Márton Evelin: Farkashab, Lector Kiadó, Marosvásárhely, 2022.
Minél több időt töltök itt bent, a Farkashabban, annál nagyobb bizalmat érzek felé. Nem, ez nem pontos, ez inkább valaminek az ismérve. Nem szembesít olyan önmagára vonatkozó elvárásokkal, ami számomra emberként is nyomasztó. Ha nehéz, hát legyen, és ne dörgöljem már minden nap a saját orrom alá ezt a tényt. Azt mondja Graubvogel úr, hogy a napló a múltbeli dolgok állását tükörként mutatja meg, ,,mintha tükörbe néznél, vagy annál is rosszabb” (39.) Nincs elvárás, van vállalás, önátadó narráció, amitől úgy támad élni kedvem, hogy mélyebben érzem, nem kell a felüdülést várni.
,,A létezés állandó átalakulás. Azt sem tudom, pedig időnként férfiak kérdezik vagy vádolnak azzal, hogy inkább Kafar-klánbeli vagyok, heves természetű, vad és konok, nem szelíd s kevés szavú kétvízközi. Mintha bárki is vádolható volna azzal, hogy miféle géneket örökölt, miféle traumákat, képeket, kifejezéseket, nótákat és pofonokat, betegségeket, hajlamot, hangszínt vagy szagot. A magam gondolata szerint magányos mesztic vagyok, bolyongásra született egyed, és semmiféle döntést nem kell hoznom.” (62.) A két világ egymástól való elszigetelése az egyik leghatározottabb döntés, ami végig fennmarad a regény folyamán. A Kafar-ház által adott identitás menekülőútként való feltűnése, vagy a kora gyerekkor idillje miatt egy-egy helyen felsőbbrendűként jelenik meg a városi pofonfák és zavaros ügyek mellett, akkor is, ha több passzusban billegteti ezt a narrátor, egyike ezeknek a fenti nem-önmeghatározás.
Az ismeretlen hangsoroknak és a gúnyneveknek tűnő megszólítások hozzájárulnak a regényvilág konkrét helyektől való eloldozásához. Ez nem teljes elszakadást hoz, hanem egy kiterjesztettséget: olasz, török, zsidó, román eredetű nevek lesznek az idegenül csengőkből, bensőségesen személyes becézések a közönségesnek tűnőkből. És társul a kirgiz teknős, az indián és a tuareg szavak által megidézett tágasság. Az azonosítás a szövegvilágból kilépve történhet meg, az ott talált nyomok összeolvasásából – Románia, Kolozsvár és a Falu. A szerzői életút sok helyen összecseng a narrátor tapasztalati helyzeteivel, de a fikció és valóság közötti határ meghúzásához mintha szándékosan hiányoznának az eszközök – miért ne lenne elég ez a világ, amit itt nyíltan és bizalmasan megkapok? A valós kihívásai közé tartozik egy viszony megfigyelése is, jelen esetben az olvasó és regény között: a mélyülő figyelemben hol indul meg az a bizalom, ami a szöveg végére megengedi a zárlat intimitását, gondolati érzékenységét?
A regényt nyelvi gazdagság jellemzi. Mégse, a nyelv személyes, de egyszerű marad, a mondatok dinamikája sajátos. A főszövegbe épített párbeszédek, sokszor ezeknek a parafrazált változatai pattogóvá teszik a történetmesélést, ropogósak, mint a pletyka megunhatatlan, rövid egységekre alapozó, önmagát újra és újra meghaladó struktúrái. Ezekben benne lakik viszont az egyes karakterek áthidalhatatlan magánya, magárahagyottsága, az önmagábazártság tehetetlensége. A hiány vagy épp a túltengés egyértelmű jellemvonása mindegyikőjüknek, a normalitás a belső ziláltsággal együtt megéltnek látszó furcsa derű.
A panasz, a mély csalódottság ismeretlenek itt. Mindeközben nem találkozom olyan életúttal, amelyik megnyugtató lenne. A narrátor először főleg a bizalmatlanság és hitevesztettség árnyalatait tanulhatja meg, fiatal felnőttként a bódulat változó arcát, a teste fölött gyakorolt hatalom kihelyeződését. A kiszolgáltatottság egy-egy elmesélt nem-esemény – mert mintha ebben a labilis világrendben az esemény megközelíthetetlen stabilitás lenne – részecskéiből áll össze, néhol viszont sűrűsödik. Az ötvenhatodik oldalon a korábban már a szabályszegésben kitartó bajtársakként megismert karakterek családi háttere ömlik rám. A passzus végére pedig megértem, mennyire érdektelen minden kicsapás, iskolai szidás, minden önpusztító viselkedés. Mégis, humor és nyomor egymást megengedő és fenntartó minőségekként tűnnek fel. A lábjegyzetek megtörik a kontinuitást, de önmaguk fonákjaként a legtöbb esetben nem változtatnak az olvasó tudásán, mintha a narrátor saját szórakoztatására iktatná be őket, az olvasó megtréfálására. Néhol szómagyarázatok, máshol magukat szómagyarázatnak mutató leírások, amik a lexikonok struktúrájában közölnek közönséges információkat. Több alkalommal is arra használja ezt a teret a narrátor, hogy megindokolja szóhasználatát, vagy épp hogy ennek látszatát keltse, pedig már tudja, hogy tudom, kire gondol és miért nevezi úgy, ahogy (például a bélyegek atyja lábjegyzetelése 113.). Jól elszórakozunk, ez jut eszembe, nincs izzadságszag, és azt tanulom a narrátortól, hogy nincs olyasmi külsőség, amiért érdemes megizzadni, az önmagunktól való rémület bármilyen kihívást meghalad.
Azon gondolkodom, mivel jár az újrajátszás gesztusa, mennyire foghatom rá, hogy ez egy újrakezdés. Tizenhat kis fejezetben futok neki újra a nyolcvanas, kilencvenes és kétezres éveknek, ezek alatt háromszor olvasható a Szinopszis alcím, önmagát felmentve a teljesség igénye alól, önmagától érthetővé téve, hogy az újrarendezés, a kiemelések új sora szükségszerű.
,,A kilencvenes évek már többször is megtörténtek, csak más volt a nevük, másabb a díszlet és a csomagolás. A népek elmeállapota az örök változatlan tényező a történelmi gépezetben.”(10.)
,,A kétezres évek már megtörténtek egyszer, csak nem úgy hítták őket. Az ámbráscetnek pedig annyi, együttérzek vele”(139.)
Graubvogel úr és Kheisal bácsi karakterén keresztül is hangsúlyossá válik az ismétlődő mintázatok jelenléte, mind újrajátszunk mindent, hát hogyne. De újra megszületni azt jelenti-e, hogy elszakadok az előző történetemtől? Mennyiben újszerű vagy épp ismétlődésre hajlamos? Hogyan születek újra ugyanúgy egy ismételten módosított, megtoldott, átrendeződő történetmesélésben? ,,Ha újjászületek, ismét indián leszek, tuareg, Kafar, kétvízközi, esendő, gyarló, akárcsak most.” (140.) – szól utoljára a narrátor. Az évszámok, a gyermek- és fiatalkor pontos évei és a korszakok magukon túlmutató információkat hordoznak. Aki tizenhárom, az nem egyszerűen tizenhárom, hirtelen a felnőttséget hozza magával, a szomszéd és a gyermek szerint is. A korszakok is kapaszkodóként lépnek használatba, amik az értelmezés keretének biztos látszatát adják. A Farkashab világában nem cselekedetek vannak, amik előremozdítják a kapcsolatokat és alakítják az énképet. Vannak szubjektív időegységek, amik magukkal rántják a történéseket, a karakterek pedig ennek elszenvedői és túlélői.