Címke: kritika

július 2, 2023 | Simon Judit | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

Kafka-kabaré: zavarba ejtő hitelesség

Nagyképűség lenne azt állítani, hogy a nagyváradi Szigligeti Társulat előadása nem hozott zavarba. Már a címtől sem érzem túl jól magam: Én, a féreg. Így, egyes szám, első személyben, hát kérem, márhogy én? Aztán meglátom a plakátot, ami tükröt ábrázol, ajaj, már megint megmutat magamnak, és az előadást még nem is láttam. Mondanom sem kell, milyen kíváncsian ültem be az új stúdióterem második sorába, alig vártam, hogy kezdődjön Kárpáti Péter Kafka-kabaréja.

Izgatottan néztem körül a zsúfolt teremben, megismertem a székeken, lépcsőn helyet foglalt színészeket, és azt is tudtam, hogy mi, a nézők is szereplői leszünk az előadásnak, a kabarénak pontosabban, ami műfaját tekintve gúnyos, humoros, zenével fűszerezett szórakoztató színház. 

Olvastam valahol, hogy miután Franz Kafka felolvasta barátainak Az átváltozás című írását, mindenki nevetésben tört ki. Nekem a hideg futkározott a hátamon. Azt is bevallom, hogy a neten ráakadtam Kárpáti szövegére, és elképzelésem sem volt, hogyan lehet ezt színpadra állítani.

Kovács D. Dániel budapesti rendező megmutatta, hogyan lehet, sőt kell korszerű, érdekes, izgalmas, nevettető, meglepetésekkel teli előadást alkotni az Én, a féreg című műből. 

A színpadon az üvegfal/ajtó ragadja meg a figyelmem, mögötte szerény berendezésű szoba, előtte egyik oldalon létra, másikon alacsony polc. Olyan az egész, mint egy lakás, amelynek az egyik helyisége a nézőtér. Utóbbi Gregor szobája, azé a fiatalemberré, aki egy reggel arra ébred, hogy féreggé változott. Vagy bogárrá, talán százlábúvá. 

Adott a hagyományos család: apa, anya, lányuk, fiuk. Utóbbi az egyetlen kenyérkereső, a ház ura viszont az apa. Ott élnek a zárt ajtó mögött, saját világukban, kételyek, gondolatok, kitekintés nélkül. Gregor, a fiú dolgozni jár, neki ez az élete. Amikor átváltozik, a legnagyobb gondja, hogy nem mehet be dolgozni. Pedig maga a Cégvezető is meglátogatta a családot, ami ugye nem semmi. 

Az előadás a bogárrá változott fiú környezetének a reakcióit, viselkedését taglalja. Azt, ahogyan a tisztes polgárok viszonyulnak a mássá lett Gregorhoz, a döbbenetet, az elutasítást, hogy ez megtörténhet a családjukban. 

„A mi családunkban nem eszünk szart” – jelenti ki dühösen az Apa, amikor megtudja, hogy a másik szobában nyüzsgő, furcsa hangokat kiadó bogár mindenféle levéllel, rothadékkal, sőt a saját ürülékével táplálkozik.  

Undorodnak ettől a bogártól, féregtől, aki rágni kezdi jól megszokott, üres életüket, aki kinézetre, szokásait tekintve és mindenben átlényegült. Semmiben sem hasonlít rájuk. A Cégvezető (ifj. Kovács Levente) megpróbál píszí lenni, de az undort nem tudja leplezni. Az Orvos (Szotyori József) egészségesnek nyilvánítja a fiút, az átváltozás nem betegség. Rendesen érzéketlen, meg sem kérdezi, hogy és miért történhetett. Roland (Balogh Attila) félelmetes bogár, féregírtó, kegyetlenül vidám bohóc, besegít a „probléma megoldásába”.

Az Apa (Dimény Levente) elutasítja, majd beletörődik, de továbbra is haragszik az igazságtalanságért, ami szerinte érte. Kapcsolata a fiával sohasem volt felhőtlen, Gregor levélben közli vele sérelmeit. Az Anya (Tóth Tünde) elkeseredetten eteti, sajnálja, titokban szereti is a gyermekét. Grete, a testvére (Trabalka Cecília) megijed, fél, felháborodik, nem érti. Ingrid (Tasnádi-Sáhy Noémi), a kacér szerelme elfogadni tűnik, nem undorodik a bogárrá változott szerelmétől. Mert a szerelem, az szerelem. 

Gregor (Tőtős Ádám) nagy gondja, hogy nem mehet dolgozni, rejtőzködik a család, a világ elől, élni próbál, mert élni kell. Kommunikálni is igyekszik, de nem értik, amit közölni szeretne. A féreg is vágyik a szeretetre, a megértésre, de hellyel-közzel megérti az elutasítást, az undort. Nem érti Ingridet, a szép lányt, aki mégis közeledik, aki elfogadja. Gregor emberként sem tapasztalta meg a feltétlen szeretet a családban. 

A szereplők a nézők között járnak, játszanak. A család tagjai is elvegyülnek köztünk, miután kinyílik az ajtó, kapcsolatot teremtenek velünk. Mert kérem, ha tetszik, ha nem a féreg mi vagyunk. Hozzánk beszélnek, nekünk magyaráznak, minket nem értenek, tőlünk undorodnak. Egy Néző (Kocsis Gyula) néha belekotyog, méltatlankodik, nem tetszik neki, amit a színészek játszanak. Amikor hirtelen sötét lesz, én sem érzem túl jól magamat, hallgatom a részben improvizációs szöveget, legyen már végre világosság, a sötétben akármi történhet. A Néző próbál kimenekülni, de a fényben sem sikerül, minden ajtó zárva. Itt maradtunk bezárva, önmagunkba és önmagunkkal, féreg mivoltunkban, az elutasító környezetben, szóval nincs menekvés. Mitől válunk állatokká, mi emberek? Mitől válunk férgekké? Ezek a darab kérdései, válasz persze nincs az előadásban, ezt nekünk kell kideríteni elsősorban önmagunkba nézve.

Érkezik a média is, a 15 perc hírnév, a celebbé válás lehetősége, ami mindenkit lázba hoz, csak Gregort hagyja hidegen. 

Felkavaró és mulatságos előadás az Én, a féreg. Zavarba ejtő. Hahotáztam, máskor megdermedtem. 

A rendező a groteszket, a szürreálist, az abszurdot ötvözi, komédiába rejti a tragédiát, anélkül bármelyik momentum mesterkélt lenne. Mindennek megvan a maga helye, oka, értelme. Mindez, valamint a tökéletes szereposztás, a nagyszerű színészi alakítások, a kifejező zene, a szuggesztív díszletek és jelmezek teszik zavarbaejtően hitelessé. Kovács D. másik bravúrja, hogy pillanatig sem lépi át a jó ízlés határát. 

*      

Nagyváradi Szigligeti Színház – Szigligeti Társulat 

Koprodukciós partner: Szentendrei Teátrum

Kárpáti Péter: Én, a féreg

Kafka kabaré – Franz Kafka: Az átváltozás című elbeszélése nyomán 

Rendező: Kovács D. Dániel

Dramaturg: Bíró Bence

Díszlettervező: Szakács Ferenc

Jelmeztervező: Bajkó Blanka Alíz

Zeneszerző: Trabalka Cecília

Sound designer: Hodu Péter

Szereplők: Tőtős Ádám (Gregor), Dimény Levente (Apa), Tóth Tünde (Anya), Trabalka Cecília (Grete), ifj. Kovács Levente (Cégvezető), Szotyori József (Orvos, Kalauz), Tasnádi – Sáhy Noémi (Ingrid), Balogh Attila (Roland), Kocsis Gyula (Néző)

Fotók: Vígh László Miklós 

június 28, 2023 | Kaupert Renée | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

Előhegyfoki múltidéző

Alapításának 900. évfordulóját ünnepelte 2001-ben a premontrei kanonokrend – ez adta az apropóját annak, hogy Molnár Judit közíró, tanárnő interjút készítsen Fejes Rudolf Anzelm váradhegyfoki apáttal, prépost-prelátussal. Az első találkozás után arra jutottak, a téma mélyrehatóbb és érdekfeszítőbb annál, hogy csupán egy újságcikkben vesézzék ki. Így „született meg” a Kilenc évszázad hit és kultúra. A váradhegyfoki premontrei prépostság története című „beszélgető-könyv”, melyet márciusban mutattak be a premontreiek Úri utcai széktemplomában. Nyilván, hogy ott, hol máshol? – gondolhatja az olvasó, pedig a szomszédos Mihai Eminescu Főgimnázium, az egykori Pázmány Péter Nagyváradi Premontrei Főgimnázium díszterme is lehetett volna a helyszín. Hogy miért nem így történet, arra maga a Holnap Könyvek Kiadó gondozásában megjelent könyv a válasz. 

Napjainkban a rend közel kétezer taggal rendelkezik, és szinte minden kontinensen jelen van. Igaz ugyan, hogy nem nagy létszámú közösségek ezek, de létezik premontrei jelenlét. Mint reguláris kanonokok, a liturgia ünnepélyes végzése a fő feladatuk, ugyanakkor a népért való imádkozás. A lelkipásztorkodás az elsődleges karizmájuk, a más földrészeken élő premontreiek ezt gyakorolják. Viszont az Egyesült Államokban, Belgiumban és különösen a Magyar Cirkáriában tanítással is foglalkoznak, iskolákat működtetnek. Ez egy másodlagos karizma, amit szívesen vállalnak, hiszen Jézus is az örömhírre tanította az embereket. Ahogyan a kötetből is kiderül, Váradhegyfok avval büszkélkedhet, hogy a rendalapító Szent Norbert életében alapították, méghozzá Premontréből, az anyamonostorból, a rendi hagyományok szerint 1130-ban. 

A kiadvány a váradhegyfoki alapítás előzményeit is taglalja, illetve azt, hogy az adott körülmények közt milyen közéleti szerepet töltött be Váradon a hegyfoki prépostság, melynek históriájában már a középkorban is vannak mélypontok és magaslatok is. A török dúlás után nyugalmasabb idők következtek, hogy aztán következzen a II. József-féle abolíció és az újabb kezdet – immár a tanítás jegyében, melynek virágkora a 19. század második felétől az első világháborúig terjedt. Fejes Rudolf Anzelm kitér a premontrei oktatás sajátosságaira, ami elsősorban nevelő és didaktikai többletet jelentett. „A premontrei nevelés elsősorban magas erkölcsi szintre való emelést jelent, az iskola címerében egy VV betűpár jelzi a nevelés jelmondatát: Virtute vinces, azaz Erényben győzni fogsz”, magyarázza a virágkorról szóló fejezetben az apát. A 20. században ismét keresztutat voltak kénytelen járni a premontreiek – az államosítástól napjainkig, – melynek utolsó stációja még mindig nem tűnt fel a láthatáron…

Két érdekes fejezet foglalja időrendi keretbe a kötetet: a szerzetesség kialakulása a történelem folyamán, illetve Molnár Judit gondolatfüzére arról, hogy mi történne, ha…, a premontrei rend visszakapná az egykori főgimnáziumát, ezáltal ismét lehetősége adódna arra, hogy iskolát működtessen.

Fontos kiemelni, a mű nem történelemkönyv, hiszen mint az előbb jelzett elmélkedés is mutatja, hipotézisek is olvashatóak benne. Talán nem annyira köztudott, de a váradi premontrei széktemplomot eredetileg a pálosok építették: ennek nyomai most is fellelhetőek, a nevezetes faragványokról készült reprodukciókat Géczi Zsolt készítette. Függelék közli a Nagyváradi Premontrei Főgimnázium igazgatóinak és tanári karának névsorát az 1900 és 1948 közötti időszakból. Érdekes adalék, hogy a premontrei paptanárokon kívül világi tanárok és más felekezetű vallástanárok is tanítottak ott, köztük Juhász Gyula költő. A Főgimnázium sok ismert egykori végzőse közt említhetjük Bíró József művészettörténész, Gozsdu Manó jogász, Mocsáry Sándor entomológus, Osvát Ernő szerkesztő, Ritoók Zsigmond orvos vagy Salamon László költő nevét.

június 20, 2023 | Bozsódi-Nagy Orsolya | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

Létkérdések Guinness mellett

Martin McDonagh: A sziget szellemei 

Úgy tűnik, Martin McDonagh még mindig túl valamilyen az Oscarnak – túl kicsi, túl független-ízű, túl kevés szereplős, túl Martin McDonagh. A sziget szellemei (The Banshees of Inisherin) csapata kilenc jelölésből egyetlen díj nélkül távozott az idei gáláról, de az ír színházcsináló és forgatókönyvíró-rendező negyedik nagyjátékfilmje egy filmes szempontból is egyre érettebb és biztosabb kezű alkotó újabb szívvel és lélekkel teli, maradandó embermeséjeként így is emlékezetes marad.

Ahogyan azt eddigi filmjeiben is tette, McDonagh most is személyes történetbe desztillálja az élet és általában a létezés nagy kérdéseit, nyakon öntve egy jó adag szimbolizmussal, és megszórva egyetlen, elegáns csipet mágikus realizmussal. A sziget szellemei esetében a cselekmény helyszíne egy fiktív, vadregényes ír sziget, amelyen a szomszéd azt jelenti, hogy mindössze három dombot kell megmászni, hogy valaki elérjen a másik házáig. A vegyesbolt csak jóval nehezebben megközelíthető, elérhető közelségben van azonban a sziget társadalmi életének erőközpontja, a kocsma. A sziget népsűrűsége az átlagnál tehát jóval alacsonyabb, a merítés minimális, így nem csoda, hogy olyan valószínűtlen barátságok is kialakulhatnak itt, mind a Pádraic (Colin Farrell) és Colm (Brendan Gleeson) közötti. Pádraic minden tekintetben egyszerű pásztorember, akinek nincsenek Inisherinen túli álmai. A nála nagyjából egy generációval idősebb Colm azonban más, ő művészetében találná meg léte értelmét élete alkonyán, mégpedig kizárólag abban, még akkor is, ha ez a művészet mindössze kocsmai hegedülést jelent. Minden magyarázat nélkül „szakít” hát addigi legjobb barátjával, Pádraickal, hogy ezentúl csak az alkotásnak szentelhesse energiáit. Ez az eseményeket elindító konfliktus, pontosabban inkább az, hogy Pádraic képtelen elfogadni a cserben hagyást. Természete nem engedi, hogy magasztosabbnak, fontosabbnak tartsa a művészetet, mint az emberi kapcsolatokat – ugye, hogy akaratlanul, pusztán a cselekmény narratív exponálása közben már el is jutottunk a nagyobb, univerzálisabb problémafelvetéshez?

A film eredeti címe nem pusztán szellemekre, hanem a kelta mitológiában megjelenő halálhozó, halálbejelentő női szellemekre utal. A halál, az élet végességének jelenléte állandó a filmben éppúgy, mint valóságunkban. Egyszerre szomorú, ugyanakkor a legerősebb motivációs forrás ez a végesség. Hiszen ha örökké élnénk, fontos lenne-e még egyáltalán, hogy a szokott időben, délután kettőkor tudunk-e találkozni a barátunkkal egy pohár Guinness mellett vagy sem? Ha nem tudjuk, hogy egyszer az egésznek vége lesz, van-e tétje annak, hogy szóba áll-e még velünk az az ember, aki talán mindenben a szöges ellentétünk, de akin kívül (egyszer csak már) senkink nincs? A banshee szimbolikus alakját McDonagh egy feketébe öltözött, rémlátomásokat károgó öregasszony képében be is hozza a filmbe, és ez a figura végigkíséri nemcsak a történetet, hanem magukat a szereplőket is. De nemcsak a haláltündér-halálboszorkány alakja emlékeztet folyamatosan az emberi lét mulandóságára, hanem a szomszéd szigeten még mindig zajló ír polgárháború is, amelynek zaja néha áthallatszik Inisherinre. Mintegy száz évvel ezelőtt, a háború utolsó hónapjaiban vagyunk. Az információ nehezen ér el egyik szigetről a másikra, Inisherin lakosai jelentős részének halvány gőze sincs, miért és kik ölik egymást odaát. Mi marad hát nekik egyéb, mint egy-egy pohár sör egy jó baráttal? És mi marad, ha azt is elveszítik?

Az Erőszakikból (In Bruges) ismerős Farrell–Gleeson páros közötti kémia jól ismert, tudván, hogy már 2008-ban is legjobb barát–legjobb ellenség párost alakítottak, kettősük annál is valóságosabbnak tűnik. Itt is érzelmi kazánházként viszik előre a történetet, játékuk és általánosabban értelmezett színészi eszköztáruk ebben az esetben is nagyon szépen harmonizál McDonagh filmről alkotott elképzelésével: a (sokszor igencsak fekete) humor, a tragikum és a végtelen humanizmus szimfóniája szólal meg, itt-ott az erőszak meghökkentő felhangjaival pontozva, csak a miheztartás végett. 

A rendező filmjei színészközpontúságukról híresek – a legrangosabb filmes díjakat is színészei szokták elnyerni, gondoljunk csak Frances McDormandra és Sam Rockwellre a Három óriásplakát Ebbing határábanból, amelyről korábban már olvashattak kritikát lapunk hasábjain), és nincs ez másképp most sem. A szűkös szereplőgárda káprázatos mellékszereplőkkel egészül ki: ha másnak nem is, legalább Barry Keoghannek díjjal kellett volna távoznia az Oscar-átadóról a falu bolondja szerepéért. Ez a hányattatott sorsú ír karakterszínész az egyébként is ragyogó szereposztás legmegrázóbb figuráját formálja meg olyan természetességgel és hitelességgel, hogy szinte azt is nehéz elhinni, hogy nem önmagát alakítja. 

Martin McDonagh színházi munkáit egyébiránt tájainkon is előszeretettel állítják színpadra, a Leenane szépét tavaly tavasszal mutatta be a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház, Az inishmore-i hadnagy (más fordításban Az alhangya) című darabját pedig Locotenentul din Inishmore címen, román nyelven jelenleg is játssza a nagyváradi Regina Maria színház.

június 11, 2023 | Lovassy Cseh Tamás | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

A megfenyítés napja

Az a baj a zsenikkel, hogy sűrűn van vagy lesz igazuk, de mi koncentráljunk most csak e második, baljós eshetőségre. Romeo Castellucci, a kortárs (világ)színház megkerülhetetlenje, ugyanis rendezőként (valamint díszlet-, jelmez- és fénytervezőként) látja a jövőt, vagy legalábbis képes az érthetetlennek mondott jelenkori viszonyrendszerek és (elkövetkező) válságok elmélyült értelmezésére, valamint előrejelzésére. Mi mással lehetne magyarázható, hogy jóval a világjárvány és Ukrajna lerohanása előtt a fejébe vette, hogy Gustav Mahler II., „Feltámadás” szimfóniáját egy olyan színpadi produkció keretében játszatja el (az Aix-en-Provence-i Fesztiválon), mely során a nézők egy tömegsír sokkolóan élethű kihantolásának lehetnek szemtanúi. (A produkció egyébként kifogástalan minőségben és egy egyszerű, ingyenes regisztrációt követően megtekinthető a www.arte.tv internetes oldalon.) Persze bárki mondhatná, hogy Castelluccinak mindössze „szerencséje” volt, a valóság pedig – amint az olykor előfordul – egyszerűen csak beérte a színházat, de aki látta március 31-én a temesvári Mihai Eminescu Nemzeti Színházban is bemutatott BROS (a „testvérek” angol megfelelője) című munkáját, joggal érezheti, hogy ez a totális színházcsináló, aki ellen tüntettek már keresztény fundamentalisták, aki újra és újra sokkolja, kizökkenti, de mindig egyenrangú félként kezeli nézőjőt, mintha kimért kétségbeeséssel irányítaná az előadását fürkésző tekintetek és az azt érteni vágyó agyak fókuszát egyetlen kérdéskörre: az elkerülhetetlen (isteni?) büntetésre, melynek eszköze az ember mélyéből felpárálló és a globális életeseményeket mindinkább kitöltő erőszak.

A BROS esetében kerülöm, hogy a produkció úgynevezett „cselekményét” ismertessem. Egyrészt azért, mert ilyen nincs is (helyette vannak egymást követő, többnyire néma jelenetek, melyek képi idézetekként és asszociációs forrásokként működnek), másrészt mert az előadás belső szerkezetének sajátja egyfajta titokzatos meglepetésszerűség. A produkciót ugyanis minden helyszínen más és más szereplőgárda adja elő: a bemutató előtt castingot hirdetnek, mely során 23 férfit (18 és 80 év közöttieket) válogatnak ki (a majdani szereplőknek nem kell – sőt – színészeknek lenniük), majd az egyforma rendőrruhába öltöztetett civilek egy szerződést írnak alá (ennek tartalmát a nézők is megkapják), melyben vállalják, hogy – néhány előzetes próbát követően – szigorúan betartják az abban meghatározott viselkedési szabályokat, valamint azt, hogy a valós időben, egyenként, fejhallgatókon keresztül kapott (és a nézők által nem hallott) parancsokat végrehajtják. Jól látható: rafinált belső szabályrendszer működteti a kevés próba és az úgynevezett „civil jelenlét” ellenére is mérnöki pontossággal működő produkciót, melyből, ha csak néhány pillanatot is emelek ki, talán érezhetővé válik az a jóízlésű szellemi és fogalmazásmódbeli igényesség, mely jellemzi az alkotót és alkotását.

Egy: a bibliai környezet. Az előadás kezdetén önmagát működésbe hozó, majd fülsiketítő indusztriális hangokat szóró gép elhallgat, majd egy hófehérbe öltözött öregember (Valer Dellakeza, a craiovai Marin Sorescu Nemzeti Színház színésze, aki a produkció állandó szereplője) Jeremiásként szólal meg a csak alig néhány, funkcionalitásában is tökéletesen megalkotott díszletelemet elénk táró játéktérben. Hogy honnan tudjuk, ki a megszólaló? A nézőtérre érkezők az előadáshoz tartozó szórólapokat kapnak, melyeken Jeremiás próféta könyvéből találhatók idézeteket, egy másikon pedig a már említett szerződés és néhány latin nyelvű mottó. A Bibliából származó passzusok a produkció egészének megkerülhetetlen értelmezési keretet kölcsönöznek. „Gyomlálj és rombolj, pusztíts és szétszórj, építs és ültess” – adja parancsba az Úr a tanítás szerint Jeremiásnak, aki hirdeti Jeruzsálem pusztulását, s vállalja az ezzel járó következményeket. Mindez azonban az előadásban – így és ilyen narratív formában – nem jelenik meg. Helyette a Jeremiás-történet és a Bibliából származó idézetek vezetik rá a nézőt, hogy a színpad eseményeit abba a kontextusba helyezzék, melynek sajátja a bűnös népre mért isteni büntetés, „az ország egész lakosságára” törő veszedelem, a „más isteneknek” tömjénezése, a kietlen pusztává tett, gyönyörű, ám feldúlt birtokok, a „teljesen elpusztult”, magára hagyott ország, a békesség teljes hiánya, a bosszú, a csatakiáltás, a szégyenkező ércöntő, a kalapács és a harci fegyver, az összezúzott népek és testek, a megfenyítés eljövendő napja – egyszóval mindaz, ami Jeremiás könyvében írva vagyon, s ami jelenünk–jövőnk kijózanító valósága. Castellucci – szokásához híven – úgy helyezi biblikus kontextusba a színpadi eseményeket, hogy azok nagyon is evilágiak és aktuálisak maradnak. Úgy beszél – szavak nélkül, tablószerű képi fogalmazásmódban – büntetésről, hogy valójában a láthatatlan (isteni vagy a rendőrök fülébe parancsokat suttogó) hatalom emberen, végső soron pedig az emberi testen elkövetett erőszakosságát mutatja be, igen, a maga nyers és felkavaró módján. 

Kettő: a politikai környezet. Mert akarva-akaratlanul is adja magát az az olvasati lehetőség, hogy a színpadon megjelenő, a parancsokat rezzenéstelen arccal végrehajtó rendőrsokaság (és egy alkalommal egy rendőrkutya) láttán az állami erőszakszervezetekre, áttételesen pedig a politikai hatalomra asszociáljunk. (E tevékenységünket pedig egyébként és az előadás teljes időtartama alatt elvárja tőlünk Castellucci.) E szöveg keretei nem teszik lehetővé, hogy bővebben kitérjünk az állam, az erőszakszervezetek, a társadalom és úgy általában az erőszak és (megelőlegezett társadalmi) bizalom kapcsolatára – erről Jan Philipp Reemstma egyébként is kimerítően értekezik Bizalom és erőszak című munkájában –, de attól mégsem tekinthetünk el, hogy a produkció egy olyan többet és jobbat remélt korban tárja nézői elé a maga militáns kegyetlenségét, amelyben az óceánon túl nemrég még polgárháborús állapotok uralkodtak a rendőri brutalitás (és úgy egyébként az általános elnyomás) eredményeként. Az egymást követő jelenetek olykor az irónia (a hosszan és módszeresen agyonvert áldozatot a Rembrandt-képbe felfejlődött rendőrök dr. Tulp-ként vizsgálják), máskor pedig épp a szertartásosság (hódolat egy arctalan, mechanikusan mozgó báb előtt) eszközével világítanak rá a hatalom–ember–erőszak hármasának problémakörére, egy percre sem adva látszat felszabadítást a néző belső kérdésfeltevéseinek szükségessége alól. Igen, ilyen az, ha az alkotó komolyan veszi és felnőt partnereként kezeli közönségét. 

Három: ami várható. Castellucci úgy hajol antropologikus kíváncsisággal (ismét) az emberi természet fölé, hogy maga a színpad lesz nagyítójává, a lencse túloldalán felsejlő világ pedig színházi értelemben nagyon is, úgy egyébként, megélt, mindennapi valóságunkra vonatkoztatva pedig egyáltalán nem nyeri (nem nyerheti) el tetszésünket. Úgy beszél a kilátástalan brutalitásról és erőszakról, hogy – a bibliai kontextus felől olvasva – sejtjük: a proszcéniumon túl lezajló események nemcsak jelenünk hű másai, hanem a beígért isteni büntetésből vagy épp a világpolitikai folyamatokból és kultúrharcokból eredő, még embertelenebbnek ígérkező jövőnk. Hogy mindezek fájdalmasan bénító felismerését követően mégis értelmét leljük a másnapi ébredésnek, ahhoz épp Castellucci termékeny működése ad(hat) kapaszkodót, főként, ha interiorizáljuk a Nietzsche-i gondolatot, miszerint a művészet azért van, hogy ne pusztuljunk bele az igazságba.

Olaszországi Societas

BROS

Szerző, rendező, díszlet-és jelmeztervező: Romeo Castelluci 

Dramaturg: Piersandra Di Matteo

Zeneszerző: Scott Gibbons

május 17, 2023 | Simon Judit | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

Látogatás a Nopcsa-revűbe

Bevallom, mindeddig a Nopcsa Ferenc nevezetű, nemesi családból származó magyar, osztrák, néha román (mikor, hogy kívánták az érdekei) nemzetiségű tudós, kalandor, kettős kém kimaradt az általános műveltségemből. Pedig egyik kedvenc korszakomban a 19. század végén, 20. század elején élt, dolgozott, felfedezett, írt, utazott, szeretett és gyűlölt, sőt majdnem Albánia királya lett ez a nagyon izgalmas ember.

Hálás vagyok Gianina Cărbunariunak és Boros Kingának, amiért felfedezték nekem, és hálás az előadásért, amit alkottak Nopcsa összetett, ellentmondásos személyiségére építve. 

Természetesen nem csak Nopcsáról szól a produkció, hanem a saját koráról és mi korunkról, az elfogadásról és az elutasításról, a szerelemről és a bűnbakkeresésről. Az emberről, akiben benne lakik a jó és gonosz, a képmutatás és az őszinteség, a tudás- és a hatalomvágy. 

Nopcsa Ferenc olyan családban nőtt fel, ahol a férfi az úr, ahol a nő csak akkor érvényesülhet, ha „jól” megy férjhez. A húga hangzatos nevű családba házasodott, ezért lett „valaki”, nem pedig festőművészként, akinek képeit Londonban állították ki. Nagybátyja, színházi intendánsként finoman fogalmazva is zaklatta a nőket, öccse a fehérterror idején azzal vált hírhedtté, hogy megölte a Magyar Nemzet napilap akkori főszerkesztőjét. Míg Ferenc ellentmondásos személyiséggé, kalandorrá, nemi identitását tagadó, ugyanakkor nagytudású paleontológussá lett. Ja, és a nagypapa, aki maga volt Facia Neagra, és papa, akinek sikerült keményen uralni az egész családot. 

Kalandos élete Dél-Erdélyben kezdődött, ahol a húga birtokukon megtalált egy őslénycsontot, Nopcsa Ferenc pedig összerakta belőle a Dinosaurus Dacust, amit később, a korabeli tudományos világ tiszteletére nevezett el Magyarosaurus Dacusnak. Az előadás címe tehát nem fikció, ahogy az elhangzott szövegek sem Cărbunariu találmányai, hanem hiteles dokumentumok, részben pedig a kalandor tudós naplójának részletei. Boros Kinga dramaturg és fordító több száz oldalt olvasott el, fordított le a szerzőnek, aki az előadás rendezője is.

Cărbunariu, Boros és a Szigligeti Társulat ezekből a hiteles szövegekből állították össze az előadás partitúráját, amelyhez Trabalka Cecília komponált izgalmas zenét. 

Kétdimenziós díszletek, vetített képek, dokumentumok, színes 21. századi, fiatalos jelmez, színészek alkotta zenekar, DJ a keverőpultnál (maga a zenei anyag szerzője), rap, mozgás, tánc, őrület, humor és dráma, nevettető és megrendítő szövegek, szuggesztív játék, gyors váltások teszik izgalmassá, érdekessé az előadást. 

A szerző-rendező Nopcsa személyiségének összetettségét, ellentmondásosságát használja arra, hogy megismertesse a jogosan elismert, és jogosan elutasított kalandor tudóst és egyben a kort, amiben élt, és a kort, amiben élünk: szétbontja, és a főhős karakterének egy-egy szegmensét játssza el. Megjelenik a tudós, a vadász, a törtető, az Albániában harcoló, és királyi ambíciókat tápláló, a sértett, frusztrált, az antiszemita, a román pásztorként kémkedő Nopcsa, magyar és osztrák változata is, és megjelennek titkolt férfiszeretői. Velük és általuk lepereg a belle epoque, ami, ha közelről nézzük, nem is olyan szép. S anélkül, hogy ujjal mutogatna ránk, utal arra, hogy a mi korunk sem mentes a múlt század csúnyaságaitól, a másság elutasítása, a háborúk, a politikai kalandorság és sok minden más is, itt van közöttünk. Az előadás utolsó monológjában ott rejlik az alkotók gondolata korunkról. 

Cărbunariu előadásához eszközül az általam nagyon kedvelt elidegenítési színházat választotta. A színészek be- és kilépnek szerepeikből, hogy aztán ismét más karaktert öltsenek magukra. Nehéz feladat a művészeknek, de többségük remekül veszi az akadályokat. Szöveget mondanak, énekelnek, táncolnak, de ami különös teljesítményt igényelt részükről, azok a váltások. Nemcsak szerepeket, hanem egyetlen monológon belül érzelmeket és értelmezést. Egyetlen alakításra sem lehet rossz szavam, de különösen tetszett Tóth Tünde, Dimény Levente, Tasnádi-Sáhy Noémi, Scurtu Dávid, Trabalka Cecília, Csatlós Lóránt. 

A rendező sem könnyítette meg a maga munkáját, hiszen akár bravúrosnak is mondható, ahogy a filmszerű, előre bekonferált jelenteket összefogja, és egységes, koherens, szellemes, hatásos előadást alkot belőlük. 

Fontos fejleményt jelent, hogy a Magyarosaurus Dacus előadás a Szigligeti Társulatot feltette a romániai színházi térképre, hiszen szinte biztos, hogy soha ennyi méltató kritika egyetlen váradi magyar nyelvű előadásról nem jelent meg a román lapokban, s ha nem is ilyen mértékben, de a magyarországi sajtóban is elismerően írnak róla.

Nagyváradi Szigligeti Színház – Szigligeti Társulat 

Gianina Cărbunariu: Magyarosaurus Dacus

Írta és rendezte: Gianina Cărbunariu

Fordító és dramaturg: Boros Kinga

Díszlet- és jelmeztervező: Irina Moscu

Zene: Trabalka Cecília 

Nopcsa band: Dimény Levente, Szotyori József, Trabalka Cecília

Rap: Szotyori József

Színpadi mozgás: Dimény Levente

Video- és lighting design: Cristian Niculescu

Szereplők: Csatlós Lóránt, Dimény Levente, Fodor Réka, Firtos Edit, Gajai Ágnes, Hunyadi István, Kocsis Gyula, Kovács Enikő, Scurtu Dávid, Szabó Eduárd, Szotyori József, Tasnádi-Sáhy Noémi, Tóth Tünde, Tőtős Ádám, Trabalka Cecília

Fotók: Vígh László Miklós

március 23, 2023 | Mikola-Nyíri Emese | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

A szomorúság háromszöge

Svéd filmszatíra, 2022. 

Írta és rendezte: Ruben Östlund

Minden ember egyenlő – hangzik el a film elején egy divatbemutató szlogenjeként, de a nézőtéren és a kulisszák mögött egészen más történeteket látunk. Emberi testeket dísztárgyként szemlélő megbízók, és csettintésre különböző érzelmeket mímelő modellek sivár hétköznapjait. A film egy modell-és influenszer pár, Yaga és Carl történetével indít. Őket kísérve ismerjük meg az eseményeket, és a zárójelentben is ők láthatók. Yaga, az értékek és érzelmek nélküli, teljesen üres ember. Egyetlen célja, – a kifejezés konkrét és jelképes értelmében is – hogy semmiért se fizessen. Carl szeretne érzelmi kapcsolatot kialakítani vele, de Yagában nincs erre semmi fogékonyság.  A film elején van egy önreflexív mondata: Én nem tudok mást, csak manipulálni. Ezt demonstrálja is, nem lojális a párjához, mégis mindent elvár tőle. 

– A férjem megveszi ezt a luxushajót, és azt akarom, hogy az egész személyzet velem szórakozzon, pezsgőzzünk és csúszdázzunk a medencékben! – kiállt fel az idős milliárdos hölgy. Minden ember egyenlő! – hangzik el másodjára a milliárdosnő kijelentéseként, miközben zsarnokként parancsolgat az ijedt alkalmazottaknak. Már egy bátor sincs, aki elmondaná neki, hogy megromlik a frissen hozott hal és tenger gyümölcse, megbolondulnak a hajót irányító műszerek. Féltik az állásukat, az elmaradt borravalót és beindul az önpusztító szórakozás, hogy egy álprobléma megoldásával mindenki a vesztébe rohanjon. 

A kiszolgáló személyzet alattiak, a műszakiak, a vécé- vagy krumplipucolók, a hajó és a társadalom alján rekedtek, látják azért, hogy ebből mi lesz. De hiába szólnak, őket nem veszi figyelembe ez a sajátosan értelmezett szabadság, ez az alapjában kegyetlen és manipulatív, de általuk szépnek és jónak kikiáltott rend. 

A filmben van egy kifejezetten undorító, hosszasan undort keltő jelenet. A szatírának ez a csúcspontja és fordulópontja is egyben. Nem vagyok az az ember, aki élvezi a gyomorforgató jeleneteket, viszont itt már minden annyira a végletekig eltúlzott, hogy a végén még a szépséget is felfedezzük benne! Ruben Östlund annyira el meri vinni a nézőt is a tűréshatárig, hogy egy adott pillanatban a gyomorrontás kínja világfájdalommá válik, és a filmvászon romantikus, apokaliptikus festménnyé. 

A kapitány és a hajó tulajdonosa lerészegednek. A kapitány szegény amerikai és bősz marxista, a tulaj orosz üzletember és természetesen a kapitalizmus híve. Vitatkoznak, Marx és Kennedy idézeteket olvasnak fel a telefonjaikból, miközben az utasok már mentőmellényben sírnak, hánynak, kapaszkodnak. A részegség egymást megszeretgető fázisában előkerülnek a vállalt politikai nézetek mögötti mozgatórugók, az érzelmek, életesemények.

Anyám vigasztalhatatlan lett Martin Luther King meggyilkolása után… De rájöttem, hogy a ravaszt az én kormányom húzta meg! Az én kormányom gyilkolta meg Malcom X-et, a Kennedy fivéreket… Leigázta a chilei, a nicaraguai, az argentínai népet, feldarabolta a Közel-Keletet, mert a kormányomnak a háború a legjövedelmezőbb iparága. Minden ledobott bomba után valaki egymillió dollárt keres, és nem kell lássa a gyászoló anyákat, és a meggyötört testeket… A háború nem hazafias tett… – üvölti a kapitány a süllyedő hajó mikrofonjába, és orosz ivócimborája bátorítja, tartja neki a mikrofont. A 2022-es Arany Pálma-díjat nyert filmnek ez a legemberibb jelente. Az ellenkező oldalon álló, de fájdalmukat együtt kiüvöltő, még érzelmekkel bíró két ember! 

Majd a luxuskabinok luxusvécéjéből gejzírként kirobban a fekália, és elönt mindent. A süllyedő hajón persze nem csak az élettől elidegenedett milliárdosok, döntéshozók és a pénzleső személyzet az áldozat, hanem sajnos mindenki, a gyerekek is, a munkájukat keményen végző személyzet, mindenkit magukkal húznak a veszélybe és a lehetséges pusztulásba. 

Akik mindig kiszolgáltatják magukat, észrevétlenül kiszolgáltatottá válnak, és nem mellesleg a valóságérzékük is, mint soha nem használt érzékszerv, elhal, eltűnik. Néha közbeszól a valóság, de még akkor sem hiszik el, hogy a világ, amit így tönkretesznek, az az ő világuk is. Kell-e ennél találóbb metafora süllyedő világunkra? 

Minden ember egyenlő – hangzik el harmadjára a személyzet főnöknőjétől, aki a mentőcsónakból alig kikecmeregve elvárná, hogy a hajó takarítónője kiszolgálja, az ebben a helyzeteben is tétlenkedő milliárdosokat.

A film második felében a metál és a kamarazene váltakozik, és egyes pillanatokban szinte szereplővé válik, mintha azt akarná üzenni, hogy amit látunk, nem csak egy 2022-es Titanic-story, hanem egy mindet átfogó vízió, az egész emberiség története. Ami ebben a filmben azzal zárul, hogy egy – még realitásérzékkel bíró – átlagember kővel fejbe akarja verni a semmire nem képes, gyógyíthatatlanul lusta embertársát. Vagy indul egy új civilizációs ciklus, vagy Carl érzelmei most az egyszer csodát tesznek… Snitt! A történet folytatása ránk van bízva.

március 22, 2023 | Maracsineszku Tamara | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

Egy modern nő a boldog békeidőkből

Bódis Kriszta: Kisasszonyképző

Az Európa könyvkiadó gondozásában 2022-ben megjelent Kisasszonyképző Tüdős Klára regényes életrajza. A kötet jelentőségét az adja, hogy az olvasó számára elhelyezi Klárát a fontos magyar történelmi alakok piedesztálján, hiszen sajnálatos módon a munkássága legtöbbek számára nem ismert. Bódis Kriszta saját elmondása szerint szeretne hozzájárulni Tüdős Klára reneszánszához, ezzel illeszkedve napjaink újrafelfedező korszelleméhez.  

Az írónő pszichológia és esztétika szakon végzett egyetemet. Dokumentumriportokat és -filmeket készített, tanított az ELTE-n, tagja a Van Helyed Alapítványnak. Mindezek mellett író, húsz éves kora óta publikál, eddig három regényt írt. A Kisasszonyképző az Istenhegy sorozat első része. A könyv foglalkozik egyenjogúsági és emancipációs igényekkel, a fiatal nőként való érvényesülési vágy nehézségeivel, miközben a századfordulós Magyarországot, a polgárosodást, a háború és egy világjárvány nehézségeit is bemutatja. Mindez olvasmányos formában tárul elénk ötszáz oldalon keresztül, s fényét csak emeli a precíz, nagy volumenű kutatómunka, ami mögötte van. 

A kötet harmincegy fejezetből áll, cselekménye 1906-tól 1919-ig tart. Így tizenhárom éven keresztül kísérjük figyelemmel Klára életének alakulását. A könyv lineárisan halad előre, kisebb-nagyobb időugrásokkal. 

Főszereplőnk édesapja ifj. Tüdős János debreceni jogtanácsos, országgyűlési képviselő. Az első fejezetek a megválasztását és az ezzel járó kampányolást mutatják be, párhuzamba állítva a betegeskedő Klára gyermekkorával. Megismerjük a kislány személyiségét: megörökölte apja könyvek iránti szeretetét, progresszivitását, rajongását a sportok iránt, valamint jó adag ambíciót is. Egy családi nyaralás során beajánlják egy francia tánciskolába, innentől kezdve a tánc életének fontos mozgatórugója lesz. Öntudatos, éleselméjű, kíváncsi, ám gyakran magányos kislány képe tárul elénk. Emocionálisan érettebb társainál, s nem igazán akad a környezetében olyan felnőtt, akiben teljesen megbízna.

A debreceni Dóczi Leánynevelő Intézetben kezdi meg tanulmányait, majd 1910-től egy svájci lánynevelő magánintézetben folytatta. Honvágy gyötörte, mert az otthoni környezetből elszakadó, magára maradó lánynak nem sikerül azonnal beilleszkednie. Nevelőnője, Elisa segítségével – akivel később mély barátságot köt – egyre jobban sikerül elsajátítania a viselkedési normákat, ami által hamar bekerül az intézet elit klikkje, a Matrózok közé. Klára – akit a svájci környezetben Claire-nek hívtak – veleszületett stílusa, szépérzéke, a művészetek és a természet iránti szeretete ekkor kezd el kifinomodni.  

Svájc után Londonba utazik folytatni a tanulmányait. Az egyéves tartózkodás során akadnak először komolyabb udvarlói, valamint ekkor tapasztalja meg azt is, mennyire óvatosnak kell lennie a férfiak szándékait illetően. Hazaérkezését követően kezdetét vette visszaintegrálása a debreceni polgári közegbe, amelyhez a különféle társasági események biztosítottak lehetőséget. Nem igazán találta a helyét, hiányzott neki a külföldi környezet. Szülei férjet szerettek volna találni neki, azonban Klára erről hallani sem akart. Nagyobb tervei voltak, szerette volna megvalósítani önmagát. Mindezek ellenére az egyik Debrecenben állomásozó fiatal huszár megtetszett neki. Mielőtt jobban megismerkedhettek volna, kitört a háború, s az ifjút hadba hívták, Klára pedig önkéntes hadiápolónak jelentkezett. 

A család a háború során elszegényedett, így az Iparművészeti Főiskolán való tanulmányai folytatásához önfenntartóvá kellett válnia. Debrecen városa támogatta az első szemeszterét, azután csak vendéghallgatóként járhatott az előadásokra. A háború által fellépő áruhiány miatt szemétből és háztartási textilekből készített öltözékeket és kiegészítőket a saját tervei alapján, s az eladásukból származó bevételből tartotta el magát a fővárosban, elvetve a fenntartható divat magjait. Összebarátkozott a német Lenhossék doktornővel, akivel megálmodtak egy Dalcroze-féle szabadiskolát, majd minden erőforrásukkal hozzáláttak a megvalósításához. Klára eközben táncolni tanította a debreceni kisasszonyokat, bemutatókat tartott jótékonysági esteken. 

Időközben világszerte pusztított a spanyolnátha, amiben Lenhossék doktornő is életét vesztette, így a közös tervek kudarcba fulladtak. Klára elkeseredettségében belegyezett, hogy házasságra lép Szunyogh Rudolffal, azzal az ifjúval, aki a háború kitörése előtt megtetszett neki, s akivel azóta is tartották a kapcsolatot. A kötet így ér véget 1919-ben.

A mű amellett, hogy hozzájárul Tüdős Klára megismertetéséhez, több olyan témát is felvet, amely ma is aktuális. Az 1890-1919 közötti időszak a magyarországi modernizáció kibontakozásának nagy korszaka, nyugaton pedig a nagy- és középpolgárok számára a belle époque. A művészet ugyanis a szabadidő részévé vált, ezáltal számottevő a kulturális fejlődése ennek a rétegnek. Az ekkor kialakult magyar polgárság számára ez a boldog békeidők kora. Klára ebben a miliőben éli fiatalságát, amikor az ember egyébként is a legfogékonyabb a külső hatásokra. Több évig él és tanul nyugaton, azonban hazaérkezését követően negatívan érintik az itthoni viszonyok. Hiszen Angliában a nők már választási jogot követeltek maguknak, míg a Monarchia polgáraiban – köztük a nők többségében és Klára édesanyjában is – még erősen élt a meggyőződés afelől, hogy a nőknek csak gyermeket szülni, nevelni, és háztartást vezetni van joguk. Szembesülnie kellett azzal, hogy hiába művelt és tanult, a férfiak továbbra sem fogják komolyan venni, és személyének értékét a szépsége, illetve hozománya szabja meg. Mindez mégsem késztette meghátrálásra, hazaérkezését követően anyja akarata ellenére sem ment férjhez, hanem anyagi helyzetük ellenére is egyetemre járt. Egyedülálló, a korban különösnek számító magatartása miatt a mindennapi életben folyamatos kihívásoknak volt kitéve. Egyik alkalommal egy oktatója megpróbált közeledni felé, ám miután Klára elutasította őt, azzal fenyegette meg a lányt, hogy nem kap diplomát. 

Ezeket a témákat három tényező teszi ma relevánssá. A regény cselekménye alig száz évvel a mi jelenünk előtt zajlik, s bár ebben a száz évben a technikai fejlődés nagyot ugrott, a társadalmi problémák megoldására irányuló törekvések azóta sem értek célba. Tüdős Klára korát szellemiségben megelőző, változásokra törekvő személyiség volt, aki nem lógna ki napjaink progresszív médiaszemélyiségeinek sorából. A háború és világjárvány pedig olyan tényezők, amelyek akkor és a jelenben is nagy befolyást gyakoroltak az emberek mindennapjaira, mentálhigiéniájára. Klára derekasan viselte a döntéseivel járó következményeket és a női mivoltából adódó gyakori megaláztatásokat. Nem veszítette el emberségét, olyan személy maradt, aki ösztönösen jobbá akarta tenni a világot. 

A könyvborítón egy színezett fotó található Tüdős Kláráról, táncművészi karrierje kezdetén, aranyszínű, szecessziós virágmotívumokkal körülvéve. Fiatalos, modern fedőlap, pedig a szöveg stílusa alapján nehéz megmondani, hogy kortárs műről van szó. A romantikus-realista stílus miatt könnyen el lehet képzelni egy könyvesboltban a századforduló idején, egy Jókai-kötet mellett. Lassan csordogáló, leírásokban gazdag cselekmény, választékos stílus jellemzi, melyet egyre gyakrabban törnek meg a realizmus elemei, ahogy Klára felcseperedik. Erőteljes olvasmány, amely tekinthető történelmi vagy életrajzi regénynek.

A történelem iránt érdeklődők számára izgalmas olvasmány lehet, ahogy azok számára is, akik szeretik a nőtörténetet és életrajzokat. Kevésbé fogják élvezni a lassú, részletgazdag cselekmény hangulatába belehelyezkedni képtelen olvasók, de akik egy regényes életrajzra vágynak, mely felvet sok ma is aktuális problémát, azok megtalálják számításaikat Bódis Kriszta könyvében.

március 13, 2023 | Beretvás Gábor | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

Pótvizsga

Kritika A játszma című filmről

Igazán nem jellemző a magyar filmre, hogy a szerzők folytatásos történetekben gondolkodnának, és közel azonos szereplőgárdára építenének. Bergendy Péter 2011-es filmje, A vizsga azonban érthető módon megkívánta ezt. Elvégre A vizsga bebizonyította, hogy egy jó forgatókönyvből egy eltökélt rendező irányítása alatt dolgozó színészgárda egy felkészült díszlet- és jelmeztervezővel kiegészülve olyan zsánerfilmet tud készíteni, ami túllépni képes a televíziós kereteken, és mozifilmként is működőképes.

A játszma ezt a receptet igyekezett követni. A forgatókönyvíró itt is Köbli Norbert, aki A vizsga utáni forgatókönyveiben nem egyszer visszatért a Kádár-kor ábrázolásához, illetve ahhoz, hogy történelmi eseményekhez kössön történeteket. Tegyem hozzá, hogy sem a Szabadság – Különjárat, sem A berni követ, sem a Trezor nem tűnik többnek ujjgyakorlatnál, A vizsgához mérten. Igaz, mint fentebb jeleztem, profizmus és/vagy szerencsés konstelláció is kell egy A vizsga sikerének megismétléséhez. 

Tény, hogy Köbli neve számos filmet köt össze. A forgatókönyveit Bergendyn kívül szívesen vették alapul más olyan rendezők is, aki nyitottak voltak arra, hogy ne szinkronidejű alkotásokat készítsenek. Ezek közül kiemelendő Szász Attila és Fazakas Péter, akik többször is dolgoztak már együtt Köblivel. De Ujj Mészáros Károly Apró mesék című alkotása és Kovács István Szürke senkikje is árnyalja a Köbliről megalkotott képet. Mint ahogy ide vehetjük Tősér Ádámot is, aki A játszmához hasonlóan szintén egy idei, 2022-es filmmel, a Blokáddal lépett be ebbe a körbe.

Az, hogy szerintem Bergendy Péter készítette a forgatókönyvíró fejéből kipattant legerősebb filmet, persze nem garancia semmire. Nincs sikerrecept. A színészi gárda bár közel azonos, de őket most nem Bergendy, hanem Fazakas Péter rendezte. A főbb karaktereket ezúttal is Kulka János, Nagy Zsolt, Hámori Gabriella és Scherer Péter alakítják. Az operatőr Tóth Zsolt helyett azonban Nagy András, akinek a képi világa sajnos nélkülözi A vizsgában oly megkapó noiros jelleget, ami sokat hozzátett A vizsga miliőjéhez. Igaz, nem kell számonkérni ezt egy hatvanas évekbe helyezett filmen. Bár nekem jólesett volna, ha a két összefüggő film nem nélkülözi képileg a rokon elemeket.

Az 1957 karácsonyán letett történeti szálat egyébiránt Köbli szépen átvezeti 1963-ba, a kádári konszolidáció kezdeti időszakába. Hangsúlyt fektet arra is, hogy a történetben megalapozza az afáziából lassan gyógyuló színész, Kulka János beszédkészségbeli nehézségeit. Az általa megformált egykori kémelhárító tiszt, Markó Pál, akárcsak Kulka, sztrókot kap a történet szerint. A Nagy Zsolt és Hámori Gabriella által alakított állambiztonsági tisztek pedig magánéleti hátteret kapnak a forgatókönyv szerint. Azt pedig nem nehéz kitalálni, hogy az új, behozott szereplő, Abigél – Staub Viktória megformálásában – lesz majd a történeti csavarért felelős karakter.

És mivel Abigél kulcsfigura, sok múlik rajta. A cselekmény a szereplő behozatalával azonban kevésbé lesz hihető. Abigélnek, bár elvileg belesodródik az eseményekbe, mégis meglenne a magához való esze. Kiutat jelent a vidéki tehenészetben dolgozó lánynak az ELTE, mint ahogy az állambiztonsági beszervezés is kínálna neki kitörési lehetőséget. A gond, hogy ezek a sarokpontok, ezek a jelenetek csak be vannak hajigálva a filmes narratívába. Nincsenek kibontva. Abigél nem reagálja le túlságosan a vele történteket, és ezen Staub Viktória megformálása sem lendít egy cseppet sem. Nem teljesen érthető, hogy miért megy fel minden tiltakozás nélkül a konspirációs lakásba, miért egyezik bele minden érzelem nélkül az alkuba, vagy például miért fekszik le az egyébiránt nős kémelhárítóval. Eleve gyanús lesz a karakter. Ezért is van az, hogy a későbbiekben, a fordulópontoknál nem sikerül nagyon a felismerés érzésével gazdagítani a nézőt.

Mindent összevetve, ha A vizsgához viszonyítjuk A játszmát, látható, hogy a kamarakörülmények, a színészvezetés, a forgatókönyv ötletessége, de még a zene feszültségkeltő hatása is az előző film felé billenti el a mérleget. Ha pedig A berni követ, a Szabadság – Különjárat vagy a Trezor felől közelítünk, akkor A játszma nagyban egy lapon említhető ezekkel, azzal a különbséggel, hogy a nagyobb büdzsé érzékelhető a filmen. 
A film érdekessége, hogy játszik kicsit a magyar filmekre utaló idézetekkel: az Eldorádó, a Megáll az idő, de még az Abigél című sorozat, illetve ezek hangulata is könnyen eszébe juthat az embernek, ha a magyar filmek és sorozatok elkötelezettje. De A játszma történelmi háttere elmaszatolt, a színészi játékok benne nem annyira kidolgozottak, és a kémfilmek izgalma is csak ímmel-ámmal a sajátja. Ez a film tehát aligha lesz maga is filmes idézetek alapja.

március 8, 2023 | Phuonglinh Le Julianna | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

Képtelen szimmetriák

Nádas Péter: Rémtörténetek, Jelenkor, Bp., 2022, 464 oldal 

Nádas Péter regényét feszült, egymásnak ellentmondó, paradox képek jellemzik. Nyomasztó, izgalmas, erőszakos, trágár, komplex, s mégis egyszerű emberi sorsok, kapcsolatok, ezen érzések és gondolatok kavarogtak bennem a regény első olvasatakor. 

A mű a vidéki realizmus világát írja le, egy falusi tájat mutat be, mondatról-mondatra, kendőzetlenül, már-már obszcén, ugyanakkor hiteles módon közelebb kerülünk a szereplők sorsának megértéséhez. Egy Kádár-kockákkal teletűzdelt vidéki kép monotonitását szakítják meg így a címben is említett rémtörténetek. Mert hogy mire is utal a mű címe? Egy hétköznapi falu hétköznapi emberei milyen misztikumot rejthetnek magukban? A válasz is oly egyszerű, mint maguk a kérdések. Hiszen a jó és a rossz kérdése mindig a fejünk felett lebeg, minden egyes lépésünknél ott ármánykodik a gonosz, s ez a regény is ezt a kérdést járja körül, a mindennapi aljasságot és azt az ördögi habitust, mely egyszerre emberfeletti és embertelen. 

Nádas Péter életművét tekintve nem újszerű (ugyanakkor hosszát tekintve mégis), hogy a könyv műfaja regény, melyre a mű címe is utal (szintén Nádas Péterre jellemzően lásd. Egy családregény vége, Emlékiratok könyve, vagy A Biblia és más régi történetek) ugyanakkor rendhagyó módon a mű nem tagolódik fejezetekre. Ezen írói eszköz pedig teret enged a cselekmény kibontakozásának, az olvasó számára pedig nagyobb szabadságot ad a különböző cselekményszálak, valamint karakterek kibontakozásának értelmezésében. 

A regény cselekménye néhány nap eseményeit öleli fel, mely során a Dunakanyar menti falu szereplőinek történeteit olvashatjuk, s élhetjük át. Nádas Péter a magyar nyelv kifacsarásával, és annak mesteri alkalmazásával jellemzi karaktereit, mindannyian különböznek, mindannyian más életutat járnak be, más a kapcsolatuk a gonosszal és a bűnnel, s egyet sem kiemelve, mindannyian ugyanolyan elemi részei a regénynek. Kiemelhetőek ugyanakkor a regényből azon karakterek, akiknek az egymással való kapcsolatát az ellentmondás, az aljasság és a becstelenség jellemzi. Ilyen például Törpike, a falu testi fogyatékos szajhája és fattyú fia, Bolog Imre, viszonyuk viharos, és erőszaktól nem mentes, vagy például a szellemeket látó, gonosznak titulált Teréz és az ő napszámosa, az egyszerű, bolond Róza. A regényben kiemelkedő szerepet kap még a gyógypedagógusnak készülő Piroska, a falu lelkésze, Jónás atya, valmint Fabiusné és fia, Misike. 

A regény első felében az író vontatottan, óvatosan enged csak betekintést a falu mindennapjaiba, Nádas Péter stílusára kevésbé jellemző falusi, népies nyelvi regisztereket használva kelti életre a különböző karakterek, s nem rest a nyelv határait feszegetni. Ugyanakkor a regény második felében egyre inkább a feszültség és a dinamikusság jellemzi a párbeszédeket, a cselekményt. 

A mű egyik központi motívuma a hierarchia, mely áthatja ezt a zárt falusi közösséget, ezt jól mutatják az egyes dialógusokban, a nyelvhasználatból egyértelműen tükröződő különböző hatalmi viszonyok. Ugyanakkor a regény változatosságát és a szereplők emberi mivoltát mi sem jellemzi jobban, mint az a tény, hogy ezen hierarchikus kapcsolatok nem állandó jelleggel követik végig az eseményeket, hanem azzal együtt evolválódnak és folyamatosan változnak. Ilyen például Bolog Imre és Törpike, vagy Róza és Teréz kapcsolata is. Továbbá a regényben a vidék és a főváros kapcsolata és különbségei is kiemelt szerepet kapnak, különösképpen Teréz életútját, valamint az egyes szereplők és a falu viszonyát tekintve. 

Ahogyan azt már a fentiekben is említettem, valamint ahogyan arra kritika címében is utaltam, a Rémtörténetek című könyvet a képtelen szimmetriák írják le, a Kádár-korszak mindennapi faluja, melyet a misztikum övez, és melyben az emberi kapcsolatokat az ellentmondás, az erőszak és a szexualitás banális, de mégis sokrétű leírása jellemzi. A mű első látásra nem feltétlenül illik Nádas Péter életművébe, ugyanakkor a könyv elolvasása után mégiscsak úgy vélem, hogy mindez a Nádas életmű betetőzéseként is számontartható. A hagyomány és a modernitás, a vidék és a város, a közhely és a formabontó találkozása, az ellentétek szembehelyezése és feloldása ez a regény. S mindannak ellenére, hogy a mű írása évtizedekkel ezelőtt kezdődött meg és ezzel együtt a cselekmény is azon korszak maradványa, ez a több generáció történetét is magába foglaló regény egy cseppet sem veszített aktualitásából, így véleményem szerint 2022-ben Nádas Péter legújabb úttörő regénye nemcsak a kortárs magyar irodalom, hanem a világirodalom egyik legmeghatározóbb regényévé vált.

Le Julianna Phuonglinh (2003, Budapest) szabad bölcsész, joghallgató, a Bibó István Szakkollégium tagja. Verseket és slam poetry szövegeket ír, publikál és ad elő. Szabadidejében a szövegalkotás más formáival ismerkedik.

január 31, 2023 | Forgács Áron | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

A velünk született fogság teljesedik ki bennünk

Visky András: Kitelepítés, Jelenkor, 2022

1. (Bevezetés)

A Kitelepítés egy család szenvedéstörténetét állítja a középpontba a törvénybe iktatott törvénytelenségek idején (35), a rendszer ellenségének tartott református lelkészt 1958-ban letartóztatják és egy koncepciós perben évtizedekre elítélik, családját pedig: feleségét, a dadát és a hét gyermeket, akik közül a legkisebb, a könyv szerzője, András még csak két éves, a Bărăganba telepítik a szovjet mintájú Gulág egyik munkatáborába, itt a gyermekek számára az Apa hiányában és az apavárás jegyében az Anya jelenti a teljességet, a családnak ez a helyzete szemléletesen fejezi ki hiány és teljesség dialektikus egységét

2. (Léleklenyomat)

a könyv visszaemlékezés a felnőtté lett, de a kisgyermeki lélekbe gyakran visszabújó legkisebb testvér szemszögéből, aki azonban nem csak a saját emlékeire hagyatkozik, mert a történ(e)tek rekonstrukciójára irányuló eltökéltségünk afelől győzött meg, hogy a közösen megélt gulágévek – az a bizonyos 4 év 2 hónap 18 nap – különböző, olykor egymást kizáró, de legalábbis párhuzamos valóságok lenyomatát hozták létre a lélekben, ennek a közös léleklenyomatnak a végeredményét követhetjük nyomon a dajka befogadásának történetétől kezdve, az Apa csak két hétre akarta befogadni Nényut, de ő kijelentette, hogy nem hagyja el soha többé ezt a családot és hát ebben a kérdésben nincs mérlegelni való, a jövevény és árva, akik vagyunk, fogadja be a jövevényeket és árvákat, akikké leszünk (3) 

3. (A Pokol és a többiek)

pedig figyelmeztették Nényut, hogy veszélyes döntést hozott, és hamarosan megtapasztalja, hogy nem csak riogatták, valóban a pokol bugyraiba kell követnie az apától elszakított, kényszerlakhelyre rendelt családot, a mű végigvezet a pokol stációin, de itt a gyehenna nem egyre nagyobb szenvedéseket tartogató körökből összeálló, egyre mélyebbre süllyedő tölcsér, hanem egymásba csúszó síkok sora, nincs rangsor, hogy mi a kisebb, mi a nagyobb szenvedés: az Apa megkínzása, elítélése, a családtól való elszakítása, vagy a család kitelepítése, az ottani éhezés, didergés, gödörben gyötrődés? vigasztaló, hogy a mindenhol jelenvaló pokol nem különül el a purgatóriumtól és a mennyországtól, a számkivetettek szenvedéseikben osztoznak a többi elítélttel, akik tartják egymásban a lelket, anélkül akár, hogy ez célkitűzésük lenne, a szenvedés, a világba bele-, vagy inkább abból való kivetettségük kidomborítja emberi mivoltukat, mindannyian valóságos személyek, nincs köztük fiktív alak (csak egy, de a szerző nem árulja el, hogy kicsoda), felidéződik a könyv lapjain Nicolae Balotă az irodalomtörténész, Paul Goma az író, a kivégzett Antonescu marsall özvegye, de az olvasó számára ismeretlenek is, mint Nadia a pilótanő, Aurel az egyetemista vagy a lágerben elhunytak csontjait megőrző Grüber

4. (Hontalanság)

de nem csak politikai elítéltek vannak a lágerben, hanem köztörvényes is, a velejéig romlott Marin, akinek gonoszságát az Anya próbálja valahogy szépíteni a gyerekek előtt, hogy ne féljenek tőle annyira, van félni való úgyis elég, a testi szenvedésnél is nagyobb különösen a gyerekek számára a semmibe vetettség rettentő érzése, otthon még esetleg akadna nekünk is valahol, de haza az nincs, sohasem is volt, mindig is jövevények voltunk és vándorok, bozgorok meg zsidók, a Szentírás szerint Ábrahám magvai, migratorii, kiáltotta át az út túloldaláról Marin, amikor lerészegedett, migratorii és bozgorii és judanii, szép szó mind, mondta Anyánk, nem kell félni, a bozgor meg a zsidó, meg főként a migratorii, szépek így együtt, ezek az Örökkévaló kedvenc szavai, magyarázta Anyánk, Isten örömét leli Marin pungás üvöltözéseiben (528),  Feri elsőszülött testvért elnémította végzetesnek bizonyuló készületlensége, azt, hogy hazátlanok vagyunk, bozgorok meg agitátorok, naponta hallhatta Marin pungástól, de hogy otthonunk se volna sehol, egy hely, ahol meghúzhatnánk magunkat, és ahova Apánkat is hazavárhatnánk, nos ez váratlanul érte, nekünk ez a könyv az egyetlen otthonunk, mutatta fel Anyánk a Szentírást, mialatt az egyre erősebb szélzúgás betöltötte az egész barakkot és külön-külön mindannyiunk szívét, mellkasát, üreges csontjait. (497) 

5. (Szentírás)

a számkivetettségben a legfőbb vigasz Isten folyamatos jelenléte, az Anya minden nap felolvasott az egyetlen könyvből, amelyet becsempészett a munkatáborba, a Bibliából, nem Apa pótlék az Isten, sem pedig a kegyetlen valóságot elkendőző mesefigura, hanem megtartó erő, aki barátságával, megértésével, bölcsességével bátorít, de reménykeltéssel nem próbálkozik, mert a remény az Ördögtől van, legfőképpen pedig a túlélés reménye, a Sátán a legravaszabb reménykalmár és mi mindannyian hűséges előfizetői vagyunk, furmányos reménybónusz-vadászok, nos igen, valamennyi láger és koncentrációs tábor fundamentuma és fenntartója a remény, (390), Isten szavának másik tolmácsolója az Apa, főként az Anya felidézései és a gyermekekben élő emlékek révén, Isten szavát a formával is meg akarja idézni a regény a Szentírásra emlékeztető számozott egységeivel, ezekből a különálló részekből épül fel a mű, ami bárhol felüthető, a számozott passzusok tetszőleges sorrendben is olvashatók, noha a szerző nagyjából tartja magát az események kronológiájához

6. (Kié Erdély?)

a megannyi szenvedésteli élmény között a szabadon engedett Apával való találkozás leírása a regény egyik legmegrendítőbb jelenete, ahogy egymás után sorban engedik be hozzá a gyermekeket, legvégül a legkisebbet, aki nem is emlékezett az Apára, mert nagyon kicsi volt, amikor elítélték, és amikor a családot kitelepítették, ezért az apa szóról a börtön jut az eszembe, a börtönt jól el tudom képzelni, pedig sem a saját apámat, sem pedig börtönt nem láttam soha, magam előtt látom mégis, lehet, hogy egyszerűen csak azért, mert ezzel a tudással születtünk és a börtön eleve bennünk van, mindenkiben (259), mégis, a hosszú várakozás után beteljesülő első találkozás az Apával mintha elfeledtetné a szenvedéseket, mindegy, hány év, a fogság csak egy pillanat, mert csak a szabadság bír valódi tartalommal (692), de sem a család, sem az olvasó nem nyer feloldozást, a történet nem zárul le az egymásra találás lélekszorongató eufóriájában, hanem folytatódik a külvilágban, a fogság egy másik dimenziójában, a rendszer nem változott, és az Apa sem tört meg, bár nagyon fél az istentelen hatalomtól, mégsem tehet mást, csak azt, amit hite diktál, a szószékről továbbra is arról beszél, amiről úgy gondolja, hogy beszélnie kell, kié Erdély? teszi fel az újabb bebörtönzés kockázatával járó kérdést a templomba zarándokló magyaroktól, románoktól, szászoktól, cigányoktól, a magyarul nem értőknek a gyermekei fordítanak, és mondja, Erdély az Úré, ahhoz pedig, hogy a mienk legyen, ami most szemmel láthatóan nem a mienk, ahhoz, mondta a Lélek, szabadoknak kellene lennünk, de nem vagyunk (763) 

7. (Irodalom)

a klasszikussá nemesedett kortárs magyar epikával mutat közeli rokonságot a Kitelepítés, mely témaválasztásában, érzékenységben, humánumában és művészi megformálásának igényességében is méltó folytatása legértékesebb prózairodalmunknak, Esterházy Péter regényeihez hasonlóan Anya- és Apa-leírásai olyan mértékben igazodási pontjai a könyvnek, amilyen mértékben egy kisgyermek számára központi alak az apa és az anya, Kertész Imre Sorstalanságának mintegy párdarabja a mű, mely a Gulág világát tárja fel egy gyermeki szem és lélek közvetítésével, ebben a szélsőséges élethelyzetben óhatatlanul is reflektálva sors, sorstalanság gondolatára, ott álltunk a lágerparancsnokság előtt a sorsunkra várva, nem tudva, hogy az a sorsunk, hogy nincs sorsunk, és ez majd végtelen, a halálunkig, sőt még azon is túl tartó szabadsággal ruház fel bennünket (137) 

8. (Nincs szabadulás)

különös, de a regényben nincs egyetlen pont sem, mert Isten szava sem behatárolható holt betű, hanem folyamatos kinyilatkoztatás, és mert a pokol köreiben élt élet nem hordozza magában a ponttal jelölhető pihenés, időleges megnyugvás lehetőségét sem, az utolsó 822. bekezdés végéről is hiányzik a pont, mert bármennyire is azt gondoljuk, hogy ha valami véget ér, attól megszabadultunk, ami volt, annak nem pont kerülhet a végére, mert szabadságunkkal együtt hordozzuk nem-szabadságunkat is, amikor megszületünk, minden egyes emberrel világra jön egy jókora büntetés-végrehajtó intézet, egy sokcellás fogda, még karcer is van bennünk, valahol a lelkünk mélyén biztosan, kopott vaságyak hideg szagát hozzuk magunkkal, és a nyirkos priccsek fanyar kigőzölgését, komor börtönőrök egy szótagos szavakat vakkantanak bennünk, ettől vagyunk emberek, semmi mástól, arra várunk, hogy valaki szabadon engedjen minket magunkból, de nem jön senki, a velünk született fogság teljesedik ki bennünk, így telik el, inkább le, mint el, az életünk (260)

9. (A történelem vége)

sem az egyéni, sem a kollektív fogságból nincs menekvés, még Isten sem tud vagy nem akar ezen segíteni, a történelem rakta össze az országot, nem én, szól közbe a Mindenható hidegen, a történelemhez pedig nem sok közöm van, ő beszél és hozzám, igen a Mindenható, holló szárnyát hallom susogni, én már rég elhatárolódtam a történelemtől, mondja, hátat fordítottam neki és megtagadtam, egyszerűen kivontam magam belőle, a történelemnek vége van, ha nem vettétek volna észre, engem már csak az utolsó ítélet megtervezése foglalkoztat, a vad Jelenések könyve színpadra állítása (629)

10. (Istenbizonyíték)az a történelem, amiből Isten kivonult, maga a végítélet, mert az ember feje fölül eltűnik Isten ege, és nem védi semmi a lealjasulástól, nem elég a megmeneküléshez az önmaga erejébe, tartásába, erkölcsébe vetett hite, a szerzőt sem óvják meg ezek a katonai szolgálat ideje alatt, reggelre készen álltam a gyilkolásra, egy hibátlanul működő gépezet alkatrésze lettem, megtaláltam a helyemet, önmagamat végképp elveszítve (822), így lép ki a szerző a maga alkotta jelentős irodalmi műből, mely megvilágító erejű kinyilatkoztatás egy olyan pokolhelyről, ahonnan a védtelen, kiszolgáltatott család csak azért tudott visszatérni a mindenki által megélt pokolba, mert Istennel együtt került be oda, mi ez, ha nem Istenbizonyíték?