörbe. Ez a kötet repedt tükör. Aki belenéz, kísértetiesen ismerős alakot vél felfedezni, de ez az alak fragmentálja és széthasítja azt az elvárást, amelyet látni szeretnénk: így paradox módon valóságos körülményeket teremt. Ez történhet akkor, ha a dokumentarizmus találkozik a fikcióval. Akár írhatnám alcímként: bármely hasonlóság a valósággal csupán a véletlen műve – már amennyiben a véletlent szerzői szándékként értelmezzük. Hát értelmezzük így. Cărbunariu előszeretettel használja műfaji meghatározásként (A tigris c. darabban konkrétan is) a mocumentary-t (angol mock = kicsúfolni + documentary = dokumentumfilm szavak keresztezéséből). 

Azért konkrétan kicsúfolásról nem beszélhetünk. A szerző nagyon jól ismeri a témáit, amelyek inspirálják alkotásait, utánajár, olvas, kutat, hiszen tudja, hogy akkor állíthatja élére hitelesen, ha ismeri a súlypontjait. Nem ítélkezik szereplői és a közegük felett, de bölcsen felmutatja sebezhetőségüket, korruptságukat, romlottságukat. Az igazságtalanságot. A kiszolgáltatottságot. A tehetetlenséget. A néző/olvasó csak ül és befogad, és ez a befogadói státusz szorongató, szűk, felháborító. A drámák szerzői-rendezői utasításaiból tisztán kivehető, hogy e szövegek látszólag interakcióra is hívják a (majdani) nézőt, de nem a lehetséges nézői reakcióra építik a cselekményszerű előadandót. Én, mint néző semmit nem tudok tenni annak érdekében, hogy az ábrázolt szituáció kedvezőbben alakuljon. Hiába vagyok empatikus és éleseszű, hiába indulnak be a fogaskerekek: ezek a szövegek megmutatják a problémát, de nem kínálnak rá megoldást. Nem is ez a dolguk, természetesen. A színházi térben még senki nem oldott meg szociálpolitikai ügyeket. De fontos, hogy ezek az ügyek nem maradnak a szőnyeg alatt. És irtózatosan vaknak és érzéketlennek kell lenni ahhoz, hogy az öt drámában felvázolt ügyek (mert mindet lehetne így is nevezni: ügy) ne legyenek élénken ismerősek, szinte hétköznapiak – akár olyannyira, hogy egy-egy replikát magam is folytathatnék, mert a civil valóságomban is tapasztaltam, hallottam már őket. Vagy ismerek valakit, aki ismer valakit, aki. Satöbbi. 

Egyébként ezek a szövegek valóban kérik a színpadot, és olvasás közben is láttatják a színpadot. Ez nem csak a szerzői utasításokból derül ki, hanem abból is, ahogyan az egyes darabok szereplői is reflektálnak saját szereplőségükre, és ki-be lépnek (teszem hozzá, látszólag) szerepből színészbe és fordítva. Ezek a váltások a nézőt (ja, mármint olvasót) sem hagyják hátradőlni, a *dramatikus színház maradék illúzióját is elveszik. De bármely hasonlóság a valósággal…

*Kivétel a kötet első darabja, a mady-baby.edu (ford. Csűrös Réka) című szöveg, amelyben három szerep(lő) történetrészleteit követhetjük végig.

No de visszatérek az írásom elején megmutatott zavarhoz. A zavar voltaképp onnét táplálkozik, amelyet nemrégiben jeleztem: hogy mennyire ismerősek ezek az ügyek. Töprengtem, mivel tudnám párhuzamba állítani ezt a zavaró ismerősséget. Aztán rájöttem. Olyanok ezek a drámák, mint az Erős Pista. Kicsit csíp, jócskán egészségtelen, de a miénk. Otthonosan otthontalanok. Akár ha az első szövegre gondolok (mady-baby.edu – ford. Csűrös Réka), amely a végletekig naiv, vagyis inkább elképesztően buta Mădălina történetét mutatja be, aki egy szebb és jobb élet reményében bedől Voicunak, kiköltözik vele Írországba, ahol el is kezdődik virágzó és csúfos karrierje mint mindenre kapható prostituált; szükséges egybeesések folytán pedig az Írországba tanulmányai miatt érkező Bogdannal hármasban vágnak bele a házipornó-készítésbe. Senki nem erre az életre vágyik, még ha itthon elviselhetetlen is.  

A tigris című szöveg szintén Csűrös Réka fordításában a nagyváradiak számára nem ismeretlen anyag: a Szigligeti Színház előző (2020/2021) évadában mutatta be az azonos című, méltán nagy sikernek örvendő A tigris című előadást Tóth Tünde rendezésében. A dráma valós hírből kölcsönzi anyagát: évekkel ezelőtt a nagyszebeni állatkertből megszökött a Mihaela nevű anyatigris, majd órákig sétált a városban, míg végül egy hivatásos vadász lelőtte. A szövegben ezt az esetet persze számos módon kifordítja a szerző, aki a dokumentumfilmekre jellemző eszközt használja: különféle társadalmi státuszokat, berkeket szimbolizáló szereplőket szólaltat meg, akik rendre elmesélik találkozásukat azzal a bizonyos Mihaelával. Ez a tükör nem csak törött, de görbe egyben. Ám azért szórakoztató is. 

A Szolitaritás című szövegben csupa általánosított szereplő – tanácsosok, polgármester, hivatali alkalmazottak, férfi, nő, taxisofőr és taxisofőr rokonai stb – alkotja a szerepköreiket jellemző torzképeket. A dráma minden jelenete önmagában is megállja a helyét, mert különböző jelenségeket dolgoznak fel. Az egyik jelenetben a színházi negyedik fal válik párhuzamává a roma közösség többméteres fallal történő szeparálásának a városlakóktól. Egy másik jelenetben a szinte rabszolgasorsú fiatal külföldi dadusok kiszolgáltatott helyzete villan fel. A következőben az Eugenia Ionescu nevű elhalálozott színésznő temetése körül kirobbanó botrányt követhetjük figyelemmel a képmutatás és a pénzéhség kommentárjával. Ez, és a további két szöveg Patkó Éva fordításai.

Az Eladó/For Sale darab a régen minden jobb volt, főleg Ceaușescu korában, mert ugyan szenvedtünk, de legalább mindenkinek volt munkája retorikára épül; a kommunizmust követően a földjeiktől megfosztott kisemberek tanácstalansága, eszköztelensége és nosztalgiája kerül középpontba. Hány hasonló beszélgetést, sóhajtozást hallunk akármely hétköznap, reggel a villamoson, a buszon hazafele. 

A kötet utolsó darabja a címadó Hétköznapi emberek, amelyben az úgynevezett whistleblower jelenséget járják körül az egyes jelenetek: mind megtörtént eseteket mutat be, a főhősök eredeti neveit használja Cărbunariu, és az egyes alanyokkal készült létező interjúkból is felhasznál szeleteket. Ők mind hétköznapi emberek, akik nem bírták szó nélkül hagyni a környezetükben, vagyis leginkább munkahelyeiken tapasztalt csalásokat, sikkasztásokat, visszaéléseket, kegyetlenségeket, és többéves harcba kezdtek a mindent eltussoló rendszerrel, munkáltatójukkal, a bírósággal, a sajtóval, az őket egy életre megbélyegző tömeggel. 

Azért azt hozzátenném, hogy a szerző mindig árnyaltan fogalmazza meg a társadalomkritikát, és bár kényelmesebb lenne, de nem osztja Jóra és Rosszra a világot. Hiszen néha csak egy hajszál választja el az embert attól, ami megpecsételheti sorsának alakulását. És a körülmények, persze. 

Szóval Erős Pista, mint ahogy korábban már megjegyeztem, ez a kötet. Nem hagy elkényelmesedni, és nem mondja azt, hogy régen minden jobb volt. Fontos szövegek ezek, emlékeztetők, vészjelzők, művészi dokumentumok. 

Ha lesz második kiadása, remélem, javított változat lesz, mert van pár nem túl esztétikus szerkesztési/tördelési hiba a kötetben. És a borítón jól látható pixelekből áll össze a felhasznált kép, amely gyanítom, nem alkotói koncepció. No de, a legfontosabb a dráma, az pedig van a szövegekben, nem is kevés.