Grandiózus projektnek indult Christopher Nolan legújabb filmje, az Oppenheimer. Már csak azért is, mert a rendező azzal igyekezett növelni a film varázsát, hogy 70 mm-es IMAX-moziélményt társított hozzá. Igaz, a keleti végeken Prága volt a legközelebbi város, amelyben találhatunk olyan mozit, ahol az ember úgy nézhette meg a filmet, ahogy azt Nolan elképzelte. Nekem sajnos nem volt részem ebben az élményben. Azonban el bírom képzelni, hogy az alkotás hiányosságait pótolhatta egy ilyen mozis környezet. 

Mint ahogy szintén a mozitörténelem része az is, hogy az Oppenheimer körül sündörgő reklámszakemberek gondoltak egy nagyot, és igyekeztek a mozilátogatókat egy olyan trendbe szuszakolni, amely szerint a komoly hangvételű Oppenheimert és a rózsaszín világú Barbie-t egyazon napon megnézni sikknek hatott. Az akció sikerült is, a sajtó és a social media az újonnan kreált Barbenheimer-jelenségtől volt hangos.

A trükk elérte a célját, a jegyeladások megugrottak, mindkét film kasszasiker lett. Sőt, ez a társítás  abból a szempontból is érdekesnek hatott, hogy a sötétebb tónusú Oppenheimer hangulatvilágát kissé felhabosították a szervezők a Barbie-filmélménnyel. Így sok néző nem a mélabú érzésével koslatott ki a vetítőteremből, hanem némi felszínességgel örömködött azon, hogy teljesítette a challenge-t, és szétkürtölte ezt valamelyik profilján. 

Ez egyelőre a japánokra nem igaz. Ők csak később mutatják be a mozikban a Oppenheimert. Nem csoda. Hiszen, bár ők nem kapnak különösebb képviseletet a filmben (nem igazán van ázsiai szereplő az alkotásban), mégis, mivel ők az atombomba romboló hatásának tényleges megtapasztalói, érintettségük más lehet, mint a többi mozilátogatóé. És bár Nolanék nem illusztrálják Hirosima és Nagaszaki megsemmisítését, azért ez Japánban mégiscsak kényes kérdés. (Szó volt róla, hogy nem is vetítik ott a filmet a japán társadalomra mindmáig kiható trauma miatt.)

Egyébiránt a második világháború nem jelenik meg a képeken. Ami azért is fura, mert az atombomba ledobása mégiscsak a világháború kontextusában értelmezendő elsődlegesen. Igaz, Nolan ezt a puskaport már előtte a 2017-es Dunkirkben, ott a rendező nem spórolt a robbanásokkal, lövedékekkel a háborús állapotok filmes megragadása közben. Az Oppenheimer nem ilyen. Itt egy nagy explózióra van a történet befűtve, méghozzá úgy, hogy közben igazából a 30-as, 40-es és 50-es évek tudóstársadalmáról kapunk látleletet.

A címszereplő Oppenheimer, az atombomba atyja – Cillian Murphy visszafogottságot sugárzó megformálásában – az Einstein utáni tudományos időszak nagy tehetsége. Portréján keresztül nyerünk betekintést a huszadik század tudományos közállapotaiba, illetve abba, hogy milyen vívódásokon mehetett keresztül az, akinek a nevéhez fűződik az első tömegpusztító fegyver. Mondjuk, ezt a rendezőnek nem sikerült különösebben körbejárnia. Pár jelenetet kivéve egy fegyelmezett és egykedvű figura vázlatát kapjuk a háromórás játékidőben.

Mivel Murphy Oppenheimere szenvtelen, a figura árnyalásában leginkább az őt körülvevő mellékszereplők lennének hivatottak segíteni. Az igazság azonban az, hogy pont azok a szálak hiányoznak a filmből, amik rétegezetté tehetnék a legfőbb karaktert. Például, hogy hogyan is lett Oppenheimer akár a saját közegében nagyágyú, a Manhattan-terv irányítója, hogyan is lett ő a vezéregyéniség egy igen erős mezőnyben. Mint ahogy az sincs kibontva mélyebben, hogy a nőkhöz vagy a gyerekeihez való viszonya milyen. Egy erős visszatérő motívuma a filmnek, hogy szeretné, ha az öccse a közelében lenne. De a rendező azt a kapcsolatot is csupán egy sallangba fullasztja bele.

Értjük is ezt. A briliáns elmék kiváltságai, a társadalmi normák áthágásai finoman azért érzékelteve vannak az alkotásban. A portré erősebb  kontúrjainak meghúzásához azonban többre lenne szükség. És bár a figura már csak a világalakító tette miatt is önmagában érdekes lehetne, mégis rejtve marad. Titokzatosságát nem oldja fel, hogy egy sivatagi kutatóbázisra suvasztott tudós-társaság seriffje lett. És kár, hogy társai, a dokumentumfilmekből, riportfilmekből ismerhető, rendkívülinek ható figurák Nolan filmjében szintén egydimenziósra sikeredtek, emiatt sem igazán segíthetnek árnyalni Oppenheimer figuráját.

Nem látunk igazán öntörvényű zseniket, egoistákat, akik összeférhetetlenségéből konfliktusok adódhatnának. Oppenheimernek egyetlen komolyabb ellenlábasa akad. Teller Ede, aki Benny Safdie megformálásában mutat némi krakélerséget, de ennyike. Ha Teller nem tűnne hólyagnak olykor, akkor a film a történeti szálat tekintve dögunalom lenne. Nolan, mintha direkt árulna bennfentességet, nem tölti be a filmjével a tanító szerepet. Egy ezen a téren nem felvértezett iskolás például nem innen fogja elsajátítani a kellő ismereteket, nem fog a mű ki-kicsodaként működni, gyanús tehát, hogy az atom-korszakban nem túl járatos mozinézőnek inkább megmarad a Barbie filmélménynek.

Kár, mert az Oppenheimerben igazi sztárparádé van felvonultatva még a tudósok megformálására is. Mondjuk, hiába. Mert Tom Conti Einsteinje, Kenneth Branagh Bohrja vagy a magyar színész, Haumann Máté Szilárd Leója, mint már szó volt róla, nincs kibontva. A súlyozott szerep Matt Damoné inkább, akinek a Manhattan-projektért felelős főtisztje emlékezetes. Illetve a Robert Downey Jr. által megformált Strauss az, aki még leginkább megmaradhat a nézőben, de ő is leginkább azért, mert a színész a politikusi karriervágynak és kicsinyességnek állít szobrot, ami azért hálás szerep a filmben.

Downey figurája vezérelem. Igazából rajta keresztül láthatunk bele, hogyan is működik az amerikai politikai gépezet a háborús időkben, majd az azt követő McCarthy-korszakban. Illetve milyen közállapotok uralkodnak a 30-as, 40-es, 50-es években, legalábbis a tudős berkekben. Több oldalról villan fel az antiszemitizmus kérdésköre, antifasiszta, és majd egy kissé antikommunista összefüggésben. A film mellesleg ritkaságnak számít abból a szempontból is, hogy szinte kizárólag fehér szereplőket látunk benne. Ez feltűnő, manapság szinte kuriózumszámba megy. 

A Nolan által választott filmnyelv arra enged következtetni, hogy a rendező úgy akarta közel hozni Oppenheimert és eleve a Manhattan-projektet, hogy mégse tegye érthetővé. A több idősík érzékeltetésére a rendező-operatőr-vágó hármas képileg jól elkülöníthető szakaszokban gondolkodik, mégsem sikerül maradéktalanul segíteniük a néző eligazodását. A hanghatások, a zene bevonása a víziók érzékeltetésére érdekesek ugyan, de mintha nem találták volna meg a helyüket rendesen a film szövetében  – bár el tudom képzelni, hogy a prágai vetítéseken ezt másképp láthatta az a néző, aki a gigantizmus élményével lett gazdagabb.

Mindazonáltal, úgy tűnik, túl nagyot akart markolni Nolan, mikor az Amerikai Prométheusz című bestsellert választotta filmjéhez kiindulási alapként. Az ugyanis, amit a Kai Bird-könyv címe sugall, nem érhető tetten a filmen. Az istenek tüzének ellopóját nem látjuk igazán szenvedni. Nolan Oppenheimere szenvtelenül halad tervének megvalósítása felé, melynek véghezvitele után egy időre kispadra ültetik, de csak azért, hogy az idő feledtető múlásával valamiféleképpen majd rehabilitálják. 

Fontos azt is megemlíteni, hogy Nolan filmje nélkülöz minden esetlegesen elvárt bocsánatkérést. Az Egyesült Államok nem mea culpázik a filmben az atombomba ledobásáért. Sőt, egy olyan amerikai elnököt látunk, Trumant, aki megveti az ehhez köthető gyengeségeket. A film suttyomban beemel egy másik, későbbi elnököt is, az Oppenheimer meghurcoltatásán elégedetlenkedő J. F. Kennedy említésével. Persze, ettől a film még nem lett történelemlecke. Nem hozta elérhető közelségbe az atombomba-projekt mában is ható veszélyeit, és nem hozta emberi közelségbe sem Oppenheimert, sem a vele együtt dolgozó zseniket. 

Persze, a filmnek megvannak a stiláris egyediségei. Plusz a roncsolt felvételekkel való játék, a zenei aláfestések, a színészi teljesítmények önmagukban nem hagynak kívánnivalót maguk után. De mégis úgy tűnik, hogy a rendezőnek nem sikerült kiaknázni sem a korszakban, sem a figurákban, sem a történetben rejlő lehetőségeket. Nagyobbat szólhatott volna, de inkább megmaradt kísérletnek.