Címke: kritika

december 5, 2023 | Simon Judit | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

Nemzedékek randevúja A padláson

Kétszer néztem meg a nagyváradi színház A padlás előadását, amit Tóth Tünde állított színpadra és egyszer sem untam, sőt. Miért kétszer? Mert ketten alakítják Mamóka szerepét, persze felváltva: Molnár Júlia és Kovács Enikő. Egyiküket sem lehetett kihagyni, hiszen különböző egyéniségű, színpadi habitusú művészek, akik szerepüknek is más-más hangsúlyt kölcsönöznek.  

Molnár, az 1992-ben bemutatott váradi előadásban Sünit játszotta, telik az idő rendesen, azt már ki se merem mondani, hány év telt el 1988 óta, amikor előszőr hangzott el a budapesti Vígszínházban a Szilvásgombóc és a többi slágerré vált dal. 

A Szigligeti Társulat ősszel zenés évadot hirdetett, azaz musicaleket és operettet mutat be, a prózák megmaradtak a tavalyiból, meg a Transilvania stúdióba kerülnek, igaz, ott is csak egy új lesz. A 23/24-es szezon első bemutatója volt A padlás. Hát, rosszabb ne legyen.

Tóth Tünde humorral és játkossággal megáldott rendező, ezeket a kvalitásait bőségesen kamatoztatta. Okosan, szellemesen sáfárkodott a szöveggel, a zenével és a színészek képességeivel. A padlás lényegében kedves mese, fiatalokkal, többszáz éves szellemekkel, egy robottal, valamint házmesterrel, rendőrökkel. Lehetnek a gyermeki fantázia szülöttjei, de az „élők” jöhettek a szomszédból is. Tóth a szürreálist, a bohózatot és a mesét ötvözte könnyedén és szellemesen. Múlt és jelen találkozik, ahogy csak a mesékben lehetséges, és mindenki – szellemek és emberek – összefog, hogy győzzön a jó, mindenki megtalálja a helyét a maga világában. Na igen, ez utóbbi sem mindig így történik a valós életben. Pedig jó lenne. 

A díszlet egy régi ház padlása, amit a fények tesznek meseszerűvé, a szellemek jelmezei mintha egy festményből léptek volna elő, egyszerűen bűbájosak, az embereké hétköznapi, de találó vagy karikatúra jellegű (detektív), a robot pedig sokkal kifejezőbb, sőt robotszerűbb, mint a high-tech kiállításokon bemutatott emberutánzatok. Az Szotyori József külön bravúrja, ahogy Robinsonként több mint két órát gurul, táncol a drifting boardon (vagy hogy hívjak azt a fogó nélküli, elektromos, kerekes rollert), persze a színészi játéka is kifogástalan. 

A padláson Rádi fúr, farag, szerel, fejleszti a robotját, szereli a tetőre az antennát. Sebestyén Hunor kedvesen játssza a fiatal tudóst és remekül énekel. A másik padláson (az nem látszik a színen) gyakorol a hegedűjén Süni, a lány, aki, ha fél összegömbölyödik. Kocsis Annának nagyon jól áll ez a bohókás, okos, bátor lányszerep, amiben a humorát is megmutatja. Hozzájuk jár fel a padlásra Mamóka, hogy enyhítse a magányát. Szereti a fiatalokat és jó ember, hiszen kora ellenére, a fiatalokhoz hasonlóan látja a szellemeket. Presserék ugyanis megírtak: hogy a múltbéli lényeket csak azok láthatják, akiknek tiszta a szívük. Kovács Enikó Mamókája csendesebb, visszahúzódóbb, Molnár Júliáé temperamentusabb, vidámabb, de mindkét művésznő szerethetően, hitelesen, szellemesen játszotta az idős, a fiatalokat megértő asszonyt. Szabó Eduárd Témüller, a házmester szerepében (lehet, nem az a foglalkozása a karakternek, de engem nagyon emlékeztet egy valamikori szomszédomra) olyan viccesen ronda, annyira nevetséges, hogy nem lehet rá igazán haragudni. Dimény Levente Detektívje három az egyben, annyira jól sikerült, hogy a nevetés könnyei között is felismerhető alakításában Sherlock Holmes, Poirot és Colombo. Scurtu Dávid Közegként egyszerűen bűbájos és vicces. Barrabás / Révész kettős szerepében mutatkozott be a közönségnek a Szigligeti Társulat egyik új tagja, Nagy László Zsolt. Szerencsés bemutatkozás, hiszen a fiatal színész megmutathatta ének- és tánctudását. 

A padlásra betévedt szellemek egyszerűen ellenállhatatlanok. Mindegyikük külön, jól felépített karakter. Tőtős Ádám leheletfinom, mindig udvarias Hercege, Kocsis Gyula mérges, sértődékeny Lámpása, aki lényegében a nyolcadik, a bányában felejtett törpe, Csatlós Lóránt mindig segítőkész Meglökője, a valamikori hóhér, valamint Illyés Klaudia a Kölyök szerepében olyanok, mint a pókerben a négy ász: minden pillanatuk nyerő. Szellemesek, kedvesek, a játékuk őszinte és sallangmentes. Illyés Klaudia is nemrég szerződött a Szigligeti Társulathoz. A tehetséges fiatal színész szerencsésen mutatkozott be A Padlásban, mert lehetősége volt megmutatni ének- és tánctudását, színészi képességeit, valamint a humorát. 

Szóval, egyet lehet érteni a belibbent szellemekkel abban, hogy jó ez A padlás, a rendező a műfajnak megfelelően állította színpadra. Leporolta, de nem tolta túl a korszerűsítést. Megmaradt a történet naiv bája, ugyanakkor hangsúlyt nyertek az érzelmek és az emberi tulajdonságok. Úgy vélem, jó ötlet volt újra műsorra tűzni a lassan klasszikussá váló mesemusicalt, mert érzésem szerint összehozza a generációkat. 

Láttam ugyanis, hogy idősek és fiatalok, sőt nagyon fiatalok is jól ismerték, mi több, együtt énekelték a színészekkel azt, hogy Itt vagyunk, meg hogy Ég és Föld között, és azt is, hogy Repülünk, nem beszélve a Varázskönyv nótákról meg persze a Szilvásgombócról.

Tetszik tudni, miként állapítható meg, ha a fiataloknak, sőt, a kamaszoknak tetszik az előadás? Abból, hogy hány telefon villog a produkció alatt. Azon az estén, amikor én a középiskolásokkal zsúfolt teremben ültem, mindenki a színpadra figyelt, nem a készülékére. Mindenre reagáltak, tapsoltak, örültek a játéknak. Az őszinte reakciók külön tanulmány érnének. 

Nagyváradi Szigligeti Színház – Szigligeti Társulat 
Presser Gábor – Sztevanovity Dusán – Horváth Péter: A padlás
Rendező: Tóth Tünde
Koreográfus: Kányádi György
Díszlettervező: Rákay Tamás
Jelmeztervező: Lokodi Aletta
Zenei vezető: Brugós Anikó

Szereplők: Sebestyén Hunor (Rádiós), Kocsis Anna (Süni), Molnár Júlia/Kovács Enikő (Mamóka), Nagy László Zsolt (Barrabás/Révész), Tőtős Ádám (Herceg), Illyés Klaudia (Kölyök), Kocsis Gyula (Lámpás), Csatlós Lóránt (Meglokő), Szabó Eduárd (Témüller), Dimény Levente (Detektív), Scurtu Dávid (Üteg), Szotyori József (Robinson)

november 29, 2023 | Beretvás Gábor | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

Nehezen elviselhető örökségünk

Kérdés, hogy jót tesz-e egy filmnek, ha megelőzi a híre. Reisz Gábor harmadik, Magyarázat mindenre című nagyjátékfilmjét már csak ezért is nehéz kellő távolságból látni. Hiszen a mozikba kerülést nem kis hírverés előzte meg, miután az alkotás elnyerte a legjobb filmnek járó díjat a 80. Velencei Nemzetközi Filmfesztivál Orizzonti (Horizontok) szekciójában. Ez nem az Arany Oroszlán, azt Jorgosz Lantimosz Poor Things (Szegény párák) című alkotása nyerte. A Horizontok egy olyan kategória, melynek elnyeréséért az esztétikájukban és kifejezésmódjukban a legújabb trendeket képviselő filmeket versenyeztetik. Nos, annak ellenére, hogy örülök a magyar-szlovák koprodukcióban készült film győzelmének, ez azért némi szemöldök-felvonásra késztet. Ugyanis Reisz három filmje közül formailag ez tűnik a legkevésbé kísérletezőnek, egyedinek. 

Ha az új trenden viszont azt kell érteni, hogy a film bátran reagál a magyarországi közállapotokra, akkor belátható az újdonsága, mert a magyar játékfilm helyett ez inkább a magyar dokumentumfilmnek lett az utóbbi időben a feladata. Gondoljunk, mondjuk, Hajdu Eszter 2008-as filmjére, mely már címében is erős: A fideszes zsidó, a nemzeti érzés nélküli anya és a mediáció. Szóval, nem minden előzmény nélküli Reisz filmje. Hajdu Eszter dokumentumfilmje / mediációs kísérlete akár a Magyarázat mindenre előtanulmánya is lehetne. 

A játékfilmesek, való igaz, óvatosabban fogalmaznak. Nem csoda, a játékfilmhez némileg eltérő fejlesztési rendszer, költségvetési keret, forgalmazás van hozzárendelve. A magyar játékfilm készítése egy többszűrős történet. Reisz filmje is könnyen fennakadhatott volna valamelyik szűrőn, ha a sokoldalú rendező-forgatókönyvíró-zenész, – aki olykor filmjében még főszerepet is alakít – nem a független filmkészítés szabadsága mellett tette volna le a voksát. 

Ez persze nem azt jelenti, hogy aki nem független filmben gondolkodik, nem valósíthatja meg azt, hogy filmjében reflektáljon a XXI. századi Magyarország közállapotaira és közérzetére. Annyi, hogy sok filmes a fókuszt szűkebbre, egy érzékeny témára állítja, és a háttérbe tolja a magyarországi közállapotokat. Szilágyi Zsófi Egy napja, Szakonyi Noémi Veronika Hat hét című filmje szerintem ilyen, csak hogy párat kiemeljek. Illetve ne feledjük, hogy vannak még, akik a független film felől közelítenek. Hajdu Szabolcs utóbbi alkotásai például ilyenek. Egyébiránt ő a főszereplője egy másik idei szlovák-magyar filmnek, a Pinkler Mátyás által rendezett kriminek, a szintén politikai témát feszegető Hatalomnak, amely azért érdekes, mert a magyar színészek is szlovák nyelven beszélnek benne.

Reisz filmje annyiban is kuriózum, vagy ha úgy tetszik, trendi, hogy már totálisabb képet igyekszik festeni a magyar közállapotokról. Az ország megosztottságáról. A kokárda szimbolikus jelentésrétegeiről. Illetve behozott egy erdélyi szálat is.

Reisz egyébiránt régebbi filmjeinek mintáiból is nagyban építkezik. A mindennapjaikban is erősen politizáló fideszes szülők jelen vannak a 2014-es VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan, és a 2018-as Rossz versek című filmben is. Az apát és az anyát azokban ráadásul ugyanaz a két színész, Kovács Zsolt és Takács Katalin alakítja. Figuráik komikusra vannak hangolva: az előző két film a humort használva vesz a Kádár-korban szocializálódott rendszerváltó generációról látleletet. Igaz, a rendező világlátása a 2010-es évek filmjei alapján derűsebbnek tűnik, sajátos humora az említett filmek védjegye. 

Legújabb alkotása, a Magyarázat mindenre már nem folytatja ezt az irányvonalat. A rendező csak megvillantja humorát, szántszándékkal nem nevetett. Ez némileg hátrányára is válik a filmnek, hiszen Reisz leginkább ebben jó – a 2014-es VAN azt mutatta meg, hogy egy kis költségvetésű, szinte teljesen baráti együttműködésben készült produkció hogyan lehet sikeres. Ez, jelzem, Antal Nimródnak sikerült még leginkább, a pont húsz évvel ezelőtt készült Kontroll című filmjében. A két rendező abban tán hasonlít is egy kicsit, hogy szocializációjukat a külföld színesítette egy kicsit. Antalnak az Egyesült Államok a meghatározó viszonyítási pontja, míg Reisz hétévesen érkezett meg a rendszerváltó idők „eufóriájába”, Magyarországra, méghozzá Algériából.

Fontos, hogy a szerzői filmes Reisz az apjának ajánlja a filmet. És ha nem a politikai mondanivaló felől közelítünk az alkotáshoz, akkor a többrétegű cselekmény apa-fiú szála tűnik a legerősebbnek. A napjainkban játszódó történetben persze a viszonyítási a pontok a politikai hivatkozások, pontosabban a politikusokra való hivatkozások. Ez a dokumentumfilmekben nem szokatlan, de a játékfilmekben meglepő, hogy a szereplők a közbeszéd mindennapos nyelvi utalásrendszerét használják, és a dialógusokban, ha nem is röpködnek, de elhangzanak a Sargentinik, Sorosok, Gyurcsányok, Orbánok stb.

A Nemzeti Filmintézet (NFI) nem is támogatta a filmet. Van ilyen. Az simán elképzelhető, hogy a döntnökök az aktuálpolitikai felhang miatt húzták be a nyakukat. Nem csoda. Voltak már csörték hasonló ügyekben. Például Nemes Gyulának magának kellett rásatíroznia pár filmkockára, jelesül annál a jelenetnél, ahol a többi politikuséhoz hasonlóan szétlövik Orbán Viktor dinnyére biggyesztett fényképét. Lásd a 2015-ös Zéró című filmet. Illetve Gigor Attilát is kötelezték arra, hogy vágja ki Kálomista Gábor filmproducer Hír TV-s jelenetét. Kénytelen-kelletlen meg is tette. Ez volt a 2016-os Kút egyik jelenete.

Fontos megemlíteni, hogy a film a 2020-as évek terméke – az önéletrajzi ihletettségű alkotásokat készítő Reisz pillanatnyi világlátását tükröző mű. Egyébiránt a történeti keretet akár a profánság vádja is érhetné. Az érettségi előtt álló Ábel (Adonyi-Walsh Gáspár) szerelmes barátjába/osztálytársába (Kizlinger Lilla), aki viszont a jó karban lévő, családos történelemtanárukba (Rusznák András) szerelmes. A cselekmény fordulópontja a történelem érettségi, ahol Ábel leblokkol, és a zakóján felejtett kokárdát kiszúró történelemtanár egy megjegyzése lesz a történet berobbantója. (Egyébiránt nem kellene, mert Iulius Caesar kapcsán március idusa és a márciusi ifjak akár egy másik irányba is elvihetnék a történetet, de ez a lehetőség elsikkad a film történetvezetési szálai közben.) A kokárda-ügyet felfújja a média. És a hangsúly áttevődik az ideológiailag ellentétes oldalon álló apa és tanár konfliktusára.

A gond némileg az, hogy bár 151 perc a játékidő, mégis kevésnek tűnik ahhoz, hogy minden réteg érzékletesen kidolgozott legyen. A forgatókönyvet a magyar filmes szakma egyik nagyágyújával, Schulze Évával közösen jegyző rendező nem tudja úgy kibontani a figuráit, hogy karakterjegyeik ne legyenek túlságosan betömörítve. Az elhízott, a dohányzásról még nem teljesen leszokott, meccsnéző, hatvan felé evező építészmérnök apa, György nem a rendszerváltás nyertese, de nem is a vesztese. Olyan figura, akit nyomaszt saját apjának története, a szocializmus öröksége, a nyugatiakkal szembeni kisebbségi érzés és eleve az apaság felelőssége. A lakókörnyezet panel, a kilencvenes évek bútorzatával, a falon örökölt festményekkel. Személyiségét pedig, tetszik, nem tetszik, ez a felvállalt múlt alakította ki.

E szereplő erős inverze a történelemtanár, Jakab, a harmincas évei végén járó, jó svádájú, jógázó, futó férfi. A szakmája iránti elkötelezettségét nem tanítás közben láttatja a film, hanem azáltal, hogy Jakab egyes történelmi események még élő szemtanúinak megszólaltatásával – kamera elé állításával – próbálkozik. A forgatókönyvírók a magénéletet és a munkahelyi viszonyokat tudatosan elkülönítő ember képére erősítenek rá. Lakóhelye bár szintén szűkös, de trendi. Nem nyomasztja látványosan, hogy férjként, családfenntartóként, apaként helyt kéne állnia. A filmbeli jelenetek, ha nem is túl direkten, ezt a jellemvonását erősítik fel.  

A két vázolt férfitípusban egy közös van igazán: nem érzik jól magukat a helyzetükben. Mint ahogy a két női karakter, Judit (Urbanovits Krisztina) és Dorka (Sodró Eliza) sem – mellesleg ők a háttérben maradt feleségekként a kidolgozottabb férfi-szerepeket támogatják meg. Aki viszont boldogul, az a fiatal erdélyi újságíró, Erika (Hatházi Rebeka) – az a határon túlról jött szerencsés fiatal, akire a médiagépezetnek pont szüksége van. Hatházi Erikája szintén egy – enyhén szólva – sztereotípiákat hozó karakter. Arról már nem is beszélve, hogy a szalonna-pálinka „poén”, meg az, hogy rosszul öltözik, a szerep része. Ez abban sántít mondjuk, hogy Hatházi Rebeka a film jelmeztervezője, és hát az általa alakított Erika azért véletlenül sem tűnik topisnak a filmben. Nem mellesleg a színész-családból származó Hatházi teljes természetességgel játszik a kamera előtt, habár nem szakmája a színészet.

Mivel Reisz iskolai környezetbe is helyezte a filmet, így a pedagógusi pálya állapotát is ábrázolja. Az iskola a regnáló politikai erő befolyása alatt álló intézmény. Az iskolaigazgató (Kocsis Gergely) pedig a botrányok elkerülése végett még az umbuldálásra is kész figura. Ennek a karaktertípusnak egyébiránt megvan a lenyomata a magyar filmtörténetben, ami már önmagában megérne egy komolyabb értekezést. Jelzem, Reisz az iskolai környezetet jó arányérzékkel illeszti be a film szerkezetébe. Ebben, mondjuk, már gyakorlatot szerzett az előző filmjében.

Azonban az igazság az, hogy a velencei díj és ennek következtében a film magyarországi visszhangja talán magasabb polcra helyezi a filmet, mint ahová illene, így a hiányosságok némileg eltöppednek. Azért is, mert egyetlen értelmezési csapásvonalra van mostanság ráerősítve. Az nincs általában kiemelve, hogy az érettségiző Jakab, az első viszonzatlan szerelmet megélő, identitását kereső fiatalember témája is jelen van, bár kissé elhalványul a filmben. 

Igaz, az Ábelt alakító Adonyi-Walsh Gáspár így is néha meggörbül a szerep súlyától. Rusznyák András néha túl teátrálisnak hat, akárcsak Sodró Eliza, ami azért is érdekes, mert ők a való életben is egy párt alkotnak. A két éve, húszévesen már Ezüst Medvével díjazott Kizlinger Lilla pedig minden bizonnyal többet is megbírt volna, ha Janka szerepe nagyobb hangsúlyt kapott volna a végleges forgatókönyvben. Az „Apámnak…” ajánlás a film elején ígéretes, és valóban az apa, György lehet leginkább kidolgozva a forgatókönyvben – miközben, mint már írtam, a figura az előző filmekben, Kovács Zsolt megformálásában is hangsúlyos volt. Ezúttal a rendező-forgatókönyvíró Znamenák Istvánnal értelmeztette újra a karaktert, akinek az alakításában ez a Magyarázat mindenre legjobb, legárnyaltabb szereplője volt.

A cím annyiban találó, hogy Reisz nagyon el akart mondani mindent. Csakhogy ez a minden még az egyébiránt viszonylag hosszú játékidő ellenére is sok tömörítést igényelt. A film erénye, hogy Reisz tágra nyitja a fókuszt, és úgy vesz társadalmi látleletet, nem dugja azt el annyira a háttérbe, mint más, egyébiránt néha egyenletesebb művészi munkát végző játékfilmesek. Mindenesetre érdekes lesz tíz és húsz, harminc év múlva visszanézni a filmet, azokból a távlatokból vizsgálni, hogy mekkora a jelentősége.

november 28, 2023 | Simon Judit | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

Közelképben a színész

Gáspárik Attila: A tehetség gátjai. Pont kiadó, Budapest 2023

A kiadó esszéköteteknek nevezi a sorozatot, melynek negyedik könyve A tehetség gátjai. A szerző, Gáspárik Attila egyetemi tanár, a pedagógiai tudományok doktora, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház volt főigazgatója, kutató és sok minden más, de elsősorban színész. Színészként gondolkodik, nézi, figyeli, látja a környezetét, a társadalmunkat, közösségünket, országot és világot. Színházról, színészetről, színházközeli emberekről ír kritikusan, de együttérzéssel. 

Könyveinek címei elárulják, hogy éppen mi foglalkoztatja: A színház kiterjedése (2016), Teátrális világunk (2018), A színházi tehetség (2019) és végül, de bizonyára nem utolsóként az idén megjelent A tehetség gátjai.

Ebben a kötetben, akár az előzőkben, több műfajban járja körül a tárgyalt kérdéskört, de ezúttal is vezérfonal, hogy a színház középpontja a színész. Az alkotó, aki nélkül nem jöhet létre az előadás, tehetségének kibontakozásáért, életének mederben tartásáért viszont – meglátása szerint – az intézmény vezetői, a környezet is felelős. Tudja, mit és miért mond, hiszen tizenegy évig vezette a színházat. Gáspáriknak ez a könyve nem csak azért őszinte, mert beismeri, sőt hangsúlyozza, hogy ő akarta igazgatni a magyar és román társulatot magában foglaló intézményt, de azért is, mert legendákat mer, és dokumentáltan tud szétfoszlatni, valamint ikonikus személyiségekről megírni a valóságot.

A kötet első részében a színházvezető lehetőségeit és feladatait taglalja. Hangsúlyozza, hogy a színházi előadás csoportos alkotás, amelyben a színésznek alkotótársnak kell lennie, nem pedig „fényvisszaverő felületnek”, ahogy egyes rendezők „használják” a művészeket. Levonom a következtetést: a volt igazgató nem rajong az úgynevezett rendezői színházért, de azt is megjegyezném, hogy ennek ellenére regnálása során neves rendezőket hívott, akik leköszönése után is visszajárnak előadásokat alkotni Vásárhelyre. Fontosnak tekinti a színészek tehetségének gondozását, de arra is figyelmeztet, hogy a tehetség elmúlhat. Vagy azért, mert a színész nem kap feladatokat, vagy amiért hozzá nem illő szerepeket kell játszania. Igazgatóként a legnehezebb feladatok egyikének tekinti a valós rend kialakítását és megatartását, de kihívás a hierarchia kialakítása. Ezzel kapcsolatban nem kíméli a kritikusokat, de irántuk is bizonyos megértést tanúsít. Szót ejt a színészoktatásról, melynek fő feladata „a kreativitás serkentése és karbantartása. A ma színészideálja a határozott, gondolkodó, kreatív, erős egyéniségű művész”, nem pedig a másokat utánzó, másokra hasonlítani akaró színjátszó. „A legnagyobb gond, amikor a kreativitást a megfelelni vágyás szorítja vissza”. 

Gáspárik a színészetről leírja azt, amit sokan tudnak, de alig ismernek el: „Vannak divatos tehetségek, tehetség-divatok. A változások nem tartják be a generációk élettartamát. Magyarán, egy színházi ember, színész, rendező (…) pályája során nem él meg ugyanabból a tehetségből. Figyelnie kell a világot, a nézőket, a kor problémáit, és változnia kell, ha nem szeretne megrekedni, kiégni”. 

A színház, a művészszínház ugyanis, Gáspárik szerint a megismerés egyik formája, amin keresztül megismerheti és ismertetheti azt, amiben és ahogyan élünk. És bevallja: A színház, az számomra rettenetesen komoly dolog, ami rólunk szól”. 

A következő fejezet címe: Rügyben maradt zseni: Visky Árpád. A legendássá vált marosvásárhelyi, illetve sepsiszentgyörgyi színész legendáját hozza le a valóság talajára. Együttérzéssel. Egyetlen ítélkező szó nélkül, dokumentumokkal bizonyítja, a CNSAS archívumaiban dokumentumokkal igazolja a szomorú tényt, hogy a színész együttműködött a titkosszolgálattal (Securitate), de azt hangsúlyozza, hogy ha Visky energiáit a színházak vezetői a színpadon kötik le, a fiatalember nem vált volna botrányhőssé, hanem sokkal több szerepben bizonyíthatta volna zsenialitását. 

A Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Bizottság (CNSAS) irattárában, ahol Gáspárik folyamatosan kutatja a marosvásárhelyi színházi emberek, értelmiségiek múltját, kereste meg Székely János, költő, író, drámaíró követési dossziéit, szám szerint nyolcat, ami nem jelenti azt, hogy nincs több. A szerző a Lássunk tisztán (Székely Jánosról) fejezetben számos dokumentum bemutatásával tisztázza Székelyt a Magyarországon elhangzott vád alól, miszerint az író együttműködött volna a politikai rendőséggel. Elmagyarázza, hogy a talált iratcsomók mindegyike azt bizonyítja, hogy Székely, mint sokan mások, az elmúlt rendszer áldozata volt, tisztességéhez nem fér kétség.  

A hatalom ellenőrizte színház rész alcíme: Fejezetek a marosvásárhelyi színjátszás történetéből egy a szerző által Gálfalvi Zsolt színikritikus, irodalomtörténész, szerkesztő, a marosvásárhelyi színház volt igazgatójával készített interjút tartalmaz. Gálfalvi mindössze két évig vezette az intézményt, abban a korszakban, amikor Nagyváradon, Szatmárnémetiben és Marosvásárhelyen megalakították a román társulatokat. Igazgatása alatt mutatták be az akkor még a Kultúrpalotában működő színházban Örkény István: Tóték című színművét. Örkény, feleségével Radnóti Zsuzsával utazott Marosvásárhelyre 1968-ban. Gálfalvi remek mesélő, Gáspárik meg jó kérdező, ezért az interjú érdekes, olvasmányos. A korszakról sokat elmondanak a korabeli újságcikk részletek és fotók.A könyvnek, az előző kötetekhez hasonlóan nem ártott volna a figyelmesebb, alaposabb szerkesztés. A tehetség gátjai a műfaji keveredések ellenére érdekes könyv, számos információt, dokumentumot tartalmaz, ami kiegészíti tudásunkat, vagy felkelti az érdeklődést a színháztörténet, a színházi világ iránt.

november 21, 2023 | Láng Zsolt | Rovatok
MEGOSZTOM

Egy zenekóstoló naplója

Mottó:
A zene mindenkié. 
(Kodály Zoltán)

Ligeti György: Mysteries of the Macabre
Hannigan birtok, 2011

A műfaj nevezhető küvének, bár ha jól belegondolunk, épp az ellenkezőjéről van szó. Mintha az Egri bikavérből, amely a Kékfrankos, a Cabernet, a Merlot és a Zweigelt vegyítése, kiemelnénk a Kékfrankost. 

A darab a Le Grande Macabre című Ligeti-opera koncertszámmá átalakított részlete, egészen pontosan a Gepopo (Kovalik Balázs magyarításában Ávónő) nevű szereplő áthangszerelt áriája.

Virágszirom könnyűségű lebegés, plusz vulkanikus erők explóziója. 

Barbara Hannigan és az Avanti! Chamber Orchestra 2011-es felvételét, akárcsak egy palack kimagasló évjáratú bort, a kincsre bukkanó örömével tehetjük zenetékánk polcára.     

És ha már itt tartunk. Borfajtáknál is lényeges a borkészítő személye. Ahogy a szakirodalom állítja: a terroir (klíma + talaj + tradíció) adja a bor karakterét, ellenben a benne szunnyadó poézist a pincemester fakasztja dalra. Jelen esetben a szédítő Barbara Hannigan a maestro. Ő énekli e fergeteges koloratúrszoprán áriát, de egyben a zenekart is ő vezényli. 

Mindene mozog, árad, örvénylik. 

Univerzális ember, sokféle tehetséggel megáldott primadonna. Akár a prímszám oszthatatlan, miközben legfőbb vágya, hogy megosszák. 

Már a megszólítása is gondot okoz környezetének. Maestra? Van ilyen szó? Azt kéri a zenészektől, szólítsák pusztán így: Barbara. Mi ennek a magyar megfelelője? Barbárka? Lényegében igen. A Borbálával viszont közelebb jutunk a borok poéziséhez. 

Szükséges volt ez a kis kitérő, hogy érzékeltetni tudjuk, mit is kóstolunk meg. Mit forgatunk a fény elé tartva. 

Rúzsos ajkakról elröppenő pisszegések, mókás kukorékolás, fülpiszkáló kiáltások. Hangokat hallunk, lekottázott, absztrakt hangokat, ellenben egészen nyersen, anyagi valójukban érzékeljük őket. 

Már-már elviselhetetlen a realitásuk.

Őrült grimaszkodás, taglejtés, vállrándítás, testi akrobatika kíséri őket.    

Hannigan gerincoszlopa megfékezhetetlen acélrugó. 

Sem tér, sem idő nem korlátozza mozgását. 

Előreláthatatlan a következő pillanat. 

Nincs jövő, valamennyi hang jelen idejű. Az új kisarjad, és máris illatozik, mint Baudelaire virágja. 

Ligeti György Dicsőszentmártonban született (pont száz évvel ezelőtt), hatéves koráig élt ott. Amikor hatvan évvel később egy filmes stáb kíséretében hazalátogatott, egy darabig idegenül járkált az ismeretlen házak között. Aztán megszólaltak a harangok, és felismerte a hangjukat. A hangok szólították elő az emlékeket: az idegen hazatalált a gyerekkorába. „A templom mögött laktunk, ott, abban az oldalban. Előttünk volt egy örökzöld fasor, mert a harangozás a lombokon megszűrve ért el hozzánk.” 

Avantgárd zeneszerzőnek szokták őt tartani, pedig már semmi értelme az efféle óvatoskodásnak. Általánosan elfogadott felismerés, hogy a világban nincsenek törvények, egyedül viszonyok és kapcsolatok vannak. Maga az idő sem időtálló.

Maestra Hannigan kiszabadítja a redukciós nikkeltartályokba zárt szellemet. Előadását nézni olyan élmény, akárha egy szülést követnénk végig, a vajúdástól a mindent betetőző pillanatig, amikor a csecsemő kiszívja az első korty anyatejet. Hannigan a testéből hozza világra a Ligeti-művet. És ez fordítva is igaz: a mű előadása szüli meg Hannigant. (Ez már azért is igaz, mert ahogy nyilatkozta, egy Ligeti-darab hatására döntötte el, hogy zenész lesz.) 

A „rendezés” túlhaladott fogalom, a korszerű tevékenység a „mise en scène”, mondja Patrice Pavis korszakalkotó színházkönyvében. Ezt a francia terminust fogadták el magyarul is, kerülve a kifejezés szokásos fordítását, a színpadraállítást. 

Senki nem állít semmit. 

Az „állítás” hatalmi vonatkozásait messze elkerüli a mai színház. A régi rendező kijelöli, az új megkeresi az előadás „helyét”. Ezt jelenti a mise en scène. 

Hannigan „helykereső” előadása mai színház. Bioborként szabad ízvilágú és kirobbanóan természetes alkotás. 

Savasság és tannin érzékeny szerkezete. Egyszerre tűz és víz, jég és láng, hullám és récsecske. 

Absztrakció és létérzékelés.

Anyagélmény. 

Mintha a gerincvelőnkkel hallgatnánk a zenét. 

Mint amikor a jó borokat kortyolgatjuk: közvetlenül magát a napfényt és a talaj vulkanikus forróságát érezzük a nyelvünkön keresztül a testünkbe áramlani.

szeptember 26, 2023 | Beretvás Gábor | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

Nagyobb volt a füstje…

Grandiózus projektnek indult Christopher Nolan legújabb filmje, az Oppenheimer. Már csak azért is, mert a rendező azzal igyekezett növelni a film varázsát, hogy 70 mm-es IMAX-moziélményt társított hozzá. Igaz, a keleti végeken Prága volt a legközelebbi város, amelyben találhatunk olyan mozit, ahol az ember úgy nézhette meg a filmet, ahogy azt Nolan elképzelte. Nekem sajnos nem volt részem ebben az élményben. Azonban el bírom képzelni, hogy az alkotás hiányosságait pótolhatta egy ilyen mozis környezet. 

Mint ahogy szintén a mozitörténelem része az is, hogy az Oppenheimer körül sündörgő reklámszakemberek gondoltak egy nagyot, és igyekeztek a mozilátogatókat egy olyan trendbe szuszakolni, amely szerint a komoly hangvételű Oppenheimert és a rózsaszín világú Barbie-t egyazon napon megnézni sikknek hatott. Az akció sikerült is, a sajtó és a social media az újonnan kreált Barbenheimer-jelenségtől volt hangos.

A trükk elérte a célját, a jegyeladások megugrottak, mindkét film kasszasiker lett. Sőt, ez a társítás  abból a szempontból is érdekesnek hatott, hogy a sötétebb tónusú Oppenheimer hangulatvilágát kissé felhabosították a szervezők a Barbie-filmélménnyel. Így sok néző nem a mélabú érzésével koslatott ki a vetítőteremből, hanem némi felszínességgel örömködött azon, hogy teljesítette a challenge-t, és szétkürtölte ezt valamelyik profilján. 

Ez egyelőre a japánokra nem igaz. Ők csak később mutatják be a mozikban a Oppenheimert. Nem csoda. Hiszen, bár ők nem kapnak különösebb képviseletet a filmben (nem igazán van ázsiai szereplő az alkotásban), mégis, mivel ők az atombomba romboló hatásának tényleges megtapasztalói, érintettségük más lehet, mint a többi mozilátogatóé. És bár Nolanék nem illusztrálják Hirosima és Nagaszaki megsemmisítését, azért ez Japánban mégiscsak kényes kérdés. (Szó volt róla, hogy nem is vetítik ott a filmet a japán társadalomra mindmáig kiható trauma miatt.)

Egyébiránt a második világháború nem jelenik meg a képeken. Ami azért is fura, mert az atombomba ledobása mégiscsak a világháború kontextusában értelmezendő elsődlegesen. Igaz, Nolan ezt a puskaport már előtte a 2017-es Dunkirkben, ott a rendező nem spórolt a robbanásokkal, lövedékekkel a háborús állapotok filmes megragadása közben. Az Oppenheimer nem ilyen. Itt egy nagy explózióra van a történet befűtve, méghozzá úgy, hogy közben igazából a 30-as, 40-es és 50-es évek tudóstársadalmáról kapunk látleletet.

A címszereplő Oppenheimer, az atombomba atyja – Cillian Murphy visszafogottságot sugárzó megformálásában – az Einstein utáni tudományos időszak nagy tehetsége. Portréján keresztül nyerünk betekintést a huszadik század tudományos közállapotaiba, illetve abba, hogy milyen vívódásokon mehetett keresztül az, akinek a nevéhez fűződik az első tömegpusztító fegyver. Mondjuk, ezt a rendezőnek nem sikerült különösebben körbejárnia. Pár jelenetet kivéve egy fegyelmezett és egykedvű figura vázlatát kapjuk a háromórás játékidőben.

Mivel Murphy Oppenheimere szenvtelen, a figura árnyalásában leginkább az őt körülvevő mellékszereplők lennének hivatottak segíteni. Az igazság azonban az, hogy pont azok a szálak hiányoznak a filmből, amik rétegezetté tehetnék a legfőbb karaktert. Például, hogy hogyan is lett Oppenheimer akár a saját közegében nagyágyú, a Manhattan-terv irányítója, hogyan is lett ő a vezéregyéniség egy igen erős mezőnyben. Mint ahogy az sincs kibontva mélyebben, hogy a nőkhöz vagy a gyerekeihez való viszonya milyen. Egy erős visszatérő motívuma a filmnek, hogy szeretné, ha az öccse a közelében lenne. De a rendező azt a kapcsolatot is csupán egy sallangba fullasztja bele.

Értjük is ezt. A briliáns elmék kiváltságai, a társadalmi normák áthágásai finoman azért érzékelteve vannak az alkotásban. A portré erősebb  kontúrjainak meghúzásához azonban többre lenne szükség. És bár a figura már csak a világalakító tette miatt is önmagában érdekes lehetne, mégis rejtve marad. Titokzatosságát nem oldja fel, hogy egy sivatagi kutatóbázisra suvasztott tudós-társaság seriffje lett. És kár, hogy társai, a dokumentumfilmekből, riportfilmekből ismerhető, rendkívülinek ható figurák Nolan filmjében szintén egydimenziósra sikeredtek, emiatt sem igazán segíthetnek árnyalni Oppenheimer figuráját.

Nem látunk igazán öntörvényű zseniket, egoistákat, akik összeférhetetlenségéből konfliktusok adódhatnának. Oppenheimernek egyetlen komolyabb ellenlábasa akad. Teller Ede, aki Benny Safdie megformálásában mutat némi krakélerséget, de ennyike. Ha Teller nem tűnne hólyagnak olykor, akkor a film a történeti szálat tekintve dögunalom lenne. Nolan, mintha direkt árulna bennfentességet, nem tölti be a filmjével a tanító szerepet. Egy ezen a téren nem felvértezett iskolás például nem innen fogja elsajátítani a kellő ismereteket, nem fog a mű ki-kicsodaként működni, gyanús tehát, hogy az atom-korszakban nem túl járatos mozinézőnek inkább megmarad a Barbie filmélménynek.

Kár, mert az Oppenheimerben igazi sztárparádé van felvonultatva még a tudósok megformálására is. Mondjuk, hiába. Mert Tom Conti Einsteinje, Kenneth Branagh Bohrja vagy a magyar színész, Haumann Máté Szilárd Leója, mint már szó volt róla, nincs kibontva. A súlyozott szerep Matt Damoné inkább, akinek a Manhattan-projektért felelős főtisztje emlékezetes. Illetve a Robert Downey Jr. által megformált Strauss az, aki még leginkább megmaradhat a nézőben, de ő is leginkább azért, mert a színész a politikusi karriervágynak és kicsinyességnek állít szobrot, ami azért hálás szerep a filmben.

Downey figurája vezérelem. Igazából rajta keresztül láthatunk bele, hogyan is működik az amerikai politikai gépezet a háborús időkben, majd az azt követő McCarthy-korszakban. Illetve milyen közállapotok uralkodnak a 30-as, 40-es, 50-es években, legalábbis a tudős berkekben. Több oldalról villan fel az antiszemitizmus kérdésköre, antifasiszta, és majd egy kissé antikommunista összefüggésben. A film mellesleg ritkaságnak számít abból a szempontból is, hogy szinte kizárólag fehér szereplőket látunk benne. Ez feltűnő, manapság szinte kuriózumszámba megy. 

A Nolan által választott filmnyelv arra enged következtetni, hogy a rendező úgy akarta közel hozni Oppenheimert és eleve a Manhattan-projektet, hogy mégse tegye érthetővé. A több idősík érzékeltetésére a rendező-operatőr-vágó hármas képileg jól elkülöníthető szakaszokban gondolkodik, mégsem sikerül maradéktalanul segíteniük a néző eligazodását. A hanghatások, a zene bevonása a víziók érzékeltetésére érdekesek ugyan, de mintha nem találták volna meg a helyüket rendesen a film szövetében  – bár el tudom képzelni, hogy a prágai vetítéseken ezt másképp láthatta az a néző, aki a gigantizmus élményével lett gazdagabb.

Mindazonáltal, úgy tűnik, túl nagyot akart markolni Nolan, mikor az Amerikai Prométheusz című bestsellert választotta filmjéhez kiindulási alapként. Az ugyanis, amit a Kai Bird-könyv címe sugall, nem érhető tetten a filmen. Az istenek tüzének ellopóját nem látjuk igazán szenvedni. Nolan Oppenheimere szenvtelenül halad tervének megvalósítása felé, melynek véghezvitele után egy időre kispadra ültetik, de csak azért, hogy az idő feledtető múlásával valamiféleképpen majd rehabilitálják. 

Fontos azt is megemlíteni, hogy Nolan filmje nélkülöz minden esetlegesen elvárt bocsánatkérést. Az Egyesült Államok nem mea culpázik a filmben az atombomba ledobásáért. Sőt, egy olyan amerikai elnököt látunk, Trumant, aki megveti az ehhez köthető gyengeségeket. A film suttyomban beemel egy másik, későbbi elnököt is, az Oppenheimer meghurcoltatásán elégedetlenkedő J. F. Kennedy említésével. Persze, ettől a film még nem lett történelemlecke. Nem hozta elérhető közelségbe az atombomba-projekt mában is ható veszélyeit, és nem hozta emberi közelségbe sem Oppenheimert, sem a vele együtt dolgozó zseniket. 

Persze, a filmnek megvannak a stiláris egyediségei. Plusz a roncsolt felvételekkel való játék, a zenei aláfestések, a színészi teljesítmények önmagukban nem hagynak kívánnivalót maguk után. De mégis úgy tűnik, hogy a rendezőnek nem sikerült kiaknázni sem a korszakban, sem a figurákban, sem a történetben rejlő lehetőségeket. Nagyobbat szólhatott volna, de inkább megmaradt kísérletnek.

szeptember 15, 2023 | Bozsódi-Nagy Orsolya | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

Mikor a balhé az élet értelme

Lee Sung Jin: Balhé (Netflix)

Az ember sosem tudja, hol, milyen körülmények között és milyen műfajban fut bele egy igazi színészfilmbe. Lee Sung Jin tízrészes minisorozata, a Balhé (Beef) már műfajilag is nehezen megfogható – leginkább, mondjuk, a feketekomédiához áll közel –, ám két igazi erőssége biztosan van: a párbeszédek és a két vezető színész, Steven Yeun és Ali Wong, és ez már épp elég ahhoz, hogy a streaming-dömpingből magasan kiemelje a szériát.

Danny bosszantó helyzetbe kerül az üzletben, ahol nem kívánt árut próbál visszaváltani, sikertelenül. Ütött-kopott kisteherautójával épp a parkolóból próbál távozni, amikor hátramenetben kis híján nekiütközik egy iszonyú drágának tűnő, hófehér városi terepjárónak. Bár az ütközés tulajdonképpen nem történik meg, a terepjáró vezetője – akinek az arca a sötétített üveg mögött rejtve marad – nemzetközi kézjellel mutatja meg, mi a véleménye Danny autóvezetői képességeiről, miközben hosszan, nagyon hosszan dudál. Egyikük sem képes elengedni a dolgot, percekig kergetőznek az úton, válogatott szitkokat és tárgyakat vágva egymás fejéhez és szélvédőjéhez. Mint utólag kiderül, a fehér terepjáró volánjánál Amy, a jól szituált vállalkozó ül, akinek épp úgy tele van a hócipője az élettel, mint Dannynek, csak éppen más, egészen más okokból. A balhé pedig folytatódik, ezzel együtt a csóró Mekk mester és a dúsgazdag, hatalmas házban élő és a gyermekkel otthon maradó férjet „tartó” nő sorsa elválaszthatatlanul egybefonódik.

Nyilván a mérsékelten izgalmas alapszituáció puszta kifejtése vékonyka lett volna egy tízrészes sorozaton keresztül, de a készítőknek eszük ágában sincs a babérjaikon ülni. A cselekmény olyan váratlan fordulatokat vesz, hogy legjobb, ha a nézőnek semmiféle előzetes fogalma sincs arról, hogy mi fog történni a későbbiekben – elég, ha annyit elárulunk, hogy nemcsak cselekménybeli, hanem műfaji kanyarok és csavarok is várnak ránk a miniszéria második felében. Mindeközben pedig egyre mélyebbre megyünk a két főszereplő pszichéjébe, egy ponton már kifejezetten pszichoanalitikus mélységekbe szállunk. Nem marad ki a főszereplők társadalmi helyzetéből, pontosabban a köztük tátongó óriási szakadékból adódó különbségek és konfliktusok kivesézése sem. A sorozat azonban egy pillanatig sem lesz melankolikus vagy pszichologizáló, akár moralizáló, sokkal inkább tempós, vicces, meghökkentő, a párbeszédek pedig annyira frissek és sablonoktól mentesek, hogy szinte nehéz is elhinni, hogy a Netflix kínálatában helyet kaptak.

A sorozat lelke-motorja azonban kétségtelenül Danny és Amy, vagyis Steven Yeun és Ali Wong párosa. A két szereplő, amennyire különbözik, annyira hasonlít is egymásra: mindkettejük életében valamiféle űr tátong, és a parkolóbeli majdnem-ütközés és az azt követő, az úttesten túl is folytatódó adok-kapok okozta izgalom, úgy tűnik, gyönyörűen képes betölteni azt. Yeun a botcsinálta ezermester Danny figuráját olyan kedves esetlenséggel és olyan szép, sokatmondó arcjátékkal hozza, hogy szinte furcsa, hogyan is lehet mindeközben annyira nevetséges. A stand-up komikusként már szép sikereket elért Ali Wong pedig megdöbbentően széles skálán, kiterjedt színészi eszköztárral formálja meg az ellenszenves Amy szerepét, akit aztán nem lehet nem megszeretni, sőt, nem megsajnálni. Az arcára fagyott, kedves mosolynak szánt erőltetett vigyor, a kis ideges rángások a szeme sarkában és a rezdülések makulátlan időzítése talán épp komikusi tapasztalatának is köszönhetők, mégis valamiért hajlamos voltam meglepődni az alakítás plasztikusságán.

Az elsőfilmes Lee Sung Jin kitűnően kidolgozott koncepcióval és egy egészen friss, újszerű forgatókönyvvel ad szigorú keretet ennek a sorozatnak – és ezt a szigorúságot semmiképp nem egyhangúságként kell értelmezni, sokkal inkább biztos kapaszkodóként a két brillírozó színésznek, akik cselekményileg és stilisztikailag is meglepő fejlemények sorain keresztül tartják kézben ezt a kicsit sötét, kicsit fékevesztett, mégis minden ízében átgondolt és intelligens minisorozatot. A Balhé erőteljesen kortárs, rejtett és elfojtott indulatoktól átitatott korunk nem szép, de találó megjelenítése, a maga mocskosságával és költőiségével együtt, amely ugyanakkor az élet nagy kérdéseit is képes szórakoztató és elgondolkodtató módon feltenni.

A Balhé újabb gyöngyszem a Legjobb film-Oscar győztes Holdfényt és Minden, mindenhol, mindenkort, ugyanakkor az utóbbi évek legjobb horrorfilmjeinek többségét jegyző A24 stúdió egyre ragyogóbb és egyre nevesebb rendezőket felvonultató portfóliójában. Ugyanakkor a Netflix kínálatának rejtett kincsei közé tartozik, aminek nem volt szüksége harsány marketingkampányra ahhoz, hogy megtalálja értő közönségét. 

Bozsódi-Nagy Orsolya 

Balhé (Beef). 2023

Netflix, A24 Stúdió

Készítette: Lee Sung Jin 

Fényképezte: Larkin Seiple

Szereplők: Steven Yeun, Ali Wong, Joseph Lee, Young Mazino, David Choe

szeptember 8, 2023 | Kemenes Henriette | Kultúra | Rovatok
MEGOSZTOM

Akinek nem tiszta

Dobos Erzsébet nu mi-e clar/nekem nem tiszta című kiállításának vernisszázsa június 8-án volt a nagyváradi Lokál kávézó belső terében. Fekete Tiberiu képzőművész, egyetemi docens ajánlójában úgy fogalmaz: ,,Dobos Erzsébet jelenlegi kiállításának címe őszinte vallomásként hat, de az egész világban jelen levő és a teljes életünket beárnyékoló létbizonytalanság állapotában mindannyian magunkra ismerhetünk.” És ez valóban így van, bár a kávézó magas belterébe lépve a látogató számára a saját körvonalai sem felismerhetőek. Rögtön a bejáratnál egy homályos tükörben köszön vissza elmosódott reflexiónk, és egy Google helymeghatározó nyilacska, ami azt jelzi, „itt vagyok”. De hol az az itt?

A Lokál befejezetlen tere tökéletes környezetet teremt Dobos installációs és multimediális alkotásainak, amelyek több fő téma körül levitálnak, melyek közül legfontosabb a létbizonytalanság én ennek továbbgondolása. Konkrétabban a lelki, társadalmi, intellektuális és megélhetési bizonytalanságra gondolok. Dobos, ahogy ezt már tőle megszokhattuk, nemkonvencionális formák és anyagok használatával tesz utalást az alkotót gyötrő örök kettősségre. Hogyan találhatjuk meg egyensúlyi állapotunkat egy olyan világban, ahol az alkotási vágy és folyamat, illetve a hétköznapok társadalmi elvárásai is egész embert követelnek? Talán a felvetés és a gondolatmenet nem annyira újkeletűek, viszont a látásmód és ennek formai és vizuális kivitelezése annál inkább.

Korábban a Nagyváradi Várban is kiállított nagyformátumú installáció foglalja el a tér központi részét. Lent magmás kőzethez hasonlító, egyenetlen fekete domborulatok. E fölött az élettelen, disztópikus ,,táj” fölött áttetsző damilon függve kémcsövek ,,lebegnek”. Az eprubetták papírtekercseket tartalmaznak kortárs költők (Andrei Dósa, Kemenes Henriette, Mihók Tamás, Ozsváth Zsuzsa és Andrei Zbârnea) versrészleteivel, amiket a látogatók kivehetnek és elolvashatnak. A váradi képzőművésztől egyáltalán nem áll távol a líraiság, gyakran inspirálódik az irodalomból, több munkájában is jelen van, szembetűnően vagy csupán utalás szintjén, egy-egy irodalmi alkotásból kiragadott részlet. Konkrét, nyers és kíméletlen egyszerűséggel mutat rá univerzális társadalmi próblémákra. Művészetének kiemelkedően fontos eleme a kenyér, amit alkotásaiban erős szimbolisztikával ruház fel. A kenyér, mint ősi, bibliai szimbólum, maga a túlélést biztosító legegyszerűbb emberi táplálék, alapvetően pozitív konnotációban jelenik meg a művészetben, Dobos alkotásaiban a szükséges rosszat jelenti. A napi betevő megteremtésébe befektetett munka egy kényszerkötelék kenyér és ember között. Jelen esetben kompromisszumként vagy akadályként értelmezhető, ami elrabol időt és energiát az alkotó munka általi művészi beteljesülésétől.

A kiállítás egyik meghatározó eleme a kisfilm, mely egy sötét szobában megy folyamatosan. A fehérre meszelt, durva falon lévő tévéképernyőn egy hatalmas kenyér puszta kézzel való nehézkes széttépését látjuk, aztán a belsejéből póráz és nyakörv kerül elő, ami elég durván szemlélteti, hogy mennyire hozzá vagyunk láncolva a fizikai táplálékhoz, ezen felül pedig ahhoz, a sok esetben lelket felemésztő hétköznapi munkához, amivel saját megélhetésünket teremtjük meg. Egy másik, drótból készült installáció emberalakokat formál meg, eltorzult, kontúrszerű kivitelezésben, ahol az anatómiai felépítés csak sejtetve van, összegyűrt, fekete papírlapokkal az átlátszó fejekben. Szédelgő, elmosódott alakok, önmagunk árnyékai, fejünkben sötét gondolatokkal, mégis nap mint nap igyekszünk megállni a helyünket az elvárásokkal teli társadalomban. Egy pult mögött hosszú, ragacsos kartonsávok csüngenek, különféle cetlikkel, olyan kulcsszavakkal, ideákkal vagy fókuszpontoknak tekinthető hangzatos kifejezésekkel, amiket az emberek, mint célt, maguk elé tűznek életük során. Vagy azt várják el tőlük, hogy ezek legyenek a mérvadó dolgok, amikre tapadni kell, mint a légypapírra (európai, művészi, pozitív gondolkodás, sikeres, egészséges stb.). Nem mellesleg, valódi légytetemek is vannak a papírsávokon, amiket, ha belegondolunk, nem is annyira könnyű beszerezni. Minden esetre, úgy tűnik, Dobos Erzsébet nem ismer lehetetlent. A legkülönfélébb anyagok, tárgyak és eszközök nem rendeltetésszerű használatából létrejövő alkotások számomra a művész csendes lázadásának legemelkedettebb formáját jelentik. A rutinnal, a monotóniával és a hétköznapok lélekőrlő munkájával való szembeszállás egy soha véget nem érő szélmalomharc, mégis a művész számára az egyetlen járható utat jelentik.

A kiállítás a művésszel és a Lokál kávézóval való egyeztetés után még néhány hétig látogatható.

Fotók: Fekete Tiberiu

augusztus 17, 2023 | Farkas Jenő | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

A titok természetrajza

E. Bártfai László: A hallgatás alakzatai. Pontok, vonalak, síkidomok című könyvéről

Világunk telis-tele van titkokkal, megoldatlan rejtélyekkel, és amíg világ a világ, számuk egyre csak növekszik. Egy régi vágású filosz, az egykori Hermész Könyvek sorozatszerkesztője, aki J. L. Austin, P. Bourdieu, Györffy György, Hamvas Béla, L. Wittgenstein és mások írásain edződött, ezúttal a mai tudományos ismeretek (információelmélet, gráf- és halmazelmélet, szociálpszichológia, stb.) birtokában a paradoxonok vizsgálata révén vezet bennünket közelebb a különféle titkok, a hallgatás alakzatainak értelmezéséhez. A titok fogalma című alfejezet szemléletesen magyarázza Georg Simmel titokelméletét, aki szerint „A titok az emberiség egyik legnagyobb vívmánya…”, mert „egy második világot hoz lét a látható mellett, s a lehető legerőteljesebben befolyásolja az utóbbit”. Ez az állítás E. Bártfai László új kötetének kulcsmondata. Ha valaki kezébe veszi ezt a kötetet, és elolvassa ezt a szövegrészt, pontos és hiteles képet kap a szerző szándékáról. Miről is van szó a Semmeilweis Kiadó által gondozott könyvben? Tovább folytatva a szerző előző kötetének (Párbeszéd az Úrral. A szakrális kommunikáció tipológiája, 2022, Tinta Kiadó) sajátos műfaját, a két-három oldalas, főképpen nyelvfilozófiai írásokat három, korábban megjelent nagyesszé (A titok és a számegyenes; Hallagatásalakzatok; Források hallgatása) köré csoportosított csaknem húsz rövid etűdben fejti ki alaptételeit, mint amilyen a titok, titoktartás és hazugság vagy a hallgatás és társas hallgatás (titkos társaságok) vagy a források hallgatása és az adathiány pótlásának lehetőségei. A rövid etűdök címe általában egy-egy meglepő, paradoxonszerű megfogalmazás: Tétlen cselekvés, Közlés hallgatással, Láthatatlan kéz és néma száj, A hallgatás spirálja, A morál mértana, Borostyánba, szóba fagyva, Gráfelméleti példatár – A Pál utcai fiúk, Kontrafaktuális implikáció, Kulturális vakfolt.  Ahhoz, hogy létrehozza a paradoxonban, a látszólagos képtelenségben rejlő ellentétes fogalmak egymáshoz közelítését és egyesítését, a rövid lélegzetű etűdök felépítésénél a szerző általában neves ókori, középkori, modern vagy mai filozófusok állításait idézi kiindulási pontként, ezt követően mások elméleteivel ütközteti és végül a szerzői állásfoglalás a záró tétel, amelyet általában egy-egy hazai írótól vett példával világít meg. A szerző A láthatatlan kéz és a néma száj című alfejezetben a titoknak, mint emberi cselekvésnek/nem-cselekvésnek a szerepéről értekezve idézi Örkény István Tótékjának kelekótya Gyuri atyusát, aki saját döntése alapján, a postai küldemények kézbesítésével vagy megsemmisítésével a maga kénye-kedves szerint alakíthatja a világ folyását: „Van, amit kézbesítek, van, amit félreteszek. Van, amit összetépek, mert ami nincs, az nincs.” A titok vizsgálata során híres bűnügyi esetek is terítékre kerülnek, mint például Hasfelemetsző Jack (A kéjgyilkos, a szabaduló művész és a besúgó), aki többek között a Bram Stoker Drakula című regényének az ihletője és a mai amerikai krimiszerzők kedvenc témája.    

E. Bártfai László könyvének legnagyobb érdeme az, hogy tovább gondolásra sarkallja az olvasót. A Szociálpszichológiai küszöbszám című alfejezetben a titok, annak megtartása vagy leleplezése emberek vagy társadalmi csoportok egymáshoz fűződő viszonyát jellemzi, így szinte mindenki talál megfelelő példát a saját életéből. A Négy-öt magyar összehajol című Ady-vers, melyet a szerző említ ebben az írásában, felidézte bennem, az ötvenes években gyerekként „megélt” titkok és elhallgatások katartikus élményét. Az otthoni beszélgetésekről hallgatni kellett, beszélni róluk életveszéllyel járt. Eleve két valóság volt, hazudni kellett, ha életben akartunk maradni. Egy erdélyi kisvárosban, 1956-ban a forradalom idején, szomszédunk, a bányászból lett tanácselnök (háta mögött „bajuszkirálynak” hívták) átjött hozzánk, mert a rádióján nem tudta követni az eseményeket, és néhány alkalommal a Siemensünkön hallgatta a híreket. A felnőttek nem kommentálták a történteket, a híradások után az elnök felállt, köszönt, és szó nélkül távozott. Én is ott voltam a szobában, láttam komor arcát. Bennünk még sokáig élt a szorongás, hogy bármikor feladhatja a szüleimet. Becsületére legyen mondva, nem tette meg. A kockázatvállalás és a többszereplős jelenlét miatt a házkutatásoktól hangos világban erről a titokról többé nem esett szó a családban, bennem viszont megerősödött a titok megtartása miatt érzett büszkeség. Ehhez hasonló titkok elhallgatása a családi kötelék megerősítését és a felnőttek közé tartozás fontos elemeként éltem meg. 

(E. Bártfai László: A hallgatás alakzatai. Pontok, vonalak, síkidomok. Semmelweis Kiadó, 2023, 158 oldal, 3600 Ft.)

július 20, 2023 | Ujvarad Admin | Hírek
MEGOSZTOM

Megjelent a nyári Újvárad

Összevont nyári lapszámmal jelentkezik az Újvárad folyóirat. A július-augusztusi jelzésű számban Benedek Szabolcs, Csatlós Lóránt és Covaciu Norbert szépprózái mellett Katona Ágota, Andó Réka, Vasas Tamás, Szénási Miklós és Kukucska Szabolcs közöl verseket, az amerikai Harryette Mullen költeményeit pedig Gyukics Gábor fordításában olvashatják. A bűn és az árnyéka címmel publikál esszét Demény Péter. Fiatal művészeknek a sepsiszentgyörgyi Magmában nyílt kiállítását elemzi a Galéria rovatban Ungvári-Zrínyi Kata. Ingázni – úton lenni témában írt a Tandem sorozatban Annus Gábor és Magyari Sára. Mayer Ágota a mesterséges intelligenciáról ír (Hol leszünk mi, ha túlnő rajtunk az MI?), míg Cseke-Péter Tamás arról, hogy Rendelettel védené az Unió az európai sajtó függetlenségét. Simon Judit a fórumszínház mibenlétéről faggatta Tasnádi-Sáhy Péter rendezőt, az interjú címe: Mindenkinek joga van játszani. A Ketten egy páston közös témája az Átjárások, ezt a fogalmat közelíti meg irodalmi példákkal Boka László és idei szerzőtársa, Reményi Tamás József. A Kritika rovatban Kemenes Henriette mozgásszínházi produkciót (A velünk élő Schmürz), illetve Dobos Erzsébet installációtárlatát (Akinek nem tiszta) méltatja, Bozsódi-Nagy Orsolya egy minisorozatot (Mikor a balhé az élet értelme) ajánl, Fodor György Bíró Gyula verskötetét (Kitölteni a semmit), Ádámkó G. Réka pedig Fehér Imola és Simonfy József közös kötetét, a Kétlelkes négykezeseket (Az én az mindig valami más) recenzálja, míg Farkas Jenő A titok természetrajza címmel E. Bártfai László A hallgatás alakzatai című könyvét méltatja. Az Előhívás rovatban Kőrössi P. József A címzett: Csipe Etelka című írása első világháborús, szerelmes üzeneteket tartalmazó tábori lapok történetét idézi fel.
A 72 oldalas lapszám már kapható az Újváradot forgalmazó lapárusoknál és könyvesboltokban.

július 11, 2023 | Demény Péter | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

Az első folyó

Gergely Tamás: Mälar-parti séták. Üveghegy Kiadó, Százhalombatta, 2022.

„Svédsovány”. „Kedvenc tóparti pókunk.” 

Ilyen szószerkezetek keltik fel a figyelmet, ha belelapozunk Gergely Tamás kötetébe. A Mälar-parti séták alcíme „rendhagyó napló”, és valóban az, amennyiben nem dátum szerinti rendben olvashatók a feljegyzések, ami nem is csoda, hiszen nincsenek is dátumozva. Inkább amolyan „lélek szerinti rendben”, ha már rendet keresnünk muszáj.

A szerző, aki többször hangsúlyozza bevándorló mivoltát, a természetben sétálgat Évával, a feleségével, és miközben a vadrucákat, a hattyúkat, a tacskót meg a mókusokat figyelik, aközben az embereket is, a világot és a politikát. Klímaváltozás, Trump, svéd tolerancia – sok minden bele van írva a könyvbe, elsősorban a múlt. Gocsman Misi, aki a beszélő osztálytársa volt, és most meghalt, Sütő András, aki sokat jelentett akkor, „hatvannyolc éves vagyok”, Napsugár, édesanyám. Ez, mármint a hatvannyolc év, 2020-ban volt érvényes, ma már hetvenegyről beszélhetünk.

Az ajánlás „Évának” szól, s ebből egyfajta szelíd, magányos dinamikára következtethetünk: a bevándorló most sem találja a helyét, most is erdélyi-romániai múltja határozza meg, de már rég Svédországban él, ahol viszont leginkább a lakhelye, Hässelby közeli Kerek erdőben, a Mälar partján érzi jól magát. Itt egész világ alakult ki a tekintetüknek köszönhetően, ismerősök az állatok és az emberek (elsősorban mégis az állatok), ő is egy idegen ismerős ezen a vidéken.

A tárcák rövid, melankolikus emlékezések, megfigyelések, töprengések, elmélkedések: nagyjából annyi, amennyi egy rövid sétába belefér. A Sütőben az erdélyi magyar író maximáját idézi: „A fű lehajlik a szélben, és megmarad.” (36.) Az írás végül oda jut el, hogy: „A Mälar-parton, skandináv földön történelmi szélcsend van.” (37.) Mintha az a történelmi szél hiányozna az írónak, amelyben itthon, Romániában húzta össze magán a kabátját.

Milyen érdekes, hogy éppenséggel Stockholm-szindrómának hívják azt a különös és megmagyarázhatatlan vonzalmat, amelyet az agresszió áldozata az agresszor iránt érez. Gergely Tamás Svédországban Románia után vágyódik, holott nagyon pontosan látja, mi az a diktatúra – a kötetben Belaruszról és az őrült Trumpról is szó esik. De hiába: ami gyerekkorunkban és fiatalságunkban történt velünk, az az otthonos, bármi is legyen később. Kereshetünk szárcsákat és fakopáncsokat egy másik folyó partján, mégis abba akarunk belelépni, amelyik először hozott bennünket.

Megértettem az írások forrásvidékét és a hullámok locsogását, megértettem a szerző melankóliáját és honvágyát is. Olykor azonban arra vágytam, legyen élesebb a sodrás, ha szabad így mondanom. A mélabú ne legyen mindig összekötve a tájjal, maradjon több homály. Mert egy Sibelius szimfónia valóban csak elsőre szürke, másodjára inkább megfejthetetlen. A hangokkal kavar fel, és úgy hagy felkavarva.