Címke: kritika

június 11, 2023 | Lovassy Cseh Tamás | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

A megfenyítés napja

Az a baj a zsenikkel, hogy sűrűn van vagy lesz igazuk, de mi koncentráljunk most csak e második, baljós eshetőségre. Romeo Castellucci, a kortárs (világ)színház megkerülhetetlenje, ugyanis rendezőként (valamint díszlet-, jelmez- és fénytervezőként) látja a jövőt, vagy legalábbis képes az érthetetlennek mondott jelenkori viszonyrendszerek és (elkövetkező) válságok elmélyült értelmezésére, valamint előrejelzésére. Mi mással lehetne magyarázható, hogy jóval a világjárvány és Ukrajna lerohanása előtt a fejébe vette, hogy Gustav Mahler II., „Feltámadás” szimfóniáját egy olyan színpadi produkció keretében játszatja el (az Aix-en-Provence-i Fesztiválon), mely során a nézők egy tömegsír sokkolóan élethű kihantolásának lehetnek szemtanúi. (A produkció egyébként kifogástalan minőségben és egy egyszerű, ingyenes regisztrációt követően megtekinthető a www.arte.tv internetes oldalon.) Persze bárki mondhatná, hogy Castelluccinak mindössze „szerencséje” volt, a valóság pedig – amint az olykor előfordul – egyszerűen csak beérte a színházat, de aki látta március 31-én a temesvári Mihai Eminescu Nemzeti Színházban is bemutatott BROS (a „testvérek” angol megfelelője) című munkáját, joggal érezheti, hogy ez a totális színházcsináló, aki ellen tüntettek már keresztény fundamentalisták, aki újra és újra sokkolja, kizökkenti, de mindig egyenrangú félként kezeli nézőjőt, mintha kimért kétségbeeséssel irányítaná az előadását fürkésző tekintetek és az azt érteni vágyó agyak fókuszát egyetlen kérdéskörre: az elkerülhetetlen (isteni?) büntetésre, melynek eszköze az ember mélyéből felpárálló és a globális életeseményeket mindinkább kitöltő erőszak.

A BROS esetében kerülöm, hogy a produkció úgynevezett „cselekményét” ismertessem. Egyrészt azért, mert ilyen nincs is (helyette vannak egymást követő, többnyire néma jelenetek, melyek képi idézetekként és asszociációs forrásokként működnek), másrészt mert az előadás belső szerkezetének sajátja egyfajta titokzatos meglepetésszerűség. A produkciót ugyanis minden helyszínen más és más szereplőgárda adja elő: a bemutató előtt castingot hirdetnek, mely során 23 férfit (18 és 80 év közöttieket) válogatnak ki (a majdani szereplőknek nem kell – sőt – színészeknek lenniük), majd az egyforma rendőrruhába öltöztetett civilek egy szerződést írnak alá (ennek tartalmát a nézők is megkapják), melyben vállalják, hogy – néhány előzetes próbát követően – szigorúan betartják az abban meghatározott viselkedési szabályokat, valamint azt, hogy a valós időben, egyenként, fejhallgatókon keresztül kapott (és a nézők által nem hallott) parancsokat végrehajtják. Jól látható: rafinált belső szabályrendszer működteti a kevés próba és az úgynevezett „civil jelenlét” ellenére is mérnöki pontossággal működő produkciót, melyből, ha csak néhány pillanatot is emelek ki, talán érezhetővé válik az a jóízlésű szellemi és fogalmazásmódbeli igényesség, mely jellemzi az alkotót és alkotását.

Egy: a bibliai környezet. Az előadás kezdetén önmagát működésbe hozó, majd fülsiketítő indusztriális hangokat szóró gép elhallgat, majd egy hófehérbe öltözött öregember (Valer Dellakeza, a craiovai Marin Sorescu Nemzeti Színház színésze, aki a produkció állandó szereplője) Jeremiásként szólal meg a csak alig néhány, funkcionalitásában is tökéletesen megalkotott díszletelemet elénk táró játéktérben. Hogy honnan tudjuk, ki a megszólaló? A nézőtérre érkezők az előadáshoz tartozó szórólapokat kapnak, melyeken Jeremiás próféta könyvéből találhatók idézeteket, egy másikon pedig a már említett szerződés és néhány latin nyelvű mottó. A Bibliából származó passzusok a produkció egészének megkerülhetetlen értelmezési keretet kölcsönöznek. „Gyomlálj és rombolj, pusztíts és szétszórj, építs és ültess” – adja parancsba az Úr a tanítás szerint Jeremiásnak, aki hirdeti Jeruzsálem pusztulását, s vállalja az ezzel járó következményeket. Mindez azonban az előadásban – így és ilyen narratív formában – nem jelenik meg. Helyette a Jeremiás-történet és a Bibliából származó idézetek vezetik rá a nézőt, hogy a színpad eseményeit abba a kontextusba helyezzék, melynek sajátja a bűnös népre mért isteni büntetés, „az ország egész lakosságára” törő veszedelem, a „más isteneknek” tömjénezése, a kietlen pusztává tett, gyönyörű, ám feldúlt birtokok, a „teljesen elpusztult”, magára hagyott ország, a békesség teljes hiánya, a bosszú, a csatakiáltás, a szégyenkező ércöntő, a kalapács és a harci fegyver, az összezúzott népek és testek, a megfenyítés eljövendő napja – egyszóval mindaz, ami Jeremiás könyvében írva vagyon, s ami jelenünk–jövőnk kijózanító valósága. Castellucci – szokásához híven – úgy helyezi biblikus kontextusba a színpadi eseményeket, hogy azok nagyon is evilágiak és aktuálisak maradnak. Úgy beszél – szavak nélkül, tablószerű képi fogalmazásmódban – büntetésről, hogy valójában a láthatatlan (isteni vagy a rendőrök fülébe parancsokat suttogó) hatalom emberen, végső soron pedig az emberi testen elkövetett erőszakosságát mutatja be, igen, a maga nyers és felkavaró módján. 

Kettő: a politikai környezet. Mert akarva-akaratlanul is adja magát az az olvasati lehetőség, hogy a színpadon megjelenő, a parancsokat rezzenéstelen arccal végrehajtó rendőrsokaság (és egy alkalommal egy rendőrkutya) láttán az állami erőszakszervezetekre, áttételesen pedig a politikai hatalomra asszociáljunk. (E tevékenységünket pedig egyébként és az előadás teljes időtartama alatt elvárja tőlünk Castellucci.) E szöveg keretei nem teszik lehetővé, hogy bővebben kitérjünk az állam, az erőszakszervezetek, a társadalom és úgy általában az erőszak és (megelőlegezett társadalmi) bizalom kapcsolatára – erről Jan Philipp Reemstma egyébként is kimerítően értekezik Bizalom és erőszak című munkájában –, de attól mégsem tekinthetünk el, hogy a produkció egy olyan többet és jobbat remélt korban tárja nézői elé a maga militáns kegyetlenségét, amelyben az óceánon túl nemrég még polgárháborús állapotok uralkodtak a rendőri brutalitás (és úgy egyébként az általános elnyomás) eredményeként. Az egymást követő jelenetek olykor az irónia (a hosszan és módszeresen agyonvert áldozatot a Rembrandt-képbe felfejlődött rendőrök dr. Tulp-ként vizsgálják), máskor pedig épp a szertartásosság (hódolat egy arctalan, mechanikusan mozgó báb előtt) eszközével világítanak rá a hatalom–ember–erőszak hármasának problémakörére, egy percre sem adva látszat felszabadítást a néző belső kérdésfeltevéseinek szükségessége alól. Igen, ilyen az, ha az alkotó komolyan veszi és felnőt partnereként kezeli közönségét. 

Három: ami várható. Castellucci úgy hajol antropologikus kíváncsisággal (ismét) az emberi természet fölé, hogy maga a színpad lesz nagyítójává, a lencse túloldalán felsejlő világ pedig színházi értelemben nagyon is, úgy egyébként, megélt, mindennapi valóságunkra vonatkoztatva pedig egyáltalán nem nyeri (nem nyerheti) el tetszésünket. Úgy beszél a kilátástalan brutalitásról és erőszakról, hogy – a bibliai kontextus felől olvasva – sejtjük: a proszcéniumon túl lezajló események nemcsak jelenünk hű másai, hanem a beígért isteni büntetésből vagy épp a világpolitikai folyamatokból és kultúrharcokból eredő, még embertelenebbnek ígérkező jövőnk. Hogy mindezek fájdalmasan bénító felismerését követően mégis értelmét leljük a másnapi ébredésnek, ahhoz épp Castellucci termékeny működése ad(hat) kapaszkodót, főként, ha interiorizáljuk a Nietzsche-i gondolatot, miszerint a művészet azért van, hogy ne pusztuljunk bele az igazságba.

Olaszországi Societas

BROS

Szerző, rendező, díszlet-és jelmeztervező: Romeo Castelluci 

Dramaturg: Piersandra Di Matteo

Zeneszerző: Scott Gibbons

május 17, 2023 | Simon Judit | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

Látogatás a Nopcsa-revűbe

Bevallom, mindeddig a Nopcsa Ferenc nevezetű, nemesi családból származó magyar, osztrák, néha román (mikor, hogy kívánták az érdekei) nemzetiségű tudós, kalandor, kettős kém kimaradt az általános műveltségemből. Pedig egyik kedvenc korszakomban a 19. század végén, 20. század elején élt, dolgozott, felfedezett, írt, utazott, szeretett és gyűlölt, sőt majdnem Albánia királya lett ez a nagyon izgalmas ember.

Hálás vagyok Gianina Cărbunariunak és Boros Kingának, amiért felfedezték nekem, és hálás az előadásért, amit alkottak Nopcsa összetett, ellentmondásos személyiségére építve. 

Természetesen nem csak Nopcsáról szól a produkció, hanem a saját koráról és mi korunkról, az elfogadásról és az elutasításról, a szerelemről és a bűnbakkeresésről. Az emberről, akiben benne lakik a jó és gonosz, a képmutatás és az őszinteség, a tudás- és a hatalomvágy. 

Nopcsa Ferenc olyan családban nőtt fel, ahol a férfi az úr, ahol a nő csak akkor érvényesülhet, ha „jól” megy férjhez. A húga hangzatos nevű családba házasodott, ezért lett „valaki”, nem pedig festőművészként, akinek képeit Londonban állították ki. Nagybátyja, színházi intendánsként finoman fogalmazva is zaklatta a nőket, öccse a fehérterror idején azzal vált hírhedtté, hogy megölte a Magyar Nemzet napilap akkori főszerkesztőjét. Míg Ferenc ellentmondásos személyiséggé, kalandorrá, nemi identitását tagadó, ugyanakkor nagytudású paleontológussá lett. Ja, és a nagypapa, aki maga volt Facia Neagra, és papa, akinek sikerült keményen uralni az egész családot. 

Kalandos élete Dél-Erdélyben kezdődött, ahol a húga birtokukon megtalált egy őslénycsontot, Nopcsa Ferenc pedig összerakta belőle a Dinosaurus Dacust, amit később, a korabeli tudományos világ tiszteletére nevezett el Magyarosaurus Dacusnak. Az előadás címe tehát nem fikció, ahogy az elhangzott szövegek sem Cărbunariu találmányai, hanem hiteles dokumentumok, részben pedig a kalandor tudós naplójának részletei. Boros Kinga dramaturg és fordító több száz oldalt olvasott el, fordított le a szerzőnek, aki az előadás rendezője is.

Cărbunariu, Boros és a Szigligeti Társulat ezekből a hiteles szövegekből állították össze az előadás partitúráját, amelyhez Trabalka Cecília komponált izgalmas zenét. 

Kétdimenziós díszletek, vetített képek, dokumentumok, színes 21. századi, fiatalos jelmez, színészek alkotta zenekar, DJ a keverőpultnál (maga a zenei anyag szerzője), rap, mozgás, tánc, őrület, humor és dráma, nevettető és megrendítő szövegek, szuggesztív játék, gyors váltások teszik izgalmassá, érdekessé az előadást. 

A szerző-rendező Nopcsa személyiségének összetettségét, ellentmondásosságát használja arra, hogy megismertesse a jogosan elismert, és jogosan elutasított kalandor tudóst és egyben a kort, amiben élt, és a kort, amiben élünk: szétbontja, és a főhős karakterének egy-egy szegmensét játssza el. Megjelenik a tudós, a vadász, a törtető, az Albániában harcoló, és királyi ambíciókat tápláló, a sértett, frusztrált, az antiszemita, a román pásztorként kémkedő Nopcsa, magyar és osztrák változata is, és megjelennek titkolt férfiszeretői. Velük és általuk lepereg a belle epoque, ami, ha közelről nézzük, nem is olyan szép. S anélkül, hogy ujjal mutogatna ránk, utal arra, hogy a mi korunk sem mentes a múlt század csúnyaságaitól, a másság elutasítása, a háborúk, a politikai kalandorság és sok minden más is, itt van közöttünk. Az előadás utolsó monológjában ott rejlik az alkotók gondolata korunkról. 

Cărbunariu előadásához eszközül az általam nagyon kedvelt elidegenítési színházat választotta. A színészek be- és kilépnek szerepeikből, hogy aztán ismét más karaktert öltsenek magukra. Nehéz feladat a művészeknek, de többségük remekül veszi az akadályokat. Szöveget mondanak, énekelnek, táncolnak, de ami különös teljesítményt igényelt részükről, azok a váltások. Nemcsak szerepeket, hanem egyetlen monológon belül érzelmeket és értelmezést. Egyetlen alakításra sem lehet rossz szavam, de különösen tetszett Tóth Tünde, Dimény Levente, Tasnádi-Sáhy Noémi, Scurtu Dávid, Trabalka Cecília, Csatlós Lóránt. 

A rendező sem könnyítette meg a maga munkáját, hiszen akár bravúrosnak is mondható, ahogy a filmszerű, előre bekonferált jelenteket összefogja, és egységes, koherens, szellemes, hatásos előadást alkot belőlük. 

Fontos fejleményt jelent, hogy a Magyarosaurus Dacus előadás a Szigligeti Társulatot feltette a romániai színházi térképre, hiszen szinte biztos, hogy soha ennyi méltató kritika egyetlen váradi magyar nyelvű előadásról nem jelent meg a román lapokban, s ha nem is ilyen mértékben, de a magyarországi sajtóban is elismerően írnak róla.

Nagyváradi Szigligeti Színház – Szigligeti Társulat 

Gianina Cărbunariu: Magyarosaurus Dacus

Írta és rendezte: Gianina Cărbunariu

Fordító és dramaturg: Boros Kinga

Díszlet- és jelmeztervező: Irina Moscu

Zene: Trabalka Cecília 

Nopcsa band: Dimény Levente, Szotyori József, Trabalka Cecília

Rap: Szotyori József

Színpadi mozgás: Dimény Levente

Video- és lighting design: Cristian Niculescu

Szereplők: Csatlós Lóránt, Dimény Levente, Fodor Réka, Firtos Edit, Gajai Ágnes, Hunyadi István, Kocsis Gyula, Kovács Enikő, Scurtu Dávid, Szabó Eduárd, Szotyori József, Tasnádi-Sáhy Noémi, Tóth Tünde, Tőtős Ádám, Trabalka Cecília

Fotók: Vígh László Miklós

március 23, 2023 | Mikola-Nyíri Emese | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

A szomorúság háromszöge

Svéd filmszatíra, 2022. 

Írta és rendezte: Ruben Östlund

Minden ember egyenlő – hangzik el a film elején egy divatbemutató szlogenjeként, de a nézőtéren és a kulisszák mögött egészen más történeteket látunk. Emberi testeket dísztárgyként szemlélő megbízók, és csettintésre különböző érzelmeket mímelő modellek sivár hétköznapjait. A film egy modell-és influenszer pár, Yaga és Carl történetével indít. Őket kísérve ismerjük meg az eseményeket, és a zárójelentben is ők láthatók. Yaga, az értékek és érzelmek nélküli, teljesen üres ember. Egyetlen célja, – a kifejezés konkrét és jelképes értelmében is – hogy semmiért se fizessen. Carl szeretne érzelmi kapcsolatot kialakítani vele, de Yagában nincs erre semmi fogékonyság.  A film elején van egy önreflexív mondata: Én nem tudok mást, csak manipulálni. Ezt demonstrálja is, nem lojális a párjához, mégis mindent elvár tőle. 

– A férjem megveszi ezt a luxushajót, és azt akarom, hogy az egész személyzet velem szórakozzon, pezsgőzzünk és csúszdázzunk a medencékben! – kiállt fel az idős milliárdos hölgy. Minden ember egyenlő! – hangzik el másodjára a milliárdosnő kijelentéseként, miközben zsarnokként parancsolgat az ijedt alkalmazottaknak. Már egy bátor sincs, aki elmondaná neki, hogy megromlik a frissen hozott hal és tenger gyümölcse, megbolondulnak a hajót irányító műszerek. Féltik az állásukat, az elmaradt borravalót és beindul az önpusztító szórakozás, hogy egy álprobléma megoldásával mindenki a vesztébe rohanjon. 

A kiszolgáló személyzet alattiak, a műszakiak, a vécé- vagy krumplipucolók, a hajó és a társadalom alján rekedtek, látják azért, hogy ebből mi lesz. De hiába szólnak, őket nem veszi figyelembe ez a sajátosan értelmezett szabadság, ez az alapjában kegyetlen és manipulatív, de általuk szépnek és jónak kikiáltott rend. 

A filmben van egy kifejezetten undorító, hosszasan undort keltő jelenet. A szatírának ez a csúcspontja és fordulópontja is egyben. Nem vagyok az az ember, aki élvezi a gyomorforgató jeleneteket, viszont itt már minden annyira a végletekig eltúlzott, hogy a végén még a szépséget is felfedezzük benne! Ruben Östlund annyira el meri vinni a nézőt is a tűréshatárig, hogy egy adott pillanatban a gyomorrontás kínja világfájdalommá válik, és a filmvászon romantikus, apokaliptikus festménnyé. 

A kapitány és a hajó tulajdonosa lerészegednek. A kapitány szegény amerikai és bősz marxista, a tulaj orosz üzletember és természetesen a kapitalizmus híve. Vitatkoznak, Marx és Kennedy idézeteket olvasnak fel a telefonjaikból, miközben az utasok már mentőmellényben sírnak, hánynak, kapaszkodnak. A részegség egymást megszeretgető fázisában előkerülnek a vállalt politikai nézetek mögötti mozgatórugók, az érzelmek, életesemények.

Anyám vigasztalhatatlan lett Martin Luther King meggyilkolása után… De rájöttem, hogy a ravaszt az én kormányom húzta meg! Az én kormányom gyilkolta meg Malcom X-et, a Kennedy fivéreket… Leigázta a chilei, a nicaraguai, az argentínai népet, feldarabolta a Közel-Keletet, mert a kormányomnak a háború a legjövedelmezőbb iparága. Minden ledobott bomba után valaki egymillió dollárt keres, és nem kell lássa a gyászoló anyákat, és a meggyötört testeket… A háború nem hazafias tett… – üvölti a kapitány a süllyedő hajó mikrofonjába, és orosz ivócimborája bátorítja, tartja neki a mikrofont. A 2022-es Arany Pálma-díjat nyert filmnek ez a legemberibb jelente. Az ellenkező oldalon álló, de fájdalmukat együtt kiüvöltő, még érzelmekkel bíró két ember! 

Majd a luxuskabinok luxusvécéjéből gejzírként kirobban a fekália, és elönt mindent. A süllyedő hajón persze nem csak az élettől elidegenedett milliárdosok, döntéshozók és a pénzleső személyzet az áldozat, hanem sajnos mindenki, a gyerekek is, a munkájukat keményen végző személyzet, mindenkit magukkal húznak a veszélybe és a lehetséges pusztulásba. 

Akik mindig kiszolgáltatják magukat, észrevétlenül kiszolgáltatottá válnak, és nem mellesleg a valóságérzékük is, mint soha nem használt érzékszerv, elhal, eltűnik. Néha közbeszól a valóság, de még akkor sem hiszik el, hogy a világ, amit így tönkretesznek, az az ő világuk is. Kell-e ennél találóbb metafora süllyedő világunkra? 

Minden ember egyenlő – hangzik el harmadjára a személyzet főnöknőjétől, aki a mentőcsónakból alig kikecmeregve elvárná, hogy a hajó takarítónője kiszolgálja, az ebben a helyzeteben is tétlenkedő milliárdosokat.

A film második felében a metál és a kamarazene váltakozik, és egyes pillanatokban szinte szereplővé válik, mintha azt akarná üzenni, hogy amit látunk, nem csak egy 2022-es Titanic-story, hanem egy mindet átfogó vízió, az egész emberiség története. Ami ebben a filmben azzal zárul, hogy egy – még realitásérzékkel bíró – átlagember kővel fejbe akarja verni a semmire nem képes, gyógyíthatatlanul lusta embertársát. Vagy indul egy új civilizációs ciklus, vagy Carl érzelmei most az egyszer csodát tesznek… Snitt! A történet folytatása ránk van bízva.

március 22, 2023 | Maracsineszku Tamara | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

Egy modern nő a boldog békeidőkből

Bódis Kriszta: Kisasszonyképző

Az Európa könyvkiadó gondozásában 2022-ben megjelent Kisasszonyképző Tüdős Klára regényes életrajza. A kötet jelentőségét az adja, hogy az olvasó számára elhelyezi Klárát a fontos magyar történelmi alakok piedesztálján, hiszen sajnálatos módon a munkássága legtöbbek számára nem ismert. Bódis Kriszta saját elmondása szerint szeretne hozzájárulni Tüdős Klára reneszánszához, ezzel illeszkedve napjaink újrafelfedező korszelleméhez.  

Az írónő pszichológia és esztétika szakon végzett egyetemet. Dokumentumriportokat és -filmeket készített, tanított az ELTE-n, tagja a Van Helyed Alapítványnak. Mindezek mellett író, húsz éves kora óta publikál, eddig három regényt írt. A Kisasszonyképző az Istenhegy sorozat első része. A könyv foglalkozik egyenjogúsági és emancipációs igényekkel, a fiatal nőként való érvényesülési vágy nehézségeivel, miközben a századfordulós Magyarországot, a polgárosodást, a háború és egy világjárvány nehézségeit is bemutatja. Mindez olvasmányos formában tárul elénk ötszáz oldalon keresztül, s fényét csak emeli a precíz, nagy volumenű kutatómunka, ami mögötte van. 

A kötet harmincegy fejezetből áll, cselekménye 1906-tól 1919-ig tart. Így tizenhárom éven keresztül kísérjük figyelemmel Klára életének alakulását. A könyv lineárisan halad előre, kisebb-nagyobb időugrásokkal. 

Főszereplőnk édesapja ifj. Tüdős János debreceni jogtanácsos, országgyűlési képviselő. Az első fejezetek a megválasztását és az ezzel járó kampányolást mutatják be, párhuzamba állítva a betegeskedő Klára gyermekkorával. Megismerjük a kislány személyiségét: megörökölte apja könyvek iránti szeretetét, progresszivitását, rajongását a sportok iránt, valamint jó adag ambíciót is. Egy családi nyaralás során beajánlják egy francia tánciskolába, innentől kezdve a tánc életének fontos mozgatórugója lesz. Öntudatos, éleselméjű, kíváncsi, ám gyakran magányos kislány képe tárul elénk. Emocionálisan érettebb társainál, s nem igazán akad a környezetében olyan felnőtt, akiben teljesen megbízna.

A debreceni Dóczi Leánynevelő Intézetben kezdi meg tanulmányait, majd 1910-től egy svájci lánynevelő magánintézetben folytatta. Honvágy gyötörte, mert az otthoni környezetből elszakadó, magára maradó lánynak nem sikerül azonnal beilleszkednie. Nevelőnője, Elisa segítségével – akivel később mély barátságot köt – egyre jobban sikerül elsajátítania a viselkedési normákat, ami által hamar bekerül az intézet elit klikkje, a Matrózok közé. Klára – akit a svájci környezetben Claire-nek hívtak – veleszületett stílusa, szépérzéke, a művészetek és a természet iránti szeretete ekkor kezd el kifinomodni.  

Svájc után Londonba utazik folytatni a tanulmányait. Az egyéves tartózkodás során akadnak először komolyabb udvarlói, valamint ekkor tapasztalja meg azt is, mennyire óvatosnak kell lennie a férfiak szándékait illetően. Hazaérkezését követően kezdetét vette visszaintegrálása a debreceni polgári közegbe, amelyhez a különféle társasági események biztosítottak lehetőséget. Nem igazán találta a helyét, hiányzott neki a külföldi környezet. Szülei férjet szerettek volna találni neki, azonban Klára erről hallani sem akart. Nagyobb tervei voltak, szerette volna megvalósítani önmagát. Mindezek ellenére az egyik Debrecenben állomásozó fiatal huszár megtetszett neki. Mielőtt jobban megismerkedhettek volna, kitört a háború, s az ifjút hadba hívták, Klára pedig önkéntes hadiápolónak jelentkezett. 

A család a háború során elszegényedett, így az Iparművészeti Főiskolán való tanulmányai folytatásához önfenntartóvá kellett válnia. Debrecen városa támogatta az első szemeszterét, azután csak vendéghallgatóként járhatott az előadásokra. A háború által fellépő áruhiány miatt szemétből és háztartási textilekből készített öltözékeket és kiegészítőket a saját tervei alapján, s az eladásukból származó bevételből tartotta el magát a fővárosban, elvetve a fenntartható divat magjait. Összebarátkozott a német Lenhossék doktornővel, akivel megálmodtak egy Dalcroze-féle szabadiskolát, majd minden erőforrásukkal hozzáláttak a megvalósításához. Klára eközben táncolni tanította a debreceni kisasszonyokat, bemutatókat tartott jótékonysági esteken. 

Időközben világszerte pusztított a spanyolnátha, amiben Lenhossék doktornő is életét vesztette, így a közös tervek kudarcba fulladtak. Klára elkeseredettségében belegyezett, hogy házasságra lép Szunyogh Rudolffal, azzal az ifjúval, aki a háború kitörése előtt megtetszett neki, s akivel azóta is tartották a kapcsolatot. A kötet így ér véget 1919-ben.

A mű amellett, hogy hozzájárul Tüdős Klára megismertetéséhez, több olyan témát is felvet, amely ma is aktuális. Az 1890-1919 közötti időszak a magyarországi modernizáció kibontakozásának nagy korszaka, nyugaton pedig a nagy- és középpolgárok számára a belle époque. A művészet ugyanis a szabadidő részévé vált, ezáltal számottevő a kulturális fejlődése ennek a rétegnek. Az ekkor kialakult magyar polgárság számára ez a boldog békeidők kora. Klára ebben a miliőben éli fiatalságát, amikor az ember egyébként is a legfogékonyabb a külső hatásokra. Több évig él és tanul nyugaton, azonban hazaérkezését követően negatívan érintik az itthoni viszonyok. Hiszen Angliában a nők már választási jogot követeltek maguknak, míg a Monarchia polgáraiban – köztük a nők többségében és Klára édesanyjában is – még erősen élt a meggyőződés afelől, hogy a nőknek csak gyermeket szülni, nevelni, és háztartást vezetni van joguk. Szembesülnie kellett azzal, hogy hiába művelt és tanult, a férfiak továbbra sem fogják komolyan venni, és személyének értékét a szépsége, illetve hozománya szabja meg. Mindez mégsem késztette meghátrálásra, hazaérkezését követően anyja akarata ellenére sem ment férjhez, hanem anyagi helyzetük ellenére is egyetemre járt. Egyedülálló, a korban különösnek számító magatartása miatt a mindennapi életben folyamatos kihívásoknak volt kitéve. Egyik alkalommal egy oktatója megpróbált közeledni felé, ám miután Klára elutasította őt, azzal fenyegette meg a lányt, hogy nem kap diplomát. 

Ezeket a témákat három tényező teszi ma relevánssá. A regény cselekménye alig száz évvel a mi jelenünk előtt zajlik, s bár ebben a száz évben a technikai fejlődés nagyot ugrott, a társadalmi problémák megoldására irányuló törekvések azóta sem értek célba. Tüdős Klára korát szellemiségben megelőző, változásokra törekvő személyiség volt, aki nem lógna ki napjaink progresszív médiaszemélyiségeinek sorából. A háború és világjárvány pedig olyan tényezők, amelyek akkor és a jelenben is nagy befolyást gyakoroltak az emberek mindennapjaira, mentálhigiéniájára. Klára derekasan viselte a döntéseivel járó következményeket és a női mivoltából adódó gyakori megaláztatásokat. Nem veszítette el emberségét, olyan személy maradt, aki ösztönösen jobbá akarta tenni a világot. 

A könyvborítón egy színezett fotó található Tüdős Kláráról, táncművészi karrierje kezdetén, aranyszínű, szecessziós virágmotívumokkal körülvéve. Fiatalos, modern fedőlap, pedig a szöveg stílusa alapján nehéz megmondani, hogy kortárs műről van szó. A romantikus-realista stílus miatt könnyen el lehet képzelni egy könyvesboltban a századforduló idején, egy Jókai-kötet mellett. Lassan csordogáló, leírásokban gazdag cselekmény, választékos stílus jellemzi, melyet egyre gyakrabban törnek meg a realizmus elemei, ahogy Klára felcseperedik. Erőteljes olvasmány, amely tekinthető történelmi vagy életrajzi regénynek.

A történelem iránt érdeklődők számára izgalmas olvasmány lehet, ahogy azok számára is, akik szeretik a nőtörténetet és életrajzokat. Kevésbé fogják élvezni a lassú, részletgazdag cselekmény hangulatába belehelyezkedni képtelen olvasók, de akik egy regényes életrajzra vágynak, mely felvet sok ma is aktuális problémát, azok megtalálják számításaikat Bódis Kriszta könyvében.

március 13, 2023 | Beretvás Gábor | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

Pótvizsga

Kritika A játszma című filmről

Igazán nem jellemző a magyar filmre, hogy a szerzők folytatásos történetekben gondolkodnának, és közel azonos szereplőgárdára építenének. Bergendy Péter 2011-es filmje, A vizsga azonban érthető módon megkívánta ezt. Elvégre A vizsga bebizonyította, hogy egy jó forgatókönyvből egy eltökélt rendező irányítása alatt dolgozó színészgárda egy felkészült díszlet- és jelmeztervezővel kiegészülve olyan zsánerfilmet tud készíteni, ami túllépni képes a televíziós kereteken, és mozifilmként is működőképes.

A játszma ezt a receptet igyekezett követni. A forgatókönyvíró itt is Köbli Norbert, aki A vizsga utáni forgatókönyveiben nem egyszer visszatért a Kádár-kor ábrázolásához, illetve ahhoz, hogy történelmi eseményekhez kössön történeteket. Tegyem hozzá, hogy sem a Szabadság – Különjárat, sem A berni követ, sem a Trezor nem tűnik többnek ujjgyakorlatnál, A vizsgához mérten. Igaz, mint fentebb jeleztem, profizmus és/vagy szerencsés konstelláció is kell egy A vizsga sikerének megismétléséhez. 

Tény, hogy Köbli neve számos filmet köt össze. A forgatókönyveit Bergendyn kívül szívesen vették alapul más olyan rendezők is, aki nyitottak voltak arra, hogy ne szinkronidejű alkotásokat készítsenek. Ezek közül kiemelendő Szász Attila és Fazakas Péter, akik többször is dolgoztak már együtt Köblivel. De Ujj Mészáros Károly Apró mesék című alkotása és Kovács István Szürke senkikje is árnyalja a Köbliről megalkotott képet. Mint ahogy ide vehetjük Tősér Ádámot is, aki A játszmához hasonlóan szintén egy idei, 2022-es filmmel, a Blokáddal lépett be ebbe a körbe.

Az, hogy szerintem Bergendy Péter készítette a forgatókönyvíró fejéből kipattant legerősebb filmet, persze nem garancia semmire. Nincs sikerrecept. A színészi gárda bár közel azonos, de őket most nem Bergendy, hanem Fazakas Péter rendezte. A főbb karaktereket ezúttal is Kulka János, Nagy Zsolt, Hámori Gabriella és Scherer Péter alakítják. Az operatőr Tóth Zsolt helyett azonban Nagy András, akinek a képi világa sajnos nélkülözi A vizsgában oly megkapó noiros jelleget, ami sokat hozzátett A vizsga miliőjéhez. Igaz, nem kell számonkérni ezt egy hatvanas évekbe helyezett filmen. Bár nekem jólesett volna, ha a két összefüggő film nem nélkülözi képileg a rokon elemeket.

Az 1957 karácsonyán letett történeti szálat egyébiránt Köbli szépen átvezeti 1963-ba, a kádári konszolidáció kezdeti időszakába. Hangsúlyt fektet arra is, hogy a történetben megalapozza az afáziából lassan gyógyuló színész, Kulka János beszédkészségbeli nehézségeit. Az általa megformált egykori kémelhárító tiszt, Markó Pál, akárcsak Kulka, sztrókot kap a történet szerint. A Nagy Zsolt és Hámori Gabriella által alakított állambiztonsági tisztek pedig magánéleti hátteret kapnak a forgatókönyv szerint. Azt pedig nem nehéz kitalálni, hogy az új, behozott szereplő, Abigél – Staub Viktória megformálásában – lesz majd a történeti csavarért felelős karakter.

És mivel Abigél kulcsfigura, sok múlik rajta. A cselekmény a szereplő behozatalával azonban kevésbé lesz hihető. Abigélnek, bár elvileg belesodródik az eseményekbe, mégis meglenne a magához való esze. Kiutat jelent a vidéki tehenészetben dolgozó lánynak az ELTE, mint ahogy az állambiztonsági beszervezés is kínálna neki kitörési lehetőséget. A gond, hogy ezek a sarokpontok, ezek a jelenetek csak be vannak hajigálva a filmes narratívába. Nincsenek kibontva. Abigél nem reagálja le túlságosan a vele történteket, és ezen Staub Viktória megformálása sem lendít egy cseppet sem. Nem teljesen érthető, hogy miért megy fel minden tiltakozás nélkül a konspirációs lakásba, miért egyezik bele minden érzelem nélkül az alkuba, vagy például miért fekszik le az egyébiránt nős kémelhárítóval. Eleve gyanús lesz a karakter. Ezért is van az, hogy a későbbiekben, a fordulópontoknál nem sikerül nagyon a felismerés érzésével gazdagítani a nézőt.

Mindent összevetve, ha A vizsgához viszonyítjuk A játszmát, látható, hogy a kamarakörülmények, a színészvezetés, a forgatókönyv ötletessége, de még a zene feszültségkeltő hatása is az előző film felé billenti el a mérleget. Ha pedig A berni követ, a Szabadság – Különjárat vagy a Trezor felől közelítünk, akkor A játszma nagyban egy lapon említhető ezekkel, azzal a különbséggel, hogy a nagyobb büdzsé érzékelhető a filmen. 
A film érdekessége, hogy játszik kicsit a magyar filmekre utaló idézetekkel: az Eldorádó, a Megáll az idő, de még az Abigél című sorozat, illetve ezek hangulata is könnyen eszébe juthat az embernek, ha a magyar filmek és sorozatok elkötelezettje. De A játszma történelmi háttere elmaszatolt, a színészi játékok benne nem annyira kidolgozottak, és a kémfilmek izgalma is csak ímmel-ámmal a sajátja. Ez a film tehát aligha lesz maga is filmes idézetek alapja.

március 8, 2023 | Phuonglinh Le Julianna | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

Képtelen szimmetriák

Nádas Péter: Rémtörténetek, Jelenkor, Bp., 2022, 464 oldal 

Nádas Péter regényét feszült, egymásnak ellentmondó, paradox képek jellemzik. Nyomasztó, izgalmas, erőszakos, trágár, komplex, s mégis egyszerű emberi sorsok, kapcsolatok, ezen érzések és gondolatok kavarogtak bennem a regény első olvasatakor. 

A mű a vidéki realizmus világát írja le, egy falusi tájat mutat be, mondatról-mondatra, kendőzetlenül, már-már obszcén, ugyanakkor hiteles módon közelebb kerülünk a szereplők sorsának megértéséhez. Egy Kádár-kockákkal teletűzdelt vidéki kép monotonitását szakítják meg így a címben is említett rémtörténetek. Mert hogy mire is utal a mű címe? Egy hétköznapi falu hétköznapi emberei milyen misztikumot rejthetnek magukban? A válasz is oly egyszerű, mint maguk a kérdések. Hiszen a jó és a rossz kérdése mindig a fejünk felett lebeg, minden egyes lépésünknél ott ármánykodik a gonosz, s ez a regény is ezt a kérdést járja körül, a mindennapi aljasságot és azt az ördögi habitust, mely egyszerre emberfeletti és embertelen. 

Nádas Péter életművét tekintve nem újszerű (ugyanakkor hosszát tekintve mégis), hogy a könyv műfaja regény, melyre a mű címe is utal (szintén Nádas Péterre jellemzően lásd. Egy családregény vége, Emlékiratok könyve, vagy A Biblia és más régi történetek) ugyanakkor rendhagyó módon a mű nem tagolódik fejezetekre. Ezen írói eszköz pedig teret enged a cselekmény kibontakozásának, az olvasó számára pedig nagyobb szabadságot ad a különböző cselekményszálak, valamint karakterek kibontakozásának értelmezésében. 

A regény cselekménye néhány nap eseményeit öleli fel, mely során a Dunakanyar menti falu szereplőinek történeteit olvashatjuk, s élhetjük át. Nádas Péter a magyar nyelv kifacsarásával, és annak mesteri alkalmazásával jellemzi karaktereit, mindannyian különböznek, mindannyian más életutat járnak be, más a kapcsolatuk a gonosszal és a bűnnel, s egyet sem kiemelve, mindannyian ugyanolyan elemi részei a regénynek. Kiemelhetőek ugyanakkor a regényből azon karakterek, akiknek az egymással való kapcsolatát az ellentmondás, az aljasság és a becstelenség jellemzi. Ilyen például Törpike, a falu testi fogyatékos szajhája és fattyú fia, Bolog Imre, viszonyuk viharos, és erőszaktól nem mentes, vagy például a szellemeket látó, gonosznak titulált Teréz és az ő napszámosa, az egyszerű, bolond Róza. A regényben kiemelkedő szerepet kap még a gyógypedagógusnak készülő Piroska, a falu lelkésze, Jónás atya, valmint Fabiusné és fia, Misike. 

A regény első felében az író vontatottan, óvatosan enged csak betekintést a falu mindennapjaiba, Nádas Péter stílusára kevésbé jellemző falusi, népies nyelvi regisztereket használva kelti életre a különböző karakterek, s nem rest a nyelv határait feszegetni. Ugyanakkor a regény második felében egyre inkább a feszültség és a dinamikusság jellemzi a párbeszédeket, a cselekményt. 

A mű egyik központi motívuma a hierarchia, mely áthatja ezt a zárt falusi közösséget, ezt jól mutatják az egyes dialógusokban, a nyelvhasználatból egyértelműen tükröződő különböző hatalmi viszonyok. Ugyanakkor a regény változatosságát és a szereplők emberi mivoltát mi sem jellemzi jobban, mint az a tény, hogy ezen hierarchikus kapcsolatok nem állandó jelleggel követik végig az eseményeket, hanem azzal együtt evolválódnak és folyamatosan változnak. Ilyen például Bolog Imre és Törpike, vagy Róza és Teréz kapcsolata is. Továbbá a regényben a vidék és a főváros kapcsolata és különbségei is kiemelt szerepet kapnak, különösképpen Teréz életútját, valamint az egyes szereplők és a falu viszonyát tekintve. 

Ahogyan azt már a fentiekben is említettem, valamint ahogyan arra kritika címében is utaltam, a Rémtörténetek című könyvet a képtelen szimmetriák írják le, a Kádár-korszak mindennapi faluja, melyet a misztikum övez, és melyben az emberi kapcsolatokat az ellentmondás, az erőszak és a szexualitás banális, de mégis sokrétű leírása jellemzi. A mű első látásra nem feltétlenül illik Nádas Péter életművébe, ugyanakkor a könyv elolvasása után mégiscsak úgy vélem, hogy mindez a Nádas életmű betetőzéseként is számontartható. A hagyomány és a modernitás, a vidék és a város, a közhely és a formabontó találkozása, az ellentétek szembehelyezése és feloldása ez a regény. S mindannak ellenére, hogy a mű írása évtizedekkel ezelőtt kezdődött meg és ezzel együtt a cselekmény is azon korszak maradványa, ez a több generáció történetét is magába foglaló regény egy cseppet sem veszített aktualitásából, így véleményem szerint 2022-ben Nádas Péter legújabb úttörő regénye nemcsak a kortárs magyar irodalom, hanem a világirodalom egyik legmeghatározóbb regényévé vált.

Le Julianna Phuonglinh (2003, Budapest) szabad bölcsész, joghallgató, a Bibó István Szakkollégium tagja. Verseket és slam poetry szövegeket ír, publikál és ad elő. Szabadidejében a szövegalkotás más formáival ismerkedik.

január 31, 2023 | Forgács Áron | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

A velünk született fogság teljesedik ki bennünk

Visky András: Kitelepítés, Jelenkor, 2022

1. (Bevezetés)

A Kitelepítés egy család szenvedéstörténetét állítja a középpontba a törvénybe iktatott törvénytelenségek idején (35), a rendszer ellenségének tartott református lelkészt 1958-ban letartóztatják és egy koncepciós perben évtizedekre elítélik, családját pedig: feleségét, a dadát és a hét gyermeket, akik közül a legkisebb, a könyv szerzője, András még csak két éves, a Bărăganba telepítik a szovjet mintájú Gulág egyik munkatáborába, itt a gyermekek számára az Apa hiányában és az apavárás jegyében az Anya jelenti a teljességet, a családnak ez a helyzete szemléletesen fejezi ki hiány és teljesség dialektikus egységét

2. (Léleklenyomat)

a könyv visszaemlékezés a felnőtté lett, de a kisgyermeki lélekbe gyakran visszabújó legkisebb testvér szemszögéből, aki azonban nem csak a saját emlékeire hagyatkozik, mert a történ(e)tek rekonstrukciójára irányuló eltökéltségünk afelől győzött meg, hogy a közösen megélt gulágévek – az a bizonyos 4 év 2 hónap 18 nap – különböző, olykor egymást kizáró, de legalábbis párhuzamos valóságok lenyomatát hozták létre a lélekben, ennek a közös léleklenyomatnak a végeredményét követhetjük nyomon a dajka befogadásának történetétől kezdve, az Apa csak két hétre akarta befogadni Nényut, de ő kijelentette, hogy nem hagyja el soha többé ezt a családot és hát ebben a kérdésben nincs mérlegelni való, a jövevény és árva, akik vagyunk, fogadja be a jövevényeket és árvákat, akikké leszünk (3) 

3. (A Pokol és a többiek)

pedig figyelmeztették Nényut, hogy veszélyes döntést hozott, és hamarosan megtapasztalja, hogy nem csak riogatták, valóban a pokol bugyraiba kell követnie az apától elszakított, kényszerlakhelyre rendelt családot, a mű végigvezet a pokol stációin, de itt a gyehenna nem egyre nagyobb szenvedéseket tartogató körökből összeálló, egyre mélyebbre süllyedő tölcsér, hanem egymásba csúszó síkok sora, nincs rangsor, hogy mi a kisebb, mi a nagyobb szenvedés: az Apa megkínzása, elítélése, a családtól való elszakítása, vagy a család kitelepítése, az ottani éhezés, didergés, gödörben gyötrődés? vigasztaló, hogy a mindenhol jelenvaló pokol nem különül el a purgatóriumtól és a mennyországtól, a számkivetettek szenvedéseikben osztoznak a többi elítélttel, akik tartják egymásban a lelket, anélkül akár, hogy ez célkitűzésük lenne, a szenvedés, a világba bele-, vagy inkább abból való kivetettségük kidomborítja emberi mivoltukat, mindannyian valóságos személyek, nincs köztük fiktív alak (csak egy, de a szerző nem árulja el, hogy kicsoda), felidéződik a könyv lapjain Nicolae Balotă az irodalomtörténész, Paul Goma az író, a kivégzett Antonescu marsall özvegye, de az olvasó számára ismeretlenek is, mint Nadia a pilótanő, Aurel az egyetemista vagy a lágerben elhunytak csontjait megőrző Grüber

4. (Hontalanság)

de nem csak politikai elítéltek vannak a lágerben, hanem köztörvényes is, a velejéig romlott Marin, akinek gonoszságát az Anya próbálja valahogy szépíteni a gyerekek előtt, hogy ne féljenek tőle annyira, van félni való úgyis elég, a testi szenvedésnél is nagyobb különösen a gyerekek számára a semmibe vetettség rettentő érzése, otthon még esetleg akadna nekünk is valahol, de haza az nincs, sohasem is volt, mindig is jövevények voltunk és vándorok, bozgorok meg zsidók, a Szentírás szerint Ábrahám magvai, migratorii, kiáltotta át az út túloldaláról Marin, amikor lerészegedett, migratorii és bozgorii és judanii, szép szó mind, mondta Anyánk, nem kell félni, a bozgor meg a zsidó, meg főként a migratorii, szépek így együtt, ezek az Örökkévaló kedvenc szavai, magyarázta Anyánk, Isten örömét leli Marin pungás üvöltözéseiben (528),  Feri elsőszülött testvért elnémította végzetesnek bizonyuló készületlensége, azt, hogy hazátlanok vagyunk, bozgorok meg agitátorok, naponta hallhatta Marin pungástól, de hogy otthonunk se volna sehol, egy hely, ahol meghúzhatnánk magunkat, és ahova Apánkat is hazavárhatnánk, nos ez váratlanul érte, nekünk ez a könyv az egyetlen otthonunk, mutatta fel Anyánk a Szentírást, mialatt az egyre erősebb szélzúgás betöltötte az egész barakkot és külön-külön mindannyiunk szívét, mellkasát, üreges csontjait. (497) 

5. (Szentírás)

a számkivetettségben a legfőbb vigasz Isten folyamatos jelenléte, az Anya minden nap felolvasott az egyetlen könyvből, amelyet becsempészett a munkatáborba, a Bibliából, nem Apa pótlék az Isten, sem pedig a kegyetlen valóságot elkendőző mesefigura, hanem megtartó erő, aki barátságával, megértésével, bölcsességével bátorít, de reménykeltéssel nem próbálkozik, mert a remény az Ördögtől van, legfőképpen pedig a túlélés reménye, a Sátán a legravaszabb reménykalmár és mi mindannyian hűséges előfizetői vagyunk, furmányos reménybónusz-vadászok, nos igen, valamennyi láger és koncentrációs tábor fundamentuma és fenntartója a remény, (390), Isten szavának másik tolmácsolója az Apa, főként az Anya felidézései és a gyermekekben élő emlékek révén, Isten szavát a formával is meg akarja idézni a regény a Szentírásra emlékeztető számozott egységeivel, ezekből a különálló részekből épül fel a mű, ami bárhol felüthető, a számozott passzusok tetszőleges sorrendben is olvashatók, noha a szerző nagyjából tartja magát az események kronológiájához

6. (Kié Erdély?)

a megannyi szenvedésteli élmény között a szabadon engedett Apával való találkozás leírása a regény egyik legmegrendítőbb jelenete, ahogy egymás után sorban engedik be hozzá a gyermekeket, legvégül a legkisebbet, aki nem is emlékezett az Apára, mert nagyon kicsi volt, amikor elítélték, és amikor a családot kitelepítették, ezért az apa szóról a börtön jut az eszembe, a börtönt jól el tudom képzelni, pedig sem a saját apámat, sem pedig börtönt nem láttam soha, magam előtt látom mégis, lehet, hogy egyszerűen csak azért, mert ezzel a tudással születtünk és a börtön eleve bennünk van, mindenkiben (259), mégis, a hosszú várakozás után beteljesülő első találkozás az Apával mintha elfeledtetné a szenvedéseket, mindegy, hány év, a fogság csak egy pillanat, mert csak a szabadság bír valódi tartalommal (692), de sem a család, sem az olvasó nem nyer feloldozást, a történet nem zárul le az egymásra találás lélekszorongató eufóriájában, hanem folytatódik a külvilágban, a fogság egy másik dimenziójában, a rendszer nem változott, és az Apa sem tört meg, bár nagyon fél az istentelen hatalomtól, mégsem tehet mást, csak azt, amit hite diktál, a szószékről továbbra is arról beszél, amiről úgy gondolja, hogy beszélnie kell, kié Erdély? teszi fel az újabb bebörtönzés kockázatával járó kérdést a templomba zarándokló magyaroktól, románoktól, szászoktól, cigányoktól, a magyarul nem értőknek a gyermekei fordítanak, és mondja, Erdély az Úré, ahhoz pedig, hogy a mienk legyen, ami most szemmel láthatóan nem a mienk, ahhoz, mondta a Lélek, szabadoknak kellene lennünk, de nem vagyunk (763) 

7. (Irodalom)

a klasszikussá nemesedett kortárs magyar epikával mutat közeli rokonságot a Kitelepítés, mely témaválasztásában, érzékenységben, humánumában és művészi megformálásának igényességében is méltó folytatása legértékesebb prózairodalmunknak, Esterházy Péter regényeihez hasonlóan Anya- és Apa-leírásai olyan mértékben igazodási pontjai a könyvnek, amilyen mértékben egy kisgyermek számára központi alak az apa és az anya, Kertész Imre Sorstalanságának mintegy párdarabja a mű, mely a Gulág világát tárja fel egy gyermeki szem és lélek közvetítésével, ebben a szélsőséges élethelyzetben óhatatlanul is reflektálva sors, sorstalanság gondolatára, ott álltunk a lágerparancsnokság előtt a sorsunkra várva, nem tudva, hogy az a sorsunk, hogy nincs sorsunk, és ez majd végtelen, a halálunkig, sőt még azon is túl tartó szabadsággal ruház fel bennünket (137) 

8. (Nincs szabadulás)

különös, de a regényben nincs egyetlen pont sem, mert Isten szava sem behatárolható holt betű, hanem folyamatos kinyilatkoztatás, és mert a pokol köreiben élt élet nem hordozza magában a ponttal jelölhető pihenés, időleges megnyugvás lehetőségét sem, az utolsó 822. bekezdés végéről is hiányzik a pont, mert bármennyire is azt gondoljuk, hogy ha valami véget ér, attól megszabadultunk, ami volt, annak nem pont kerülhet a végére, mert szabadságunkkal együtt hordozzuk nem-szabadságunkat is, amikor megszületünk, minden egyes emberrel világra jön egy jókora büntetés-végrehajtó intézet, egy sokcellás fogda, még karcer is van bennünk, valahol a lelkünk mélyén biztosan, kopott vaságyak hideg szagát hozzuk magunkkal, és a nyirkos priccsek fanyar kigőzölgését, komor börtönőrök egy szótagos szavakat vakkantanak bennünk, ettől vagyunk emberek, semmi mástól, arra várunk, hogy valaki szabadon engedjen minket magunkból, de nem jön senki, a velünk született fogság teljesedik ki bennünk, így telik el, inkább le, mint el, az életünk (260)

9. (A történelem vége)

sem az egyéni, sem a kollektív fogságból nincs menekvés, még Isten sem tud vagy nem akar ezen segíteni, a történelem rakta össze az országot, nem én, szól közbe a Mindenható hidegen, a történelemhez pedig nem sok közöm van, ő beszél és hozzám, igen a Mindenható, holló szárnyát hallom susogni, én már rég elhatárolódtam a történelemtől, mondja, hátat fordítottam neki és megtagadtam, egyszerűen kivontam magam belőle, a történelemnek vége van, ha nem vettétek volna észre, engem már csak az utolsó ítélet megtervezése foglalkoztat, a vad Jelenések könyve színpadra állítása (629)

10. (Istenbizonyíték)az a történelem, amiből Isten kivonult, maga a végítélet, mert az ember feje fölül eltűnik Isten ege, és nem védi semmi a lealjasulástól, nem elég a megmeneküléshez az önmaga erejébe, tartásába, erkölcsébe vetett hite, a szerzőt sem óvják meg ezek a katonai szolgálat ideje alatt, reggelre készen álltam a gyilkolásra, egy hibátlanul működő gépezet alkatrésze lettem, megtaláltam a helyemet, önmagamat végképp elveszítve (822), így lép ki a szerző a maga alkotta jelentős irodalmi műből, mely megvilágító erejű kinyilatkoztatás egy olyan pokolhelyről, ahonnan a védtelen, kiszolgáltatott család csak azért tudott visszatérni a mindenki által megélt pokolba, mert Istennel együtt került be oda, mi ez, ha nem Istenbizonyíték?

január 20, 2023 | Szabó Ivett | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

Újrajátszás, újrakezdés mint az örök stagnálás biztosítéka

Márton Evelin: Farkashab, Lector Kiadó, Marosvásárhely, 2022.

Minél több időt töltök itt bent, a Farkashabban, annál nagyobb bizalmat érzek felé. Nem, ez nem pontos, ez inkább valaminek az ismérve. Nem szembesít olyan önmagára vonatkozó elvárásokkal, ami számomra emberként is nyomasztó. Ha nehéz, hát legyen, és ne dörgöljem már minden nap a saját orrom alá ezt a tényt. Azt mondja Graubvogel úr, hogy a napló a múltbeli dolgok állását tükörként mutatja meg, ,,mintha tükörbe néznél, vagy annál is rosszabb” (39.) Nincs elvárás, van vállalás, önátadó narráció, amitől úgy támad élni kedvem, hogy mélyebben érzem, nem kell a felüdülést várni.

,,A létezés állandó átalakulás. Azt sem tudom, pedig időnként férfiak kérdezik vagy vádolnak azzal, hogy inkább Kafar-klánbeli vagyok, heves természetű, vad és konok, nem szelíd s kevés szavú kétvízközi. Mintha bárki is vádolható volna azzal, hogy miféle géneket örökölt, miféle traumákat, képeket, kifejezéseket, nótákat és pofonokat, betegségeket, hajlamot, hangszínt vagy szagot. A magam gondolata szerint magányos mesztic vagyok, bolyongásra született egyed, és semmiféle döntést nem kell hoznom.” (62.) A két világ egymástól való elszigetelése az egyik leghatározottabb döntés, ami végig fennmarad a regény folyamán. A Kafar-ház által adott identitás menekülőútként való feltűnése, vagy a kora gyerekkor idillje miatt egy-egy helyen felsőbbrendűként jelenik meg a városi pofonfák és zavaros ügyek mellett, akkor is, ha több passzusban billegteti ezt a narrátor, egyike ezeknek a fenti nem-önmeghatározás.

Az ismeretlen hangsoroknak és a gúnyneveknek tűnő megszólítások hozzájárulnak a regényvilág konkrét helyektől való eloldozásához. Ez nem teljes elszakadást hoz, hanem egy kiterjesztettséget: olasz, török, zsidó, román eredetű nevek lesznek az idegenül csengőkből, bensőségesen személyes becézések a közönségesnek tűnőkből. És társul a kirgiz teknős, az indián és a tuareg szavak által megidézett tágasság. Az azonosítás a szövegvilágból kilépve történhet meg, az ott talált nyomok összeolvasásából – Románia, Kolozsvár és a Falu. A szerzői életút sok helyen összecseng a narrátor tapasztalati helyzeteivel, de a fikció és valóság közötti határ meghúzásához mintha szándékosan hiányoznának az eszközök – miért ne lenne elég ez a világ, amit itt nyíltan és bizalmasan megkapok? A valós kihívásai közé tartozik egy viszony megfigyelése is, jelen esetben az olvasó és regény között: a mélyülő figyelemben hol indul meg az a bizalom, ami a szöveg végére megengedi a zárlat intimitását, gondolati érzékenységét? 

A regényt nyelvi gazdagság jellemzi. Mégse, a nyelv személyes, de egyszerű marad, a mondatok dinamikája sajátos. A főszövegbe épített párbeszédek, sokszor ezeknek a parafrazált változatai pattogóvá teszik a történetmesélést, ropogósak, mint a pletyka megunhatatlan, rövid egységekre alapozó, önmagát újra és újra meghaladó struktúrái. Ezekben benne lakik viszont az egyes karakterek áthidalhatatlan magánya, magárahagyottsága, az önmagábazártság tehetetlensége. A hiány vagy épp a túltengés egyértelmű jellemvonása mindegyikőjüknek, a normalitás a belső ziláltsággal együtt megéltnek látszó furcsa derű. 

A panasz, a mély csalódottság ismeretlenek itt. Mindeközben nem találkozom olyan életúttal, amelyik megnyugtató lenne. A narrátor először főleg a bizalmatlanság és hitevesztettség árnyalatait tanulhatja meg, fiatal felnőttként a bódulat változó arcát, a teste fölött gyakorolt hatalom kihelyeződését. A kiszolgáltatottság egy-egy elmesélt nem-esemény – mert mintha ebben a labilis világrendben az esemény megközelíthetetlen stabilitás lenne – részecskéiből áll össze, néhol viszont sűrűsödik. Az ötvenhatodik oldalon a korábban már a szabályszegésben kitartó bajtársakként megismert karakterek családi háttere ömlik rám. A passzus végére pedig megértem, mennyire érdektelen minden kicsapás, iskolai szidás, minden önpusztító viselkedés. Mégis, humor és nyomor egymást megengedő és fenntartó minőségekként tűnnek fel. A lábjegyzetek megtörik a kontinuitást, de önmaguk fonákjaként a legtöbb esetben nem változtatnak az olvasó tudásán, mintha a narrátor saját szórakoztatására iktatná be őket, az olvasó megtréfálására. Néhol szómagyarázatok, máshol magukat szómagyarázatnak mutató leírások, amik a lexikonok struktúrájában közölnek közönséges információkat. Több alkalommal is arra használja ezt a teret a narrátor, hogy megindokolja szóhasználatát, vagy épp hogy ennek látszatát keltse, pedig már tudja, hogy tudom, kire gondol és miért nevezi úgy, ahogy (például a bélyegek atyja lábjegyzetelése 113.). Jól elszórakozunk, ez jut eszembe, nincs izzadságszag, és azt tanulom a narrátortól, hogy nincs olyasmi külsőség, amiért érdemes megizzadni, az önmagunktól való rémület bármilyen kihívást meghalad.

Azon gondolkodom, mivel jár az újrajátszás gesztusa, mennyire foghatom rá, hogy ez egy újrakezdés. Tizenhat kis fejezetben futok neki újra a nyolcvanas, kilencvenes és kétezres éveknek, ezek alatt háromszor olvasható a Szinopszis alcím, önmagát felmentve a teljesség igénye alól, önmagától érthetővé téve, hogy az újrarendezés, a kiemelések új sora szükségszerű.

,,A kilencvenes évek már többször is megtörténtek, csak más volt a nevük, másabb a díszlet és a csomagolás. A népek elmeállapota az örök változatlan tényező a történelmi gépezetben.”(10.)

 ,,A kétezres évek már megtörténtek egyszer, csak nem úgy hítták őket. Az ámbráscetnek pedig annyi, együttérzek vele”(139.) 

Graubvogel úr és Kheisal bácsi karakterén keresztül is hangsúlyossá válik az ismétlődő mintázatok jelenléte, mind újrajátszunk mindent, hát hogyne. De újra megszületni azt jelenti-e, hogy elszakadok az előző történetemtől? Mennyiben újszerű vagy épp ismétlődésre hajlamos? Hogyan születek újra ugyanúgy egy ismételten módosított, megtoldott, átrendeződő történetmesélésben? ,,Ha újjászületek, ismét indián leszek, tuareg, Kafar, kétvízközi, esendő, gyarló, akárcsak most.” (140.) – szól utoljára a narrátor. Az évszámok, a gyermek- és fiatalkor pontos évei és a korszakok magukon túlmutató információkat hordoznak. Aki tizenhárom, az nem egyszerűen tizenhárom, hirtelen a felnőttséget hozza magával, a szomszéd és a gyermek szerint is. A korszakok is kapaszkodóként lépnek használatba, amik az értelmezés keretének biztos látszatát adják. A Farkashab világában nem cselekedetek vannak, amik előremozdítják a kapcsolatokat és alakítják az énképet. Vannak szubjektív időegységek, amik magukkal rántják a történéseket, a karakterek pedig ennek elszenvedői és túlélői.

december 18, 2022 | Bozsódi-Nagy Orsolya | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

Nyolcból három

J.D. Payne, Patrick McKay: A gyűrűk ura – A hatalom gyűrűi

Hogy mondják erősebb kifejezéssel azt, amikor valaki nagy fába vágja a fejszéjét? Erdőbe a bicskáját? És ha a bicskáját igazából elő sem veheti? Valami ilyesmire vállalkozott az Amazon Studios A hatalom gyűrűivel.

A J.R.R. Tolkien műveiből kirajzolódó legendáriumból inspirálódott televíziósorozat elkészülésének előtörténetét csaknem olyan hosszan lehetne mesélni, mint magának Középföldének a történelmét, kezdve azzal, hogy az epikus fantasy megteremtőjének tartott angol nyelvészprofesszor-író eleve nem támogatta, hogy műveiből valaha mozgóképes adaptáció készüljön, egészen addig, hogy az Amazon Studios hogyan utasított maga mögé olyan nagyágyú versenytársakat, mint a Netflix vagy az HBO, amikor a Tolkien-örökösökkel megkötötte a világ egyik legdrágább filmjogi szerződését. A jogdíj a költségvetés jelentős részét tette ki, de az Amazon számára nem jelentett problémát az összeget kipótolni, és ezzel a világ valaha volt legdrágább televíziósorozatának munkálatait elkezdeni – hiszen a cég tulajdonosa, Jeff Bezos a világ egyik leggazdagabb embere, és saját bevallása szerint Tolkien-fanatikus.

Nos, ennyit a gyakorlati kérdésekről, maradt a tartalom problémája, és ezzel el is érkeztünk az erdő és a bicska kapcsolatához. A megállapodás alapján ugyanis a sorozat cselekménye egy olyan korban játszódik, amelynek csak vázlatos leírását találjuk meg a Tolkien-életműben, azokhoz a művekhez pedig, ahol kicsit több információt találhattak volna a választott témáról, nem voltak, nincsenek megfilmesítési jogaik a készítőknek. A hiányzó jogok (bicska) problémájához pedig hozzáadódik egy félelmetesen elkötelezett és hűséges rajongótábor (erdő), amely évtizedek óta szentírásként tekint a Tolkien-legendáriumra, és feltehetőleg egy valódi, kereken megírt és tiszta jogdíjhelyzettel rendelkező adaptációval is csak nehezen lehetett volna megfelelni az elvárásainak.

És A hatalom gyűrűi első nekifutásra nem is felelt meg, nagyon nem. Sokat markolt, édeskeveset fogott, erőltetetten emelkedett párbeszédekkel, túltolt epikussággal próbált tolkieni lenni, de valamit nagyon elvesztett útközben, és ennek elsősorban dramaturgiai okai voltak. Nem sikerült, vagy talán nem is volt akarat arra, hogy egy fókuszált nézőpontból tekintsünk erre a komplex fantáziavilágra, ahogyan azt a Tolkien-művekben – legalábbis a két regényben, A gyűrűk urában és A hobbitban – megszokhattuk és megszerethettük, ezért az egész történet tét nélkülinek tűnik, a drámai helyzetek nem születnek meg, és a szereplők is kartonfigurákként, mereven mozognak ide-oda a helyszínek között. Galadriel (Morfydd Clark), aki a legendárium egyik legfontosabb és legszeretettebb figurája, önmaga árnyékaként botorkál összevissza, és a szigorú nézésen kívül színészileg semmi dolga nincs. Ezen túlmenően, bár, mint fentebb említettem, konkrétan irodalmi műnek nevezhető alapanyag nem létezik a Másodkorról, csak vázlatos, felsorolásszerű leírások, mégis a sztori minden eleme egyetlen nagy kép része, és ehhez a nagy képhez új szereplőket, új cselekményszálakat hozzáadni a népes rajongótábor szemében eleve szentségtörés. A cselekményt összefoglalni nehezen lehet: Galadriel Szauront, a Sötét Úr szolgáját kergeti, aki megölte a testvérét, Elrond (Robert Aramayo), a féltünde úr IV. Dúrinnal (Owain Arthur), a törpherceggel jópofizik, a hobbitszerű gyaplábúak egy makogó öregembert találnak, aki egy meteorral pottyant a földre, és közben Délföldén a rendfenntartó tündék valamiért visszavonulnak az emberlakta településekről, és így tovább, számtalan szálon.

A nyolcrészes első szezon aztán valahol az ötödik rész közepe táján lassan elkezd fordulatot venni. A szálak lassanként összefutni látszanak, és a túl hosszúra, több mint négy epizódra nyúlt expozíció után a szereplők is elkezdenek életre kapni, a szituációk eleinte tétován, majd egyre magabiztosabban kialakulni. A hatodik részben egy horrorszerűen brutális és nagyon dinamikusan megrendezett-megkoreografált csatajelenetnek lehetünk tanúi, az epizód vége pedig felejthetetlen fordulatot hoz, ugyanakkor a sok félrebeszélés után olyan erővel csobbantja vissza a nézőt a Tolkien-kánonba, hogy attól a leggyepesebb rajongóknak is (mint e sorok írója) elakad a lélegzetük. Csak az a baj, hogy innen már csak két epizód van hátra a szezon végéig, hiába van ezeknek a minősége dramaturgiailag is jóval magasabb szinten, mint az előzőek, és hiába sikerült kifejezetten szépre és ütősre az évadzárás is, ez még mindig az eddig publikált anyag kevesebb, mint felét jelenti.

Nyolcból három rész tehát, ami részben tolkieni, részben pedig filmes (tévés) szempontból értékelhető, de a trend pozitív, hiszen rosszból halad a jó felé, és mindent egybevetve a sorozat nem érdemli meg azt a mesterséges gyűlöletkampányt, amit a különböző internetes felületeken folytatnak ellene egyesek. A lejáratás ellenére a második szezon munkálatai már elkezdődtek (pénz mindenképp van rá ugyebár), és a készítők ígérete szerint a cselekmény sokkal közelebb fog állni az ismert történethez. Adja Ilúvatar, hogy így legyen.

A gyűrűk ura – A hatalom gyűrűi (USA, Új-Zéland, 2022.)

Showrunner: J.D. Payne, Patrick McKay

Zeneszerző: Howard Shore, Bear McReary

Szereplők: Morfydd Clark, Lenny Henry, Markella Kavenagh, Robert Aramayo, Benjamin Walker, Ismael Cruz Córdova, Nazanin Boniadi, Charles Edwards , Daniel Weyman, Owain Arthur, Charlie Vickers , Lloyd Owen 

december 13, 2022 | Simon Judit | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

Liselotte az új váradi stúdióban

Szegény nő, élni szeretne, és nem tudja, hogyan kell. Férjet keres, szerelmet, tán szeretővel is megelégedne, de ebben sincs gyakorlata. Kiszolgálni tud, a hódításról nincs fogalma. Esetleg annyi, amennyit a szappanoperákból tanult, de az édeskevés. 

Liselotte tizenöt évig beteg rokonát ápolta, akitől megörökölte a lakását. Ezért élhet Pozsgai Zsolt színdarabjának címszereplője „láthatóan rendezett körülmények között”. Azt nem tudni, hogy a szerző jellemzése szerint „csinos, virágzásában lévő” 35 éves nő, csak ápolt, vagy munkahelye is volt, ahogy az sem derül ki, hogy a férjkeresésen kívül van-e más elfoglaltsága. Hogy a házasságon kívül más életcélja nincs, az biztos.

A nagyváradi Iosif Vulcan Társulat Până când moartea ne va despărți (Míg a halál el nem választ) címmel mutatta be Pozsgai talán legnépszerűbb darabját, aminek eredeti címe Liselotte és a május. 

Az előadásban a „rendezett körülmények” a vélhetően egyszobás, konyhás fürdőszobás, eléggé lepukkant, ósdi bútorokkal berendezett, giccses nippekkel teli lakást jelentenek. Úgy maradt minden, ahogy az idős rokon hagyta. Van ebben az agyoncicomázott térben valami szomorúság, kilátástalanság. Olyan minden mindegy, vagy ha úgy tetszik, jó ez így is. A térből hiányzik a vidámság. Igaz, Liselotte sem vidám, sőt.

Daniel Vulcu, az előadás rendezője az első jelenetben jelzi: a nő nagy álma, hogy menyasszonynak lássa magát: fehér ruha, fátyol, és minden, ami ezzel jár.

A párkeresési hirdetésre jönnek sorban a férfiak. Az előadásban mindegyik groteszk figura. Valamennyiük a maga drámájával, szorongásaival, rettegéseivel, durvaságával, kicsinyességével érkezik. A férfiak sem kevésbé magányosak, mint a nő, aki a lakásán fogadja őket. 

Liselotte pedig mindegyiküknek meg szeretne felelni. Nem ismeri sem önmagát, sem a világot, amely körülveszi. Utóbbi talán nem is érdekli, ő csak azt szeretné, hogy legyen mellette egy férfi, talán azért is, hogy végre nőnek érezhesse magát. 

Ismerjük el, ez nő – hogy is fogalmazzak finoman? – buta. Nem kicsit, nagyon. Egy legyintéssel lehetne elintézni az egészet, de azért nem ilyen egyszerű. Merthogy a közhelyek, amiket mond és gondol, az elkeseredése nagyon hajaz arra az egyre többet emlegetett kérdésre, hogy tájainkon mit vár el a társadalom, milyen szerepet szán a nőknek, illetve mit várnak el a nők önmaguktól. 

A társadalmi elvárások a férfiaknak sem tesznek jót. Mindegyik másképpen igyekszik megfelelni a „férfiszerepnek”. Sikertelenül. Magányos, az egyedülléttől, a csendtől rettegő emberek találkoznak. Egyikük sem a győztesek kasztjához tartozik. 

Kapcsolatteremtésre képtelen férfiak, illetve az érzelmeket a testiséggel összetévesztő nő nem a legjobb párosítás. Liselottenek még egy rendes szexparti sem jön össze. A férfiak elmenekülnek tőle, egy kivétel viszont szmokingban érkezik. És itt jönne a poén, ami maradjon titok azok előtt, akik még nem látták az előadást. 

Mindezek ellenére nem kell csehovi mélységeket elvárni sem a darabtól, sem az előadástól. Utóbbinak nem is állt szándékában lélektani drámává lenni, sokkal inkább társadalmi vígjátékká. 

Vulcu groteszk, néha abszurd helyzeteket teremt a realista szövegre, és ettől nagyon mulatságos az előadás. És miért ne lenne az? A veszteseket kinevetjük, nemde? Mert ameddig úgy hisszük, hogy rajtuk nevetünk, győzteseknek érezhetjük magunkat. Ami szintén nevetséges. Szóval nagyokat röhögünk magunkon. 

A darabot osztrák színészeknek írta a szerző, ezért a német hangzású nevek. A rendező belemegy a játékba és német zenével spékeli meg az előadást. Ugyanakkor ügyel arra, hogy kiderüljön: ez a történet itt és most játszódik.

A két szerep valóságos jutalomjáték a színészeknek. Răzvan Vicoveanu hat férfit személyesít meg, és egyik sem hasonlít a másikra. A figurái groteszkek, mégis hordoznak magukban valamilyen drámaiságot. A színész képes megmutatni, mi vezethetett ezen férfiak bukásához.

Giorgia Căprărin – aki egyúttal a darab fordítója is! – okosan, közvetlenül, túlzásoktól mentesen játssza el a butácska nőt. Lehetne a szomszédunk, észre se vennénk a kínlódásait. Esetleg az tűnne fel, hogy férfiak járnak hozzá. Căprărin Liselotteja új életre vágyik, de képtelen megváltozni. Vetkőzik, öltözik, de ruhái is éppen olyan unalmasak, mint ő maga. A színésznő játéka teszi, hogy két nagy röhögés között kicsit elszoruljon a torkunk. Vajon mi várhat erre kis nőre? 

A társulat a vadonatúj stúdióban játssza az előadást. A színház épületétől pár lépésre található egykori mozit alakították át és szerelték fel mindennel, ami a színházhoz szükséges. Megőrizte korábbi nevét: Transilvania teremnek hívják. És fényes, pompás, kényelmes székekkel. Sokáig kellett várni rá, de végre megvan. 

Nagyváradi Regina Maria Színház – Iosif Vulcan Társulat

Pozsgai Zsolt: Până când moartea ne va despărți (Liselotte și luna mai. Liselotte és a május)

Fordította: Georgia Căprărin

Rendező: Daniel Vulcu

Díszlet és jelmez: Oana Cernea

Szereplők: Giorgia Căprărin (Liselotte), Răzvan Vicoveanu (hat férfi)